Lírai tőzsde. SZEMELT versek (22, 23)

ADY ANDRÁS
Téli hajnalok


Tőlünk tíz kerítéssel 
távolabb, egy fiatal,
újgazdag pár udvarán
ébred néhány hete a 
fajtiszta hajnal, kiáll
ólja elé, s minden alvót,
nyugtalanul a túl korai 
fényre ugat. 


Tegnapelőtt szomszédoltam,
vittem neki egy kis sötét
mérget, s azóta csak egy 
lusta, kóbor pirkadat jár
e tájon, jó későig békén 
hagyva a pihentető 
sötétséget. 


Ady Andrással (sz. 1976) közel egy évtizede ugyanazt a hajnalt, illetve alkonyt szemléljük s valljuk a magunkénak, amit semmiféle nemzedéki fáziseltolódás nem befolyásol. Intellektualizmussal álcázott lírája mélyén a biztonságát kétségbeesetten kereső gyermeki szív szorong.


CSEKE GÁBOR
Nyári alkonyok


Az  alkony különösen
augusztusban a hegy
tetejéről huhog
vörös torkát a világra tátja
á-á-á-á-á begyulladt
mandulája lobot vet
messzeviláglón úgy hogy
mindenki látja


de még sokáig
őrizzük a jelt
szemünk csakazértis áthatol 
minden homályon
oly nehéz elhinni
hogy a ránk szakadt
sötétség
a fénytől kapott felhatalmazást
- biztos ami biztos -
nyakunkon tartsa kését hajnalig





PETRI GYÖRGY
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből


Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
 évre-év, a kapu fölé gipszelt 
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, 
fakul, veszti színét a világ.


Hol vannak az ünnepek?


Vastag por alatt, 
a meleg
padlástérben hallgat 
egy szétszerelt világ.

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (21)

SOLTÉSZ JÓZSEF

A disznó

Jókedvem ma meleg ágyban ébredt.

Térdem átkarolva ül, és úgy néz rám,

mint akit isten tudja, mi lelt.

Meleg sodrás tajtékzik át a szobán, az utca rezzen,

húsleves illata csábít, hallom a konyhazenét,

s még kártyát vetnek gondolataim meglepetten.

Visít a kisöcsém,

majd elhallgat, mint akit élete

első halálos bűne ért tetten.

Fát vágnak az ablak alatt,

s tizenöt év után most ér el hozzám

annak a disznónak a sivítása,

aki ijedtében, késsel a szívében,

lázadozva szalad a nagyvilágba.

Soltész József (sz. 1945) úgy él bennem, mint egy emlékezetes irodalomtörténeti bunyó hőse és szenvedő alanya. Igaz, hogy költői-prózaírói munkássága jóval többet nyom a latban az egyre jobban halványuló pletykánál, engem lírai hangulatai érnek utol ma is, annyi távoli évtized után...

CSEKE GÁBOR

A sertés

Meguntam húsért sorban állni. Kész, elég volt a koránkelésből!

Tél jött - Bukarestre is,

perzselni jó zimankó. Böllérkedvű

barátommal autót kerítve meg sem álltunk

a távoli faluig

ahol rögtön a pópát kerestük, böllérkedvű

barátom mondta: ott biztosan kolivától dagad a hízó

nem sovány mosléktól melasztól krumplihajtól

s úgy is lett a pópa feleségestül

mintha megérezték volna hogy jövünk

úgy levágták szegény sertést

s gázpalackkal zsenge sárgás-rózsaszínre perzselték

mint a pinty

hogy nekünk már csak a szeletelés

a darálás a dagasztás a kolbásztöltés a fűszerezés a kóstolás

a döntsd meg a poharat

a kapd be a kóstolót

a tor mámoros öröme maradt

a pópa állapotos felesége sírt

míg számolta a pénzt

férje vigasztalta:

jó az isten, megsegít

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (20)

SOMORČIK SZ. ROZÁLIA

Mámor

Látom közelít felém

a köd szürkéskék, kemény,

nyomot hagy az égen,

délkelet az irány, éppen

lesüllyed, majdnem becsapódik

tudja nézem, most emelkedik

játszik velem, fátyol hullámzik

már rózsaszín, a szürke foszlik

szédülök, újra felrepít

szemem csukva, lángja hevít

fordulat, zuhanás, újra fel

az ég már forró, tüzel.

A Nyitrán élő Somorčík Sz. Rozália mondhatni figyelő árnyékomban hajtott ki erőteljes asszonyos lírájával. Személyesen talán még nem is tudja, milyen magasságok emelik magukhoz, de már ott ül ő is, velünk együtt, a kórust éltető közös táviródróton...

CSEKE GÁBOR

Józanodás

Kereplő kattog majd dalt nyekereg

a fejemben valami láthatatlan korong

a dallam egy és ugyanaz mint

csepegő csapból a cseppre csepp

pár hang csupán de újra és újra elakad

szemem kinyílik a hajnal fénye csupa

gyanakvás úszom az idő gyöngyöző hullámain

hömpölygő harci ricsajban mindjárt

elvisz az ördög nagyot szortyogok

orrom kitisztul de csak ideig-óráig

szipogva ülök az ágyszélen fecske a dróton gyűrött

kotta a kottatartón

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (19)

DEMÉNY PÉTER

Szivárvány

Nem érdekel a lehetetlen és a lehetséges,

nem érdekel a szerelem és a szakítás,

nem a barátság és az ellenségeskedés,

az öröm és a szomorúság,

a tűző nap és az eső -

ha már, akkor inkább a szivárvány,

földöntúlian ahogy felragyog egy-egy képtelen,

váratlan, lenyűgöző zápor után felettünk,

úgy választ el, hogy semmit el nem választ,

csak megjelenik pompásan és bolondul,

csak ott van, mert másképp és máshol nem lehet.

Demény Péter (sz. 1972, Kolozsvár) "fiam lehetne" alapon is olyan költő, akiből úgy ered a szöveg, mint műkorcsolyázó buzgalma révén a kecses nyomok a jégen. Követni lehetetlen, de vele egy pályán száguldozni, forgolódni ösztönző élmény.

CSEKE GÁBOR

Fakó ég

Minden érdekel ami a reggel vaksi fényében is

megtekinthető a pincére roskadt padlás és a széltépázta

tető a fulladásos halál és annak ellenszere

a friss levegő - no persze, és

a tűző nap és az eső -

ha már, akkor inkább fakó ég

mely nem hazudik parádét éppen csak szomorúan

kifeszül fölöttem mint lanyha lepedő

mit a szél is alig lenget és korom szitál

alá belőle mögötte rejtett póktanya

és kolbászfüstölő -

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (17)

KIRÁLY ERNŐ
Zaccban mélyen


Kávéscsészém alján 
motoszkál arisztokrata 
szemed fénye, keresed a 
tökéletest a zaccban, 
a varázskulcs-erő 
titkos kattanását.


Rám nézel, hogy figyelem-e 
ujjaid mutogatását, 
mellyel körülgyalogolsz 
a fekete köríveken, 
belesóhajtasz mélyen a 
lejátszott tragédiákba.


A szememben Király Ernő kész költőként bukott elő az ismeretlenből. Jelezvén, hogy szülőfaluja, Sóvárad levegője, földje, kézzel fogható és szellemvilága erőteljesen lírára hangolt. Király Ernő látványosan kiteljesedő költészetén ugyanakkor maradandó nyomokat hagyott Kolozsvár rejtett, ám megkerülhetetlen urbánus misztikája.


CSEKE GÁBOR
A kávé habgallérja körül


éjfélbe fúló felszín hívogat
mint bányató tükre rezzenéstelen
állja kérdő tekintetem
de csókja selymesen forró
emlék csobban s a mélybe ránt


se látok se hallok csak nézek
belé a habgallér kellős
közepébe érzem hogy tűnik át
belém a pattanó feszültség
a lüktető kortyra korty 
telik-múlik életszerelem

Egy önkéntes pályaőr feljegyzései (30): Régmúltba tolatás

Veres Nándor: Csíki reggel

Betegségem, sajna, tovább tart... De ahogy telnek a napok, rá kell jönnöm, hogy ez a fajta kór inkább csak belülről, minden külső ok nélkül közelít az emberhez, mert ha nem gondolunk rá, úgy elmúlik, mintha nem is lett volna. Ezért hát, barátaim aggodalmára - mert hogy feljegyzéseim nyilvánosak, ők is olvashatják - egy füstre azt válaszolom, hogy ne tartalékolják számomra a gyertyát, egyelőre csak ez a belső láz emészt, ami írogató embereket szokott mardosni időről időre, amikor nem úgy mennek a dolgaik, ahogyan ők szeretnék...


Hanem mindjárt jobban éreztem magam, hogy Elekes Feri barátom felfigyelt az én kínlódásomra és megszólított az ő mélységesen magánjellegű blogjában. Ezt a blogot én ugyanis nagyon, de nagyon szeretem, pedig olyan egyszerű neve van, hogy nem is igaz: MONDAT...


Az utóbbi időben ez a Feri remek krokikat rajzolt különböző ismerőseiről - írókról, művészekről -, s örvendek, hogy bátorításomra tovább fokozta a svungot. Ma már látni és hinni lehet, hogy ebből jóval több lehet, mint amennyit az elején remélni lehetett tőle: Nem azért mondom, mivel engem is besorolt az ő emlékkönyvébe, s olyan társaságba illesztett, mint Bözödi György, Markó Béla, Gálfalvi György, Páll Lajos, hanem mert kristályosodni látszik egy olyan bensőséges-szatirikus szemlélet, ami minden érintettnek kivétel nélkül jót tesz - segít leszállni a magas lóról vagy éppenséggel felszállni rá; attól függően, ki hová igyekszik.


A legutóbbi bejegyzést nekem dedikálta, én pedig örömmel válaszoltam rá, s e verses levélváltás álljon itt feljegyzéseim között is, hiszen őrjárat gyümölcse ez is a javából...



/Elekes Ferenc/Vonat


(Cseke Gábornak,
egy képzelt vasúti
állomáson)




Úgy vagyok,
mint kifürkészett
gondolat,
mit valaki kitakart.


A vonat
is sejti, tudom,
honnan jön és merre tart,
ha tolat.




/Cseke Gábor/ Pára szállt


(Válaszvers)


egy téli állomáson
éjfél után
vártalak


a hóban nyomaim
a szállásig
vezettek


pára szállt
a mozdonyból
a szánkból


a fagy csikorgó
foggal
roppantotta a fát
a vasat


körmös
csíki idő
régmúltba tolatás

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (25): „Nagy havakra betoppanó...”

Szétszórt sörösdobozok minden mennyiségben

Éjszaka egy verset álmodtam. Igazából még ma sem hiszem, hogy ilyesmi történhet velem, de hát nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy görbüljek meg, ha nem így történt!

Előbb csak a szavak buktak ki, egymás után, a számon, mintha újságból vagy egy falra ragasztott hirdetésről olvastam volna őket, fennhangon. Aztán megteltem a szavak hangulatával, ahogy a meleg szétáramlik a testben, a szívtől a végtagok felé haladva, gyorsított szivárgással, végül már láttam is a verssort magát, akár ha moziban tartózkodnék, de nem ám a nézőtéren, hanem a vászon kellős közepén, ahol a cselekmény zajlik.

Egy nagy, havas udvaron álltam, magas kerítés mögött, amit minden oldalról vastagon befújt a hó, fehér habbal díszítve mindent, ami csak kiemelkedett a földről.

„Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

Ez volt az a bizonyos verssor, amire most is pontosan emlékszem. A többi egyszerűen szétfoszlott azóta... És ott álltam a közeledő hajnal előtt, kigombolt pizsama felsőm alatt vakarózva, ostobán, a fenti pár szót szajkózva ismételgettem, s az ablakon túl tejszerű köd gördült alá a hegyekről, felhőszerűen, mintha lavina közeledne, lassított fenyegetéssel.

Pedig csak egy szeptember végi reggelre készült virradni. A tömény nedvességtől megtelt az orrom, a légcsövem párával, szipogtam, köhécseltem. És tökéletesen fölébredtem, de nem volt mihez kezdenem magammal. Hiszen csak alig múlt négy óra...

Olvasólámpám diszkrét fényernyője alá húzódtam és átolvastam az eddigi följegyzéseimet, elejétől a végéig. Nem volt könnyű olvasmány, mert mindegyre azt juttatta eszembe, amit elmulasztottam leírni. Egyik hiányzó részlet a másik után bukkant elő emlékezetemből, szavak egész csokra tűnt fölösleges szátyárkodásnak, nyugtalan lettem és elégedetlen önmagammal, s alig vártam, hogy kiszabaduljak a korai reggel fogságából, s megjárhassam magam a pályaudvar és környéke háza táján.

(Lassan már nem is érzem jól magam azon a napon, amikor ki kell hagynom életemből a vasúti környezetet, merthogy másféle elfoglaltságai is akadhatnak az embernek...)

Éppen csak bekaptam a reggelimet (füstölt hering, hagymával és csipkebogyó tea), mit sem törődve a fokozott szálkaveszéllyel, s ahogy az állomáshoz közeledtem, rossz előérzetem sehogy sem akart elhagyni. (Persze most, hogy már megtörtént a baj, könnyű ezt mondani...)

Az állomáson, a derengő hajnali szürkületben szokatlanul nagy embertömeg. Fejetlenség. Ide-oda futkosó árnyak. Szinte valamennyi vágányon egy-egy szerelvény. Személyszállító és tehervonatok vegyesen. Egyenruhás vasutasok sürögnek egyiktől a másikig, mozdonyok türelmetlen sóhaja vág egymás szavába...

Áll a vasúti forgalom, mindkét irányba.

Nem messze, az első északi átjárónál baleset történt. A forgalom egyszerűen leállt. Legjobb lenne a helyszínen körülnézni. Megindulok a talpfákon, a fővonalon a helyszín felé. Csak egyszer kell lelépnem a sínről, amikor idegesen rám tülköl egy motoros járgány. Azt mondják, hajnali négy tájékán történhetett. Talán éppen akkor, miközben a verset – pontosabban a verssort – megálmodtam.

A tényállás röviden: személyvonat sodort el egy teherautót. A gépkocsi megrekedt a vasúti átjáró kellős közepén. A sofőrfülke már átjutott a síneken, viszont a rakomány fennakadt az átjárón. Mindenütt sűrű köd. Az észak felől közeledő személyvonat vezetői későn veszik észre a sínen veszteglő akadályt. A mozdony elsodorja a gépkocsit. A sofőrkabin egyszerűen leszakad a trénről. A rakományt a fékező mozdony még vagy kétszáz méteren át maga előtt taszítja. A rakomány – dobozos sör. Az autótrén a közeli sörgyártól indult, megpakolva, távoli útjára. A gépkocsivezető és a segédje azzal úszták meg élve a karambolt, hogy az átjárón fennakadva, leszálltak a nyeregből s jelzéseket próbáltak leadni a közeledő mozdonynak, de már későn. A mozdonyvezetőt viszont kórházba kellett szállítani.

A félhomályban a roncsok körül rendőrök, civilek nyüzsögnek. Egyesek a sörösdobozokat próbálják menteni. Körülbelül a felét sikerül is begyűjteni. Néhányan az átjáró melletti őrház rongálódásait mérik föl. Az épület már hónapok óta lakatlan, legalábbis a vasútiak úgy tudták, amióta az automata váltórendszert beszerelték. Mindent a Szent András kereszt irányított. Figyelmeztette az áthaladó forgalmat: Vigyázz, ha jön a vonat!

De az őrházból kócos, álmos, rendezetlen külsejű nő támolyog elő. Nem érti, mi történik körülötte, mintha nem is ezen a világon lenne. Kiderül: hajléktalan, hónapok óta itt húzza meg magát, az egyetlen, még viszonylag épen maradt helyiségben, ahol az ablakkeretre szakadozott, homályos nejlonfóliát szegeztek, nem is a nagy csattanásra, hanem a baleset utáni zsivajra riadt fel és most attól fél, hogy elveszíti ideiglenes menedékhelyét. A rendőrök kérdéseire valahogy elmakogja, hogy korábban az állomási váróteremben húzta meg magát, a többi tucatnyi hozzá hasonló hajléktalan közt, de itt jobb volt, mert nem zavarta senki, a vonat zakatolást és az autózúgást pedig már föl se vette... Az asszonyt a mosdatlanságból és a szennyes környezetből származó dögletes illatfelhő lengi körül, a rendőrök sietnek gyorsan végezni az interjúval, útjára bocsátják, azzal a kikötéssel, hogy ide nehogy visszalopakodjon, ez a hely ugyanis életveszélyes...

Szinte látom, amint az addig is már jócskán megomlott őrház még jobban magába roskad, az újabb sérülések üszkös sebekként tátonganak az oldalán. Lebontani nem bontják le, mert szerepel a nyilvántartásban, de már meg nem javítják, mert a kutyának se kell – a vackáról kikergetett asszonyt leszámítva –, a köd, az eső, a szél, a fagy, a penész, a rothadás martaléka lesz, a közeledő tél első hófúvása majd könyörtelenül beköltözik mindenhová, duzzatag, puffos hókupacok tapadnak meg majd mindenütt és könnyedén életre kel az a hajnali, bennem támadt furcsa verssor, amiből most még csak annyit tudunk, hogy „Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

Lirai tőzsde. SZEMELT versek (14)

HOLLÓ ERNŐ
Szeress


Szeress, mert egyszer nem leszek, 
egy pohár vízben elveszek, 
pohár vízben, marék homokban, 
apró orvosságosdobozban,
egy varrótű fokában, egy 
kabát zsebében, egyremegy, 
szeress, ez nem mindegy neked, 
nekem se mindegy, értsd te meg, 
szeress, mert két kar nem egész, 
a másik két karom te lész, 
szeress, mert egy száj csak fele, 
a te szájad, az zárja le, 
két láb csillag-járni kevés, 
te segítesz szállni, hol nehéz, 
szeress, szeress, szeress, szeress, 
hogy vezethesselek, — s vezess, 
hogy el ne essek, el ne ess — 
s hogy ha elveszek is, keress.


Holló Ernő (sz. 1910-1983) pipafüstjéből még az én orrom alá is jutott csöndesen néhány fuvallatnyi, amíg a sepsiszentgyörgyi Sugás asztaltársaságával osztottuk a semmit (értsd: váltottuk a világot). A verseiből mindegyre kicsendülő zenei törekvések üdítőleg hatnak az uralomra törekvő kakofóniában. Őt olvasom, de magam felé hajolva hallgatózom...


CSEKE GÁBOR
Felejts el


hogy nem leszünk az szinte biztos
hiába próbálkozik cinkos
nevetésed elfedni lényed
benső törvényét - küldetésed,
hogy sosem a perc volt számodra fontos
mindig kellett egy főkolompos
aki a tüzeket bőszen szítja
és a kerekeket taszítja
aki minden baj mögül kisandít
csupa rosszindulat és vakhit
vezérli tettét - rá kell lecsapni
s magunkban mindig rajtakapni
míg gonoszságát elkövetné
a világot szembe nevetné...


s mert mindvégig melletted éltem
lassan ez lett a küldetésem -
a szereposztást elfogadtam,
fűrészeltem a fát alattam,
épp ideje hogy elveszejtsél,
s mint vacak verssort - elfelejtsél...

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (13)

LACKFI JÁNOS
Magamat figyelem


Az utóbbi időben figyelem magam
nem mintha volna bármi különleges
abban amit és ahogyan teszek
s e tevés-vevés mögött gondolok,
de mert ha másvalakit figyelnék, kényelmesen
besorolnám őt, hogy hideg vagy meleg,
fekete vagy fehér, hangulatom szerint
(napról napra változhat ez a kép),
ha viszont magamat veszem
célba, mindig van bennem annyi
sanda önszerelem meg józan gyanakvás,
hogy se fehéren se túl feketén ne lássam,
amit teszek, s marad a kellemes, bár
kissé gyomorforgató hinta-mozgás:
ma is, mikor dühödten elveszett papírok után
kutattam szitkozódva, nagy zajjal (hallják
csak meg a túlszobában is, akik semmiről
se tehetnek!), a még költözésünk idejéből
megmaradt dobozok tartalmát
széthajigálva - nos, mindeközben az a hátsó
gondolat döngicsélt a fejemben, hogy délután
hazajővén így kénytelen leszek felszámolni
a szoba közepén heverő kupacot, s milyen
máshogy fest majd úgy a szoba: rá kellett jönnöm
hogy rend és rendetlenség bennem immár
összefonódik végérvényesen.


Lackfi János (Budapest, 1971. május 18. – ) magyar költő, író, műfordító, tanár, Nyugat-kutató, fotós. Eredeti nevén Oláh János. Szülei, Mezey Katalin és Oláh János mindketten József Attila-díjas költők. Hogy apjával össze ne tévesszék, publikálása kezdetekor a Lackfi nevet vette fel. És azóta játszik szüntelen, magát s minket figyelve, egy életre szóló kísérlet tűrt alanyaként.




CSEKE GÁBOR
Magánkilátó


Kinézek magamból -
kíváncsi énem
hason fekve pupillámon át kényelmes leshelyről
bűntelenül figyel titeket és mindent
föl- és megjegyez úgy érzi
magát mint a világítótorony őre
az öböl fölött messzire nézve látni
ahogy a vihar megiramodik a part felé
hánykódó habzó hullámokat taszítva
maga előtt és én azt hiszem menedékem
majd megóv minden bajtól nekem csak a látás
a rögzítés és az emlékezés
kockázata jutott rajtam ugyan
nem foghat villámlás szélvész tengerár
zúdulása pedig ha a távol helyett csak
egy pillanatra is magam elé néznék
látnám miként remeg magánkilátóm
oszlopa két térdem
lábszáram roskatag elmerül
velem együtt
iszapban szennyben pusztító forgatagban

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (11)

TÁNCZOS G. KÁROLY
Hazatalálás




Hópelyhek kavarognak a szűkre szabott térben,
Lámpák fakó fénye hasít ki darabot a világból.
Hinni se lehet már a tavaszt, oly mélysötét a többi.
Rakj venyigét a tüzedre! Csókod bárkit is ér, de ne vesszen!
Ó, hány nőt nem csókoltam meg én!
Izabellák, Ilonák, Piroskák, Erzsébetek,
Ágnesek kavarognak bennem a hóban.
Arcukat látom. Próbálom érzelmeimet felidézni. Hiába.
Látom arcukat, érzelmeimet próbálom felidézni. Mindhiába.
Éjszaka van. Hallgatom feleségem s lányaim szuszogását.


Tánczos G. Károly (sz. Újszászon) Egerben élő költő, prózaíró hangjának határozott, eredendő közérdekűsége miatt került egycsapásra közel a szívemhez. Aztán formailag is megszólított néhány verssel, többek között a fentivel, a kölcsönkenyér pedig visszajár...


CSEKE GÁBOR
Csatangolóban


Amerre látni virágszirmok peregnek
hullnak el halkan haldokló hírnökök.
Néma utcán az árnyak vágyódva ténferegnek,
szaggatják-dagasztják a hajnali ködöt.
Ténfergésemből csatangolásba váltva
elkap a lázas igyekvő ügetés
mind jobban érzem hogy tőled elszakadtam
és belémreked ma minden nevetés.
Nem látok senkit. Hangokat se hallok.
Jó képzeletem sem játszik már velem.
A reggel hirtelen rátör az üres szobára.
Hortyogásomra riadva zihálok. Még létezem...

Kóválygások a Hyde Parkban (5)

A hallgatag

a parkkapuból még visszanézett

és látta kihunyni a napot

majd a kavicsos ösvényre lépett

felsóhajtott: helyben vagyok

tudta hogy mire megy ki a játék

hisz ide naponta betért

minden itt töltött perce ajándék

pedig máshonnan kapja a bért

örömében más dalol ő meg csak hallgat

fülében a csend olyan zene

ami akkor is szól ha vége a dalnak

mondhatni úgy is: istene

mikor a szöszmötölő kába éjjel

csöndben a világra terül

és a szárnyát lengető súlyos álom

makacsul most is elkerül

ő némán mered mélyen magába

mint kút fölött lógó veder

majd nyikorogva merül a vízig

és egyre csak vedel vedel

álmában biztos kikotyogná

amiről ma hallgatni jó

ezért a kedvenc példaképe

egy kibelezett rádió

mely mikor még szólt ő volt a minden

a lelkes igazság maga

de lassan-lassan belefáradt

így lett a csöndnek bajnoka

oly egyszerű e néma élet

mint bevallatlan szerelem

a parkban minden mozdulatlan

a szív dörömböl idebenn

2010. június 1-2.

Illusztráció: A kútnál * Kristó Róbert fotója

Kóválygások a Hyde Parkban (4)

4. A portréfestő fanyalgása

Egyszer egy piktor megunta, hogy

mindig a tükörbe nézve

magát rajzolja.

Unta a saját pofáját

ez az igazság.

Pénze nem volt modellre

piára is alig futotta

hogy festékről-ceruzáról ne is beszéljünk.

Sokat hallott a Parkról

s ma reggel úgy találta

itt az idő most vagy soha

fölkeresi uccu neki.

Remélte ott bő látványra lel.

Ingyen és szabadon.

Hóna alatt a tömbbel

zsebében válogatott ceruzacsonkok

meg sem állt a Park közepéig.

Ott letelepedett.

Egy fa tövében.

Körötte nyüzsgés mint egy hangyabolyban.

ki erre ki arra ki amarra.

Ő meg csak nézett nézett

merőn bambán mintha

először látna embert

és nem tudta eldönteni

kit szúrjon ki magának

akkora volt a kínálat.

De nagy volt a takarás is.

A gyorsan váltakozó helyzet.

Nő gyermek férfi öreg

sánta púpos délceg

kopasz görnyedt langaléta borostás

sebhelyes kancsi lőcslábú disznószemű

vigyori nyálas szőrös csorba karvalyorrú

hordóhasú félszemű szeplős

jöttek és mentek valamennyi

ceruzájára termett

mennyi változata ugyanannak

amit ő reggelente a tükörben

nyugodtan megszemlélhetett

és ha már nem tetszett

szembeköpte

majd mikor a tükröt később letörölte

nagylelkűen megbocsátott

magának.

Hátát a fának vetve

turkál a látványban

s mint fogatlan kutyának a vágóhídon

passz! semmihez sincs kedve.

2010. május 31.

Illusztráció: AC mester a tájban

Kóválygások a Hyde Parkban (3)

3. A csősz suttyomban üzen

padok ligetek kertek - ide hozzám

a rend nevében igazodjatok

mint katonák egy díszelgő seregben

virágpompásan masírozzatok

szabadságotok díszkerítés védi

amott kívül a láncravert idő

toporzékol kevéske haját tépi

s vakon hiszi hogy egyszer még kinő

azt mondják odabent meghal a törvény

mert kell ám egy hely ahol lazíthat a nép

és jódolgában azt is elfelejtse

hogy sorsa elől nincsen menedék

amit e parkban megenged magának

azt felírjuk s egyszer elszámol vele

a sípszavam csak ártatlan mementó

arról hogy merő adósság az élete

rátok nézek s csupa lázadót látok

ki tőrét bőszen meg-meglengeti

ilyenkor én a váratlan égi átok

egy bokor mögött szátokat beveri...

Illusztráció: Mátrai Miklós fotója

Kóválygások a Hyde Parkban (2)

A sípszó

kacskaringós hosszú sétány

tekerőzik alám némán

bolyonganék egyet rajta

végül leülnék egy padra

ahol enyhet adó árnyék

hűvösében arra várnék

hogy az idő rám nevessen

a világot megszeressem

amilyennek éppen látom

s nem színezi kóbor álom

ahány ember szíve dobban

annyi vágy lapul titokban

a mifélénk fura alkat

egyről beszél s másról hallgat

ha dicsér magára érti

ha megszól a lelked sérti

aki egyszer bírja marja

foglalt a park minden padja

és bolyongva és kerengve

ülepemhez helyet lesve

kedvem illan mint a harmat

itt se lelhetek nyugalmat

a fél világ terpeszkedik

másik fele pöffeszkedik

valahol a tűző napon

kerül csak hely egy zöld padon

fő a fejem mint a katlan

lelkem vigasztalhatatlan

mért hogy szabad ami nem kell

s mi kellene nem érem fel

kell-e egyáltalán ülnöm?

jobb az angolgyepre dűlnöm

fű alattam ég fölöttem

az örömtől bepörögtem

és lebegtem és lobogtam

ne vágyj többre e pagonyban

amit lehet annyi szabad

így alakítsd minden szavad

valahol vad sípszó harsan

milyen csősz járkál a parkban?

s mért is korhol miért fújja

kire mutat tiltó ujja?

szívem lapul remél hallgat

mint ki nem ismer tilalmat

s míg lelkemben gyűl a harag

fekszem mint egy holt fadarab

2010. május 23-24.

Illusztráció: Minden hely foglalt * Kucsera Jenő fotója