Torontói nyaraink: A harmadik utazás (10)

2009. július 30., csütörtök.

Amilyen itt egy csütörtöki nap lehet. Marika úszni ment, addig mi itthon. Utána kétszer is elmentem a kislánnyal a könyvtárba. Előbb visszavittük a kazettákat, utóbb meg újakat kértünk ki.

S mindezt inkább azért, mivel a Galati üzlet tájékán van egy optikus, aki reklámcéduláihoz időnként hozzátűz egy-egy finom szemüvegtörtlő flanelldarabot, s kiteszi őket egy kisasztalra a kirakata elé, hogy a járókelők érdeklődését felkeltse szolgáltatásai iránt. Hogy valaki föl ne markolja s el ne vigye az egész halmot, nagy betűkkel mellé írja, hogy “egyszerre csak egyet vegyenek”. Szót is fogadunk, s valahányszor arra járunk, egyet következetesen zsebre vágunk Marikával. Amolyan közös, cinkos tréfaként meséljük el otthon, hogy már a hányadik trófeánál tartunk. Délutánra legtöbbször elfogy a készlet s az asztalkán már csak a csupasz reklámcédulákon játszik a napfény.

Kezd visszatérni a macska étvágya: egyre többször csípjük rajta, hogy szorgalmasan ropogtatja a tálacskájába kiporciózott tápszert a konyha egyik csöndes zugában. De még bágyadt és sokat pihen: a betegség elszívhatta gyengülő erejét.

Furcsa viselkedése köré verset is kanyarítottam a szürke füzetben:

(macskaköhögés)

macskaköhögés és -hörgés az ablak alatt

a túlvilág izen

hogy húznánk meg magunkat mert ma már

nem lehet bízni senkiben

A Szürke rímek-kel talán sikerül visszatalálnom a rendszeres versírás gyakorlatához. Így volt ez nálam mindig: szakaszosan műveltem a lírát, tavasztól őszig. És aztán nagy szünetek jöttek...

2009. július 31., péntek.

Ma levél érkezett Dan Culcertől. Nemrégiben Grenoble-ban járt, ahol egy román-magyar történészkonferencia vendége volt, ahol előadást is tartott. Talán írni fog róla, de a viták anyagát, amit rögzített, mindenképpen elküldi. Igaz, hogy az egész franciául zajlott, de valamennyire képet alkothatok a viták színvonaláról... Olvasta az urszu2 blogra feltett fordításaimat, jónak találta azokat. Jut eszembe: hamarosan egy éve lesz, hogy „nyilvános íróasztalom”-at megnyitottam az interneten és oda minden komoly írásomat rendre elhelyezem.

Kért parkban is jártam Marikával a délelőtt. Délután, este felé Gabi vitte el a két lányát biciklizni, sikerült is jól kifárasztania őket.

2009. augusztus 1., szombat.

Új hónap első napja. Ilyenkor hosszú hétvégét tartanak: elseje-másodika-harmadika munkaszüneti nap Kanadában, s hagyományosan ilyenkor zajlik a Karib-tengeri karnevál, amely a riói vigalomnak amolyan északamerikai “kistestvére”. Egész utcákat zárnak le ilyenkor az Ontarió tó partján és környékén, jóelőre közlik a felvonulási útvonalat, hogy a torontóiak idejében szokjanak a gondolathoz és készüljenek föl az elterelt forgalomra.

Anna ma tartja a találkozót a torontói testvéreimmel és rokonságukkal. Marika megkérdezte: én ismerem-e Tamást, aki Buksival jönni készül hozzánk? Mondtuk, hogy természetesen, hiszen Tamás a testvérem. Láthatóan örömmel vette válaszunkat, úgy tűnik, sokat töprenghetett ezen és aggódott amiatt, hogy meglepetésként érnek az érkező idegenek...

Három után kevéssel megérkeztek Ágiék és Tamásék. Buksi volt a délután fénypontja: tüneményesen nyargalászott, mi pedig gyönyörködtünk benne, Marikával az élen, aki a csodálattól mindegyre felvisított. Kellemes, nem túl meleg a délután, van mindenféle kaja, tészta, kávé, sör, vörösbor. Bár most Annával elkerültük, hogy születésnapi vendégséget rendezzünk a számomra, de többen hoztak ajándékot, így kaptam egy kis indián kerámiát, egy üveg vodkát és egy 100 dollár értékű vásárlási utalványt egy számítógépes üzlethálózatba. Este Anna kisasztalán megtaláltam a cég árkatalógusát, s örömmel láttam, hogy ebben az értékben akár egy jó 500 gigás külső merevlemez is belefér. Ami éppen jól fogna nekem odahaza.

Este kikísérjük a vendégeket a buszmegállóig. Szerdára Ágnesék hívtak meg, ugyancsak a testvérek összejövetele lesz ez.

2009. augusztus 2., vasárnap.

Az ágneséktől kapott kis szobor csőrét feltartva, kecses mozdulatlanságba dermed az éjjeliszekrényen. Kellemes látvány elnézegetni hűvösen fénylő kőlényét. Elképzelem eleven madárnak és megörökítem versben is:

(ludacska siklik...)

ludacska siklik az égen

nálunk élt nem is oly régen

ideje kitelt vissza se néz már

te jó ég milyen boldogan száll

Az inuit stílusban készült szobrocska számomra annak a bizonylata, hogy az inuit - a kanadai eszkimókat hívják így - kultúra és művészet nem csak hogy virágzik, hanem igen nagy becsben áll szerte a világon, s lelkes követői akadnak mindenütt.

A roppant kemény, zöldes acélszürkébe hajló kőzetből készült kanadai jeges búvár (loon) az egyik kedvelt ábrázolása az inuit szobrászoknak, akik nagy előszeretettel mintázzák meg, a legváltozatosabb és legegzotikusabb kőzetekből vagy bálnacsontból kicsiszolva, az őket körülvevő természeti környezet élőlényeit. Talán bocsánatos bűn, hogy én magamban a madarat lúdnak tartom... Engem arra emlékeztet...

Robert Coppenrath, az inuit szobrászat avatott ismerője, aki 1968 óta él Montrealban, így vallott a Balkon c. lapnak (2005/3) az Európában mind nagyobb népszerűséget szerző eszkimó művészetről:

"Intézményesen csak 1940-től kezdték támogatni az északi sarkvidéken, elszigetelt településeken élő művészek munkáját. Szobraik fő vonzereje a zárt, tárgyszerű ábrázolásmódban rejlik. A gyönyörűen megfaragott, egyszerű használati tárgyaktól jutottak el még a régi időkben olyan műalkotásokig, melyekben a lét nagy kérdései jelennek meg. Az élethez és halálhoz való viszonyukban, a félelmeik és a reinkarnáció megjelenése, a nemzedékről nemzedékre hagyományozott legendákban mind-mind a környező természettel való erőteljes szimbiózisra utalnak."

Első dolgom persze az volt, hogy a szobron látható névjegy alapján kutatni kezdjek a titokzatos Kazaquapit után, aki Moosonee városában él, a Hudson-öböl tájékán, s munkáját 1992 októberében fejezte be. Ezek mind olyan ellenőrizhető adatok - még ha az internet révén magam nem is bukkantam a nyomára - , melyek hitelessé teszik a szerzőségét. Ezért aztán az inuit szobrocskákat is jóval nehezebb hamisítani, az afrikai vagy ázsiai hasonló termékektől eltérően, mert alkotói vállalják a szerzőséget, nem engedve utat a jó pénzért mindenütt felbukkanó és taroló szélhámiának...

Még nem tudjuk, mihez kezdünk a vasárnapunkkal. Gabi határozottabb: fogja magát és elmegy búvárkodni. Marikával végül két játszótérre is elmegyünk, s azzal el is telik a délelőtt. Délután a kislány odatett, hogy olvassak neki angolul meséket. Székelyes-magyaros torz dikcióval mondtam a szöveget, a hasát fogta a röhögéstől, nagyon mulatságosnak találta a “tájszólásomat”. Akkor jöttem rá, milyen veszélyes vizekre eveztem, mert amennyit használtam neki azzal, hogy jókedvre derítettem, ugyanannyit ártottam is neki, hiszen még távolról sem rögzültek benne a nyelvi normák, s ami nekem tréfa, az lehet, hogy az ő szemében ragadós példa lehet...

Este közös megegyezéssel elhatározzuk, hogy a hétfő délelőttöt a farmon töltjük: zöldpaszulyt készülünk szedni, s az internetes információk szerint megkezdődött a málna szezonja is.

(Folytatom)

Illusztráció: a "ludacska" és a talpán szereplő alkotói szignó

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (9)

2009. július 29., szerda.

Tips alig bírja már a szobafogságot: úgy könyörög mindenkinek, szívettépően vernyogva, mint egy sajnálnivaló gyermek. Egy idő után feladja, de ha feltűnik valaki a színen, újra kezdi a próbálkozást.

68 éves vagyok. Igen, ez a születésnapom. Ennek fejében Anna betessékel a kocsiba és elvisz egy roppant papírszerboltba, hogy válasszak ott magamnak valamilyen, az írói mesterséghez illő / szükséges ajándékot. Mikor meglátom az üzlet feliratát - Bussines Depôt -, eszembe jut az az 1994-es rácsodálkozásom az effajta üzletekre, amikor Attila vitt el ugyanehhez a nagy hírű üzletlánchoz tartozó központi lerakathoz. Akkor, a bőség zavarával és az élmény sokkjával küszködve, két kézzel kapkodva, kapzsi módon összeszedtem minden, pillanatnyilag hasznosnak vélt szarságot, elképzelve, milyen jól hasznát veszem majd nekik a szerkesztőségi munkában. A gyakorlat aztán bebizonyította, hogy több mint a fele használatlanul porosodik ma is, elfelejtve, fiókjaim mélyén: a gyorsragasztók beszáradtak, a gépirat fedőfestékek úgyszintén, a post-it lapocskák szétestek, a papírvágó kések kicsorbultak, a ragasztószalagokat megette az idő...

Ezúttal nem kívánok ilyen könnyelműen pazarló módon hozzáállni Anna nagylelkű felkínálásához, s úgy határozok: mindent, ami csak fölkelti a figyelmemet, alaposan megnézek, kézbe veszek, de csak azt teszem a kosárba, aminek már a célszerűségét is meg tudom szabni. Most csak egy tucat minőségi ceruzabelet, egy szürke noteszt és egy asztalt helyettesítő, műanyag papíralátétet választottam, az egész alig rúgott pár dollárra. Viszont a bélre nyilvánvaló szükségem volt a nyár további részében, a papíralátéttel az volt a célom, hogy bármilyen élethelyzetben írhassak, ne legyek asztalfüggő, a rajta lévő csíptető nem hagyja, hogy a szél szertefújja a papírjaimat. A notesz pedig... nos, a noteszbe minden nap írok legalább egy rövid verset, egészen addig, amíg betelik. A gyűjtemény címe legyen: Szürke rímek... S ezzel már el is dőlt, hogy a tervezett költői kísérletek rímesek lesznek, legalább a minimális jól hangzás erejéig...

Anna hüledezett, hogy így kitoltam vele s nem tudta elintézni ezzel az ajándékozást, de lenyelte a békát, s mindjárt becipelt a Depôt szomszédságában található cipőboltba, keressek benne magamnak egy használható, strapabíró cipőt. Percek alatt kinéztem egy traktortalpú, masszív, s ugyanakkor mutatós kínai lábbelit, s amíg próbálgattam, a lányom éles szeme észrevette hogy a Kanadába magammal hozott egyetlen pár cipőm felső részén hajszálvékony hasadás indult meg a bőrben, ami miatt hamarosan szétnyílik. Így a kényszerű pótajándék végül életmentőnek bizonyult...

Mivel a cipőboltban olyan hamar rámmosolygott a szerencse, Andreával átmegyünk a közelben található nagy könyvkereskedésbe, amelyben nagy felülete miatt nem csak, hogy el lehet veszni, de meg is lehet zavarodni, ha az ember szeretne eligazodni azon az irdatlan mennyiségű könyvön, amit egyidőben és látványosan, mindenféle rafinált eszközökkel felkínálnak. Nyilván, a legtermészetesebb viselkedés e csapdahelyzetben az, amit a többség csinál: a boltban lévő számtalan ülőalkalmatosság egyikén helyet foglalva olvasnak, vagy hangos könyvet, illetve zenét hallgatnak. Itt mindent ki lehet próbálni, sőt, ha be akarod fejezni a könyvet, megveszed és két nap múlva visszaváltod (ha nem öntöttük le közben kávéval vagy vörösborral...). Nagyon kevesen vásároltak. Hiszen az itteni kölcsönkönyvtárakban szinte minden újdonság megtalálható. Sok a klasszikusokat kínáló olcsó kiadás és újraközlés, de ez az olcsó is relatív: 15-25 dollárnál kezdődik.

Ugyanennyi kb. egy múzeumi belépő is, de egy olcsóbb cipő is. Nyilván, ha választani kell, hogy mire költsd a kevés pénzed, akkor előbb cipőt húzol és csak azután állsz sorba a múzeumi pénztárnál,s akkor is azon a napon, amikor - mint az Ontario művészeti múzeumban - ingyenes napot tartanak...

Az egész család várja Annáék igazi ajándékát, amit az én tiszteletemre ígérnek meg: mind egy szálig elmegyünk vacsorázni a Mandarin vendéglőbe. Itt ugyanis a bő választékból azt ehetünk, amit a szívünk diktál s a szemünk megkíván. Montrealban öt éve kipróbáltunk egy hasonló rendszerű éttermet, de úgy hírlik, hogy ez azon is túltesz...

Hogy mindenki beférjen a kocsiba, két autóval megyünk - elöl Gabi, utána Anna. Én Marikával és Ilonkával az Annáéban ülök, s hamarosan el is veszítjük Gabiékat szem elől, Marika legnagyobb bánatára, aki mindenáron szeretné rávenni az anyját, hogy versenyezzenek. Szinte egyszerre érünk a Mandarin mögötti parkolóba. Amint kiszállunk, végignézek magunkon: úgy kiöltözött az egész család, mintha sátoros ünnepre készült volna.

A bejáratnál mindjárt két, aranyhalaktól hemzsegő, halk vízcsobogással frissített medence fogad, Marika mindjárt lehorgonyoz mellettük. Elegáns kínai nő “igazoltatja” a vendégeket: az előzetes bejelentkezést tartalmazó névsoron megkeresi a helyfoglaló nevét, a bejegyzett személyek számát és megmondja, melyik számú helyekre ülhetünk. Gyerekeknek és 65-ön felüli idős embereknek korlátozott a díjszabás.

Mint kiderült, egy hónappal korábban, Kanada Napján, hogy népszerűségét növelje, a Mandarin lánc ingyen etette betérő vendégeit - mármint azokat, akik a jelzett időpontig befértek a terembe. A többiek maradtak a hírrel...

Igyekeztem hát maximálisan kihasználni a ritka helyzetet s minél több fogást és különlegességet legalább megkóstolni, hogy egy idő után megcsömörlöttem ennyi gátlástalan kínálattól. Ha pedig föl kellene mondanom a maga teljességében, hogy mi mindent zabáltam össze az este, nem tudnám megtenni. Igaz, hogy minden fogásnál szerepelt a pontos angol elnevezés, tehát nem árultak zsákbamacskát, de több tucat idegen nevet ki az ördög tud együltében megjegyezni.

A memóriámmal különben is hadilábon állok. Nem, mintha feledékeny lennék, de adatokat, pontos szövegeket, címeket nehezen jegyzek meg. Álmomban - ebből is látszik, hogy alaposan belakmároztam - rémes szituációba kerültem: egy gyanúsan viselkedő román pasas mindegyre arról szeretett volna levizsgáztatni, hogy hol laktam Bukarestben. És nem jutott eszembe a címünk, ahol évtizedekig laktunk, csak annyi, hogy P betűvel kezdődik, s csak ébredés után villant az eszembe, hogy Bukarestben két P betűs elem is volt a lakcímünkben: előbb a Plavat utcában volt a lakásunk (Drumul Taberei negyed), majd a Pajurei negyedbe költöztünk (a Baiculesti utcába...)

Lefekvés előtt, nyomtatásként még megnéztünk egy szuperprodukciót Nicole Kidmannal (Ausztrália), ami végül is egy felhígított, látványos történetnek bizonyult, igen érdekes témával, sok szép tájjal, de sablonos megoldásokkal. Kissé elvitatkoztunk Annáékkal, mert nekik szinte feltétel nélkül tetszett, de hát még egy születésnap se állhat mind csupa kellemes élményből, úgyhogy ez a vita szépen átvitt bennünket a következő napra.

A Szürke rímek-be pedig, ennek a napnak az élményei nyomán az alábbi vers került:

(a nagy zabálás háza)

a nagy zabálás háza

nyitva áll

a kínai csak hajlong

invitál

egyet fizetsz

és annyit tömsz

magadba

míg elmondhatod: most etted

dagadtra

magad

s utána csak a nagy csömör

marad

(Folytatom)

Illusztráció: kis részlet a Mandarin melegpultjából

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (8)

2009. július 27., hétfő (folytatás).

A Fekete Patak nem más, mint egy turistalátványosságra épülő, sajátos kanadai falumúzeum. Mivel az ottani falvak egyáltalán nem olyanok, mint amilyeneket mi Európában megszoktunk, és távolról sem úgy alakultak és fejlődtek, hosszú évszázadokon át, mint mifelénk a vidéki települések, inkább telepes múzeumnak lehetne nevezni, s ez az alapítók adta elnevezésből is kitetszik: a Torontó északi településgyűrűjében fekvő „pioneer village” mellett a hely történelmi jellegére tett historikus utalás egy fokkal komolyabbá avatja az intézményt, mint aminek legtöbb látogatója tekinti...

Mindezeket Anna mondja el, miközben a múzeum felé kocsizunk és parkolóhelyet választunk. Könnyen találunk, még nem indult be a forgalom, különben is hétköznap van, a nagyüzem hétvégeken szokott javában működni. Mi ennek csak örvendünk, mert a falu ténylegesen pár ezer ember nyugodt egyidejű látogatására méretezett, s mihelyt a bejáratot, a pénztárt, az irodákat, egy kis bemelegítésnek szánt néprajzi kiállítást, vetítőtermet és emléktárgy-boltot magába foglaló pavilonból kilépünk a szabadba, s a gondozott, kövezett, virágágyásokkal szegélyezett csinos utacskákon megindulunk a viktoriánus hangulatot árasztó falu zegzugos „utcáin”, jellegzetes, a kanadai Ontario különböző vidékeiről „átültetett” telepes épületek, otthonok és műhelyek alkotják az utcákat (mintegy 40 hitelesen helyreállított épületet tartanak nyilván és rendben). Kezünkben az ide mellékelt, minden látogatónak osztogatott látványtérképpel, rendre fölkeressük a szatócsboltot, a gabonaraktárat, a községházát, az orvosi lakot a rendelővel, a tanítói lakot, az iskolát, a farmot, a vízimalmot, a kis templomot, a temetőkertet és a papilakot, a postát, a vegyeskereskedést, a kovácsműhelyt, kerámiaműhelyt, szövőműhelyt, a nyomdát és a lapkiadót, kádárműhelyt, játszóházat, a gyógynövény- és fűszerkertet, sörözőt és vendéglőt, miközben az úton 19. század végi jelmezekbe öltözött csinos nőket és fiatalembereket láthatunk kart karba fűzve sétálni vagy kosárral, egy-egy tálcával vagy csak egy napernyővel végigsétálni a telep utcácskáin. A hangulatkeltő, a látogatókkal kedvesen, közvetlenül szóba elegyedő statiszták alkalmi bedolgozók, legtöbbször diákok, s az az ember érzése, hogy az egész falut behálózzák, mindenütt ott vannak, hogy elevenné tegyék a park életét.

A telepes múzeum helyén valamikor egy óriási farm terpeszkedett, annak egy részén rendezték be 1960-ban a rendre kialakított gyűjteményt. Nem az események, hanem az életmód történelmi múltjába kapunk egész napos visszatekintést, s a gyerkekeknek külön öröm, hogy minden eszköz, kézműves technika, technológia kipróbálható, végignézhető. A farmon gyerekközelbe kerülnek a háziállatok, az asztalosműhelyben ötletes faalkotmányokat lehet összerakni, majd szétszedni. A játszóházban korhű kosztümök, ruhadarabok közt lehet válogatni s beöltözni telepes gyereknek, az egyéni fantázia alapján. Azt mondják, vannak iskolák, amelyek nyári táborozást szerveznek a faluba, s munkájukkal nemcsak tanulnak, hanem segítik az intézményt is.

Az egyik ház konyhájában két fiatal asszony hagyományos kanadai tésztát süt a régimódi kemencében. Miközben egy nagy adag sül, már gyúrják a következőt is. A teljes kiőrlésű gabonából készült tészta darabos, mikor megsül, ropogós. Sűrű almalekvárral - almavajjal - kenik meg, úgy tolják sütőbe. A látogatók állandóan sorban állnak, az egyszerű édesség nagy siker. Andrea és Marika is lelkesen majszolják, de mi, felnőttek se vetjük meg, sőt, Anna meg is kérdezi a receptet, amit pontosan nem tudnak megmondani, mert ők mindent kimérve kapnak, csak össze kell hogy gyúrják és meg kell sütni, de ígérik, hogy e-mailban megírják.

Pár nap múlva meg is jön a recept, udvarias köszönésekkel megtűzdelve, amiért érdeklődtünk a munkájuk iránt, de majd csak akkor próbáljuk ki, ha találunk hozzá almavajat is. Ha már eredetiek akarunk maradni.

Este vetődünk haza fáradtan, de mindannyiunkat feldobó pozitív élményekkel. Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom az almavaj receptjét s át nem nyújtom Annának: tessék! Erről van szó!

(Gyengébbek kedvéért ide is leírom:

Almavaj / almadzsem

Az Egyesült Államokban méltán népszerű fűszeres dzsem a téli zord napok megmentője. Próbáld ki te is, hiszen egyszerűen elkészíthető, és még ajándéknak is nagyon ötletes.

Hozzávalók:

Alma, almaecet, őrölt fahéj, cukor vagy édesítő, ízlés szerint egész fahéj, narancs vagy szegfűszeg, fűszerek.

Hámozd meg és vágd kis kockákra az almát, egy kevéske almaecettel és pár csipet fahéjjal turmixold krémesre. Főzd folyamatos kevergetés mellett 45-60 percig, míg sűrű lesz és mély, karamelles színű. Adhatsz hozzá melaszos barnacukrot, de pikáns fűszereket - szerecsendió, koriander, ánizs -, narancshéjat, vagy narancskockákat is. Hűtőben 2 hétig áll el, tartósítószerrel pedig bármeddig.)

De nem csak ez volt az egyetlen „felfedezésünk”.

Az egyik múzeumbeli épület homlokzatán feltűnően nagy betűkkel ez állt: Laskay Emporium. Az épület maga szatócsbolt, s valamikor ott állt az Ontario tartományi Laskay nevű település szívében, jellegzetes újvilági kereskedelmi központ ősét dokumentálja, amelyben a petróleumtól kezdve a leménykalapig mindent forgalmaztak, de benne kapott helyet a helység postahivatala is.

Az üzlet ma is működik: divatos emléktárgyak mellett ezernyi apró mütyürt, hasznos semmiséget vásárolhat itt a látogató.

Ez után is nyomoztam, természetesen, a magam amatőr módján, s mindenek előtt az internet segítségével, honnan érhette a távoli helységet a megtiszteltetés, hogy ilyen magyaros elnevezéssel illessék. A kanadai történelmi források rendszerint azt hangsúlyozzák, hogy metodista vallásúak virágoztatták fel a települést a XIX. század első felépen, emeltek templomot, iskolát. Ugyanakkor olyan honlapra is bukkantam, amelyen különböző magyar családok próbálják rekonstruálni családfáikat, így a Laskaiak/Laskayak sem hagyják magukat. Érdemes átböngészni a magyar nyelvterület majd minden sarkából jelentkező Laskai/Laskay családok emlékeit, adatait. Az derül ki e fórum alapján, hogy a családnév bizony Horvátországtól és Szerbiától kezdve egészen az Egyesült Államokig is eljutott - s ez még csak a fórum látható része...

Miért ne juthatott volna el egy Laskay Kanadába is, telepeshelységet alapítani, hiszen a Laskayak egészen a XVI. századig visszamenően is tudják igazolni történelmi létezésüket. Talán itt abba is hagyhatnám az illetéktelen "kutatást", hiszen ami érdekelt, arra valamennyire választ is kaptam. A hipotézisben nincs semmi képtelenség, hiszen Kanada - s az Újvilág - történelme át- meg át van szőve magyar vonatkozásokkal is. Nem ez lenne az első és az utolsó...

2009. július 28., kedd.

Az istennek se tudjuk reggel óta elérni a VIA Canada weboldalait, pedig előnyös vonatjegyvásárlási akciót hirdettek mindazoknak, akik szerda éjfélig kiváltják a jegyeket. Ha nem akarunk lekésni a lehetőségről, Annának el kell mennie az Ontario tó közelébe, ahol az állomás van, hogy befizessen a jegyre. Kanadában sem mindegy, hogy valamit az áráért kapunk meg vagy 10-20 dollárért olcsóbban.

A macska továbbra is szobafogságon van, az éjszaka végighányta az alagsorba vezető folyosón a mokettát, Anna azzal kezdte a napot, hogy felsikálta a földet.

Ilonka letakarította leveleitől az egész buja léstyán bokrot. A tenger mennyiségű fűszerzöldséget éles bárddal felaprítottam s lazán műanyagpohárkákba gyömöszölve, mélyhűtőbe tesszük.

Marika ma az óvodával kirándult a vizes parkba, ahová annak idején, születésekor Andreát mindegyre elvittem, s ahol mindig sikerült levezetnie fölös energiáit. A hely szelleme ma is csodákat művel: Marika elaludt a kirándulás az óvodában és másfél órát pihenve, egészen nyugodtan, mosolygósan jön haza.

Közben Anna megvette a vonatjegyeket. Ha nem megy el az állomásra, lekéssük az akciót. Kiderült: elromlott a vasút számítógép rendszere, s a társaság büszkesége, az informatizált, internetes-telefonos-faxos ügyintézés egyik pillanatról a másikra összeomlott. Az ilyen rendeszerek gyengesége, hogy a legapróbb hiba esetén is a következmények aránytalanul nagyok, már-már katasztrofálisak, s a kanadaiaknak lassan kezd elegük lenni a hasonló „balesetekből”.

Levelet írunk Pusztai Péteréknek: mikor indulunk, mikor érkezünk, s villámgyorsan érkezik is a válasz: várnak Dorvalban.

(Folytatom)

Kóválygások a Hyde Park körül (16-21)

16. Gyíkleső

Az anarchista/terrorista egy gyíkot nézett.

A Parkban ült.

A gyík meredten visszanézett.

És megkövült.

Lelki szkanderbég feszült közöttük.

Csupa erő

sugárzott ki szemeikből.

Csont és velő.

A terrorista lustán feladja.

Nincs semmi tét.

Gyík szemében gőgös láng villan.

Napban a jég.

A terrorista most kirúg a hámból.

Szemlél csupán.

Tán megmenekül a robbanástól

e délután.

Csupa jóság, csupa barátság:

"Szervusz, te gyík!"

Ettől a derék hüllő fürgén szedi

a lábait!

Mert számára is csak harc az élet.

Ki győz, ki nem.

Egy titkos terroristát hordoz

a zsigereiben.

Szavaktól már meg nem hatódik.

Sejti talán:

a terrorista gyanús csomagot visel

az oldalán.

Arcán a béke csak azt jelenti: mindjárt

égbe repül,

hát béke veled, kicsi gyík, ha tudsz,

menekülj!

2010. július 11.

17. Apánk csak úgy sürög-forog

számkivetve egyik napon

Kossuth apánk fogta magát

és a nagy park felé tartott

hogy találna követőkre

amint a kapun belépe

kedvére volt a nagy nyüzsgés

zúgott a park mint a méhkas

innen tán sereg is kerül

apánk csak úgy sürög-forog

ajka hívó szóra nyílik

mondaná hogy a magyar nép

világ segítségét esdi

de ott nincs ám "halljuk! vivát!"

elsodorják meglökdösik

ezeknek semmi se drága

nem fáj nékik a szabadság

szinte könyörg: jóemberek...

de az ember csak egyfajta

nagy bajában egyet lázong

jódolgában meg se nyikkan

apánk leroskad egy padra

emlék úszik át a lelkén:

hullámzik a pesti tömeg

szava szikrát gyújt szívükben

messze futtam édes népem

megőrizni azt a lángot:

magányomban egyre éget

s pernyét hint az éjszakára

2010. július 12.

18. Zsonglőr

egy derék jokulátor

volt annyira bátor

hogy a Parkba belépve

trükkjeit megtetézze

eltelve magával

ártatlan mosolyával

szédítgeti a népet

ígérve minden szépet

mutatva lehetetlent

megjátszva a kegyetlent

a fűrészelő rémet

markában semmivé lett

szájtátiak korában

mi érték volt korábban

egy röpke mozdulattal

mint egy lázadó angyal

szárnyal a magas égbe

fogjátok meg de élve

esővé lett egészen

hogy lopva visszatérjen

és káprázó szemekkel

pillogjon ránk a reggel

most már maga se érti

tudását mért fecsérli

s ami kitelne tőle

már nem látszik előre

hiszi még hogy vezényel

birokra kél a széllel

küzdelmét az ki látja

nem érti hogy mi bántja

csodát csodára tornyoz

úgy tapad a valóhoz

mintha pajtája égne

füstöt lehel a fénybe

s megtépett lomb a fához

visszatér önmagához

mellékdal:

írtam ezt könnyű lázban

ködös reggel egy házban

hol égtem hol meg fáztam

öklöm hiába ráztam

2010. július 14.

19. Torzonborz

ha nem tudnátok

a látszat csal mert

lelkem örök puccban

angolszövetben

márkás cuccban

csak hát a körülmények

és a pillanatnyi lehet-

etlenségek

ki a frászt érdekel hogy én miként

és mivel

rajtam kívül

de majd ha igazán akarom

és unom hogy annyit vakarom

nem rúgnak tüstént valagon

és eldobom szakadt tasakom

és zselé csillog a hajamon

ha engem éltet a megafon

akkor majd megmutatom

mit ér a lélekben őrzött

álom ereje és hogy

a világ teteje

nem az amit ti

annak hisztek s akár

a háromnullás lisztnek

mindennek megvan a szavatossági

ideje

van akinek ennyi és ennyi

nekem annyi

2010. július 15.

20. Olvasó (napló)

kezemben könyv bennem meg szívszorongás

körülölel a bágyadt nyári zsongás

túl minden szándékon és reményen

hogy eldadoghatom a véleményem

méghozzá szabadon és hamar:

mért taszít és vonz a Torokcsavar

melynek szerzője Gergely Tamás

és stílusa ugyancsak disszonáns;

faltam betűjét lélekszakadva

hol szügyig szennybe rántott hol a magasba

szállt velem és nem gondoltam másra

csak a jó öreg köznapi logikára

melynek fogai egytől egyik rendre

beletörnek a rejtett történelembe

és csorbaságán át rámzúdul a szenny a vér

a féligfőtt gondolat az erőszak a tér-

görbület a glóbusz minden jaja-baja

torzult lelkek se éjjele-se nappala

gyilkos bosszúja nemtelen halála

nemi gyötrődés prédájára várva

agyonszecskázott valóság örvénye szédít

keresem benne az újat s az elvesztett régit

és nem találom magam az értelem kihagy

bomlik az ideg zúg a halánték loccsan az agy

miért ilyen ócska mit sem érő ez az élet

miért hogy a világ mindegyre mocsárba téved

ki távirányítja lelkünkben a jóval elzagyvált rosszat

fulladozó torkunkon még egyet ki szorongat

mért sír a gyermek bennünk hisz olyan rég halott már

mért makog szélütötten bár fejében egy szótár

s fölötte áldás suhanó szárnyak óvó csapása

minden hiába mondod mint kinek ez az utolsó dobása

s halk nyüszítéssel a felsebzett torokból

virágot szagolva temet míg az örömre gondol

2010. július 16-17.

21. Ikrek

kismama jön a sétányon

ikreket tolva

oly szelíden teszi

hisz ez a dolga

iriszén napfény játszik

ajka fölött pihék

aranyos fénybe vonva

tündöklik a vidék

ő meg se lát se hall az ikrek

álma mély mint a kút

surrogó kavics jelzi

merre kanyarg az út

termetre csöppnyi lény

szinte-szinte gyerek

ha az ikrek felsírnak

maga is pityereg

sorsával összenőve

taszítja napjait

mint aki jóelőre

tudja hogy ő veszít

s kik most együtt szuszognak

egy takaró alatt

már építik magukban

a választófalat

az idill még valódi

de a park árnyai

loppal utánuk kúsznak

sarkáig tárva ki

az este előtt a kaput

sötétje mély verem

s tátongó szája elnyeli

mohón győzelmesen

2010. július 19.