Kiszely István kompendiumában az 1970-1980 közötti szakasz viszonylag "eseménytelennek" számít mind a Petőfi-kutatásban, mind az ehhez járulékos sajtóérdeklődésben. Azokban az években az adatokból azt látni, hogy a média, a könyvkiadás egy szolíd, az akadémia által is hitelesített Petőfi-képet szorgalmaz, népszerűsít, a népnevelés akkori módszerei és igényei szerint. Úgy tűnik, mindenki beletörődött az 1956-os román-magyar vegyes bizottság amúgy félmunkát végzett kompromisszumába, hogy abba kell hagyni a további keresést, fogadjuk el az ispánkúti változatot s ezzel a Petőfi-ügy mindkét részről el van hantolva, az erdélyiek pedig külön is büszkék lehetnek, hogy a költő halálának zarándokhelye az ő nemzeti érzületük közelségében marad: Petőfi jó szelleme őrködik a sorsuk fölött.
Ekkor jelenik meg többek között Dávid Gyula–Mikó Imre: Petőfi Erdélyben című monografikus képeskönyve (1972, Bukarest), majd egy reprezentatív, félezer oldalas gyűjteményes kötet, amelyben a szellemi élet nagyjai vallanak a költőről (Petőfi koszorúi, vallomások Petőfiről. Budapest, 1973).
Ekkor foglalkozik Kapitány Ferenc szekszárdi fényképész Petőfi igazi arcával (Új Tükör, 1980), szakszerűen leírva az általa hitelesnek tudott Petőfi képet, s kimondva a szakmai szentenciát: Escher helyreállított daguerrotypje fölötte hamisan szépít, a Klösz-féle restaurálás viszont nem érintette az időtől súlyosan romlott kép lényeges vonásait.
Közben Ulan-Udében Eliaszov és néprajzos társai folytatják a bajkálmenti legendák és mondák gyűjtését, feldolgozását és közlését. Az akkor kiadott A szibériai munkások népköltészete c. munkában szerepel egy Barguzinban gyűjtött ének (Morokovéktól) egy bizonyos Petrovicstól, ami általánosan ismert volt a környéken:
"Hej, Petrovics, Petrován,
senkivel sem mókázol?
Petrovánunk - Petrován
miért nem vagy a mi Ivánunk?
A Sámán-hegyen gyantát főz,
a folyón meg jeget tör,
halászlének való kondért, sügért fog.
Petrovánt vendégül látjuk,
Amit megkeresünk, megisszuk.
Tanít minket, hogy éljünk,
Hogy a bútól ne csüggedjünk."
(A teljesebb megértéshez tudni kell, hogy a XIX. századi Szibériában minden kényszermunkást "petrován"-nak neveztek. )
Feltűnik a szellemi láthatáron a munkácsi Pahirja is, legendás feltételezéseivel, majd Eliaszov közzéteszi a barguzini Morokovék visszaemlékezését Petrovicsra, a Feltámasztott című történettel együtt. A kárpátaljai lapokban is mind több közlemény érinti az esetleges túlélés lehetőségét, 1985-ben pedig a Magyar Ifjúság, mintha valamilyen szintézisre készülődne, nagy képes összeállítást közöl a kérdéskörről A Petőfi-titok címmel.
A szovjet sajtóban ezidőtájt mind több közlés utal arra, hogy van alapja magyar foglyok szibériai elhurcolásának, ergo nem alaptalan föltételezni, hogy a Petőfi száműzetéséről szóló legendák valóságtartalmát is hasznos lenne tüzetesen megvizsgálni. Tyivanyenko, Fekete Sándor, Jevgenyij Beresztovszkij, Kiss Károly, Csank Csaba, Kéri Edit, Veszprémi Miklós és még sokan mások foglalkoznak a témával s lődöznek egymásra érvekkel, de még inkább jelzőkkel és nem mindig ellenőrzött adatokkal.
De ez már az 1988-as év, amikor is fellángol a Balajthy-, majd a Morvai-féle kutatói buzgalom és lassan végül a barguzini kaland is elérhető közelségbe kerül. A sok felmelegített, tovább ragozott, itt-ott meg is toldott elmélet mellett észrevehető egy olyan tendencia is a lapok részéről, hogy mindenáron fenntartsák az érdeklődést a téma iránt. Petőfi, úgy látszik, nem csak költészetével talált hálás közönségre, hanem a róla szóló kritikai és biográfiai irodalommal. És ezt a piacgazdaságra térő lap- és könyvkiadás messzemenően ki kell hogy használja.
Jellegzetes példája ennek a Krajczár Gyula ex-nyomozótiszt által végzett detektív kutatómunka Segesváron és környékén 1989-ben, amely a nyomozói logika alapján ellenőrzi és újragondolja a Petőfi segesvári elestének bizonyítékait és tanúvallomásait, s arra a következtetésre jut, hogy a költő nem ott esett el, ahol mostanáig feltételezték, hanem egy másik helyen. Elméletéről, amelynek csírájáról már1980-ban írt a Magyar Nemzet, nagyjából akkor tett bejelentést, amikor a barguzini Petőfi-expedíció lelkesen hazaüzente, hogy szovjet területen megtalálta Petőfi földi maradványait. Krajczár Gyula ebben nem hitt, szerinte a tömegsír-variáns az egyetlen hihető, csak ásni kellene... Elmélete akkor igazából nem kapott átütő erőt, és némi altatás után, csak 1991-ben tálalta bőven illusztrált, folytatásos tárcákban a Reggeli Kurír, amikor már a barguzini lelet szenzációja fölött már minden pro és kontra vélekedés nagyjából kifutotta magát.
Akkor azonban már jócskán ismertek voltak azok a versek is, melyek Petőfi-Petrovics szibériai költészetét hivatottak adatolni. Kiszely István kompendiumában külön fejezetet szentel közlésüknek (Nehéz Mihály fordításában).
Gazdag sajtógyűjteményének (amelyből mostanig éppen csak szemelgettem) utolsó, fajsúlyos adataként azok a Kovács László szerkesztette Nem Petőfi! c. tanulmánykötet (Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1992) közleményeit említeném, amelyekben Szentágothai János, Fekete Sándor, Kiss József, Farkas Gyula, Dezső Gyula, Oláh Sándor, Alekszandr Petrovics Gromov, Viktor Nyikolajevics Zvjagin, Lengyel Imre, Harsányi László, Valerij Pavlovics Alekszejev, Justh Zsuzsanna, Hermann Róbert adnak hangot a Magyar Tudományos Akadémia és a szovjet akadémia közös álláspontjának s szedik ízekre a maguk módján a barguzini expedíció megállapításait.
Ám bármennyire is izgalmas olvasmány az irodalmár számára e beszédes, bőven illusztrált bibliográfia, Isten őrizzen, hogy mindannyian belefulladjunk az önmagát versengve túltengő, Petőfi halálához fűződő irodalomba és vitaanyagba. Mivel azonban a Nem Petőfi! c. kötetnek (amelynek mintegy replikája a Kiszely-féle Mégis Petőfi?) az akadémia adott súlyt és tekintélyt, nem árt megismerkedni a kötetet bevezető főbb gondolatokkal. Ehhez hívjuk segítségül Kiszely István kompendiumának vonatkozó, érzelmi viszonyulástól egyáltalán nem mentes szócikkét.
"1992. Kovács László szerk.: Nem Petőfi! Akadémiai Kiadó. Budapest. P. 261. (Nagy várakozás előzte meg e kötetet, hiszen közel két éve hirdette a sajtó. A laikus és a szakember egyaránt azt várta e kötettől, hogy a kor tudományos szintjén eloszlatja majd a kételyeket afelől, hogy a barguzini Petőfi-expedíció nem Petőfi Sándor földi maradványait találta meg. A kötetet olvasva azonban nagy csalódás éri az embert. A Magyar Tudományos Akadémia volt az, amely nem engedélyezte a probléma megoldását azzal, hogy elzárkózott a DNS-print-hez szükséges mintavételtől Hrúz Mária sírjából; tehát e szervezet nem akarta sohasem e kérdést megoldani. Akkor mi jogon ítélkezik élők és holtak fölött? ...)
A cikkek zöme már itt-ott megjelent írásokból vagy hiányos irodalmazásból származó személyeskedő rossz írás. Van a cikkek között olyan, amely kis tanulmányt ír le, pl. a citrátról és más vizsgálati módszerekről, amely csak a laikus számára látszik tudományosnak, a szakember számára ismert és természetes. Ezen eszmefuttatás utánra biggyeszti a szerző a barguzini lelet már eddig is köztudott és ismert „eredményeit".
Nem lehet tudni, kinek íródott e kötet, mert a szakemberek számára szakszerűtlen, a laikus számára ugyan „tudományosnak" tűnhet, de aki csak kicsit is nyomon követte annak idején az e témával foglalkozó sajtót, láthatja, hogy tele van tévedésekkel, tudatlanságokkal. A régész olyan feltárásról ír benne, ahol jelen sem volt és a kémikus talajminta nélkül határoz citrátmódszerrel nemet, amely nem egyéb, mint felelőtlenség. Pedig a Megamorv Bizottság annak idején felajánlotta a magas kovasav- és humuszsavtartalmú talajmintákat. Így a nemmeghatározásnak semmi hitele sincsen, pedig e kötet szinte csak ezért íródott. Az elsődleges cél a már a feltárás idején azt kijelentő akadémiai vezető állításának a megvédése hogy „akit a Morvaiék megtaláltak az nem lehet Petőfi". Aztán meg kellett védeni azt az embert is, aki egy raszteres, skurcban készített, egy napilapban megjelent fotó alapján egy társaságban kijelentette azt, hogy „ez nő". A kötetben előforduló ellentmondások, tudománytalan, személyeskedő állítások valóban pironkodásra kényszerítik a „Nemzet Akadémiájára" eddig sem nagy tisztelettel felnéző olvasót. Valóban távolinak tűnik ez a testület a Széchenyi-, Arany János- és a Kisfaludy-féle akadémiától.
A szerkesztő a kötet utolsó mondatában ezt írja: „Kosáry Domonkos az MTA elnöke, i Sándorhoz írott s 1992. január 9-én keltezett levelében köszönetének kinyílvánítása mellett, az MTA Petőfi Bizottsága működését berekesztette". Így aztán az utókorra marad mindezen tisztességtelenségből való kimászás, mert az „Akadémia" megtette kötelességét. Eltűnődik az olvasó a pártállam továbbélésén az Akadémián.
Nem tudni még, hogy a Barguzinban megtalált személy Petőfi-e vagy nem. Erre még a végső bizonyíték - éppen az Akadémia jóvoltából - hiányzik. Lehet az - lehet nem az. (A Megamorv Petőfi Bizottság tagjai meg vannak győződve arról, hogy a Petőfi Sándor földi maradványait írták le, bár szakmai érvelésüket még nem írták le.) E kötet szerzői egy vidéki irodalmi lapban megjelent metrikus adatokból indulnak ki. A kötetben levő szép csontmetszetek és egyéb grafikonok megtévesztősége mellett az olvasó ezen írásokat végigolvasva nem lehet meggyőződve arról, hogy a Megamorv Petőfi Bizottság 1989. júliusában nem Petőfi Sándor földi maradványait találta meg. Hiányzik a kötet szerzőiből a szerénység, a tudományos tisztesség, pedig jól tudhatnák, hogy „a bizonyíték nem léte nem a nemlét bizonyítéka" (The absence of evidence is not the evidence of absence). A kötet hátsó külborítóján a következő félmondatot találjuk: „A cím mindent elmond!" - Valóban. Maga a címben az érzelmeket takaró és tudós emberhez nem illő felkiáltójel, Petőfi Sándor dagerrotípiája és mellette a barguzini 7-es számú sírból származó koponya egészen más horizontális és vertikális szögben, nehogy véletlenül még egy „laikus" is észrevegye a hasonlóságot - olyan csúsztatás, mint e kötet szinte minden fejezetében szinte minden.
Arra a prekoncepcióra építve, hogy a barguzini lelet legyen nő, mindenféle található a kötetben. E prekoncepcióról éppen az egyik szerző is említést tesz, hiszen akkor fölösleges minden további vizsgálat és a Megamorv-expedíció tagjait is nevetségessé lehet tenni. A rövid fejezetben a moszkvai professzor szellemeskedik, a másik igazságügyi szakember pedig arról ír, hogy milyen szükséges lenne Petőfi családtagjaiból csontmintát venni. (Ezt a részt a szerkesztő elfelejtette annak idején még kivenni.)
Az önmaga lelkivilágát másokra kivetítő előszóíró a következőket írja: „...Egy szlovákul, németül, franciául, sőt angolul is beszélő fiatal zseni, kultúrember, hős, egyszerre gyáván megbékél sorsával és kussol, nehogy esetleg bíróság elé vagy akár bitófa alá állítsák? Már bocsánatot kérek, tisztelt honfitársaimtól közvetve és az olvasótól közvetlenül: Ezt elhinni egyet jelentene számomra a magyar nép egyik legnagyobb géniuszának és egyben történelmünknek a meggyalázásával..." Hát mit tud az ilyen sorokat leíró ember az életből? Az ezen a szinten való érvelés valóban nem más, mint a „tudomány" meggyalázása.
*
A feltételezett Petőfi-Petrovics verseken kívül a kötetben még megtalálható a Petőfi halálának kutatására vonatkozó rövid, így is húsz oldalasra sikeredett eseménynaptár, egy, a kutatásokra vonatkozó gazdag képgyűjtemény, illetve a szerző Utószava, amelyből az alábbi befejező gondolatokat érdemes megjegyeznünk, mint amelyek a kompendium értékét és szerepét is meghatározzák:
"Az itt leírtak és az idézetek tanulságul szolgálhatnak a jelennek és a jövőnek egyaránt. Sok félig gondolt gondolatot lehetne tovább gombolyítani, sok embernek a nagyon emelkedett és nagyon sekélyes lelkivilágába lehetett a 'Petőfi-ügy' kapcsán betekinteni. A legszomorúbb azért az, hogy ez a szedet korhű képet ad társadalmunkról: a hivatalnokok gyáva állást nem foglalásáról, az Akadémia irányítottságáról és tagjainak elköztelezettségéről, az újságírók nagy részének a gerinctelenségéről és az emberek befolyásolhatóságáról. Mindenek ellenére örülök, hogy egy ilyen vízválasztónak egyik elindítója lehettem, és boldog vagyok, hogy olyan magyar társadalomban élhettem, amelyben mindezek ellenére ott van az igazságnak és a jónak a csírája."
Illusztráció: Az akadémiai álláspontot védő tanulmánykötet címlapja. Keresett könyv, azóta is hiánycikk az antikváriumokban
