SOLTÉSZ
JÓZSEF
A
disznó
Jókedvem
ma meleg ágyban ébredt.
Térdem
átkarolva ül, és úgy néz rám,
mint
akit isten tudja, mi lelt.
Meleg
sodrás tajtékzik át a szobán, az utca rezzen,
húsleves
illata csábít, hallom a konyhazenét,
s
még kártyát vetnek gondolataim meglepetten.
Visít
a kisöcsém,
majd
elhallgat, mint akit élete
első
halálos bűne ért tetten.
Fát
vágnak az ablak alatt,
s
tizenöt év után most ér el hozzám
annak
a disznónak a sivítása,
aki
ijedtében, késsel a szívében,
lázadozva
szalad a nagyvilágba.
Soltész
József (sz. 1945) úgy él bennem, mint egy emlékezetes
irodalomtörténeti bunyó hőse és szenvedő alanya. Igaz, hogy
költői-prózaírói munkássága jóval többet nyom a latban az
egyre jobban halványuló pletykánál, engem lírai hangulatai érnek
utol ma is, annyi távoli évtized után...
CSEKE
GÁBOR
A
sertés
Meguntam
húsért sorban állni. Kész, elég volt a koránkelésből!
Tél
jött - Bukarestre is,
perzselni
jó zimankó. Böllérkedvű
barátommal
autót kerítve meg sem álltunk
a
távoli faluig
ahol
rögtön a pópát kerestük, böllérkedvű
barátom
mondta: ott biztosan kolivától dagad a hízó
nem
sovány mosléktól melasztól krumplihajtól
s
úgy is lett a pópa feleségestül
mintha
megérezték volna hogy jövünk
úgy
levágták szegény sertést
s
gázpalackkal zsenge sárgás-rózsaszínre perzselték
mint
a pinty
hogy
nekünk már csak a szeletelés
a
darálás a dagasztás a kolbásztöltés a fűszerezés a kóstolás
a
döntsd meg a poharat
a
kapd be a kóstolót
a
tor mámoros öröme maradt
a
pópa állapotos felesége sírt
míg
számolta a pénzt
férje
vigasztalta:
jó
az isten, megsegít
