Tegnapi helyi lap közölte a jó hírt: december 14-étől, a magyarországi és a romániai vasúti menetrendek évi váltónapjától kezdve nappal közlekedő nemzetközi expresszvonatot állítanak be Budapest–Brassó és vissza útvonalra.
A Csíki Hírlapnak nyilatkozó bukaresti magyar közlekedésügyi államtitkár szerint az új járat hajnali 4.52-kor indul Csíkszeredából Budapest felé, fél 11 körül ér Kolozsvárra, egy órakor Nagyváradra, s 16.17 perckor fut be Budapestre.
Visszafelé reggel 8.43-ra időzítették a Hargitának nevezett székelyföldi expressz budapesti indulását, délután kettőkor lesz Nagyváradon, 16.54-ko ülhetnek fel a Kolozsvárról felszállók, s végül 22.30-kor ér Csíkszeredába.
Ezzel megszűnik az eddig hol jobban, hol viszontagságosabban közlekedő Corona monopóliuma; az éjszakai expresszvonat nem lesz többé az egyedüli megoldás, sőt, félő, hogy nagyon sokan el is fognak pártolni tőle, féltem a jövőjét, pedig rengeteg erdélyi embernek fűződött hozzá az elmúlt évek során sorsmeghatározó élménye...
2005-ben én magam is kétszer írtam vele kapcsolatos gondolataimról.
*
Ünnepi Coronák
Tudja-e valaki pontosan, mióta közlekedik a Corona? Ez a székely körvasút nyomvonalát követő, Brassótól Budapestig - Kolozsváron át! - oda-vissza közlekedő gyorsvonat, mely immár a költészetbe is bevonult?
Na persze, az indítás, a felavatás pontosan adatolható a kor sajtójából, de ha csak emlékezetünkre hagyatkozunk, akkor úgy tűnik, mintha örökké mindennapi életünkhöz tartozott volna: jött, hajnalban, az anyaország hímporával (és megannyi szutykával) a vagonjain, s ment estefelé, felpakolt reményekkel, áldott vacsoraidőben neki a marosfői, majd dédai hágónak, hogy összehozza magyart a magyarral, pontosabban mindenkit mindenkivel, aki mifelénk óhatatlanul nyugatias levegőről álmodozott.
A Corona ma már fogalom, s ha valami miatt kimaradna, a vidék tragédiaként élné meg hiányát.
Pedig évtizedek teltek el úgy, hogy a Székelyföld átszállás nélkül nem érintkezhetett a magyar fővárossal. Milyen természetes volt annak idején, hogy a Budapestre készülő ledöcögött a személlyel Brassóig, s ott szállt nemzetközire, majd visszafelé ugyanez volt a kényszerű útirány. Várakozás, tülekedés a helyfopglalásért, izgalom, lótás-futás, várótermezés, rossz csatlakozás jutott nekünk osztályrészül.
A Coronával szabályosan kiderült fölöttünk a Nap. Megnyílt a nagy Nyugati Folyosó. Kiépült az ütőér, amelyen át Székelyföld ereje, megállíthatatlan vérátömlesztésként táplálja a messzi idegent.
Amikor megindult a Corona, akkor csak azt hittük, hogy ezzel nem az eltávozásunk, inkább a hazatérésünk könnyebbedik meg. Ez ma már hiú ábrándnak bizonyult. A vasutat nem érdeklik az irányok. Neki az a jó, ha minden irányban lehetőleg a legtöbben utaznak. Ezt pedig úgy érzékeli a legjobban, ha jó ideig nem törődik a kereslettel. S amikor már látja, hogy fürtökben is lógnak rajta, mert ez az egyetlen, ez a legcélravezetőbb és a legalkalmasabb időpontban közlekedő, akkor enyhít egy csöppet a szorításon, s ünnepek táján néhány kocsival megtoldja a jövők-menők szoros utasterét.
Az ünnepi Coronák - miként karácsony-, húsvét- vagy pünkösdtájt - az egykori ingázóvonatokra emlékeztetnek engem, amikor özönlött a nép minden irányból: el a városból, illetve be a városba! Annak idején a kétlakiság pár tucatnyi kilométeren belül rendeződött, ma sok száz kilométereket fog be, kerít hálójába családokat: szülőket és gyermekeket, házastársakat, barátokat, egykori munkaközösségeket, szakembereket. Gyászolókat és ünnepelni,emlékezni érkezőket...
A Corona iránti érdeklődés lemérhető az útlevélosztály forgalmán. Ahol távolról sincs az a tumultus, mint hónapokkal előtte, de naponta így is több százan állnak sort iratbeadáshoz, illetve útlevélkiváltáshoz, nem beszélve a munkavállalási engedélyek beszerzéséről, ami ugyancsak más időpontban ügyintéződik.
És akkor még nem beszéltünk a társasgépkocsin útra kelőkről, illetve a személygépkocsin utazók számolatlan seregéről.
Jó ez így? Nem jó? Égre kiált? Eret vág itthoni léthelyzetünkön? Nehéz ezt ma józanul eldönteni. Az ünnepi Coronákra várva, szeretteinket kikísérve vagy érkeztük talmi örömében fürödve, úgy tűnik, egy meglódult, sarkából kifordított világ játszik velünk hátatfordítósdit. A szabadság, a szabad helyváltoztatás, a szüntelen mehetnék akkora hullámzást keltett korábban meghunyászkodott, önkörünkbe zárkózott sorainkban, amelyek apály-dagályát hajnalban befutó, illetve este tovafüttyentő Coronák mérik hűvösen, gyűrötten, kialvatlanul, ám lankadatlan.
Amibe nem lehet, de amibe mégis bele kell törődnünk.
(Hargita Népe, 2005 tavaszán)
Nem szabad aludni!
Erősen tépelődtem: megírjam? ne írjam meg? A döntés gyors volt: más is kerülhet hasonló helyzetbe, ha már nem került eddig is…
A tényállás: feleségemmel Budapestre utaztunk a Coronával. Aki járt vele, tudja: estétől reggelig tartó utazásról van szó. Ha ritkán teszi, s megengedheti magának, úgy ilyenkor hálóhelyet vásárol magának az ember, még ha szerényebbet is, hogy reggelig kinyújtóztathassa tagjait. Mi ezt tettük.
Éjfél után néhány órával léptük át a határt. Az útlevél- és vámvizsgálat mindkét oldalon gyorsan és rutinszerűen történt, az érvényes útlevél felmutatásán kívül sehol sem igényelték a kötelező pénztartalék személyenkénti igazolását. A fülkét Kolozsvártól egy angolul beszélő ifjú hölggyel osztottuk meg, s miután elmaradtak mögöttünk Biharkeresztes éjszakai fényei, nyugodt hajnali álomba merültünk, hogy végre pihenhessünk is valamit Budapestig.
Eddig mindez - jól tudom - roppant banális, szégyelnivalóan közhelyes, akár az ásítás vagy a cigarettára gyújtás művelete. De azért folytatom. Ha már belevágtam…
Szolnok után arra ébredtem, hogy a feleségem késtségbeesetten szólongat, megpróbál életre pofozni. Ismételten felhangzó nevemen kívül annyi jutott el végül ködös tudatomig, hogy:
– Ellopták a táskámból minden pénzünket!
Ha ez rossz álom lett volna, akkor ez itt a felébredés kötelező pillanat lenne. De mert a sokkot maga a riadószerű ébredés okozta, egyszeriben magamhoz tértem és hűvös fejjel, a változtathatatlan tényekbe beletörődve hallgattam végig feleségem beszámolóját: mielőtt elaludt volna, belülről ráhúzta a fülkezár kallantyúját a biztonsági szegre. Táskáját az ablak alatti ülésen, pokróccal és kabáttal álcázva, lábát a táskán tartva aludt el. Arra ébredt, hogy az ajtó kallantyúja nincs a helyén, táskája pedig kinyitva, az ágyak közötti futószőnyegen hevert. Gyors látlelet: iratok, egyéb táskába valók, mobiltelefon a helyükön, csak a határátlépéshez kötelező valutának és az azon felüli, némi magyar és román költőpénznek veszett nyoma az utolsó fityingig…
Mindjárt ki is mondtam a szentenciát: ennek aztán bottal üthetjük a nyomát! A másik pillanatban meg az a kínzó kérdés gyötört: mi a teendő ilyenkor? Tettes ugyanis nincsen, hiszen ha jól meggondoljuk, mindenki gyanús, beleértve azokat is, akik időközben leszálltak a járatról. Gyanús a kocsikísérő, aki a szomszédos fülkében aludt (meg is kérdeztük, de - természetesen - nem látott semmit…), gyanús angolul beszélő útitársnőnk (akivel nem igen tudtunk érdemben szót váltani), gyanús továbbá a vagon mindenik utasa (a kocsikísérő szerint valamennyi vagonajtó le volt zárva), sőt, mi magunk sem mentesültünk a gyanú alól, akik úgymond külön-külön és együttesen is megszervezhettük volna tulajdon kifosztásunkat.
Hiszen sehol semmi nyom, tanú, indítéka pedig bárkinek lehetett, hiszen kinek nem férne el a zsebében valamennyivel több pénz a létezőnél? Azt se tudni, ért-e kár másokat egyáltalán azon az éjszakán, vagy csak mi voltunk az éppen soros, „szerencsés” kiválasztottak, akik az Európai Unióba utazás törvény által előírt fedezetéből sápot fizettünk a meghatározatlan arcú és dimenziójú alvilágnak?
Budapesti ismerősöknek elmesélve utólag a történteket, hamar kiderült: sértettekként távol sem vagyunk egyedül. Hasonló, közelmúltbeli történeteket meséltek vigasztalóul, nem csupán Magyarország, de Csehország és Németország területén megesetteket, sőt, még otthon is hallottam, valamivel az indulás előtt a megszólalásig hasonló kalandot, szintén a Coronával utazó ismerősömről, de akkor még kiszínezett mendemondának véltem.
Most már bánom, hogy nem érdeklődtem alaposabban utána.
Csakhogy ezzel a bánattal már elkéstem, mint ahogy azzal is, hogy némi tépelődés és mérlegelés után mégis bejelentést tettünk a legközelebbi budapesti rendőrkapitányságon, ahol ugyan készségesen és részletekbe menően jegyzőkönyvezték az eddig elmondottak velejét, de atyaian végül is csak egyetlen jó tanáccsal tudtak szolgálni: hiba volt elaludni.
Az ám, ezt most már akár be is vallhatjuk, s ezért igyekszem minél hamarabb, az első adódó alkalommal eljuttatni az otthoniakhoz a szomorú tanulságot: a helyzet hatóságilag már-már kezelhetetlen, a jelenség arányai pedig annyira aggasztóak, hogy nem árt - ki tudja, hányadszor? - átmenteni a mába a huszadik század első felében élt, Németországban halálra ítélt és kivégzett cseh antifasiszta publicista, Julius Fucik (a Riport az akasztófa alól c. döbbenetes riport világhírű szerzője) szállóigévé vált intelmét, amivel annak idején a fasizmus előretörésének beláthatatlan veszélyeire figyelmeztetett, s amely azóta is, visszatérő szentenciaként inti a világot:
„Emberek, legyetek éberek!”
(Hargita Népe, 2005 őszén)
*
Azóta is sokszor utaztunk még a Coronával, gyermekeink, rokonaink, barátaink érkeztek-távoztak vele, megértük, hogy pályaépítés miatt az idén több héten át nem Dés és Szeretfalva felé, hanem Marosvásárhelyen át közlekedett a székelyföldi expressz, mintegy másfél órával megnyújtva menetidejét. Erdélyi utazásokhoz viszont már kevésbé volt használható, hiszen a főbb városokba az éjszaka kellős közepén érkezett meg az ember, s még ha ott is volt lakhelye, kényelmetlen volt az éjjeli hazajutás. Erős a gyanúm, hogy karácsonyi utazásunkat Budapesten élő fiainkhoz már a Hargita expresszen tesszük meg: nappali fénynél, öregesen, kényelmesen, eltűnődve a hátraszaladó otthonos tájon, némi elégtétellel, hogy a sok rossz és keresztbetevés ellenére az élet olykor mosolygós oldalát is felénk fordítja.
Cseke Gábor
Illusztráció: a Csíki Hírlapnak az új vasúti járatot ismertető tegnapi cikke
