Elvetélt szó...

(Mit ír és mit nem barátunk, Györffi Kálmán?)

Alacsony, konok kicsiny emberkének ismertem meg - annál nagyobb volt a tekintélye a szememben. Különösen, amikor megtudtam, hogy a KISZ-díjra javasolt elbeszélés gyűjteményt, ami a Forrásban jelent meg, ez a kemény kézszorítású, dörmögő, kapadohányt szívó emberke gyöngyözte ki magából.


Hol vagy, Györffi Kálmán? Te, aki immár végérvényesen benne vagy a romániai magyar irodalom "nagy Brehmjében", a Balogh Edgár megálmodta és Dávid Gyula befejezte Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban?


*


Györffi Kálmán (Erdőszentgyörgy, 1945. márc. 26.) – prózaíró. A marosvásárhelyi Unirea Középiskola elvégzése után (1963) először építészeti technikumba járt, majd a Babeş–Bolyai Egyetem bölcsészkarán szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1976). Gyergyószentmiklóson volt tanár, 1980-tól az Előre munkatársa. Marosvásárhelyen él. Első írása az Ifjúmunkásban jelent meg (1968), majd az Utunk, Igaz Szó is közölte novelláit, kisregényeit.


Forrás-kötetét, a Csendes hétköznapok c. KISZ-díjas novellagyűjteményt 1973-ban adták ki. Prózáját már indulásakor megkapó életközelség, mély, elemző lényeglátás, eszköztelenségében is árnyalt stílus jellemzi. Bensőségesen, kivételes érzékenységgel ábrázolja a hétköznapok, az egyszerű emberek világát, élménygazdagság, az élet intenzitása hatja át írásait. Olykor szenvtelennek tűnő, tárgyiasan leltározó stílusával az eldologiasodás veszélyére döbbenti rá a tárgyi világnak kiszolgáltatott embert. Vissza-visszatérő motívum írásaiban az építkezés s a vele járó, olykor emberséget csorbító áldozat. "Nem agyafúrt, hanem szelíden megszállott Sziszifuszok vívják hétköznapi, csendes harcukat e novellák téglarakásai, cementeszsákjai között, hónapos szobáiban és kisudvarain" – írja róla Marosi Péter. E téma nagyobb igényű kibontása a Házavatás c. kisregény (Házavatás. Ágnes. Két kisregény, 1975). Az öregség és mindenfajta szenvedés ábrázolására is különös hajlama van: szimbólumértékű az Ágnes tragikus-groteszk portréja.


Az idő felbontásával, a mondat kereteinek tágításával már korán kísérletezik: sajátos, ahogyan a leírás, elbeszélés, visszaemlékezés és dialógus elemeit egy mondaton belül keveri, anélkül, hogy az olvasót kizökkentené a hatás szintetikus befogadásának folyamatából. A visszatekintő c. regényében (1978) az idő felbontásának és sűrítésének történelmi dimenziókat is átfogó, újszerű technikáját valósítja meg. Előbb az Igaz Szóban, majd hasonló c. elbeszéléskötetében is megjelent kisregénye, A nagy kórház a kiszolgáltatottság szimbóluma (1981). A tehetetlenség – sugallja ez az írás – nem fér össze az öntudattal. Ennek az összeférhetetlenségnek a nyers, fölényes, fekete humort sem megvető ábrázolásával a szerző azok ellen az adottságok ellen lázít, amelyek e kettőt mégis békés egymás mellett élésre kényszerítik.


Sodoma, avagy kiáltás az emberért c. bibliai tárgykörű drámája (Igaz Szó 1982/9) önmeghatározása szerint "groteszk játék": tiltakozás az atomháborúval fenyegető fegyverkezési verseny ellen.


(Gy. É.) [Gyimesi Éva]


Marosi Péter: Emléktárgyak leltára. Utunk 1974/4; újraközölve Világ végén virradat. 1980. 29–34. – Gálfalvi Zsolt: Gy. K.: Csendes hétköznapok. Igaz Szó 1974/2. – Szávai Géza: Csendes hétköznapok és csodák. A Hét 1974/10. – Szőcs István: Címkézhetetlenül... Utunk 1975/27; uő: Az élet, amint a túlsó partról integet. Előre 1982. ápr. 8. – Nagy Pál: Felépül egy ház, meghal egy öregasszony. A Hét 1975/31. – Borcsa János: A nagy kórházban. Ifjúmunkás 1982/22. – Kovács János: Béna világ. Utunk 1982/21. * A[rany]SZ[alag]T[ár]: Gy. K. munkásságáról. L[iteratura]M[agh.] 1306.


*


Címszavadat az a Gy. É. - vagyis hát Gyimesi Éva - fogalmazta, akiről az idén, így vagy úgy, de nagyon sokan megemlékeztünk, és akinek a ceruuzáját minden körülmények között a mértéktartó, józan mérlegelés vezérelte, még nyilvánvaló szimpátiák esetében is. De ő már nem írja tovább, nem igazítja ki ezt a csonka bemutatót. Amit immár csak Te toldhatsz meg érvényes szavaiddal...


De a címszón túl, mélyen él bennem általam utolsónak ismert köteted, A nagy kórház, amelyet természetesen a címadó kisregény dominál, a többi rövidpróza - hadd soroljam föl: Integetsz majd a túlsó partról, A mellény, Egy kutya és a háború, A nyaralás, Az órásmester, A hegedű, A kórista - mind-mind csak asszisztencia, kíséret, körítés, mint a sült pisztráng mellé a két, petrezselyemmel fellobogózott rizskupac...


És mégis, most Az órásmester-rel idézlek meg, ezzel a rövid, de mélyértelmű krokival, ami - mint később kiderült, a Te írói alapállásodra is bélyeget nyomott...


*


Györffi Kálmán: Az órásmester


1.

Ó, gyönyörű volt ez a műhely, a kisváros egyetlen órajavító műhelye, kirakatában azokkal a szép, apró fogaskerekekkel meg a ragyogó, zománcos óraszámlapokkal a vérvörös bársonnyal borított polcokon, gyönyörű volt ez a műhely a beüvegezett pultjával, az üveg alatt a rengeteg karórával meg zsebórával, és a dolgozóasztalkán a szépen sorba állított nagyítókkal, csipeszekkel, parányi csavarhúzókkal, kis kalapácsokkal, ollónyi harapófogókkal.


—  Ilyen tisztaságot a  fogorvosnál  sem talál, uram  — mondta valamikor Miklós, illetve
—  Ilyen tisztaságot a fogorvosnál sem talál, elvtársam — mondogatja mindenkinek Miklós bácsi.


Olyankor büszkén körülnéz az öreg, számba veszi egyenként a falon az órákat, azokat a pötyögő kis faliórákat, azokat a búgó, faburkolatos, zengő órákat, a sallangos, zenélő órákat, a színes, kakukkos órákat, a komoly, beüvegezett, nagy ingaórákat, legelteti rajtuk a szemét jólesően az öreg, és amikor az a rengeteg óra hirtelen táncra perdül, hogy elüsse az egészet, vagy pláné a delet, olyankor féloldalra hajtja fejét az öreg, kikukkint kéjesen a kezében lévő apró kis karórából, szemét is lehunyja a nagyítócső alatt, úgy hallgatja végig a kondulásokat, huhhintásokat, pendüléseket, dobbanásokat, az orrlyuka tágra nyílik, mintha valósággal belélegezné ezt a zenebonát, ezt a — csupán az ő fülének — mennyei zenét, olyankor a kezében ritmusra mozog a csavarhúzó, mintha vezényelné ezt az elszabadult, megvadult zenekart: fortissimo! tíz! tizenegy! tizenkettő! stop!


(A folytatáshoz mindig a További bejegyzésekre kell kattintani)

Örök téma - mai megközelítés

* Mircea Cărtărescu és a nők

* Lehet-e újat mondani róluk?

Visszhangos könyvsiker lett a bukaresti Mircea Cărtărescu novellagyűjteménye (De ce iubim femeile. Humanitas, Bucuresti, 2004), amely az írónak az Elle című, nem kimondottan szépirodalmi magazinban megjelent, egyre keresettebb rövid írásaiból állt össze - mondhatni, szinte magától. Az addig inkább az elitet és az avatott közönséget megcélzó Cărtărescu-művek e pillanattól egészen más fényben ragyogtak föl: az alkotóra jótékony palástként simult az eleve népszerű témából eredő, rokonszenvvel párosuló tömegérdeklődés... 


A költőként, regényíróként elismert, a nyolcvanas évektől az irodalmi élet élvonalába törő Mircea Cărtărescu sok korábbi, rangos művét ez a kis novellagyűjtemény beemelte a "divat" tartományába.


Mit kerteljek? A nők karján az író könnyedén besétált a köztudatba.


Szerencsére - mondom most -, mert így legalább ez a lektűr egy minőségi író megközelítéséhez nyújt tolvajkulcsot.


Koszta Gabriella jól tette, amikor az író sugallatát meghallva, rászánta magát, hogy a pécsi Jelenkor Kiadónak lefordítja a kötetet, amely 2007-ben meg is jelent egy zsebkönyvként elképzelt Útravaló c. sorozat indító köteteként.


Ami érdekes és izgalmas ebben a formailag nem irodalmi műben, amely emlékfűzérre, a szöveg mögül mindegyre kibeszélő értekező prózára emlékeztet, az az, hogy úgy tűnik, mintha az író kizárólag olvasója számára bizalmasan, tudata legmélyebb rétegeiből bányászná elő vallomásait, s olyan titkokat szellőztetne meg, amit az ember rendszerint magába szokott temetni. E meghitt bizalmasság teremt szoros kapcsolatot szerző és olvasója között, pedig hát a könyvet távolról sem kell önéletrajzi adaléknak tekintenünk. Az író éppen úgy él benne természetadta szabadságának jogával, hogy arra és oly módon kanyarítsa a mese folyását, ahogyan a szükség éppenséggel megkívánja. Olyan ez, mint a mindennapi életben a kamaszok egymás előtti fantáziálása, amikor gáláns kalandjaikat próbálják felnagyítani, kiszínezni, jelentéssel és fontossággal felruházni. Fabulálnak. Ezt teszi az író is, minden leírt sorával, de őt a gondolat mélysége, az élmények sodra és az írói tapasztalat, fantázia segítik, hogy a tökély felé vezesse a történteket.


A fordító szerint kemény dió volt Cărtărescut magyarítani. Mindvégig az lebeghetett a szeme előtt, amire maga az író kérte meg, amikor rászabadította Koszta Gabriellát a műre: arra vigyázzon, hogy a szöveg otthonosan üljön a magyar fülben. Azt hiszem, ezt az akadályt sikerült venni. És még valami: külön szerencse, hogy női lélek az, amin keresztülszűrődött a Miért szeretjük a nőket? jelentésmezője. Mert ez a tény egymagában fokozott erővel hitelesítette a szövegek autentikusságát, és nem annyira a primér ingerek tartományát, annál inkább a gondolati szintet részesítette kitüntető figyelemben. 


Cărtărescu női kalandjai tulajdonképpen filozofikus, egzisztencialista kalandok. Mint ahogy mindközönséges életünk fölött is elűzhetetlenül ott lebegnek az élet nagy eszméi és gondolatai, mint amilyen a Sors, a Szenvedély, a Szabadság és a Végzet... Például... (Cseke Gábor)

Mircea Cărtărescu

Ki vagyok én?

Néhány éve, amikor a cédéim között turkáltam, rábukkantam egyre, amelyiken szórakoztató, játékos, kellemesen színes, szemléletes, szemet gyönyörködtető személyiségtesztek voltak. A megannyi alaposan kidolgozott, jól ismert teszt között volt egy, a Who Am I? című, amely grafikailag talán igénytelen volt, de a szokatlan fogalmi felépítése megnyerő. Röviden, először is választani kellett hat ház közül. Azután hatféle kerítés közül. Az udvaron el kellett helyezni egy fát a hat fa közül és egy tavacskát a hat tavacska közül.

Történetek + még egy

(Az alábbi egyperceseket jó huszonöt évvel ezelőtt fordítottam románból. Szerzőjük, a valamikori Scanteianál dolgozó alacsony, babaarcú prózaíró, V. B. hosszú időn át volt kiadók és olvasók kedvence. Rövid prózája könnyen emészthető volt, mindig erkölcsi tanulságokra kihegyezve - amit ő írt a központi pártlapban, azt biztosan elolvasták. Lent is, fent is.

Nemrég olvastam, hogy miként esett ki váratlanul a hatalmi kegyekből.

Megtetszett volt neki egy fiatal újságírónő a rivális laptól - Romania Libera -, s mindegyre próbálta behálózni, átcsalni a Scanteiához. Nem volt sikere a különben sikeres, bátor újságírónőként felfutó hölgynél. Egyszer a prózaíró meglepte imádata tárgyát annak lakásán, ott anyaszült meztelenre vetkőzött, de a hölgy és jelen lévő barátai megszégyenítették. A botrányból fegyelmi ügy lett, a prózaíró próbálta eltussolni a dolgot, nehogy családi botrány és válás legyen az ügyből odahaza, végül a hölgyet rúgták ki a sajtóból, s éveken át állás nélkül tengette az életét.

Minderről nemrég hullt le a lepel, az azóta jócskán idősecske riporternő visszamelékezése nyomán. No, mindegy. Ő nem nevezte néven levitézlett "hódolóját", mi is elégedjünk meg a kezdőbetűkkel s a feltátalt történetekkel... Úgy, ahogy azok az Előre Naptár 1987-ben megjelentek.)

*

Egypercesek

DIAGNÓZIS

— Legalább az autómat fizetné ki!

— Ééén?

— Ön hát! Elvégre ön biztatott azzal, hogy ha reggelenként feltörök egy tojást és amúgy nyersen, egyetlen hörpintéssel felhajtom egy pohárból, olyan hangom lesz, mint egykor Carusónak!

— Mondtam bizony, most már emlékszem. Igaza van.

— És ugyancsak ön tanácsolta, hogy három, majd négy, sőt öt tojást hajtsak fel, reggelenként.

— Igen, igen. Emlékszem. Úgy van.

— Később pedig az ön ötlete volt, hogy szerezzek egy strucctojást.

— Igaza van, minek tagadnám!

— Nos, így is tettem. Egy vagyonomba került. A strucctojásra kidobott pénzemen vehettem volna egy gépkocsit. Mert azt is feltörtem, megittam. Mindhiába.

— Hogyhogy hiába?

— Szóval, hang nuku. Mit Caruso! Még csak olyan se lett, mint az övé!... De hát ez van! Most már ért engem? Ablakon kidobott pénz!

— Ezt értem és megértem, de önnek mésincs igaza. Semmi nem volt hiába. Ön egy garast se prédált el. Sőt, éppen arra használta, amire kellett. Azt is mondhatnám, nyert az ügyön. Pontosabban: nem is köthetett volna jobb üzletet!

— Én? Micsoda üzlet!? Mi hasznom belőle, ugyan bizony?!

— Az igazság: hogy nincsen hangja!

MEGFIGYELÉS

Bármit mondjanak,

a repülő jóval gyorsabb a vonatnál —

szögezi le

a gyalogos.

ÁMULAT

Nagyszerű memóriája van!

Minél jobban telik az idő,

Annál gyakrabban jut eszébe,

hogy valamikor, egyszer lehülyéztem.

CSISZOLÁS

Brancusi nagy tisztelőjeként

bevontatott egy kidőlt telefonpóznát,

amely már senkinek sem kellett,

mert a fapóznát betonoszlopra

cserélték.

Húszéves volt, amikor

hazavitte,

s újabba húsz év múlva

elkészült a mű:

egy fogpiszkáló.

VONATON

A legnagyobb felfedezés,

akárhogy is vesszük, a tűz.

Nélküle, lássuk be, mindannyian elvesznénk.

És éppen ezért minden elismerésünk

a gyufa feltalálójáé.

— Mi közöm hozzá! —

szólt a dohányos,

és kilépett a folyosóra.

Nekem öngyújtóm van.

UGRÁS

— Idefigyeljen! 200 méterrel a föld felett kinyitja az ejtőernyőt. Odalent, a kukoricás mellett meggyszínű gépkocsi várja. Az az öné. Ezek itt az erről szóló iratok. De mi lelte?

— Volna egy kérdésem.

— Halljuk. De gyorsan! A repülő ezer kilométeres sebességgel suhan.

— Hogyan nyitom ki az ejtőernyőt?

— Megnyomja az első gombot.

— És ha nem nyílik ki?

— Megnyomja a másodikat.

— És ha úgy se nyílik ki?

— Olyan nincsen! Az a biztonsági gomb.

— De ha nem nyílik ki?

— Kinyílik, könyörgöm, hát nem érti?

— És ha mégsem?

Kétkedése jogosnak bizonyult. Az ejtőernyő sem az első, sem a második, se a harmadik gombnyomásra nem nyílt ki. Az egyetlen gondolat, ami azokban a végső pillanatokban még átcikázott rajta, az volt, hogy odalent, amint megígérték, legalább az a meggyszínű gépkocsi lenne a kukoricásban.

NEM ÉS DE

Nem mind színész, aki

színházat játszik.

De minden színész

színházat játszik.

Nem mind járt sivatagban,.

aki homokot látott.

De mindenki, aki a sivatagban járt,

látott homokot.

Nem mind részeges, aki iszik.

De minden részeges iszik.

Nem mind művészet,

ami érzelmet fakaszt.

De minden, mi művészet,

érzelmet ébreszt.

Nem mindig lel aranyat

a koránkelő,

de aki aranyat lel, az mindig

korán kelt,

vagy le se feküdt talán.

ÉRV

Nem értem, hogy-hogy nem jó az elbeszélés, hiszen az életből vétetett?

Az egész történet a szemem előtt zajlott le, a szereplők meg egyenesen a szomszédaim. Tudtam róluk, mit ebédelnek. A falon át még a horkolásukat is hallottam. Nem múlt el nap, hogy ne találkozzunk, s meg ne kérdezzem tőlük, hogy szolgál az egészségük? És akkor ön azt meri állítani, hogy az elbeszélésnek nincsen hitele? A költözésüknek is szemtanúja voltam! Ezért fejeztem be azzal a történetet, hogy a teherautó eltűnik az utcasarkon.

Haragos Zoltán: Az olvasó c. fotója