Hat szerző - több kiadvány

Balról jobbra az asztalnál: Dávid Gyula, Jánosházy György,
Egyed Péter, Ungvári-Zrínyi Imre

(Avagy a Népújság nem tágít)


Pontosabban Bölöni Domokos, aki ugyanolyan bulldog-makacssággal csípi és visz végig egy témát, amíg azt teljesen kimeríti, akár csak a legjobb újságírók. Az már csak a ráadás, hogy jótollú szerző: a kettő együtt, a kimerítő érdeklődés és a formázás a jó tudósító ismérvei.


Könnyű nekem ilyet állítani, hiszen most olyan tudósítás kapcsán dicsérem a barátomat, ami rólam is szól, tehát kéz kezet mos és kölcsönösen vállat vereget - ezt így is fel lehet fogni, ha nagyon akarjuk. De ha nem, akkor marad az első értelmezés.


Azután, hogy olyan alaposan beharangozta - egy Dávid Gyulával készített interjú révén - a Polis könyvkiadó könyvbemutató rendezvényét a november eleji Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron, most ugyancsak az ő tollából olvashatjuk a Népújságban az esemény krónikáját is.

"A könyvhét első napján mutatta be néhány újdonságát a kolozsvári Polis Kiadó. Dsida Jenő három versét Kilyén Ilka színművésznő adta elő mély beleéléssel. A költő Estharangok - Dsida Jenő vallásos versei Deák Ferenc grafikáival című kötetéről Dávid Gyula igazgató beszélt. 

- Deák Ferenccel 22 éven át szolgáltam. A könyvvel a neves erdélyi grafikusművészt köszöntötte hetvenötödik születésnapja alkalmából a Polis Kiadó. Az illusztrációk tárgya a tragikusan korán elhunyt költő, Dsida Jenő mintegy negyven vallásos témájú költeménye. A rajzok a versek grafikai újrateremtései. 

Cseke Gábor Szerpentin vándora című könyvének "szigorúan válogatott versei" az1967 és 2010 közötti időtávot ölelik fel. Ezt a könyvet is ugyanolyan igényességgel szerkesztette meg, mint tavaly megjelent önéletrajzi vallomását, a Jelentések magamrólt. - Miközben visszaemlékezéseimet írtam, emlékeimet rendezgettem: a verseimet is végigpörgettem, és hát annak a munkának ez a "mellékterméke" - hallottuk a költőtől, aki négy verset olvasott fel a friss kötetből. Idézet a címadó versből: "hórihorgas alak távolodik egyre / kezében könyvvel ballag a hegyre / az úton / én látom őt de ő már nem lát engem / mögötte járok gyorsuló ütemben / a csúcson". 

A kolozsvári Polis Kiadó a marosvásárhelyi könyvvásáron

Most megjelent verseskötetem borítója elölről-hátulról

(A Népújság 2010. november 6-i, szombati számának Múzsa c. mellékletéből)


Dávid Gyula, a kiadó vezetője nyilatkozik lapunknak: 


- Az idei könyvvásárra a következő kiadványokkal jelentkezünk: Csôgör Lajos börtönévei (1949-1955). Összeállította és a bevezető visszaemlékezést írta Csőgör István. Benkő Samu kísérő tanulmányával, DVD-melléklettel. Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzora, a második világháború utáni évek romániai magyar közéletének kimagasló személyisége 1949-1955 között egy utólag meghozott adminisztratív ítélet következményeként, majd egy hazaárulási per vádlottjaként hat évet töltött különböző romániai börtönökben. 1994-ben készült vele az a nagyszabású videointerjú, amelyből a börtönéveit visszaidéző, mintegy két órát kitevő rész olvasható ebben a kötetben (és tekinthető meg a mellékelt DVD-lemezen). A kötet végén néhány alapdokumentum fakszimilében is megtalálható.


Másik könyvünk bizonyára nagy sikernek örvend majd. Az Estharangok. Dsida Jenő vallásos versei Deák Ferenc grafikáival jelent meg. Dsida Jenő költészetének egyik meghatározó témája a hit, a valláshoz és annak örök értékeihez való kötődés. Éteri és mégis emberi ez a viszony az Örökkévalóval, s közöttünk való létének földi jelképeivel: a templommal, a harangzúgással, a szentekkel, akik egyfajta hidat képeznek számunkra a Feléje való törekedésünkben. Jelen kötetben Dsida 38 verse olvasható, ezek közül került ki az a 19, amelyek a grafikust a gondolatokat kifejező alkotásokra ihlették. A kivételes gonddal készült kötettel a Polis Könyvkiadó a 75 éves Deák Ferencet is köszöntötte. 

"Jelentések" - önmagammal tusakodva

Eddig ahány megközelítés, annyi szempont fogalmazódik meg jelentéseimmel kapcsolatban. Úgy tűnik, ez jó is, rossz is. Jó, mert alaposan körbejárják a könyv zilált, réteges szerkezetét, mint egy minden oldaláról más-más módon magát mutató alkotmányt. Rossz, mert újabb ötleteket adnak ahhoz, esetleg érezhetően tudatosítják, hogy miképpen lenne jó még dolgozni a könyvön, illetve mire kellett volna még tekintettel lennem, hogy mindenkinek tetsző mű szülessék.

De van-e egyáltalán ilyen alkotás? Micsoda kérdés, persze, hogy van: a remekművek. Amikor úgy érezzük, hogy hozzá se tudnánk szólni, mert minden, amit mondanánk, nem érintené az illető alkotást és a kritikusra utalna vissza. Hol vagyok én ettől?

Debreczeni Éva írta nemrég a Jelentések-ről: "Annyira kíméli kortársait, ismerőseit a rossz fénybe kerüléstől, hogy egyeseket csupán névbetűvel szerepeltet, ami zavaró lehet azoknak, akik nem ismerhetik a történet összes szereplőjét. De hát egy szerző előre félhet, ki tudja, ki miért sértődik meg: amiért benne van vagy amiért kimaradt a visszaemlékezésből...? Ezért inkább óvatos."

Mondhatom, hogy nem eléggé... Ahogy telik az idő, egyre több jelét észlelem annak, hogy a nagy körültekintésem és az előre, fennen meghirdetett szándékom dacára, itt is, ott is elbaltáztam: úgymond rosszat vagy hamisat is szóltam. Apróságokban, az igaz, de hát az ördög ott bújik meg, vagy nem?

Egy volt kollégám, akivel egy sajnálatos ifjúkori afférom volt, amit az illető s én magam is azonnal megbántunk, de azóta se tisztáztuk vagy hoztuk szóba, bár név szerint nem szerepel a Jelentésekben, mégis magára ismert, mondván: ő teljesen elfelejtkezett életének ama epizódjáról. Töprengek, hogy akkor ez hogy van? Nem emlékszik, de azért mégis?

Családtag említi meg, hogy bizonyos kritikus helyzetben ő dehogy is zokogott, én viszont ezt állítom. Másik családtag életmozzanatáról kiderül, hogy amit én tudtam róla - mert szüleim ekként tálalták - az köszönőviszonyban sincs azzal, amit mások az igazságról tudnak.

És még hányan lehetnek, nevesek és névtelenek, akik érthető módon, széljegyzetelnék a könyvet?

Sok esetben kételkedő, de alapjában véve hiszékeny ember vagyok. Szeretem olybá venni mások állításait, történeteit, beszámolóit, hogy azok valósak. Még olyankor is, amikor nyilvánvaló, hogy kételkednem kellene... De hát: ő mondja, ő tudja... Az az ő igazsága.

Ugyanígy, megvan a magam igazsága is. Ami lehetne akár objektív is, de bizony, legtöbbször nem az, mert ilyen egyáltalán nem létezik. A világot ahányan vagyunk, annyiféle szemlélettel látjuk, értelmezzük. Memóriánk is sokszor megtréfál. A miénk, persze, csalhatatlan, a másoké bizony ki-kihagy, torzít. S ha ez így van, akkor végül is többé-kevésbé mindenkinek a memóriája kikezdhető, felülvizsgálatra szorul. A mész nem kegyelmez. Rövidebb vagy hosszabb távon, de rakódik, dolgozik. Pusztít...

Ez most afféle védekezés akar lenni részemről? Nagyon úgy nézhet ki, pedig a helyzet valóban az, hogy elsősorban én vagyok az, aki azt szeretné és elvárná, hogy írásaiban a valóság és a róla szóló állítások passzoljanak. Én vagyok az, aki nem szeret semmit a fantáziájára bízni, mert úgy gondolja, hogy a valóság elég olyan elemet szolgáltat az alkotónak, amelyek újrarendezésével, műbe emelésével egy új, öntörvényű világ teremthető. Miközben...

A fantázia állandóan dolgozik. Kitölti a valóságtöredékek közötti réseket, repedéseket. Mintha cserépszilánkokból alkotnának újra egy valamikori vázát. Amelynek a restaurátor ki kell hogy találja adott ponton bizonyos hajlatait, formáját, folytonosságát. Azon töprengek, vajon riportjaimhoz, amelyek úgymond a valóság mentén keletkeztek, mekkora adag saját gyártmányú "adalékot" használtam fel, hogy látszólag minden a helyére kerüljön? És hogy ezek az adalékok változtattak-e valami lényegeset az egész arányain, belső logikáján és igazságán?

Nem lett volna egyszerűbb mégis regényben kivetíteni mindazt, ami végül jelentésekbe kényszerült? Vagy jobban kellett volna ügyelnem arra, hogy életemből egyedül csak magamra mutassak és mindenki mást, barátot, rokont, közeli ismerőst, ellenséget, egyforma önmegtartóztatással tartsak a mélyárnyékban? De hát miféle élet ez? Hiszen nem voltam remete, s azt sem mondhatom, hogy senkivel nem kommunikáltam mostanig. A légüres tér marhaság, nem létezik... Alaposabban kellett volna nyomoznom életem mellékszálaiban? Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről?

Jó-e az én-fajta hiszékenységem, vagy szabaduljak meg tőle gyorsan? S ha eddig nem sikerült, az ezután hátralévő, nem túl hosszú és nem is túl dicső szakaszban még kevesebb esélyem marad a változásra? Mondjuk, ez akár lehet egy elfogadható, de nagyon olcsó álláspont. (Na tessék: újra a mentegetőzés, a kibúvás, a felállított léc megkerülése...)

Ezek szerint szerencsésebb, ha valaki megmarad alanyi költőnek? Mert akkor csak magát cincálhatja szét. Akkor viszont az a baj, mert bármelyik önvallomását ellene fordíthatják, s elnevezhetik csapodárnak, vagy éppen kőszívűnek, nyeglének, érzelgősnek, attól függően, hogy ki mit olvas ki a sorok mögül. Mert ilyen a beszédünk, a nyelvünk: sokféle szinten más-más az információértéke. Vagy tán nem is a nyelv ilyen, hanem mi tesszük ilyenné? Bennünk él a sokféle értelmezés lehetősége és a szándéka? Mi használjuk fel gyógyszer vagy méreg gyanánt? Létezik-e egyáltalán gyógyító szó és van-e mérgező kifejezés? Fullánkos beszéd? Hízelgő szó? Nem az ember az, aki gyógyít, mérgez, megszúr valakit vagy hízeleg valakinek? Persze, szavakkal teszi, de büntetlenül semmit sem kenhetünk a szavakra. Visszalőnek ránk...

A Romániai Magyar Szóban, s részben a régi Káfén is, vita folyt egyszer arról, hogy melyek a szabadosság határai az irodalomban, létezik-e korlátlan szabadság a művészi kifejezésben. Úgy emlékszem - később megpróbálok utánakeresni, mert a téma megérdemel egy külön misét - , mindenki mondta a magáét, a fiatalok a nagyszájú szabadosság mellett kardoskodtak, én valami olyasmit mondtam, hogy a szavak meg vannak alkotva, kezünk ügyében állnak, rajtunk áll, hogy mire használjuk fel őket. Művészien indokolt, "súlyos" esetben bármelyik szavunknak funkciója lehet egy műben.

Azt hiszem, kissé messzire kalandoztunk a Jelentések-től... De mára ennyi elég is.

Illusztráció: Pusztai Péter rajza rólam, amikor a hetvenes években szivárványhártya gyulladás miatt kalózkötést hordtam a félszememen... Ami alatta van, azt magam fűztem hozzá...

"Jelentések..." - egy kolléga szemében

Egykori kenyeres pajtásom az Előrénél, majd a Romániai Magyar Szónál - s most jobb híján a szabad prérin - amikor elolvasta a Jelentések magamról-t, némileg megfeddett amiatt, hogy szerinte túl szigorúan bántam benne magammal, s nem mondta ki ugyan, de kiérződött, hogy az egykori újságíró társadalommal szemben is... Ebből azt is megérthettem, hogy Sike Lajos nagyon is megértette és amennyire kellett, magára is vette a könyv "üzenetét", éppen csak feszengett egy kicsit benne, mint az ember a túlságosan passzent ruhában.

De azért ígérte, hogy írni fog a könyvről az Erdélyi Riportnak, s a napokban el is készült vele. Megküldte nekem is, s én meg reménykedem, hogy nemsokára napvilágot lát ez az új olvasat, ahogyan a múlt hét végén a dr. Balázs Lajos recenziója a Hargita Népé-ben.

*

Jelentés önmagunkról

„Miért is maradtam itthon? Miért nem, húztam el én is? Talán akkor járok közel az igazsághoz, ha azt válaszolom: féltem, tartottam mindenfajta változástól. Az újrakezdéstől. A talajvesztéstől. Lusta voltam pályát, életmódot váltani, irtóztam attól, hogy becsapjam magam mögött a kaput. Úgy éreztem, ha eddig arról írtam és próbáltam meggyőzni másokat, hogy az egyedüli erkölcsös magatartás a szülőhelyhez való hűség, akkor az a legkevesebb, amit tehetek, hogy maradok. Arra gondoltam, kalandnak, ismerkedésnek beérem azzal a kevéssel, amivel a sorsom amúgy is megajándékoz.”

Cseke Gábor szavai ezek, de alighanem sokan magunkénak valljuk. Mármint azok, akik vele együtt végig szenvedtük az „aranykorszakot”, s a nagy futások láttán meg-meginogtunk, de végül Csekével együtt úgy döntöttünk, hogy az adott helyzetben egyedüli erkölcsös magatartás a hűség. Mert az értelmiségi magatartása önmagában is példa másoknak. Talán ebben az esetben nagyon sok erdélyi magyarnak éppen a hűségre. Mint ahogy a kitelepültek másokat a feladásra ösztönöztek. Még azon az áron is, hogy idős szüleiket, nagyszüleiket felelőtlenül itt hagyták a nyomorúságban.

Jelentések magamról helyett (Polis kiadó, Kolozsvár) akár Önvizsgálat is lehetne Cseke Gábor új könyvének címe, hisz 464 oldalon marcangolja önmagát, faggatja lelkiismeretét (miközben sok izgalmas történetet elmesél), hogy vajon igazolhatók-e azok a rossz kompromisszumok, amelyeket a túlélés és a helyben maradás miatt kellett hoznia. Kellett hozzunk szinte nap mint nap nagyon sokan, de különösen azok, akik az úgynevezett ideológiai fronton, elsősorban a sajtóban, kultúrában, oktatásban dolgoztunk Ceausescu Romániájában De sok más mellett még az agrármérnök is, mert őt is arra kényszerítették, hogy több búzát, kukoricát, burgonyát jelentsen, mint amennyi termett, különben vehette a kalapját és megnézhette, hol kap újra mérnöki állást. Egy hazugságra, szekus megfigyelésre, üldözésekre, személyi diktatúrára épült rendszerben mit sem ért az őszinteség, a tisztesség, becsület, de még a szolidarítás sem. Legfeljebb magunk közt. S Cseke Gábor több mint szigorú önmagával szemben, nem ad felmentést magának még a legkisebb esetben sem. Pedig a körülmények őt is megtanították a túlélés ravaszságára, a burkolt üzenetre, a madárnyelv használatára, amit a rendszer utolsó éveiben már-már művészetté fejlesztettünk. Kiváló példa erre az Elnök hite című verse (ott van a kötetben), amelyet a cím nélkül ma is teljes őszinteséggel vállalhatna. Rajta kívül senki nem hinné el, hogy ezt a nagy Vezér szülinapjára, ráadásul nagyon szorongatott helyzetben hozta össze. Ilyen sorok vannak benne , mint: ”a lelkesedés hiánya / a szeretet hiánya / az őszinteség hiánya / a becsület hiánya /vág néha kupán...”

Még a kötet első felében jórészt felmentést adhat Csekének is Kányádi Sándor vitabeszéde egy székelyudvarhelyi írótalálkozón, ahol ilyeneket mond :”Azért, mert túléltük a rendszert, nem vagyunk bűnösek. Nem tartom bűnösnek azt a nemzedéket, amely túlélt. Különben bűnös lenne az egész romániai magyarság is, amiért túlélte a nehéz időket”

Sike Lajos

Fotó: Daczó Dénes

"Jelentések..." - Csíkszeredában

Tegnap a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában megtörtént a Jelentések csíkszeredai bemutatója is. Mintegy másfél órán át tartott, dedikációval együtt. Jóformán be sem léphettem a teremben, a bejáratnál már várt egy fiatalember, aki elmondta, hogy missziót teljesít, méghozzá Dancs Artur megbízásából, ugyanis azt szeretné, ha Artur számára dedikálnám azt a példányt, amit a kezében tartott.

Ilyen hangulatban indult az este, meg is telt a pinceterem, az egykori rajoni pártbizottság ülésterme. A könyvemben van egy olyan rész, amelyben azt mondom el, miként fedeztem föl újságíróként Csíkszeredát - az pont az alkalomhoz illett, hiszen első utam az akkori rajoni pártbizottsághoz vezetett. Ráadásul a hallgatóság között volt - ugyanolyan ősz fejjel, mint jómagam - az a Gergely András, aki annak idején KISZ-aktivistaként bennünket (Elekes Ferit és engem) 1962-es decemberi riportutunkon elkalauzolt.

(Akit érdekel a történet, A csodálatos világháló című korábbi bejegyzésemben részletesen is elolvashatja.)

A terem megtelt, a könyvet vásárolták és jó volt látni, hogy azok az emberek, akikre titokban számítottam, valamennyien ott voltak az eseményen. Ádám Gyula szorgalmasan fotózta a történteket, mi pedig Székedi Ferivel egy kisasztal mögé a placcra kiülve próbáltuk "eladni a témát", mint két, minden hájjal megkent újságíró.

Feri különösen alaposan készült: megszerkesztett beszédét fölolvasta, majd jómagam szóltam néhány szót a könyvet kiadó Polis könyvkiadó munkájáról, legutóbbi kiadványairól, mintegy pótolva Dávid Gyulát, a kiadó igazgatóját, aki nem lehetett jelen az eseményen.

*

Székedi Ferenc méltatása így hangzik:

Az újságíró, költő, író, könyvszerkesztő, a fotósoknak és a művelődésnek sokat segítő közéleti ember mai könyvének bemutatóján két mondatból szeretnék kiindulni. Az első idézet Cseke Gábor egyik verséből és így hangzik:

Hibát hibára halmozva éltem

Gyermeki szívvel, gyanútlanul

Olykor hazugságokat meséltem

És pofonok érkeztek válaszul

Ez a részlet Gábornak a 2005-ben, Tükörterem címmel megjelent, válogatott verseit tartalmazó kötetéből való és aki már járt tükörteremben — Marosvásárhelyen avagy az egykori cirkuszok összetologatott üvegfalainál -az jól emlékszik, ez a fajta berendezkedés arra való, hogy a legkülönbözőbb szögekben mutassa meg az arra járót, de ugyanakkor valamiféle útvesztőbe is csalja, hiszen nehezen lehet kitalálni a tükrök káprázatából, a sokszoros tükröződések útvesztőiből.

A másik kiindulópontot különösképpen a fotósok meglehetősen jól ismerik.

Az ellenfény, a kontrafény a modell, vagy a téma mögül érkező természetes vagy mesterséges megvilágítás elnevezése. Ezt a korabeli fotós műtermekben díszítő fénynek, vagy haj fénynek is nevezték, hiszen elsősorban a modell hajának kiemelésére használták. Az átlagos fotótémák esetén azonban az ellenfényt lehetőleg elkerülik, mert a háttér túlexponáláshoz, vagy a téma alulexponáláshoz vezet, azaz magyarán: elmosódik az arc és kiugrik a háttér.

Ha a fenti két, érzelmi és értelmi, szubjektív és úgymond objektív kiindulópontunk mögé gondolunk, akkor már megtettünk egy fontos lépést ahhoz, hogy ráhangolódjunk arra a könyvre, amelynek ez a címe: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Cseke Gábor az elöljáróban idézet négy verssor szellemében önmaga életét idézi fel, de emlékezéseinek ellenfénye azt is jelenti: amikor az ő arca beszürkül, akkor élesen kiemelkedik a háttér, pontosabban az élete és munkája mögött levő tér és idő, azok a színterek és azok az évtizedek, ahol és amikor több évtizedes újságírói munkáját végezte.

Negyvenkét esztendővel ezelőtt, Románia területi újjászervezésénél, a megyésítésénél, itt ebben az épületben szokatlan dolgok történtek: kint a tömeg azért tüntetett, hogy Csíkszereda legyen Hargita megye székhelye, bent pedig a városi pártbizottság és a tartományi küldöttek azon tanakodtak, hogy az általuk is elindított közfelháborodást - hiszen tisztségeik is veszélyben voltak — hogyan lehet Bukarestben is elfogadható csatornába terelni. A megyésítés megtörtént, ez többek között magyar nyelvű megyei pártlapok létesítését is magával hozta. Ekkor indult a Hargita, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör és így tovább. Az új megyei lapok élére addig Bukarestben dolgozó magyar főszerkesztőket, főszerkesztő helyetteseket neveztek ki, így lett az Ifjúmunkás akkori főszerkesztőjéből, Dali Sándorból sepsiszentgyörgyi főszerkesztő és így nevezték ki a Kommunista Ifjúsági Szövetség Ifjúmunkás elnevezésű lapjának egyik vezető munkatársát, Cseke Gábort főszerkesztőnek. „Mint Ifjúmunkás főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár bilincses foglya lettem saját státusomnak." - ezt írja magáról Cseke ebben a könyvben, Gergely Tamás, Svédországba távozott egykori munkatársa pedig a visszaemlékezések elolvasása után ezt állapítja meg: " Módszere, mint szinte mindenkinek azokban az időben, a „lehajtott fej" politikája, meggyőződése, hogy simulékonyságával több eredményt ér el, mint nyíltan szembeszegülve. Az eredmény egy, a lapba belopott vers, egy gerinces riport, a lap felének, harmadának olvashatóvá tétele. Magának a lapnak a megjelenése, mert ha sok minden hamis is volt a sokszor utált lapokban, a magyar szó összekötötte a közösséget, melyhez szólt, hasonló szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak, mint az egyháznak."

Úgy gondolom, sem a mai fiatal olvasók, sem a mai fiatal újságírók nem ismerik a korabeli sajtóviszonyokat, ezért engedjék meg, hogy dióhéjban szóljak róluk. Romániában minden lap pártlap volt, az irányítás több szinten történt: egyrészt a pártaktivisták a főszerkesztőkkel közölték útmutatásaikat, akik ezt továbbadták a szerkesztőbizottságnak, a rovatvezetőknek, akik a mezei újságíróktól kérték az éppen időszerűnek mondott témák befoglalását a heti, havi vagy negyedévi tervekbe. A megírt anyagokba a hierarchia felsőbb fokán állóknak joga volt beleírni, vagy kihúzni és nem csupán a magyar nyelvhelyesség, a szóhasználat és a stílus tekintetében, hanem ideológia alapon is. Az újságokat megjelenés előtt még átnézte a cenzúra, avagy a sajtóigazgatóság, amint későbben nevezték, a nyolcvanas években pedig már a lapterveket is be kellett mutatni a megyei pártbizottságoknak, mivel a cenzúra — elméletileg úgymond intézményesen — megszűnt, de a gyakorlatban ott maradt. A cenzúra magával hozta az öncenzúrát is: az új ságírók jelentős része kerülte azokat a témákat és azokat a megfogalmazásokat, amelyekről tudta, hogy úgy sem jelenhetnek meg vagy a cikkekből amúgyis kihúzzák. Még a legjobb szándékú főszerkesztőket is erre kényszerítette a kor: egyrészt figyelni kellett mindarra, amit a pártutasítások sugalltak, másrészt viszont előre, a munkatársak és az olvasók, a sorok között olvasók fele is kellett nézni, hogy az ideológián túl a szakma, a nyelv, az olvasás, a közösségi tudat és a még megmaradt önálló gondolatok se mondjanak csődöt. Az újságírók kénytelen voltak megírni egy sereg muszáj, azaz úgynevezett musz anyagot, de ezen túl sokan próbálkoztak vagy a nép-nemzeti-hagyományőrző vonal fenntartásával vagy legalább résnyire az európai gondolkodás, eszmeáramlatok megnyitásával és olykor valamiféle olyan társadalombírálattal, amely előtt a leggyakrabban lecsapták az ajtót.

Nos, Cseke Gábor ezekre majd az elkövetkező, az Előrénél eltöltött éveire tekint vissza, ugyancsak a már említett munkatárs, Gergely Tamás szavaival: "keresve azokat a jellemvonásokat, körülményeket, amelyek simulékonyságát, a konfliktusoktól való félelmét, saját szavával: „balekségét" eredményezték, melyeknek „köszönhetően" a diktatúra eszközévé vált." A könyv tehát őszinte, kegyetlen és könyörtelen szembenézés, nem felmentés és még csak nem is magyarázat keresés, hanem valamiféle olyan élveboncolás, amelyet a középkorban végeztek - és nekünk is meg volt a magunk középkora — azért, hogy az eljövendő idők gyógyítói is tanulni tudjanak belőle. Cseke Gábor ezt igen érdekesen teszi: a jelen cselekményei és leírásai között ugyanis az idő különböző síkjai bomlanak ki, olykor több oldalon át önmaguk életét élve, máskor pedig olyan szeszélyesen csapongva, mint az öntörvényű, a múltból hol ezt, hol amazt felszínre hozó emlékezet. Az „ez" meg „amaz" ebben az esetben írókat, költőket, szerkesztőket, kultúraktivistákat, sorok mögötti és sorok közötti olvasásokat, lefejezett vagy átcímezett szövegeket, korabeli romániai magyar közéletet, hiteket és tévhiteket, kis győzelmeket és nagy csalódásokat jelent, és mindenek előtt, mindenek fölött: magát a szerzőt, aki képes ebben a tükörteremben a legkülönbözőbb szögekben szembenézni egykori és mai önmagával.

Számomra egyértelmű: a könyv a romániai magyar memoárirodalom önmaga szövegében, felépítésében is igen olvasmányos kötete. Mindezen túl azonban igazi forrásmunkája lehet majd azoknak a történészeknek is, akik még csak most kezdenek belecsipegetni Románia jelenkori történelmébe és akik ha ezt valóban jól szeretnék tenni, akkor nem a mai, nyitott társadalom kritériumai alapján megfogalmazott, gyors szavakkal ítélkeznek, hanem a korabeli feltételrendszerekben vizsgálják a jelenségeket, azt a zárt társadalmat, amelyen minden igyekezet ellenére mégiscsak túlcsordult az élet.

Meggyőződésem, hogy Cseke Gábor most, amikor a maga egykori búvópatakait követi, jóval élesebb köveken gyalogol végig mezítláb, semmint akkor, amikor úgy érezte, hogy valamiféle védőöltözetben kisebb-nagyobb beomlásokat kell elkerülnie. Könyve mindezért nem csupán irodalmi-szakmai-dokumentarista jellegű önéletírás, hanem erkölcsi tett. Elszámolás. És nem kétséges, hogy példa lehet mások számára is.

*

A találkozó során azt is elmondtam, hogy föltett szándékom összeállítani a Jelentések másik gyűjteményét, amelynek alapja sok, az urszu2 blogban található szöveg lesz, olyan emberekról, pályatársakról, személyiségekről, akik életemen sorsomon meghatározó nyomot hagytak.

Ma reggel a Csíki Hírlap közölt fél oldalas eseménykrónikát, fotóval illusztrálva a találkozóról. Daczó Katalin cikke alább olvasható.

*

Jelentések - erkölcsi tettként

Rendhagyó önéletrajz, beismerő vallomás Cseke Gábor író, újságíró tavaly év végén megjelent kötete, a Jelentések - magamról. Egyes méltatói szerint ez a tükörbenézés Cseke Gábor eddigi legbátrabb írása. A könyvet tegnap késő délután mutatták be a Hargita Megyei Művelődési Központ pincekubjában.

"Szépen igazul elvszerűen sose önzőn bátran lelkesülten bölcsen másokért is makacsul utolsó leheletig mintha csak egy nap lenne az élet" - ez a csupa tiszteletre méltó emberi tulajdonságot felsorakoztató vers nem annak íródott, de mégis Cseke Gábor első, Ceausescut dicsőítő verse lett Az Elnök hite címmel, a szerző saját akaratából. Cseke Gábor talán a címválasztáskor döntött saját további sorsáról, és a következő évtizedekben az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként, majd az Előre országos napilap szerkesztőjeként sem hazudtolta meg ezt a lépését. Szükség esetén engedett, simulékony volt, nem vállalta a konfliktusokat, s egyre jobban beszennyeződött. De Cseke Gábornak - a számos, hozzá hasonló íróval, és újságíróval ellentétben - van egy rendkívüli cselekedete. Megírta a Jelentések - magamról című könyvét, vállalta önmaga élveboncolását oly módon, hogy nem rángatott bele másokat is a mocsokba. Elmélkedik, tisztáz, leír, nem kér bocsánatot. „Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges" - írja könyvében.

Bukarestben és Kolozsváron, Cseke Gábor életének legfőbb állomásain játszódik a vallomás-kötet nagy része, de a csíkiak számára mégis különösen érdekes lehet, hiszen a ma Csíkszeredában élő író korábban is gyakran megfordult a városban és környékén, így nem egy esetben ismerősökre, de még inkább ismerős helyzetekre bukkanhat az olvasó.

„Számomra egyértelmű: a könyv a romániai magyar memoárirodalom szövegében, felépítésében is igen olvasmányos kötete - vélekedett a könyvet bemutató Székedi Ferenc. - Mindezen túl azonban igazi forrásmunkája lehet majd azoknak a történészeknek is, akik még csak most kezdenek belecsipegetni Románia jelenkori történelmébe, és akik - ha valóban jól szeretnék ezt tenni -, akkor nem a mai, nem a társadalom kritériumai alapján megfogalmazott gyors szavakkal ítélkeznek, hanem a korabeli feltételrendszerben vizsgálják meg a jelenségeket." Székedi Ferenc szerint a könyv nemcsak szakmai, dokumentarista önéletírás, hanem erkölcsi tett is, és sok hasonlóra volna szükség.

Amint Cseke Gábor elmondta, most készül a visszatekintés második kötete, amelyben bemutatja azokat az embereket, akik valamilyen módon meghatározták az életét, és ezáltal tágasabbá tenné azt a világot, amely most kissé egy személy köré csoportosult.

Illusztráció: a találkozót megnyitó Ferencz Angéla házigazda és a közönség * Fotó Ádám Gyula

"Jelentések..." - levelekben, ajánlásokban

Lehet, hogy kissé túlcsorogta magát a téma, vagyis hogy a könyvemről minden kis szösszenetet, véleményt összegyűjtök s ide tornyozok, de amíg önkéntelenül adják magukat a különböző szövegek, állásfoglalások, nincs miért elhallgatni őket. Különben is, elhatároztam, hogy tanulságképpen összegyűjtöm mindazt a megnyilvánulást, ami a Jelentések-kel kapcsolatban eljut hozzám, hiszen lassan ideje lenne nekifogni a folytatásnak - annak a tükörnek, ami immár nem rám irányulna, hanem mindazokra, akik életem során meghatározó kapcsolatba, alkotó interakcióba kerültek velem, a szó lehető legtágabb értelmében...

*

Először is itt a helye annak a két lektori véleménynek, amelyek kétféle szemszögből és megközelítésből ítélték meg a Polis kiadóhoz 2008-ban benyújtott eredeti kéziratot, s amelynek következtében a megjelenés esélye egy másik, következő pályázatig halasztódott.

(Igaz, hogy e véleményekről nekem, szerzőnek nem lenne szabad tudnom, de mert lecsengett, lezárt ügyekről van szó, a könyv már több hónapja piacon, semmilyen érdemi döntést nem fognak se pró, se kontra befolyásolni...)

1. Szemelvények:

"...egy nagyon gazdag tényanyaggal megterhelt szubjektív emlékirat."

"Nyersanyagként ez egy fontos mű lehetne. De ami az egésznek a felépítettségét, koncepcióját, megszerkesztettségét illeti, arról nagyon lesújtó véleményem van. Ez így szalmakazal, sem kronológia, sem egy tematikus, sem valamilyen követhető szempontrendszer nem támogatja az olvasót abban, hogy mikor hol van, mikor mi történik és így a szerző csapongó emlékezete... valószínűsíthető helyei ötlenek szembe, a végig nem mondott történetek, a le nem írt nevek és monogramok. És még a rengeteg csapnivaló vers meg versrészlet is zavaró."

"...borzasztó nehezen olvasható. Meg kellene írni vagy legalább meg kellene szerkeszteni. Sok-sok törlés kellene."

2. Teljes szöveg:

"Azt kell mondanom, hogy a jelentések korában élünk. Vajon nem született észrevétlenül egy ilyen (nevű) irodalmi műfaj: hol fikció, hol dokumentum jellegű?

Cseke Gábor számvetése életével megkapó, rokonszenves olvasmány. Visszapillantása az elmúlt évtizedekre önéletrajz is egyben, de nem a szokványos értelemben. Emlékek: megsárgult újságoldalakon vagy kötetben megjelent versek, újságcikkek, riportok, interjúk, újságírói terepezések történetei, találkozások, ismerkedések emberekkel... őszinte, pátosznélküli szavakkal elmondva. Az elfogultság persze elkerülhetetlen, de csak annyi van belőle, amennyi feltétlenül szükséges a magyarázatokhoz, az önismerethez. Nincs félrekacsintgatás az olvasó, netán az utókor felé. Egy gondolkodó ember szembesül az idővel, a történelmi változásokkal, önmaga mai és régi énjével. „Szorongok, borongok – írja – még hányan vagyunk, akik csak Istent hívhatjuk tanúként tetteink, szándékaink tisztaságát illetően? És ugyan mit ér ez az igazolás , amikor a világ nem a becsületszóra kíváncsi, hanem a TETTEKRE?” (212. oldal)

Cseke Gábor 1962-től újságíró. Pályájának számottevő része Bukaresthez kötődik.

Tudatosan vállalni a szerepjátszást mint túlélési stratégiát, közben megőrizni valami állandó belső világot, ahová vissza lehet húzódni, s ahol magyarázatot lehet találni a színlelésre – tulajdonképpen ismerős képlet a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar értelmiségei számára. Ha válaszfalat lehetne húzni egy ember egy-élete „közepén”, akkor – persze túlzással – azt mondhatnánk, hogy a külső világ szerepe az újságírás, a belsőé pedig a versírás. A versírás is egyféle szelep volt: olykor segített kibeszélni azt, ami az újságírásban megengedhetetlen és tiltott volt, segített földolgozni lelkileg-szellemileg a konfliktusokat a „tudom” de „kell” között, a vers segített az újságíró által kötött kompromisszumok valamilyen ellensúlyozásában. A szerző adott pillanatban a versírást „kényszervallomás”-nak nevezi. A Vezeklés című verséről fogalmaz így, pedig ez már 1989 után született... nem szégyenkezik bevallani, hogy fél a szabadságtól, hiszen évtizedekig másoktól determinált életet élt.

Nincs meghatározott kronológiai sorrend. A múlt egyre áttűnik a jelenen, valósággal követeli a magyarázatokat. Az idő szubjektív – az emlékek rövidítik, hosszabbítják a szakaszait, fontossága az éppen felbukkanó gondolattársításoktól függ.

Cseke Gábor vallomása – „jelentése” – egyszer sem válik olyan önigazolássá, amely másokat sértene. Mentségkeresés, enyhítő körülmények találása: mindez a szubjektivizmus jellegzetessége – Cseke Gábor jól tudja ezt, de azt is tudja, hogy emberi léptékkel mérve hol van az önbecsülés tisztességes határa. Jó ízléssel, arányérzékkel mindig megáll az önelemzésben ennél a pontnál... "

*

Gagyi Józseftől kaptam nemrég az alábbi sorokat:

"Többszörösen is örvendtem a könyvednek - mint aki személyesen ismer és ezt az ismerősséget mélyíti el az, amit olvas, meg mint akit kutatóként érdekel a korszak, amelynek egyik tanúja voltál, és amely korszakról, vagyis személyes sorsnál sokkal többről szól ez a könyv. Megörvendtem a benne megnyilatkozó, ritka őszinteségnek, józanságnak is, ahogy elemzed a saját szerepedet. Ajánlottam elolvasásra munkatarsaimnak, fiataloknak is. Meg vagyok győződve, hogy újra és újra elő fogom venni, hogy utánanézzek egyes, általad leirt jelenségeknek, eseményeknek."

Szinte egyidőben érkezett Bágyoni Szabó Pista tömör értékelése, miután a kézirat kihordása során kitartó biztatásával serkentett és munkára nógatott:

"Így, kézbe-vehetően, még nagyszerűbb magadba-néző könyved. A Magunkba-néző! Istenem... lenne még vér a pucájukban másoknak is...

Túltettél az én "konténeremen" már azért is, mivel Te a központi, mondhatni legmagasabb "helyzetekbe" került vidéki magyar értelmiségi ember szemszögéből tudod nézni és megítélni az önmagában vívódó romániai magyar vezető garnítúra (alkalmanként kényszerű, de valamelyest elképzelt önfeláldozás-féle) helyzetét. Érdemed, hogy Te nem kimagyarázni szándékozod a helyzetet, hanem a történelmi helyzetekbe illesztve MEGmagyarázni. A ráció képletei szerint. Bethlen Gáborék "modus vivendi"-je szerint.

Úgy vélem, hogy végülis Te hordasz indokokat az én Konténereim alá...

Gondolom, számodra az sem érdektelen, hogy többünk véleménye szerint egyik legmeghatározóbb erdélyi munka, amely az önmagunkkal való szembenézés eredményeként jött létre az utóbbi években.

Nemrég (a stockholmi EKE budapesti éves könyvbemutatóján...) Dávid Gyulával ezt fogalmaztuk meg.

Fájdalmasan őszinte munka. Gratulálok hozzá!"

Egy budapesti barátom, maga is régi motoros, egykori újságíró olvasás közben így morfondírozta el magát:

"Könyveden félig átrágva magam és a napi blogokat is hozzáolvasva, kezem látni az ellenfényt az alagút végén. Bár egyesek szerint az csak egy eltévedt időutazó mozdony lámpája; akkor is eligazít valamelyest.

Nekem majdnem minden új (hisz én csak az utóbbi húsz évben ismertelek meg egy kicsit, az országgal egyetemben); az is, hogy ennyire benne voltál a nomenklatúrában. Bár a nagy káderrendező pályaudvaron te legfeljebbb egy kis tolatómozdony lehettél, akire néha rákapcsolták az üres vagonokat, hogy vinné ki őket a rakodórámpához. Dehát a kis kávédaráló is benne van az állomási brancsban ..

A hazai nomenklatúrában már nagyobb lehetne a merítésem. Néha elnézem őket, magamban sajnálkozva: tudom, egyiknek sem lesz bátorsága beleállni az ellenfénybe. Nem értenek a fotózáshoz: ellenfényben aura keletkezik az ember körül (sokkal nagyobb ragyogás, mint amekkorát önfényezéssel el lehet érni)..."

Illusztráció: kilátás utolsó bukaresti lakásunk konyhaablakából, a kilencedik emeletről. Ezt láttam éveken át a fővárosból

"Jelentések..." – olvasónapló

Mármint az enyém. Abban sántikál, hogy felmérje új könyvem hatókörét, szellemi kisugárzását. Ezek persze nagy szavak, de hirtelenében nem találok jobbakat, s mindjárt azzal kezdem, amivel tegnap zártam: Tar Károly bejegyzései nemvárt örömet okoztak.

Egész egyszerűen azért, mert könyvemet elolvasva ő is érintve érezte magát, sikerült az ő lelkiismeretét is megszólítanom, s a Jelentéseket... nem csak úgy olvasta, hogy egy ember megpróbál nyilvános vetkőzőszámot előadni, hanem megérezve a pillanat fontosságát, maga is mellém állt.

Nem tudom, folytatja-e még, vagy megelégszik ezzel a néhány rövid futammal, amelyek dióhéjban mégis megteszik azt a hatást, hogy felkavarják a lelkiismeret szunnyadó békéjét. Ebből fakadnak értékelő mondatai is:

"Hiszem, hogy ez a könyv bátrabbá tesz minket a magunkkal való szembenézésre, és ezzel egy időben újabb lehetőséget nyújt emberi kapcsolataink újrafelvételére, ápolására és barátságok szorosabbra fűzésére. A megbocsájtás, a szeretet, az együtt munkálkodás, az együttélés, az egyházon kívül is, gyónással kezdődik. Másként nincs kötődés."

Tar említést tesz emlékezéseiben arról a kis újságírói csapatról, akik a kolozsvári Béke-téren, az ún. Akváriumban délelőttönként kávézva-konyakozva múlatták az időt, s amelynek árnyékban meghúzódó, jobbára inkább hallgató, sodródó alakja magam is voltam. Amíg meg nem álltam Bukarestig. Azt a közösséget nagyon szerettem. De életemen az hagyott inkább keserű, megvallani való nyomot, hogy kénytelen voltam hátat fordítani neki. Hogy kiváltam és felemelkedtem az "aranymívű pagodák" világába, ahogyan ezt második verseskönyvemben (Elveszett birtokok) annyiféleképpen elpanaszoltam és -sírtam:

"Sirattok-é?

Nem hallom tisztán,

alföldi szél búsul.

Tán irigyeltek?

Váratlanul

meleg lett...

Reggeli kávém szürcsölöm,

magam kavartam,

hiányotokkal küszködöm,

magam akartam.

Ha levonultok zajosan, mondjuk éppen a Béke térre,

őrizzétek a helyemet, még visszatérek évről évre,

didergő hangú versem is azért írom, hogy most ez ne fájjon,

sokat kell igazítanunk itt is, ott is e félkész világon..." -

írtam a Távolságok című ciklus egyik első darabjában, és ez is a lírai vallomásom egy része. Nincsen benne a Jelentések... -ben, de bármikor beilleszthető, integrálható. Ez történik akkor, ha egy ember íróként is örök lírai hős marad és azt kutatja magában, azt hozza felszínre, ami veszteség és megrendülés.

Tar viszont észrevesz egy másik, igen fontos "titkos rugót" a könyvben, és ezt megköszönöm neki, mert nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni (bár mindvégig éreztem, hogy ez így bekövetkezhet):

"Könyvének oldalain a csapongó emlékezés szab idősíkokat, s ez lehetővé teszi, hogy arra emlékezzen, amit ma fontosnak tart, azt boncolgassa, ami közelebb viszi a vallomásos megnyugváshoz. Nem firtatom, hogy ez a szerkesztési mód arra is jó, hogy homályba hagyja az önvizsgálatára még éretlen gubancokat, az olyan kényes kérdéseket, amelyek, mert másokban és bennem is folytatódnak, nem tartoznak egészen rá, inkább reánk, akiket mintegy kényszerít a saját Jelentések magamról való megfogalmazására. Késztetését próbáltam elhessegetni magamtól, de könyvében araszolva, csapongásait követve, belátom, csak így van értelme az olvasásnak. "

Ezt a hozzáállást köszönthetem abban a tényben is, hogy saját vallomásához egyszerűen odaírja a könyvem címét, majd utána ezt is:

"Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti. Bátorkodom ezt tenni magam is."

Bárhogy is van, az itt-ott beinduló párhuzamos egyéni emlékezésekből összeállhat majd egy új kor- és kórrajz és kevesebb lehet a mellébeszélés. Adná az ég...

*

Tar bejegyzéseire Elekes Feri hívta fel a figyelmemet, aki megjegyzést is kívánt fűzni a Titoktárban olvasottakhoz, ám kommentjét a rendszer bár mentette, nem jelent meg. Így elküldte számomra, s én megígértem neki, hogy publikussá teszem. Íme:

"Károly,

szép tőled, hogy nem hagytad szó nélkül Gábor új könyvét. Azért szép, mert mindketten majdnem azonos fokon álltatok az akkori társadami grádicson. Ti tudjátok, milyen érzés olyan autó ülésén ülni, melynek kellemes a rugózása. Szerencsére én ilyen ülésen nem ültem soha. Csak elképzelem, milyen kellemetlen, ha egyszer kibújik onnan egy rugó és megszúrja az ember fenekét.

Ez a mi Gáborunk ebben a könyvében jól nekiment önmagának, mert nem szeretne rossz lelkiismerettel menni tovább az élet útjain. Nem hiszem, hogy sokan követnék az ő példáját. Mert már sokszor előjött az az igazság, hogy ezek a Gábor-féle, „nyuszi” természetű, kenyérre kenhető, jóságos és szelíd emberek egyszer megunják abban a langyosságban, mely őket körülveszi és ha másnak nem is, de önmaguknak nekimennek egy jókora husánggal. Ettől azt remélik, hogy ezután fönnebb emelt fővel járkálhatnak a népek között. De tévednek, mert a népek nem szeretik az ilyen bátor embereket. Alig várják, hogy a fönnebb emelt fejüket hordozván, belebotoljanak valamibe, ami lent van és nem látszik. Most például maholnap bele lehet botolni egy újabb valamibe. Ami lent van, de már látszik : egyre többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy az az átkosnak nevezett rendszer emberibb volt, mint ez a fényes, ami most van. És ha valaki megérdemelte azokat a dicsőítő verseket, akkor most is ő érdemli meg. És hányszor lehet hátraarcot vágni ?

Már ott tartunk, hogy a statisztika tetejére szökött fel ez a fölismerés. Mert olyan nem volt az átkosban, hogy éhen haljanak emberek és megfagyjanak a magánhotelek tövében ! Sem pedig olyan, hogy néptömegek álljanak sorba, hogy szolgának mehessenek epermezőkre a messzi távolba ! A történelem kereke nem szeret megállani. Mert tudja, hogy ha megáll, berozsdázik a tengelye. A történelemnél jobban senki nem tudja, mi fog még történni. Mert ebben egyedül ő illetékes. Ugyanis : otthon van a történelemben.

Ezt a gondolatmenetet folytathatnám, de nincs értelme. Olyan világos minden..."

*

Szinte egy az egyben ugyanez az aggodalom szólal meg egy nálam fiatalabb kolozsvári költőtársam leveléből, aki a kolozsvári bemutatón még nem ismerte a könyvet, azóta beleolvasott és általa ily szavakra fakadt:

Vasárnap van, olvasok. És visszatérek egy passzusra, amely nem hagy nyugodni :

" Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket..." ( 20. oldal ).

Ez szerintem egy nagyon elvetett sulyok, mert :1.) amennyiben része voltál, abban a gépezetben te esetleg egy alátét lehettél, amelyet az anyacsavar kegyetlenül és részvétlenül szorított a vastáblához. Akkor is, ha az alátét belegörbül-torzul a szorításba. 2.) Én most 55. éves vagyok, tehát egy generációhoz tartozunk. Nekem van egy elfogadhatatlan hibám, egyesek szerint (biztos) ferdülésem : nem lépek soha egyszerre. Még akkor sem, ha nem kapok rétest estére. Ezért a régi rendszerben ( szándékosan nem használom az oly divatos átkost ) sem aktiváltam semmilyen téren, sőt kisebb-nagyobb konfliktusaim is voltak, mert nagy volt a pofám. Éreztem a ferdeségeket, de nem tehettem ellenük, ugyanúgy, amint te sem tehettél, a te felelősséged és kiszolgáltatottságod viszont nagyságrendekkel nagyobb volt az enyémnél. Akkoriban az egyetlen összehasonlítási alap a nyugati csillogás volt. Ámde... ámde nekem és nem csak nekem a valóságra ébredés az egyik legfájdalmasabb tapasztalatom most is. Mert mit látok-látunk? Most, amikor más szűrőnk is van, nem csak az a régi ? Az a valójában rossz minőségű, amin keresztül a "másik rendszer" minden gyönyöre és csakis az, átcsúszott hozzánk ? Azt, hogy nincs embercsúfolóbb, alázóbb, lélekrombolóbb gépezet, mint ez, a mai romániai " demokrácia ". Nem beszélek más, kulturális, gazdasági, szellemi téren más fokon álló országokról, hiszen könyvedet itt és erről a helyről írtad. Én bizony nem állok be a divatos komcsiátkozók népes táborába, hanem nézek, tapasztalok és leszűröm a következtetéseket, mindig és mindenhol. Lépten-nyomon fellobban könyvedben az önsanyargató lelki vívódás. KÁR, GÁBOR, NEM ÉR ANNYIT EZ A SELEJT-VILÁG.

Nem tudom, hogy' viszonyulsz majd levelemhez, de ha ezt nem írom le, a tiednél talán erősebb kétségeim lennének. Még önmagamról is."

*

Azon gondolkozom: a világért, annak jobbulásáért tettem-e azt, amit tettem? Vagy egyszerűen csak önző módon magamért, mert nem hagyott nyugodni mindaz, amit évtizedeken át magamba rejtettem. Most, hogy elő-előveszem a verseimet is, nem egyet találok közöttük, melyekben minden röviden, sűrítve, pár gondolatfutam erejéig ott van. De az is lehet, hogy a Jelentések nélkül minden csak önálló cserép, tükördarab, szilánk maradt volna, így viszont az egész mintegy varázsütésre összeállt.

Itt van a Vallató éjszaka című versem.

fásultan fekszem falraszegzett szemmel

besüt rám egy vesébe néző higanygőzlámpa

sárga szigora vallató éjszakáim

nyomozótisztje aki nem kérdez csak vár

míg ki nem virrad nincs menekvés

minden eszedbe jut mindenről hallgatsz

de ő tudja mi megy végbe lelkedben

milyen hullámoktól reszket meg tested

mitől vonaglik ajkad olvas belőled

mint egy könyvből olvassa nyomorú életedet

mikor bűneidhez ér hosszan rádnéz

de hiszen azelőtt sem vesztett szem elől és mégis

ettől érzed úgy igazán hogy rádszakad az ég is

és olykor belezuhansz valami furcsa álomba

ámulsz a visszarendeződő múlton

ártatlan vagy és mégis

mindent elkövettél amitől most nem

tudsz élni hajnalig

Tizennyolc sor az egész. Egyszer már szerepelt ebben a blogban, a Lírai tőzsde című könyvem ismertetésében idéztem. De hogy ne kelljen fáradságosan odáig lapozni, elfér itt is, még egyszer. Azt hiszem, mindent megmagyaráz: "ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél"... Ez az igazság. Ezért íródott meg a Jelentések...

Illyés Gyula ezt így fogalmazta meg: szem a láncban...

Nincs új a nap alatt.

Vallatás * Pusztai Péter metszete

"Jelentések..." – a brassói Reménység Házában

A Polis kiadó, tizennyolc éves fennállása óta első ízben érkezett Brassóba. A "karaván" kocsiját Kötő József vezette, mellette ült segédpilótaként Dávid Gyula, a kiadó igazgató-mindenese és Szabó Loránd, aki a standot és az adminisztrációt kezelte. Ő terítette a könyveket, aminek nyomán a találkozó előtt a brassói Reménységek Háza konferencia terme megtelt ígéretes, érdekesebbnél érdekesebb címekkel, könyvborítókkal.

Brassó nem áll jól könyvterjesztés dogában. Különben ebben egész Erdély "beteg" - sőt, úgy tűnik, az egész anyaország is. Igaz, egy brassói könyvesbolt forgalmaz magyar könyveket is, de ahogy Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője megfogalmazta, minden cáfolata dacára, a kereskedő szereti üzleti alapon megválogatni a rendelt címeket s így nagyon sokszor nem a valódi, értékes olvasmány tűnik fel a pulton, hanem a fillérekért vásárolt s jó pénzért tovább adott sikerkönyv.

A református egyház tulajdonában lévő keresztyén központba - templom, közösségi termek, étterem, vendégszobák vannak a város magyarságának elérhető közelségében, egy ugrásra a nagyállomástól - péntek délután 6 órára élet költözött: az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület meghirdette könyvbemutatóra teltház gyűlt össze, s a helyi tévé stábja is kivonult.

Dávid Gyula bemutatkozó vallomásában fölvázolta a kiadó történetét, majd a magukkal hozott könyvek jelentőségét ismertette. Három könyvről szólt részletesebben: Bánffy Miklós összes drámáiról, Kötő József erdélyi színházi lexikonáról és a Jelentések...-ről, amelynek sugallatát kissé a Bánffy-féle Martinovics dráma üzenetével érezte rokonságban, ugyanis a felvilágosodás korának jeles magyar személyisége is a hatalomhoz fűződő bonyolult viszonyrendszer hálójában kényszerült kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötni, miközben forradalmi eszmék fűtötték, sőt, rendszerellenes összeesküvést vezetett...

- A dráma témája tulajdonképpen az, hogy lehet-e nemes eszméket nemtelen, tisztességtelen eszközökkel szolgálni... - hangsúlyozta Dávid Gyula irodalomtörténész. - Cseke Gábornak az önéletírása persze, nem éppen erről szól. De a kettő között úgy érzem, van valahol egy fajta rokonság, tulajdonképpen a mi nemzedékünk volt az, s aztán ők, tíz évvel fiatalabbakként belenőttek ebbe a helyzetbe, akik a második világháború után kezdtünk felnőni és önállóan gondolkozni s ez a nemzedék azt hitte, hogy a szocializmus lesz az az eszmerendszer, ami a világot megváltja. És amire kiderült, hogy ez nem így van, akkorára már olyan mértékben voltunk benne - természetesen nem mindenki, de az akkori vezető erdélyi értelmiség igen -, hogy már csak arra volt erő és lehetőség, hogy amennyire a körülményei kinek-kinek engedték, megpróbálja az akkori rendszert valamilyen féleképpen humanizálni, azokat az eszméket védelmezni és megtartani, amiket a rendszer is hirdetett, de amelyeknek nyilván az ellenkezőjét csinálta. Végeredményben, a Cseke könyvét olvasva azt hiszem, hogy az idősebbek közül nagyon sokan ráismerünk a saját dilemmáinkra, arra, hogy lehet-e kompromisszumot kötni a magunk jónak érzett céljai érdekében, vagy hol van a határa annak, amikor nem csak én hiszem azt, hogy e kompromisszum a közösségnek jó, hanem ténylegesen a valóságban is az. Ez egy olyan dilemmája volt a mi nemzedékünknek, amelyiknek a feloldása tulajdonképpen egyénileg végezhető csak el, ki-ki a saját személyére vonatkozóan gondolja végig, s az ilyenfajta gondolkodásra, önmagunkkal való szembenézésre nagyon sokra volna szükség, mint amilyen a Cseke Gáboré. Sajnos, ez a mi jelenlegi közgondolkodásunk, ha foglalkozik a kommunista diktatúra korszakának történéseivel, ez rendszerint abban merül ki, hogy keresik más szemében a szálkát. Keresik azt, hogy kire lehet rámutogatni, hogy igen, ez is, az is kiszolgálta a rendszert, besúgó volt stb. stb. Cseke Gábor könyve ebből a szempontból rendkívül fontos könyv, s adott esetben fordulatot jelent a mi közgondolkodásunkban, mert a szerző saját magában keresi ennek a történetnek a magyarázatát, kegyetlen őszinteséggel nézve szembe saját magával. Az az érzésem, hogy ha azt akarjuk, hogy a mi közéletünk megtisztuljon, akkor nagyon sok ilyen emberre volna szükség, aki nem a más hibáival, hanem a saját helyzetével, életének a történetével foglalkozik...

(Kissé önző leszek azáltal, hogy nem rögzítem részletesen a találkozó forgatókönyvét és elhallgatom azokat a mozzanatokat, melyek nem kimondottan a Jelentések...-kel kapcsolatosak. Pedig hát az erdélyi színjátszó személyekről szóló bemutató, Kötő József lelkes és igen adatgazdag méltatása a két világháború közötti erdélyi színészsorsról és népszolgálatról nemzeti öntudatunkat erősíti, önbecsülésünkben épít rajtunk. Engem mégis jobban foglalkoztat saját könyvem fogadtatása, értelmezése, utóélete, és inkább naplószerű konfessziót írok, mint publicisztikai beszámolót.

Így mindjárt a találkozó ama részéhez ugrom, melyben Ambrus Attila moderátorként felvezette előbb a Kötő, majd az én könyvem bemutatását, majd kérdéseket intézve a szerzőkhöz, tulajdonképpen átadta nekünk a gyeplőt.)

- Cseke Gábor könyvéből olvastam néhány részletet - indította a Jelentések bemutatását Ambrus Attila, aki amúgy a MÚRE elnöke is -, ami megjelent a sajtóban, s azért örvendek neki, mert ebben a körben többször is elmondtam, hogy jó lenne, hogy azok, akik 1990 előtt a sajtóban dolgoztak, elmondanák, milyen is volt a viszonya az erdélyi magyar sajtónak, újságírónak, szerkesztőknek, főszerkesztőknek az akkori államhatalommal és a szekuritátéval. Nagyon hosszú ideig erről senki nem ejtett egyetlen egy szót sem, gondolom, ez érthető, hiszen van egy olyan lélektani mechanizmus, ami arra készteti az embert, hogy azt, ami kellemetlen volt, ami traumatikus, azt a lélek legmélyén valahol elrejtse s igyekezzen úgy tenni, mintha ezek a dolgok meg sem történtek volna.

Hogy ez milyen kor volt, egy megtörtént adomát idéznék, az egyik székely faluban éhínség volt a negyvenes évek végén-ötvenes évek elején, egy sokgyerekes családapa vállalkozott arra, hogy nappal a mezőn dolgozik, éjszaka pedig bakterkodik a társas vagyona fölött. S ha már ott őrködött a tehenek között, meg is fejte őket, s hazavitt egy-két liter tejet minden reggel. A felesége pedig úgy értelmezte az akkori direktívákat, hogy ezt jelentenie kell, meg is tette s a férjét elvitte a karhatalom. Utána pedig azt mondta az asszony, hogy "nem tehettem mást"... Ez egy olyan kor volt, amikor kötelességünknek éreztük másról jelenteni. De érdekes, hogy erről a korról viszont nem szívesen jelentünk ma. Még kevésbé szívesen önmagunkról, Cseke Gábor ezt a hallgatást töri meg, szinte egyidőben Gálfalvi Györggyel, aki a Látó hasábjain szintén hasonló próbálkozást tesz - visszaemlékezni azokra a nyolcvanas évekre, az akkori szerkesztőségi életre, feltárva azt a mechanizmust, amely az újságíró pályát akkor igazgatta. Azt kérdezem Csekétől, hogyan sikerült legyőzni a józan észnek a szavát, hogy talán jobb hallgatni? Vagy olyan erős volt a késztetés, hogy fel sem merült a hallgatás alternatívája? Érdemes-e ezt a traumatikus kort egyáltalán bemutatni egy olyan generációnak, amelynek képviselői ma itt ülnek s akik semmit sem tudnak arról, hogy mi történt?

- A dolgokat megírni egyszerűbb volt, mint ahogy kívülről látszik. Mert nem a kort akartam megírni a könyvben, hanem azt, hogy én hogyan nőttem be ebbe a korba. Ez nehéz volt abból a szempontból, hogy az ember állandóan mentségeket keres, a jobbik oldaláról próbálja saját magát szemlélni és szemléltetni. Eltelt azonban fölöttem annyi esztendő, hogy ennek a szirénhangját már ne érezzem annyira. Évek óta forrongott bennem a szándék, hogy ezt a múltat valahogy fel kéne dolgozni. Mint író is eljutottam bizonyos holtpontra, az irodalmi életben is a perifériára taszítottam magamat azzal a munkássággal, amit a nyolcvanas években produkáltam, ezeket mind el kellett magamban számolnom, rendeznem...

(Itt aztán következett a már ismert sztori Andrassew Ivánról és az ő weblapjáról, amelyen helyet adott a Milos könyvének, a Jelentések... ősszövegének, majd felolvastam a könyv vége felében található belső monológomat a csíksomlyói pünkösdi zarándoklat és a könyvbéli megtisztulás közti párhuzamról:

"Pünkösdkor kezdtem el építeni ezt a „kaptárt”, 2002-ben, egy csíksomlyói élmény hatására - azóta abba-abbahagytam, majd újra nekiültem, tettem és vettem, mindegyre bővítettem életem mozaikjátékát, s ennek a pünkösdi vétetésnek kell hogy legyen valami mélyebb értelme. Minél többször veszek rajta részt, annál jobban érzem, hogy a csíksomlyói pünkösdi körmenet valami egyedülálló a világon. Nem, mintha másutt nem lennének körmenetek, s legalább annyira látványosak, mint a Nagy- és Kis-Somlyó nyergébe fel- és levonuláskor az odahömpölygő százezrek, hanem mert ennek is megvan a maga sajátos rituáléja, amely egyszerre közösségi és ugyanakkor egyénre szabott is.

Akik „keresztaljaként”, egy-egy helység katolikus híveinek küldöttjeiként vonulnak Somlyóra, az esemény demonstratív, lélekerősítő és -tisztító tömegjellegét erősítik, míg a magamfajta tévelygők - s az ilyenből sincs ám kevés! - saját boldogulásuk, bűnbocsánatuk vagy lelki tisztulásuk végett teszik meg a sok kilométeres utat, tömegben és mégis magányosan...

A somlyói zarándoklásnak többféle megvalósítási módja lehetséges: az egyik, amit a nagy többség gyakorol; a kanyargós, szerpentinszerűen emelkedő, viszonylag kényelmes, ám hosszadalmas földes hegyiúton tömegesen vonulnak a nyeregbe, ahol a közös vallási szertartások - mise, gyónás, áldozás stb. - történnek, a szabad ég alatt, többszázezer ember figyelő tekintete előtt. Egy másik mód, még a felvezető út elején, eltérni balra, egy ugyancsak a nyeregbe vezető, ám rövid és lélegzetelállítóan meredek kaptatón, a Golgota stációit jelképező emlékkeresztek és kopjafák között, köveken, csúszós, omlós meredeken botorkálva felfelé, nagy-nagy, szuszogásra jó pihenőket tartva, majd ismét nekilendülve...

Jómagam egyetlenegyszer próbáltam ki ezt az utat, s míg felértem, tízszer is elátkoztam magam az ötletért. Visszafordulni szégyelltem volna, hiszen nálam idősebbek is baktattak a meredélyen ruganyos, kimért hegyi léptekkel, én meg úgy éreztem magam, hogy a cél felé közeledés helyett mintha még messzebb jutnék tőle... Magam sem tudom, hogyan értem fel, de tüstént megfogadtam: e legénykedést soha többé el nem követem.

Írásommal is, egyfajta somlyói kaptatóra tévedtem, de most már nincsen visszaút, végigaraszolok rajta, még ha gyakori elfúlások árán is..."

Majd így folytattam:)

- Valóban, sokat tekergek az időben előre és hátra, nem fűzhető fel lineárisan a cselekmény egyetlen fonálra, van egy élet, amelynek idejében és a problémák között cikázok, végül csak eljutok valahova, feljutok az áhított célba is... Amióta megjelent a könyv, de már korábban is, kapom a leveleket barátaimtól, ismerőseimtől, akik olvasták a könyvet, még el se jutnak a végére, de már problémák, kérdések, vívódások vetődnek fel bennük. Az egyik levél épp a kolozsvári könyvbemutató után várt otthon, írója izgalmasnak találja a Jelentéseket, egy dolgot nehezményez, miért kellett ekkora apparátussal és ilyen mélységbe elmenni az önvizsgálatban egy olyan embernek, aki szerinte mégis csak inkább a kisebb fajsúlyú bűnökkel vádolható. Ő ezzel mérlegre rakta azt, amit én magamból kihordtam. Válaszom az volt, hogy neked jogod van ezeket a fenntartásokat megfogalmazni, de én nem dönthetem el, hogy azok a bűnök kisebbek vagy nagyobbak, mert én ezeket követtem el, nekem ezek a bűneim. És ezekért maximálisan felelősnek érzem magamat...

Ambrus Attila:

- Lehet, egyesek nem tudják, hogy Cseke Gábor valamikor az Előre c. lapnál dolgozott, többek között az Előre Naptárt is szerkesztette s emlékszem arra, hogy amikor már szóban szinte egyetlen oldalt sem lehetett leírni, amikor nem kellett valamiféle kompromisszumot kötni, akkor Cseke kitalálta azt a műfajt, amelyben fotókkal, azok válogatásával üzent arról a valóságról, amiről nem igazán lehetett szólni... Pontosan nem tudom, te akkor főszerkesztő helyettes voltál ott vagy valami más?

- Az Előrénél nem voltam vezetőállásban, azelőtt voltam az Ifjúmunkás főszerkesztője tizenkét évig, a súlyos dolgok ott történtek, s onnan már csak lefelé vezetett az út, mert kiöregedve egy olyan helyre kerültem, ahol egyáltalán nem szerettem volna dolgozni...

(A továbbiakban elmeséltem, hogy hogyan "szoktam" össze a korábban az Ifjúmunkás avangárd lépéseit jelentgető előrés főszerkesztővel s bízta rám a laphoz helyezett írók kéziratainak gondozását és szellemi felügyeletét, alkalomadtán "prostituálását" is. Végül Ambrus Attila ekként zárta le az estébe nyúló beszélgetést:)

- Maradjunk abban, hogy Cseke Gábor túl szigorú önmagához, és ez jó. Ezért lehet egészében izgalmas ez a könyv. Hogy miért nem kellene ennyire szigorúnak lennie, az a történetnek az a része, amiről már nem ír, tudniillik, hogy ebből az Előréből nőtt ki, Cseke Gábornak is köszönhetően az a napilap, amit mindannyian ismertünk s a kilencvenes évek elején tartotta bennünk a lelket: a Romániai Magyar Szó.

*

Még nem oszlott szét a társaság, mi, szerzők éppen a dedikálásnak veselkedtünk neki, amikor Dávid Gyula elárult könyvemmel kapcsolatban egy műhelytitkot: az eredeti kézirat három, naplóból vett idézettel - "vendégszöveggel" - indult (Tar Károly, Bágyoni Szabó István, Cserés Ferenc), amelyek aztán szerkesztői tanácsra kikerültek a könyvből (bár ma is meggyőződésem, hogy helyük lett volna benne), de itt bátran felfedhetők:

Három napló

1985. augusztus 30.

Beke azt mondta Csekéről, hogy feljelentő, besúgó. Elmesélte, hogy egy fiú levelezőlapon pocskondiázta a világot, talán a főnököt is. Cseke ezt a lapot elküldte a belügynek. A fiút bezárták. Hát ezért nem akar tudni Beke Csekéről.

A klikkesdi tovább folyik. Megpróbáltam elmesélni Bekének, hogy ez milyen ártalmas számunkra. Nem Csekét védtem - mindig „gyáva nyúl" volt -, hanem elítéltem azt a felülről irányított elkülönítő igyekezetet, amellyel az erdélyi magyar értelmiségieket egymás ellen uszítják. Mert ez tervszerűen folytatott dolog. Az egymásban való kételkedés, az hogy mindenki másban látja a besúgót, mindez a belügy malmára hajtja a vizet.

(Tar Károly: Faragott fájdalom. Elrománosításunk naplója. NIS KIADÓ, Kolozsvár, 1995.)

(1987) Július 10, péntek

Kérdem minap Jancsik Palit, a Varázslataink című versantológiánk szerkesztőjét, nem tud-e valamit (...)-ról? Vonja a vállát. Később súgják meg: (...)-t valamelyik bukaresti főszerkesztő feljelentése alapján elítélték, Nagyenyeden húzott le pár évet, nemrég szabadult, s állítólag készül ki az országból...

(Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek. Naplóregény. 1986-89. Irodalmi Jelen Könyvek. 2006)

Forró kása

Mikor a börtönből szabadult, vádlón jegyezte meg: látta az ellene írt nyilatkozatom, ráolvasták a dossziéból. De hogyan is került sor a rá vonatkozó nyilatkozat aláírására? Levelet írt, hogy rövidesen meglátogat Kolozsváron, a szobámban, amit a vizsgaidőszakra béreltem. Nekem ez egyszerű tudósítás: ha jön, itt lesz. Majd dumálunk valamicskét az elvtársak legújabb szlogenjeiről, cselekedeteiről, amiket sose tudtam komolyan venni, de mindig irritáltak, mint a szántóvetőt az időjárás viszontagságai. Csak kevés duma, mert szesszióban vagyok a Babeş-Bolyain, s nekem a tudás a fontos. Ez a levél, ismétlem, szokványos valami, de másoknak igen fontos lehetett, olyannyira, hogy a szobaadó néne a haza ellenségének titulált. Keresett egy alezredes, míg a könyvtárban voltam - tőle tudja. Elégettem a levelet, mert sejtettem, nem az orosz irodalomtörténeti vizsgám miatt kerestek, szaglásztak utánam. Aztán megtaláltak, beszállítottak bőröndöstől. Éjfél körül kicsaptak az utcára. A napi pofavizitek vége házkutatás lett. Elvitték néhány hozzám írt levelét, amiről - a kor szokásához híven - önként lemondtam. Igen balgán azt hittem, hogy megidéznek a tárgyalására. Perének nem hogy korona-, de megidézett tanúja se lettem. Ez is jelezte, hogy nem felőlem fújt a szél. Olyasmi iránt érdeklődtek: közös ötlet volt-e a Cseke Gábornak írt levelezőlap? Nem tudtam róla. A levelezőlapok írásának ötletébe Marosvásárhelyen se mentem bele. Émelyegtem a zászlós verseket írók neve hallatán, de ily módon kifejezni sosem akartam érzéseimet. A Laci egyik levelezőlapja Cseke Gábort célozta meg (Tollforgatók szlogenje: Verset írhat bárki, / Példa erre Márki), aki menten jelentette is az illetékeseknek. Igen nagy szüksége volt némi jó pontokra, mert valakije disszidált. Nem, én nem írtam levelezőlapot. Félelemből, óvatosságból vagy még arra sem érdemesítettem az illetőket? Ő megtette, de ez nem vers, ez már politikai gesztus volt.

(Cserés Ferenc: Ha útra kelsz. Szabadság, 2002. június 14.)

*

Dávid Gyula szerint ezek az idézetek a másra való mutogatásra is példák, s szerzőik nyugodtan maguk is elvégezhetnék a maguk belső öntisztítási szertartásukat... Mit hoz a véletlen, valahogy éppen azon a napon, egykori kenyeres pajtásom, Tar Károly megérezte a könyvemben sok helyütt elrejtett "hívó szót" és maga is nekilátott saját életpályáját átvilágítani. Ami jóval több, mint amit egyáltalán vártam volna a Jelentésektől: e napok egyik legfelemelőbb ajándéka.

Illusztráció: a brassói Reménység Háza