"Jelentések..." - Csíkszeredában

Tegnap a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában megtörtént a Jelentések csíkszeredai bemutatója is. Mintegy másfél órán át tartott, dedikációval együtt. Jóformán be sem léphettem a teremben, a bejáratnál már várt egy fiatalember, aki elmondta, hogy missziót teljesít, méghozzá Dancs Artur megbízásából, ugyanis azt szeretné, ha Artur számára dedikálnám azt a példányt, amit a kezében tartott.

Ilyen hangulatban indult az este, meg is telt a pinceterem, az egykori rajoni pártbizottság ülésterme. A könyvemben van egy olyan rész, amelyben azt mondom el, miként fedeztem föl újságíróként Csíkszeredát - az pont az alkalomhoz illett, hiszen első utam az akkori rajoni pártbizottsághoz vezetett. Ráadásul a hallgatóság között volt - ugyanolyan ősz fejjel, mint jómagam - az a Gergely András, aki annak idején KISZ-aktivistaként bennünket (Elekes Ferit és engem) 1962-es decemberi riportutunkon elkalauzolt.

(Akit érdekel a történet, A csodálatos világháló című korábbi bejegyzésemben részletesen is elolvashatja.)

A terem megtelt, a könyvet vásárolták és jó volt látni, hogy azok az emberek, akikre titokban számítottam, valamennyien ott voltak az eseményen. Ádám Gyula szorgalmasan fotózta a történteket, mi pedig Székedi Ferivel egy kisasztal mögé a placcra kiülve próbáltuk "eladni a témát", mint két, minden hájjal megkent újságíró.

Feri különösen alaposan készült: megszerkesztett beszédét fölolvasta, majd jómagam szóltam néhány szót a könyvet kiadó Polis könyvkiadó munkájáról, legutóbbi kiadványairól, mintegy pótolva Dávid Gyulát, a kiadó igazgatóját, aki nem lehetett jelen az eseményen.

*

Székedi Ferenc méltatása így hangzik:

Az újságíró, költő, író, könyvszerkesztő, a fotósoknak és a művelődésnek sokat segítő közéleti ember mai könyvének bemutatóján két mondatból szeretnék kiindulni. Az első idézet Cseke Gábor egyik verséből és így hangzik:

Hibát hibára halmozva éltem

Gyermeki szívvel, gyanútlanul

Olykor hazugságokat meséltem

És pofonok érkeztek válaszul

Ez a részlet Gábornak a 2005-ben, Tükörterem címmel megjelent, válogatott verseit tartalmazó kötetéből való és aki már járt tükörteremben — Marosvásárhelyen avagy az egykori cirkuszok összetologatott üvegfalainál -az jól emlékszik, ez a fajta berendezkedés arra való, hogy a legkülönbözőbb szögekben mutassa meg az arra járót, de ugyanakkor valamiféle útvesztőbe is csalja, hiszen nehezen lehet kitalálni a tükrök káprázatából, a sokszoros tükröződések útvesztőiből.

A másik kiindulópontot különösképpen a fotósok meglehetősen jól ismerik.

Az ellenfény, a kontrafény a modell, vagy a téma mögül érkező természetes vagy mesterséges megvilágítás elnevezése. Ezt a korabeli fotós műtermekben díszítő fénynek, vagy haj fénynek is nevezték, hiszen elsősorban a modell hajának kiemelésére használták. Az átlagos fotótémák esetén azonban az ellenfényt lehetőleg elkerülik, mert a háttér túlexponáláshoz, vagy a téma alulexponáláshoz vezet, azaz magyarán: elmosódik az arc és kiugrik a háttér.

Ha a fenti két, érzelmi és értelmi, szubjektív és úgymond objektív kiindulópontunk mögé gondolunk, akkor már megtettünk egy fontos lépést ahhoz, hogy ráhangolódjunk arra a könyvre, amelynek ez a címe: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Cseke Gábor az elöljáróban idézet négy verssor szellemében önmaga életét idézi fel, de emlékezéseinek ellenfénye azt is jelenti: amikor az ő arca beszürkül, akkor élesen kiemelkedik a háttér, pontosabban az élete és munkája mögött levő tér és idő, azok a színterek és azok az évtizedek, ahol és amikor több évtizedes újságírói munkáját végezte.

Negyvenkét esztendővel ezelőtt, Románia területi újjászervezésénél, a megyésítésénél, itt ebben az épületben szokatlan dolgok történtek: kint a tömeg azért tüntetett, hogy Csíkszereda legyen Hargita megye székhelye, bent pedig a városi pártbizottság és a tartományi küldöttek azon tanakodtak, hogy az általuk is elindított közfelháborodást - hiszen tisztségeik is veszélyben voltak — hogyan lehet Bukarestben is elfogadható csatornába terelni. A megyésítés megtörtént, ez többek között magyar nyelvű megyei pártlapok létesítését is magával hozta. Ekkor indult a Hargita, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör és így tovább. Az új megyei lapok élére addig Bukarestben dolgozó magyar főszerkesztőket, főszerkesztő helyetteseket neveztek ki, így lett az Ifjúmunkás akkori főszerkesztőjéből, Dali Sándorból sepsiszentgyörgyi főszerkesztő és így nevezték ki a Kommunista Ifjúsági Szövetség Ifjúmunkás elnevezésű lapjának egyik vezető munkatársát, Cseke Gábort főszerkesztőnek. „Mint Ifjúmunkás főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár bilincses foglya lettem saját státusomnak." - ezt írja magáról Cseke ebben a könyvben, Gergely Tamás, Svédországba távozott egykori munkatársa pedig a visszaemlékezések elolvasása után ezt állapítja meg: " Módszere, mint szinte mindenkinek azokban az időben, a „lehajtott fej" politikája, meggyőződése, hogy simulékonyságával több eredményt ér el, mint nyíltan szembeszegülve. Az eredmény egy, a lapba belopott vers, egy gerinces riport, a lap felének, harmadának olvashatóvá tétele. Magának a lapnak a megjelenése, mert ha sok minden hamis is volt a sokszor utált lapokban, a magyar szó összekötötte a közösséget, melyhez szólt, hasonló szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak, mint az egyháznak."

Úgy gondolom, sem a mai fiatal olvasók, sem a mai fiatal újságírók nem ismerik a korabeli sajtóviszonyokat, ezért engedjék meg, hogy dióhéjban szóljak róluk. Romániában minden lap pártlap volt, az irányítás több szinten történt: egyrészt a pártaktivisták a főszerkesztőkkel közölték útmutatásaikat, akik ezt továbbadták a szerkesztőbizottságnak, a rovatvezetőknek, akik a mezei újságíróktól kérték az éppen időszerűnek mondott témák befoglalását a heti, havi vagy negyedévi tervekbe. A megírt anyagokba a hierarchia felsőbb fokán állóknak joga volt beleírni, vagy kihúzni és nem csupán a magyar nyelvhelyesség, a szóhasználat és a stílus tekintetében, hanem ideológia alapon is. Az újságokat megjelenés előtt még átnézte a cenzúra, avagy a sajtóigazgatóság, amint későbben nevezték, a nyolcvanas években pedig már a lapterveket is be kellett mutatni a megyei pártbizottságoknak, mivel a cenzúra — elméletileg úgymond intézményesen — megszűnt, de a gyakorlatban ott maradt. A cenzúra magával hozta az öncenzúrát is: az új ságírók jelentős része kerülte azokat a témákat és azokat a megfogalmazásokat, amelyekről tudta, hogy úgy sem jelenhetnek meg vagy a cikkekből amúgyis kihúzzák. Még a legjobb szándékú főszerkesztőket is erre kényszerítette a kor: egyrészt figyelni kellett mindarra, amit a pártutasítások sugalltak, másrészt viszont előre, a munkatársak és az olvasók, a sorok között olvasók fele is kellett nézni, hogy az ideológián túl a szakma, a nyelv, az olvasás, a közösségi tudat és a még megmaradt önálló gondolatok se mondjanak csődöt. Az újságírók kénytelen voltak megírni egy sereg muszáj, azaz úgynevezett musz anyagot, de ezen túl sokan próbálkoztak vagy a nép-nemzeti-hagyományőrző vonal fenntartásával vagy legalább résnyire az európai gondolkodás, eszmeáramlatok megnyitásával és olykor valamiféle olyan társadalombírálattal, amely előtt a leggyakrabban lecsapták az ajtót.

Nos, Cseke Gábor ezekre majd az elkövetkező, az Előrénél eltöltött éveire tekint vissza, ugyancsak a már említett munkatárs, Gergely Tamás szavaival: "keresve azokat a jellemvonásokat, körülményeket, amelyek simulékonyságát, a konfliktusoktól való félelmét, saját szavával: „balekségét" eredményezték, melyeknek „köszönhetően" a diktatúra eszközévé vált." A könyv tehát őszinte, kegyetlen és könyörtelen szembenézés, nem felmentés és még csak nem is magyarázat keresés, hanem valamiféle olyan élveboncolás, amelyet a középkorban végeztek - és nekünk is meg volt a magunk középkora — azért, hogy az eljövendő idők gyógyítói is tanulni tudjanak belőle. Cseke Gábor ezt igen érdekesen teszi: a jelen cselekményei és leírásai között ugyanis az idő különböző síkjai bomlanak ki, olykor több oldalon át önmaguk életét élve, máskor pedig olyan szeszélyesen csapongva, mint az öntörvényű, a múltból hol ezt, hol amazt felszínre hozó emlékezet. Az „ez" meg „amaz" ebben az esetben írókat, költőket, szerkesztőket, kultúraktivistákat, sorok mögötti és sorok közötti olvasásokat, lefejezett vagy átcímezett szövegeket, korabeli romániai magyar közéletet, hiteket és tévhiteket, kis győzelmeket és nagy csalódásokat jelent, és mindenek előtt, mindenek fölött: magát a szerzőt, aki képes ebben a tükörteremben a legkülönbözőbb szögekben szembenézni egykori és mai önmagával.

Számomra egyértelmű: a könyv a romániai magyar memoárirodalom önmaga szövegében, felépítésében is igen olvasmányos kötete. Mindezen túl azonban igazi forrásmunkája lehet majd azoknak a történészeknek is, akik még csak most kezdenek belecsipegetni Románia jelenkori történelmébe és akik ha ezt valóban jól szeretnék tenni, akkor nem a mai, nyitott társadalom kritériumai alapján megfogalmazott, gyors szavakkal ítélkeznek, hanem a korabeli feltételrendszerekben vizsgálják a jelenségeket, azt a zárt társadalmat, amelyen minden igyekezet ellenére mégiscsak túlcsordult az élet.

Meggyőződésem, hogy Cseke Gábor most, amikor a maga egykori búvópatakait követi, jóval élesebb köveken gyalogol végig mezítláb, semmint akkor, amikor úgy érezte, hogy valamiféle védőöltözetben kisebb-nagyobb beomlásokat kell elkerülnie. Könyve mindezért nem csupán irodalmi-szakmai-dokumentarista jellegű önéletírás, hanem erkölcsi tett. Elszámolás. És nem kétséges, hogy példa lehet mások számára is.

*

A találkozó során azt is elmondtam, hogy föltett szándékom összeállítani a Jelentések másik gyűjteményét, amelynek alapja sok, az urszu2 blogban található szöveg lesz, olyan emberekról, pályatársakról, személyiségekről, akik életemen sorsomon meghatározó nyomot hagytak.

Ma reggel a Csíki Hírlap közölt fél oldalas eseménykrónikát, fotóval illusztrálva a találkozóról. Daczó Katalin cikke alább olvasható.

*

Jelentések - erkölcsi tettként

Rendhagyó önéletrajz, beismerő vallomás Cseke Gábor író, újságíró tavaly év végén megjelent kötete, a Jelentések - magamról. Egyes méltatói szerint ez a tükörbenézés Cseke Gábor eddigi legbátrabb írása. A könyvet tegnap késő délután mutatták be a Hargita Megyei Művelődési Központ pincekubjában.

"Szépen igazul elvszerűen sose önzőn bátran lelkesülten bölcsen másokért is makacsul utolsó leheletig mintha csak egy nap lenne az élet" - ez a csupa tiszteletre méltó emberi tulajdonságot felsorakoztató vers nem annak íródott, de mégis Cseke Gábor első, Ceausescut dicsőítő verse lett Az Elnök hite címmel, a szerző saját akaratából. Cseke Gábor talán a címválasztáskor döntött saját további sorsáról, és a következő évtizedekben az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként, majd az Előre országos napilap szerkesztőjeként sem hazudtolta meg ezt a lépését. Szükség esetén engedett, simulékony volt, nem vállalta a konfliktusokat, s egyre jobban beszennyeződött. De Cseke Gábornak - a számos, hozzá hasonló íróval, és újságíróval ellentétben - van egy rendkívüli cselekedete. Megírta a Jelentések - magamról című könyvét, vállalta önmaga élveboncolását oly módon, hogy nem rángatott bele másokat is a mocsokba. Elmélkedik, tisztáz, leír, nem kér bocsánatot. „Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges" - írja könyvében.

Bukarestben és Kolozsváron, Cseke Gábor életének legfőbb állomásain játszódik a vallomás-kötet nagy része, de a csíkiak számára mégis különösen érdekes lehet, hiszen a ma Csíkszeredában élő író korábban is gyakran megfordult a városban és környékén, így nem egy esetben ismerősökre, de még inkább ismerős helyzetekre bukkanhat az olvasó.

„Számomra egyértelmű: a könyv a romániai magyar memoárirodalom szövegében, felépítésében is igen olvasmányos kötete - vélekedett a könyvet bemutató Székedi Ferenc. - Mindezen túl azonban igazi forrásmunkája lehet majd azoknak a történészeknek is, akik még csak most kezdenek belecsipegetni Románia jelenkori történelmébe, és akik - ha valóban jól szeretnék ezt tenni -, akkor nem a mai, nem a társadalom kritériumai alapján megfogalmazott gyors szavakkal ítélkeznek, hanem a korabeli feltételrendszerben vizsgálják meg a jelenségeket." Székedi Ferenc szerint a könyv nemcsak szakmai, dokumentarista önéletírás, hanem erkölcsi tett is, és sok hasonlóra volna szükség.

Amint Cseke Gábor elmondta, most készül a visszatekintés második kötete, amelyben bemutatja azokat az embereket, akik valamilyen módon meghatározták az életét, és ezáltal tágasabbá tenné azt a világot, amely most kissé egy személy köré csoportosult.

Illusztráció: a találkozót megnyitó Ferencz Angéla házigazda és a közönség * Fotó Ádám Gyula

Megélt pillanatok

Botár Laci a napokban felhívott telefonon, s azt kérdezte, elvállalnám-e mára művészal-

bumának bemutatását Székelyudvarhelyen? A kérés udvarias volt, és természetes; s amiként egy évvel ezelőtt felkért arra, hogy szerkeszteném meg az albumot, én pedig igen-nel válaszoltam, semmilyen okom nem volt arra, hogy elutasítsam.

(A csíkszeredai művésszel különben még az album előmunkálataiként interjút készítettem, amely önálló anyagként, a kérdéseket kiiktatva bevezető önvallomásként nyitja Botár László: Megélt pillanatok című albumát...)

A gond csak az, hogy az ilyen bemutatók akkor érnek célt, ha nem formálisak. Ehhez pedig készülni is kell. Kissé feszengek is a szerepemben, hogy szerkesztőként a magam lovát dicsérjem (mert hát minek ócsárolnám, hiszen magamat köpném vele szembe), de szorít a feladat, meg aztán az ÚMSZ Kisebbségben c. melléklete is rámszólt, hogy szeretné közölni a bemutatón mondott szöveget, hát íme, leírtam. Talán azoknak is mond valamit, akik nem lesznek ott délután a találkozón...

*

Kalákában készült album

Sokan állítják, hogy egy könyv története, létrejötte, kihordásának mögöttese nem tartozik a közönségre. Az olvasót csak a befejezett, a kész tény: a könyv maga érdekli, amit a kezében tart és amelynek valódiságáról újra és újra megbizonyosodhat érzékei révén. A könyv körül keringő történetek - amit a filmeseknél manapság "extráknak" neveznek - rendszerint gyanúsak, propagandisztikusnak hatnak és úgymond, elterelik a műről a figyelmet.

Mindez biztosan igaz is, méghozzá olvasói szempontból, s ebben nincs is miért vitát nyitnunk. De lévén történetesen a Megélt pillanatok c. könyv szerkesztője, számomra a Botár László albuma elsősorban a maga történetiségében, genezisében és létrejöttében él, létezik, erről tudok leginkább számot adni. Ami nem zárja ki, hogy otthonában az olvasó is betölthesse a maga hivatását, s a fedőlapok közé foglaltakat mérlegelve, szabadon alkosson véleményt a műről, ami esetünkben nem más, mint Botár László festészeti munkássága és az ezt három nyelven - magyarul, románul és angolul - kommunikáló, bemutató és értelmező szövegek.

A művészalbum rangját mindenek előtt vizuális értékei adják, s ilyen szempontból a Megélt pillanatok autentikus művészi élmény. Tervezése, kivitelezése, kép és szöveg interakciójának működése, a többnyelvűséggel járó fölös párhuzamosságok kikerülése, a grafikai elemek hangsúlyos előtérbe helyezése igen tudatos szerkesztői elképzelés és -rendezés eredménye. Ádám Gyula mindent térben láttató és megjelenítő igyekezete, hozzáértése vándorkiállításnak is beillő, gazdag művészalbumot eredményezett. Ami tökéletesen egybevágott a könyv létrejöttének személyes indítékával: azzal, hogy a művész tavaly nyáron átlépte az emberélet útjának felét jelképező életkort, ama nevezetes "ötvenest", amelyről nyilvános számadást kívánt készíteni.

A könyv tehát az ünnepi számvetés ürügyével tulajdonképpen munkabeszámoló: arról az alkotóról szól - pályatársai és kritikusai tükrében, felhasználva mind a kortárs vallomásokat, mind a sajtóban eddig megjelent elemzéseket -, aki nem csupán egyéni utat teremtett magának a képzőművészetben, hanem gazdag szervezői munkát végzett az alkotó erők összefogására és kibontakoztatására. Már ezért is szorosan a könyv történetéhez tartozik, hogy míg témája az alkotó munka, az alkotás dicsérete, a művészi átéltség áradó lelkesültsége, addig létrejöttének az esszenciája az alkotók közötti megbecsülésben és teremtő barátságban keresendő. Meggyőződésem, hogy Botár László albumának genezisében az egyik legértékesebb tényező az, hogy a szó legnemesebb értelmében kalákában készült. Baráti felkérés jelölte ki a szerzőket - név szerint Márton Árpádot, Fazakas Csabát, Pogány Gábort, Gheorghe Vidát, Székedi Ferencet, Túros Esztert, Nicolae Bucurt - és a már említett szerkesztőket, baráti ragaszkodás ereje indította be az értékelők "motorjait", szabta meg a terminusokat, a munkaütemet és a szerzővel való együttműködés minőségét. Nagy könnyebbség volt számunkra, hogy Botár László kezdetektől fogva tudta, mit akar megvalósítani albumával, s ott, ahol elbizonytalanodott vagy tanácstalan volt, minden további nélkül a közreműködőkre bízta a döntést és a cselekvést.

Az, hogy a művész munkáját értékelők névsora ennyire változatos és reprezentatív, egyúttal azt is jelzi, hogy Botár László otthon van nem csupán művészete esztétikájában, hanem az alkotás társadalmi valóságában. Emberi-szakmai kapcsolatai biztosítják számára az iránta való állandó odafigyelést, művészi kontrollt, aminek rendkívüli termékenyítő hatása tud lenni az alkotó munka további kibontakozására. A Botár-féle tapasztalaton elindulva - de nem csak! - , bátran biztatnék bárki művészt, írót, zenészt, színészt stb., hogy aktív művészeti tevékenysége mellett igenis, foglalkozzon emberi-szakmai kapcsolatai ápolásával, az alkotókat összekötő és tettekre mozgósító szolidaritás felvállalásával, a műhelytapasztalatok kölcsönös megosztásával, mert a gondosan megőrzött, a jelen bizonytalan kimenetelű maszek-küzdelmei ellensúlyozására átmentett kaláka-szellem csodákra képes. Visszahozza életünkbe az erkölcsi, szakmai elégtétel becsületét, mindennél előbbvalóságát.

A mű egészéhez sok esetben a kiadó is hozzáteszi a maga értéktöbbletét, vagy éppen megfosztja attól az illető kiadványt. A Megélt pillanatok esetében a Hargita Megyei Kulturális Központ olyan terrmészetességgel bizonyult fórumnak és mecénásnak is egyszemélyben, ami évek óta következetesen jellemzi konkrét műpártoló tevékenységét. A HMKK-könyvek felirattal fémjelzett albumok egész sora hagyományt teremtett és rangot adott a bennük helyet kapó munkáknak, alkotóknak. A "jót s jól" elve szerint működő, azt előnyben részesítő intézmény túl van azon, hogy beérje egyszerű rácsodálkozásunkkal, formális dicséretünkkel. Legjobban úgy tud megfelelni az iránta táplált növekvő elvárásoknak, hogy a nehézségek ellenére tovább folytatja a polcra eddig felrakosgatott könyvsort és nem hagyja kialudni a kaláka-szellem nem túl divatos, de jól bevált tüzét.

Cseke Gábor

2010 januárjában

Illusztráció: az album fedőlapja (Ádám Gyula munkája)

Életből kibomló látvány

(Fotótábor Külsőrekecsinben / 2009)

1.

Szeptember vége felé számos napi- és hetilapunkban, internetes portálokon jelent meg a hír, illetve hangzott el tévében, rádióban:

"2009. szeptember 25 - október 2. közötti időszakra Külsőrekecsinbe szervezi újabb fotótáborát a Hargita Megye Tanácsa - Hargita Megyei Kulturális Központ...

A fotósok e moldovai csángó falu múltjának és jelenének, mindennapjainak (betakarítások, szőlőszüret) és néprajzi értékeinek megörökítését tűzték ki célul.

A tábor résztvevői: Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Veres Nándor és Ádám Gyula (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Fülöp Lóránt (Agyagfalva)."

Nem tudni, mi ragadta meg a sajtó figyelmét a közleményben, hiszen az 1990-es rendszerváltás óta a moldvai csángóság életének kutatása és rögzítése már nem ütközött hivatalos tilalomfákba, s nem kevesen éltek is a lehetőséggel, hogy felkeressék ezt a földrajzilag-néprajzilag és szociológiailag is érdekes, archaikus vidéket.

Hogy a fotósokat milyen szándék vezérelte, arra könnyebben választ kaphattunk. Elég volt megkérdezni Ádám Gyulát, a tábor eltervezőjét és animátorát, aki elmondta, hogy a nyolcvanas években gyakran jártak oda fényképeszkedni Barabás Zsolttal, s bár tudták, hogy tilosban sántikálnak, rendre belopták magukat a külsőrekecsiniek szívébe - olyannyira, hogy idővel hivatalos lett ünnepeikre, sorsdöntő eseményeikre, s ő olyankor se hagyta otthon munkaeszközét, a fényképezőgépet. 2006 novemberében egy lakodalmi meghívás, 2009 augusztusában szomorú életesemény - Szarka Márton feleségének temetése - szólította Külsőrekecsinbe, s ez alkalommal a készülődéseket és ceremóniát sikerült a maga természetes gazdagságában lencsevégre kapnia.

Miután a Hargita Megyei Kulturális Központ egyszer már nyitott Moldva felé, amikor is 13. fotótáborát Pusztina látta vendégül, kézenfekvő volt a gondolat, hogy XIX. fotótáborát, korlátozott számú résztvevővel újabb csángó helyszínen, ezúttal Külsőrekecsinben tartsák meg.

2.

Külsőrekecsin (Fundu Răcăciun) viszonylag új település, a XVIII. századtól létezik önálló helységként, de csak a XIX. században vált jelentősebbé. A faluban úgy tudják, az adóterhek előli “fugárok” - szökevények - alapították a szomszédos településekről menekültek közül, s nagyrészt magyar csángók lakják. A falu népe mindig a legnagyobb szegénységben élt, amit csak tetézett az, hogy önazonosságukat kereső törekvéseikben mindegyre durván megakasztotta őket a hatalom.

Gazda László tanár, aki a hetvenes években következetes népismereti expedíciókat szervezett pionírkorú tanítványainak a moldvai csángó falvakba, Codex c. munkájában (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2005, Bibliotheca Moldaviensis - kétnyelvű kiadás) tudományos pontossággal térképezi fel a csángó települések múltját és jelenét. Könyvében leírja: Külsőrekecsint 1947-ben katonaság lepte el, hogy a híveivel magyarul is beszélő Susanu paptól és a magyarul éneklő Benke Antal kántortól "megszabadítsák" a falut.

"Amikor a falusiak megtudták, hogy a papot el akarják vinni - áll Gazda könyvében -, fellázadtak az odavezényelt agitátorok ellen. Megverték őket, s a kocsijukat is megrongálták. Megtorlásként katonaság szállta meg a falut: «fegyvereket kerestek». A kántort megtalálták a rejtekhelyén, és lelőtték, a papot elhurcolták, bebörtönözték és magyarul nem tudó esperessel helyettesítették."

Ilyen és ehhez hasonló történelmi konfliktusok nyomán ma sem meglepő, hogy a külsőrekecsiniek ösztönösen a taszítás és vonzás ellentmondásos reflexével viszonyulnak azokhoz, akik kívülről érkeznek és akikről úgy vélik, hogy megpróbálják felbillenteni életük megszenvedett egyensúlyát. Súlyos örökség a falu hagyományos szegénysége is: Bákó városig 38 kilométert kell megtenni, bűnrossz földutak vezetnek a helységbe, a legközelebbi vasútállomás (Forrófalva) 8 kilométerre van... 1991 júliusában a falut átszelő patak példátlanul megáradt, mintegy 50 házat szinte teljesen elpusztított. A kárvallottak akkor a falu egy magasabb részén (Dumbrăveni) építettek maguknak új telepet.

Külsőrekecsinben őrzik a leghívebben a néphagyományokat és a régi magyar viseletet - állapítja meg Gazda -. Ünnepnapokon legtöbben népviseletbe öltöznek, de sokan hétköznapokon is viselik, ahogy ezt - sok egyébbel együtt - a fotósok is lépten-nyomon tapasztalhatták.

3.

Ádám Gyula, a tábor szervezője és vezetője a tábor zárása után elmondta:

- Amikor megérkeztünk, a falu a a halott Szarkánéra való hat hetes megemlékezés küszöbén állt, a szertartáson szinte a fél falu, mintegy 150 ember vett részt. Egy péntek estén érkeztünk, nagyban folyt a készülődés a megemlékezésre. Jó pár helyen sütötték a kenyeret. Nagy volt a sürgés-forgás, ráadásul ott voltak a sürgető mezei munkák, a szüret. Ilyenkor segíteni illik, volt, aki odaállott udvart söpörni, másikunk vizet hordott... Ezen az alapon fonódtak az első szoros emberi kötelékek szombaton, amikor a Magyar Ház avatása is történt, ott elsősorban fiatalok voltak, akikkel sikerült összeismerkedni, azok hazavitték társaimat a családi házhoz, ott megismerkedtek a szülőkkel, azok meg elvitték őket Rekecsinbe, a vásárba, majd a családnál etették-itatták őket, mutogattak nekik ezt-azt, elvitték a templomba, a szőlőbe...

- Vasárnap volt az emlékező mise, majd a megemlékezés, ahová mindenki bejött, a fotósok is mind ott voltak. Egész Rekecsin jelen volt azon az udvaron: rengeteg étel, hagyományos menü, végig tudtuk nézni, ami az udvaron történt, a leves főzéstől egész a torig, ami a végén átment szabályos népi szórakozásba... Ugyanígy, másnap, szüretkor: ott elsősorban munka folyt, nem fotózás. A fotózás az közben történt.

- Eszembe jutottak a nyolcvanas évek, amikor Barabás Zsolttal együtt merészkedtünk át partizán módra a hegyen, csángó életet fotózni, akkor is ez volt az elfogadás nyitja: azonosulni a helyi közösséggel. Persze, ennyire nyíltan, mint ma, mégsem lehetett... S ami érdekes: most elhárultak a külső akadályok, viszont az emberek nem eléggé nyitottak...

- Még indulás előtt úgy számítottam, hogy a tábor közepe táján kénytelenek leszünk összepakolni. És már szombat reggel, mikor egyet fordultunk a faluban, mindenki megkapta a maga rekecsini leckéjét. Vasárnap éjjel az is megfordult a fejünkben, hogy legjobb volna abbahagyni az egészet. Azt hányták a szemünkre, hogy megtöltjük velük az internetet, mindenhol mutogatjuk őket, kiállításokon s azon kívül is. Nagyon rosszul esett a nekünkfeszülés. De másnap, a szőlőben gyökeresen megfordultak a dolgok. A tábor így nem is a fotózásról szólt, inkább sorsokról, kapcsolatokról. Mi nem az emberek ruháját, a szegénységét, a házukat, a kerítésüket fényképeztük le, hanem az embert, aki benne van, ahogyan él és boldogul. Úgy éreztük magunkat munka után, mintha egy hatalmas gödröt kiástunk volna kalákában s most le kell ülni. Rendkívül jól esett... Köszönet Szarka Péternek és feleségének, Feliciának, akik szíves házigazdaként végig példásan ellátták a csapatot.

4.

A fotótábor résztvevőinek öt kérdést tettünk föl:

1. Mit jelentettek fotós pályafutásukban a szeptember 25-október 1 között Külsőrekecsinben töltött napok?

2. Milyen elképzeléssel utaztak oda és milyen tanulsággal távoztak a csángó falutól?

3. Mi jelentette számukra a fotóstúra "legmelegebb" pillanatát?

4. Osszák meg velünk legsikerültebb felvételük keletkezéstörténetét.

5. Mi a véleményük a fotótáborról mint alkotói "módszerről", és konkrétan a XIX-ről? (Válaszaikat tömörítve és szerkesztve közöljük.)

Fülöp Lóránt (Agyagfalva):

- Ez a tábor talán azért volt sokkal több az eddigieknél, mert egy olyan településen kellett fotózni, ahol sokan, sokszor megfordulnak. Az internet tele van ráfosszekerekkel, emberek jövő-menő pillanatképeivel, de úgy érzem, hiányzik a mindennapok olyasfajta ábrázolása, amely az életüket mutatja be úgy, hogy emberi közelséget is sugároz.

- Külsőrekecsinről sok csodafénybe szabott fotót láttam Ádám Gyulától, aki őszintén, tiszta szívből készítette még akkor, amikor nem volt szabad olyan sűrűn arrefelé járogatni. Először jártam ott, különös érzések kavarogtak bennem. Az első léckerítés, az első bacsó (öreg), a járomba fogott tehén, és ráfos szekere egyszerűen elkápráztatott. Első pillanattól tudtam, hagyományőrző településre csöppenek, de arra nem számítottam, hogy akár akadályokba is ütközhet az, amit fotografálásnak - és szándékosan nem kattogtatást használok - neveznek. Meggyőződésem nem volt, inkább levontam magamban a következtetéseket, és ha az Isten megsegít, a nehézségek ellenére, biztosan visszatérek még ebbe a faluba.

- A világ e része egyszerűen megragadó, ámulatba ejtő, szeretnivaló. Még akkor is, ha ott nem mindenki akarja, hogy szeressék őket. Szeretni pedig kell, mert erősen őrzik hagyományukat, mindenekfelett van a hitük, éjt nappallá téve dolgoznak, és úgy élnek, ahogyan egykor az én őseim is éltek: a maguk kis egyszerűségében. Ugyanakkor talán a legfontosabb: betekintést nyertem életükbe.

- Talán a népviseletes fotók közül emelnék ki egyet. Amikor a kislány áll az ikon alatt, meghitt oldalfényben szépen kiemelve gyerekarcát. Fölötte Mária, kezében a kis Jézussal, mintha letekintene rá, figyelné mozdulatait, gesztusait. Kezeit egy picikét összeszorítja, de bátran „állja a sarat” a fotózás során. Néhány perccel később tudtam csak meg, hogy ő tulajdonképpen măicuţă (apáca) szeretne lenni... Ezután éreztem azt, hogy a dolgok nem véletlenül alakultak úgy, ahogyan akkor történtek.

- A fotótáborok amellett, hogy dokumentálás céljából (is) szerveződnek, egyfajta kohéziós erőt is kifejtenek. Különböző emberek, különböző helyeken történő találkozási pontja. Dokumentálunk és alkotunk. És talán így egyben a legnehezebb. Külsőrekecsinben egyéb tényezőknek köszönhetően ez még nehezebb volt számomra.

Urbán Ádám (Budapest):

- Budapesten, a nagyváros gyorsan zajló életében dolgozom. A reklámügynökségek mindent előre kitalálnak és szinte azonnal elvárnának tőlem. A fotótáborok kiszakítanak e rohanásból és kötöttségekből, megmutatják a nyugodtabb élet szépségeit. Jó kicsit lelassulni.

- Az effajta táborok jó légköre és az ott megismert értékes emberek társasága előre garantálja bárhol a felejthetetlen élményeket.

- Forró pillanatok számomra az esténkénti csoportos képnézegetések és eszmecserék voltak az adott nap megfotografált anyagairól.

- Székelyföldön már hozzászoktam az ott élők kedvességéhez, barátságához. Rekecsinben azonban ellenségesebben viszonyultak a fényképészekhez, azt hiszem azt gondolták, gúnyt űzünk szegénységükből. (Pedig az a hely varázslatos és romantikus egy urbánus fotós számára.) Ezért itt nagyobb bátorsággal kellett egy-egy udvarra befordulni, hogy fényképezőgépemmel megragadjak és elvigyek egy pillanatot a ház lakóinak életéből. Szerencsémre, a kék házas képem készítésekor éppen szívesen látott ember voltam, kivéve a kiskutyát, mely jól megugatott.

- A fotótáborok lehetőséget kínálnak nemzeti értékeink közeli megismerésére és lehetőséget adnak a fotókon keresztül bemutatni a mai regionális állapotokat a távolabb élőknek, s egyben archiválni mindezeket az utókornak.

Balázs Ödön (Székelyudvarhely):

- Jó volt látni a Hargita megyei fotótáborok után, hogy még létezik valahol a hagyományosabb életforma, az ottaniak nagy része tud élni vele, még ha roppant nehezen is, de a modern világ káros hatásai nap mint nap már itt is érzékelhetők. Szakmailag-emberileg erős kihívásnak tartom a tábort, az emberek egy része nehezebben nyílt meg, és ez megnehezítette a fotós dolgát. Végül is nagyon kedvező tapasztalatokkal távoztam, és szeretnék még visszatérni. Köszönet a szervezőknek, hogy részese lehettem e világ megismerésének.

- Legkedvesebb képem sajnos, nem készülhetett el, ugyanis mind a saját, mint a Lóri (Fülöp Lóránt - sz. megj.) gépe éppen fotóalanyaink kezében voltak, két csángó viseletbe öltözött kislánynál, akik egymás mellett ugyanabban a pózban állva fényképeztek valamit. Kellett volna egy harmadik gép vagy fotós, de nem volt se ez, se az.

Bálint Zsigmond (Marosvásárhely):

- A több mint fél évszázad alatt, mely számomra a fényképezés varázslatos világában telt el, nagyon sokat jártam az erdélyi falvakat, emberekkel ismerkedtem, barátkoztam. Külsőrekecsin egy újabb mozaikkocka fotográfiai pályafutásomon. Miután a Gyula által kitaposott ösvényen megismerkedtem az ott élő emberekkel, és nekem is meséltek életükről, ragaszkodásukról a szülőföldhöz, mely biztosítja számukra a megélhetést, egyre inkább azon töprengtem, hogyan fogom mindezt fényképeimen visszaadni. Most viszont gazdagabb lettem egy élménnyel, mely hosszú ideig elkísér. Ezt szeretném a képeken keresztül másokkal is megosztani.

- A HMKK meghívása felkeltette az érdeklődésemet a település iránt. Feljegyzések és útiélmények alapján ismerkedtem a moldvai magyarok életével. Tudtam, hogy a faluban is a régi archaikus magyar nyelvet beszélik, de amikor élőben szembesültem mindezzel, rádöbbentem: bizony, sok mindent nem értek meg és szükségem van a Gyula nyelvi ismereteire. A közel egy hét a helybeliek társaságában elégséges volt betekinteni a portáikra, ismerkedni a családok idős és fiatal tagjaival. Úgy tűnik, az évszázadok hagyománya, mely egybetartotta a közösséget, lassan a múlté lesz. A globalizálodó világ áldása és átka egyszerre hat a településre. Fényképeink kordokumentumok, bemutatják a mai falu hangulatát, embereit. Érdekes és tanulságos lenne ugyanezeket az embereket újra fényképezni mondjuk 5 vagy 10 év múltán.

- Bizonyára nem volt véletlen az időpont kiválasztása. Szeptember vége az őszi betakarítások ideje. A szüretkor az időjárás is kedvezett, aki csak tehette, a mezőn volt. Munka közben mindenről szó esik. Így kezdték el mesélni házigazdáink, hogyan ismerkedtek meg a rendszerváltás előtt Ádám Gyula kollégánkkal, majd hogyan próbáltak segítséget nyújtani neki, amikor a hatóságok nehéz helyzetbe hozták mindannyiukat. Ez a ragaszkodás, szeretet, mely énjükből sugárzott, részemre emlékezetes marad.

- Felvételeim hangulatában adják vissza a falu mindennapjait. Nagyon nehéz kiemelni egy képet a sok jól sikerült közül. Két képsort azért említenék. Az egyik a szürethez kötődik, amikor a szekér megtelt szőlővel, befogták a teheneket, majd elindultak hazafelé az erdőn át. A falu a völgyben helyezkedik el, a szőlős meg a hegy tetején. A meredek keskeny, gübbenős úton a tehenek több alkalommal szekerestül futásra kényszerültek. Mi a fényképezőgéppel a fák között le és fel szaladgálva kerestük a megfelelő kompozíciót, s a jól sikerült felvételek kárpótoltak minden fáradságért... A másik képsor akkor készült, amikor Szarkáék 40 napos megemlékezésére készültek. A család, a nagyszámú rokonság sütött-fözött. Én oda cseppentem be ahol a kenyeret meg a málét sütötték. (Ez utóbbit ők pitánnak nevezik - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bukovinaiak, moldvaiak, de a székelyföldiek egy része is pitánt, bosztánpitánt, toros pitánt emlegetnek, amelynek tésztája kukoricalisztből, főtt marhatökkel keverve, váltakozva lepénykenyér, ill. kenyér módjára készült, kenyér szerepében fogyasztott, halotti torban elmaradhatatlan sütemény.) Lencsevégre kaptam a hevítést, a tészta kiszakítását, tepsibe helyezését, a bevetést, majd a kisült kenyerek egymás mellé sorakoztatását. Ezt követően megtörték a párolgó ropogós kenyeret és elsőként kóstoltuk meg. A felvételeket nézegetve érzem a friss kenyér illatát.

- Amikor 2002-ben először találkoztunk a közös fotótáborozás alkalmával, még nem gondoltuk, hogy a HMKK értékteremtő, értékmegörző hagyományt teremt belőle, mely példaértékű a magyar nyelvterületen. Bemutatni, hogy a harmadik évezred első esztendeiben miként éltek, viselkedtek falvaink, településeink emberei, mindnyájunk számára kihívás volt és marad. Ennek próbáltunk méltó módon eleget tenni Külsőrekecsinben is.

Veres Nándor (Csíkszereda):

- Nem először járok Moldvában, van egy moldvai barátom is, részt vettem a pusztinai táborban s jártam Magyarfaluban is, s viszont teljesen más élmény volt a rekecsini. Mert nagyon erős a vendégszeretet, ugyanakkor a tartózkodás is, ami elsősorban a fényképezőgépnek szól. Indulás előtt számítottam ilyesmire, de ahhoz képest nem volt olyan komoly az ügy, egy hangos kisebbség hallatta a hangját.

- Nem is egyszer átnéztem már a behordott anyagot, de mondhatom, sok újat hozott számomra a tábor. Éppen a terep mássága miatt másként is álltunk hozzá a dolgokhoz. Velük együtt éltünk, szüreteltünk, s közben fotóztunk, s az egész valahogy bensőségesebbre sikerült.

- Egy szüretes fotómat emelném ki a sok százból, amit készítettem, előtérben egy szőlőtő látszik, s a háttérben egy asszony katrincában, amint éppen indulna tovább. Úgy készült, hogy éppen szüreteltünk, a kamera átvetve a vállamon. A rekecsinyi szőlőtövek annyira alacsonyak, az ember nem is állva szedi a szőlőt, inkább térdelve vagy éppen a földön ülve. Én is ültem éppen, s a gépemmel állandóan hátrafelé leskelődtem, hogy a kellő pillanatban lekaphassam az asszonyt, a másik kezemmel meg vakon tapogatózva szedtem a szőlőt, hogy a munka is haladjon. Amikor elfogyott keze alól a szőlő s felállt hogy lépjen, akkor készült a kép.

- Azon töprengek, vajon nem lenne célravezetőbb ez a módszer másutt is. Máshol inkább csak vendégek, kívülállók maradtunk...

5.

A végső tanulságot Ádám Gyula, a moldvai terep jó ismerője vonta le:

- A Külsőrekecsinben töltött hét egyetlen óriási látvány volt... Nem kellett órákig, napokig mászkálni, mint máskor, nem lehetett csipegetni, mert itt minden töményen sűrítve volt. Ez a tábor nem hasonlított egyetlen eddigi rendezvényünkhöz sem. Még a pusztinaihoz sem, pedig az is csángóvidék... Igaz, hogy itt élni illett a helyiek életét, ráérezni gondjaikra, de ez az odafigyelés később háromszorosan-négyszeresen is megtérült, látvány formájában. Elég megnézni az ott készült fotókat...

Illusztráció: Fotótéka * Ádám Gyula fotója

Fotósuli másodszor (finálé)

Szeptember 19-én arról számoltam be, hogy újra megnyílt a Hargita Megyei Kulturális Intézet professzionális fotó-

tanfolyamának második évadja. Akkor az első napi benyomásokról, gondolatokról számoltam be, azóta viszont - pontosabban a tegnap - levizsgáztak a hallgatók, valamennyien jó eredménnyel, beleértve azokat is, akik az első évad végén valamiért lemaradtak a vizsgáról. De lássuk, miként is zajlott le az öt hétvégére időzített "erőltetett menet"...

1. hétvége

(2009. szeptember 18-20.)

Míg az első napon csak némi kóstolót kaptunk fotótörténeti alapelemekből és gépkezelésról a fotó mibenlétéről, a másodikon, szeptember 19-én és 20-án Molnár Attila már több órán át nyűgölhette a hallgatókat, bevezetve őket a fotózás kezdeteinek rejtelmeibe, a klasszikus fotográfia nagyjainak munkásságába. Ami az egészben nagyon vonzó: a sok képnézegetés, a szabad vita arról, mit ábrázol egy-egy régi fotó, fantáziálás arról, mi lehetett egy-egy alkotó szándéka, milyen körülmények között dolgozhatott, ki lehet a fotó alanya stb.

Meg a dokumentumfilmek Nadarról, a fényképezés géniuszairól (Jó időben, jó helyen): Capáról, Henri Cartier-Bressonról, Henryk Rossról, W. Eugen Smith-ről...

A gyakorlat a fotóábécétől indult: pénteken Veres Nándor, szombaton Ádám Gyula igazított el a kamerák, a témaválasztás, a műszaki paraméterek, a megvilágítások, az objektívek, a modellfotózás kezdeti tudnivalóiban. Ádám Rebeka és csellója fölötte hálás témának bizonyult a puritánul berendezett stúdiósarokban - a kép tanúsága szerint a csíkszeredai diáklány minden hallgató alkotó érdeklődését kiváltotta.

Az oktatók ígérete szerint: egy hét szünet után következik a mélyvíz. Hogy ez miben áll, majd elválik...

2. hétvége

(2009. szeptember 25-27.)

Megjött Előd!

Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy beindult a stúdiómunka a fotósuliban, Erdély B. Előd vezetésével.

A fiatal székelyudvarhelyi fotóst egy héttel korábban bukaresti tárlata kötötte le (egy fotópályázaton második díjként nyerte a fővárosi tárlat megrendezésének lehetőségét és anyagi vonzatait), amely igen szép szakmai sikert hozott neki. Előd pedig volt olyan úriember, hogy megtisztelte hallgatóit: mindegyiknek ajándékozott az igen szép kiállítási katalógusából, amit grafikailag kenyeres pajtása, Ádám Gyula tervezett meg és kivitelezett.

A hallgatók nagy érdeklődéssel fogadták azt a teméntelen műszaki kelléket, amit Előd szerre becipelt a kurzus színhelyéül szolgáló pinceklubba, s a terem egyharmada némi hozzáértő szöszmötölés után mini fotóstúdióvá alakult, amelynek padlóján még azt is megjegyezték odaragasztott papírcsíkokkal, hova kell majd állniuk a fotót készítőknek , hogy a kirótt penzumnak eleget tegyenek.

Pénteken és szombaton még csak a stúdióépítés folyt és mozdulatlan tárgy fotózását próbálgatták az áttetsző sátor különböző módon megvilágított, olykor egészen sejtelmes terében. Egy agyagszobrocska - mely telt keblű, ülő asszonyt formázott, erőteljesen kiemelkedő domborulatokkal és homorulatokkal - volt a fő téma, illetve az ígéret, hogy vasárnap már élő modell is érkezik Székelyudvarhelyről, mégpedig ugyanaz az Orsi, aki a tavaszi tanfolyam hallgatóit is kellőképpen elbűvölte.

Előd még képeket is vetített róla a végett, hogy a várakozást kellőképpen felfokozza, de a vasárnapi tanfolyam látogatói (ahogy láttam, csak egy igazolt hiányzót jegyeztek) azonnal szívükbe zárták a roppant csinos és bájos modellt, aki bevallotta: jobban szereti, ha az őt fotózók saját beállítási elképzelésekkel lépnek fel, mert neki az a feladata, hogy olyan mozdulatot és gesztust képezzen le, ami megfelel a fotós egyéni szándékának.

Amíg a modellfotózás- és beállítás, illetve a különböző fényviszonyok, derítési eljárások kiértékelése folyt a stúdióban, rendre kikértem néhány hallgató véleményét, amelyekből - név nélkül - az alábbi csokrot sikerült összeollózni (F=férfi, N=nő):

- Az első hétvégén feltűnt, hogy nem tudok semmit, a második hét végén viszont meggyőződtem arról, hogy a tanáraink felépíthetnek bennünk egy olyan tudást, amire alapozhatunk. Eddig megkaptunk mindent, kérdezhettünk bármit, felkészültek a tanárok. Ha még nem is tudnék egy tökéletes fotót csinálni, úgy látom, hogy a végén csak elsajátítom a módszereit. (N)

- Tetszenek az itt tanultak, a fényképezőgépet is megismertem. Eddig a stúdióépítés és -fotózás fogott meg, de a fotótörténetet is nagyon érdekesnek találom. Eddig a tanfolyam nem okozott csalódást. (F)

- Dinamikus, érdekes. A fotótörténettől eleinte viszolyogtam egy kicsit, de érdekes, egészen felkeltette a figyelmemet. Negatív élményt nem tudnék mondani. A 800 lejbe kerülő tanfolyamból eddig kb. 250 lejnyit "letanultunk", de nagyon megérte. (F)

- Tetszik, mindenekelőtt mert gyakorlatias, odafigyelnek arra, hogy nem vagyunk mind ugyanazon a szinten, sok segítséget kapunk akárkitől, akármikor, ha én szervezném, nem minden hétvégére tenném, tehát időben kissé kinyújtaná, hogy legyen olyan hétvégénk is, amikor elmélyítjük, begyakoroljuk a tanultakat. Most minden olyan sűrűn, gyorsan történik... (N)

- A gépet mostanig csak automata üzemmódban használtam. Most viszont, ha lenyomom az exponáló gombot, szinte látom magam előtt a készülő fotót és felelősségérzésem van... Nem úgy van, hogy csak nyomom, kapcsolgatom a gépet. A tanfolyam kissé el is bátortalanított. Az első hét teltével, úgy éreztem magam, mint a hályogkovács, amikor megmondták neki, hogy milyen veszélyes területre tévedt... (F)

- Elvárásaimon felüli! Nem gondoltam, hogy a második hét végére ekkora színvonalra kerüljek. Sokat gondolkoztam a napokban, milyen kritikát mondhatnék, de nem igazán tudok rosszat mondani. Amit nem várok, az a kurzus vége, a többi eddig mind ajándék volt. (F)

- A fotótörténeti részeket kissé nehézkesnek érzem, abból kivágnék egy darabot és egyébre fordítanám. A fotótörténet nagy része ma már a múltté. Nekünk előre kell néznünk, az a múlt már úgysem jön vissza, szerintem... (F)

- Eddig nem tudtam, hogy a gépem mire képes. Elképzelésem volt a fotózásban, de képbe nem tudtam átvinni. Ami jó számomra, a gép technikája, azt jól ismerni és kihasználni. Mindenik tanárnak megvan a saját stílusa, felkészültek, látszot, ki tanított már, s ki nem. (N)

- Nekem teljesen új minden, kezdő vagyok és minden érdekel. Minden előadás, foglalkozás számomra valódi élmény. Várom, hogy letisztuljanak bennem a felgyűlő ismeretek. Egyelőre csak figyelek. Igaz, kicsit türelmetlen vagyok, de remélem, ez elmúlik... (N)

- Az én szemszögemből túl tömény, egy éves tanfolyam anyaga lehetne. A sok információt nehezebb megemészteni. Elsősorbana fotótechnika gyakorlati kérdéseire gondolok. Ettől függetlenül nagyon jó a kurzus, végeztem már egyet a Kalot egyesületnél, ott megtanítottak egy alapszintet, de ennyire komolyan, ráérzően meg se közelítette a tárgyat. (F)

3. hétvége

(2009. október 2-4.)

Megkezdődött a terepmunka. Méghozzá nagykanállal!

Szombaton Veres Nándor irányította a csapatot, kisebb léptekkel, előbb Csíkszereda megyeházának árkádjai alatt (ahol védve voltunk a szitáló esőtől, de mégis a szabadban voltunk), majd tovább a Taps-téren és a szakszerevzeti művelődési ház halljában, ahol Benedek Elek százötven éves születésnapja alkalmából rendezett mesefelolvasás gyermek- és szülőközönségét fotózták a tanfolyam résztvevői. Akkora volt odabent a nyüzsgés és a hangzavar, hogy a fotósok szinte észrevétlenül és háborítatlanul elkeveredhettek a tömegben, végezhették a dolgukat.

Veres Nándor lépésről lépésre szoktatta rá a hallgatókat, hogy a legegyszerűbb témához is meg kell tervezni a képet. Sorra vették azokat a fő tényezőket, amikre a fotósnak ki kell terjednie a figyelme. Gyakorolták a villanófény használatát, hogy ez a roppant ügyes technikai segédeszköz ne gátja, hanem javítója legyen a készülő kép minőségének.

De a szombati terepmunka már előrevetítette a vasárnap árnyékát, akkor ugyanis a tanfolyam résztvevői vidékre utaztak, ahol Ádám Gyula vezetésével egész napos falusi terepmunkán próbálgatták képességeiket, szerzett tudásukat.

A Csíkmenaságon, Pottyondon és Csíkbánkfalván történt kirándulás tanulságairól Bodó Judit (HMKK) számolt be.

"Reggeliben az idő semmi jót nem igért, ködszitálás és hideg volt. Miután Ádám Gyula kiosztotta a feladatokat, nekiláttunk. Kezdetnek egy panoráma képet kellett a templomról és környékéről készíteni, majd a felújítás alatt álló templomba léptünk, ahol az újabb feladat egy freskórészlet lefotózása volt, innen pedig a kultúrházban tartott misére mentünk, 2-es 3-as csoportokban, hogy nagyon ne zavarjuk meg a szertartást. Ez nem ment könnyen, viszont annál egyszerűbbnek tűnt a miséről kijövő emberek lefotózása.

Akkor értünk a látványos pottyondi haranglábhoz, amikor a köd már valamennyire felszállt, s itt a tájfotózást gyakorolhattuk, most már erősnek számító fényben, napsütésben. A domboldalon meguzsonnáztunk, majd ki-ki elindult, hogy a környező utcákon, patak mellett, felfedezze és megörökítse a falu jellegzetességeit. A nyugalmas csöndbe egy terepmotoros csoport zavarta meg, sajnos, kevesünknek sikerült lencse végre kapni egyett is közülük, amint a harangláb mellett elhúztak...

További utunkon egy közös lovon ülő kislánnyal és fiúcskával találkozunk, akik nagyon szívesen engedik, hogy beállítsuk és lefotózzuk őket, még azt is felajánlva, hogy megsimogassuk, vagy éppen felüljünk a ló hátára is. A mikrobusszal aztán Bánkfalva felé vettük az utat, templomot fotózni. Itt újra váratlan téma fogadott, egy cigányasszony, de főleg a leánya állt látványosan és kedvesen modellt a csoportnak. Hazafele Mindszentnek jöttünk, nagyon rossz úton, de maga a táj minden pénzt megért. Útközben még megálltunk és az alcsíki falvakról, háttérben a Nyerges-tetővel ismét szép képeket lehetett készíteni."

Ádám Gyula úgy eresztette szélnek hallgatóit, hogy a következő hét végétől komoly elméleti oktatáson hasznosítják mindazt, amit a menasági kiruccanáson ki-ki begyűjtött.

4. hétvége

(2009. október 9-11.)

A negyedik hét péntekén beindult a digitális képfeldolgozás alapelemeibe való beetetés. A szolgálatos "idomár" Ádám Gyula volt, a profi képfeldolgozó programok gyakorló ismerője és felhasználója. Akárcsak az első évad esetén, ezúttal is játékos-tréfás hangvétellel tette elfogadhatóbbá a kezdeti nehézség kínjait. Hiszen lépések, fortélyok egész sorát kellett percek alatt megjegyezni, gyakorolni, s a lecke ment tovább - a tanulás az otthoni műszakra maradt.

A keserves, de érdekfeszítő kóstoló után Veres Nándor kérte a főhelyen álló asztalra a hallgatók "házi feladatait": a gyakorlati fotózáson, terepmunkán végzett legjobb felvételeket. Az átlagon felül nagy számban sikerült képek láttán a fotósuli vezetői megkockáztatták azt a véleményt, hogy a második évadban részt vevők - bár jóval szerényebb szakismeretekkel indultak - szintén komolyan veszik a szükséges kanyarokat.

A szombat és a vasárnap aztán igazolták e sejtéseket: igaz, hogy vasárnap délutánra a legtöbben azt se tudták, fiúk-e vagy lányok, de kibomlott előttük a Photoshop és a Lightroom programok kezelésének minden áldása és a tanulság: a digitális fotózásban sem szabad gépiesnek, sablonosnak lenni, e téren is minden egyénre szabott, a konkrét helyzethez igazítandó - vagyis bármilyen csodaeszközt szerkesszen magának az ember, nem fordíthat hátat az alkotás felelősségének. A képmódosító trükkök, a retusálás, a sminkelés, a képjavítás, a panoráma képek készítése, a perspektíva korrekciók mind-mind gondolkodást és alkotó részvételt kívánnak a fotóstól - szóval, tanulni kell!

5. hétvége

(2009. október 16-18.)

Modellfotózással zárult a csíkszeredai fotósuli második évadja, amihez Erdély B. Előd szolgáltatta a stúdiófelszerelést: a füstölő gépet és a szélkereket, amelyek különleges helyzeteket és effektusokat teremtettek a hallgatóknak.

Akik a maguk módján nagy érdeklődéssel követték a nem könnyű gyakorlatokat, ugyanakkor nyakukon volt a diplomamunkák készítésének nyűge is. A kurzus mind a négy tanára jelen volt az utolsó napokon és jó tanácsokkal látták el a vizsgára készülődőket.

Magunk is ott ólálkodtunk a munkapultok körül, s mutatványt kértem a vizsgamunkákból (megtekinthetők itt), illetve véleményeket gyűjtöttem az eltelt öt munkahétről. Ezekből kirajzolódik az az út és módszer, melyen keresztül a fotóművészet alapjai látni és alkotni ösztönzik az érdeklődő és a tehetséges embereket.

Alább a névtelenül kért véleményeket foglaltuk össze (F=férfi, N=nő).

- A sok információtól, amit magamba szívtam, egy megtelt szivacsnak érzem magam. Egy kicsit minden összekeveredett a fejemben. Mintha tudnék s mégse tudnék semmit... (F)

- Az alapokat, amire számítottam, végül is megkaptam. Van a kezemben valami, amivel már lehet mit kezdeni. Ha tovább akarok lépni, az már rajtam múlik. Nagyon tetszett a menasági kirándulás, a tájfotózás, a freskók fotózása... A kritikát már úgy tudom fogadni, hogy az a hasznomra válik. (N)

- A képfeldolgozó programok számomra magas szintűek, de ambiciózus vagyok és egész biztos, hogy megtanulom őket. Maximalista vagyok, igyekszem mindent jól csinálni s most idegesít, hogy nem megy. (F)

- Számomra intenzív volt, most már nyugodtan is végig kéne próbálni azt, amit megtanultunk, s ha a gyakorlatban használnom kellene, akkor mélyülne el a kapott tudás. (N)

- Bár a képfeldolgozó programmal már dolgoztam, a tanfolyamon tanultak nagyon jól jöttek. Fontosak voltak a fotótörténelemből átjött információk, akár csak a digitális technika alapjai. Minden tanártól csak tanulhattunk. (F)

- Sok alapom nem volt, s nekem túl gyorsnak, sűrítettnek tűnt az egész. Jobb lett volna lassabban, kevesebbet, de mindenkinek más az üteme, s lehet, bennem van a hiba. (N)

- Sokat tanultam, de nem eleget. Mind a négy kurzus, amit hallgattunk, igen fontos volt. A lényeg: jóval többnek érzem magam, mint az elején, amikor nekikezdtünk. (F)

- Gyakorló fotós vagyok, de hézagos volt a tudásom. A képfeldolgozásból most sok mindent sikerült elsajátítani. Ugyanakkor a fotótörténet is kiegészítette az érdeklődésemet. (F)

- Teljesen meg vagyok lepődve, sőt illetődve, mennyire jól sült el az egész, mindenik kurzussal meg vagyok elégedve. Nem vagyok túl magabiztos ember, jókora kérdőjelet hordozok magamban, de a tanfolyam alatt sok magabiztosság tapadt hozzám. (F)

- Nagyon jó, hogy a vizsgamunkákat asszisztenciával készíthettük elő. Abból is sokat tanultunk, mintha csak lecke lett volna. Fölösleges dolgot én itt nem hallottam. (N)

- Kegészítő tudást kaptam. Ötletes dolognak tartom, hiába, kell haladni a korral a fotográfiában is! (F)

- Már azt tervezgetem, miként hasznosítom az itt tanultakat. Mert akkor fog igazán letisztulni minden bennem. (N)

- Amíg a tanfolyam tartott, az egyik kollégámmal elmentünk fotózni. Hogy alkalmazzuk a tanultakat. Tán ez volt a legtöbb, amit kaptam. Többet kellene fényképezni, de hát ez rajtunk múlik... (F)

*

Illusztráció: Bánkfalván, a templom előtt pergő szoknyájú cigánylányt fotóznak a hallgatók * Fotó Ádám Gyula