Jelentések - magamról (2)

„Körmünk alá néz az idő...

2.

Kevéssel a webnapló befejezése után felhívott a Státus könyvkiadó igazgatója, Birtók József és megkérdezte, nem adom-e át neki a Milos könyve kiadásának jogát? Kérése, bármennyire is hízelgő és megtisztelő volt, már csak azért is akadályokba ütközött, mivel a munkát nyilvánosan is Andrassew Milosnak ajánlottam, a szerzői jog részben őt illeti meg, abban a formában, ahogy az interneten most is elérhető, az ő tudta és szándéka nélkül sehol másutt nem láthat napvilágot.

Ahogy teltek a napló nyűgének letevése utáni hetek és hónapok, s magam gőzerővel készültem rendre elvágni valamennyi, még Bukaresthez kötöző szálaimat, úgy hűlt ki bennem az elvégzett munka fölötti lelkesedés, elégedettség, és lett mind láthatóbbá az elnagyoltság, elsietettség. Akkor határoztam el, a szerkesztőségi archívumokban való rendcsinálás, nyugdíjazás előtti rovancsolás hajszája közben, hogy ha megszabadulok valaha abból a taposómalomból, amit a napilap és a főváros együttesen jelentettek számomra, ha végre én rendelkezem majd azzal a kevés időmmel, ami még hátravan, ha eljuthatok egy olyan vidéki városba, mint Csíkszereda, ahol az élethez szükséges megannyi muszáj-színtér - hivatalok, üzletek, orvosi rendelők, természeti szépségek - elérhető, az eszement nagyvároshoz képest kényelmes közelségben van, akkor mély lélegzetet veszek, és nyugodtan, megfontoltan, annak rendje s módja szerint, újraírom azt a vallomásfolyamot, amit a Milos könyvével megkíséreltem.

Ez az elképzelés akkor megnyugtatott, mondhatni könnyebbé tette a hivatali munkában töltött utolsó hónapok nyűgét. Magam sem tudom, hogyan értem az alagút végére, mert ahogy közeledett immár véglegesen betervezett és elhatározott nyugdíjazásom időpontja - 2003. december elseje -, úgy voltam egyre biztosabb abban, hogy történjék addig, aminek történnie kell, ezen a döntésen immár nem változtatok.

Hozzáláttam átbogarászni a könyvtáramat. Pontosabban, meghatározott rendben, egymás után leemeltem minden egyes könyvet a polcról, porszívóval nagyjából portalanítottam kívül-belül (kutya sok por, pókháló tud megülni a könyvön, nem beszélve a penészről, amely sokszor nem is látszik, de fojtogató köhögésre késztet), belelapoztam, aztán kétfelé osztályoztam őket: maradnak vagy megválok tőlük.

Rengeteg praktikusság volt ebben a szomorú műveletben: kissé arra emlékeztetett, ahogy a fogolytáborokban szűrik a népséget. A hasznosabbja, a kedvesebbje az élve maradottak, az esélyesek osztagába kerül, a reménytelenül fölöslegesek, a kegyvesztettek a pusztulásra ítéltek közé. Tudtam, hogy majdani lakásomban a hely feleakkora lesz, mint Bukarestben. Ez pedig azt jelentette, hogy könyveim legalább egy harmadáról, ha fájó szívvel is, de le kell mondanom.

Valamikor hatalmas rajongással vetettem magam a könyvtáralapításba. A családi ajándékkönyvek képezték az alapot: mintegy féltucat; majd az egyetemi évek alatt ösztöndíjból, zsebpénzből összekuporgatott összegecskéket áldoztam fel a könyvgyűjtés oltárán. Gyakori látogatója voltam egykor a kolozsvári kicsiny antikváriumnak, ahol potom áron nem túl régi, sok esetben egészen friss magyarországi kiadású könyveket, folyóiratokat is be tudtam szerezni. Úgy látogattam a könyvesboltokat, mint más a kocsmákat - alig volt olyan nap, hogy ne térjek haza valami trófeával.

Most meg ott álltam, félig lerámolt, szortírozott, kibontott könyvtárammal, vigasztalanul. Esténként kíváncsian bontogattam a kiszuperálásra ítélt, fal mellé állított könyvoszlopokat: egyet-egyet újraolvastam, majd ideiglenesen visszaloptam a könyvespolcra. Még meglátjuk, mi lesz a sorsa... - halogattam a döntést. Máskor meg kiderült, hogy nekem dedikált könyv is került a csomóba, azokat is visszatettem. Így apadt-duzzadt naponta, hetente a kétféle tábor, s abban bíztam, hogy még a gyerekek is eljönnek majd tollászni a maradékból.

A könyvválogatás után sorra kerültek a folyóiratok is. Régmúlt idők, régvolt erkölcsök. Kortárs, Új Írás, Nagyvilág, Szovjet Irodalom, Utunk Évkönyv, Igaz Szó, Korunk, Tiszatáj, Forrás, Híd, Századunk, Irodalmi Szemle, Élet és Tudomány... Megannyi letűnt híradás és dokumentum. Képi illusztrációk, képzőművészeti munkák tömkelege. Benne egész kortárs irodalmunk és művészetünk: alakulásában, gúzsbakötöttségében, búvópatak mivoltában.

Izgalmasabb volt újra találkozni velük, mint a könyvekben kutakodni.

Közben pedig nem ismertem magamra. Én lettem volna az, aki valamikor reszketett egy-egy könyv birtoklásáért? És tessék, most milyen elegánsan, hűvösen mondtam le az állomány egyharmadáról, elég volt annyit tudnom, hogy hasznosan tékozlom el: jó helyre kerül...

Módszeresen, mondhatni lépcsőzetesen és nagy körültekintéssel számoltunk fel mindent, ami még bukaresti létünkhöz kötött. Nem gondoltunk az emberi kapcsolatokra, azok elsősorban a szerkesztőséghez és a szomszédsághoz kötődtek, s azok közül, akik nélkülözhetetlen, megbecsülni való ismerősnek számítottak, nagyon sokan már korábban, jóval előttünk megtették ugyanazt a lépést: több évtizedes fővárosi létezés után egyik napról a másikra felszedték a horgonyt Bukarestből.

A költözés előkészítésének nélkülözhetetlen és amúgy igen lényeges aprómunkája tulajdonképpen a feleségemre maradt, aki akkor már nyugdíjasként intézte a lakás körüli költségek felszámolását, illetve a lakás értékesítésének, a költözés megszervezésének minden nyűgét, beleértve mindenfajta ingóság biztonságos csomagolását. Amit én a könyvtárral elvégeztem, ugyanazt ő is megtette életünk egész addigi tárgyi hordalékával, bútoroktól a legutolsó szerszámig és fedőig...

Ezalatt én a szerkesztőségben, mintha mi sem történt volna, végeztem a lapkészítés napi penzumát, sarkamban egy fiatal gyakornokkal, aki a titkárság számítógépes diszpécserszolgálatának, a hírügynökségi anyagok gondozásának és hasznosításának, a tudósítói hálózat kézbentartásának technikáját kitanulja és átveszi tőlem, hogy ha zökkenőkkel is, de a váltás megtörténhessen.

A kollégákkal alig-alig hoztuk szóba távozásom ügyét, mintha kölcsönösen kerültük volna, mint valami kényes témát. Meg aztán, mit is beszélhettünk volna róla érdemben? Távozásom szándéka végleges volt és visszavonhatatlan, s azt is elfogadom, ha a már-már teljesen kiürülő szerkesztőség maradék tagjai újabb, s nem is akármilyen árulásként élik meg ezt a válást, nem hibáztattam volna őket ezért, hiszen magam is így éreztem volna a helyükben, s minden bizonnyal tettem is korábban, amikor más társainkat legyintette meg a távozás, az életmódváltás, az újraindulás szele.

Csakhogy minderről nem volt mit beszélni. Evidenciák voltak.

Igazából az a háziünnepség is siralmasra és feszültre sikerült, amit a szerkesztőségben búcsúztatásomra szerveztek.

De az már szinte-szinte a valóságos búcsú mozzanata volt, hiszen a szállító cég, amelyet Csíkszeredában sikerült felhajtanunk, és minden ingóságunk - benne a temérdek könyv - elszállítását egyetlen nagy teherautóval elvállalta, közvetlenül a decemberi téli ünnepek előttre ígérte az akció lebonyolítását, s nagyjából ugyanazokra a napokra esett lakásunk eladásának közjegyzői hitelesítése, a tranzakció megkötése. A lakást megvásárló fiatal román házaspárral már-már családias megértéssel egyeztettük időpontjainkat, s megígérték, hogy ameddig mindent el nem intéztünk, és maradnunk kell, ők türelemmel várnak.

Ma is szürrealista ámokfutásként él bennem a költözés napja. Reggel óta lestük, vajon feltűnik-e a behemót teherautó a tömbházak között kanyargó, meglehetősen szűk sétányokon, s megkönnyebbültünk, amikor a brigád megbízottja telefonon jelentkezett: pár percre a lakásunktól, egy közeli piacon parkoltak, karácsonyfát szállítottak oda, azt kell lerakniuk, utána hamarosan akár pakolhatunk is, mert még az éjjel Csíkszeredába akarnak érni.

Hogy el ne tévedjenek (az én értelmezésemben: el ne szökjenek), gyorsan a piacig loholtam és addig nem tágítottam mellőlük, amíg az utolsó fenyő le nem került a raktérből, mi pedig elindulhattunk hazafelé.

Soha felemelőbb, s egyúttal lehangolóbb látványt a kiürült négy szoba-konyha-fürdőszobánál: végre, valami megmozdult, megváltozott, áttekinthetőbbé vált életünkben. Ugyanakkor üressé, sivárrá, kifosztottá lett. De tőlünk függ, hogy pár száz kilométerre onnan, egy új élettérben berendezzük és felépítsük azt az otthont, ami a végső menedéket jelentheti majd az utolsó távozás előtt.

Sietősen összegyűjtöttük az üres lakásban szanaszét heverő hordalékot, szemetet, felmostuk a sáros lábnyomok helyét s rohantunk az állomásra, hogy az éjfél után Csíkszeredába érő gyorsvonattal mi is ott legyünk új otthonunkban, amikor a teherautó megérkezik a rakománnyal.

Minden ment, mint a karikacsapás - legalább is, előzetesen jóval több váratlan, kellemetlen közjátékra számítottam -, egyvalami viszont kegyetlenül megülte a hangulatunkat: miközben feleségem nyugdíjátutalása intéződött, Bukarest és Csíkszereda között kézen-közön nyoma veszett a nyugdíjazási ügycsomónak! A folyamodvány elindítása pár hónappal a költözés előtt megtörtént, ám december közepén, amikor a költözés végett odaérkeztünk, a Hargita megyei nyugdíjhivatal még mindig nem tudott semmit az akta hollétéről. Bürokrácia, legyintettem, annak ellenére, hogy tudtam, egy ilyen ügy kibogozása egész könnyen fölboríthatja további terveinket, hiszen ha ténylegesen nyoma veszett az iratnak, akkor annak rekonstruálása újabb utazgatásokat, előszobázást, sorbanállást és beláthatatlan végű ügyintézést von maga után. Igyekeztem vigasztalni a fejlemények miatt felzaklatott feleségemet, s elhatároztam, addig nem jövünk el Bukarestből, amíg a dolog végére nem járok.

Néhány napi rendezgetés, tologatás, takarítás, portörlés után úgy zártuk be a csíkszeredai lakás ajtaját, hogy pár nap múlva, karácsony délutánján már a kisebbik fiunk vár az állomáson, aki az ünnepeket nálunk tölteni érkezik Budapestről, megosztva velünk új életkezdésünk első napjait.

Utolsó bukaresti hetünkre terveztük a búcsúztatási ünnepséget, s mindenek előtt a nyugdíjazási papírjaim kiváltását az országos szakhatóságnál, amely valahol a város túlsó végén székelt, 5-6öt-hat kilométerre a sajtóháztól.

Hogy ne veszítsek időt, előbb a kerületi nyugdíjhivatalnál álltam sort hétfő reggel, megtudakolni az elveszett irattal kapcsolatos részleteket: mikor, ki és hová szállította, és milyen formában. Nyomról nyomra kívántam haladni azon a láncon, mely feltételezhetően el kell majd vezessen Csíkszeredáig. A nehézséget az okozta, hogy előttünk beláthatatlan volt az a hivatalos útvonal, amelyet egy ügyiratnak vidékre juttatáskor kötelezően be kell járnia. Az ablakocska mögött ülő hivatalnoknő, aki az átutalást intézte, egyre idegesebben próbált lerázni, váltig hajtogatva, hogy az aktákat ők elküldték, ők nem szoktak hibázni, mégis mindenki idejön velük veszekedni, nekik erre se idejük, se idegük, ha nem tetszik, menjek a főnökéhez...

A hivatal várótermében izgatott nyüzsgés, mindenki gyors és azonnali megoldásra várt, érezhető volt a karácsony közelsége, amikor is a hivatalok bezárnak, és a közélet és a hivatali ügyintézés legkevesebb vízkeresztig egyszerűen megszűnnek létezni. Az osztályvezető ajtaja előtt ideges csoportosulás, volt panasz és soron kívüli intézni való elég... Szokatlannak találtam, hogy a napom immár nem a szerkesztőségi hajrában telik, hanem civil módon alakul, s hirtelen megszállt valami végtelen türelem és sztoicizmus, amivel máskor hiába próbáltam felvértezni magam. Békésen kivártam soromat, a főnökasszony figyelmesen meghallgatott, egy pillanat alatt átlátta, hogy nem őket reklamálom, hanem a megoldást keresem. Behivatta a hölgyet, akivel nemrégiben még veszekedtem, s közös erővel, az iratforgalmi napló alapján közölték velem az országos nyugdíjhatóság kiküldöttjének a nevét, aki egy novemberi napon, a déli órákban, néhány más ügyirattal együtt, átvette a hivatali postát, hogy aztán tőlük menjen tovább, szükség szerint, az ország minden részébe.

Mivel saját intéznivaló papírjaim még nem készültek el a szerkesztőségben, másnapra halasztottam az expedíciót. Éjszaka megfordult az idő, viharos szél kerekedett, majd csapkodó esővel - mely nagyon gyorsan havasesőbe váltott - beköszöntött az igazi tél. Mire az országos nyugdíjközponthoz értem, már szinte vízszintesen csapott szembe a hó, fújt a szél, a járókelők pánikszerűen menekültek, ki merre látott, amennyire lehetett, szélvédett helyre. Mire a modern, üveg- és acélépítményhez érkeztem, alaposan átázott a cipőm, nyakam, kabátom megteltem hóval. A központ intézőablakai előtt ugyanaz a tumultus, amit a körzetnél tapasztaltam egy nappal korábban, senki nem tudott semmit, és mindenki tanácsokat adott. Próbáltam eligazodni ebben a hangyabolyban; az irodák, ahol a dolgok tulajdonképpen elrendeződnek, az első emelettől felfelé helyezkedtek el, de minden emeletnél egy-egy egyensapkás, kitűzős cerberus vigyázta a rendet és a hivatalok háborítatlanságát. Mikor elmondtam, kit keresek és milyen ügyben, az emeleti bakter első körben elküldött azzal, hogy az illető ma nem jön be. Eleve nem hittem neki, de ezt elhallgattam előtte s inkább engedélyt kértem, hogy a folyosói illemhelyet használhassam. Kegyes volt hozzám. Az illemhely ajtórésén át már könnyű volt kilesni, mikor mozdul el az asztala mellől, s amint eltűnt a láthatárról, kiosontam az ajtón és addig bolyongtam a labirintusnak kiképzett körfolyosón, amíg az egyik ajtón fölfénylett a keresett név. Bekopogtattam, benyitottam. Hatalmas hodályba kerültem, ahol sok-sok íróasztal mellett, ügyfelek egész hada nyüzsgött. Az egyik tisztviselő időnként elkiáltotta magát, hogy csönd legyen, mert az általános zajban képtelenség dolgozni...

Emberemre egy, a teremből nyíló kis irodában bukkantam, éppen uzsonnázott, szalmakrumplit mititejjel. Bemutatkoztam, mire elnézést kért, kezet-szájat törölt, és máris nekiálltunk rekonstruálni azt a novemberi napot, amikor ő személyesen, aláírásával igazolva összegyűjtötte a körzeti irodák postáját. Elővette nyilvántartó dossziéját, amelyben a biztonsági - gyakorlatilag katonai, fegyveresen őrzött - különposta számára kiállított, nyomtatott jegyzőkönyveket őrizte. Készségesen fénymásolt egyet az illető napi példányról, amelyen azonnal megtaláltuk a keresett irat nyomát: feleségem nevét és a célállomásként feltüntetett Hargita megyét. A másolatot nekem ajándékozta, hogy a továbbiakban bizonyíték is legyen a kezemben. Őszinte segíteni akarásában odáig ment, hogy azt is lerajzolta nekem, hol találom meg a katonai egységet, ahová a biztonsági postát szállítják, s ahonnan aztán az ország minden részébe szétküldik a bizalmas küldeményeket.

Odakint egyre jobban tombolt a hózápor. Nagy nehezen trolibuszra, majd metróra szálltam, a jelzett téren kiszálltam, ahonnan hosszas kérdezősködések után, egy eldugott, jelentéktelen grundon raktárra emlékeztető, egyemeletes épület szerénykedett, fegyveres őrökkel a kapuban. Éppen csak elhadartam jövetelem célját, máris bekísértek egy jókora előcsarnokba, amelyen keresztül gyakorlatilag az intézmény szinte minden helyiségébe be lehetett jutni. Az ajtó melletti irodában ülő tisztviselők megígérték, öt percen belül kerül valaki, aki illetékes választ adhat kételyemre. Igaz, azt is kivétel nélkül mindenki előre bocsátotta, hogy a biztonsági postán még nem veszett el küldemény, s amennyiben megtörténne, országra szóló botrány lenne...

Ebből megértettem, hogy itt egyáltalán nem szívóskodnom kell, hanem diplomáciai taktikázással kieszközölni a szükséges információt.

Negyedórán át vacogtam egy jókora fűtőtest közelében, amíg úgy-ahogy átmelegedtem, s közben a csarnokban jövő-menőket figyeltem. Az intézményben láthatóan katonai fegyelem uralkodott, gyakorlatilag ez az egység ugyanazt a szerepet töltötte be, mint 1989 előtt az ún. katonai posta, amelyen keresztül a megyei tudósítók anyagai is „biztonságosan” befutottak az országos lapok szerkesztőségeibe, megvalósítván ezáltal a kettős célt: az ellenőrzést, no meg azt, hogy a küldemények a címzetthez érjenek. Az intézményt a fordulat után átkeresztelték, s némi személyi tisztogatást leszámítva, a gépezet olajozottan működött tovább, ugyanabban a fegyelemben és szokásrendben, mint a rendszerváltozás előtt.

Sorra érkeztek odakintről, csizmájukról sűrűn leveregetve a havat, a két-három fős szakaszok: hol a vidékről hozott postát adták le a diszpécsernél, a náluk lévő fegyverekkel együtt, hol küldeményt vételeztek, majd a küldetéshez szükséges fegyver- és munícióraktárba nyitottak be, végül pár perc múlva kiismerhetetlen arccal, lelakatolt futártáskával távoztak.

Már éppen kezdtem jól érezni magamat kényelmes és otthonias megfigyelőállásomban, amikor egy középkorú, halántéktájt enyhén őszülő férfi lépett hozzám, civilben. A lehető legsemlegesebb hangon tájékoztattam őt a tényállásról, a kezébe nyomtam a fénymásolt jegyzőkönyvet, rajta a posta emberének aláírását, és mindjárt arra kértem, ne panasznak fogja fel a látogatást, sokkal inkább segítségkérésnek. Bármi történt is a küldeménnyel, nem a botránykeltés, hanem az összekuszálódott szálak kibogozása a szándékom.

Amíg beszéltem, fürkésző szemmel figyelte arcom minden rezdülését. És egyre inkább felismertem benne azt az embertípust, aki 1989 előtt is a rendszer működését és biztonságát szolgálta. Ha kellett, maguk voltak a megtestesült szelídség és rugalmasság, de ha a helyzet úgy kívánta, ravasz kérlelhetetlenséggel érvényesítették akaratukat. Tudva tudtam, hogy magyarázkodás közben próbát állok ki, de nem érdekelt, a félelmet, a rettegést már sikerült azóta levetkőznöm, s hogy nem tévedtem, bizonyítja a tény: öt perc leforgása alatt már a kezemben is volt minden szükséges adat - melyik nap, percre pontosan mely időpontban, milyen futárszakasszal indult el Csíkszereda felé a kérdéses küldemény, melyik nap és percre pontosan mikor vették át fegyveres küldönceiktől a biztonsági posta csíkszeredai egységénél, iktatószám, miegymás...

Megköszöntem - szinte, hogy nem szalutáltam neki, bár az érzés, amit bennem keltett, ezt kívánta volna meg - és a szűnni nem akaró hófergetegben megindultam hazafelé. A járművek egyre nagyobb káoszban közlekedtek, minden átszállásnál irdatlan embertömeggel kellett megküzdeni. Mint aki nem is e világon élt mostanáig, a szerkesztőségi világból végleg kiszabadulva rácsodálkoztam a főváros délelőtti tumultusára, az utcákon egymást verték le az alkalmi árusok, akik a hóviharral mit sem törődve, fenyőfát karácsonyi díszeket és mindenféle bóvlit kínáltak.

Mindazonáltal jól éreztem magam, könnyedén, bizakodással, mint az öklöző, aki megnyert egy menetet, és még mindig nem ütötték ki.

Örvendtem, hogy egy perccel sem kell megtoldanunk bukaresti életünket, hogy mégis minden az elképzelésünk szerint alakul, az akták hollétének kulcsát immár bizonyosan Csíkszeredában kell megtalálnunk.

A nap hátralévő része csomagolással, rendezgetéssel telt el. Úgy döntöttünk, néhány régi bútort, amire se szükségünk nem volt, és helyük se lett volna a félannyi lakásban, otthagyunk a helyünkbe lépő fiataloknak, s amennyiben ők is megunják, könnyebben szabadulnak tőlük. Fekhely is volt a lomok között, azon töltöttük utolsó bukaresti éjszakánkat. Az üres lakás kongott, akár egy barlang. A nagy, belakatlan tér, a befüstölődött, kopott falak, a felújításra váró parkett csupaszon hivalkodtak.

Odakint egész éjjel havazott, majd reggel is folytatta. A Krivec szabályos rohama volt ez a Baragán és Bukarest ellen, amely legtöbbször újév után szokott rátörni a világra, most viszont egy jó héttel megelőzte a természet „menetrendjét”. Azon tanakodtunk, jóval hamarabb ki kellene mennünk az állomásra - intercity vonatunk délben indult volna -, mert félő, hogy a szűnni nem akaró havazásban elakadnak a trolibuszok, a taxik eltűnnek az utcákról, és gyalog kényszerülünk megtenni a hosszú utat, térdig sivatagi homokként ide-oda sodródó hóörvényben.

Befutottak a fiatalok, éppen időben, hogy átadjuk a kulcsokat s a lakást. Talán még akkor sem hitték, hogy ilyen szerencse hull az ölükbe - az első szóra őket választottuk ki a vásárlásra jelentkezők közül. Örömükben madarat lehetett volna fogatni velük, mindenáron ki akartak kísérni az állomásra, hogy segítsenek a csomagokat cipelni; a trolibuszmegállóig együtt evickéltek velünk a térdig érő hóban, s amikor nehézkesen bedöcögött-befarolt a hóborította jármű , és minden cókmókunkat sikerült rá felpakolni, meg voltunk győződve, hogy már csak az állomásig tartó három és fél-négy kilométert kell legyűrnünk és egy-két órán belül örökre búcsút mondhatunk az elátkozott városnak, amelyben három gyermekünket is felneveltük; ők viszont már jóval előttünk sikerrel hátat fordítottak neki.

Az állomáson tobzódó zűrzavar, szaladgálás, hangoskodás, nyirkos pára, huzatos hideg és a pénztárak körül szabályos pánikhangulat fogadott. A tomboló hóvihar miatt egyetlen vonat sem futott még ki a pályaudvarból, és nem is érkezett be. A fővárosi pályaudvarok körüli szövevényes váltórendszer, amelynek korszerűsítésekor éppen az elektromos hóleolvasztót spórolták ki a berendezésből, minden hóvihar idején legalább fél napig lebénul, s ha a havazás nem áll el, akár egy-két napos fejreállást is okoz a fővárosba bemenő és onnan kimenő forgalomban.

A helyzet ismeretében nem ért váratlanul ez a tumultus, de most a lehető legrosszabbkor jött. Miért nem tudott kitörni egy nappal korábban, vagy miért nem várt még egy napot, hogy terveink szerint végleg lezárhassuk életünk e nyomasztó szakaszát? Baljós jelet láttunk a történtekben, mintha csak átok ülne rajtunk, vagy mintha az égi hatalmaknak nem tetszene igazán a döntésünk és minden erővel utunkat állnák... A várótermek zsúfolásig teltek, fél óra ácsorgás után végre ürült egy tenyérnyi ülőhely, a feleségem gyorsan be is préselte oda magát, én a csomagokat őriztem. A pénztáraknál, a tudakozóknál senki sem tudott semmit, de ha a tömegben terjengő híreket hallgatta az ember, attól még jobban összezavarodott. Teltek az órák, megettük az útra csomagolt szendvicseket, az elektromos forgalomkijelzőn továbbra is a jókor reggel kiírt szövegek villogtak. Felhívtuk fiunkat, aki addigra már megérkezett Csíkszeredába és elmondtuk, mi a helyzet... A biztonság kedvéért a felhagyott lakásban maradt fiataloknak is telefonáltunk, s megkérdeztük, visszafogadnak-e egy éjszakára, ha képtelenek leszünk elutazni.

Végül, délután öt körül bemondták, hogy elsőként éppen a mi vonatunk hamarosan kihúz az állomásról. Körülöttünk az egész embertömeg felbolydult, s akik a Bukarest-Brassó szakaszon bármilyen vonatra vártak, megpróbáltak felzsúfolódni az egyetlen beálló szerelvényre. Senki se törődött azzal, melyik járatra szól a jegye, háborús szükséghelyzet volt, amelyben az győz, aki letapossa a másikat. Kétségbeesetten nyomultunk a szorongató, utunkat álló, érzéketlen, fojtogató embermasszában, gombok szakadtak, csomagok akadtak össze, szóváltás, sikoltozás, kidülledt szemek, lerepülő sapkák, félrecsúszott kendők, magukból kivetkőzött emberek feszültek egymásnak, feleségem fulladozott, sokáig egyhelyben topogtunk, már vissza se tudtunk volna fordulni, a tömeg foglyai voltunk, hogy éljük túl ezt a vihart, ezt az örvényt?...

Máig nem tudom, hogy kerültünk fel végül az egyik vagonba. Egészen Brassóig ember ember hátán szorongott, még a lépcsőkön is lógtak, a kalauzok ki sem mozdultak a fülkéjükből. Brassóban szelíd téli este fogadta vonatunkat, furcsán éreztük magunkat a kiürült, szellős szerelvényben, s este tizenegy óra tájt kimerülten érkeztünk meg új otthonunkba.

Illusztráció: Feleki Károly karikatúrája a Milos könyvéből

Hazai utazók Erdélyben

1940-nel kezdődően, amikor Erdély egy része úgymond visszatért az anyaországhoz, ennek az eseménynek megvolt a kánonteremtő értéke. Minden, ami “erdélyi” cimkét hordozott, kelendő, becsülendő, figyelemre érdemes volt.

Ennek a hullámnak a hátán számos könyv készült, került be a köztudatba, majd csúszott később a homályba, amikor ez a jól kiaknázott erdélyiség egy ideig újra rossz ajánlólevélnek bizonyult a történelemben.

A Hazai utazók Erdélyben című antológia is abban a fél ávszázaddal ezelőtti korban készült, és tulajdonképpen nem tett egyebet, mint kötetbe gyűjtve felmutatta a magyar irodalom és szellem képviselőinek XVIII-XIX. századi csodálatát, rajongását az erdélyi állapotok iránt. Akárcsak a mai anyaországiak, az igazi hazából érkezők valami sajátosat véltek átélni Erdélyben, amihez hiányzott a tulajdonképpeni kulcsuk. Olyan emberekkel találkoztak útközben, akik jobbak vagy éppen gyatrábbak voltak az otthoniaknál, de mindenképpen másak.

Az 1942-ben kiadott válogatás tudtommal azóta nem jelent meg, legalább is ebben a formában nem, s a puha kötésű, olcsó papírra nyomott példányok ugyancsak megritkultak az olvasás és a kereskedés rejtett piacain. Baráti alapon jutottam hozzá pár heti használatra a kötethez, s hogy személyes élményemnek legyen valami használható nyoma is, az alábbi idézetgyűjteményben igyekeztem sűrítve megőrizni a könyv üzenetét, amelyet a fülszöveg így foglal össze:

“A magyar irodalom rég feledésbe merült legremekebb erdélyi útirajzai, társadalomrajzai varázsolják elénk ebben a gyűjteményben a régi-régi Erdélyt ... A mai modern szociográfia ősei ezek az utirajzok s az azóta is elhalt magyar társadalomtudomány hatalmas kezdetei. A kötet útirajzai... szembenéznek Erdély legfontosabb sorskérdéseivel, kirajzolnak minden erdélyi gondot, hódolnak minden erdélyi nagyság előtt.”

A könyv, mely az 1942. évi Kolozsvári Művészeti Hetekre készült, Molter Lajos előszavával jelent meg, Lepage Lajos Könyvkereskedésének (Kolozsvár) kiadásában, a borítólapon Andrásy Zoltán rajzával. Összeállította: Szeremlei László

***

Molter Károly: Előszó

,,Mi volna ha tenger övezné Erdélyt!" - kél a látomása Széchenyinek, pedig epébe mártott pennával szokott keserű tényeket kíméletlenül megírni, nem a képzelet színes változatait. És egyre-másra nyugateurópai tájképekhez hasonlítja szebb helyeinket, régi jó főnemesi divat szerint előbb ismerte meg azokat, mint kettéosztott hazája keleti felét.

Erdély dicséreti, csak ennyi ez a könyv? - Hálistennek, sok a bírálat is benne, de nem volna csuda, ha dicsérő énekként maradna fülünkben. Hiszen hazai és nem hazai utasok azonnal megszeretik ezt a földet, amint szorongó szívvel reálépnek. Harminc esztendeje, hogy idéhívtak s most is emlékszem vén székely kollégámra, amint atyai mókával fölényeskedett: „Keed is alföldi? Még egyetlen döblöcös se ment innét vissza,ha nem volt muszáj! Keed is itt ragad!" - És mostanában, Kelemen Lajosnak egy Marosvásárhely történelmi múltjáról szóló, ízes előadásán lepődtem meg, hogy legalább annyira érdekelt, mint egy bennszülöttet. Hogy hazám ez a föld, amelynek pedig lángját és titkát kifejezni gyönge vagyok. Honommá szépült ez országrész s odaát, a szülőföldemen lettem erdélyi utassá. E könyv nagyhírű hazai utasai - némelyik Erdélyben szeretne maradni - meg se tudják kellően indokolni, miért találják kedélyesebbnek az itteni társadalmat, finom delnőit tiszteletreméltóbbaknak, parasztjait lelkesebbeknek és a vendégbarátságot, mely nem is kínálkozó, tartalmasabbnak. Ha meg a levert szabadságharc után a közhangulatot szomorúnak, a fölperzselt városok és falvak vázait lesújtóknak érzik, akkor is meghittnek, bizalmasnak hirdetik egy-egy erdélyi barátjuk magányát, zugolyát, ahol atyafisáigos fogadtatást és érdekes szellemet találtak.

Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása...

Nyomatott Bécsben 1796.

Erdőket Háromszéken csak a hegyeken láthatni és a havasokon, ahol vadakkal bővelkednek. Szőlőt itt nem mívelnek, azért bort kevesebbet, de pálinkát és sert annál többet isznak, a bort pedig résszerint Oláhországból, résszerint a szomszéd Küküllő vármegyéből és Segesvár s Kőhalom szász Székekből vészik. Háromszék igen népes tartomány és népe míveltebb, mint a más magyar nép az országban, az oláh is, aki itt lakik megmagyarosodván nem oly vad és bárdolatlan. A helységeik melyek nagy számmal vagynak, szebbek és rendesebben épültek, mint más erdélyi magyar vagy oláh helységek; a szász faluknak mindjárt utánnok lehet tenni, vallásokra nézve a lakosok nagyobbára reformátusok. Kevesebb része katholikus és unitárius; nagy része pedig a parasztoknak oláh lévén, ó hitű. A háromszéki székelyek szorgalmatos földmívelők; nagy júhgazdák, jó takácsok, nagy méhészek. Deszkával és zsindellyel Erdélybe sokfelé kereskednek. Szövött áruinak pedig Oláhországban nagy keletje vagyon: különösen a Mezővárosiak sokféle kézi mesterségekből nem kevés hasznot látnak.

Kazinczy Ferenc: Erdélyi levelek

Mióta Erdélybe beléptem, magyartól még nem hallottam egyéb szót mint magyart, de egy magyarországi valaki itt is németül szóla velem, s barátaim bíztatnak, ezt fogom majd mondani, mikor Erdélyt idehagyom is. Bejártam Erdélyt, s kénytelen vagyok vallást tenni, hogy barátaim igazat jövendöltek: kivévén a szász földet, velem a külföld nyelvén senki sem szólott, de igen magyarul a külföld szülöttjei.

S itt a társasági együttlétekben is valami szívesebb, melegebb van, mint hazánknak korcs tájékin. A tizenhárom magyar s öt székely vármegyékből álló országban, mindenek ismerik egymást, nagy részben rokonok, s úgy bánnak egymással, mint rokonok, holott némely helyeken a rokont is. idegennek szeretik nézni. Atyám, apám, anyám a nevezet, mellyel a gyermek szüléihez szól, s együttlétökben szüntelenül cseng a mélcsás bátyám vagy öcsém uram, s mélcsás néném vagy húgom asszony. Az igen bátor bátyám s öcsém uram, s a hideg uram öcsém s rettegő uram bátyám, így meg vannak nemesítve vagy elkerültetnek.

Gr. Széchenyi István: Naplói, II. kötet

(fordította Szeremlei László)

Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosaibb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemre méltóbb helyet Kolozsvárnál... Nagyváradtól Kolozsvárig hetvenöt forintot adtam ki, bécsi értékben.

A gubernátornál étkeztem karcolatlan ezüsttel. Nem erdélyi fitogtatás ez? Különben kitűnő és vendégszerető emberek. A lovak, amiket eddig láttam, sokkal jobbak, mint gondoltam.

Délután fennt voltam a Fellegváron, ahonnan áttekinthető egész Kolozsvár. Este szinház. ... Kolozsvár Trapanira emlékeztet.

...Porumbákon, két postakocsi állomásra Nagyszebentől, találtam Bruckenthal Károlyt. Ez az ember az első pillanatban annyira megtetszett, hogy szívélyes, jó modora miatt felajánlottam a tegeződést. Később észrevettem, hogy kicsinyes, korlátolt ember; a végén meg kiderült, hogy hitvány csaló. Hogy engem te-nek vagy önnek szólít, ez közömbös. De mégis tanulság számomra, hogy ismeretlen embereket nem. szabad túl gyorsan megajándékozni barátságunkkal.

Szombatfalván Bruckenthal báró pompásan lakik; ebből a birtokból valami csodálatosat lehetne csinálni. Mindazokon, akiket Erdélyben megismertem, megfigyeltem, hogy az első pillanatra szívesen barátkozik velük az ember, mivel vendégszeretők, később azonban kicsinyes eszméik, tudatlanságuk és előítéleteik miatt elviselhetetlenek. Látszik, hogy a törökök szomszédjaik. A felvilágosultságban kevés a különbség s a mohamedánokat bizonyos tekintetben okosabbnak tartom honfitársaimnál, ha tudnák, bizonyára rossz hazafinak minősítenének ezért. De mit tehetek arról, hogy ez így van s hogy világosan látok. A holló is a papagályt szebbnek látná magánál, ha nem ostoba és önző szemmel nézné.

Déryné: Napló

Én Kolozsvárt nagyon megszerettem. Mentől tovább voltam, az egész közönség, de még leginkább a dámák annál nagyobb kegyelettel viseltettek irányomban. Alig maradt időm hon ebédelni, mindig hiva voltam. Ah! a kolozsvári dámák véghetetlen szeretetreméltók! ők nem kevélyek. Oly finom leereszkedők tudnak lenni, miként nem éreztetik, hogy ők ereszkednek le, hanem, hogy ők fölemelnek bennünket. Oly magas műveltségű műértők és művészpártolók, hogy valóban e mostani öszvegyűjtött társulatunk hálával ismerhette el, hogy e magas úrnők a honfiakkal karöltve eszközölték, hogy ezen több helyről öszvegyűjtött, még eddig csak gyéren, műveletlen földön tenyészett plánták, az ő kertészkedő kezeik által fogamzottak meg és vertek gyökeret, úgyhogy azután annak szétterjedező ágai váltak hasznos gyümölcsözőkké a szini világban. De nemcsak a magasb körökben fáradoztok a plánták hasznos ápolásában, hanem a középrend, a polgárság, mind szívvel, lélekkel kívánták bebizonyítani, miszerint ők is értik s érzik, hogy a színészet pártolása s ápolása által lehet elérni, hogy a műveltség csak akkor sugározhatik vissza a színpadról a publikumra, ha előbb a publikum neveli (t. i. a magasb művelségű) s emeli műveltségre az eddig kopár földben termett plántát.

Hiszen már az is bizonyítja az erdélyiek lelkesültségét a szépért s jóért, hogy ő épített templomot Thaliának, legelőbbszer.

Árokalji (Szentiváni Mihály): Reminiscentiák 1837-ről.

Nemzeti Társalkodó, 1839, Kolozsvár

A brassói nép típusát főleg a nyilvános helyeken volt módom vizsgálni s többször a sétatéren, mely a vár nyugati felén a barcai s háromszéki kapuk közötti részein vonul el a várost a külvárostól elválasztó térnek (glacis). Ezen hely kettős fasoraival, mulatóival s keleties nyalánkságaival gyűlhelye a brassói nagy és kis világnak. Van valami sajátszerű a brassói emberben; egyvelege ónak és újnak, divatosnak és nem divatosnak, az európai feszültségnek s a keleti kényelmességnek, a meghunyászkodásnak s a derültségnek s általában közönségesek azon arcvonások, melyeket olyan embereknél találunk, kik a múltból sok keserves tapasztalásokat hoztak át a jelenre s a jövendő mosolygó tündéreinek nem igen hisznek. S avagy csoda-e ez oly városban, mely a művelt világ véghatárán állván, egyfelől alkotmányánál, ha nem is míveltségénél fogva szabadelvű, nyílt társalkodású nemzettel, másfelől kereskedése által oly népekkel áll viszonyban, melyeknél mindeddig bizodalmatlanság, béketűrés, vakengedelmesség s hallgatás a fő-fő erények? Ezen nézetekből ítélve Brassó népességre, gazdagságra s talán önállásra elsőbb Szebennél, de az általános miveltséget tévén a hasonlítás mérlegébe, Szebené az elsőség. Szeben vidámabb, élénkebb, nyájasabb; Brassó bizonyos keleties komoly s aggodalmas bélyeget hord; Szeben lakosaival csakhamar megismerkedünk; sőt meg is szeretjük azokat s óhajtunk velük maradni; Brassót is becsüljük, de úgy vagyunk vele, mint komoly kedélyű barátunkkal, örömest találkozunk vele, szeretjük is szívünkben, de egy ebéd után nem egykönnyen maradunk vele.

Teszéri (Táncsics Mihály): Honi utazás.

Rajzolatok a társasélet és divatvilágból. 1837, Pesten.

Nyelvre nézve kétféle emberek lakják Kolozsvárt; magyarok és németek, mert az utcák nevei magyarul és németül vagynak felírva; ugyanis azt a bolondságot alig tehetni fel róluk, hogy a magyarok számára van a német felírás is; vagy ki tudja mi célból van? Talán a magyarnak már gyógyíthatatlan betegsége mindent két vagy még több nyelven tenni föl. Említethetnének még kivételül azok is, kik az örményeket nem csúfolják s hozzájuk hasonló embereknek nézik, egyébiránt ezek száma kicsi.

Életmódjukra nézve hasonlítanak más, európai városok lakósihoz: kiknek jobb módjuk van, vagy pedig míg győzik, cifra batárokban látogatókba vagy pompájukat mutogatván sétálni járnak; későn feküsznek, későn kelnek, későn reggeliznek, későn ebédelnek, későn vacsorálnak s későn veszik észre, hogy semmijük sincs, vagy hogy fülig vagynak adósságba s még kevesebbjük van a semminél.

Valamely különös nemzeti beljegyet vagy karaktert hasztalanul keresni a magyar nyelven kívül: mert mindenhez alkalmazzák magukat, mi egyéb európai városokban divatoz.

Csudálatosabb, egyszersmind hevesebb érzés nem támadhat könnyen egy Pestről jövő, jobb érzésű s meleg keblű emberben, mint midőn itt a dámákat csak magyarul beszélni hallja s azt hiszi eleinte, hogy el van varázsolva. Azonban ezen ékes érzés fájdalommá változik át, t. i. az fáj a kebelnek, ha a magyar nyelvet egy helyen divatba lenni látván, örülnie kell! De kezdenek itt is már franciásodni, németesedni és még isten tudja, micsodásodni; hanem szegények elkéstek, mert most fognak hozzá, midőn a magyarországiak a nagy krízisen lassanként átmenve, józanodni kezdenek; node sejmmi, a magyarnak a majmozás minden nemét, úgy ezt is meg kell próbálnia, ha bármily messze lakjék is s bármily későre is, mert ő maga által kifejlődni nem akar!...

A természet széppé alkotá Kolozsvár vidékét, de a szorgalom és ipar semmit sem - vagy igen keveset - tőn annak szebbítésére; a Jósika-féle, Schütz és még némely kisebb kerteknek némileg rendeztetésén kívül nekem egész Kolozsváron legregényesebbnek tetszettek: a Fellegvár oldalán vésett lyukházikók, midőn belőlük este a homályos kis mécsek a Szamoson át pislogtak s azt gondolám gyakran, hogy azok, kik ott fönn a mécseket pislogtatják lyukaikban, boldogabbak;, mint az alattuk lakó városbeliek vagy legalább bizonyosan oly boldogok, mert természeti egyszerűségükben megelégedetten ezek sorsát, hiú fényét és pompáját nem irigylik. Oh, de csalódtam!

Vágytam a barlanglyukakat közelről látni, mi végre teljesedett. Fájdalmamra győződtem meg arról, hogy e sziklák lakói megelégedetlenek, következőleg nem is boldogok. Gondolja-e az olvasó, miért nem boldogok ők? Majd egy sziklaüreget leírok. A kősziklába oly öblösre van vésve, hogy az alacsony embernek meg sem kell hajolnia, midőn az ajtón belép; több lépést azonban nem tehet, mert egyfelől a tűzhely, azaz inkább kandalló a sziklából kivágva, melybe egy fazék beletér - többre nincs szükség - másfelől az ágy, vagyis a pandal alatt oly formán kivésett és faragott kőpad, hogy feküdni lehessen rajta; tovább nem mehetni, előbbre nem léphetni, az ajtó egészen ki nem nyílik, mert mögötte egy szekrény vagy láda vagyon, melyben eleségüket tartják. A kandalló mellett vagyon egy másik, ez asztal gyanánt szolgál, íme az egész ház s bútora. „Hát miért nem boldog az ily kőlyukban vagy barlangban született s lakó ember, - kérdi végre a kíváncsi olvasó - talán őt is a nagyobbravágyás dühe szállotta meg? Talán a hiú fény vakítá meg, ragadá el békéjét és lelki nyugalmát?" Nem, nem azért nem boldog ő, hanem azért, mivel nem foghatja meg, nem éri föl eszével, miért kelljen neki is annyit fizetnie, mint egy másiknak, ki lent a völgyben tágasabb és csinosabb házban lakik? Kinek egy kis kerte is van, ki nem kénytelen síkos időben a hegyre tüzelőt cipelni föl, ki nem esik el a sziklán úgy, hogy majd csaknem veleje loccsan ki. Ez kínozza őt, emiatt nem boldog szegény!

Lejövén a hegyről egy-egy nagy könnycsepp hulla néha-néha szemeimből.

Kőváry László: Székelyhon.

Kolozsvár, 1842.

Marosvásárhelynek tehát múltja nincs, nem is lehet oly városnak, mely e két korszak után születik, mely hat faluból csak tegnapelőtti században együl s királyi várossá 1616-ban emeltetik. Annál jobb reményünk van a jövőjéhez. Nincs ugyan kőfallal körítve, mely ősi címerként tiszteletre gerjessze az ősiség bálványozóit. De gondolom hasztalan is az már, nem kőfal védi többé a polgárok tűzhelyeit, oltárait, hanem a haza tántoríthatatlan szerelme s gondolom nem is szorulandunk rá, alig születik több Napóleon feldönteni az európai álladalmak mérlegét s nem is vagyunk frank-nép, hogy ma is kőfalba helyezzük, kőfalra bízzuk a fővárosi nép és király bátorságát és szabadságát. S valamint a várakat és várfalakat, úgy a céheket is szükségtelenné tette a kor, s a haladás szelleme mindenikre kimondá a végítéletet...

Szabad művészet, szabad műipar azon két karja az emberi észnek, mely a jobb jövőben felemleli a nemzetet: nem zsoldos várfal, nem egyedáros céh! ...

Az újabb időben Vásárhely geniális fők termésiért is említendő; főleg mechanikus művészeivel az erőművek szigetországa is büszke lehetne. Ismeritek a férfit, ki tákot több ezer darabból készített s guitarret apró, elszedhető részekből... Ismeritek a foglyot, ki egy kis kertben újjáteremti a labyrintot, ki Vásárhelynek zenéskutat állított, ki a vizet tükörré varázsolá, ki magától-fonó guzsalyt, önmozgású szekeret készített, ki egy tapintásra papirt, mással belőle jól talált bankjegyet teremtett... Ismeritek a férfi atyját, ki bírja az emberi ügyességek kulcsát: harcol három ellen s kardja forgatásával magát ezüst lappal vonja bé; ki iskolában alig tanul, atyja nyelvszabályokra visszaigazítá s ki mint fiatal, már mérnökkapitány s mint kevéssel korosabb párviadalaiért nyugalmazott... E fiú atyja a tőlünk ismeretlen, a külföldtől bámult mathematikus, ki mint ember, felmelegít, mint hegedűs elbájol, mint professzor elragad, mint költő kétségbeejt, ki szellemléptekkel járdal a planéta-rendszerek napjain s mint egy mágnetizált beszél a halálról, a lélek túlvilági útjairól, az istennek naprendszerek tüzpontjáni lakásáról. Hová nekünk is vissza kell egykor folynunk, hol elvesztve egyéniségünket, elvesztjük lételünket s kiszakad kezünkből a halhatatlanság reménykapcsa, melyhez annyira ragaszkodunk... Felesleges mondanom, hogy kikről ezeket írám: Rajka, Bodor s a két Bolyai. Az első bizonyos kikutatás következtében szerényebb volt, semmint Vásárhelyt maradhasson, Kolozsvárra jött; a másik bankjegyeinek máig is foglya s most szabadításáért örök-világló lámpát igér: a harmadik falun lakik s így csak az öreg Bolyai van Vásárhelyt. Lakása egy puszta telek, rozzant épület; udvarán a gyom és csoda szekere minden gazdasága. Szobája ékszerei; hegedűje, kréta-figurák, kemence-minták. Mert feledém mondani, hogy mint polgár újabb meg újabb kemence-mintákkal gazdagítja honát, melyeket többnyire magának kell össze is raknia, mesteremberek ügyetlensége miatt. Jelenleg olyanon dolgozik, mely mint szájon forog, egy ívnyi papírral fog melegíteni. Annyi azonban bizonyos, hogy Ruszbergnek mintáival dolgot és hasznot adott. Barnult falán képei legkedvesebbjei: Gaus, német hon óriása, Shakespeare, a természet gyermeke és Schiller, a természet unokája... Ily szobában ül egy keresetlen asztal mellett a másvilági növény. Durva nadrág, hosszú csizma, kopott mellén, fejét flanel ujjas, széles konnyadt karimájú kalap minden öltözete: mégis e fénytelen emberen nem győzsz bámulni s nyájas képe, hosszú őszibe indult haja tisztessé tesz, magával ragad s csak az órák ütése mondogatja: ne lopd idejét s hagyd a feláradt lelket ismét magábaszállni. E lángelméket mi látók s Vásárhely általak látogatottá lett, mint a kert, melyben aloe nyílik. Isten tudja mi hosszú egy század a szellemvirágok aloejának s mégis mi csekély becsűek az emberek! Csak itt ismerjük meg mi puja még a magyar! Ha elholtak - futkosunk szobort emelendők nagy elméinknek: míg élnek - gúny, irigység, magvetés küzdelmök koszorúja...

Erdélyi János: Uti képek.

Regélő Pesti Divatlap, 1843

Arad oláh, rác, német, magyar keverék. Az időtájban, hogy ott jártunk, magyar színészetet akart néhány buzgó nemzeti szellem betelepíteni, - mert színháza van, - de belőle semmi sem lett. Egyébiránt Arad iparűző város, kereskedése az egész Tiszán túl legnagyobb. A Maros itt már igazi hasznavehető folyó; a bor és gabonában dús megyének székvárosa egyszersmind középponti városa az iparmozgalmaknak is. Háromszázezer köböl gabona szállíttaték éppen akkor piacáról, én hiszem, mert hiteles ember által igen hitelesen mondaték. Bor dolgában Ménes, Magyarád ország-, sőt világszerte híresek. Épületei, különösen a piacon, melyre nagy széles utca visz Békés felől, legújabb stílben építvék; egyébiránt van sok zig-zúg rácfészek, szoros és csintalan utcái, melyek járda nélküliek; rajtok a sár, mint Kunságon a vermek, feltöltetik, megszárad s újra por lesz, mint minden a világon.

Aradnak hamarább volt kaszinója, mint Pestnek, de már el is oszlott s nem bír új életre vergődni. Van rabdolgoztató intézete a megyének; van takarékpénztár, kisdedóvó s egyéb jótékonycélu egyesületek, legnagyobb dísze pedig, mert a szenvedő emberiség nyer enyhülést általa, egy igen jól épített s még tovább építendő körház, mely leginkább két nemeskeblű hölgy buzgóságának, kitartó érvének (energia) üdvös teremtménye. Gyorskocsi-intézete fel bírja magát tartani s nagy könnyebbség a Pest és Arad között utazónak.

Az aradi vár, kisebb mint a komáromi, de épen úgy építve sáncok közé, melyeket a Marosból azonnal vízzel tölthetni meg.

Van gondoskodva népi kedvtelésekről, mulatságokról is. A liget, a buja növényzetű gazdag fajú liget erre való. Vannak több fürdői, nem orvosi ugyan, hanem tisztasági célokra szentelve.

De ki tudna mindent felszámolni? Nekem egy általános átpillantásra volna kedvem, szólván Aradról s az körülbelül ebben foglaltatik. Ha Magyarországon nem volna szükség örökké szemben tartani a nemzetiséget s a széles fogalmú emberiség szempontjából kellene logikázni, szíveskedni, úgy Araddal könnyen eligazodnám, mert hol ennyi jótékony eszme valósult meg intézetekben, mikre szív és pénz egyiránt szükséges, ott az emberiség ügyéért tett vagy teendő küzdéseik, első lépése csak például szolgálhat a másodikra. Valami titkos epedés van mindnyájunk lelkében a nemzetiség iránt. Mindig azt hiszem, az ember véges volta bizonyos korlátok közé szorítja még a szeretet szent indulatát is, különben miért szeretné jobban édes övéit, gyermekit és hitvesét, mint másokat? De nem emberben kell-e szeretnünk az emberiséget, nem egyesekben minden embereket?...

Rácz Józsa: Szamosújvár.

Táj- és népismertetés. Regélő pesti Divatlap. 1843.

...Deéstől másfél, Kolozsvártól harmadfél órai távolságra, sivatag rónán terül el egy igénytelen kinézésű, de mint honunk néhány komorabb történetei színhelye s jelenleg legnagyobb helységének egyike, egyaránt nevezetes város: neve Szamosújvár. Nemcsak régisége s virágzó állapotja, de bájtelt vidéke is érdekessé teszi e várost s hogy ezt a maga pompájában szemlélhessük, ballagjunk fel az Újvár bástyáira vagy az aggvár romjaira. Innen széttekintve két, a kis Szamos eleven hullámaitól öntözött völgy látszik mintegy megnyilni, melynek hosszában regényes kinézésű falvak nyúlnak el szalmás viskóikkal s a földesuraknak, ezek között igen érdekesen kitűnedező, zsindelyfedelű mezei lakjaikkal...

A távolban kivehetők a Bálványosváraljai hegyeik, ezek tövében nyugodott ama híres bálványosi vár, melyet Erdély egykori kényura, Martinuzzi György szétrontatván, köveit széthordatá s a 16. század első felében a kis Szamos partjára egy várat építtete, melyet Szamosújvárnak nevez; a körülte későbben épült város is innen kapá nevét. Vessünk egy pillanatot a mogorva kinézésű várra. Egykor a Szamosból ide bocsátott vízzel telt sánc, csinos kertté alakulva a sötét falakat sokszínű növények s termékeny gyümölcsfák tarka vegyülete övezi. Azon termek, melyekben a komor emlékű erdélyi fejedelmek; koronként országgyűléseket tartának, ma már sok falakkal elválasztva az ország terhesebb foglyai börtönéül használtatnak. Eszembe juta kedves Jósikánk által oly szépen leírt II. Rákóczy György idejében tartott országgyűlés, magam előtt képzelem a féktelenül dacos öreg Zólyomi Dávidot dühös kitörésében, a bámuló honatyákat, a felbőszült fejedelmeket s a multak édesen komor emléke megragadá keblem s felkiálték költőnkkel: hol van az egykori zaj? Csak a rabláncok borzasztóan rémes zörgése felel kérdésemre.

Csatáry Ottó: Utazási emléklapok.

Életképek. 1844

A Bárodságon áthaladván az út mellől elszökött a Körös és mi a Királyhágón emelkedtünk felfelé. Kettős fenséges látvány, roppant panoráma szélesül ki a szem előtt e tetőről; nyugotra alá a szőlő és szirthegyeiktől körülvéve bájos kertet képező, fehérlő falukkal hímzett Körösvölgyre és keletre be Erdély zordon szűk völgyeibe. A Királyhágón átjutván, a tájék zordonabb, a lég hűsebb lett s a néma völgynek csak a márvány-szirtek élein legelésző kecskék s marhák kolompjai és a meredek sziklatetőkön dalolva bolyongó oláh fáták s az úton itt-ott előtalált fél állatiságban nyomorgó oláh csoportok adnak némi életet. E nagyszerű regényes tájat, a sűrű tetők közül ki-kibukkanó havas csúcsaival, számtalan színű márvanyhegyeivel és a legváltozatosabb csíkú és márványmedreikben csattogva robogó patakjaival, ha nyugoti Európába helyezte volna teremtője, számtalan bámész látogató csodálná. Mi, bár sajátunk, - nem ismerjük. Ha ismét egy frank Bendant megtalálja látogatni honunkat, akkor újólag többet fogunk róla tudni.

Szilágyi Sándor: Közlemények Erdély Bem előtti s alatti életéből.

Pest, 1850

...E nép tetteiben igen kegyes. Fogadásait vagy a vallási ceremóniákat rendesen és szigorúan megtartja. Például itt is, mint Zalatna környékében, az útfélen egy sasfára kártyust kötnek, melybe naponta friss vizet tesznek utazók számára.

- Miért teszik azt? - kérdem.

- Halottjaik emlékéért. - Kaptam, feleletül.

- S megtartják pontosan?

- Akkora szigorral, hogy ha körülményei gátolják a fogadás tevőt, szomszédja által még is tétet.

Csakhogy e szomszéd rendesen egy órajárásnyira lakik.

A mokányok öltözete hasonlít a többi oláhokéhoz. Széles öv, fényesgombú báránybör mellény, condra-harisnya, hosszúra növelt haj a férfiaké. Nők igen szeretik a cifrát. Szűk, fejtős ing, mely a domború kebelpárt kitünteti, számtalan sorba fűzött gyöngy és pénzek, vörössel tarkázott katrinca, lábukon condrajharisnya, sajátos öltényeik-

A férfiak restek, a nők élénkek, azok lágyak, ezek tüzesek, azok vérengzők, ezek odaolvadók, azok a szerelemben tompák, ezek féltékenyek - honnan a két nem közt ekkora különbség?

Esti hét óra lehetett, midőn a havasok legmagasb csúcsát elértük. Alattunk, mellettünk fenyvesek, csak e csúcs állott magasan, miként ha a táj kürtője lett volna. Végignézve ormáról, gyönyörű földkép vagy inkább földabrosz terült el szemeink előtt. A láthatárt ugyanis a távol kékjében elvesző hegyek zárták el, a Meszes, Volkuj, Monostor, Retyezát s topánfalvi havas. S a téren Kolozsvár, Zsibó és más falvak toronycsúcsai vagy kétes homályban feltűnő épületei, az átkígyózó folyamok, az elterülő erdők egészítik ki képét...

Télen át e havasok közt nagyszerű medve- vagy farkasvadászatok szoktak rendeztetni. A múlt évi télen az uradalom haszonbérlője L. L. úr vadászatain 3 medvét ejtének el.

Csaknem egész Kolozsvárt e két havas tartja fával.

A középben, a Lekuj torkában egy regényes és nagyszerű helyen emelkednek a fátvágó oláhok lakai. Házaik előtt egy hegy aljában több száz ölfát látánk rendbe rakva. E fákat szétdarabolva a bércekről az úgynevezett zsilipeken bocsátják le.

...Áldottak az órák, melyeket ott a szép természet keblében tölték el!

Gyulai Pál: Erdélyi uti benyomások

Ha a szigorú és igazságos közigazgatás is helyreáll, a kedélyek kiengesztelésére igen jótékonyan -hatna, ha egy tárgy komolyabb figyelembe vétetnék, s ez az idegen tisztviselők kérdése. Erdélyben a közelebbi három év alatt a hivatalok nagy részét Galiciából hozott tisztviselőkkel töltötték be. Ennek oka a magyarok visszavonultságában, az oláhok csekély számú hivatalra képes egyéneikben s több ezekhez hasonló körülményekben fekhetik, de most, midőn mindkét részről közeledés történt s némi bizalom kezd helyreállni, nem fölösleges a további szállítást megszűntetni, sőt a bennlevőket is, amennyire lehet, megkevesíteni. Ők a hazai nyelv, népjellem s egyéb sajátságok ismeretének hiányával s a legtöbbször előítéletekkel megtelve jővén ide, alig találtatják föl magokat az itteni körülmények közt és a bennszülöttek könnyen megfogható idegenkedéssel viseltetvén irántok, még az üdvös rendszabályok sikerét is kockáztatják. Már helyzetök természete annyi akadályt gördít útba, hogy kedvezőbb körülmények közt nagytehettségű emberek is alig küzdhetnek meg vele, Erdélyben pedig majdnem lehetetlen.

Miket elmondék, nemcsak a magyarok óhajtása, hanem az oláhok és szászoké is egyszersmind. Sajnos, hogy csak ez az egyetlen kérdés, miben az erdélyiek megegyeznek.

Mocsáry Lajos: A magyar társasélet.

Pest, 1855.

S én mégis azt mondom: e nyelv minden tökéletesedése mellett most sem oly szép akár kötései, akár hangjára nézve, mint azon magyar nyelv, melyet Erdély lelkes leányai beszélnek; mely nélkülöz minden akadémiai, minden, a sajtó utján kifejlett pallérozódást s csupán anyától leányra szállva tartotta fönn magát jelen korunkig. S ne mondjátok, hogy hiszen szép ajakról bármi szépen hangzik; az erdélyi magyar beszéd kellemes, szép és gazdag, bármi hideg itészettel taglaljátok. Nyelvnek valódi kellemet nem ad semmi akadémikus; nyelvet, mint népdalt csak az azt beszélő nép teremt; a nyelv az ember legbensőbb, legrejtettebb természetének kifolyása s milyen a nép szelleme, olyan nyelve is. Az erdélyi nyelvet egy nemes faj teremtette, mely századokon át folyvást ezzel fejezte ki érzelmeit, gondolatait s melynek, habár külsőségeit érintette is idegen befolyás, de valódi belső lényegébe soha be nem hatolt.

Erdélybe is becsapkodott a külföldieskedés, a honit megvetés és szégyenlés nyavalyája, de soha nem terjedt el oly általános mételyként, mint a nagyobbik hontestvérben. Távolabb volt annak forrásától, módja korlátoltabb volt s a csodás közlekedési eszközök ismeretlenek valának. Az erdélyi főnemes, mint kevésbé vagyonos honn tartózkodott, míg a dúsabb magyar arisztokrata külföldön keresett itthon nélkülözött élvezetet. És ugyanezen honnmaradtságnak köszönheti, hogy a társadalmi műveltség Erdélyben általánosabb, mint nálunk.

Jókai Mór: Regényes kóborlások Erdélyben.

Vasárnapi Újság, 1858.

1858

Abrudbányának a piacán állunk. Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom...

Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabaditák: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: „Norok bun", hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert, vagy öreg aszonyt.

Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők meg. Itt szoktak rendesen összegyűlni a román világ celebritásai. Bálint, a kitüntetett esperes, egy patriarchális mosolygó képű arc, ki már messziről köszön jó ismerőseinek; a Borkesz testvérpár, akik közül az egyik most is viseli .Vasvári pecsétnyomógyűrűjét emlékül, a másik pedig arról nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szereste ezt a mostani regényes kinézést; különben előkelő kocsis-emberek mindaketten; az utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. Ide jár fel Jánku Ábrahám is, a havasok egykori királya, igen megviselt állapotban; apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott, úgy jár-kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? - Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon. Minden visszatért a normális állapotba.

Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tiszteséges férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany; azt fizetik mind arannyal-ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. Ahogy más ember gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piacra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy részt, a beváltott aranyat gömbölyű mintákba öntik s úgy küldik a pénzverdébe. Egy olyan kis ágyúgolyó 10-12 pfrtot képvisel, hanem így az öregévei nem lövöldöznek. Fontja az aranynak így 444 frtba számítódik...

Vidráról tudnunk kell annyit, hogy az olyan falu, amibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk: másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk és csak akkor értük el a végét. Egy-egy házcsoport mérföldnyi távolságban van a másiktól s azt rendesen egy atyafiság lakja; hét külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikációra s hétfőn érnének róla haza.

Itt egy patak mellett láttuk üldögölni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához, a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. Amióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk fezöldelni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.

Eötvös József: Levél gróf Mikó Imréhez 1860. IX. 4-én Szt. Tornyán keltezve

Erdély állapotjai Magyarországon sokak előtt ismeretlenek, s igen kevés található, ki régi törvényes viszonyaitokat, az egyes osztályok s vidékek érdekeit tisztán fogná fel, s mégis ki tagadhatja, hogy az uniónak állandósága attól függ, hogy annak keresztül vitele, amennyire csak lehet, minden jogi viszonyok és érdekek kimélésével történjék. Bármennyire egyetértünk tehát a fődologban szükséges, hogy a részletekre nézve is legalább magunk között egyetértsünk s bizonyos, hogy ily egyetértés eszközlésére mindeddig mi sem történt. Kérlek, fogadj ez ügyben közbenjárást s tudasd velem az unió specialitására nézve saját s befolyásosabb honfitársaid nézetét, hogy e fontos kérdésben a közvéleménynek irányt adhassunk s megóvjuk a nemzetet attól, mit mi is, mások is annyira tapasztaltunk, hogy a nagy elvekben való egyetértés az apró részletek iránti vélemény- vagy érdekkülönbségeken szenvedjen hajótörést.