Szerelem, anno 1910 (13)

A szamosi vashíd 1913-ban

("Beteg az én kicsi Szőkém...")


Olyan ez a vég, a befejező rész, mint egy váratlan pofon. Az eltelt esztendő komolyan megedzette Angélát. A szövegei után ítélve, legalább 3-4 évet bölcsült és láthatóan teljesen beleesett a nagy Ő-be. De ne legyünk emiatt szarkasztikusak: most, hogy azóta eltelt száz esztendő, és bizonyosan tudjuk, hogy csak a halál választotta el őket, kissé másként mérlegeljük a napló jelentőségét.  


A szerelem - ha akarta, ha nem - nagykorúvá avatta Angélát, mindenek előtt értékítéleteiben. Bölcsebb lett, asszonyosabb, szenvedélyesebb és céltudatosabb. Pedig a naplóból éppen csak egy-egy utalás, tőmondat vagy röpke jelzés figyelmeztet bennünket a folyamatra. Számomra érdekesnek tűnik az az óvatosság és el nem múló fenntartás, amivel szerelmi érzéséhez viszonyul. Az örökké jelenlévő kétkedő "hátha..." pedig nem gyengíti, csupán biztonságosabbá teszi az érzelmeit. Minden eshetőségre felkészül. A nagy örömre és a nagy csalódásokra is. Ezért is kellett szinte szószerint idéznem lejegyzett szavait, mert sosem dúskált a részletekben. Úgy vallott naplójának, hogy a részleteket, a legbennsőbb titkokat megőrizte saját magának.


"Nov. 10. Megint voltunk sétálni, láttam Őt. A vashídnál megállott, míg mi elhaladtunk. D. u. benn volt Iduska, ki akart vinni, de sok a dolgunk s nem mentem ki. Pedig üzente h. vár s csókolja a kezem.


Nov. 11-12. Mindig korán kelünk föl reggel, már 4-1/2 5 órakor.

Kilencven év Trianon árnyékában

A 1920. június 4-én bekövetkezett és aláírt trianoni döntés örök árnyékként vetül a magyarság tudatára. Az azóta eltelt kilencven esztendőben, bár sokan próbálkoztak eloszlatni a búsongás és a kétségbeesés felhőit, a kérdés távolról sem jutott nyugvópontra. A vonatkozó történelmi adattár, a folyamatábra ismerősek. Az esemény köré fonódott, azt beburkoló egyre tömöttebb érzelmi háló úgyszintén. Hiszen minden, ami Trianon után következett, nem egyéb, mint ugyanannak a szakadásnak, csonkulásnak, nemzeti szorongatottságnak a hosszan elnyúló, nyomasztó árnyéka, atmoszférája és dimenziója is egyben. Az ebből való időről időre megkísérelt kitörés, az átmeneti belenyugvás, a közömbösség, majd az újra fellángoló (felélesztett?) békétlenség, revíziós indulat pedig, mint valami ködszerű permet nyirkos bizonytalansága, az élet szinte minden megnyilvánulásán otthagyja a nyomát.

Ha a trianoni sokkból való ébredésnek léteznek felelős, józan személyiségei - igaz, számszerűen nem sokan, hiszen a fájdalom nagy, a veszteség óriási, a tehetetlenség és a düh magasra csapnak -, akkor gróf Bánffy Miklóst bátran nevezhetjük a cselekvő túlélés egyik hiteles kalauzának, akitől politikai tisztánlátást, világos gondolatokat és bölcs mérlegelést tanulhatnánk még ma is.

Pedig a grófot 1946-ban maga Emil Isac, akiről mindenki úgy tudta és tudja ma is, hogy Ady és a magyar irodalom nagy barátja, bélyegezte meg, mint "Horthy volt külügyminiszterét", és az erdélyi magyar kultúra “megrontóját”, és ez elég volt arra, hogy életreszólóan diszkreditálja, tiltólistára ítéltesse és Erdély elhagyására késztesse azt az írót és államférfit, aki Emlékeimből. Huszonöt év c. memoárjában őszintén feltárja kulcsfontosságú politikai szereplésének teljes történelmi-szellemi hátterét. A közéleti Bánffy Miklósról írt tanulmányában Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész szerint a gróf "az első világháború idején mint összekötő tiszt az egyik német hadseregcsoport parancsnokságán teljesít szolgálatot, de hamarosan diplomáciai küldetésben Isztambulban és Szófiában is megfordul. 1918-ban felesküdött a Nemzeti Tanácsra, és részt vett a Székely Nemzeti Tanács megalakításában. Különleges szerepet töltött be a magyar közéletben, mikor is 1921. április 14-től 1922. december 14-ig Magyarország külügyminisztere volt. Meg kellett szerveznie az önálló magyar külügyminisztériumot, a követségeket, a konzulátusokat, és vállalnia kellett azt a sok-sok sajátságos feladatot, melyek a legyőzött ország külügyminisztereként a békeszerződés előírásainak végrehajtásában reáhárultak. A zaklatott időnek a legmaradandóbb eredménye az, hogy az ő nevéhez fűződik a nyugat-magyarországi részek, közöttük Sopron megmentése." (Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2.füzet).

A második világháború befejezésének évében, Trianon negyedszázados évfordulóján rohamosan fogyó emlékezetén próbál kifogni, s ábrázolni kívánja, "milyen külső és belső körülmények vezették a magyarságot Trianontól a két bécsi döntésig és onnan tovább, azon a végzetes úton, mely végül a mai katasztrófához vitte a nemzetet." Hiszen mindenki sejti, tudja: az ezutáni békekonferencián a magyarság újabb tragikus vesztést kell hogy elszenvedjen.

Emlékiratának megírása után még ötven esztendőnek kellett eltelnie, hogy gondolatai megjelenhessenek és beépülhessenek a köztudatba, s tudati gyógyulásunkhoz hozzájárulhassanak. Néhányukat, a legfontosabbakat csokorba gyűjtve, így emlékeztetünk a kilencven éves Trianonra.

Cseke Gábor

*

Bánffy Miklós: Huszonöt év

(részletek - 1945)

ÉPPEN HUSZONÖT ÉVE most, hogy Magyarország Trianonban aláírta a reáparancsolt békét. Azt a békét, ami háborús bűnösként állítja oda a magyarságot, pedig háborút akkor sem akart nálunk senki, és akkor is ugyanúgy ragadtak meg idegen erők, vittek minket harcba, romlásba, pusztulásba, ahogy most húsz esztendővel később.

Ma újra romok vesznek körül. Sokkal szörnyűbb romok, mint akkor. Most végiggázolt az egész magyarlakta földön a háború, mint az Apokalipszis négy lovasa. Városaink, falvaink romokban. Iparunk, földművelésünk, egész állatállományunk úgyszólván megsemmisült. Százezrek lettek hajléktalanná.

Minden elpusztult, amiért Trianon után akkora szeretettel dolgoztunk mindnyájan és amit az első évtized végére fölépítettünk, annyi önfeláldozással, körültekintéssel és hangyaszorgalommal is.

A mai katasztrófa, ami mindezt elsöpörte, még sokkal nagyobb, mint az a másik volt, amivel akkor az első világháború végén meglátogatott a végzet.

Néha gondolkozni is borzasztó. Borzasztó végiggondolni mindezt. Borzasztó látni, hogy építő munkánk hiábavaló volt. Pedig annak, aki, ahogy én is, az első világháború után egyik munkása voltam az újjáépítésnek, alig maradt más egyebe, mint ez a visszagondolás és tömérdek emlék. Egy hosszú és dolgos élet után ez az egyetlen kincs, ami még az enyém. És kincs talán az a politikai tapasztalás is, amit néha mint cselekvő, de legtöbbet mint szemlélő egy félszázadon át szereztem. Ennyi megmaradt, de ez is veszendő. Jegyzeteim nincsenek. Naplót sohasem írtam. Számtalan okirat, levél és memorandum, amit megőriztem, elégett vagy széjjelszóródott. Már csak az van, amit agyamban hordozok magammal és csak addig, míg az élet nagy folyóján át nem haladok. Odatúl ez is megsemmisül majd. Bizonytalan, mennyire van tőlem. De messzi nincs.

Ezért hát hozzáfogtam emlékeim megírásához. Ábrázolni kívánom, milyen külső és belső körülmények vezették a magyarságot Trianontól a két bécsi döntésig és onnan tovább, azon a végzetes úton, mely végül a mai katasztrófához vitte a nemzetet.

*

Nyilvánvaló volt, hogy Trianon belátható időn belül meg nem másítható. Hogy hosszú évek múlnak el, míg az európai helyzet annyira megváltozik, hogy a revízió egyáltalán szóba jöhessen. Addig pedig a „nem, nem soha" álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, melyből csak kár és hátramaradás származhatott. A békeszerződés ugyanis sok kérdést hagyott tisztázatlanul. Az a kísérő levél is, amit Millerand francia miniszterelnök intézett a magyar békeküldöttséghez, bizonyos feltételek fönnforgása esetére határkiigazításokat helyezett kilátásba. Ezekről tehát tárgyalni is lehetett. Továbbá a kisebbségi szerződések fölötte vázlatosak lévén, Magyarország számára erkölcsi alapot nyújthattak arra, hogy határain kívül maradt honfitársai sorsán könnyíthessen az utódállamokkal való közvetlen tárgyalások útján, ha olyan atmoszférát tud teremteni, amiben az ilyen lehetséges. Gazdasági szempontból kétségtelen, hogy ez az út óriási előnyöket hozhatott volna.

*

Azon a délutánon, midőn a magyar külügyi tárcát vállaltam, egyetlen programpontot szögeztünk le: azt, hogy meg kell próbálnunk az utódállamokkal fölvenni a kapcsolatot és legalább valamelyikkel barátságos szomszédi viszonyt teremteni. Álláspontom ugyanis az volt, hogy bár végeredményben a nagyhatalmak döntenek a békeszerződésből fakadó minden ügyben, mégis problémáink megoldását szomszédainkkal való megegyezésben kell elsőben keresnünk. Még akkor is, ha később sikerülne valamelyik nagyhatalommal szorosabb kapcsolatba lépni. Az ilyen kapcsolat amúgy is csak a nagypolitikára vonatkozik és kizárt dolog, hogy mindennapi sérelmeinkkel mindig hozzá szaladgáljunk. Az élet maga parancsolja, hogy az utódállamok valamelyikével keressünk olyan alapot, amit mindkét fél elfogadhat. Akkoriban persze még nem mindenikkel, de egyikkel-másikkal ez nem látszott kilátástalannak, hiszen bárhogy változtak is meg avagy változhatnak a jövőben az államjogi határok, népeink itt kell éljenek egymás mellett és nemcsak a régi Magyarország földtani és vízrajzi egysége, de a gazdasági egymásrautaltság számtalan szála fűzi össze e terület népeit.

*

Jugoszláviával való viszonyunkat sok ezer magyar családnak kiutasítása is mérgezte és az ezzel kapcsolatos durvaságok.

Romániával a viszony még rosszabb. Budapest megszállásával kapcsolatos emlékek nagyon fájtak még. A román csapatok kivonulásuk előtt és alatt elvitték a vasutak majdnem egész fölszerelését, gyárak gépeit szerelték le, telefonkagylók ezreit vitték el és a Nagyalföld úgyszólván egész állatállományát. És ez utóbbit nemcsak az állami gazdaságoktól és a nagybirtoktól, de a kisgazdák minden állatát az utolsó borjúig. Egyedül Gyomától délre maradt meg ebből valami a parasztság kezén.

Erről nem sokan tudnak és megírva sem láttam sehol. Ezért elmondom itt, mert saját tapasztalásom tanulságul is szolgálhat.

November elején 1919-ben, közvetlenül a román hadsereg kivonulása után Nagykígyósra kellett utaznom. Persze vonat nincs - hiszen sem vagon, sem mozdony -, ezért hát sínautón mentem oda, vagyis egy öreg taxin, amire rászereltek valami sínen járó kereket. Végig, egész Gyomáig egyetlen állatot se láttam, még aprójószágot sem. Néhol gazdák, ember, gyerek, asszony kapálgattak szegények parlagon maradt földeken. Máshol csak álltak szántatlan tarlójuk szélén tehetetlenül. Gyomán túl azonban váratlanul egész más a kép. Szántanak lóval, ökörrel! Itt-ott valami kevés baromfit is lehet látni egyik-másik tanyaház közelében. Nagykígyóson érdeklődtem ennek magyarázata után. Azt mondták, hogy attól a vonaltól délre, amit megfigyeltem, Moşoiu tábornok parancsolt. Ő szigorúan megtiltott minden rablást és szigorúan büntette.

Érdekes adat ez. Bizonyítja, milyen döntő tud lenni a vezénylő tábornok akarata; bizonyítja, hogy a tömegek indulatát éppen úgy lehet jóra vezetni, mint rosszra, csak jószándék kell hozzá és erélyes föllépés.

Román részről az ország kirablása 1919-ben óriási politikai hiba volt. Ez volt a történelmi pillanat, melyben alapját lehetett volna vetni a magyar és a román nép közötti megbékélésnek. A magyar közvélemény a bevonuló román hadsereget örömmel fogadta és felszabadítóként üdvözölte. Ha a román hadsereg nem rombol és rabol, hanem vállalja ezt a fölszabadító szerepet és aszerint viselkedik, ez a magatartás a két nemzet közötti százados ellentétet eltüntette, vagyis legalábbis annyira lefokozta volna, hogy idővel és kölcsönös jóakarattal barátság és testvéri érzést építhettünk volna a helyébe.

*

A békekötés szerzői, a maguk könnyelmű tudatlanságukban, az utódországbeli és a békeokmány alapján automatikusan beálló állampolgárságot a községi illetőséghez kötötték. Ennek az lett az eredménye, hogy számtalan tisztviselő, tanár, tanító, kereskedő és iparos, akik évtizedek óta éltek, szolgáltak és dolgoztak valamely Romániának juttatott városban vagy falun, ott házat vagy földecskét szereztek, hontalanná váltak. Ugyanis a háború előtti Magyarországon az illetőségnek semmi fontossága nem volt, és azt csak olyan ember kereste, aki a községi igazgatásban valami szerepet akart játszani. Számos olyan ember is belekerült ebbe a kategóriába, aki bár Erdélyben született, de élete egy részét valahol máshol töltötte, és így nem szerepelt az illetőségi lajstromban. Ezeket mind kiutasították és áttették a határon.

Még egy körülmény szaporította a kiutasítások számát. Maniu nagyon korán, ha jól tudom, még 1919-ben nyáron, állítólag azért, mivel Budapesten tanácsköztársaság uralkodik, elrendelte, hogy aki állami vagy megyei fizetést élvez, hűségesküt kell hogy tegyen. E területek iránt akkor még nem volt békeokmány és bár a „Londoni Protokoll" Romániának ígérte Erdélyt, az államfőség jogszerűleg még nem következett be. Ha valaki a megtagadást provokálni akarta, a magyarok jogászias gondolkodását ismerve, jobb módot arra aligha találhatott volna. Az érdekeltek egyhangúlag kimondták, hogy a békeszerződés bekövetkeztéig nem esküsznek. Erre egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, tisztviselők és alkalmazottak távozásra kaptak parancsot. Némelyik 24 órán belül. Így számtalan erdélyi születésű és illetőségű egyén és családja távozni kényszerült minden kis vagyona vesztével, bár máskülönben megvolt a joga arra, hogy szülőföldjén maradhasson.

A határállomásokra majdnem naponta érkeztek százával. Ott a magyar kormány megtagadta az átvételüket, mert a lerongyolódott országban nem tudta hova helyezni őket, ellátni és élelmezni. Szörnyű tragédia volt ezek sorsa. Néha hetekig ott vesztegeltek a határon, míg a magyar állam végül mégiscsak megkönyörült rajtuk és befogadta őket. Vagonlakók lettek, akik Budapest külső állomásain éltek a vaksínekre tolatott kocsikban vagy hevenyészett barakkokban. Rettentő nyomorban töltöttek el ott sok hónapot, elég hagy számmal több esztendőt is, míg az e célból szervezett „Menekültügyi Hivatal" végtére vissza tudta őket juttatni emberies életmódhoz.

Ebből a szenvedésből csak a magyar vasutasok maradtak ki. Ők reálisabbak és szervezettebbek voltak, nem is olyan jogásziasok, mint a középosztály. Ők nagyon okosan letették az esküt, és így otthon tudtak maradni, és meg tudták menteni mindennapi kenyerüket maguk és családjuk számára.

Ez a hosszan elhúzódó ügy, a kiutasítottak szenvedéseinek ügye tömérdek méreganyagot vitt be a magyar közönségbe. Majdnem minden menekültnek volt a trianoni országban rokona, jó ismerőse. Mindenik iszonyú, néha bizonnyal eltúlzott szörnyűségekről panaszolt. Mindez olyan közvéleményt szült, ami akkoriban bármi közeledést Románia felé magyar politikus számára lehetetlenné tett.

*

Hitem szerint a magyar tragédiát megérteni nem lehet, ha a múltunkat nem vizsgáljuk át. Ennek a távolabbi vagy közelebbi múltnak sanyarúságai és küzdelmei, mulasztásai és bűnei adják a kulcsot hozzá.

*

A magyar közvélemény, sőt a magyar történetírás is alig veszi észre ezeket az összefüggéseket. Csak azt látja, hogy az írott törvény előbb-utóbb érvényre jutott. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy mindennél erősebb a jog.

A XIX. század nagy krízise és annak megoldása 1867-ben a közvélemény szemében látszólag ugyanezt a tételt bizonyítja, hiszen maga Deák Ferenc is állandóan a szentesített '48-as törvényekre hivatkozik tárgyalásai során. Nála ez helyes taktikai módszer ama császárral szemben, aki a trónját a magyarság megnyerése útján akarja biztosítani. A kiegyezés vezéremberei ezt jól tudták. A közönség azonban ezt nem tudta és nem látja be, hogy e tárgyalásokra egyáltalán nem került volna sor, ha Ausztria 1859-ben és 1866-ban el nem veszít két háborút, melyek nemcsak pénzügyi helyzetét rendítik meg, de nagyhatalmi állását is.

Egyedül a jog győzelmét látja benne az erőszak felett. Ez az alapja és eredete a magyarság jogászias beállítottságának.

A magyar történetírás 1867-től századunk kezdetéig ugyanilyen hamis szemszögből ábrázolja a múltat.

Emberileg érthető volt, hogy azok a történészek, akik ifjúkorukban végigélték az osztrák abszolutizmus elnyomatását, akik emlékeztek arra a rengeteg kivégzésre és bebörtönzésre, amit a Bach-korszak magyarokkal elkövetett, egész életükben annak az emléknek behatása alatt álltak.

*

...Az a történetíró nemzedék, amely 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa. Azokat a kiváló embereket és jó magyarokat, akik, mint Esterházy Miklós nádor, Pázmány, Pálffy János generális, Bánffy György gubernátor, Széchenyi Ferenc és Festetics György, akik valólátók voltak és hogy akár politikai, akár művelődési téren alkothassanak, nem akartak Bécs ellen menni, elhallgatják, sőt gyakran elítélik. Azokat pedig, akik egy-egy forradalmi vállalkozás bukásakor kénytelenek a bukásból menteni, ami még menthető és a történelmi adottságnak engedni - azokat árulóknak bélyegzik meg. Így vált árulóvá a köztudatban Károlyi Sándor, aki pedig a szatmári békében Pálffyval olyan megegyezést köt, ami minden megtorlást kizárt, sőt még Rákóczinak is, ha ő is elfogadja, lehetővé tette, hogy bántatlanul az országban maradhat és birtokait megtartsa. Így ütik az árulás billogát Görgeyre. Pedig nyilvánvaló, hogy Kossuth azért adta át neki a kormányzói tisztet, és ő maga azért menekült át a Dunán, mert a hadi helyzet már tarthatatlan. Görgey körül lévén kerítve, nem is tehet mást, mint megfogyatkozott hadával kapitulálni. Elhatározását, hogy az orosznak adta meg magát, nem pedig az osztráknak, az indokolta, hogy remélhette: az oroszok hadifogolynak fogják minősíteni szabadsághős katonáit. Hogy ebben csalódott, és hogy a cár kiadta őket Haynaunak, nem a Görgey bűne. A történetírók azonban árulónak mondták, és a közvéleményben az is maradt a legújabb időkig.

Ilyen elfogult történetírói gárda neveli két nemzedéken át az ifjúság oktatóit, tanárokat, tanítókat. így itatja át a magyar közvéleményt egy olyan históriai beállítás, ami sok tekintetben hamis és hézagos. Így válik tömeg-meggyőződéssé, hogy mindig győzelmes marad a jog!

*

A nemzeti fölkelések vezérei kivétel nélkül elbuknak. Tragikai hősök ők, nem pedig alkotók. Ennél fogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közelrokonságban áll a zsidók „szenvedő Messiás" fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, aki valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját. Bocskai, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György nem népszerű nevek, pedig ők a vallásszabadságot és a magyar alkotmányos élet alapjait rakták le, illetve védelmezték meg.

*

Deák Ferenc már úgyszólván elfelejtett név, aki pedig a '67-es kiegyezésben olyan önállóságot szerzett Magyarországnak, amilyent a Habsburg-ház trónfoglalása óta sohasem élvezett. Népszerű nevek Thököly és még inkább Rákóczi Ferenc és Kossuth, kiknek politikája, egyiké a majtényi síkon, másiké Világosnál bukik el. Amennyire szép és a nemzethez méltó, hogy mártírjait szívében viseli, annyira hátrányos a közönség politikai nevelése szempontjából, ha elfelejtetik vele, hogy a nemzeti boldogulás alapja a sikeres és a reális munka.

Abból az egyoldalú ábrázolásból, amit élükön Thalyval, aki magát Rákóczi udvari krónikásának vallotta, a múlt század történészei is tanítottak, még egy másik igen nagy hátrány származott.

Szerintük hőseik bukását nem az okozza, hogy a Habsburgház hadereje, ami korábban máshol volt lekötve, külügyi helyzetének jobbra fordulása által ismét fölhasználható a magyar fölkelés ellen, hanem híveik bizalomhiánya vagy árulása. Ebből a beállításból önként következik az a hiedelem, hogy a magyar nemzet olyan rettentő erős, hogy okvetlen győznie kell, ha kitart a harcban, vagy ha árulás nem buktatja el. Hogy a magyar számszerűleg kis nemzet és a német birodalommal szemben minden vitézsége dacára egyedül meg nem állhat - ez a történelmi adottság elsikkad őnáluk. Sőt! Élén Rákosi Jenővel egész iskola fejlődik ki, aki húszmillió magyarról beszél és birodalomról a „Kárpátoktól az Adriáig".

Hogy ez a beállítás népszerű volt, az természetes, hiszen a nemzeti hiúságot és a nagyzolást táplálta, amire a magyar nagyon is hajlamos. Ebben a tanításban nőtt föl a világháború előtti nemzedék, és mivel így tanulta a középiskolában, ezt a hitet hazafiúi dogmává formálta ki. Hazafias volt mindenki, aki dicsérte, hazafiatlan, aki bármi bírálatot merénylett volna mondani. Odáig fajult már a közvélemény, hogy a legkisebb kritikát sem bírta el és könnyen fölháborodott, ha valmelyik idealizált hősét valaki emberi valóságában próbálta ábrázolni.

*

A magyar jogászias gondolkodás: az a meggyőződés, hogy a jog erősebb mindennél és előbb vagy utóbb, de mindig győznie kell, végig fog kísérteni egész történetünk folyamán.

*

Akkoriban kezdett erősebb politikai tevékenységbe az „Ébredő magyarok" című egyesület, mivel Eckhardt Tibor, aki Gömbös előtt államtitkár volt, most ellenzékbe ment és annak élére állott.

Ugyanakkor alakult a „Revíziós Liga" mint társadalmi mozgalom.

Én mind a kettőt károsnak tartottam. Elég bajunk volt még akkor is, hogy a „fehérterror" utolsó próbálkozásait meg tudjuk szüntetni. Igazán fölöslegesnek véltem, hogy újból főiéiesszük a fajelmélet kártékony tüneteit. Humorosnak is találtam, hogy a „fajmagyar" ébredők tábora csupa idegen származású ember, svábok, tótok és bunyevácok.

Igazi magyar kevés köztük, néhány fantaszta vagy desperado.

A „Revíziós Liga" alakulását és pártolását nagyon elleneztem. Véleményem szerint az ilyenre szükség nincs. Kihatásaiban pedig káros.

*

Az agitációt ezen a téren elsősorban fölöslegesnek tartottam. Minek biztatnók egymást, ahogy a kórus szokta az operában, ha úgysem volt nálunk senki, aki a Trianonban elkövetett csonkítást ostobának és igazságtalannak ne tartotta volna. Az ilyen csak a szenvedéseket fokozza és mesterségesen gyártja a gyűlöletet. Pedig az emberben csakis a békés indulat fogamzik nagyon nehezen. A gyűlölségre mindig és mindenkor kapható a Homo sapiens. Láttuk azt 1914-ben. A szerb ultimátum és az orosz hadüzenetkor senki sem gyűlölte nálunk se a szerbet, se az oroszt. Sőt, utóbbiak 1849-ben tanúsított úri viselkedésükkel inkább rokonszenvesek voltak. Nem telt bele azonban két hét, és a sajtó propagandája folytán olyan lobogó gyűlölet lángolt föl, hogy rohant mindenki a zászlók alá, még azok is, akiknek behívójuk sem volt. Mert az emberi állat természete, hogy tömegben úgyszólván mindig ölni akar. Örömét találja a gyilkolásban.

Külföldi vonatkozásban és politikai szempontból nemcsak fölösleges, de okvetlenül káros.

A nagyhatalmaknál, középhatalmaknál a külügyi szolgálat, ha ilyen kérdés lehetővé válik, bármikor követelni tudja a határok revízióját. Erre semmi propaganda és előzetes állásfoglalás nem szükséges. Ha úgy alakul a külföldi helyzet, ha alkalom van arra, semmi akadálya sincs, hogy akár váratlanul előálljunk területi vagy határigazítási követeléssel. Így tett például Románia 1912-ben, a Balkán-háború második fázisában. Dobrudzsáról addig nem beszélt senki. Mikor azonban Bulgáriára megharagudott Oroszország, váratlanul fölfedezte, hogy neki igényei vannak reá és rövid vértelen támadással meg is szerezte. Legújabb időben is számos ilyen eset fordult elő. Külföldi propagandával ébren lehet tartani valamely kérdést. Az ilyet azonban csakis csöndes munkával lehet. Kétségtelenül hasznos, ha a világközvélemény tudtára jut, hogy van ilyen kérdés. Ha világ-meggyőződéssé válik, hogy valamelyik helyzet igazságtalan, és alkalomadtán rendezendő lesz.

A hangos propaganda azonban csakis káros.

Káros, mert csöndes időben a külföldi közvélemény azt az országot, aki folyton szaval és fenyegetőzik, békerontónak tartja, és rossz szemmel nézi mint olyat, aki az ő nyugalmát állandóan zavarni akarja. Káros, sőt ostobaság azért is, mert az ellenfélt folyton figyelmezteti és ellenintézkedésre sarkallja. A mi esetünkben még különösen oktalan volt. Több milliós testvéreink éltek a szomszéd államokban. Nyilvánvaló, hogy azok helyzete annál súlyosabbá válik, mentől nagyobb a revíziós lárma Budapesten. Helyzetüket azt hiszem, javítani tudtuk volna, ha nem engedjük kifejlődni azt a harsogó irredentát, ami a magyarországi közönségben kialakult - nem az én időmben, hanem később.

Káros volt a határon túli magyarokra azért is, mert szüntelenül abba a hitbe ringatta őket, hogy most azonnal, rögtön, talán már holnap, de holnapután biztosan történik valami, ami helyzetükön változtat! Csodaváró hangulat fejlődött ki közöttük, ami

elhanyagoltatta velük olyan föladatok megoldását, amik akkor még békésen voltak rendezhetők, intézményeik védelmét az illetékeseknél és népük igazi szervezését.

Káros általános szempontból is. Külügyi politikát csak úgy lehet sikeresen vinni, ha azt az államfő, kormányelnök vagy a külügyminiszter csinálja, az összes körülmények kellő ismeretében, hűvösen és tárgyilagosan. A közvélemény sohasem lehet elég tájékozott és nála nem az okosság és az államérdek lesz a döntő, hanem a szenvedély.

Ezért szenvedélyt fölidézni néha kell és szükséges, de csak akkor, mikor közvetlenül valami cselekvés is követheti. Így tettünk a burgenlandi ügy küszöbén. Állandóvá tenni azonban a legnagyobb hiba. A közvélemény, ha berögződik különösen gyűlöletbe, megköti az ország politikáját és lehetetlenné válik minden olyan politikai mozdulat, ami alkalomadtán hasznos és célirányos volna. Mert a közvélemény ellen nem lehet kormányozni.

Minálunk magyaroknál az a folytonos agitálás és közvélemény-mérgezés különösen veszélyes. A magyarság a már előbb részletesen leírt okokból amúgy is külügyi és hadászati kérdésekben tudatlan maradt, viszont nagyon hajlandó volt mindig arra, hogy magában lázongjon, harcias szólamokat hirdessen és becsmérelje azt, akit ellenségének tart. Az a régi kuruckodás, ami egykor a dualizmus ellen hangoskodott, az a mindig kritizáló, mindent jobban tudó szellem, amivel népszerűséget tudott akárki szerezni, ha elegendő badarságot beszélt, most áttevődött külpolitikai térre. Ahogy egykor az első háború idején minden kisvárosban voltak kávéházi Konrádok, akik mindennap csatát nyertek, úgy most ezrével születtek csupa kávéházi Metternichek és Talleyrandok, akik szövetségben Olaszországgal, Angliával, sőt Japánnal, visszahódítottak mindent a Kárpátoktól az Adriáig, és szörnyű vérfürdőket rendeztek a márványasztalon a kuglóf és a tejeskávé mellett. Persze a saját bőrük minden veszélye nélkül, mert ezek a szájhősök drága személyükre nézve mindig nagyon óvatosak tudnak lenni.

Mindez később fejlődött ide, a húszas évek végétől 1940-ig. Csírájából azonban akkor kelt ki...

(Forrás: Bánffy Miklós: Emlékeimből * Huszonöt év. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2001. Második, bővített kiadás.)

Illusztráció: Bánffy Miklós mint felsőházi tag és 1945-ben írt emlékiratai

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (58)

A jobboldali ifjuság radikális reformokat sürget

1930 május

Néhány nap óta kézről-kézre jár az ifjuság mozgalmak vezetői között egy haragos-zöldszinű füzet, amelynek cime: „Fiatal magyarság. Eszmék és elszánások.” A cimlapján gróf Teleki Pál, Sik Sándor egyetemi tanár, a cserkészmozgalom egyik vezetője, Oláh György, a Wesselényi Reformklub elnöke mellett tizenegy, nagyrészt ismeretlen nevű fiatal tanár, orvos, pap, kereskedő szerepel szerzőként.

A jobboldali ifjuság vezérei ebben a röpiratban egy hónapig tartó ankét eredményeit foglalják össze. A füzet különös figyelmet azért érdemel, mert konzervativ szinezete mellett szokatlan élességgel csendül föl benne az a hang, amely érvényesülést követel a háboru utáni nemzedék céljainak s törekvéseinek a magyar közéletben.

- Azok a férfiak, akik voltak a háboruban, átélték a forradalmakat és szivük minden idegrostjával benne élnek a mában - mondja a röpirat -, nem tudnak megnyugodni ebben a mában. Az első években Trianon után harsány kürtszóval vonultak föl az uj próféták: rövid határidejü irredenta, az antiszemitizmus olcsóbb fajtái, turáni délibábok özöne összevegyül a régiekkel; egyre nő a gazdasági válság és egyre kiáltóbbak az irtózatos szociális aránytalanságok.

A középosztály pusztul, a paraszt nyomorog, a munkás, a zsellér koplal és káromkodik, a gazda nem tudja eladni a termését, az iparosok seregestől zárják be a mühelyt, régi nagykereskedőcégek tönkremennek, fiatal orvosok havat hánynak és kitünő ifju mérnököknek nem jut elég villamoskalauzi állás…

A magyar intelligens társadalom egy részének gondolkozása pedig ma is olyan, mintha nem lett volna háboru, forradalom és Trianon. A 20 és 30 éveseket azonban egészséges láz gyötri. Azok mellett, akiket az egyéni érvényesülésen kívül csak sport, flört, mozi és autó érdekel, van egy tekintélyes kisebbség is, amelyben építő nyugtalanság lüktet és keresi az utat a jobb, „pozitiv magyarság” felé.

Ez a generáció azt látja, hogy nálunk a pártszellem, az egyhanguság, a másgondolkodás megnemértése, gyülölete vagy lenézése ül végzetes sullyal a lelkeken. Van jobboldali ideológia és baloldali ideológia, van konzervativ és radikális és szociális program, van katolikus és protestáns és szabadgondolkodó érzület, de nincs magyar program. A történelmi helyzetből folyó gazdasági nyomoruság és a vezető osztályok hihetetlen vaksága minden eddiginél élesebbre köszörülte a társadalmi osztályellentéteket, részben rövidlátó naivitás, részben politikai és érdek, részben betegséggé fokozódó atavisztikus idegesség egyre sürübbé és egyre veszedelmesebbé növeli a felekezeti surlódásokat.

Lassanként annyi klikk, párt, egyesület, klub, szövetség, titkos társaság lesz, ahány ügyesebb érdek megszületik. Mi jogon kivánjuk a munkástól és a paraszttól, hogy föl tudjon emelkedni a maga osztályának érdekei fölé, amikor azok, akik néha magyar értelmiségnek szeretik nevezni magukat, még az osztálytudat és az osztályérdek relativ magasságáig sem jutottak el. Rá kell eszmélniök végre: eljött az utolsó óra. Pázmány magyarjának kezet kell fogni Bethlen Gábor magyarjával és Kossuth magyarjának meg kell értenie Deák magyarját. Intelligens magyar ember nem hunyhat továbbra is szemet olyan égbekiáltó tények előtt, mint a minden téren jelentkező szociális nyomoruság, a városi és falusi nyomortanyák rettentő realitása, minden magyar érdeknek a tőke hatalmával szemben való tökéletes kiszolgáltatottsága.

Lehetetlen nem látni, hogy a kapitalista gazdasági üzem - amely oly nagy szolgálatokat tett az emberi haladásnak - jelenlegi formában bizonyos pontokban beleütközik a tizparancsolatba.

Lehetetlen meg nem látni, hogy a szocializmusnak a kapitalizmus büneire vonatkozó kritikája óriási százalékban kétségbevonhatatlan tényeken alapszik. Az ifju magyar generáció, amely a szociális felelősség tudatára ébredt és fölszabadult az osztályelőítéletek béklyóiból, látja, hogy a szociális fejlődés gondolata mindenestől egybeesik az egyetemes magyarság utjával. Ez az út a fejlődésnek, a haladásnak, a jobb, egészségesebb intézményeknek, az egészséges tradiciókra építő, de radikális lendülettel javító Széchényi-féle reformgondolatnak utja.

A röpirat szembeszáll a faji gondolat tulzóival és sarlatánjaival is és arra a megállapításra jut, hogy alig lehet végzetesebb veszedelmet elképzelni a magyarságra nézve, mint hogy amugy is megfogyatkozott és lerongyolódott kis családját a nem-magyar vagy nem-mindenestül-magyar származásuak rideg kirekesztésével még csekélyebbé, még erőtlenebbé nyomoritsa. Az ugynevezett antiszemitizmus az igazi faji problémákon semmit sem segít! A rettenetes nemzeti nyavalyának egy forrása, a magyar társadalmi osztályoknak számos ponton mutatkozó mély erkölcsi süllyedése, ezért a „fiatal magyarság” tartsa főkötelességének a korrupció kiirtását.

Sok vihart fognak kelteni ezek a megállapítások, mielőtt valóraválhat a röpirat fölhivása, a husz és harmincévesek generációjához intézett fölszólítása:

„Szelíd fények és szilaj vándorlángok: Mit gondoltok: ha összedolgoznátok!”

Bernát Pál

Balra hajts!

1930 május

- figyelmeztetik az országhatáron idegennyelvü táblák a külföldi autósokat

A győri kereskedelmi és iparkamara előterjesztést tett a kereskedelemügyi miniszterhez, amelyben a jobbirányu közuti közlekedés bevezetését kérte, hivatkozással arra, hogy Ausztria áttért a jobbirányu közlekedésre.

A beadvánnyal kapcsolatban megállapitották, hogy a gépjárómüvek közuti forgalmára vonatkozó 1926. évi nemzetközi egyezmény létrejöttét megelőző tárgyalás alkalmával Európában Anglia, Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia kivételével mindenütt jobbirányu közlekedés van érvényben, - Franciaország, Belgium - oly felszólalások történtek, amelyek szerint helyesebbnek és ésszerübbnek tartják a balirányu közlekedést.

Igy a kereskedelmi minisztériumban az a vélemény alakult ki, hogy a jobbirányu közlekedés bevezetésére irányuló javaslattal érdemlegesen foglalkozni csak akkor lesz célszerü, ha ebben az ügyben tartandó nemzetközi tárgyalás alkalmával az érdekelt államok egyöntetü állásfoglalása kialakult.

A kereskedelemügyi miniszter az esetleges szerencsétlenségek vagy zavarok elkerülése végett ugy intézkedett, hogy az országhatáron keresztülvezető közutakon a határtól számitott 1 km távolságig az ut baloldalán 4-5 darab német, francia és angolnyelvü felirással táblák helyeztessenek el, melyek felhivják a külföldi közönség figyelmét a balra való hajtásra.

II. Károly Románia uj királya

1930 június

A király beszél:

- Az a megható fogadtatás, amelyben önök engem részesítettek, nagyon boldoggá tesz. Mélyen meghat, hogy az önök hangjából kiérezhetem mindazoknak az érzéseit, akik önöket ideküldték és ujból megállapíthatom, hogy milyen benső kötelékek füztek népemhez és fognak is mindig füzni.

Az az eskü, amelyet a nemzet képviselői előtt ma letettem, tuljut ennek a történelmi teremnek falain és az az eskü köztem, a király és népem között szent kötelezettséggé lesz. Száműzetésemet, amely több mint négy évig távoltartott attól a néptől, amelynek körében születtem és nevelkedtem, olyan emberek okozták, akik ezzel a tettükkel fájdalommal töltötték el az önök nagy királyának, az én jó atyámnak a lelkét és akik arra törekedtek, hogy megszakítsák a kötelékeket köztem és a román nép között.

A mai nagyszerü manifesztáció nyilvánvalóan bizonyítja, hogy ezek a kisérletek nem érték el céljukat. Ma szívemet föl akarom emelni népemhez és nincs bennem a bosszunak legkisebb érzése sem azokkal szemben, akik meggondolatlan akciójukkal kisérletet tettek, hogy összetörjék azokat az elválaszthatatlan kapcsokat, amelyek köztem és mindazok közt fönnállanak, akik ugy éreznek, mint valódi románok. Az evangélium szavai értelmében nem kivánom a bünösök halálát, hanem azt kívánom, hogy térjenek vissza az igaz utra, amelyet sohasem kellett volna elhagyniok.

Nem azért jöttem, hogy bosszut álljak akárkin is, lelkem egész melegével és minden érzésével akarom egy táborba összefogni mindazokat, akikben megvan az akarat és a tehetség, hogy a haza fölvirágzásában együttmüködjenek. I. Károlynak és Ferdinándnak árnyai kisértek ma ide közétek és szeretett atyámnak a lelke bizonyára örömmel telik el, amikor látja, hogy utolsó akarata és legizzóbb kivánsága ma teljesedésbe ment. Példájukat, amelyeket országuk határtalan szeretetével és az ország érdekeinek teljes megvédésével számomra adtak, követni fogom. Az önök körében nevelkedtem, az én szellemi táplálékom ugyanaz volt, ami az önök lelkét táplálta.

Az önök fájdalmai az én fájdalmaim, a fajom ideálja az én ideálom.

Amikor itt együtt látom magam előtt az egész egyesült Romániának képviselőit, a Dnyesztertől a Tiszáig, Hotintól a tengerig, Bojántól Dornavatráig, Szatmártól Sacelugig és Turnu Severintől Dorohoi-ig, lehetetlen, hogy ne kimondhatatlan kegyelettel gondoljak az ország nyolcszázezer halottjára és azokra az erdélyi, bukovinai és besszarábiai katonákra, akik vérük hullásával pecsételték meg mindörökre a nemzet egyesülését a mai természetes határai között. Erre a megszentelt örökségre ugy kell tekinteni, mint a legszentebb kincsre. A hozott áldozatok csak megerősítenek engem abban az elhatározásomban, hogy ingadozás nélkül és nagyobb elszántsággal, mint bármikor máskor tettem volna, igyekezzem megtartani az eskümet, hogy sértetlenül megőrzöm a nemzeti terület integritását.

Hogy ezt az ígéretemet megvalósíthassam, szükségem van a nemzet minden élő erejének hátsó gondolatok nélküli együttmüködésére. Ha nem egyesülünk mindnyájan, nem tudunk kellően megállani azok előtt, akik irigyelnek bennünket, mert megbonthatatlan erő vagyunk, amely a legujabb követelmények szerint organizált hadseregre támaszkodhat. Csak igy egyesülten lehetünk olyan erő, hogy teljes gondoskodásomat annak szentelhessem majd, hogy az országot véglegesen a béke és szorgalmas munka utjára vezessem.

Meg vagyok győződve, hogy mindenki politikai fölfogás, vallás és származás különbsége nélkül egy táborban fog egyesülni a trón körül, hogy mindnyájan együtt dolgozzunk országunk helyes berendezésén azokon az alapokon, amelyek az ország fejlődését lehetővé teszik és amelyek biztosítják neki azt a helyet, amelyet hivatva van elfoglalni a civilizált népek körében. Együtt kell dolgoznunk mindazokkal, akikkel össze vagyunk kötve és a barátság érzésével kell igyekeznünk minden néppel, de különösen szomszédinkkal egyetértésben, hogy megszüntessük azokat a bajokat, amelyeket a nagy világháboru okozott.

Nagy örömet érzek afölött, hogy végre viszontláthattam szeretett fiamat és most én nevelhetem őt tovább minden szeretetemmel a haza végtelen szeretetében. Románok, akik az ország négy tája felől jöttetek ide, egyesüljetek gondolataitokban és érzéseitekben. És most kezdődjék a munka!

Beszéde végén a király köszönetet mondott öccsének, Miklós hercegnek, valamint Saraceanu és Mirca Cristan régensnek az interregum alatt kifejtett müködésükért.

Károly király egész beszédét közvetlen hangon mondta el, amelyről lassanként lefoszlott az elfogadottság és meghatottság és utána a nemzetgyülés negyedóráig tartó üdvrivalgással ünnepelte a királyt. A királyválasztó nemzetgyülés Pop-Csicsó elnök zárószavaival, Károly király lelkes éltetése közben délután 5 órakor ért véget.

A Szabadság-téri gyülés tizezernyi közönsége a trianoni béke tizedik évfordulóján

1930 június

Vasárnap délelőtt a Szabadság-téri országzászlótartó emlékműnél a trianoni béke tizedik évfordulója alkalmából a Társadalmi Egyesületek Szövetsége és az Országos Reviziós Liga országos tiltakozó nagygyülést rendeztek. A tizezernyi tömeg példás fegyelmezettséggel sorakozott föl a hatalmas térségen. A nagygyűlést Ilosvay Gusztáv ny. államtitkár, a TESZ társelnöke nyitotta meg. Majd Urmánczy Nándor lépett a lobogókkal, virágokkal és szőnyegekkel ékes emelvényre.

- Amikor a trianoni békét aláírták - mondotta - , nem vezették a magyar nemzetet bátor férfiak. Ma mindenütt pusztul a magyar, az elszakított területen éppen ugy, mint itthon a csonka hazában. Hangosan kell tiltakoznunk Trianon ellen, de ítéletet kell mondanunk a nagyhatalmak jelenlegi magatartása fölött is. A nagyhatalmak most már rájöttek a trianoni béke tarthatatlanságára és mégsem igyekeznek azon változtatni. Nem szabad ezt a nagy pört elodáznunk utódainkra, mert a történelem itélőszéke nem menthet föl bennünket a gyávaság és a kötelességszegés sulyos vádja alól.

A nagy tetszéssel fogadott beszéd után Urmánczy Nándor fölolvasta a határozati javaslatot, amelyben a nagygyülés meghunyászkodás helyett erős, elszánt kormányzati irányt követel.

A nagygyülés a határozati javaslatot egyhangulag elfogadta, majd Lukács György mondott beszédet. Lukács György beszéde végén határozati javaslatot terjesztett a nagygyülés elé és azt inditványozza, hogy ezt a nagygyülés vezetősége haladéktalanul juttassa el a Népszövetséghez.

A Népszövetséghez eljuttatandó memorandum gondolatával a nagygyülés közönsége nem értett egyet, számos fölkiáltás és közbeszólás demonstrálta, hogy nem nagyon biznak a Népszövetségben.

Amire Ilosvay Gusztáv elnök néhány szóval megmagyarázta a hallgatóságnak, hogy meg kell tenni ezt a lépést, demonstrálni kell, hogy a törvényszabta határokon belül igyekszünk változtatni Magyarország sulyos helyzetén és ezért okvetlenül el kell jutnia a tiltakozó szónak a Népszövetség elé is. A nagygyülés ezután hozzájárul a memorandumhoz.

Eckhardt Tibor volt a következő szónok, aki Louchaur pesti előadásáról a következőket mondta:

- A gyilkos amerikai versennyel szemben kiváltkép az európai kis agrárállamok nem maradhatnak fönn, nem lesz módjuk rá, hogy terményeiket érteksíthessék. Másrészről - hangoztatta a francia politikus - hogy Európának szüksége van a politikai kibékülésre. Minden európai államnak az általános szolidaritás magaslatára kell emelkednie, közös szövetségbe tömörülnie, mert a jövő sulyosbodó gazdasági harcában csak nagy egységek, a nagy államalakulatok állhatják meg helyüket.

Kétségtelen, hogy ezek a javaslatok komoly helyről érkeztek, a megokolás is helytálló mert a folytonos megőrlő viszály helyett végre állandó békének kell lennie. A mi fölfogásunk szerint Magyarország csak akkor vehet részt szíve szerint a páneurópai szövetségben, ha jogos sérelmei reparáltatnak és jogos követelései kielégíttetnek.

Tagadnunk kell, hogy Magyarország már betöltötte a történelmi hivatását és a magyar nép kihalóban levő fajta, mert igenis élünk és élni akarunk, sőt merem mondani, a jövőben még nagyobb hivatás vár a magyarságra, mint az elmult évezredben.

Befejezésül Eckhardt Tibor fölolvasta annak a táviratnak a szövegét, amellyel indítványára a nagygyülés Rothermere lordot üdvözölte.

Végül Eöttevényi Oliverné, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének, Magsay-Gaál Dénes az egyetemi ifjuság képviseletében, Petykó Árpád a magyar munkások nevében, Végh János pedig a magyar iparostársadalom megbízásából mondottak lelkesítő beszédeket.

A szerbek már késznek látják a román-szerb vámuniót

1930 augusztus

A jugoszláv és román szakértők szombati tanácskozása azzal végződött, hogy Románia és Jugoszlávia között sikerült egy ideiglenes gazdasági megegyezés föltételeit megállapitani. Ez az ideiglenes szerződés mindaddig jogi alapja marad a két ország kereskedelmi és gazdasági viszonyainak, amig a sinajai tanácskozás határozatához képest a szeptember elsején életbelépő végleges szerződés el nem készül.

Belgrádi politikai körökben a megegyezésnek nagy jelentőséget tulajdonitanak és különösen nagy föltünést kelt dr. Franges tárcanélküli miniszter nyilatkozata, aki résztvett a sinajai tárgyalásokon. Franges ebben a nyilatkozatban már kifejezetten román-jugoszláv vámunió létrehozataláról beszél, amely idővel átalános vámunióvá fog kiépittetni.

Ez az unió egyelőre nem a jugoszláv és román nyersanyagokból előállitott iparcikkekre fog vonatkozni, hanem főleg mezőgazdasági terményekre.

A vámunió területe harminckétmillió fogyasztóra terjed ki és Franges azt reméli, hogy az unióhoz legközelebb Csehország, majd pedig a többi országok is csatlakozni fognak.

Forrás: www.huszadikszazad.hu

Illusztráció: nagygyűlés a trianoni béke tizedik évfordulóján

Ember vagy életmű? (Benedek Elekről)

Hegedűs Imre János szerint a kisbaconi mester kiváló íróink egyike

Benedek Elek születésének 150., halálának 80. évfordulója Erdély-szerte a megemlékezések egész sorát hívta életre. A roppant irodalmi-irodalomtörténeti hagyaték felbecsülésében cselekvő részt vállalt Hegedűs Imre János irodalomtörténész, aki szakmai munkásságának egyik súlypontjává éppen a kisbaconi mester sokoldalú életművét és életpályájának értékelését tette meg - kezdve azzal, hogy doktori disszertációját Benedek Elekről írta, s folytatva ama nagyszabású monográfiával, illetve a legjobb, legmeghatározóbb Benedek-művek teljességének sajtó alá rendezésével, melyek a mostani évforduló jellemző alappillérei. A Pallas-Akadémia Könyvkiadó vendégeként, ahol e hetekben a monográfia új, bővített kiadása mellett Benedek Elek Nagy magyarok élete (2 kötetben), Magyar mese- és mondavilág (7 kötetben) és Édes anyaföldem! című munkái egyszerre láttak napvilágot, Erdély-szerte tartott népes olvasótalálkozókon elevenítette föl a nagy íróval kapcsolatos időszerű kérdéseket, dilemmákat. Alább közölt elemzése a 2009. október 7-i csíkszeredai találkozón elhangzott kérdésekre adott válaszok szerkesztett változata.

***

Hogyan tudná a mai kutatások alapján felbecsülni Benedek Elek életművét, jelentőségét?

- Nagyon szeretem Benedek Eleket, de rengeteget veszekedtem is vele gondolatban, amíg a monográfiát írtam. Ez a munka elvont nagyon sok más egyébtől, nem engedte, hogy rajta kívül mással is foglalkozzam. Persze, ez hozzásegített az elmélyüléshez. Mert amíg nem írunk monográfiát, a kérdések felvetésében és megválaszolásában meglehetősen felületesek marad az ember. Benedek Elek világában végre olyan mélyfúrásokat tudtam végezni, hogy jobban ismerem, mint a saját tenyeremet... Ezért állíthatom ma bátran, hogy alakja, életműve és világa sajátos képződmény, elsősorban azért, mert ő egy szálfa. De valamilyen furcsa módon a személyiség nagysága hosszú időn át beárnyékolta az életművét. Monográfiám bevezető részében viaskodtam is, miként hozzam előtérbe az életművet, hogy az legyen a fontos, ami megmaradt utána. Halálakor azt írta Kovács László a Pásztortűzben, hogy „Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a művei”. Ám ha ez igaz volna egy olyan emberre, akinek legalább 150 kötete jelent meg, akkor valami nincsen rendjén. Ha több az ember, mint a műve, akkor ott kérdőjelek sorakoznak.

Sikerült végül feloldania ezeket a kérdőjeleket?

- Évekig töprengtem, mihez kezdjek e kijelentéssel. Nyilvánvaló, Benedek Elek a nagy szellemi mesterek sorába emelkedik. Amilyen például Kálvin János volt vagy éppen Kazinczy Ferenc, akinek 250. születési évfordulója van az idén. Történelmünk során minden kor kigyöngyözi magából a nagy embereket... Végül is, elismertem Benedek Elek sugárzó, rendkívüli személyiségét, ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy a mennyiségileg imponáló termésben igenis, vannak kiemelkedő, meghatározó szerepű remekművei. A Pallas-Akadémia Könyvkiadó pedig az évfordulóra a legjobb művek újrakiadását karolta fel.

A számos teljesítmény közül mi az, amit Benedek apó fő művének tart? A meséket? A Cimborát?

- Minden további nélkül az Édes anyaföldem! Egy nép s egy ember története című munkáját. Amely most jelent meg először - az első kiadás óta, amelyre 1920-ban került sor - teljes egészében, úgy, ahogy szerzője azt megírta. A könyv, amely a magyar próza s ezen belül is az erdélyi memoárirodalom nagy hagyományaihoz híven, annak élvonalába tartozik, éppen akkor született meg, amikor Trianon folytán minden elveszett. Úgy írta meg a könyvét, hogy mindenki teljes mélységében átérezhesse a katarzist. Ha van a magyar irodalomnak olyan munkája, amely kiváltja a lelki-szellemi megrendülést, akkor ez a könyv az. Benedek Elek a második kötetben a történészeknél is hamarabb tartott tiszta tükröt a tanácsköztársaságnak, s mindazt a szörnyűséget megírja, ami az őszirózsás forradalomtól kezdve a magyar hazát érte. Azt, hogy a forradalom örve alatt ténylegesen rablóbandák fosztogattak... Hogy gyalázatos gaztetteket követtek el. Sajnos, az író születésének századik évfordulóján, 1959-ben ezt a második kötetet egyszerűen elhagyták! Ekkora szellemi barbárságot ritkán tapasztal az ember... A mostani Pallas-Akadémia kiadás most visszaállítja a könyv és a szerző becsületét. Hiszen sokáig úgy nézett ki, hogy életéből csak a korai, mosolyogtató, anekdotába forduló, ártatlan emlékeket kívánja átmenteni. Miközben ott volt az indexre tett, elhallgatott második rész, ami az egész művet indokolttá és teljessé teszi.

Mit gondol, tragikus életérzésével a monarchiát, avagy az elveszett hazát siratta Benedek Elek?

- Életének nagy részét a monarchia idején élte le, amelyről a történészek igen ellentmondásosan nyilatkoznak mind a mai napig. A kommunista történészek pedig badarságok egész halmazát hordták össze róla, mondván például, hogy a népek börtöne volt... Egy anekdota szerint Ferenc Józsefet felkeresték holmi angol újságírók s arról faggatták, mit keres még a világpolitika porondján, hiszen nagyot változott a világ, mindenütt honosodik a polgári demokrácia? A császári válasz erre az volt: azért, hogy megvédjem a népemet a politikától. A császár köztudomásúlag nem volt lángelme, de ez a mondása nagyon is áll a talpán... Az első világháború volt az, amely kiszabadította a pusztító szeleket a palackból s azok elseperték a monarchiát, ami különben egy gazdasági csoda volt. És minden népe viszonylagos jólétben, demokráciában prosperált. Hamarabb épült a magyar fővárosban földalatti, mint Párizsban. Továbbá, óriási sugárutak készülnek Budapesten, fejlődik a malomipar, a hidak, a folyók szabályozása mind olyan sikertörténethez tartoztak, amelyek meghatározták Benedek Elek kibontakozását és politikai-irodalmi szerepvállalását. Az Édes anyaföldem második részében ezt zseniálisan leírja és kibontja.

Egyesek népnemzeti írónak tartják, mások ellenkezőleg, korszerűségére esküsznek.

- Benedek Elek akkor kerül Budapestre, amikor a népnemzeti irányzatnak kezd leáldozni. Ő mindenek előtt a hírlapi tárcával újított, több fiatal prózaíró társával együtt, de hozzájárult a polgári ízlés formálásához, a sajtó hangjának korszerűsödéséhez. Felkarolta a modernség irányába mutató szerzőket: Vajda Jánost, Tolnai Lajost. Ez utóbbinak, aki majdnem éhen halt, évi tiszteletdíjat járt ki... Benne volt tehát a magyar irodalom sűrűjében, a XIX. század második felében és a XX. század elején. Azt nem mondanám, hogy ő készítette elő a Nyugatot, viszont ő volt A polgár. Az az író, aki a polgári rendért, a polgári műveltségért sokat tett. Ha más egyebet nem, az újságoknak adta a legjobb írásait vagy egyszerűen közölni kezdte a meséit. Elkezdett nagyon szorgalmasan írni a gyermekeknek és fiataloknak, Pósa Lajossal megalapítja Az Én Újságom-at, majd mindjárt létrejön A Jó Pajtás, amely a polgári Magyarország ismert gyermeklapja lett. Eljutott mindenhová, a falvakba is, de mindenek előtt a városi és a budapesti gyerekek asztalára, mert a fővárosnak akkoriban meg kellett tanulnia magyarul. Amikor Benedek Elek felment oda, zúgott a tapstól a zsúfolásig telt német színház és kongott a magyar, és még úgy árultak a vizet, hogy "Donau wasser"... A budapesti németség és zsidóság elmagyarosodásához nagy az ő szellemi hozzájárulása.

A Nagy magyarok élete, a mesegyűjtemények mindenek előtt imponáló terjedelmükkel és hasznosságukkal, nevelő szándékukkal tűnnek ki. Hová tegyük a Cimborát az életműben?

- Benedek Elek több volt mint mester. Író volt. Nagyon sokan tanultak tőle. De nem csak mesterséget, hanem tartást, szolgálatot. Amikor véglegesen hazaköltözött Budapestről, a Cimborával akkora legendát teremtett, hogy olyan nagyságok váltak irodalmi unokáivá, mint Ignácz Rózsa vagy Dsida Jenő és Tamási Áron. Ugyanakkor neki olyasmi sikerült, ami sokaknak nem: három ország szinte teljes magyar írótársadalmát a Cimbora mellé beszervezte munkatársnak. Írt oda Kosztolányi Dezső, de a legnagyobb haragosa, Szabó Dezső is. Így aztán újságjaiból lassan kiszorultak a dilettánsok s megteremtette a minőségi gyermek- és ifjúsági irodalmat. Ő az, aki a fiatal székely írókkal - Tamásival, Nyirővel, Kacsó Sándorral, Szentimrei Jenővel stb. - elindul "kolindálni", járván a városokat és falvakat s aztán az anyaországi kapcsolatai révén megjelenteti az erdélyi magyar írók első antológiáját, Erdélyi történetek címmel... Benedek Elek ritka, szokszínű jelenség: író, nevelő, szervező. E hármas minősége együttesen kell hogy munkáljon bennünk, utódaiban.

Hegedűs Imre János

(Sz. Székelyhidegkút 1941) irodalomtörténész, az irodalomtudományok doktora (1978-ban Kolozsváron, 1987-ben Bécsben). A hetvenes években a romániai magyar sajtóban pedagógiai publicisztikával jelentkezett. 1984-ben Ausztriába emigrált, ahol politikai menedékjogot kapott. Munkatársa volt a Bécsi Naplónak, tudósítója a Szabad Európa rádiónak, valamint a Burgenlandi Rádió magyar nyelvű adásának. Esszéi, irodalmi tanulmányai jelentek meg a Katolikus Szemlében, Új Látóhatárban, Kis Alföldben. Kötetei: Körfolyosó. Bécsi glosszák. Accordia Kiadó, 2003; A néma esküje. Széphalom Könyvműhely, 2004; Benedek Elek monográfia. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2006, 2009.

A Mester szobra és Hegedűs Imre János / Fotó Tőzsér József/ Pallas-Akadémia

Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletében, 2009. október 30.

Egy „érdemes olvasó” laptörténelme

Beszélgetőpartnerünk, mióta csak az eszét tudja, a családi házban megszokta az újságolvasás látványát. Kezdetben a kolozsvári Igazság járt a csíkkozmási portára, ahol 1943-ban született, majd a Falvak Népére fizettek elő, de mert az Előre napilap volt és nagy formátumban jelent meg, ami több papirost jelentett, az ötvenes évek elején végül mellette kötöttek ki. A Hargita megye megalakulásával a megyei kultúrbizottság munkatársává lett, majd 1969-1985 között könyvtárigazgató, 1985-1989 között városi kultúrházigazgató, végül tanári pályát vállaló Léstyán Dénes sok évtizedes újságolvasói élményeiről, gondolatairól beszélgettünk a hatvan éve indult Romániai Magyar Szó jubileuma kapcsán.

- Környezete az átlagon felülien szenvedélyes újságolvasónak tartja. Sose fogta el a kísértés, hogy írja is a sajtót?

- 1956-ban, a magyarországi forradalom idején emlékszem, járt nekünk az Előre, s rámbízták, hogy felolvassak belőle a családnak. Én akkor naponta felolvastam mindent hangosan, hogy mindenki hallhassa, amit a lap írt a budapesti eseményekről. Ugyanakkor viszont hallgattuk a Szabad Kossuth Rádiót is, s annak nyomán tisztábban láttunk. Emlékszem arra is, személyesen mennyire megzavart az a helyzet, de nem csak engem, a szüleimet is, hogy ötvenhat nekünk forradalom volt, viszont az újságban egyszer csak ellenforradalomról olvashattam. Végül aztán mégis eligazodtunk valahogy, mert láttuk, hogy ki melyik oldalon áll. Engem elkapott akkor a nemzeti hevület, s megírtam első verseimet, méghozzá az Előre két oldala közötti széles margóra. Amit viszont édesanyám meglátott s szigorúan rámszólt: apádat börtönbe juttatod, te gyermek! Megfogta és a tűzbe dobta az egészet. Tizenhárom éves kamasz voltam akkor.

- Mire emlékszik még az akkori Előréből?

- Az Előre sose hiányzott a házból, s amíg el nem kerültem otthonról, én voltam a családi sajtófelelős, aki hangosan felolvastam minden nap a híreket. Annyira megszoktam a lapot, hogy később is abból tájékozódtam. Onnan szereztem például hosszú időn át az ismereteimet a sport területéről. Azt például, hogy az 1956-os melbourne-i olimpián hogyan szerepeltek a magyarok. Olvastam Papp Laci bajnoki sikereiről, Keleti Ágnes tornásznő eredményeiről, aranyérmeiről, majd felfigyeltem arra is, hogyan tűntek fel és hogyan szerepeltek a hazai magyar sportolók az országos élvonalban. Ekkor szereztem tudomást a két marosvásárhelyi testvér, Kincses Elemér és Kincses Emese úszó, illetve atlétikai sikereiről. Emlékszem, milyen szépen írtak a marosvásárhelyi focicsapat, az ASA felfutásáról, hiszen Bölöniék valahol minket, erdélyi magyarokat képviseltek, akár csak az Előre által szervezett hagyományos gyerekhoki bajnokság itt, Hargita megyében... Persze, a politikai híreket se hagytam ki sose, különösen, hogy édesapámék nagyon kiváncsiak voltak arra, mikor jönnek már be az amerikaiak. Sajnos, ez a lapból egyáltalán nem derült ki, de azért továbbra is kiváncsian figyeltük, hátha kiolvashatunk valamit a sorok között.

„A lapra sose haragudtam”

- Mennyire lehetett tájékozódni az Előréből? Nem riasztotta el a sok célzatos propaganda?Voltak-e olyan pillanatok, amikor haragudott a lapra?

- Én elsősorban informálódni akartam az újságból, tehát azokat az információkat hámoztam ki, azért olvastam a lapot. Mit csináljak? Olyan típus vagyok, aki szeret mindenről tudni valamit. A lapra sose haragudtam, mert a kötelező, muszáj közléseken kívül rendszeresen az erdélyi magyarok szemszögéből tárgyalta a kérdéseket. És én ezt nagyon értékeltem. A maga idejében az Előre nem hallgatta el például a kalotaszegi egykézés kérdését, de szólt a lövétei gazdag gyermekáldásról is, s ebből jó vita kerekedett. Ezek a mi égető ügyeink voltak, már akkor is, hiszen az erdélyi magyarság is csak egyre fogy...

- Hogyan élte meg az Előre”metamorfózisát”, Romániai Magyar Szóvá vedlését a rendszerváltozáskor?

- Az 1989-es forradalom napjaiban rengetegen vették kezükbe a Romániai Magyar Szót, én is mindent elolvastam belőle. Akkoriban mindenki csak úgy falta az újságokat. Egyetlen évet nem hagytam volna ki, előfizetője voltam a lapnak, s hogy biztosan megkapjam és ne legyen kimaradás, mindig egész évre fizettem elő. Így ment ez 2005 nyaráig, amikor megszűnt az RMSZ. Amit én rendkívül sajnáltam, s többször is szóvá tettem RMDSZ-hatalmasságoknak, amikor Csíkban jártak, felhánytorgatva, hogy a szövetség miért nem támogatta tovább az RMSZ-t, elvégre az ő politikáját hirdette... Aztán rendre megbarátkoztam az Új Magyar Szóval is, amit például most nagyon szeretek, mert a mi szempontunkból biztosít rálátást az országos politikára, ez pedig engem nagyon érdekel. Különösen az, hogy mit tud elérni az RMDSZ a román politikai küzdőtéren.

Húsz lapra is, saját zsebből

- Hosszú időn át hűséges előfizető, valóságos „érdemes olvasó”. Mennyire megterhelő az ön számára az előfizetés?

- Régebb egyáltalán nem volt megterhelő lapokat járatni. Nagyon olcsó volt a sajtó... A nyolcvanas évek elején például olyan szabályok léptek életbe könyvtári viszonylatban, takarékossági okokra hivatkozva, hogy a megyei könyvtár legtöbb csak 6 napilapot és 6 folyóiratot rendelhetett meg a költségvetéséből. Akkor, hogy ne szakadjon meg a gyűjtemények folytonossága, a saját zsebemből még vagy húsz lapra előfizettem, nagyjából magyar nyelvű heti és havi folyóiratokról volt szó: a Hétről, a TETT-ról, az Ifjúmunkásról, a Falvak Dolgozó Népéről, az Utunkról, a Korunkról, az Igaz Szóról, Napsugárról, s az én nevemre jöttek a könyvtárba. De akkoriban ezt megengedhette magának az ember. Immár olyan árak vannak, hogy egy ilyen gesztust egy mai könyvtáros részéről nem tudnék elképzelni.

- Hogyan tájékozódik ma, amikor a sajtókínálat annyira sokszínű és bőséges?

- Igazából ma már lehetetlen mindent elolvasni, minden lapot nyomon követni, annyi van a piacon. Ráadásul ott vannak a román és a magyar tévéadók, azok is jócskán kitöltik az ember idejét. Ennek ellenére, igazából tájékozódni inkább az írott lapokból tudok, s ehhez a megyei ügyekben ott van a két helyi lap, a Hargita Népe és a Csíki Hírlap, amelyekre előfizetek, országos kitekintést pedig az Új Magyar Szó nyújt számomra. Méghozzá azt mondhatom, hogy alapos kitekintést. Ugyan a helyi lapokban is találni egy-egy fontosabb országos eseményre való utalást, háttéranyagot, de ezek hézagosak, rendszertelenek. Az ÚMSz viszont igen jól körüljárja, megvilágítja, taglalja és elemzi a politikai kérdéseket. Személy szerint Simon Judit és Ágoston Hugó elemzései állnak hozzám közel, ezek mindig világosak, érthetők. A többiek is jók, nincs kifogásom, de néha úgy érzem, túlbonyolítják kissé a témát, nehezebb kihámozni a szerző állásfoglalását. Külön értékelem azt, hogy olyan szerző, mint Cs. Gyimesi Éva minden héten megszólal az utóbbi időben. Méghozzá publicisztikával, és nagyon sokszor bátor, kényes kérdéseket vet fel, de hát ez a demokrácia, a sajtószabadság ezt biztosítja.

- Bosszankodott-e életében lap vagy szerkesztő, esetleg mindkettő miatt újságolvasás közben?

- Soha... Soha... Azaz hogy bosszant azért egy dolog az Új Magyar Szónál és azt most elmondanám. Ugyanis hosszú éveken át nagy élvezettel olvastam az RMSZ-ből a levelezési oldalt, az mindig friss volt, eleven, az olvasók egész Erdély területéről roppant sok és érdekes témát vetettek fel. Érezni lehetett a lap kapcsolatát az olvasóval, illetve az olvasó ragaszkodását a laphoz. Ez a hozzáállás most valahogy hiányzik az ÚMSz-ből. Ezt mintha elvágták volna az új lap beindításával, mintha lerázták volna az olvasókat, nem tekintenék őket eléggé aktív partnernek. Nagy kár, hogy megszűnt a levelezési oldal. Mondjuk, nem teljesen, olykor jeleznek valami kis véleményt egy-egy sarokban, de a lényegbevágó vitaanyagok, hozzászólások megjelentetését nagyon hiányolom.

- Mi a véleménye a mellékletekről?

- Nagyon jónak tartom a Kisebbség-et, igen színvonalas fórum, jó, hogy továbbéltetik. Igen csak jó a Színkép, s itt különösen a szemle oldalakra gondolok, amelyeken a magyarországi és a romániai sajtóban közölt legfontosabb állásfoglalásokat közlik újra, szemlézik. Észrevettem, hogy minden lényeges kommentárt megtalál itt az ember, amelyek nyomán aztán el is szoktam menni a könyvtárba, hogy utána nézzek a teljes anyagnak. A rovat gondolkodásra és további búvárkodásra készteti az embert. Az írott, korrekt tájékoztatás mellett gondolom, ma ez egy napilap legfőbb haszna, értelme.

(Egy átdolgozott, rövidebb változata megjelent 2007-ben, az Új Magyar Szó Színkép mellékletében)