A Jelentések... - az Óceán partjáról nézve

Idén május elején Dancs Artur barátom (lásd tavalyi, június 5-i bejegyzésemet) hazaugrott Amerikából, ahol immár több mint egy éve szolgál egy repülőtársaság kötelékeiben. Erdélyben járva, felkeresett engem is, s magával vitte a Jelentések - magamról dedikált példányát, sejtetvén, hogy majd tudatja velem olvasói benyomásait. Ami a továbbiakban be is következett, két részletben. Igaz, hogy az alábbi írások csupán magánlevelek, de az ő engedélyével használom fel őket, számomra viszont értékes jelzések arról, hogy még mit s merre tovább...

*

2010. május 28.

Kedves Gábor!

Azt nem volt, amikor elmondjam, hogy visszatérvén, belemerültem a Jelentésekbe. Biztos, hogy, amikor teljesen kivégeztem, írni fogok Neked róla, de most is jelezni akartam, hogy talán az első olyan olvasmányom, amit - ha hajnali 4-kor utazom is a buszon dolgozóba menet - szívesen veszek elő, mert noha hajnalban az embert minden irritálja, a Te soraidat jólesik olvasni, olyan, mintha beszélgetnél hozzám. Ez az egyik oka, hogy most ezt megírom Neked.

A másik meg az, amiről épp most hajnalban olvastam, az idő nélküli emberekről. Egy ideje foglalkoztat ez a gondolat engem, az, hogy egy teljes generáció nem képes a mának élni, míg az újabbak CSAKIS abban. És épp ama érkezésem utáni rakparti beszélgetésben ezeréves barátnémmel, aki szinte még egy napon is született velem, éppen erről beszélgettünk.

A dokumentum jellegén túl a könyved számomra rengeteg választ is segít találni önmagamra, generációnkra. Azt hiszem, túl a rendszer és a körülmények leírásán, egy másik generáció (akikkel szintén meglehetősen csúfosan elbánt a sors) szemszögéből segítesz nekünk is jobban megérteni azt, mindazt, ami velünk történt s történik.

Ez most csak úgy eszembejutott olvasás közben.

Folytatom...

Ölellek.

Art

*

2010. július 1.

Most jutottam a könyved végére. A réteges tálalás segített nekem, hogy akkor s ott kapjam elő, ahol s amikor épp van néhány csendes percem nyomon követni a leírtakat - olvasni. Nem is hiszem, hogy bárki is azt várná egy ilyen volumenű visszatekintést a kezébe véve, hogy az majd lexikálisan és kronológiai rendben sorakoztatja elé a dolgokat.

Elolvasgattam nagy részét a könyvről szóló recenziókat, ilyen-olyan véleményeket, interjúkat, bemutatókat. Annyiféle vélemény, s talán minden elhangzott már, én most csak baráti sorokat írok Neked, s hozzáteszem azt, amit mindazokon túl nekem nyújtott a Jelentések. Debivel nem értek egyet, ez nem egyéjszakás olvasmány. S nekem sem azért sok nappalra és éjszakára volt szükségem, hogy végére járjak, mert lassú olvasó vagyok, hanem mert sok megemésztendő és gondolatébresztő dolog felett nem tudtam úgy továbblépni, hogy ne időzzek el.

Nem tudom, már ki írta, de miközben olvastam, nekem is sokszor az járt a fejemben: "Kár volt..." Ugyanakkor tudom, hogy amikor nekiveselkedtél, akkor Te már jól tudtad, mivel jár az önmagad lemeztelenítése, s azt is tudtad, hogy ezt nem elsősorban másokért akarod kiírni magadból, hanem önmagadért. De ez a világ most annyira hazug, annyira felszínes és annyira képmutató, hogy károgok itt, és noha tudtam, "mi a könyv vége" , aggódtam érted, míg olvastam. Vajon mi lesz? Vajon mi történik vele? Vajon sikerül-e önmagára talánia? Sikerül-e megbékélnie önmagával a végére?

Érdekesnek találtam, hogy miközben mindenféle kimondhatatlan dologról számot vetsz, nem beszélsz például a barátaidról. Többet tudok a szerelmeidről (még ha valaki épp ezt kifogásolta is, hogy arról keveset szóltál) mint a bizalmas jóbarátaidról. Volt-e olyan, aki ennek az egész kálváriának a során melletted állt, támogatott emberileg, ott volt...? Tényleg teljesen magadban oldottad meg a családi életen túli életedet s annak mindenféle hullámhegyét-völgyét?

Amint korábban írtam is, a könyved tulajdonképpen egy jó hosszas beszélgetés volt Veled számomra. Válaszokat kaptam, megoldásokat, magyarázatokat magamra nézve, miközben megismerkedtem életeddel. Másfél generáció távolából mondasz ki helyettem gondolatokat, magyarázod meg, mit és miért érezhettem akkor úgy. Én sem a Te generációd nem vagyok, aki felnőttként végigélte azt a korszakot, de az sem vagyok, aki egyáltalán nem élte meg, csak könyvekből tanul róla meg archív filmanyagokból. Valahol a kettő közt még volt egy eléggé elfuserált generáció - mienk. Meg vagyok győződve ma már róla, hogy ha a kommunista éra kitart, ebből a csapatból az előzőnél is fejevesztettebb, megtévedtebb, sérültebb népek kerülnek ki. Hogy nem így lett, ez csak a véletlen műve, de semmiképp sem a mi erényünk.

Szóval én személy szerint csak tanulhatok mindebből, amit leírtál. Annyira jelen értékű, annyira kivetíthető mai mindennapi életünkre, vívódásainkra, sikereinkre, botlásainkra, megalkuvásainkra...

Szerencsém volt Milos könyvéhez, egyszer pdf-ben át is küldted az anyag egy részét. Abban még nevek is vannak. Mégis most tudtam igazából megélni mindazt, amit elmondani szeretnél. Hogy ne higgyem azt, hogy csak mert én is öregedtem, elővettem, s beleolvastam, de most is úgy találom, a Jelentések sokkal gördülékenyebben és letisztultabban mesél.

És hát én is bosszantó módon rákérdeztem Csíkszeredára. Hogy nem volt a kérdés mögött semmiféle egyéb gondolat a puszta kíváncsiságomon kívül, minden bizonnyal elhiszed, és nem is hiszem, hogy valamennyire is fontos, amit én mondok vagy gondolok. Csak eszembe jutott ez is. Talán magam miatt ez is. Szerintem különben "jól áll" Neked Csík.

Hajnalodik. Abbahagyom most itt ezt a levelet. És ha még eszembe jut ez-az, úgyis elmondom.

Ölellek sok szeretettel,

Art

*

Ennyi személyesség után tartozom Arturnak annyival, hogy válaszomat az ő véleménye után illesszem:

2010. július 1.

Drága Artur!

Nagy öröm a mai reggel. Mert nyertem egy újabb olvasót, aki még a kérdéseivel, az esetleges kritikai megjegyzéseivel is mind egyet mond: érdemes volt. Azt, amit nem tudtam akkor elmondani senkinek, most a világra zúdítottam. Aki megérti és magába építi, hasznára válik. Aki nem, azon nem segíthetek.

Jól látod: nem voltak barátaim. Sok ismerősöm volt, akikről hittem, hogy akár barátok is lehetnek, de idejekorán meg kellett állnom a határnál: még oly jó barátom előtt is titkot tartani - akár éppen az ő érdekében. Hogy ne tegyem ki esetleg annak, hogy ellenem kelljen vallania. Hosszú évekre menő, érzelmet, nyugalmat és figyelmet felemésztő színjáték volt ez, amit ha deklaratíve írok meg, akkor valahogy nem hiteles, akár még kérkedésnek is hat. De gondolom, mindez kirajzolódik, kicseng a vallomások mélyéről.

Az igazi, a lehetséges barátokat, a majdnem barátokat ott hagytam, hűtlenül, Kolozsváron. Azzal, hogy Bukarestbe kerültem. Hiába voltak az alkalmi visszatérések, további kapcsolatok, az, ami megerősödhetett volna és tartóssá válhatott volna, "lábon száradt". Kiégett.

De lehet, hogy nyugtalanító kérdésed majd egy újabb valaminek a kezdetét indítja el bennem: miért nem bíztam én az emberekben, hogy lehet odáig eljutni? Nyilván úgy, hogy az ember korábban nagyon sokakban bízik, mindenkit eredendően jónak és szeretni valónak tart...

Sok szeretettel és köszönettel

csg

Illusztráció: A Jelentések az Óceán partján, ahol Artur oly szívesen időzik (ha van ráérő ideje)

"Jelentések" - a Szabadságban és a Bukaresti Rádióban

Az önvizsgálat útján

Cseke Gábor Jelentések magamról című kötetéről

(Megjelent a kolozsvári Szabadság 2010. június 7-i számában)

A könyv szerzője a romániai élcsapat, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, majd az egykori Párt egyik legaktívabb magyar tagjaként élte túl azt a lelki kárt, melyet e szervezetek lapjainak (Ifjúmunkás, Előre) főszerkesztőjeként, illetve rovatszerkesztőként kellett (?) megszenvednie Bukarestben. A kötet alcíme: Emlékezések ellenfényben és a borító szuggesztív grafikája, amelyben háttal látjuk egy ember árnyékos oldalát, ahogyan halad a Fény felé, azt szimbolizálja: valaki elfordult, távolodni kezdett egykori önmagától, hogy számot vessen: valóban nem volt alternatíva? Valóban kellett-e, és ha igen, belebonyolódnia azokba a korabeli erkölcsi kompromisszumokba, amelyek ma már megülik a lelkét?

Az olvasó érzi: hiteles ez a belső kényszer, amelyet a kortárs költő, szerkesztő Kenéz Ferenc nemrégiben, 2007-ben, így fogalmazott meg, idézem:

elfordultunk, hogy látva lássunk

valami mást, mint amit látunk,

elfordultunk, hogy meg ne értsük,

elfordultunk, hogy meg ne éljük

amit látunk, s mindenki lát:

Isten szenvedő egy fiát,

elfordultunk, így meg nem éltük,

meg nem éltük, csak megértük,

jó vitézek a felkent rendben,

kik közé magam is felkenettem,

(a rend, amely levitézlett,

csak levitézlett, nem kivérzett,)

…így az a vers csak szégyenkezhet,

az a vers, amit nem írtunk meg,

meg kell írni, a szégyenverset…

Az az önvallomás, amelynek utat enged Cseke Gábor, ennek az imperatívusznak próbál megfelelni a maga módján. Ha főszerkesztői-aktivista gondjai engedték, szerzőnk maga is költő, prózaíró, riporter volt, s kezdetben némi hittel, meggyőződéssel állította az uralkodó ideológia csatarendjébe ezeket a műfajokat. Érthető, hiszen a prágai tavasz után a hatvanas évek végének Romániájában kezdtek új szelek fújni, míg végül a zsarnokság erősbödése meglehetősen kínos helyzetbe nem hozta.

Főszerkesztői pozícióinak megfelelően nehezen kerülhette el, hogy a nyolcvanas években a hatalom eszközének megalázó szerepét is vállalja. Volt, amikor azzal a „jóindulattal” tette, hogy ne tegye ki munkatársait is e demoralizáló szerepnek, például annak, hogy a tartótiszttel fenntartsa a kapcsolatot, vagy a diktátort dicsőítő szövegeket írjon. „Hányan rohadtak el húsz és harminc között./E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk” – idézi a nagy kortárs, Lászlóffy Aladár kifejező sorait.

És ez a szörnyű folyamat már akkor elkezdődik, amikor erkölcsi meggyőződését összegző szövegét manipulálni, kisajátítani engedi a diktátort dicsőítő „magasb” érdekeknek megfelelően. ”Szépen/ igazul / elvszerűen / sose önzőn / bátran / lelkesülten / bölcsen / másokért is / makacsul / utolsó leheletig / mintha csak egy nap lenne az élet”. Használja ezt a sajtóban boldog-boldogtalan, Ceausescunak ajánlva, románul, magyarul, a „nagy” születésnapi köszöntőkben, miközben szerzőnk egyre inkább megkeseredik.

Most így ír: „Mifelénk immár megszokottá vált ellenállásról, ellenállókról beszélni. Akik persze léteztek, voltak. Hála és dicsőség nékik.

Ám, ha erről az oldalról nézzük a letűnt hatalomhoz való viszonyunkat, akkor a nyilvánvaló, hús-vér ellenállók mellett ugyancsak széles pászmát találunk a valamilyen módon, kisebb-nagyobb formában, a lehető legváltozatosabb alakzatokban és körülmények között ellenállókból, szabotálókból, a felső parancsokkal szembehelyezkedőkből, a kivárókból s ezáltal a torz utasítások hatását tompítókból. Paradox módon, sokszor egy és ugyanaz az ember volt az együttműködésben érintett – mert beijesztett, megzsarolt, csapdába csalt – és a szembehelyezkedni próbálkozó, anélkül, hogy Janus-arcúnak kellene ezért neveznünk. A vergődés, az erkölcsi vívódás, a számlák kétségbeesett kiegyenlítésének vágya mindkét irányban mélyre szippantó örvényként forgott körülötte, s ő evickélhetett köztesként, amíg csak fásultan fel nem adta a küzdelmet.”

Ebből a fásultságból menekül meg az ő személyében az olyan – egyébként katolikus egyházi iskolát megjárt – férfi, aki tudja, hogy csupán a múlt hibáinak tisztességes vállalása által lehetséges a bocsánat:

„Nem tudom, létezik-e egyáltalán érdek abban, hogy e pokoli szövevényben egyszer is tisztán lássunk? Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat. Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él. Az elszámolást el kell végezni. A tényeket le kell szögezni, a körülményeket föl kell mérni, a vonalat meg kell húzni és az eredménybe bele kell törődni.”

Az erős spirituális indíték alaphangja mellett, persze, a kötet hasznos kordokumentum.

+ Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Felelős kiadó: Dávid Gyula, Szerkesztő: Zabán Márta

Cs. Gyimesi Éva

*

Kedves hallgatóim,

Olyan nehéz korokban, mint amilyen a mienk is, valahogy jobban érezzük, ha nem is tudatosul bennünk feltétlenül, hogy mennyi bajnak okozója az, ha nem nézünk szembe a múlt és jelenbeli hibáinkkal, ha nem vonjuk le tévedéseinkből a tanulságot.

Annál feltűnőbb, amikor ezt mégis megteszi valaki, és én most röviden egy ilyen példaértékű művet szeretnék bemutatni önöknek.

Cseke Gábor a Ceausescu-érában az Ifjúmunkás főszerkesztője, majd az Előre szerkesztője, s mindenképpen meghatározó embere volt, a rendszerváltás után pedig a Romániai Magyar Szóé. Több kötetes költő, író, műfordító. Jövőre lesz 70 éves. Tavaly év végén jelent meg Jelentések - magamról című könyve, amelynek alcíme is sokatmondó: Emlékezések ellenfényben. Terjedelmes, terhes, súlyos könyv. Vallomás egy bonyolult korról, amelyben nehéz volt élni, de kellett, lehetőleg megőrizve a méltóságot, és képviselve tisztességgel kisebbségi sorsproblémáinkat. Ki így tette, ki úgy. Cseke Gábornak egyáltalán nem hízelgő a véleménye akkori önmagáról, a rákényszerített és elvállalt szerepéről. Most azt boncolgatja, szemmel látható lelki vívódással és önmarcangolással, hogy vajon miért történt az, és úgy, ami akkor és ahogy történt, mikor volt gyáva és mikor bátor, mit tehetett volna másképp, és ha nem tette, miért nem tette.

Hogyan lenne könnyű egy ilyen olvasmány, amikor már az elején azt olvasom: "Becsületesen szembenézni a múlttal, a megtett úton mindenütt ott van a gyalázat sara is, a cipőnktől a lelkünk mélyéig. Van, aki már észre sem veszi."

Vagy ugyanott, idézek ismét: " Sajnos, csúfosan elbuktunk mi is. Ha egyénenként nem is mind, de közösségként, nemzedékként nyomorultul és sajnálatosan. Ezt, ha legalább a végjátékot becsületesen szeretnénk letudni, be kell ismernünk. Magyarázatra igen, mentségre semmi szükség."

Kínzó emlékek, kínzó vádak, kínzó szavak. De annál tiszteletreméltóbb ez a vállalkozás, a szembenézés.

A héten interjút készítettem a szerzővel az Új Magyar Szó számára. Engedjék meg, hogy idézzem a beszélgetés befejező részét. Arra a kérdésre, hogy nem túl szigorú-e önmagával, Cseke Gábor a könyve fogadtatására is utalva, egyebek közt ezt válaszolja: "A visszajelzésekből, kritikákból ítélve úgy láttam, távolról sem magánérdekű ez az emlékezés... E beindított vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka."

Végül azt kérdeztem Cseke Gábortól: "Most pedig fordítva a kérdésen: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban..."

A szerző válasza:

"Miért tagadnám, hogy ilyesmi is megjárta a fejemet? A saját magunkra kiosztott ítéletbe hamarabb belenyugszunk, mint ha mások ítélkeznének felettünk. De ez csak egy része az egész igazságnak, hiszen könyvem, a magamról szóló jelentések alapján az olvasó szabadon megítélheti: mentséget, felmentést kerestem-e velük nem túlságosan dicső pályámra, vagy inkább csak terítettem bennük a kártyáimat..."

Eddig az idézet.

Nekem, alulírottnak, a kortársnak és tanúnak meggyőződésem, hogy Cseke Gábor katarktikus önvizsgálatot tett elénk ezzel a könyvével. Példája követendő.

Ágoston Hugó

(Bukaresti rádió, 2010. május 12-én, 15 órakor)

Illusztráció: Fényrács * Gergely Tamás fotója

"Jelentések" - önmagammal tusakodva

Eddig ahány megközelítés, annyi szempont fogalmazódik meg jelentéseimmel kapcsolatban. Úgy tűnik, ez jó is, rossz is. Jó, mert alaposan körbejárják a könyv zilált, réteges szerkezetét, mint egy minden oldaláról más-más módon magát mutató alkotmányt. Rossz, mert újabb ötleteket adnak ahhoz, esetleg érezhetően tudatosítják, hogy miképpen lenne jó még dolgozni a könyvön, illetve mire kellett volna még tekintettel lennem, hogy mindenkinek tetsző mű szülessék.

De van-e egyáltalán ilyen alkotás? Micsoda kérdés, persze, hogy van: a remekművek. Amikor úgy érezzük, hogy hozzá se tudnánk szólni, mert minden, amit mondanánk, nem érintené az illető alkotást és a kritikusra utalna vissza. Hol vagyok én ettől?

Debreczeni Éva írta nemrég a Jelentések-ről: "Annyira kíméli kortársait, ismerőseit a rossz fénybe kerüléstől, hogy egyeseket csupán névbetűvel szerepeltet, ami zavaró lehet azoknak, akik nem ismerhetik a történet összes szereplőjét. De hát egy szerző előre félhet, ki tudja, ki miért sértődik meg: amiért benne van vagy amiért kimaradt a visszaemlékezésből...? Ezért inkább óvatos."

Mondhatom, hogy nem eléggé... Ahogy telik az idő, egyre több jelét észlelem annak, hogy a nagy körültekintésem és az előre, fennen meghirdetett szándékom dacára, itt is, ott is elbaltáztam: úgymond rosszat vagy hamisat is szóltam. Apróságokban, az igaz, de hát az ördög ott bújik meg, vagy nem?

Egy volt kollégám, akivel egy sajnálatos ifjúkori afférom volt, amit az illető s én magam is azonnal megbántunk, de azóta se tisztáztuk vagy hoztuk szóba, bár név szerint nem szerepel a Jelentésekben, mégis magára ismert, mondván: ő teljesen elfelejtkezett életének ama epizódjáról. Töprengek, hogy akkor ez hogy van? Nem emlékszik, de azért mégis?

Családtag említi meg, hogy bizonyos kritikus helyzetben ő dehogy is zokogott, én viszont ezt állítom. Másik családtag életmozzanatáról kiderül, hogy amit én tudtam róla - mert szüleim ekként tálalták - az köszönőviszonyban sincs azzal, amit mások az igazságról tudnak.

És még hányan lehetnek, nevesek és névtelenek, akik érthető módon, széljegyzetelnék a könyvet?

Sok esetben kételkedő, de alapjában véve hiszékeny ember vagyok. Szeretem olybá venni mások állításait, történeteit, beszámolóit, hogy azok valósak. Még olyankor is, amikor nyilvánvaló, hogy kételkednem kellene... De hát: ő mondja, ő tudja... Az az ő igazsága.

Ugyanígy, megvan a magam igazsága is. Ami lehetne akár objektív is, de bizony, legtöbbször nem az, mert ilyen egyáltalán nem létezik. A világot ahányan vagyunk, annyiféle szemlélettel látjuk, értelmezzük. Memóriánk is sokszor megtréfál. A miénk, persze, csalhatatlan, a másoké bizony ki-kihagy, torzít. S ha ez így van, akkor végül is többé-kevésbé mindenkinek a memóriája kikezdhető, felülvizsgálatra szorul. A mész nem kegyelmez. Rövidebb vagy hosszabb távon, de rakódik, dolgozik. Pusztít...

Ez most afféle védekezés akar lenni részemről? Nagyon úgy nézhet ki, pedig a helyzet valóban az, hogy elsősorban én vagyok az, aki azt szeretné és elvárná, hogy írásaiban a valóság és a róla szóló állítások passzoljanak. Én vagyok az, aki nem szeret semmit a fantáziájára bízni, mert úgy gondolja, hogy a valóság elég olyan elemet szolgáltat az alkotónak, amelyek újrarendezésével, műbe emelésével egy új, öntörvényű világ teremthető. Miközben...

A fantázia állandóan dolgozik. Kitölti a valóságtöredékek közötti réseket, repedéseket. Mintha cserépszilánkokból alkotnának újra egy valamikori vázát. Amelynek a restaurátor ki kell hogy találja adott ponton bizonyos hajlatait, formáját, folytonosságát. Azon töprengek, vajon riportjaimhoz, amelyek úgymond a valóság mentén keletkeztek, mekkora adag saját gyártmányú "adalékot" használtam fel, hogy látszólag minden a helyére kerüljön? És hogy ezek az adalékok változtattak-e valami lényegeset az egész arányain, belső logikáján és igazságán?

Nem lett volna egyszerűbb mégis regényben kivetíteni mindazt, ami végül jelentésekbe kényszerült? Vagy jobban kellett volna ügyelnem arra, hogy életemből egyedül csak magamra mutassak és mindenki mást, barátot, rokont, közeli ismerőst, ellenséget, egyforma önmegtartóztatással tartsak a mélyárnyékban? De hát miféle élet ez? Hiszen nem voltam remete, s azt sem mondhatom, hogy senkivel nem kommunikáltam mostanig. A légüres tér marhaság, nem létezik... Alaposabban kellett volna nyomoznom életem mellékszálaiban? Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről?

Jó-e az én-fajta hiszékenységem, vagy szabaduljak meg tőle gyorsan? S ha eddig nem sikerült, az ezután hátralévő, nem túl hosszú és nem is túl dicső szakaszban még kevesebb esélyem marad a változásra? Mondjuk, ez akár lehet egy elfogadható, de nagyon olcsó álláspont. (Na tessék: újra a mentegetőzés, a kibúvás, a felállított léc megkerülése...)

Ezek szerint szerencsésebb, ha valaki megmarad alanyi költőnek? Mert akkor csak magát cincálhatja szét. Akkor viszont az a baj, mert bármelyik önvallomását ellene fordíthatják, s elnevezhetik csapodárnak, vagy éppen kőszívűnek, nyeglének, érzelgősnek, attól függően, hogy ki mit olvas ki a sorok mögül. Mert ilyen a beszédünk, a nyelvünk: sokféle szinten más-más az információértéke. Vagy tán nem is a nyelv ilyen, hanem mi tesszük ilyenné? Bennünk él a sokféle értelmezés lehetősége és a szándéka? Mi használjuk fel gyógyszer vagy méreg gyanánt? Létezik-e egyáltalán gyógyító szó és van-e mérgező kifejezés? Fullánkos beszéd? Hízelgő szó? Nem az ember az, aki gyógyít, mérgez, megszúr valakit vagy hízeleg valakinek? Persze, szavakkal teszi, de büntetlenül semmit sem kenhetünk a szavakra. Visszalőnek ránk...

A Romániai Magyar Szóban, s részben a régi Káfén is, vita folyt egyszer arról, hogy melyek a szabadosság határai az irodalomban, létezik-e korlátlan szabadság a művészi kifejezésben. Úgy emlékszem - később megpróbálok utánakeresni, mert a téma megérdemel egy külön misét - , mindenki mondta a magáét, a fiatalok a nagyszájú szabadosság mellett kardoskodtak, én valami olyasmit mondtam, hogy a szavak meg vannak alkotva, kezünk ügyében állnak, rajtunk áll, hogy mire használjuk fel őket. Művészien indokolt, "súlyos" esetben bármelyik szavunknak funkciója lehet egy műben.

Azt hiszem, kissé messzire kalandoztunk a Jelentések-től... De mára ennyi elég is.

Illusztráció: Pusztai Péter rajza rólam, amikor a hetvenes években szivárványhártya gyulladás miatt kalózkötést hordtam a félszememen... Ami alatta van, azt magam fűztem hozzá...

"Jelentések..." - Komán János olvasónaplójában

(A Káfé hírlevele tegnap este számomra váratlan ajándékot is hozott: Komán János írását könyvemről (Jelentések - magamról). Különben ugyanezen a napon tudtam meg, hogy a Várad c. folyóirat idei 2. számában megjelent Ady András recenziója is a könyvről, amit korábban e blogban már olvashattunk.)

*

AJÁNLÁS

Cseke Gábor könyve, a „Jelentések - magamról” egy önmarcangoló, szigorú életrajz, egy olyan önéletrajz, amilyennel mostanáig nem találkoztam, pedig elég sok életrajzot olvastam, mivel bennük több lelket fedeztem föl, mint a regényekben, még akkor is, ha azok megérdemelt hírnevet szereztek maguknak. A múlt és a közelmúlt beszél egymást váltogató kéznyújtással. Ezzel az írói eljárással, szerkesztéssel az olvasó érdeklõdését, figyelmét, kíváncsiságát élesztgeti, és tartja ébren.

Könyve egy olyan állomás, ahol az olvasó is utas, egy olyan utas, aki türelmetlenül várja, hogy megérkezzen az a vonat, amelyre neki kell fölszállania, de mindig egy másik fut be, amelyről egy meglepetés, egy rég nem látott ismer s száll le, vele találkozik, köszönnek egymásnak, még akkor is, ha nem voltak barátok, rokonok, munkatársak, de - sorsuk miatt - az együvé tartozás melegével tekintenek egymásra.

Kellemes érzés, főleg, ha idegenből jött az ismerős, mondjuk a múltból, és most érkezett haza, és végre „itthon - otthon”, a jelenben találkozhatnak egymással. Idézőjelbe tettem az itthon-otthon szinonimákat, mert számomra sem a közelmúlt, sem a jelen nem jelentett, nem jelent otthont és hazát, inkább csak kényszerlakhelyeknek nevezhetem ezeket a világokat. Talán a szerző is így gondolkodik. Kényszerlakhelyet kapott, mert kényszermunkára ítélték. Észre sem vettük, hogy valamiféle rabok voltunk, és azok maradtunk. Ő Bukarestben, mások Moldovában vagy egy olyan vidéken, ahol megcsorbult anyanyelvvel szenvedtünk, és ezt a fenyegetettséget most is érezzük.

Egy kortárs őszinte vallomásával találkoztam, és ez az írói őszinteség tekinthetõ az önéletrajz egyik legszebb értékének, mely esztétikai érték, esztétikai minőség. Bár egyes tájékozatlan tollforgatók

tagadják az őszinteség esztétikai kategóriákhoz sorolását, én olyan tudós esztétákra és filozófusokra hallgatok, mint a lengyel Román Ingarden és Wladyslaw Tatarkiewicz. De a magyar költők, írók közül

többen is kiemelik az igaz, őszinte beszéd értékét. A költészetben az őszinte vallomást a kijelentő mondat sajátította ki, ugyanis az őszinteséget sem kérdő, sem óhajtó, sem felszólító, sem felkiáltó

mondatokkal nem lehet hihetően, hitelesen elmondani. A szerző prózája is egy ilyen esztétikai minőséggel, egy egyszerű, meggyőző, világos beszéddel jeleskedik. Az újabb retorika fogalomhasználata szerint a referenciális közlést választotta. Újságírói, főszerkesztői múltja diktálja ezt az írói stílust. Költőként sem törekszik az emotívközlés eszközeinek használatára. Úgy ír, mint aki értékes dokumentumírásra vállalkozott. Igen, ez az önéletrajz kordokumentum is.

A diktatúra korszakát saját és mások verseivel, riportokkal szemlélteti, mutatja be. A baráti és a kevésbé barátságos emberi kapcsolatok ismertetése egy megértő, humánus személyiségre hívják föl a

figyelmünket. Bűnösnek érzi magát, és ezt a bűnrészességet képtelen elhallgatni, nem úgy tesz, mint azok - rengetegen a rendszerváltás után - akik egyik napról a másikra ún. antikommunisták lettek, és a szekuritate jelentéseivel próbáltak, próbálnak védekezni. Eszükbe sem jutott, hogy a magafajta embereket nem vezethetik félre, hiszen a hűségesek között keresték a hűtleneket, ezért - megkülönböztetés nélkül - szükség volt vádlottak és hűséges tanúk kapcsolatainak fölfedésére.

Ez az önéletrajz a romániai magyar értelmiség életrajzát is kiegészíti, többek között olyan személyiségekét, mint a kiváló Fejér Miklósét, aki társszerzőként egy páratlan irodalomtörténetet küldött iskoláinkba, melynek egyik példányát büszkeséggel mutogatom a fiatal magyar szakos tanároknak.

Azt a mély sebet, amelyrõl könyve végén beszél, gyógyítsa meg a vigasztaló őszinteség, és az, hogy azon kevesek közé tartozik a milliók között, aki meggyónt a jövő templomában!

Komán János

Illusztráció: Pusztai Péter karikatúrája a Jelentések szerzőjéről, a hetvenes évekből

Ui. PP kommentben jelezte, hogy rajza nem karikatúraként készült. Szíves elnézését kérem a felületes műfaji besorolásért!

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (Műhelynapló)

Eddig valahogy csak a kíváncsiság, a kezdetet folytatni kívánó tehetetlenség vett rá, hogy válogatásomat folytassam - ha törik, ha szakad. Ha van nyilvános terem hozzá, ha csak magamat meg néhány barátomat lepem meg vele.

A magyarság huszadik századi sorstörténetének sajtóanyagát Szabó Zoltánék példás kitartással és alapossággal gombolyítják fel továbbra is a huszadikszazad.hu-n. Nem semmi, amit 1900-tól 1937 áprilisáig felgyűjtöttek már. Valódi szénakazal, amiben - ha az ember jól keres - akár a tűt is meg lehet találni, s újabban a korabeli képanyag bővítésére is van módjuk, rálátásuk.

Még egy kicsi, mondom magamban, s elérjük a második világháborút. Ott vagyunk, ahonnan én és a nemzedékem elindultunk, a XX. sz. derekán, és látjuk, hogy addig is mi minden történt, halmozódott fel, alakult ki és ment romlásnak, mutatott a jövőbe és siklott ki éles kanyarokban, repült a levegőbe, mint a bécsi gyors Biatorbágynál, Matuska Szilveszternek köszönhetően...

Pár hete megújult lendülettel, jól bemért céllal is dolgozom a Múltidéző... anyagán. Akadt egy kiadó - a csíkszeredai Pro-Print -, amely minden különösebb körülményeskedés nélkül fölvállalta a trianoni válogatás könyvvé segítését. Ami azt jelenti, hogy véget ért az anyag egyszerű gyűjtése és a kuriózumnak kijáró dédelgetése, neki kellett látnom a szerkesztési elképzelés kidolgozásának, a szempontok véglegesítésének, a munkatársak megválasztásának.

A feladat óriási, de talán nincs miért megijedni tőle. A csapat kicsi, de elszánt és mindent kész megtenni a cél érdekében. Tanácsadóm, támogatóm, előszóíróm, "mindenesem" nem más, mint a portál kitalálója és vezetője, a kecskeméti Szabó Zoltán, akivel cirka két éve tart virtuális barátságunk, ami ahelyett, hogy fakult volna, egyre csak mélyült, gazdagodott. Első olvasóm, pártatlan kísérleti alanyom, aki vállalta, hogy a szerkesztés ütemére végigolvassa a készülő kéziratot és olvasóbarát megjegyzéseit nem rejti a véka alá, az én fiatal csíkszeredai költőbarátom, Ady András, maga is szenvedélyes történelmi érdeklődésű értelmiségi. Szabó Zoltán jóvoltából került munkatárs az égetően szükséges jegyzetanyag elkészítésére is, aki nem más, mint Újlaky István, a bevezető szintézis szerzője, amely frappáns tömörséggel, teljesen érzelemmentesen szögezi le, mi, miért, hogyan és mikor történt Trianonnál. A könyv ugyanis nem az eseménnyel magával foglalkozik majd, hanem azzal, ami azután történt a Kárpát-medence magyarságával.

Itt a sebtében összeütött munkavázlat is, amit a továbbiakban követünk, alkalomadtán kiegészítünk:

Múltidéző

Amikor Trianon beintett

I. rész: 1919–1938

(az első rész hozzávetőleg idén áprilisban lezárható, az első bécsi döntéssel; a második rész 1938–1947 közötti sajtóválogatás lenne, a párizsi békeszerződésig, a harmadik rész 1947–2000 közötti szakasz)

Tartalom:

- Előszó - Szabó Zoltán, a huszadikszazad.hu főszerkesztője, történész - bemutatná a honlap kezdeményezését, műfaját és elhelyezné benne a kötet tárgyát

- Mi történt Trianonban - adatgazdag összefoglaló a tények, adatok, okok, lehetőségek stb. rövid ismertetésével

- Következnének kronológiai sorrendben az esztendőnként csoportosított sajtókivágások, amelyek elsősorban az ország szétszakadása utáni belső-külső állapotokra fókuszálnak, de helyet kapnak közöttük olyanok is, melyek látszólag nincsenek közvetlen összefüggésben a trianoni döntéssel, de meghatározzák és árnyalják azt a politikai-társadalmi-kulturális-tudományos valóságot, ami az első világháború utáni magyarságot jellemzik.

- Névtár (nem névmutató, mert az a kézirat inflálódását okozná, hanem a tisztázni és a kor eseményeiben elhelyezni való, a szövegösszefüggésből csak részben értékelhető személyiségek tömör bemutatására szolgálna)

- Források - a közölt anyagok előfordulási helye

- Illusztrációk - legalább 24 oldalnyi műmelléklet erejéig.

Látható, hogy mindez három masszív kötetbe fér majd el, hiszen a huszadik század mégis csak száz év, s a különböző sorsdöntő békeszerződések között eléggé vergődtek a népek, a nemzedékek és az eszmék ahhoz, hogy ma itt álljunk és azt kérdezzük visszatekintve: lehetett volna egy fokkal szerencsésebb is a sorsunk?

A könyv, amíg az első kötet nem kerül végleges formában asztalra, egyelőre csak terv és ígéret: pályázni majd csak akkor lehet vele, amikor bemérhető és felbecsülhető. A pályázati határidők egyelőre nem minket segítenek, hiszen annyira szorosak, hogy nem tudunk illeszkedni hozzájuk. De reméljük, a következő "vonatra" már sikerül felugrani...

Illusztráció: A Párizsba induló magyar békedelegáció: Teleki Pál, Bethlen István, Huszár Károly, Apponyi Albert

"Jelentések..." - egy potenciális kritikában

Tegnapelőtt Nagyenyeden jártam, ahol a helyi magyarság által szervezett Árpily Lajos Napok keretében találkozót tartottak a Polis könyvkiadóval. Ezen, akárcsak Brassóban, Kötő József erdélyi színháztörténeti lexikonát és a Jelentések-et mutattuk be, Dávid Gyula vezetésével. Igazság szerint ennek az eseménynek a tanulságairól kellene most beszámolnom, de még egy napig halasztom az úti beszámolót.

Mire hazaértem ugyanis, várt rám egy baráti levél dr. Balázs Lajostól, akinek a könyv megjelenésekor azzal a félig tréfás, félig komoly megjegyzéssel adtam tiszteletpéldányt, hogy elvárom tőle a véleménynyilvánítást, akár a sajtóban is. A csíkszeredai bemutató előtt felhívott telefonon, hogy tudtomra adja: a találkozón nem tud ott lenni, mert kórházba került, de a véleményét igyekszik mihamarább megfogalmazni.

Erre már csak azért is számítottam, mert csíki tanárember létére, akaratán kívül ő maga is belékerült a rendszerváltás előtti ifjúsági mozgalom sodrába, sorsa sok esetben párhuzamosan futott az enyémmel, neki is vannak olyan élményei, melyek helyesen értelmezhetik a mindenkori hatalmi szférák átvilágítását. Írása, bár egyelőre csak kézirat - igaz, sugalltam neki, hogy próbálkozzék vele a Hargita Népénél, ám végső döntését nem ismerem - , számomra fontos megfogalmazásokat tartalmaz a könyv lényegét, szándékait illetően, és sietek besorolni a Jelentések-ről szóló többi anyag közé. A nagyenyedi élményekről pedig majd holnap este.

*

Dr. Balázs Lajos:

CSEKE GÁBOR FÉNYBEN, ELLENFÉNYBEN

Cseke Gábor lobogónak tűnő tiszta emberi és költői hitvallással indult már gyermekként az életnek. Mintha Nyilas Misi szavait hallanám: „jónak és becsületesnek, meg mindennek lenni” melyek, vallomása szerint, még akkor is hevítették, amikor családot alapított és gyermekei születtek - olvasom Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben című frissen megjelent könyvének mindjárt az elején. Cselekedeteit szavaihoz, szándékaihoz igazította, amit fontos pontosításnak tekintek. És én ezt elhiszem Neki még akkor is, ha évtizedek során csak távolról, inkább alkalomszerűen vagy írásaiból ismertem. Csendes, nem hivalkodó, belső hevét elrejtő, deresedő férfiúként kerültünk egymáshoz közelebb. Emberi és intellektuális valóját igazából akkor kezdtem megérteni, amikor a helyi lapban igen tapintatosan, szemérmesen és senkit nem bántóan, ám mégis kibuggyant belőle valami panasza a csíki emberek lelki, szellemi hűvössége okán. Nem részletezem az esetet, hanem azt emelem ki, hogy ennek ellenére nem játszotta meg a sértődöttet, az írást nem adta fel ( noha megkeseredésében néha volt ilyen szándéka), ellenkezőleg a Csíkban, Csíkért, az erdélyi magyarságért is gondolkodni tudó értelmiségiek számát gyarapította. Más „fényben”, mint ahogy mi tudtuk tenni. Kolozsvárról, Bukarestből jövő Csíkszeredába letelepedett férfiú úgy hozta a nagy városok szellemét a provinciába, hogy nem hencegett vele, csupán észrevétlenül közvetítette annak, akinek szeme, füle, szellemi érzékenysége volt hozza.

Fenti soraim talán el is maradhatnának, ha nem szolgálnának számomra némi kapaszkodót könyve megértéséhez, illetve a szerző erkölcsi, etikai, fizikai arculatának megértéséhez. Valami olyasmit érzek, mintha magamat érteném meg benne és általa, vagy még pontosabban, azt a kort, amelyben párhuzamosan együtt éltünk, sorshelyzeteink olykor találkoztak, máskor távol kerültek egymástól, ugyanazokat az élethelyzeteket másképpen éltük meg, vagy ma tűnik úgy, hogy másképpen éltük meg. Talán ezért olyan nehéz átjutni már a könyv lapjain, beleértve a címet is, mert magukkal tartanak őszinteségükkel, másképpeni látásukkal, talán sejtelmes ellentmondásukkal is, amit maga a kor kényszerít ki a tiszta és egyértelmű jellemből is, szóval a meseszövés valami különös varázsával.

Érdekes és egyben ellentmondásosnak tűnő egybeesés önmaga helyének, énjének a kijelölése: a kamaszkor, ifjúkor, érett férfikor fölött évekig átívelő hitvallása a humánumról, találkozása a „német konkrét költészettel”, mely „egyik napról a másikra szörnyen rokonszenves lett” a számára, hatására elvetette a megszokott költői sallangokat, metaforát-hasonlatot félretéve ápertén fejezte ki gondolatait. Aztán 1970 után, „amikor az országvezető kultuszá”-nak újabb hulláma indult, hatására „egy sor verse is született”, melyek közül a legtöbb „szánni való kísérlet maradt”. Számomra ez az a mondat, mely leüti a könyv, az ábrázolt kor alap-, illetve kezdő hangját, tónusát, mellyel megsejteti az alkotó, gondolkodó ember illúziója és a zsarnokkor közt egy életen áttengődő értelmiségi túlélési esélyeit. Aztán élete alkonya fele tartva mégis visszatér a költészet elhagyott királynőjéhez: a könyv alcímét metaforikusan fogalmazza: Emlékezések ellenfényben, ami számomra azt sugallja, hogy a múltat ma sem látjuk - ha akarjuk sem - szemtől-szembe, csak a kontürjeit, a sziluettjét, sőt azokat is csak hunyorogva, tenyerünket szemünk elé tartva, saját arcunk egy részét is eltakarva.

A valamikor (bevallottan) eldobott metaforák újra kísértik: a múltjára visszatekintő költő, újságíró előbb egy kertész, de talán még inkább a valamit nyugtalanul kereső benyomását keltik, amikor 2002 nyarának egy napjáról jelentést tesz. „Megkezdtem a mélyre ásást.” Ezzel a könyvet indító kijelentő mondatával mintha megnyugtató üzenetet akarna küldeni valakiknek, akik régóta erre az eseményre várakoztak. De önmagának is jelent, nyomban megfejtve a metaforát és sejtetve azt a belső feszültséget, melynek nyomása alatt él évek óta, és most elérkezettnek érzi a pillanatot, hogy legyőzze, hogy kiszabadítsa a palackból, magából a tovább már nem hordható, nyugtalanító, ellentmondásos energiát. Mély emberi drámát sejtet a következő metafora, mellyel mintha tagadni akarná az előbbieket, emelvén a belső feszültség fokát. Nem térben, nem ellenfényben, nem kertben, nem ásóval, hisz „valódi ásója sincsen”, hanem az „évtizedeken felhalmozott mindenféle kéziratok, feljegyzések, levelek, dokumentumok” halmazában, és persze énjében keresi a múltat, jelöli ki emlékezéseinek mégiscsak mélyen rejtőző közegét. Eszköze ezentúl a ráció, a lehiggadt mérlegelés, az írás. Ettől arrafele tehát Cseke Gábor mintha Arghezi féle Testamentum írására készülne, de hogy ennek feltételét megteremtse, úgy élt és úgy járt el, mint egy ízig-vérig parasztember, aki élete során mindent eltesz, egy gircses-görcsös, ferde növésű fadarabot is abból a megfontolásból, hogy egyszer majd valamire jó lesz. A szerző nem öncélú gyűjtögető szorgalmát vagy passzióját akarja demonstrálni, hanem egy józan és - tűnjön bár kacatnak - minden érték és értékelhető dolog megbecsülését. Az ősi paraszti életfilozófia egyik alapelvét támasztja alá tudatosan vagy ösztönösen: semmilyen túlélés vagy fennmaradás - sem társadalmi, sem szellemi, sem kulturális, sem morális, sem gazdasági - nem érhető el dolgaink, javaink, megélt jó vagy lesújtó, felemelő vagy szégyellni való élményeink, élethelyzeteink gondatlan elherdálásával. Azt olvastam egy francia szerzetestől, hogy aki a múltját elfelejti, elhanyagolja, legyen bármilyen dimenziója annak - egyéni vagy közösségi! -, őt magát is elfelejtik. A XX. század egyik nagy irodalmi alkotásának központi témája nem arról szól-e éppen, hogy egy kisebbség közösségi emlékezetét végképp kiszorítsák az agyakból? A hatalom micsoda alantas mesterkedése volt. Csingiz Ajtmatov mesterművére gondolok.

Cseke Gábor bármennyire is viszolygott az összegyűjtött papír halomtól, ugyanúgy vonzódott is hozza. „Nekivágott” az ásásnak. És a megfontoltan eltett papírok, könyvek, folyóiratok szövegeiből, érzelmi és spirituális vagyonából elkezdte rakni mozaik-kompozicióját az előző, teljesen eltorzult politikai korszakról. Annak a korszaknak szellemi, morális képét, melyben a költőnek, újságírónak, például, születésnapi köszöntőt, termelési verset, termelési regényt, augusztus 23-ra verset kellett írnia, Ceauşescu 70. születésnapjára magyar nyelvű díszkötetet kellett szerkesztenie, noha egyik sem ihlette meg, hogy csak a darabosabb élethelyzeteket említsem. És a tolla remegett, hogy nehogy elszólja magát, amiért aztán gyomrozó kihallgatások, megfigyelések, intelmek sorozatát kellett kiállnia a diktátor diktátorainak, cselédjeinek részéről.

Meddig ás, milyen rétegeket tár fel, és milyen sorrendben, hogyan különíti el, majd hogyan fűzi össze a szálakat? Lélektani csatolásokat végez-e a gyermekkor, ifjúkor látása és a felnőtt élettapasztalata között? Vannak-e olyan emlékezései, melyeket letagadna, de letagadhatja-e? És ki előtt? Ki pirítana rá? Ha újra élhetné a leírt időszakot, mit tenne másképpen? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseimmel olvastam Cseke Gábor könyvét. Lelki szemeimmel végig követtem lelki göröngyös útját: próbáltam figyelni arca rezzenéseit, amikor gondolkodó, meditáló, amikor a dolgok valami különös pokoli egymásmellettiségét látja meg, amikor „a becsületes és tisztességes - itt erkölcsi kategóriákra gondolok - mellett „mindenütt ott van a gyalázat sara is”, amitől nehéz vagy éppen lehetetlen megszabadulni, megtisztulni. Cseke Gábor sorait olvasva, nem túlzok, ha azt mondom, nem ritkán Dante pokoljárása tárul elém. A mélybe, a múltba való alászállást Cseke Gábor önmagában is megkíséreli: próbál hinni az öntisztulás - a maga és nemzedéke - öntisztulásának lehetőségében. Hiszi, hogy az aljas kor lezártával az ember önmagában is képes lesz lezárni azt a múltat, amire csak „gyűlölettel” tud visszanézni. Ezt a hitet a könyv egyik nemes erkölcsi értékének, erejének tekintem.

Milyennek látom tehát Cseke Gábort és könyvét?

Látom egyféle monodrámának, amit mesterien felold, illetve dinamizál versbetéteivel, korábbi írásainak, mások írásainak, beszédeinek felidézésével, másokkal folytatott rövid párbeszédeivel. A könyv vezérelvét egy értelmiségi, és azon belül az alkotó íróember, újságíró kiszolgáltatottságának csaknem folytonos, önmagába forduló sajátos hamletizálásában vélem látni. Nem ritkán ,,kétségbeesetten kereste magában a szalmaszálat, amibe kapaszkodni tudna”, amiben kibúvót találna a hódoló feladatok alól való kibúvásra, de „nemet” nem mert mondani. Kell-e ennél kiélezettebb drámai helyzet egy érzékeny lelkületű értelmiségi számára? Aki költeményben fogalmazta meg emberi, értelmiségi, alkotói hitvallását: „szépen/ igazul/ elvszerűen/ sose önzőn/ bátran/ lelkesülten/ bölcsen/ másokért is/ makacsul/ utolsó leheletig/ mintha csak egy nap lenne az élet.” Aki szintén versben marcangolta önmagát azzal a meggyőződéssel, hogy „minden kényszerű sor le nem mosható szenny az életemen”. És eme arcpirító érzés felismerése elviszi a „soha többet tollat a kézbe” kinyilatkoztatásig, de amit nyomban jeges vízzel önt nyakon a „de hát tehetem-e/ birkózik bennem a szégyen s a versfaragás/ szelleme.” Önön drámaiságát fokozza az is, hogy csalódnia kell „egyetlen és utolsó szerelme” - az újságírásban is, mert éppen ő vitte a jégre.

Cseke Gábor könyve fájdalmas, de nem jajveszékelő, tehát mégis egy bátor önelemzés - önmarcangolás könyve, amiben nyoma sincs a sajnáltatásnak, a hatásvadászatnak: „Én, vallja magáról, személy szerint például elismerem azt, hogy… része voltam egy gépezetnek, mely sakkban tartotta az embereket”, olyan eszmények mellett agitált, „amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek (…) Ez vagyok: a bátorság gyávasága, éhezője és elárulója.” Az viszont tételesen nem fogalmazódik meg, hogy őt magát is, és minden hozza hasonlót is sakkban tartottak. Az önvizsgálat révén a Jelentések a korábbi rendszer ízeire bontásának, szedésének is a könyve. Az ő történetei, élethelyzetei nemcsak az övéi, hanem „a megfáradt, keserű, meghasonlott fickóké is…”, hiszen az „árulások, megalkuvások és nagy hazugságok története…, ami mögöttünk van, nem nélkülünk” valók.

A Jelentések a választás dilemmáinak is a könyve, melynek szélső (holt)pontjai között vergődik az ember, teremtése óta. Ezt illusztrálandó, készítette el „élet-leltárát”. Csakhogy a könyve nemcsak az ő életének (amit nem szeretne még egyszer újra élni!), hanem mindannyiunk egy történelmi korhoz kötött életének a leltára. Ő, bevallott gyengeségei ellenére (ami nem akármilyen tett, ha arra gondolok, hogy színes ceruzát is használhatott volna, mint sokan tették) vállalja a keresztjét, mi pedig vagy Cirénei Simonként olykor enyhítünk a terhén, vagy hallgatással nyugtázzuk a tettét, amivel, meglehet, épp a dilemmáit terheljük. A megválaszolatlan kérdések abszurd dilemmája: „Te jó ég, mivé is lettem? Vagy talán ilyen voltam mindig is? Oly nehéz ebben dűlőre jutni…” A könyv kulcs-kérdéseinek tartom ezeket, mivel igazából nem saját magán csodálkozik, hogy saját énjébe zavarodott bele, hanem a letűnt rendszer személyiséget romboló módszereire mond ítéletet. Dilemmái fogalomkörébe tartozik az is, hogy keresi könyvének értelmét, mert tisztában van azzal, hogy a vágyott öntisztulás fordítva is elsülhet: „Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembe néznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat.” De arra is gondja van, hogy vallomása „ne lehessen eső után köpönyeg”. Domokos Géza és Zöld Lajos visszaemlékezései bátorítják. Dilemmáinak erkölcsi súlyát növeli az is, hogy vitába szállt olyan sorskérdések ürügyén is, mint a „menni vagy maradni”, amit a romániai magyar értelmiség éthoszára élesít ki sajátosan. Úgy érzi, az itthon maradás családi hagyományát őrizni kell, noha csalódottság bujkál ebben a mondatában is: „És mégis, az öt gyerekből már csak egyedül vagyok idehaza…”

Cseke Gábor és könyve erkölcsi, etikai tartásához még azt is hozzá adnám, hogy nem mások fölött ítélkezik, vádaskodik, hanem elsősorban saját vétkeit tárja fel, melyeket „fizetett tollnokként, szégyenszemre, elkövetettem az olvasó s az igazság ellen.” Távol tartja magát ama önfelmentő próbálkozástól, hogy „tulajdonképpen parancsra cselekedtem”.

Cseke Gábor tisztába van azzal is, hogy „milyen vékony jégen mozog az, aki önvallomásra fogja magát”. Ennek ellenére „szembe akar és szembe tud nézni a múltjával”. Ez a Jelentések magamról könyve nagy erkölcsi, etikai és eszmei értéke, üzenete.

Illusztráció: szerkesztőként a nagyváradi Tavirózsa fotóklub Premfotó rendezvényén a nyolcvanas években / archív fotó