A csodálatos világháló

Elekes Fricinek, szeretettel

1

1962-t írunk, a helyszín Bukarest, november. 

Második napja élem a szerkesztőségi életet az Ifjúmunkás nevű ifjúsági hetilapnál, abból is azt, amit tapasztalataim alapján annak vélek. 

A munkatársak kora délután hazamentek, csak egyvalaki őrzi még az íróasztalt, Elekes Ferinek hívják, egy évvel korábban került föl a román fővárosba, azzal az ígérettel, hogy a Magyar Autonóm Tartományba küldik majd tudósítónak, de addig is, amíg odaérik, a szerkesztőség házatáján tartják, inaskodni. Enyhén kopaszodó, középtermetű fickó, de ami láthatóan meghatározza: góbésan mosolygó tekintete, örök ugratásra álló, mesélő kedve... 

Bölcsész volt maga is, orosz-magyar képesítéssel, az előttem járó évjáratokhoz tartozó, örömmel nyugtáztam ottlétét, hiszen ő lesz az, derül ki később, aki félig-meddig bevezet az otthontól távoli legényélet, a bukaresti lét rejtelmeibe. 

Szerkesztőségi elidőzésének oka van: verset fordít másnapra, történetesen oroszból, az akkoriban berobbanó szovjet „új hullámos” költők - Jevtusenko, Vinokurov, Rozsgyesztvenszkij stb. - valamelyikétől. Hosszúdad poéma mára a penzum, egész délelőtt azzal birkózott, mondja, míg én csak egy olvasói levél átfogalmazásával, szerkesztésével múlattam az időt; a levél valahogy elkészült, de ő még mindig további rímeket keresett, szótagokat számlált, szinonimákat ízlelgetett. Olyannak tűnt, mintha keresztrejtvényt fejtett volna, erősen rágta golyóstolla kupakját, s úgy könyököltem melléje, kiváncsian, ahogy a kibicek szoktak, előbb csak kívülről, tehetetlenül szemléltem csavaros agyának alapos izzadását, majd egy-egy szófordulat erejéig magam is jogot formáltam a társszerzőségre, vagyis hát belekotyogtam, amit Frici örömmel el is fogadott, sőt, a végén még igényt is tartott rá. 

(Tőle hallottam először egy már akkor igen tehetségesnek tartott fiatal román költőről, aki úgymond a számunkra is fedelet nyújtó aktivista tömegszálláson, éppenséggel az ő szobájában lakik, a központi román diáklap munkatársa és átható lábszaga van, rajta is maradt akkoriban „a lábszagú költő” csúfnév; azóta azt is tudom, hogy Marin Sorescuról volt szó...)

A múló idővel, leszálló alkonnyal mit sem törődve, csak faragtuk-farigcsáltuk az egyenetlenné sikeredett, de végül mégis összeálló szöveget, késő estig, amikor már csak a szállásunkhoz közeli kocsmában remélhettünk elfogyasztani némi harapnivalót, mititej miccs, választékosabban: fasírtrolád formájában. S amíg a rostonsült kolbászkák kisülésére és a terítékre várni kellett, Elekes félig suttogva, bizalmasan kacsingatva, célzásos félszavak, -mondatok formájában, apránként adagolva tudtomra adta, hogy a szerkesztőségi hangulat távolról sem az, aminek hirtelenében látszik, meglehetősen feszült és nyomott a közelmúltbeli történések miatt, amelyek éppen akkor dúltak a legjobban, amikor ő beállított szerencsét próbálni.

Az egyik ugyancsak zöldfülű kollégánkról volt szó, aki meglehetősen nyíltan, népes társaságban többször is megállapította, hogy erős nemzeti kurzus van kibontakozóban az országban és nagyon furcsának, sőt helytelennek találja, hogy Kolozsváron rendre eltűnnek például a magyar feliratok: az üzleti cégtáblákról, a mozikban vetített filmekről... Fecsegésének ügyészségi következménye végül is nem lett, annál inkább politikai forgószele: az Ifjúmunkást kiadó Ifjúmunkás Szövetség funkcionáriusai fölötte alkalmasnak találták az esetet arra, hogy példát statuáljanak ideológiai fronton mindazoknak, akik a kétely mételyével fertőzöttek, illetve fertőznék tovább a társadalmat. Kihallgatás kihallgatást ért, az illető nyilvános megnyilatkozásait lajstromba vették, nagyító alatt vizsgálták, értelmezték, s az általuk kiváltott reakciókat, véleményeket firtatták nagy előszeretettel. Majd nagyszabású leleplező gyűlést hívtak össze, amelyen a delikvens fejére olvasták minden elképzelhető vétkét, olyan helyzetbe hozva a közösség tagjait, sőt az asszisztenciát is, hogy kénytelenek legyenek egyenként is nyíltan állást foglalni. Majd az ekként alaposan meghurcoltnak adták át a szót, aki - lett légyen bármilyen makacs, megveszekedett, csakazért is típus - a kötelező szertartás szerint hosszasan szórta a hamut saját fejére, beismerve bűnös tévedését és többszörösen is fogadkozva, hogy a továbbiakban nem enged az ellenséges ideológia csábitásának...

Elekes Frici kocsmai figyelmeztetése jókor jött, még mielőtt gyanútlanul belemelegedhettem volna a rám leselkedő szerkesztőségi vitákba. Egyben kellően megriasztott ahhoz, hogy elgondolkozzak rajta, milyen közegbe is kerültem. Az egyetemen természetesnek tartottam, hogy az uniformizálásunkra tett intézményes kísérletekhez hozzátartozik a román nyelv általános térhódítása. Mindazt, amit megbélyegzett kollégám enyhén illuminált állapotában, „baráti” körben szóvá tett, magam is tapasztalhattam a saját bőrömön, hiszen ugyanannak a valóságnak volt meglehetősen reális perceptuma. Ebből pedig egyenesen az következett, hogy a gondolatokat, a kételyeket a legtanácsosabb zár alá tenni, megóvni a nyilvánosságtól, s ezzel mindenekelőtt magunkat, további kibontakozásunk lehetőségeit óvjuk. Egyúttal azt is éreztem, hogy ha a románságról akarok átfogó véleményt kialakítani, távolról sincs meg hozzá a kellő rálátásom, hiszen én csupán a kolozsvári románokat, azoknak is csak egy részét ismertem, ami jellemző csöpp ugyan a tengerben, de általa nem definiálható csalhatatlanul az egész. Érdeklődésem, kiváncsiságom szerencsésen találkozott főnökeim nevelő szándékával, akik azt tűzték elém - s egyáltalán a tudósítói munkára felkészítendő fiatalok elé -, hogy mielőtt majd belevetnének az élet sűrűjébe, addig járjam csak be keresztül-kasul a hajdani román tartományok, Moldva, Havasalföld, Olténia, illetve Dobrudzsa tájait, s ha nem is jutok el mindenhová, legalább fogalmam legyen arról, hogyan élnek és gondolkoznak az ország különböző vidékein élők. És igaz, hogy első hivatalos kiutazásom Csíkországba történt meg - miután egy nagyenyedi és csombordi próbaúton is szerencsésen túlestem -, a továbbiakban Craiova, majd Focşani, Piatra Neamţ és Bákó következtek. Rendre eljutottam aztán a tengerpartra, a Duna mellé, a Bukarest környéki falvakba és nagyközségekbe, továbbá Ploieşti-re, Piteşti-re, s minden egyes utam felért egy kisebbfajta expedícióval... 

Fricinek ugyanez az ismerkedési szándék tervezte meg az útjait, ráadásul bevallotta, hogy udvarol egy magyar kislánynak, akit tanárnőnek neveztek ki egy Dunához közeli nagyközségben (majdhogynem városban), s nem egyszer leutazott hozzá, vagy éppen a lány jött fel Bukarestbe. (Kapcsolatukból házasság, majd gyermekáldás lett, ma is együtt élnek...)

2.

Össze se tudnám számolni, hogy újságíróként hány ember után “szimatoltam” pályafutásom során - igaz, minden ellenséges vagy sanda szándék nélkül. Úgy éreztem, mert úgy tanultam, hogy mesterségem - amelyet sokáig azzal ütöttek egyfajta „nemesi ranggá”, hogy a pártaktivistáéhoz hasonlóan (a sajtó kollektív szervező erőként való kezelése folytán) kiemelten bizalmi állás. Nyomtatott megbízólevelünkön, amelyet minden kiutazás előtt kötelezően kiállított számunkra a szerkesztőség vezetősége, s amely alapján az út költségeit is fedezte, hosszú évtizedeken át változatlan maradt a nevünk mögött sorjázó felszólítás a helyi hatóságokhoz:

„Kérjük a helyi párt- és állami szerveket, adjanak meg számára minden szükséges segítséget.”

Ez számomra amolyan kiváltságfélének tűnt már az első pillanatban, s kezdeti kiutazásaim során meglepődve tapasztaltam, hogy a megbízólevélnek szóló tisztelet, az újságíróval szembeni körültekintő figyelem működik, élő valóság. Így volt ez Nagyenyeden és Csombordon, majd Besztercén, egyszóval mindenütt, ahol átestem a tűzkeresztségen, s ugyanígy éltem át első utamat a Székelyföldön, mely egyenesen Csíkszeredába vezetett, 1962 decemberében.

Valamivel éjfél után szökkentem le a sivító, sűrű gőzbe burkolózó gyorsvonatról a félméteres hóba. Pillanatok alatt összeragadt az orrcimpám a fagytól...

Indulás előtt idősebb pályatársaim a lelkemre kötötték, hogy jó lesz valamilyen fejfedőt vinnem magammal, már csak azért is, mert a csíki ember, ha télen hajadonfővel lát valakit az utcán, menten tudja, hogy az illető vagy nem odavaló, vagy bolond. (Azóta mindez a legendák világába költözött: ma épp olyan divat diktálta szokások uralkodnak Csíkban is, mint a földkerekség jóval melegebb égtájain...) Vásároltam hát tessék-lássék forma - mert korábban nem tűrtem meg a fejemen semmilyen tökfedőt - egy olcsó, vadzöld vadászkalapot, azt a csomagomba rejtettem, majd leszálláskor, az elhagyatott peronon szépen a fejembe nyomtam, s mint aki ezzel eleget tett a mimikri helyi követelményeinek, nyomultam előre hősiesen és a kiváncsiság izgalmával (ekkora telet akkor láttam először) a minden felől támadó, körülölelő, recsegő-ropogó fagyban, a hófehéren szikrázó, ájult éjszakában, amelyet olykor a száraz bükkfahasábok kéményeken át elillanó fanyar füstszaga itatott át, épp olyan diszkréten, ahogy a köröskörül illedelmesen felhangzó, álmos kutyaugatások a városka csöndjét.

Rajoni világot írtunk akkor, ama híres-nevezetes, sokat emlegetett, egyfelől visszavágyott, másrészt kutyául szidott magyar autonóm tartomány idejéből. A földgáznak még híre-hamva nem volt a székely ember hétköznapjaiban, szálloda, nagyvendéglő is egyetlen darab működött, a Hargita nevezetű (a rendszerváltás után, némi helyi segédlettel, sikerült valakiknek csendőrlaktanyává változtatni), a régi kórház szomszédságában. A hokipálya - a mai fedett jégcsarnok közelében - is csak amolyan szabadtéri létesítmény volt, a pályát bekerítő, ácsolt lelátókkal, ahol a hideg miatt nem lehetett ugyan leülni, viszont izegni-mozogni, toporogni, a pályára bekiabálni annál inkább; mellesleg, mindez kötelező is volt, ha az ember nem akart az utolsó játékidőre mélyhűtött állapotban átigazolódni ama másvilági, egyre nagyobb létszámú csapatba. Ezt meggátolandó azonban, szünetek idején az úgynevezett melegedőben, ami a lelátók alatti, deszkával beborított menedéket jelentette - nagy, vendéglői leveses bögrékben mérték a forró rumos teát, amiről az első korty után is kiderült, ám szorgos fogyasztás után szemmel láthatóvá is vált, hogy tulajdonképpen teás rummal áll szemben az ember, amely veszett jókedvre hangolja az amúgy zúzmarás külsejű, érzéketlenné dermedt szurkoló lelkivilágát. A sokszor késő estébe nyúló meccsek alatt addig-addig teázgatott a közönség (nem beszélve a topogó csizmák, bakancsok mellé állított fenyővizes üvegekről, amiket többnyire az üzletből vagy otthonról hoztak), hogy mire felharsant a minden izgalomra pontot tevő bírói sípszó, a felhevült lelkek fojtás után áhítoztak, s a szurkolótábor szinte egy emberként lepte el az otthonosan szűkké váló, de amúgy vendégszerető lokált, s a benti kellemes melegben, a további 1-2 decitől aztán alaposan és együltében elázott, de akkor már minden mindegy volt...

Amikor Csíkszeredába megérkeztem, a csattanó hidegben, hangoskodva és heveskedve éppen hazafelé szivárogtak az utolsó drukkerek, akik záróráig, de talán még jóval azután is kitartottak a „városiban”, az aznapi meccs után. Én meg, velük szemben, átvágtam a hóba ájult parkon és máris ott álltam a rajoni pártbizottság épülete előtt (azóta tudom: a MÁV 1942-ben emelt épületéről van szó, amely a hatvanas évek elején Csík rajon politikai központja volt), s megnyomtam a masszív faragott ajtó mellé szerelt csengőt. Csoszogás, döndülések, matatás a záron, nyílt a kapu: bajuszos, álmos képű kapus, az akkori idők híres-nevezetes portása, akiről annyi bátor szatíra született és akit könyörtelenül meg lehetett bírálni, le lehetett leplezni, mert egy rendszer ha el is ismeri a hibáit (ami önmagában sem mindennapi erény), többnyire a hierarchiában legalacsonyabban állókra hárítja a felelősséget (kapus, takarítóasszony, titkárnő, ismeretlen tettes stb.).

A szeredai rajoni pártbizottság kapusa viszont igazi mindenesnek bizonyult: kényelmesen, de biztosan forgatta a golyóstollat, amíg bevezette adataimat a mindenes könyvbe, mely az intézménybe való ki-be mozgást regisztrálta, készségesen feldöcögött velem a második emeletre, ahol a vendégszobában jól bedurrantott tüzes vaskályha csak úgy ontotta a meleget az egymás mellett sorakozó emeletes vaságyakra, megmutatta a vízzel teli vedret, a mosdótálat, a fásládát, a piszkavas helyét, jó éjszakát kívánt, majd figyelmeztetett, hogy ha reggelizni támad kedvem, reggel hétkor az alagsori konyhában találom őt, mert egyben ő a pártbüfé kezelője is, s majd meglátom, hogy milyen a cég fatányérosa...

Fagyországból így egyből egy szobányi Afrikában találtam magam, s az örömtől és az ellágyulástól bambán, elfoglaltam az egyik sarokban álló ágyat, majd némi szöszmötölés és a zizegő szalmazsákon való vackolódás után úgy elnyomott az álom, hogy csak akkor ébredtem meg, amikor a pokróc alól kidugott karomon éreztem: reggel felé járhat, mert erősen kihűlt a szoba. Az ablakon még alig látszott némi derengés, csak a park fái fehérlettek be rajtuk, kékes ragyogással.

Az alagsorban kialakított kis konyhában és falatozóban aztán sikerült megkóstolnom a cég fatányérosát: olyan nagy és ízletes volt, hogy bár körben lelógott a lapos tányérról, a feltátlalt savanyúsággal és házikenyérrel együtt tüneményes gyorsasággal megtalálta a helyét a korgó gyomorban.

Reggel nyolckor, pontban munkakezdéskor az ifjúsági szövetség rajoni első titkárának irodájában álltam és a kezdőkhöz illő tisztelettudással és alázattal előadtam: azért küldtek a szerkesztőségből, hogy riportot írjak a csíki ifjúság hétvégi, szabadidős rendezvényeiről, akár a város, akár a környező falvak viszonylatában. Az első titkár rövid faggatózás után beszólított egy fiatalembert, aki Gergely András néven mutatkozott be, s azzal bízta meg, hogy a pályakezdő újságíró elvtársat (aki én voltam) ittléte során kalauzolja el mindenfelé, amerre csak vizsgálódni szeretne.

Eközben szerényen azt is hozzátettem, hogy segítség a szerkesztőségből is érkezik, Elekes Ferenc kollégám személyében, aki egy nap múlva szándékozik leutazni, hogy bemutassa előttem a vidéken való újságírói forgolódás különböző fogásait.

Nem baj, hangzott a döntés, Gergely elvtárs mindenképpen a segítségükre lesz. Neki sem árt, ha tapasztalatot szerez a konkrét valóság területén.

Mikor már javában ismerkedtem Andrissal, elárulta, hogy ő is alig néhány hete került aktivistának a szervezethez, s a kalauzolásom az első megbizatásai közé tartozik. Elkacagtuk ezt a „vak vezet világtalant” állapotot, amely egycsapásra a bizalom légkörét varázsolta közénk: korábbi tartózkodásunk és félszegségünk semmivé vált, amint felismertük egymásban a sorstársat.

Nem mesélem el azt a pár tüneményes napot, amit egymás társaságában, falvakat és a várost járva eltöltöttünk. Neki köszönhetem, hogy egy csíkszentimrei utca portáin lakó fiatalokat keresve, mindegyre névrokonokra bukkantam, s akkor szembesültem azzal a prózai valóval, hogy ritkának tartott családnevem itt olyan közönségesen elterjedt, hogy minden harmadik házban azt hitték, tréfálok velük a bemutatkozáskor.

Másnap éjszaka már „tapasztalt” csíkszeredai lakóként fogadhattam Elekes Ferit az éjszakai állomáson, s vezettem a sokat látottak biztonságával éjjeli szállásra.

Emlékezetes marad az a vasárnap is, amely arról lett volna nevezetes, hogy a Szeredához közeli Csíkpálfalvára bevezetik a villanyt, s ez alkalomból az ifjúsági szervezet műsoros rendezvénnyel köszönti a nagy eseményt. András, hogy megmutassa nekünk a falu környékét, gyalog vezetett át bennünket, toronyiránt a közeli földeken, s úgy értünk a pálfalvi főutcára, vettünk részt az ünnepségen és a villanyavatón, majd meginvitáltak az esemény tiszteletére rendezett díszebédre is. Végül, hogy a riport életszagú is legyen, bekopogtunk egy portára, ahol az idős házigazda szívesen fogadott, amikor eléadtuk a kérésünket: mesélje el, milyen volt itt a világ, amíg nem égett a házakban a villany. A beszélgetést Elekes Feri vezette, Andrissal meg csak tátott szájjal hallgattuk az öreg és Feri párbeszédét. 

Két csavaros eszű góbét hallhattunk, már-már versengve mérték össze csalafintaságukat. Úgy faggatták egymást, mögöttes értelmű, huncut kérdéseikkel, hogy azokba mindjárt belecsomagolták a választ is. S mindezt könnyedén, természetesen tették, ahogy az öreg a rózsaszín ribizliborát kitöltötte a virágos poharakba.:. Én meg csak ámultam és szorgalmasan jegyeztem az ízes mondatokat, az emlékeket, a régi történeteket, amelyek nem akartak véget érni. Az volt a benyomásom, hogy tulajdonképpen minden interjúalany egy-egy csodálatos hangszer, csak meg kell tanulni megszólaltatni, s aztán már úgy játszol rajta, ahogyan te akarod, s azt a nótát, amit éppen csak hallani akarsz. Feri beszédstílusa az őszintén érdeklődő és együttérző városi ember szerepéhez illett, aki segíteni szeretne, ha tudna, pedig hát nem rajta múlik sok minden, de azért ne zárjunk ki bármilyen kis esélyt is, ki tudja, melyik bokorból ugrik ki a nyúl...

Később más, tapasztaltabb kollégával is felkerekedtem közös terepszemlére, de a Frici-féle őszintének látszó riporteri empátiát egyiküknél sem tapasztaltam. Sőt, különösen idegesített az a kioktató hang, ahogy néhányan megnevelni próbálták beszélgető társaikat, akik ezért legtöbbször megszeppenve, nyelvükre harapva, gondolataikat eltitkolva, zárkózottan igyekeztek mihamarabb kibújni a riporteri faggatózás alól.

Nagy volt a bánatom, amikor a közös riportból csak az lett jó, amit Frici írt. Pedig ő végig zsebredugott kézzel, látszólag gondolataiba mélyedve jött mellettünk, az öreg pálfalvi házában is inkább csak a koccintással és a góbéskodással volt elfoglalva, ennek ellenére olyan hangulatosan visszaadta a vasárnap történteket, hogy az én hozzájárulásom végül is elvérzett a szerkesztő szigorú ceruzavonása alatt. Minden mondatomat kihúzta.

3.

“Elekesnek nem lenne szabad verssé erőszakolnia a publicisztikai gondolatot, mert abból sem vers, sem pedig jó publicisztika nem lesz. Ez a veszély egyébként nemcsak az említett, erősen kifogásolt versekben kísért, hanem más, művészileg egyenetlen költeményeiben is. Jó lenne tehát, ha eltöprengene, és banális, de érzésem szerint találó kifejezéssel élve: nem venne fel olyan ruhát, ami nem simul költői alkatára” - írta valamikor 1967 januárjának elején Frici Forrás-kötetéről Elekes Ferenc: Városi veréb. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966 a jó öreg Lazics, vagyis Lázár Öcsi, az Ifjúmunkás kultúrrovatának szerkesztője és egyik legközismertebb újságírója, sok-sok éven át száguldó riportere is. (A másik két igen jól ismert veterán Kincses Jóska és Zöld Lajos voltak; hármuk viselt dolgaiból nagyjából meg lehetne írni az ifjúsági lap hőskorának a történetét...)

Nagyjából kiköbözhető volt, hogy Lazics szigorú lesz a szerkesztőség háziköltőjéhez, aki kötetének megjelenéséig meglehetősen gyakran adott át neki közlésre verset, illetve román és orosz költőktől fordított válogatott darabokat. Lazicsot nem egyszer bosszantotta - mert mesterkéltnek, erőltetettnek tartotta - a Frici kópésága, góbés gondolkodásmódja, s ha csak tehette, nem rejtette véka alá ellenérzését. Ettől függetlenül gyakran ültek le, majd később ültünk le együtt is fehér asztal mellé, akárcsak ama első, hivatalos munkanapomon 1963-ban, s a kellő alkoholszint után aztán rendre a feszültségek is kiütköztek: a beszélgetés, a vita sarkosabb, nyűgösebb lett. Lazics például rendszerint válogatás nélkül sértegetni kezdte asztaltársait. A délelőtt, munkaidőben oly kedves, közvetlen, mindenkivel türelmes szerkesztő kötekedő, morcos emberré változott, hangoskodásával felhívta magára a figyelmet, hetvenkedett, s olykor, amikor már túl nagy nyomás alatt volt, hirtelen belealudt a csetepatéba... Majd, pár perc múlva, mintha legmélyebb álmából ébredne, semmire se emlékezett...

Tudom, bár előttem sose említette: Fricinek nem esett jól ez a kritika, amit talán az is súlyosbított, hogy éppen Lazics volt az, és éppen a saját lapunkban, aki megpróbálta őt lebeszélni a költészetről. Azt hiszem, ha nekem osztották volna ki feladatul, hogy recenzáljam a kötetet, egyszerűen képtelen lettem volna eleget tenni a felszólításnak. Azon túl, hogy mindvégig a kisebb testvér szemével néztem Ferire, elismerve az ő publicisztikai primátusát, máig nem szűntem meg kedvelni kifejezőkészségének azt a rafináltan naiv, hajlékony, eredendő humorát, már-már ábeles együgyűségét, amivel túljár a világ eszén, s kimondhatatlanul örvendtem, amikor látszólag a Lazics kritikájának tanácsát követve, Elekes Feri ráhajtott a jegyzetírásra. Hónapokon, több éven át jelentek meg a lap első oldalán Elég az hoszzá, majd később Hogy őszinte legyek címmel apró, finom megfigyeléseit, gondolatait, rövid lefutású, csípős megjegyzéseit tartalmazó jegyzetrovatai, amit ugyan nem egy gyakorló újságíró irigyelt el tőle, de mint később kiderült, mikor már elfogadottá s gyakorolttá vált a műfaj az addig tüntetően merev szocialista sajtóban, nem mindenkinek állt jól az a ruha, ami Fricit oly olvasottá és népszerűvé tette. 

Az Ifjúmunkást akkoriban egyre nyitottabbá váló, fiatalosan újító lapként könyvelték el, amely egyre több olvasót vonzott, s ha ott valaki közölt valamit, az azt jelentette, hogy mindjárt szerzett is magának hozzá cirka 15-20 ezer olvasót (ami a mai pár ezres példányszámokhoz képest paradicsomi állapotnak számít!). Ráadásul akkor, az első oldalra kerülni, méghozzá hétről hétre, egyenlő volt a sztárcsinálással. Ezért volt aztán annyira visszhangos és közvéleményt megmozgató Matekovits János romantika-vitája, majd később a fiatal költők Vitorlaének című antológiája mentén lezajlott eszmecsere a költészet bátorságáról vagy az a riport-vitaként elhíresült egymásnak feszülés, amelyben az újságírás és a valóság, az igazság kimondásának kényszere, az építő ellenzékiség szorgalmazása publicisztikai igényként megfogalmazódtak. Nem volt nehéz a sorok mögött azt a helyzeti előnyt fölfedezni, amit az Ifjúmunkás szerzett azzal, hogy fiatal, tehetséges munkatársai - mindenek előtt Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovits János, Kovács Erzsébet, Gálfalvi György, majd a későbbiekben Aradi József, Müller Ferenc, Tar Károly s az ő példájukon nagyon sok külsős is - kihasználva a politikai olvadással mind jobban lazuló ellenőrzést, igyekeztek kitapogatni és elérni a szókimondás lehetséges legszélső határait. Mi akkor szívből reméltük, hogy ez sikerült s minden körülmények között teljesíthető.

De a lap mérce és fórum is lett egyben, kisugárzó példa, amihez csatlakozni lehetett. Nem véletlen, hogy az akkori idők egyik irodalmi fenegyereke, Vári Attila ma így figyelmeztetett egy 2008-as üzenetváltásunk alkalmával: “Amíg még élünk, el kellene mondani, hogy nem az Igaz Szó, nem az Utunk, hanem az egyetlen irodalmi lehetőségünk - függetlenül Domokos Gézától, Dali Sándortól, tőled - az a lap volt, amelyről a nemzedékem úgy feledkezik meg, hogy hihetetlen: az Ifjúmunkás és az IM.”

Az Ifjúmunkásnál lett Friciből is - joggal - publicisztikai sztár. Annak ellenére, hogy státusa szerint előbb “tartományi”, majd “megyei” tudósítóként dolgozott Marosvásárhelyen. Az előírások szerint neki be kellett volna számolnia mindenről és mindenféle műfajban, ami a körzetén belül az ifjúság körében történik, ő viszont legszívesebben a jegyzeteivel bíbelődött. Irigyelték is erre-arra, szakmai berkekben is. Ő pedig valósággal sziporkázott, kivirult. 

Az akkori elvárások közepette inkább csak eltűrték, de még nem igazán szorgalmazták ezt a műfajt: az ifjúsági szervezetnél és a pártközpontban, ahonnan irányították és figyelték a lapo(ka)t, elsősorban az számított, hogy a munkasikerek, a gyári, falusi és tanulóifjúság életének szervezeti aspektusai kapjanak hangsúlyosan teret és hangot, a pozitív tapasztalat, az építő bírálat. Az irodalmi értékű filozofálgatás, elmélkedés, szellemeskedés - ahogyan sokan ezeket a kis jegyzeteket elkönyvelték - csak amolyan masninak számított, a csomagoláshoz tartozott, módjával illett adagolni, hogy ne szúrjon túlságosan szemet, Frici pedig ennek az “elvárásnak” nem mindig volt hajlandó megfelelni. Az ő szempontjából most azt mondom, hogy jól tette, hiszen azok az évek régen elteltek, az ő publicisztikai írásai viszont fennmaradtak: belőlük állította aztán össze, 1977-ben Amikor bekapcsolom a madarakat című kötetét (Publicisztikai írások. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1977), amely aztán az utolsó megjelent könyve is lett Elekesnek.

Egy évvel korábban napvilágot látott egy gyermekvers gyűjteménye - Jómag Jani találmánya. (Ion Creanga Kiadó, Bukarest, 1976)-, amelynek újabb kiadása 2004-ben jelent meg a magyarországi Tóth Kiadónál.

4.

Rövid, bukaresti sorsközösségünk után már egyre ritkábban találkoztunk. Én magam Kolozsváron töltöttem be ugyanazt a megbizatást, amivel őt Marosvásárhelyen felruházták. Néha átszóltunk egymásnak telefonon, a “pártvonalon” (a megyei tudósítóknak megengedték, hogy hivatali célra a pártszervezet részére fenntartott külön országos telefonhálózatot használhassák, ami nem csupán Bukarest viszonylatában, hanem a megyék között is működött, természetesen megbízható, azonnali kapcsolatot biztosító telefonos elvtársnőkkel és hívásazonosítóval), néha még elküldött bennünket a szerkesztőség egy-egy közös kiutazásra, vagy felhivattak néhány napos eligazításra Bukarestbe, ilyenkor, egy-egy kocsmai vacsorázás mellett jól kidumáltuk magunkat, de baráti viszonyunkba óhatatlanul belopta magát a ”két- majd többlépésnyi” földrajzi távolság. Költői gondjainkkal is egyre ritkábban hozakodtunk elő. Én is, ő is megházasodtam, jött a gyerek mindkettőnk otthonában, jöttek a kenyérkereseti gondok, lassan, de biztosan lépkedtünk a megállapodottság ösvényein.

Tudósítói életünket 1967 januárjában váratlanul fölserkentette főszerkesztőnknek, Dali Sándornak az az elképzelése, hogy ifjúsági lap lévén, próbáljunk meg egy reális, többé-kevésbé tudományos alapokon álló falusi ifjúsági röntgenképet készíteni a Székelyföldön, mert ezzel nem csak az ifjúsági szervezet tisztánlátását növelhetnénk ifjúsági kérdésekben, hanem felhívnánk a figyelmet a lapra, az itt dolgozók szándékaira... 

A kiszemelt község Tusnád volt; nem Tusnádfürdő, az üdülőhely, hanem a közelében lévő, három faluból álló település.

Nem tagadom, szunnyadó ambícióinkra apellált, amikor kijelölte a brigádot, amelynek élén ő maga kívánt állni. (Ma már tökéletesen fel tudom fejteni logikáját, amivel a csapatban résztvevőket kiválogatta.)

Az ő vezetői tekintélye nyújtotta volna a biztonságot, az akció zavartalan lebonyolításához szükséges körülmények megteremtését, a helyi párt- és állami szervekkel való kommunikációt és a brigád fegyelmét. (Tusnádon később mint szakácsnak is hasznát vettük, s valahányszor éjjelente pisilni ment a közös szállás illemhelyére, atyaian megigazította rajtunk a takarót...)

Nem hagyhatta ki ugyanakkor a lap szakmailag botcsinálta, de szörnyen ambíciózus, egykori MNSZ-aktivista falusi rovatvezetőjét, akinek ügybuzgó fontoskodása, számonkérő aktivista hangvétele gyakran rányomta bélyegét a közös munkára, s ellensúlynak állította melléje a falusi származású, nagy húzóerejű kis hétfalusi csángó embert, Fejér Lacit, akit mintha az újságírói robotra találtak volna ki s hosszas közös tevékenységünk alatt egyetlen egyszer sem kellett benne szakmailag csalódnom. 

Elekes Ferit már csak azért se lehetett volna kihagyni, hiszen tudósítóként a Magyar Autonóm Tartomány volt a vadászterülete, tehát ő volt a “házigazda”, de személye mellett szólt az is, hogy fürge tolla, jó megfigyelő képessége és falusi származása együttesen a szociográfiai brigád hasznára válik.

Ami engem illet, úgy kerülhettem a képbe, hogy nem egyszer adtam jelét annak, van némi fogalmam és kezdetleges képzettségem a felmérések technikájáról, a kérdőívezésről, amit - ugyan primitívebb formáiban - magam már korábban is használgatni próbáltam a tudósítói munka nyomán. Külön megtiszteltetésnek vettem, hogy a főszerkesztő megbízott azzal, dolgozzak ki egyfajta kérdőívet, amivel majd végigfaggatunk egy meghatározott számú fiatal csoportot. Gyakorlatilag a kérdések kimódolását és a csoport kiválogatásának szempontjait bízta rám, s ez épp elég volt fejtörésnek. Mindjárt beláttam, hogy itt csak egy komoly, gyorstalpaló utánaolvasás segíthet, s szerencsém volt egy éppen akkor megjelenő, a témában eligazítást nyújtó amerikai kézikönyv román nyelvű példányával, amire azonnal le is csaptam, s bár nehezen boldogultam a szakzsargonnal, valami mégis felfénylett az alagút végén, s mire Marosvásárhelyre szólítottak, hogy egynapi ottlét és előzetes megbeszélés után közösen utazzunk le Tusnádra, már kész haditervvel érkezhettem. A találkát Elekes Frici lakásán ejtettük meg, pofátlanul megleptük a város központjában található házat s órákon át vitatkoztunk azon, amit akkor javaslatként a többiek elé tártam. A vita többnyire a rovatvezető és köztem zajlott, ő mindenáron azt szerette volna, hogy hagyjuk a fenébe a tudományt, a jó, hagyományos módszerekkel kopogtassunk be a házakba és egyszerűen beszélgessünk el a fiatalokkal, majd a tapasztalatokat ki-ki meg tudja írni. Ezzel szemben én amellett kardoskodtam, hogy a falu általános problémáit feltérképezendő, valóban osszuk fel egymás közt a terepet, de e mellett mindenki kapjon egy bizonyos számú kérdőívet, amelyet kötelezően végigkérdezve, a beszélgetések alapján névtelenül kitölt. Mivel az ifjúsági szervezetnél előzetesen jelezték, hogy a fiatalok számát csak hozzávetőlegesen tudják megbecsülni, lévén jelentős a faluról városra ingázók száma, az tűnt célravezetőnek, hogy bekopogtatunk ugyan minden házba, de csak ott időzünk el, ahol fiatalra találunk. Így gyakorlatilag végigkérdezhetünk minden otthon tartózkodó fiatalt.

Addig vitáztunk mi ketten, hogy a végén durván sértegettük egymást. A többiek bölcsen hallgattak, nem foglaltak állást, Frici meg csak somolygott, mint aki tudja, amit tud, végül a főnök diplomatikusan elvágta a vita fonalát: az én variánsomat elfogadva, utasított, hogy Fricivel másnap reggel sokszorosíttassuk a kidolgozott kérdőívet a tartományi néptanács pincéjében, ő majd beszól az elvtársaknak, hogy engedélyezzék és segítsék az akciót. Utána pedig, déltájban: indulás Csíkszereda, majd Tusnád felé.

A munkamegbeszélés ezzel hamvába holt, vagyis asztalhoz ültünk és elégedetten poharazgatva múlattuk az időt, Frici felesége, Piroska nagy - és jogos - bosszúságára.

A tartományi néptanácsnál átszenvedett délelőtt unalmas volt és idegesítő. Először is le kellett gépelni több példányban, speciális indigóval bevont hosszúkás selyempapírra a kérdőívet, hogy nagy számú stencillevonatot lehessen róluk készíteni, majd órákat vártunk a technikusra, aki az egész sokszorosítási műveletet lebonyolította, mert egyszerűen eltűnt a nagy épület labirintusában, ki tudja, milyen megbizatással. Amikor nagy nehezen előkerült, kiderült, csak rossz minőségű, gyenge papírja van raktáron, az ívek sem egyforma színűek; de nekünk akkor már minden mindegy volt, csak indulhassunk, mert vészesen közeledett a találkára kijelölt időpont. Mikor beindult végre a tekerőhengeres nyomás, az volt a baj, hogy a nyomdafesték túlságosan fel volt hígítva, ráadásul szétkenődött, alig látszott, percekre szét kellett teregetnünk a lapokat, hogy ne mázolódjon el rajtuk az írás... Közben a technikus mindegyre a munkakörülményeire panaszkodott, mintha mi tehetnénk róla egyáltalán, elmondta, hogy hideg van a pincében (ebben igaza volt), sose adnak elég anyagot, de amikor a megrendelést adják a fejesek, bezzeg akkor azonnal kell a kész munka (ehhez se tudtunk hozzászólni, biztosan igazat mondott). Megtudtuk, hogy itt készülnek a sokszorosított jelentések, a gyűlések anyagai, a hozzászólások, a körlevelek, az utasítások, a belső használatú brosúrák, meghívók, s azt is tudomásul vettük, hogy ez egy bizalmi hely, nem akárkit szabad ám ide beengedni, vegyük megtiszteltetésnek, hogy itt tölthettünk egy egész délelőttöt...

A tartományi KISZ-től kölcsönadták a zöld terepjárót, s zimankós januári koradélutánon, éppen csak elférve az utasüléseken, megindultunk célállomásunk felé. Csíkba érve benéztünk a rajoni pártbizottsághoz, bemutatkoztunk az első titkárnak, aki odahívta az ifjúsági szervezet vezetőjét is, jó hangulatban kávéztunk egyet az irodában, elmeséltük szándékainkat, az elvtársak pedig váltig örvendtek a kitüntető figyelemnek. Mi már tudtuk, hogy Csíkba jönni, dokumentálódni külön öröm, a helyi hatóságok tisztességtudóan, egyértelműen segítették az újságíró munkáját. A pártbizottság büféjében bepakoltunk egy-egy óriásflekkent, ami megfelelt volna vacsorának is, majd továbbindultunk Tusnádra, hogy befészkeljük magunkat a faluba. Mivel a fedett jégpálya hiányában a hokibajnokság idénye Szeredában s a környékena januári-februári időszakra zsugorodott, majdnem minden este jégkorong mérkőzés töltötte ki a csíki férfitársadalom szabadidejét. Elhatároztuk, hogy amikor csak lehet, mi is beruccanunk, a napi munka után, majd a meccs végeztével beülünk a Városiba, ahol a teremfőnök a főszerkesztőnk egy hajdani tanítványa volt, amiért is rendkívüli kiszolgálásra számíthattunk. 

A rajoni titkár, büszkén arra, hogy bukaresti újságírók ennyire érdeklődnek a csíki sportélet iránt, mindjárt fel is ajánlotta a terepjáró kocsijukat, hogy az majd szállítgat bennünket Tusnád és Csíkszereda között.

Hogy miképpen éreztük magunkat ama a januári hét alatt Tusnád községben, Elekes Ferencre bízom; az Ifjúmunkás málló oldalai ekként őrizték meg az 1967 őszén papírra vetett benyomásait...

Nagy havú tél volt, amikor Tusnádon jártunk, az élet beszorult a falak közé. Nem azért mentünk oda, hogy beleskelődjünk az ablakokon, s kajánul mosolyogjunk unott emberek baján, s utána suhanó szánakon elrobogjunk, teleírt papírlapokat lobogtatva. Kinyitottuk a napközi otthon zúzmarás lakatját, kemény csutakokból nagy tüzet csináltunk, antennát szereltünk egy recsegő rádiónak, a rozsdás kanalakat, késeket előkerestük a szekrényfiából, olajat, lisztet, tojást, sót vettünk a boltból, s teremtettünk magunknak otthont hét napra, tízre, mert tudtuk mind az öten, az élet csak úgy kibírható, ha emberi melegségű rendet teremtünki ott, ahol élünk, ha csak egy hétig is.

Emlékszem, milyen jól érezte magát körünkben a területi aktivista, s az orvos is, tüzes viták után nagy vicceket mondtunk villanyoltás idején, tele volt a szobánk hangulattal, kedvvel. Csak az iskola tudott elszomorítani, abban is csak a tanári szoba, mert amikor oda benyitottunk, az a kép fogadott, amit így írtunk le a Korunkban: “A falak sivárak, csak egy lécekből tákolt újságtartó volt rajta, s azon két folyóirat - december elseje óta. Födetlen fásláda a kályha mellett, egy kopott, hármasszekrény, örökké félig nyitott ajtókkal, kilógó papírokkal. A székek inognak, recsegnek, karjukból kilógnak a lécek, nem rakja helyükre senki.”

Meg is kérdeztem akkor finoman egy tanártól, mi a helyzet, van-e itt valaki, aki csak úgy, magánszorgalomból szereti meguigazítani a kilincseket, ha elromlanak, vagy a villanycsengőt, vagy egy zárat. Azt válaszolta, persze hogy van, a K. tanító, ő készítette azt az újságtartót is, ami a falon van. K. tanító pedig azt mondta nekem, amikor ide jött, kirakott néhány képet, ne legyen minden olyan üres, sivár, s hogy jól tanítson, munkatervet készített, dolgozni akart becsületesen, de egyszer azt mondta valaki, ne gyűjtse meg a mások baját, mert amit ő csinál, azt mástól is megkövetelhetik.

5.

Elekes szövegében az olvasó megütközhet a Korunk szón: hogy kerül itt a képbe a kolozsvári folyóirat?

Pofonegyszerűen: a tusnádi riportút nyomán készült szociológiai tanulmányt - terjedelmi okokból - végül is nem az Ifjúmunkásban adtuk közre, hanem a jól ismert elméleti folyóiratban, annak is 1967-es augusztusi számában.

De addig még részünk volt egy-két kalandban, amíg a közlés kész ténnyé vált: meg is kellett írnunk azt a tanulmányt!

Tusnádon végezve, mindenki hazautazott, egy hetet pihenni, majd úgy döntöttünk, hogy összeülünk a bukaresti szerkesztőségben és eldöntjük, hogyan tovább. Bukarestbe érve, Fejér Lacival azonnal nekiláttam a kérdőívek feldolgozásának, hogy minél hamarabb használható adatbázis álljon rendelkezésünkre. Primitív, de biztos számlálási módszerrel végeztük el két nap alatt a sokféle válasz statisztikai feldolgozását, a beszédes és jellemző idézetek kijegyzetelését, miközben főszerkesztőnket és Szekerest a lapkészítés napi gondjai kötötték le. Dali Sándor ugyanakkor kétségbeesetten konstatálta, hogy a szerkesztőségi nyüzsgésben csak az időnket pazaroljuk, képtelenség tartós alkotó nyugalmat biztosítani egy ilyen méretű munkához. Ezért azt fontolgatta: mi lenne, ha az egy hetes tusnádi kirándulást most egy hetes szinajai munkakirándulás követné? Kibérelnénk egy villát a párt üdülőhálózatából, magunkkal viszünk pár táskaírógépet, papírt, jegyzeteket, forrásmunkákat, s addig maradunk, amíg össze nem állt a tanulmány egy összefüggő változata.

Lelkesedésünk nem ismert határt. Szinaján a tusnádihoz hasonló, jókora télbe csöppentünk, immár civilizált körülmények között. A hatalmas, államosított, egykori bojárvillában, ahol az óriási nappaliból széles, nyikorgó tölgyfalépcsőkön lehetett felkapaszkodni az emeletre, ahol a hálószobák és a fürdőszobák voltak, éjjel-nappal sziszegve melegített a földgáz, éppen csak meg kellett gyújtani egy gyufát és felügyelni az égését. A nappaliból roppant konyhába nyílott az ajtó, de főzésre nem volt gondunk, mert reggel, délben és este is remekül lehetett kosztolni az üdülőtelep kantinjában, olyan bőséges adagokat szolgáltak fel, mintha csak otthon lettünk volna.

Az első este, amikor még csak a másnapi gyürkőzésnek készülődtünk, Ferivel és Lacival azon töprengtünk, miféle technikával valósuljon meg egyáltalán a közös riport. Kinek az elképzelése, vezérelve érvényesüljön, mi legyen a struktúrája? Ki legyen a karmester és ki a “néger”? Tanácstalanságunkban azt eszeltük ki, hogy öt felé osztjuk a kérdőívből kirajzolódó problémaköröket, ugyanakkor mindenkinek jut az 5 példányban sokszorosított adatbázisból, majd két napos határidőt adunk egymásnak, hogy a közös és a saját dokumentáció alapján ki-ki elkészítse a maga részét. Fricivel titokban akkor már összekacsintottunk: csak kerüljenek az asztalra a személyes beszámolók - mondogattuk magunkban -, mi majd kézbevesszük az ügyet és további egy nap alatt összefüggő egésszé gyúrjuk a nyersanyagot.

A magányos munka ideje alatt ki-ki a maga hálófülkéjébe vonult. Néha nagyot nyújtóztunk, s pihentetőül végigsétáltunk a ház labirintusán, vagy kiálltunk nézelődni a villa elé, a havas tájba. A nappaliban, a kályha mellett álló, máskor amúgy üres fásládából sose hagytuk kifogyni az azugai töltésű sörösüvegeket, nevetségesen olcsón mérték az üdülőtelepi klubban, védőitalnak neveztük egymás között e munkára serkentő folyékony kenyérfajtát, és derekasan fogyasztottunk is belőle. Étkezésekkor mindannyian a kantinban találkoztunk, máskülönben csak este lazítottunk, amikor a klubban lebzselve szenvedélyes kuglipartikat játszottunk. A harmadik estén, éppen hogy pontot tettem a magam változata végére - a községi kultúra és a fiatalság tárgyköre jutott nekem -, játék közben eltátottam a számat, s jobb kezemet egy pillanatra ama vályúban felejtettem, ahol az elhajított kugligolyókat a bábuktól a dobóálláshoz visszagurították. Az egyik alattomosan, majdnem hangtalanul lezúduló tekegolyó hüvelykujjamat nagy erővel lapította a vályú szélének, s az agyonzúzott körömágy alól menten kifreccsent a vér, az ujjam meg ellapított cafatként lüktetett, sajgott. Szó szerint csillagokat láttam. S mindez a “legjobbkor”, hiszen másnap reggel Elekesre és rám várt volna a maratoni gépelés... Ilyen körülmények között az alja munka Fricire marad, én beértem a diktáló szerepével. Az eszményi az lett volna, ha időnként szerepet cserélhetünk, mert a gépnél ülő félig-meddig pihen; egyfajta gépies munkát végez, hagyja a diktálót érvényesülni, viszont mindig alkotóan közbeléphet, mihelyt egy jobb nyelvi megoldást, pontosabb kifejezést, hajlékonyabb fordulatot talál.

(Ma bevallhatom: jobb szerettem volna, ha éppen Frici az, aki a perzsaszőnyeges, pálmadekorációs, stílbútorokkal berendezett, kandallós nappaliban le-fel sétálgatva formálja, adagolja számomra a szöveget, igazítja a mondatok sorrendjét, a készülő riport struktúráját, sugallja az alcímeket, én pedig hangos szóval elismételve mindazt, amit ő mond, maximális figyelemmel gépbe ütöm, hangosan jelezve azt is, ha közben valamit korrigálok. Ez a szerep sokkal jobban illett volna természetemhez, hiszen az Elekes Feri rögtönző képessége, fogalmazási készsége, nyelvi ötletessége egy klasszissal mindenképpen előbb áll az enyémnél. Az események úgy hozták, hogy be kellett érnünk a fordított szereppel, bár a vége felé, amikor már a fájdalomcsillapítók sikerrel elnyomták a zúzott ujjban megsérült ér sajgó lüktetését, valahogy én is odamerészkedtem a gép elé, s ha csak két ujjal is, gyöngéden érintve a billentyűket, az utolsó részeket már az eszményi felállításban véglegesítettük.)

Az első éjszaka percekig ha lehunytam a szemem, akkor is éberen hallani véltem a fülemben doboló vér lüktetését, gondolataim mindegyre szakszerűen bepólyált hüvelykujjam és a fájdalom körül forogtak. Sehogy sem voltam képes lazítani, két óránként nyeltem le egy-egy fiola fájdalomcsillapítót. Főszerkesztőnk időnként odajött az ágyam mellé és hogylétemről érdeklődött, egyszer-kétszer Frici is bedugta az orrát, valahányszor dolgát végezni a klozetre csoszogott.

Mindezt leszámítva, azok a napok szinte felhőtlen boldogságban, a munka örömébe temetkezve teltek. Úgy érzem, emberileg és szakmailag is nagyon közel kerültünk egymáshoz valamennyien, de ami Ferit illeti, vele hatványozottabban. Többi társunk örömmel vette, hogy a szerkesztés aprómunkáját átvállaltuk, számukra a hátralévő napok már csak vakációt jelentettek és mikor leütöttük az utolsó billentyűt, bár tudtuk, hogy a feladatot teljesítettük, tehát nincs miért tovább ülnünk Szinaján, fájt a szívünk az elmúlt, soha vissza nem térő napokért.

6.

Az eredetileg Tó és nád (Három falu ifjúsága) címet viselő kézirat hosszas csiszolódáson és jóváhagyási folyamaton ment át megjelenéséig. Nem állíthatom egyértelműen, hogy minden módosítás a javára vált, de azt sem, hogy kimondottan csak a jobbára negatív képet tompító szándékú beavatkozások történtek. Az ifjúsági szervezet vezetőségében többen is elolvasták, még románra is lefordították, elemezgették, véleményezték. Alapvető kifogás nem merült fel ellene, csak az árnyalatok fölött csóválták a fejüket, s főként a helyét nem látta senki egy korlátozott oldalszámú hetilapban. Így kopogtattunk végül vele a Korunk ajtaján, ahol újra megindult ugyanaz az idegőrlő, kivárós, védekező folyamat, amit egy-egy szokatlanabb, új szemléletű írás akkoriban óhatatlanul kiváltott. Már kefelevonatban is elolvastuk a tanulmányt, belenyugodtunk, hogy a hangulatosabb főcím csak utalás formájában marad a szövegben, helyébe pedig az alcímnek szánt banális, ám precízebb, célratörő hármas szókapcsolat kerül, amikor a Kolozs tartományi pártbizottságnál valakinek eszébe jutott, hogy Csík rajonról lévén szó, illene konzultálni a székelyföldiekkel is, nehogy utólag elvi kifogást emeljenek és nem várt botrány szülessen a mulasztásból. Az óvatosság azért tűnt nevetségesnek, hiszen a Korunk, bár formálisan a tartományi pártszervek ellenőrizték, valójában országos kitekintésű folyóirat volt és eleve jogában állt tartományon túli témákhoz is hozzászólni. 

Heteken át lógott hajszálon a tanulmány sorsa, de a csíkiak szerencsére ezúttal is nagyvonalúan álltak a kérdéshez és jóváhagyták a közlést.

A tanulmány megjelenésére aztán felfigyeltek a szakemberek, nekünk meg érthetően hízott a májunk. Akkor döntöttünk úgy, hogy a közlés után, a Korunk-beli szövegre hivatkozva, az Ifjúmunkásban is megírjuk a tusnádi hét napon látottak-tapasztaltak tanulságait. Az akkori újsággyűjteményt fellapozva viszont, szomorúan állapítottam ma meg, hogy a mi kommentárjaink - a Friciét leszámítva - halvány, nyögvenyelős párlatai az eredeti tanulmánynak.

Valahogy így vagyunk az Elekes publicisztikáival is: ha nem is azonos szinten és ha nem is valamennyien, de lényegében és zömükben túléltek egy korszakot, mégpedig azért, mert sosem nélkülözték azt, ami a mi penzumainkból sajnos, hiányzott: a mívességre, a kifejezés hitelességére való természetes törekvést. Ez még akkor is igaz, ha 1974 után, az Új Élet szerkesztőségébe kerülve, Elekes tolla alatt is elhalványultak, megfakultak az ott nyitott állandó rovataiban (előbb a Szerintem futott közel egy esztendeig, majd a Pillanatkép-be váltott) tárgyalt témák, gondolatok, ötletek. Tömör, képszerű látásmódja egy-két árnyalatnyit veszített a súlyából, ritka szerencsés címadó képességét egyre kevesebbszer tette próbára. Az önálló műalkotásból egyre gyakrabban lett fotót kommentáló töltelék, majd nyomon követhető, hogyan telepszik rá a muszáj-riportok feladata is. A lapkiadói viszonyok besilányulásával Elekes kezdte mind jobban felélni a korábbi dicsőség eszköztárát - bennem például kimondottan csalódást keltett a mai felismerés, hogy egyik 1974-es jegyzetét (amelyet aztán utolsó kötetébe is felvett) tulajdonképpen egy 1966-67-es, az Ifjúmunkásban már megjelent taxis riportjának az éléről “operálta le”. Eljárását szakmailag nem volt miért megkérdőjeleznem, de úgy éreztem, mintha átvertek volna. Hasonló élmény fogott el, amikor az 1974-es Új Élet orsovai riportjában azokról az Ada Kaleh-i élményeiről és hangulatairól olvashattam, amiket a hatvanas években mentett el, de annak idején - helyettük - inkább csak számokat, termelési sikereket és hősiesen helytálló építőket hangoztatott.

Az időben visszafelé olvasónak - s lassan mindannyian ilyenné válunk, hiszen egy író munkásságát megismerni mindig a múltba kell visszamennünk, majd onnan újra a mába - ez ma már nem kellene hogy gondot okozzon, hiszen az örökre elsüllyesztett sziget, amit hiába, hogy pár kilométerrel odébb újjáépítettek, a tudatunkban és a lelkünkben egy jóvátehetetlen, megmásíthatatlan tettel - lélektelen pusztítással, sőt, gyilkossággal ért fel, amit magyarázni lehet ugyan, logikájával azonosulni úgyszintén, de nem lehet bocsánatosnak feltüntetni. 

Elekes Ferenc beszámolója Ada Kaleh szigetének utolsó hónapjairól-heteiről: egy megkésett riportba foglalt, s abba belekövült csillámlás:

"Nem hiszek már a riportban, amely csak a számokra épül. Nem hiszek, mert lám, azóta mind elfelejtettem a följegyzett adatokat, a kilowattok számát, a kiásott föld köbmétereit; mindez kiment a fejemből, mint valami régi ígéret. Sőt, ha jól meggondolom, azon a szeles, februári napon nem tudtam a följegyzett számokról, hogy melyik sok, és melyik kevés.

És most, ha mesélnem kellene: mi is volt itt tulajdonképpen azokban a mozgalmas napokban - a számok és adatok helyett azokhoz a régi hangulatokhoz meg csudálkozásokhoz folyamodnék, amiket akkor föl sem jegyeztem a noteszembe. Például lefesteném Adah-Kaleh szigetét tornyokkal, várfalakkal, a dohánygyárral, a kis üzemmel, ahol a rahátot készítették. Juszufot, a csónakos embert aztán igazán ki nem hagynám, mert kávét főzött nekem hallgatagon, s míg ültünk az alacsony mennyezetű szobában, a römizők pipafüstjében, elnézett valahová, a semmibe, és azt mondta nekem elszorult torokkal: uram, hogy itt minden víz alá keról, ezt megértem, pedig itt születtem, ezen a szigeten. És még azt is mondta nekem Juszuf, a csónakos ember, ha rajta múlna, ő is úgy határozna, hogy meg kell építeni ezt a hatalmas vízierőművet, de ne haragudjak, ha nem tapsol örömében, amikor elönti a szigetet a víz..."

Ugyancsak az Új Életnél történt, hogy írásmódjának könnyedsége, szárnyaló fantáziája emlékezetes, ám sajnálatos csapdába ejtette: a Füst című jegyzetében egy nyugalmazott gyergyóalfalusi mozdonyvezető szakmaszeretetét mutatja be igen érzékletesen, hogy a megjelenés után hamarosan kiderüljön: a szerzőt megtréfálta a képzelete, Alfaluban sosem járt vasút, sorry, melléfogott... Szellemes utólagos jegyzetében még kivágja ugyan magát, de a sorok mögül kiérezni a megfáradt lírikus keserűségét.

7.

Abban, hogy Feri kilépett az Ifjúmunkástól és ezzel gyakorlatilag szétváltak útjaink, nekem is jócskán megvan a magam felelőssége. 

1968-ban, amikor a megyék megalakulása után, a Kovászna megyében lapot alapítani távozott főszerkesztőnk jóvoltából az én kezembe nyomták az Ifjúmunkás kormányrúdját, azt reméltem nagy együgyűen, hogy a régi cimborákkal, sorstársakkal majd ugyanúgy fogunk együtt dolgozni, mint annakelőtte, amikor még mindannyian csak főnököknek kiszolgáltatott beosztottak - egyenlő felek - voltunk. Számos balfogásom és elvesztett illúzióm nyomán aztán kiderült, hogy felettesnek lenni nem lehet anélkül, hogy valamennyire el ne távolodjunk az emberektől, legalább annyira, hogy mindegyikükkel nagyjából egyenlő távolságnyira kerüljünk. 

Elekes Feri mindegyre próbált velem a régi kapcsolataink jegyében szót érteni, de én fokozatosan megkeményítettem a szívemet és igyekeztem elrejteni elfogultságomat vele szemben, ami egymaga is csorbát szenvedett az idők folyamán, mert úgy éreztem, hogy Feri valamiféle kivételezett státusra tör a hozzám fűződő barátsága okán, és én erre nem voltam kapható. Bizonyára bennem volt a hiba, én voltam az, aki érzékenyebben reagálta le ezeket a változásokat, de nem hallgathatom el, hogy így éreztem és ma is így gondolkodom. 

Igenis, zokon vettem, hogy idővel alább hagyott törekvése a lapban való gyakori jelenlétre. Felszínes lett, elkapta valami teljességgel érthető, de számunkra, akik hétről hétre szerkesztettük is, nem csak írtuk a lapot, irígylésre méltó - mert követhetetlen - utazási láz, hónapokat hiányzott a szerkesztőség életéből, míg mi, többiek helyette is “húztuk az igát”. Igaz, ő több tucat hangulatos útiképet küldött a távolból a maga sajátos stílusában, de akkor már olyan idők jártak, hogy közlés esetén az írásai publicisztikai üzenetét formálisan is ki kellett egészítenünk külpolitikai vonatkozású adatokkal, eszmei tanulságokkal. Magyarán mondva, durván “megfejeltük”, megideologizáltuk, mozgalmivá tettük az ő finom újságírói megfigyeléseit. Mindez és az ehhez hasonló történések súrlódásokat, később konfliktusokat, törést idéztek elő kapcsolatunkban, s a válás ennek már szinte természetes folyománya lett: az első adandó alkalommal igent mondott az Új Élet, személyesen Sütő András felkérésének, akihez mindvégig bensőséges viszony fűzte.

Utólagos, kései firtatásomra Elekes ma így látja a válást: “Engem valami furcsa ambíció röpített el mindenünnen, ahol azt éreztem, hogy csupán egy csavar lehetek a gépezetben. Egy kicsi csavar. Azt hittem sokáig, fontos vagyok. Hát nem voltam fontos...”

Számára is, számomra is lezárult akkor egy tanulságos és fegyvertényekben gazdag, emlékezetes korszak. Hamarosan megjelent publicisztikai kötete, ami után Elekes Feri alkotó műhelyére csend borult. Megszokott újságírói munkáján kívül nem hallatott magáról, könnyen szem elől tévesztettem. Azt is mondhatnám, hogy számomra megszűnt létezni, de ez nem így van, nem töröltem ki őt a szívemből, többször elő-elővettem induló verseskötetét, amelybe 1967 elején dedikálásként egyetlen szót írt bele: Csak! És még annál is többször forgattam kis publicisztikai gyöngyszemeit rejtő könyvecskéjét - amelynek címadó darabját azóta se lelem semerre, pedig hajdani, közös utazási élmény nyomán született meg a cím, 1972 tavaszán, valahol a székelykeresztúri Sóskúton, ahol egyszer egy éjszakát töltöttünk a kempingben, s hajnalban azzal szórakoztunk, hogy ki kel majd fel elsőnek, bekapcsolni a madarakat... 

Többször megidéztem üveggel borított otthoni íróasztalát, ahol a metsz

ett üveglap alatt őrizgette, egy-egy papírdarabra firkantva vagy gépelve válogatott címeit... Egyszer büszkén vallotta meg, hogy szeret címekben gondolkozni, csak úgy rajzanak a fejében megoldások reggel-délben-este, aztán ha kiköböz valami hangzatos, ötletes címet, gyorsan lefirkantja, s később, amikor témahiányban szenved, kiválaszt közülük egyet, amihez éppen kedve támad cikket kerekíteni... És valóban, az íróasztalán látott címgyűjteményből nem egyet láttam később viszont egy-egy írása fölött...

Egyébként Bajor Andor éppen onnan, az üveg alól kérte kölcsön egyik kötetéhez a címet: Főúr, írja a többihez.... Könyvében a címadó írást ezért hálából Elekesnek dedikálta. Ebből még kalamajka is származott egy német kiadáskor, amelyből kihagyták az ajánlást. Bajor megkövető levelet írt Fricinek, felháborodottan szidva a kiadót...

Eszembe jutott az a délután is, amikor a hatvanas évek végén fölugrottam hozzá egy kis kollegiális diskurzusra; többen is voltunk vendégek a lakásán, nem is tudom már, miről folyt a szó, de azt igen, hogy én kiváncsian, a szenvedélyes könyvgyűjtő mohóságával nézegettem a Frici könyvespolcán sorakozó köteteket. Közöttük hirtelen felfedeztem Paszternak Északi szél c. verseskötetét, az Európa kiadásában 1969. A szerző visszhangos kálváriáját akkortájt mindenki ismerte. Nevét kiejteni még mindig még mindig nem volt ildomos - Nobel-díjas könyvét akkoriban nem olvashattuk -, érthető, ha lázba hozott a fölfedezés. Forgattam, olvasgattam, nézegettem, visszatettem, kis idő múlva megint elvettem. Kérdeztem Feritől: honnan szerezte? Kópésan mosolygott: egy ismerőse járt kirándulni a Szovjetunióban, s Leningrádban vásárolta, a világirodalmi boltban, ahol kopejkákért lehetett megvenni az akkor már drága magyarországi könyveket is. A Paszternak-könyvbe beütött pecsét tanúsága szerint ára 0 rubel és 64 kopek volt... Sokáig sündörögtem a polc körül, s végül nem tudtam úgy elmenni, hogy titokban magammal ne vigyem a könyvet. Jól tudom, az lett volna részemről a becsületes, ha megkérdezem, nekem adja-e? S felajánlok mondjuk egy komoly összeget. Ferit ismerve azonban úgy sejtettem, hogy a könyv egyáltalán nem eladó. Talán még kölcsönbe se adja ide. Vagy ha igen, könyörtelenül behajtja rajtam... Búcsúzás előtt, egy óvatlan pillanatban úgy döntöttem, minden bonyodalmat vállalok, csak hogy az enyém legyen. Hogy akkor vehessem elő, amikor akarom... 

Évtizedekkel később aztán hiába kerestem a könyvtáramban, sehol sem találtam. Szörnyen bántott a veszteség, de kénytelen voltam lehűteni magam: ebül szerzett jószág ebül vész el... Elképzeltem, hogy valószínűleg Ferinek legalább ennyire fájhatott a veszteség, amikor fölfedezte a Paszternak-versek hiányát. Sose tett említést róla nekem... Nem tudom, gyanított-e engem, vagy közben lassan beletörődött. Tény, hogy amikor 2003-ban Bukarestből Csíkszeredába költöztem, a szerkesztőségi szoba limlomja között megtaláltam az elveszettnek hitt Paszternakot. Akkortól könyvtáramban fő helyen őriztem, s elhatároztam, hogy ha az élet még egyszer összehoz Ferivel, visszaszolgáltatom az elorzott trófeát. Ahányszor csak a kötetre néztem, Feri mindegyre eszembe villant... Egy időben olyan kósza hírek érkeztek Marosvásárhelyről, hogy átköltözött Magyarországra...

2007 vége felé egy váratlan telefonhívás nyomán aztán ismét meghallottam Elekes Feri jól ismert, rekedtes, dünnyögő hangját. Elmondta, régóta érlelődött benne a szándék, hogy megkeressen, de mindegyre halogatta. Nem, nem hagyta el az országot, csak szinte hogy az életnek mondott búcsút. Igen, megműtötték, ő pedig azóta mondhatni nyugtalan. Sőt, tele van halálfélelemmel. Fiától kapott ajándékba egy számítógépet, kóborol vele a világhálón és nem győz betelni a végtelen lehetőséggel, amit az nyújt az emberiségnek, s amitől a mi ifjúságunk bizony, teljességgel meg volt fosztva...

Kérdésemre, hogy mi a helyzet az írással, lemondóan, szinte kihívóan válaszolt: méghogy írni? Ezeknek?!

Abban egyeztünk meg, tartjuk a régen megszakadt, most talán újra bogozott kapcsolatot.

Pár nap múlva levelet kaptam tőle villámpostán, s benne a kérdésemre adott részletesebb, árnyaltabb válasz:

“Azt kérded, írok-e még?... Keveset, keveset... Utoljára 2001-ben jelent meg a Látó 3-as számában egy versem, az a címe, hogy Hírek hervadása.

Hát igen, hervadnak a hírek is... Hervadnak. Hogy én mit csinálok ebben a nagy hervadásban? Főképpen azt nézegetem, hogy más mit csinál... Több, mint másfél évtizede egyáltalán nem érdekelt, hogy más mit csinál. Nyitottam egy aprócska régiségboltot a város közepében és addig szorgalmatoskodtam, amíg kialakítottam magamnak egy kis galériát. Úgy kialakítottam, hogy most már benne is lakunk a feleségemmel. Szeretnék róla egy honlapot csinálni, de a betegségem sok mindenbe beleszólt, tehát ebbe is...

Ami az írást illeti: ez az internet olyan nagyhatalom ma már, hogy az ember pillanatok alatt mindent megtudhat, ami történik a világban. S ez jó. Ez nagyon jó. Megtudtam például ami engem érint, hogy Kozma atya saját honlapjára tette ki azt az írásomat, melyben bejelentem: alszeg és felszeg voltaképpen nem más, mint east side és west side. 

A http://www.myspace.com/62954281 címen egy 23 éves leányzó, akiről soha nem hallottam, Orwell, Brontë könyvei és a Potter közé tette az enyémet is, mivelhogy ezek az ő kedves könyvei. 

Egy fiatal úrtól levelet kaptam, hogy az ELTE-n belőlem doktorált, két pesti hölgy viszont budai házát ajánlotta föl ,hogy nyaraljak benne, miután egy antikváriumban ráakadtak korszakalkotó müvemre és azt nem tudták letenni a kezükből a csodálatos mondataim miatt... 

Hát nem csodálatos ez a világháló? És megtudtam például ami nem engem illet, hogy kiből lett lovag Svédországban, mióta nem találkoztunk, ki az a híres ifjú írónk, akinek tizenhat éves korában volt magömlése, ha épp ez érdekelne, szóval az ember állandóan ki van téve annak, hogy megtud valamit, ha szétnéz egy kicsit.”

Ettől kezdve sűrűn levelezni kezdtünk. Mintegy bepótolva talán az elmulasztottakat? Ő megpróbált választ találni irodalmi mellőzésének okaira, kihúzni az évtizedek során a hiúságába fúródott sajgó tüskéket, halálfélelmével viaskodott, mindenáron keresett valakit a környezetében, akinek félelem nélkül megvallhatja kételyeit, de rajtam kívül nem talált más, alkalmasabb személyt... 

Ezalatt viszont én arra szerettem volna rávenni, hagyja a terméketlen sérelmeit és amíg még él, érvényesítse azt a tehetségét, ami nem mindenkinek adatott meg, s aminek valamikor igenis tanújelét adta.

És amilyen gyorsan csak tudtam, visszajuttattam neki a valamikor elsinkófált Paszternak-kötetet. Tartoztam ezzel neki és a saját lelkiismeretemnek is.

Kétszólamú levélváltásunk hamarosan meghozta az első termést: Elekes Ferenc újra fölvette a tollat. Kezdetben rendszertelenül, pár napos kihagyásokkal, majd szinte naponta.

Elekes ma is e tájak ritka ihletettségű jegyzetírója. A lélek, a gondolatok precíziós hő-mérője. A hatvanas-hetvenes években írt lírai publicisztikái a megideologizált esztétikai kánonokkal már-már nyíltan ujjat húzó műfaj remekei. Ma sem tudni, de e pillanatban talán nem is érdekes, mi rekesztette meg évtizedeken át a szerző nyilvánosság elé törekvését. Van az úgy, hogy az alkotó ember meghasonlik magával, a világgal, s nem kíván senkinek a terhére lenni, magányába zárkózik. Pedig milyen remek mondatai, fordulatai vannak ennek a Fricinek! 

Olvasom egy más korban született, mit se fakult leheletfinom helyzetképeit, mélyükön a ma is revelációként ható lírai felismerésekkel. Mintha egy rég elapadt kút vize bukkanna elő, annyi év távolából ugyanazok a stílusfordulatok, ugyanaz a sajátos, elekesi szemlélet nyitja rá tekintetünket a világra, amiről úgy tűnt, hogy immár örökre a szerző múltjába veszett.

Külön öröm, hogy e kötet törzsanyaga mellett Elekesnek volt ereje és türelme a nagy szintézisre is, amit a kötet címadó elbeszélése testesít meg: A feketeruhás hölgy finom ujjai úgy egységesíti Elekes Ferenc egész világlátását és úgy sűríti  magába mindazt, ami írói világát meghatározza, hogy a remekműveknek kijáró tisztelettel illetjük filozofikus mélységekig hatoló köznapi történetét, amely Kezdet és Vég, Élet és Halál, Vídámság és Búskomorság, Tragikum és Humor, Belenyugvás és Szorongás végletei között ingadozva, ide-oda utazva járatja be velünk a létezés értelmének vargabetűit.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2008. augusztus 25.