Februári könyvböngészde (3x1)

Csíksomlyóról szól a vers

A Kriterion méltán népszerű tematikus verskötet-sorozatában kapott helyet a Mirk László válogatásában összeállított 101 vers és ének Csíksomlyóról (Kriterion Könyvkiadó, 2010, Léstyán Csaba illusztrációival), amely egy csokorban kínálja mindazon lírai műveket, melyek valamilyen módon az egyre népszerűbb, világviszonylatban is ismertté váló székelyföldi kegyhely történelméhez, szellemiségéhez, hagyományaihoz és sajátos értékeihez kapcsolódnak. Az antológiába fölvett szerzők korelnöke az 1837-ben született Imets Fülöp Jákó (A kőosztováta c. hitregével szerepel), a legfiatalabb a csángó Iancu Laura (sz. 1978), akinek Confesiones c. verse zárja a lírai szakaszt. A két "sarokkő" között pedig még 46 már holt, illetve jelenkori, erdélyi és anyaországi költő munkáiból teljesedik ki a kegyhely üzenete, melyet további 16, Somlyóhoz kötődő, zömmel Mária-ének teljesít ki. A kötet nem hiányozhat se az olvasó polcáról, se a könyvkereskedői kínálatból.


Transzszilván szellemi értékekre nyitottan

Az erdélyi irodalom és gondolkodás sorsfordító korszakában szívesen lehorgonyzó Cseke Péter tovább írja, majd rendszerezi azokat a tanulságokat, melyek a kisebbségi létértelmezések mentén, mintegy értékes hagyományként, a transzszilván eszmeiség legkövetkezetesebb és legtávolabb látó személyiségek után ránk maradt. A nagy kérdés csak az, hogyan igazodunk el bennük az értékek és az eszmék mai, konfrontációs zűrzavarában? Balázs Ferenc, Kós Károly, Makkai Sándor, Balogh Edgár, Buday György, Dsida Jenő, a Jancsó-fivérek - Béla és Elemér, Gáll Ernő stb. olyan jelzőkövei a könyv szellemiségének, amelyek önálló tanulmányokból, elemzésekből állnak össze egységes képpé. Az egészet pedig a szerző eszményeit és szándékait tisztázó, helyére rakó ezületésnapi interjú olvasható Cseke Péterrel, Bertha Zoltán tollából. (Cseke Péter: Álom egy kolozsvári Solveig-házról. Eszmetörténeti írások, dokumentumok. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2010.)


Átmenetek vándorútján

Simó Márton, széles merítésű regényfolyama (Bozgor *, **, ***) után kisregény terjedelmű, összefüggő novellafűzérben vezeti át az olvasót napjaink legkínosabb állapotán, amit mindközönségesen "átmenet"-nek - választékosabban: tranzit - hívunk. A fogalom tág tartomány fölött terjeszkedik el, szerzőnket ezúttal az a fajta létbizonytalanság, kétlakiság, kettősarcúság, ide-oda csapódás, ideiglenesség érdekel, amelyet annyi sorstársával együtt megtapasztalt az utolsó évtizedekben, az európai migrációs folyamatok felgyorsulásával. Az Erdély és az anyaország közötti egzisztenciális szintkülönbség megannyi induló életet változtatott ingoványosan átmenetivé, máról holnapra tengődővé. Egy távolsági buszjárat oda-visszautazásának keretrajzába sűrítve a könyv minden lényegeset elmond e csökött életforma személyiségpusztító jellegéről, kilátástalanságáról, olcsó és talmi örömeiről. A közéje ékelt néhány életsors bizonyító anyagnak megjárja s bár sokáig ragozható, nélkülük talán ütősebb, hatásosabb lenne a könyv. (Simó Márton: Tranzit. Kortárs Kiadó, Budapest, 2008)

Cseke Gábor

(Az anyag az Új Magyar Szó Színkép mellékletének készült.)

Bajor-idézés (2)

Bajor Andor helyett a Mű felel

Esetleges válaszok egy túlvilági interjú kérdéseire

Kérdeztük volna mi életében is – de még milyen szívesen! - Erdély nagy humoristáját és utánozhatatlan parodistáját, de akkor még nem volt nyolcvan éves. Azt reméltük, hogy ez a világot hozzánk képest furcsán – görbén? tisztábban? bölcsebben? – látó férfiú egyszer még lehet a mi Nagy Öregjeink egyike. A hézag annyi, hogy most, amikor ténylegesen is nyolcvan éve született, már csak bottal üthetjük a nyomát: mi kérdezünk, de helyette a Mű felel...

- Bajor úr, kezdjük egy számunkra államilag is aktuális kérdéssel: igaz, hogy ön hajóskapitánynak készült? És mi történt valójában, hogy nem lett az?

- Miután életcélom: a fölfedezés és a hajóskapitányság szemmel láthatóan semmivé lett, helyettes raktárnoknak alkalmaztak a Talált Tárgyak Megyei Kirendeltségéhez. Föl-alá sétáltam az esernyők, aktatáskák és kalocsnik között, és nem volt semmi dolgom. Az elveszett értékekről senki se tudta, hogy megkerültek – rajtam kívül. Számomra viszont a tulajdonosok vesztek el. Néha ugyan megjelent egy-egy izgatott ügyfél, és pótolhatatlan fényképeket, pótolhatatlan iratokat, szerelmes leveleket, találmányrajzokat és kincseket keresett. Ezek viszont nálunk nem voltak meg. Így jött egy béna és vak cigány is a mesterhegedűjéért, és egy ősz, hajlott hátú egyén a fiáért. Egyébként mániásak voltak. Tudták, hogy amit keresnek, nincs meg, de mégis keresték, megrögződött szokásból. Ez a keresgélés lett az életcéljuk, s mindenhová elvetődtek, így a megtalált tárgyak hivatalához is. (Pótolhatatlan értékek)

“Nem lehet félig kiásni egy lövészárkot!”

- Ön hogy látja: munkára teremtettünk, vagy valóban a Nagy Kiüzetés eredménye, büntetés a munka?

- Ismerek olyanokat, akik mindent elvégeznek, betetőznek, anélkül hogy elkezdenék. A világot abbahagyhatja az ember, viszont nem hagyhatja abba egy pék a kenyérsütést. Uram, nekem egyszer lövészárkot kellett ásnom, és amikor félig kész voltam, azt mondták, hagyjam abba. Azt képzeli, képes voltam megtenni? Megkérleltem az altisztet, hogy legyen szíve: mert nem lehet félig kiásni egy lövészárkot! (Beszéljünk idegalapon)

- Igaza van; abbahagyni nem lehet, de talán kivárni, késleltetni?

- Amikor megkérdezem: késik-e a vonat, már nagyon is sejtem, hogy késik. Mert egyébként nem a tájékoztató ablakán hajolnék be, hanem a vonatablakból hajolnék ki, nem tolonganék, hanem integetnék. Ugyanis az effélét akkor kérdezi meg a gyermeki lelkületű utas, amikor a vonat már egy félórája nem futott be. Tehát nem elegendő a válasz, hogy a vonat igenis késik, mégpedig azért késik, mert egyórás késése van. Hanem igenis mondjuk meg nyíltan az egyénnek: Te egyén, ne búsulj, mert a vonat késik s ami közeledik, az pontos idő szerint éppúgy nem látható, akár gyermekkorod, mikor szabályosan mozgó közlekedési eszköznek hitted a világot! Te egyén, hát tudd meg: minden megjön, ami késik, aztán elmegy, és akkor bezzeg jó volna, ha még késne! Lehet, szebb szavakkal kellene mindezt elmondani, a szívhez szóló beszéd is késik. Mert késése van. (Vigasziroda)

- Életünk tele lett fontoskodó igazságtevőkkel, ünnepélyes hülyékkel. Önbizalmuk korlátalan, mindenről késlekedés nélkül megmondják a tutit (talán még Bajor úr műveiről is). Ismerős önnek az ábra?

- Fölkeresett egy igen szelíd és udvarias fiatalember, bejelentette, hogy képzőművész, és karikatúrát akar készíteni rólam... Ezután leültem, és igyekeztem igen értelmes arcot vágni, hogy a művész láthassa egyéniségem lényegét. Sohase tudtam, mennyire fáradságos öt percig értelmet sugározni. Eddig lebecsültem a díszelnököket, a tiszteletbeli főnököket és a néma reprezentatív egyéniségeket, akik éveken át képesek ezt művelni arcizomsorvadás nélkül. Bennük valószínűleg valami radioaktív fluidum lehet, sokéves felezési idővel. Talán tíz év is eltelik, amíg egy ilyen sugárzó személyiség látszólagos jelentősége annyira lecsökken, hogy már ostobának érezzük. (Hogyan készül a karikatúra?)

- Karinthy Frigyes (az ön szellemi felmenője a filozófiát és költészetet ötvöző humorban) írt valami hasonlót – Lerajzolnak című krokijában –, nála viszont az (ál)karikaturista csak ürügyet keres, hogy véleményt mondjon az íróról. Mi hogyan alkothatnánk helyes képet a világról?

- Egyik ismerősöm órákig töprengett, bosszankodott, mígnem megkérdezte tőlem: mi a púp ellentéte? Ezen én is elgondolkoztam, aztán így válaszoltam: a púp ellentéte egy másik púp. Mégpedig: ha a háton van a púp, akkor annak az a púp az ellentéte, ami a mellen van. - De nem jön ki - mondta kétségbeesetten. Megnyugtattam: - Majd ki fog jönni; ha a háton van, akkor elöl, ha elöl van, akkor a háton. Várni kell - és kijön. - Igen, de hosszabb; tizenhárom betű! Aztán a fejére csapott: - Egyenes gerinc! Ezt kétségbe vontam. Az egyenes gerinc nem ellentéte a púpnak. Az egyenes gerincnek nincs is ellentéte: ahogy a gömbnek sem ellentéte a kilukadt disznóhólyag. Ha az egyenes gerincnek ellentéte van, akkor az a gerinctelenség... (Keresztrejtvény)

- Apropó, gerinc... Történt, hogy egykori barátunk, ön is ismerte, szóba hozott minket felfelé – hát lehet ilyet csinálni?.

- Igazi barátaink nem nyilatkoznak rólunk feletteseink számára, holott ezt a legtöbb másfajta barátunk mindenütt gyakorolja. Évek múlva is ugyanazt a szöveget mondják, és hangtalanul veszik tudomásul véleményünk változásait. (A könyv az igaz barát)

Az igazság és a tartozások

- Ön fájdalmasan korán itt hagyott minket. Hagyott-e hátra valamilyen földi tartozást?

- A család eléggé zavaros anyagi helyzetéből annyit hámoztam ki, hogy mindenkinek tartoztunk, még az igazságnak is... Családi értékeink közül főleg ezt a tartozást örököltem, bizonyára jobb lett volna, ha a múlt századbeli pipatórium marad reám, ami teli volt pipával és sárgarézzel. Nyugodt és kiegyensúlyozott bútordarab volt, olyan biztonsággal állott szépen faragott három lábán, mint Ferenc József trónusa... Sajnos, a pipatóriumnak nyoma veszett, és én csak annyival maradtam, hogy tartozom az igazságnak... Mások emlékeztettek reá, sőt a régi adósság címén rútul megzsaroltak: „Beszélje el, hogy tízéves korában miképpen szolgálta a tőkés földesurakat, mert tartozik az igazságnak, ismertesse kissé egyéni életfölfogását, ugyanis tartozik az igazságnak." Ilyenkor többnyire kétségbe estem, és cudarul lódítottam, ha már kitudódott, hogy tartozom az igazságnak... (Tartozom az igazságnak)

- Ma is sokat beszélnek lódításról, összefüggésben egy másik kifejezéssel, amelyet az ön életművében nem leltünk fel: hogy elkúrtuk.

- A megriadt egyén fölfogása szerint sok apró lódításból teljesedhetik ki az igazság. Ez azonban nem volt így... Sok apró lódításból ugyanis végül egy óriás lódítás lesz, sajnos, mert már nyilvánvaló. Mert ha az ember lódít, akkor utána még inkább tartozik az igazságnak, de ha igazat mond, akkor annál inkább... Röviden arról van szó, hogy aki tartozik az igazságnak, az örökké tartozik a igazságnak. Ha megadja a tartozását, akkor hirtelen kétszer annyival kezd tartozni. (Tartozom az igazságnak)

- Életünk egyik nagy gondja az autó. Ha nincs, az a baj, ha van, még nagyobb baj...

- Autóra igen régóta nem gyűjtök. Az autó ugyanis nagy körültekintést, hozzáértést, türelmet igénylő ipar, amelynek hozama ugyan gyors, de a beléje fektetett sofőr nem mindig jön ki maradéktalanul. Az autónak kétségtelenül megvannak az előnyei - a hozama -, de amit hoz, azt eddigi megfigyeléseim szerint: el is viszi. Mindazonáltal az autót egy komolyabb egyéniség ma már nem nagyon nélkülözheti. Ugyanis az embertől bármikor megkérdezhetik régi ismerősök, barátok, nőgyógyászok, tücsök és bogár: - Na és hol van az autód? Mire az ember nem kezdhet el ötölni-hatolni az autó hozamáról, gazdaságosságáról, a befektetett sofőr kijöveteléről. Ezért már régóta próbálok venni egy üres karosszériát, és ha valaki érdeklődik, odavezetem és megmutatom. - Íme! Ez az autóm: de a múlt héten sétakocsizáson voltam vele Zilah környékén ... (A kék Jaguár)

- Mondják, hogy ön egyszer beleült a fagylaltba, mint egyik paródiájának hősnője a salátástálba - majd a majonézbe. Utána ön odament a hideg ülepével a díszes összejövetelre szintén meghívott főcenzorhoz - akinek fennhatósága alá lapelődünk is tartozott -, és megkérdezte: “Kedves Árdeleán elvtárs, ön úgyis mindent kivesz, nem tudná kivenni ezt a foltot is?” Itt ülünk az új évszázadban, de a réginek a foltjait ki veszi ki?

-Az évszázadnak már-már mindene megvolt, olvastunk az évszázad bokszmérkőzéséről, szökőárjáról, rejtélyéről, lélektani föltevéséről. Volt az évszázadnak fogkrémje, botránya, egykerekű járműve. Hallottunk az évszázad betegségéről, gyógyszerének fölfedezéséről és ezzel kapcsolatosan az évszázad melléfogásáról. Volt nője is az évszázadnak, viszont nem az évszázad kötött vele frigyet, hanem egy bankár, s azóta sincs nője az évszázadnak, csak bánata. Bátran mondhatom, hogy már csak az évszázad üstököse hiányzott. De mert hiányzott, egyben várható is volt. Ugyanis az ilyen évszázados hiánycikkekről mindig gondoskodnak. Csak a köznapi hiánycikkek maradnak köznapiak. (Búcsú az évszázad üstökösétől)

- Akkor vegyünk egy köznapi hiánycikket: van még esélye a humánumnak? A felelősségérzetnek?

- A humánum könnyen válhatik cégéres humánummá. Van már boltunk, ahol humánumot is lehet kapni, akár Mona Lisa szappant. A humánumot különben a felszabadulás után tudomásom szerint senki sem tagadta. Senki, aki valamit elkövetett, nem tud szocialista elvekre hivatkozni, tehát ha jól megnézed, magától tette. Felelőssége legalábbis személyes. Soha senkinek sem diktáltak elvileg gonoszságot. Nem tudok esetet, hogy egy írót arra kényszerítettek volna, hogy szamárságot írjon. Amennyiben ilyent tettünk, lényegében önként tettük. Az esetleges diktálók ugyanis eltűntek, felszívódtak. Nekem is vannak írásaim, melyekkel ma nem értek egyet, és ezekért csakis én felelek. Nem állíthatom, hogy Bondács elvtárs diktálta, mert... ugyan mitől lenne hatalma Bondács elvtársnak a lelkiismeretünk felett?! (Vidám beszélgetés pánikról meg egyebekről - Huszár Sándor interjúja 1969-ből)

Ágoston Hugó-Cseke Gábor

Fotó: Nikolits Árpád

"Jelentések..." - elkészült az ÚMSZ-interjú

Persze, csak az első változata. Nem garantálom, hogy nyomtatásban ennyi megjelenhet, de igyekeztem becsületesen válaszolni majd minden kérdésre. Mint észrevehető, a kérdések sorrendjén és terjedelmén is változtattam. Dokumentum gyanánt helyezem itt el, hogy látni lehessen: ilyen formája is volt a virtuális beszélgetésnek...

*

Beindított vívódások könyve

Cseke Gábor szerint az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága

Nyolc évvel ezelőtt, 2002. május 18-án, az ÚMSZ mai szerkesztőségi szobáinak egyikében, a soros lapszám megjelenése utáni csöndben születtek meg az első gondolatai, oldalai annak a könyvnek, amit a Polis Könyvkiadó Jelentések - magamról. Emlékezések ellenfényben címmel adott ki. A szerző, Cseke Gábor, lapelődünk - a Romániai Magyar Szó - vezető munkatársa több mint negyven esztendős újságírói pályája gyakorlatilag ahhoz a szocreál épülethez kötődik, amit valamikor Scanteia Háznak neveztek, s ma a Szabad Sajtó Háza nevét viseli. A könyv, akárcsak a szerző élete a romániai újságírás s a tőle elválaszthatatlan köz- és magánélet közelmúltja körül forog; önvallomás, amelynek erőteljes és tanulságos közösségi, etikai hozadéka van. Beszélgetésünk a szerzővel, aki máig is rendszeresen közöl lapunkban, kiemelten erre összpontosít.

Ágoston Hugó

- Könyvében említést tesz arról, hogy az első megfogalmazást Milos könyve címen 2002-2003 között, internetes blogon hajtotta végre. Miért kellett egy már kész művet átírni, újraírni? És miért kellett várni vele hét évet?

- Az a próbálkozás, amibe nyolc évvel ezelőtt belevágtam, beláthatatlan volt, alkalomszerű és nyers. Újságírói módszerekkel készült: tartós idegfeszültségben eltöltött munkanap végén, röptében, mindig csak addig nyújtózva a szöveggel, ami egy fél-, maximum egy órába belefér, eleinte többnyire rögtönözve. Az alaposabb dokumentálódásra csak az első hónapok rutinjának megszerzése után keríthettem alkalmat. A napi penzumként szaporodó fejezeteket, naplóbejegyzéseket biztató felkérésre írtam, formailag Andrassew Iván budapesti író legkisebbik fiának, Milosnak címezve, életem nagy tanulságairól, de méginkább tévedéseiről. Iván pedig, akivel az erdélyi költészet antológiájának önkéntes digitalizálása végett kerültem emberközelbe, minden este elhelyezte saját internetes portálján, külön blogban, látványosan, illusztrációkkal körítve. Másnap reggel, a szerkesztőségi számítógépet nyitva, már olvashattam a legfrissebb fejezetet. Estefelé viszont már küldhettem az újabb penzumot. Így ment ez egy éven át. Esetleges, túlzsúfolt, alaktalan mamutépítmény lett belőle, ma is olvasható a neten, de ebben a formájában nem könyvbe való... A szerkesztőségi munkából végleg kivonulva, a hegyről legurított, óriási hólabda újra gyúrására vállalkoztam: a nyersanyag egy részét mellőztem, újabb fejezeteket, részleteket illesztettem be, bővítettem ki, javítottam át, majd pihentettem és ismét átírtam. Ma sem vagyok biztos abban, hogy ez a szerkezet a legszerencsésebb, de le kellett állnom vele, nehogy a sok pepecselés miatt munkám eső utáni köpönyegnek bizonyuljon...

- A könyvben szereplők hol saját nevükön, hol álnévvel, hol csak kezdőbetűkkel vagy egyenesen személytelenül jelennek meg. Miért ez a finomvegyes bánásmód velük, meghúzódik-e mögötte valamilyen belső logika, magyarázat?

- Máris leszögezem: munkámnak egyetlen fiktív szereplője sincsen! Írás közben viszont nagyon kellett ügyelnem arra - mert mindennél fontosabb szempontnak tartottam -, hogy tartsam magam a címben megfogalmazottakhoz: a jelentések elsősorban és hangsúlyosan rólam szóljanak, s a hozzám legközelebb álló személyekről is úgy, hogy lehetőleg kellő tapintattal beszéljek róluk. A névvel szereplők mondhatni félig-meddig önálló figurák, fontos szerepet játszottak az életemben. Akiket közülük némileg védeni kívántam, mert bizonytalan voltam abban, hogy jónéven veszik-e felfedésüket, inkább csak vezetéknevük vagy teljes nevük kezdőbetűivel említettem. A név nélküli vagy álneves szereplők esetében az volt a döntő, hogy nem ők állnak a szóban forgó helyzetek középpontjában, így fölösleges rájuk irányítani a fényforrásokat. E szigorú, bonyolult játék végigvitele óvott meg attól, hogy kritikusaim szemében úgy tűnhessék: jelentéseim másokat sértő önigazolások...

- Nem egy olvasó vélekedett úgy, hogy a könyvben szívesen látott volna részletes, kimerítő vallomást olyan sajtóintézmények belső életéről, történetéről, mint az Ifjúmunkás, az Előre, a Romániai Magyar Szó. Nem volt szándékában ezekkel foglalkozni, vagy erején felüli kihívásnak érzett volna egy ilyen feladatot is?

- Többen s mindenek előtt volt pályatársak szerették volna, ha teljes szerkesztőségi "keresztmetszeket", "látleleteket" hozok. Ezt a csapdát azonban meredeken kikerültem. Abból a meggondolásból, hogy előbb mindegyikünk rakjon nyilvános rendet a saját dolgait illetően, mert csak ez szolgáltathat hiteles alapot ahhoz, hogy valaki, talán majd éppen az Utókor, elvégezhesse a szükséges átfogó értékelést. Ha ilyesmire fecséreltem volna az időmet, ugyancsak önigazolás íze lett volna a dolognak. Tudom például, hogy az Ifjúmunkás-os korszakomban társaim sokszor megalkuvónak, simulékonynak, gyávának, félénknek - a jelenség ragozható, de végül is ugyanarról van szó - tartottak, s mert vezetőjük voltam, ez a velük való kisebb-nagyobb konfliktusaim, döntéseim révén is leírható. Ahelyett viszont, hogy azt keresném, kinek volt egyik-másik helyzetben igaza, inkább azzal foglalkoztam jelentéseimben, hogy tüzetesen megvizsgáljam: valóban megalkuvó vagyok-e és hogy ezt miként értem tetten saját magamon, életem folyamán?

- 1970-től, tehát fiatal koromtól, magam is a bukaresti sajtóban dolgozom, nagyjából ismerem a könyv szereplőit. Mi, akik A Hétnél dolgoztunk - ezt akkor is éreztük, de a Jelentések... elolvasása után még világosabban tudatosodik bennem - minden baráti kapcsolatok és „átjárhatóság” ellenére sokkal szabadabb szellemben dolgoztunk. Az Ifjúmunkás remek „interaktivitása”, olvasóival, a fiatalokkal való kapcsolata jó „példa” volt A Hét szerkesztésében, de a világra még nyitottabbak voltunk, a lap műhely- és fórum-jellege valós demokráciát hirdetett és képviselt a zsarnokság közepette. Vajon, mivel magyarázható, hogy ez lehetséges volt? Talán nem voltunk annyira szem előtt, mint a pártsajtó? Vagy mert főszerkesztőnk, Huszár Sándor jobban tudta „tartani a hátát”?

- A kemény korszakok ugyan elvárják, az élet maga azonban nem ismeri a vagy-lagos válaszokat. Huszár Sándor főszerkesztői személyisége biztosan egyik tényezője volt annak, hogy A Hét gárdája liberálisabb hangulatban élhette meg a szocialista lapcsinálás mindennapjait, de önmagától ez sose sikerülhetett volna neki, mert még nagyon sok, meghatározó történelmi előfeltételre és körülményre volt szükség a viszonylagos szabadság illúziójához. Csak néhányat említek: az Előre és A Hét sosem voltak azonos "súlycsoportban": az egyik napilap volt, a másik művelődési hetilap. Az egyik a napi politika aktív szócsöve, a másik az ideológia karámjába terelt művészet és tudomány fóruma. Az egyik kötelezően harcos agitátor, maga a sarló és kalapács - mint néhány más román laptársa a pártsajtó első vonalában -, a másik amolyan pórázon tartott ideológiai játszótér, igaz, ugyanolyan merev szabályokkal és elvárásokkal, de végül is játszótér. Az 1948-tól működő Előrénél (Romániai Magyar Szónál) korban megállapodott, zömmel régivágású, elsősorban politikai szempontok alapján toborzott közösség dolgozott, aki ráadásul egy 1956-tal kapcsolatos, idejében elfojtott szerkesztőségi rebellió után, nyomasztó "büntetőszázadi" légkörben élt, indulatokat pacifikálni és kordában tartani odahelyezett, katonás főszerkesztővel a nyakán. A Hét viszont csak 1970-ben alakult - októberben lenne 40 esztendős, ha nem múlik ki évekkel ezelőtt - jórészt kellően képzett, tehetséges, szakterületükön jártas fiatalokat toborozva. Nem véletlen az Ifjúmunkás és A Hét ön által említett "egymásratalálása", hasonló szellemi légköre. 1979-ben az Ifjúmunkástól az Előréhez kerülve egyik napról a másikra kellett megtapasztalnom, hogy mennyire bonyolult, merev, önjáró gépezetnek lettem az aprócska része, és ha ennek ellenére valamit "szabadon" meg kívánok valósítani, jobb ha csak magamra számítok. Esetleg reménykedhetek mások hallgatólagos "félrenézésében". Farkastörvényű, idegfeszítő világ volt: nap mint nap közvetlenséget, már-már haverséget játszani egymással szemben, és közben lehetőleg rejtve maradni...

- Könyvében - sok tekintetben ma is érvényesen, bár ma a lista egyszerre lehetne bővebb és tömörebb, és az elkötelezettség és a lojalitás fogalmai más mezőben és másképp érvényesek - összefoglalja, mi kell hozzá, hogy valaki főszerkesztő legyen. Teszi ezt, miután „bármilyen fiatalon is csöppentem valamikor a számomra túl nagy - a főszerkesztői - székbe, 1979 őszéig nekem is elkoptak az oroszlánkörmeim; törvényszerű volt átadni a váltóbotot a fiatalságnak”. Hogyan látja a mai fiatalosítási hullámot, különösen a hozzáértés és a szakmai alázat szempontjából? Mi kell ma ahhoz: főszerkesztőnek lenni?

- Kizárólag csak különbejáratú, saját bőrömön megszenvedett, botcsinálta tapasztalatról számolhatok be, az említett listát is, amely megtalálható a könyv 25-27. oldalán, csak azért állítottam össze, mert attól tartottam, hogy az Ifjúmunkás éléről való leváltásom után, az ifjúsági szervezettől a laphoz helyezett, annak belső problémáit, az újságírás belső világát nem ismerő mozgalmár utód rövid idő alatt és látványosan felgyorsíthatja a lap addig minden eszközzel késleltetett mélyrepülését. A listán szereplő tanulságokat nekem is jó lett volna korábban felismernem, de így is örvendek, hogy nem volt teljesen hatástalan a "végrendelkezésem"... A fiatalítási hullámmal amúgy nincsen semmi baj, az mindig egészséges, a probléma inkább az, hogy ma már több a lap, a sajtófórum, mint a hozzáértő ember, s a verseny, a hajtás pedig óriási, kegyetlen. Ma könnyebb, de egyben nehezebb is sajtót csinálni... Legjobb lesz, ha csak azt idézem a könyvből, amit a listából ma is érvényesnek vélek.

"Főszerkesztőnek lenni (mi kell hozzá): * Szilárd, alapos politikai meggyőződés. * Félelem nélkül a saját fejünkkel gondolkozni. * A lapot ért rosszindulatú és egyéb támadásokat ügyesen kivédeni és leszerelni (amelyek veszélyeztethetik egy lap egzisztenciáját) * Magyarnak lenni itt, Romániában; elsajátítani, erősíteni a saját nemzetiségi műveltséget. * Ismerni a hazai magyar és román sajtót, napirenden lenni ezek eseményeivel. * Ismerni a lapvezetés dokumentumait, rendet tartani az irattartókban. * Megismerni és próbára tenni az embereket. * Bízni bennük, segítséget kérni tőlük, hagyni dolgozni őket, főként olyan területen, ahol a legtöbbet nyújtják, munkára serkenteni őket, gondjaikat, panaszaikat orvosolni és CSAK VÉGSŐ ESETBEN MEGHÚZNI A VÉSZFÉKET. * A problémákat a közösségen belül megoldani, közös erővel, nem pedig felső, hatalmi segítséggel. * Alaposan ismerni a levelezést: mivel fordulnak a laphoz; a munkatársak miként és mennyire pontosan oldják meg őket. * A lapban megjelent bírálatokat eljuttatni az illetékesekhez, minden elkezdett ügyet következetesen végig vezetni. * A kap lényegi, egzisztenciális gondjaira összpontosítani (lapterjesztés, bővítés, tematikai egyensúly, munkagan gulat, tervezés, méltányos szellem, fizetések, az irányító szervekkel való kapcsolat, ellenőrzés, reprezentálás, érdekvédelem - a többit elvégzik a szerk. tagjai). * Csakis képzett, alapos nyelvi kultúrával rendelkező embereket fölvenni, akik húznak is a laphoz. Nem bedőlni a karrieristáknak! * Olvasni, olvasni, olvasni! * Nyomdai-műszaki tudnivalókat rendre elsajátítani. * Mindenkit türelemmel meghallgatni, és csak azután, higgadtan ítélni.* Kis dolgokban nagylelkűen engedni, nagy dolgokban határozottan állást foglalni, a lelkiismeret szerint. * A lapkészítésben a kirívó hibákra összpontosítani. A kis dolgokat utólag szóvá tenni és nyomon követni, kijavítják-e. * A hazai magyarság szellemi életével, személyiségeivel a bensőséges kapcsolatot kialakítani; ugyanígy a román szellemi élet kiválóságai felé is. * Súlyos gond, bizonytalanság esetén megbízható emberekkel tanácskozni, aztán saját fejjel dönterni, intézkedni. Utána még mindig van idő és lehetőség a hatalmi erőkhöz folyamodni. * Mindent megtenni, hogy a lap ne válhasson faliújsággá és megőrizze, sőt továbfejlessze egyéniségét."... Sajnálom, de nagyon keveset kellett elhagynom...

- Cenzúra és öncenzúra - nyilvánvaló kényszert és kihívást jelentett mindkettő. Mégis különbözőképp fogták fel - és különféleképpen alkalmazták - a lapokat vezető (fő)szerkesztők. Ma már tudjuk, hogy az önagresszió - amilyen az öncenzúra is - és feldolgozása a legveszélyesebb, személyiségromboló életstratégia. Felszabadulást jelentett-e önnek a könyvében erről írni, ezt „kibeszélni?

- Felszabadulást jelentett az egész könyv maga. Az a tény, hogy a gyakorlatban is megkóstolhattam, milyen az és mivel jár, amikor mindent szabad és bármit le lehet írni, szöges ellentétben a korábbiakkal, minden korábbi tapasztalatomnál többet ért. Persze, tőlem nem lehet többet várni, minthogy ebben is óvatos duhaj maradjak, de a kétféle gyakorlat után határozottan vallom, ahogy könyvemben is megfogalmaztam: "Író embernek nem könnyű, ugyanakkor kutya kötelessége rádöbbennie arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat. Természetesen mindez nem áll egy teljesen magánhasználatra készülő, önkörében maradó műre, de mindaz, ami a nyilvánosság leghalványabb esélyére is igényt tart, az együttélés szabályaihoz kell hogy idomuljon."

- A Jelentéseket olvasva úgy tűnik, mások mintha kevésbé (voltak) önemésztők. Nem túl szigorú önmagával? Önnek (volt) fontosabb ez a szembenézés, ez az önvizsgálat, nekünk, kortárs tanúknak volt fontosabb, vagy pedig a mai nemzedékeknek?

- A könyvet megírni nekem rendkívül fontos volt. De sokat töprengtem azon is: a világért, annak jobbulásáért tettem-e azt, amit tettem? Vagy egyszerűen csak önző módon magamért, mert nem hagyott nyugodni mindaz, amit évtizedeken át magamba rejtettem? A visszajelzésekből, kritikákból ítélve úgy láttam, távolról sem magánérdekű ez az emlékezés. Társadalomtudományokat oktató tanárember írta például: “Ajánlottam elolvasásra munkatarsaimnak, fiataloknak is. Meg vagyok győződve, hogy újra és újra elő fogom venni, hogy utánanézzek egyes, általad leírt jelenségeknek, eseményeknek...” Akadt költő, akit önvizsgálattal végződő poéma írására ösztönzött a könyv, egy íróbarátom pedig elolvasván, menten nekiállt fölvázolni a saját “jelentéseit”. E beindított vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka. Elő-elővéve a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején írt verseimet, mint amilyen például a Vallató éjszaka is, nem egyet találok közöttük, melyekben sűrítve, pár gondolatfutam erejéig minden ott van, amiről ez a könyv szól... De az is lehet, hogy a Jelentések... elkészülte nélkül minden korábbi próbálkozás csak elszórt cserép, tükördarab, szilánk marad, így viszont az egész mintegy varázsütésre összeállt... Azt hiszem, mindent megmagyaráz ez a sor: "ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél"... Mert ez az igazság. Ezért íródott meg a Jelentések.

- Most pedig fordítva a kérdésen: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban...

- Miért tagadnám, hogy ilyesmi is megjárta a fejemet? A saját magunkra kiosztott ítéletbe hamarabb belenyugszunk, mint ha mások ítélkeznének felettünk. De ez csak egy része az egész igazságnak, hiszen könyvem, a magamról szóló jelentések alapján az olvasó szabadon megítélheti: mentséget, felmentést kerestem-e velük nem túlságosan dicső pályámra, vagy inkább csak terítettem bennük a kártyáimat...

- Hogyan tovább, Cseke Gábor?

- Ha gyönge poénnal akarnám elütni az interjú élét, akkor most azt válaszolnám, hogy "Előre". A poénkodás ösztönének ekként eleget téve, a közeljövőben szeretném “szigorúan válogatott verseim”-et kiadni, Szerpentin vándora címmel, mely némileg "rímel" majd a Jelentésekre.

Cseke Gábor (1941, Kolozsvár) - újságíró, költő, író.

A Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett (1962), 1962 és 2005 között az Ifjúmunkás, az Előre, majd a Romániai Magyar Szó belső munkatársa. Főbb munkái: Déli harang (versek, 1967), Elveszett birtokok (versek, 1969), Tornác (próza, 1970) A tuskó (gyerekregény, 1979), Érzelmes levelek (regény, 1980), Ellenállás (versek, 1980), Bármely rendelést vállalok (regény, 1982), Az ítélet születése (versek, 1983), A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989), A bozót (regény, 1989, 2008), Álruhában. Mai kalandok (1989), Kölcsönsorok. Mai román költők (2005), Tükörterem (válogatott versek, 2005), Lírai tőzsde. Fontos versek (2006), Sashegyen innen, Sashegyen túl (gyermekregény, 2007), Csöndfűrész zenéje (Álmodott versek, 2008), Székelyföldi vízikerekek nyomában (Pro Print, 2008; Ádám Gyula fotóművésszel közösen); Jelentések - magamról. Emlékezés ellenfényben (Polis, 2009). Főbb internetes művei: Öböl - versek egy fotógyűjteményhez (), Milos könyve napló (); Fehér titok. Mai kalandok (riportok; ); Futóbolond. Három történet ().

Illusztráció: Korabeli riportfotó az Ifjúmunkás 50. éves jubileumi ünnepségéről, amint "Cseke Gábor, az Ifjúmunkás főszerkesztője a lap harcos múltjáról, jelenéről, jövőbeni feladatairól beszél" * Fotó: Új Élet

"Jelentések..." - egy készülő ÚMSZ-interjú kérdései

Ágoston Hugó, az Új Magyar Szó vezető publicistája hetekkel korábban kilátásba helyezte, hogy szeretne velem interjút készíteni a Jenetés - magamról című könyvemről. Tegnap levelet "dobott" postaládámba a jelentéses szlogennel: "Itt az idoe!"

Megértettem. Tehát gyürkőzhetek. Ma délben pedig befutottak a kérdések is. Ami azt jelenti, hogy a holnapi napot ennek a feladatnak szentelem. A kérdések önmagukban nyersek, valószínű, még igazítunk, stuccolunk rajtuk, hogy több hely legyen a válaszoknak, s közben képanyagot is keresek. Az összehordott ötletekből ide most csak a kérdéseket és illusztrációként a Scanteia Ház - egykori, majdhogy "életfogytiglani" munkahelyem - idealizált, annak idején rendkívül szimpatikus ábrázolását mellékelem.

*

- A könyvében említést tesz arról, hogy az első megfogalmazást Milos könyve címen 2002-2003 között, internetes blogon hajtotta végre. Miért kellett egy már kész művet átírni, újraírni? És miért kellett várni vele hét évet?

- Könyve szereplői hol saját nevükön, hol álnévvel, hol csak kezdőbetűkkel vagy egyenesen személytelenül jelennek meg. Miért ez a finomvegyes bánásmód velük, meghúzódik-e mögötte valamilyen belső logika, magyarázat?

- 1990-től, tehát fiatal koromtól, magam is a bukaresti sajtóban dolgozom, tanúja lehettem eseményeinek, belső és külső életének. Ismerem a könyv szereplőit (ha nem is sikerült vagy nem akartam is mindegyiknek a kilétét, „kulcsát” megfejteni). A következő kérdés izgat: mi, A Hétnél - ezt akkor is éreztük, most, a Jelentések magamról elolvasása után még világosabban tudatosodik bennem - minden baráti kapcsolatok és minden „átjárhatóság” ellenére sokkal szabadabb szellemben dolgoztunk. Az Ifjúmunkás remek „interaktivitása”, olvasóival, a fiatalokkal való kapcsolata jó „példa” volt A Hét szerkesztésében, de a világra még nyitottabbak voltunk, a lap műhely- és fórum-jellege igazi demokráciát hirdetett és képviselt a zsarnokság közepette. Ön szerint mivel magyarázható, hogy ez lehetséges volt? Azzal, hogy nem voltunk annyira szem előtt, mint a pártsajtó? Vagy azzal, hogy főszerkesztőnk, Huszár Sándor jobban tudta „tartani a hátát”?

- Nem egy olvasói vélekedett úgy, hogy szívesen látott volna részletes, kimerítő vallomást olyan sajtóintézmények belső életéről, történetéről, mint az Ifjúmunkás, az Előre, a Romániai Magyar Szó. Nem volt szándékában ezekkel foglalkozni, vagy erején felüli kihívásnak érzett volna egy ilyen feladatot is?

- Könyvében - véleményem szerint sok tekintetben ma is érvényesen, bár ma a lista egyszerre lehetne bővebb és tömörebb, és az elkötelezettség és a lojalitás fogalmai más mezőben és másképp érvényesek - összefoglalja, mi kell hozzá, hogy valaki ember főszerkesztő legyen. Teszi ezt, miután „bármilyen fiatalon is csöppentem valamikor a számomra től nagy - a főszerkesztői - székbe, 1979 őszéig nekem is elkoptak az oroszlánkörmeim; törvényszerű volt átadni a váltóbotot a fiatalságnak”. Hogyan látja a mai fiatalosítási hullámot, különösen a hozzáértés és a szakmai alázat szempontjából? Mi kell ma ahhoz: főszerkesztőnek lenni?

- A megkerülhetetlen kérdés: cenzúra és öncenzúra... Nyilvánvalóan kényszert és kihívást jelentett mindkettő. Mégis különbözőképpen fogták fel - és különféleképpen alkalmazták - a lapokat vezető (fő)szerkesztők. Ma már tudjuk, hogy az önagresszió és feldolgozása (mert jórészt annak tekinthető: szellemi öncsonkításnak az öncenzúra) a legveszélyesebb, személyiségromboló életstratégia. Felszabadulást jelentett-e önnek a könyvében erről írni, ezt „kibeszélni? [Ld. A könyvben a 134. oldalon az „Ami különben minden...” kezdetű bekezdést.]

- Nem túl szigorú önmagával? Mások mintha kevésbé (voltak) önemésztők. Önnek (volt) fontosabb ez a szembenézés, ez az önvizsgálat, nekünk, kortárs tanúknak volt fontosabb, vagy pedig a mai nemzedékeknek?

- Megfortdítva a kérdést: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban...

- Megköszönve, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a könyvéről megjelent kritikák, vélemények kivonatát, megkérném, értékelje azokat a maga szemszögéből.

- Hogyan tovább, Cseke Gábor?

........

(Folyt. köv.)

"Jelentések..." - az ÚMSZ / Színkép mellékletében

Szavakon innen, szavakon túl

Székedi Ferenc

(úmsz/színkép, 2010. február 19.)

„Harcolok és küzdök a szavakkal. Egyenesen félek leírni őket. Hogyan írjam le újból azokat a szavakat, amelyeket az évek során annyira elkoptattak és elkoptattunk? Ha azt mondjuk, fogta a kezünket a cenzúra, ha egész egyszerűen azt mondjuk: bocsánat! és megy minden tovább, az vajon elég? Meg kell szenvednünk önmagunkban a szavakat. És nem hiszem, hogy a közírónak egyik pillanatról a másikra át lehetne menni a léleknek ezen a tisztítótüzén. Aki azt mondja, a tegnap legyűrtek, gúzsba kötöttek, ma már szárnyalok, makkegészséges vagyok, kitéptek a sárból és iszapból, most íme, itt aranylok, fénylek, csillogok, régóta rejtegetett gondolataim és szavaim lobogtatom, az nem mond igazat. A diktatúra nem lett volna a szellem igazi diktatúrája, ha ez így történik. Az ideológia lassú vírusa évtizedeken át kúszott szét idegpályáinkon, és a fellobbanó lázak nem múltak, nem múlhattak el nyomtalanul. Gyógyulnunk kell. Gondolkodva a szavak igazi értelmén, ha kell, tíz körömmel is lekaparva róluk minden réteget, hogy maradjanak önmaguk. Pőrén, pusztán, semmibe sem öltöztetve. Ha mi, újságírók akarunk valamit, akkor ezt nagyon kell akarnunk.”

Immár több mint húsz esztendeje, 1989. december 29-én írtam le és jelentek meg ezek a szavak, és addigi újságírói munkám legnagyobb elismerésének éreztem azt az olvasói levelet, amelyet néhány nap múlva egy csíkszentdomokosi iskolaigazgatótól kaptam: nem önnek kellett volna bocsánatot kérnie...

De hát én nem is mentegetőzni akartam az olvasók előtt, hanem önmagamban szerettem volna valamilyen, az íráshoz elkerülhetetlenül szükséges új egyensúlyállapotot kialakítani, és meg voltam győződve, hogy nagyon sokan ugyanígy éreznek abban a szakmában, amely a felszínen jóval láthatóbban művelte azt, amit mások – mérnökök, könyvelők, tanárok, orvosok, építészek, jogászok és így tovább – ugyanúgy tettek az elmúlt rendszer évtizedeiben. Néhány tucatnyi ellenzéki kivételével, a hétköznapi élet megannyi gondjába-bajába kapaszkodva, lelkesen, közömbösen vagy undorodva, de minden mesterség valamilyen úton-módon kiszolgálta a hatalmat, amely éppen ezért nem roskadt önmagába. A változások után és a rákövetkező években gyakran elgondolkodtam: vajon egyáltalán létezett-e és ha igen, hol lehetett az a választóvonal az újságírói szakmában, amely az egyetlen és mindent önmagába kebelező pártsajtóban a megélhetés robotoló mindennapjait elválasztotta a hatalom gátlástalan kiszolgálásától? Talán az úgymond mezei újságírók és a szerkesztőségbe szétküldött pártaktivisták között vonult végig? Vagy a nagy fizetésű főszerkesztők és az ólomszagú nyomdai éjszakák szolgálatos páriái között? Netán a választóvonalat valahol ott lehetne megvonni, hogy ki húzott a sajtó révén elfoglalt helyéből többszörös egyéni hasznot vagy ki próbált mindenekelőtt kisebb-nagyobb közösségére figyelni?

Töprengéseimet nemegyszer félretettem, olykor azzal a gondolattal: vajon érdekel ez még egyáltalán valakit? Aki benne élt, az tudja, a mai korlátlan információáramlás fiataljai számára pedig a médiamanipuláció még úgy-ahogy elmagyarázható, de a központi sajtóirányítás és a cenzúra fogalmai legalább olyan távol állnak tőlük, mint a mindennapi SMS-ek az ókori papírusztekercsektől. De akkor mégis, milyen közönségnek születnek meg a korszakra visszatekintő könyvek? Kinek szólnak Domokos Géza visszaemlékezései? Gáll Ernő levelei? A Markó Béla-féle, magyarázatok nélküli, vagy a kort is magyarázó, Cs. Gyimesi Éva által kiadott „szekuskönyvek”? És sok-sok más olyan dokumentumkötet, amely mind-mind az elmúlt évtizedekre tekint vissza?

Aki benne élt, az tudja

A rejtély kulcsa talán ebben a félmondatban található: aki benne élt, az tudja. Tudja, de nem tud mindent, és a legtöbbször nem úgy, ahogyan megtörtént. Ezért, úgy gondolom, a visszatekintők mindenekelőtt a kortárs közönségnek írnak. Hogy a könyvek olvasásával egyidőben jobban megismerjék a saját életüket egykor övező társadalmi színtereket, és az is kétségtelen: néhány évtized múlva a történészek már ezeknek a könyveknek a pillérein is ácsolják az idők újabb hídjait. Fontosak tehát ezek a közelmúltra rápillantó könyvek, különösen ha olyan kíméletlen őszinteséggel párosuló, remek olvasmányossággal teszik, ahogyan például a hosszúra nyúlt bukaresti sajtóévek után Csíkszeredába visszavonult Cseke Gábor jelent most önmagáról*.

Az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője, az Előrének, majd a Romániai Magyar Szónak a vezetı munkatársa, aki gyakran úgymond a saját hátán vitte a lapot, a többkötetes költő és prózaíró az emlékezésnek nem azt a szokványos módját választja, amely szigorú időrendi sorrendbe zárja az eseményeket és történéseket, még csak nem is a prousti tapasztalat- és érzelemtársításokkal indul az elmúlt idők nyomán, hanem inkább amolyan joyce-i, work in progress technikával, amit, mai vizuális médiavilágunk inkább megszokott nyelvére átfordítva, nevezhetnék akár valamiféle narratív filmes eljárásnak is.

A jelen cselekményei és leírásai között ugyanis az idő különböző síkjai bomlanak ki, olykor több oldalon át önmaguk életét élve, máskor pedig olyan szeszélyesen csapongva, mint az öntörvényű, a múltból hol ezt, hol amazt felszínre hozó emlékezet. Az „ez” meg „amaz” ebben az esetben írókat, költőket, szerkesztőket, kultúraktivistákat, sorok mögötti és sorok közötti olvasásokat, lefejezett vagy átcímezett szövegeket, korabeli romániai magyar közéletet, hiteket és tévhiteket, kis győzelmeket és nagy csalódásokat jelent, és mindenekelőtt, mindenek fölött: magát a szerzőt, aki képes szembenézni egykori önmagával. Vagy, még pontosabban fogalmazva, egykori önmagának Janus-arcával, hiszen még a legjobb szándékú főszerkesztőket is erre kényszerítette a kor: egyrészt vissza kellett nézni mindarra, amit pártutasítások sugalltak, másrészt viszont előre, a munkatársak és az olvasók fele, hogy az ideológián túl a szakma, a nyelv, az

olvasás, a közösségi tudat és a még megmaradt önálló gondolatok se mondjanak csődöt.

Cseke Gábor belülről, a rendszer gépezetéből jelent, és nem bánik kíméletesen saját magával. Nem hősnek és nem áldozatnak, hanem olyan sajtómunkásnak tekinti magát, aki gyakran tévedett, aki nagyon szerette volna, ha a hatalom minél ritkábban zavarja meg azokat a köreit, ahová olykor kimenekült a hírlapírás napi taposómalmából, és ezért hajlamos volt akár kisebb kompromisszumokra is. Adott tekintetben tehát a tipikus romániai magyar értelmiségi sorsot élte, és ennek szépítés nélküli, bátor felvállalása jelenti könyvének hitelességét egy olyan korban, amelyben továbbra is hemzsegnek a szentek, forradalmárok és ellenállók, igazolva, hogy még mindig bőven van, amit gondolkodnunk a szavak igazi értelmén.

*Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009

*

A Pallas-Akadémia Könyvkiadó, a Kriterion Alapítvány és a Hargita Megyei Kulturális Központ közös szervezésében február 23-án du. 18 órakor, a kulturális központ pinceklubjában Székedi Ferenc fogja bemutatni a Jelentések-et. Március 5-én Nagyenyeden szembesül majd a könyv az olvasóval, ahol a Polis könyvkiadótés szerzőit látják vendégül.

Illusztráció: a Székedi kritika mellé illesztett vers Tükörterem c. kötetemből

Verssé változhat-e a költő? (Balla Zsófia)

Az év január 15-én a tizenévesen kötettel debütáló költőnő hatvanadik évét töltötte. Első kötetének Élet c. verse végén lírává oldódott megállapítás: “A dolgok hamar s gyakran történnek./Az ember már régen nincsen,/s a fogason még van kabát.” Ilyesféle megérzések mentén indult évfordulós beszélgetésünk...

Cseke Gábor

- Ha nem tévedek, mindig volt jól meghatározott civil foglalkozásod és jól megkülönböztethető költői tevékenységed. Összefértek ezek ketten a Te esetedben?

- A civil foglalkozás egy költő számára azzal az előnnyel jár, hogy az ember “független”, nincs kiszolgáltatva az irodalmi üzem egzisztenciális kényszerének és ideológiai divatjainak. Ugyanakkor végzetesen megtévesztő: azzal áltatja a mindennapi munka feladataival küszködő költőt, hogy van még idő. Hogy még lesz ideje verset írni. Nem így van. A másutt szerzett tapasztalatok gazdagították ugyan világomat, formálták lényegi mondanivalóimat - mégis, a civil foglalkozás egy költő számára elrabolt életidő, az alkotóerő elfecsérlése.

- Egyik elemző kritikusod, Lengyel Balázs 1993-ban azt írta költészetedről, mely talán akkor jutott el egy meghatározó fordulópontjához, hogy az "az olvasó szempontjából kemény dió. Olykor feltörhetetlen." Így lenne?

- Az Eleven tér (1991, Magvető) kötetemről írta. Ezt a könyvet 1985-ben titkos diplomáciai úton juttatta ki Magyarországra Méliusz József. Otthon 1983 után nem jelenhetett meg saját verseskötetem. Amikor összeállítottam, arra számítottam, hogy komoly retorziók érnek majd érte, ezért tőlem szokatlanul “politikus”-ra, sorsszerűre válogattam, hogy legyen miért bűnhődnöm, ha meg kell történnie. És ez a sorsidézés, az erdélyiek, a romániaiak, a nők, a zsidók, a próféták sorsa életem tapasztalataiból táplálkozott. Ezért jelenthet némi nehézséget a versek megértésében az, hogy Lengyel Balázs nem ismerhette teljes mélységében azt a szellemi-történelmi viszonyrendszert, amely a versek mitológiai alapja. De nagyra tartom őt, mint lírakritikust.

A költészet érthetőségének kérdése az olvasó szellemi készenlétéről is hírt ad. Arról, hogy meg tud-e még rendülni és képes-e belátni valamit a kudarcaiból. A költészet az emberi élet transzcendenciájának egyik kifejeződése.

- A zene, a belső történések, a megfoghatatlan és nem egyszer alig elképzelhetetlen, mégis képszerű szituációk, képek, alakzatok alapvetően meghatározzák versvilágodat. Ezekből mit tartasz fontosabbnak?

- A képet. És azt a mélyebb jelentést, amelyet hordoz, vagyis az “Aussage”-t, azt, amit sugall, megjelenít. A magyar költészeti hagyomány elsősorban a metaforára épít, ez közvetíti az eszmei tartalmat. A nagy nyugat-európai és az amerikai költészetben több a gondolati elem, mint a magyar versekben. Ahogy múlik az idő, egyre inkább vonzódom a súlyosabb tartalmakhoz.

Nyilván furcsán hat, hogy zenész létemre nem a verszenét említem elsőként. A verszene kettős meghatározottságú: egyszerre formai és tartalmi elem - ha ez egyáltalán elválasztható. Bár a formabiztonság a vers alapvető kérdéseinek egyike - kortársaknál gyakran tapasztalom, mennyire vissza lehet élni a verszenével, a formai virtuozitással.

- Életedből az érett s talán a legsorspróbálóbb pár évtizedet már csak korábbi életteredre visszapillantva, Budapesten és más nagyvárosokban töltötted. Érzel-e életedben látható cezúrát, s ha igen, ez az otthon- vagy a rendszerváltással vág egybe?

- Életem nagyobb részét Kolozsváron töltöttem, egy nagyvárosra valló szellemi élettel rendelkező kisvárosban. Ott sajátítottam el a metropolisok szeretetét. Életem ottani négy évtizede alatt azonban szülővárosom fokozatosan elveszítette nagyvárosi jellegét. Otthon sokféle megpróbáltatásban volt részem, különösen a hetvenes és nyolcvanas években. A cezúrát tehát életemben egyrészt a rendszerváltás jelentette, valamint a sebes demokratizálódás illúzióinak füstje; másrészt magánéletem összeomlása, súlyos egészségügyi és egzisztenciális fordulatok késztettek arra, hogy elhagyjam Kolozsvárt. 1993 óta Budapesten élek, egy nagyvárosban, ahol csak költő vagyok. Semmi más. 1971-es könyvemben már tudtam, hogy “Ahogyan élek, az a hazám.”

Magamra és váratlanul (költő)társamra találtam ebben a független, magányosságában sokszor keserves, mégis sokféle szakmai sikert is tartogató máslétben. Életem második felében visszakanyarodtam saját költői hangomhoz, klasszikus hajlamaimhoz. Jobb, azaz pontosabb költő lettem.

- A költészeten kívül milyen értékekben, cselekvési síkokban gondolkodsz? Milyen élmény volt - a diktatúra szorítása után - a szabad sajtó, a szabad közlés törvényei szerint működni, szabadon az alkotásnak élni?

- Itteni életem első éveiben a Bartók Rádiónak készítettem irodalmi interjúkat, A Hold másik arca címmel egy portrésorozatot szerkesztettem határon inneni és túli, elsősorban romániai írókkal. Írtam egy operalibrettót Gyöngyössy Levente zenéjéhez Babits A Gólyakalifá-jából. Arany János: Rózsa és Ibolya című verses meséje nyomán készült bábdarabomat a budapesti Stúdió-K színház mutatta be. Ezen kívül írtam két tárcasorozatot az Élet és Irodalomnak, de ezeket könyvalakban még nem publikáltam. Most új verseskönyvemen dolgozom.

Nagy élmény, megismételhetetlen eufória volt 1989-ben a váratlan megszabadulás, ez a mások halálán kapott szabadság. Engem 1982-ben megfigyelés alá helyeztek. Nemrég hoztam el Bukarestből ennek mintegy ezerhétszáz oldalnyi nyomát. Szabad lehetek-e ilyen múlttal? Számomra az utazás, a közben visszanyert mozgástér és a néhány megmaradt barátság: ez jelenti a szabadságot. A legnagyobb és valójában az egyetlen szabadság mégis: az írásra fordítható idő.

- Költészetedben várható-e még bizonyos fajta továbblépési szándék, vagy végérvényesen ráléptél az összegezés útjára?

- Még nem sikerült azonosulnom az életkorommal. Még nem fejeztem be a tapasztalást. De az összegzés akaratlanul is előgomolyog az élmények és a látomások kapcsolódási pontjain. Családregényt már nem írok, de abból a kelet-európai, mérgezett varázsvilágból, amelyben éltem és élek, rövidebb-hosszabb történeteket még papírra szeretnék vetni.

Mi hiányzik? Minden megvan. És minden elveszett. Hiányzik az egykori, takaros, művelt, polgári Kolozsvár. Hiányzik a gyermekem. Hiányzik, hogy nem végezhettem el a filozófia szakot. Hiányoznak a meg nem ismert mesterek. Hiányzik a világból a béke garanciája. Mégis: bennem minden hiány, minden apály alatt az életöröm titkos tengere táplálja sorsom értelmét. Versekkel mosogatom tisztára szívemet a haragtól.

- Melyik az a versed, amely a legjobban kifejezi a mai, a hatvan éves Balla Zsófiát?

- 2008 novemberében jelent meg egy ciklusom, Az élet két fele címmel, Tamás Gáspár Miklós 60. születésnapja alkalmából írtam. Ebben megpróbálom elmondani, hogyan illeszthető össze életünk első, otthoni és második, nagyvárosi fele. És boncolgatom, kik is vagyunk mi, Budapesten élő kolozsváriak. És hogy ki vagyok én - képességeim, élettörténetem, bűntudataim és verseim fókuszpontjában. Szeretnék verssé változni.

***

Balla Zsófia (1949, Kolozsvár), költő

Szülővárosában hegedűszakot végez a zeneiskolában, majd 1972-ben diplomázik a Zeneakadémián. A kolozsvári rádió munkatársa, a kolozsvári Gaál Gábor irodalmi kör vezetője. 1985-ben megszűnik a rádióstúdió, előbb az Előre, 1990-től a Családi tükör és A hét munkatársa. Főbb díjai: Soros-életműdíj (1994), József Attila-díj (1996), Salvatore Quasimodo költészeti verseny, különdíj (2002), Palládium-díj (2003). A Magyar Köztársaság Babérkoszorú -Díja (2008). Verskötetei: A dolgok emlékezete (1968, Forrás), Apokrif ének (1971), Vízláng (1975), Második Személy (1980), Kolozsvári Táncok (1983), Hóka Fóka Fióka (1985), A páncél nyomai (1991), Eleven Tér (1991, válogatás), Egy pohár fű (1993), Ahogyan élsz (1995, válogatás), A harmadik történet (2002). Románul (1983), illetve németül (1998, 2001) is megjelentek válogatott versei. Ezen kívül kisesszéket, irodalomkritikát, zenekritikát, gyerekverseket, operalibrettót, bábdarabokat jelentetett meg.

***

Balla Zsófia

AZ ÉLET KÉT FELE

Töredékek Tamás Gáspár Miklósnak

I (Az ifjúságról. Goethei)

Az ifjú szemben Láng lobog,

öreg szemben a Fény.

Boldog ki ifjan ifjú volt.

Majd bölcs, ha nincs remény.

*

Az ifjúság ad értelmet

tetteinknek. Ifjan még azt keressük.

Szégyenlős gőgre válik minden tévedés.

Vezekléssé a több idő. Mögöttünk kábulat,

szerelmünk mind kiszórva.

Ezt majd fordulatnak nevezzük.

A kiválasztottság átmeneti:

ifjúsággal múlik, a jövő eltemeti.

*

Ha szenvedély részvétre vált a

sok éven:

megérjük a magas öregkort,

- de vénen.

II (Az álom)

Az álom - kaleidoszkóp: fakult,

törött üveg forog. Se vég, se kezdet.

A tükrök mindig más mintát mutatnak.

Minden éjjel más történet sebez meg,

amíg rezzen és alakul a múlt.

III (Ariadné útja avagy A valóság ipari szépsége)

Hogy hazatartok, forró bogba

tekerem föl az utakat,

a vastag vörös gyapjúszálat,

mely évek útvesztőiből

a kezdetig vezet.

Az én vörös fonálom megkötöz,

nem szabadít.

Közeledünk. Szívogatom

a széna illatát, vagy szekér nyomán

a trágyabűzt. Megvan-e még

a malterszag s a póznán őrködő

bagoly.

Mint ölelkezésben, forrponton érem el

a Királyhágó csúcsát: fölkapni rá

s lesiklani a belső, más világba,

egy ország mélyibe.

Sóvárgott idegenbe,

mit nem tanul ki soha senki.

Kolozsvár. A Hója. A Bükk.

Gyerőmonostor. Alsóróna.

Máramarossziget,

- megérintem a neveket.

Bodos, Kilyén, Bálványos, Torja,

A Kászonok, Gelence,

Csíksomlyó. Gyimesek.

Ismerős minden mozdulat.

Még idegen. Már idegen.

A Kolozsvári Rádióban

mezőségi népzene rezeg.

Elsuhant. Más birtokba fulladt.

Ami lemúlik, kinevet.

A Királyhágót elérni: mintha

szétszakítanám a célszalagot.

Szűzhártyán keresztül jövök világra.

Visszafelé: a kocsma

gyöngyfüggönye csapódik így

össze mögöttem.

A dombok fölött az ég csattanása.

A táj elkezdhetetlen életvonala.

Az ölyvek néma körei.

Elhagyott városok forró pora.

S a szabadság béklyói,

dobáló huzata.

IV (Kolozsvár éjjel)

Körben, Mátyás szobra körül a nemzeti zászlók.

Egy irányba rángatóznak a szélben, akár

póráz-fogta kutyák. A sors szagát szimatolják.

Ha! Nincs nagyobb csend, mint a néma

vasúti műhelyeké.

Nincs út a csendbe. Csak a vágy lidérce

talál rést visszafelé.

V (Budapest célállomás)

Mennyi eső kenegette a fákat, csiklandozta a város

porcikáit! a síkos fák, üvegek, a göröngyök

tűrték boldog-ijedten a vadóc csókokat,

mígnem elállt az eső s minden

a régi rongyot, megátalkodott

testét-lelkét húzta elő, újra

kígyószáraz, sunyi és elveszett lett,

a semmibe tört, sehová, ahol

a falra csillagtérképet csaholt

a golyónyom, a háború

lemoshatatlan kutyafoltja.

Nyomot hagy majd az arcodon a szél,

mely szabadságunk szítja és kioltja.

A közös, forgandó szerelem is

megjelöl, ahogy a bűntudatot,

a sáladat nyakadba fonja.

Kérges vétkekbe, lázas bátorságba

sodor a gyógyulás.

Majd mindig azokért futsz,

akiket nem tart számon senki más.

Úgy tűnhet: többször is váltasz mezet,

s az üdv tanát.

Pedig csak a csónakban ülsz majd

mindig a felbillenők oldalára át.

Szabadságunk kitartó gyújtószikrája, te!

Téged

nem helyettesít senki már.

Ez a száj, ez a toll egyszerre hűt és éget.

VI (Kedves Gazsi! - magánballada)

Nem tudom, megvédtelek-e

amikor kellett vagy lehetett volna.

Miért kell, még életünkben,

mindent bevallani?

Bevallom az ebédlőasztalt

mely alá vártalak:

akkor te még rövidnadrágos,

oldalt gyöngyházgombos,

oldalválasztékos alak

voltál, én meg kislány, titkos

polcocskák ismerője.

Kis barna lány

négy asztalláb között.

A kis fiú

körötte körözött.

De te csak mész, mész körbe,

és mondasz, magyarázol

hátra tett kézzel valamit.

Mondasz és nem jössz,

mondasz és nem jössz!

Mindenütt vagy, de senki meg nem érint.

Kis barna lány

négy asztalláb között.

A kis fiú

körötte körözött.

Bevallom azt az estét: '70-ben? '71-ben?

Bukarestből tértél két év után haza.

Hosszú fehér sálat, sötét kabátot

viseltél, ifjú arszlán. De ezüstfejű

sétapálcát nem, ó még nem, -

koncert után hosszan keringtünk

a Széchenyi-téren körbe, körbe;

Thomas Mannt bíráltad, mann-i

öltözetben, én meglepődtem,

védeni próbáltam a „József...”-et.

De ki tudhat érvelni ellenedben

(hacsak nem Kis János, az egy)?

Ez később így maradt.

Akárcsak ez: a vagyon megvetése.

Az is már úgy maradt.

Míg téged s másokat le-lefüleltek…

Mennyi stratégia, hány rejtett rettegés!

Remélni ostobaság: hogy egy világrend megdől.

Nem féltünk? Féltünk. S az az állam

tartott ettől a félelemtől.

Kis barna lány

négy asztalláb között.

A kis fiú

körötte körözött.

Akkor még nagy baráti körben

koptattuk a délutánokat

nálunk, nálatok, s az Erzsébet úton:

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

Levél nővéremnek - ez járta, míg

ti már Annácskával, Anikót hátrahagyva,

készültetek.

„…Budapest!” - énekeltük és sírtunk.

Aztán sorban, ki így, ki úgy

- egyikük borba, másikuk halálba vándorolt -

eljöttünk annyian.

És aki nem jött? Az is menetel.

Mert ott maradni örök vándorút.

Gazdát cserélt búvóhelyem, az asztal.

Most Pesten ülök, te is itt keringesz.

Gazsi, ha tudnád, milyen csapolása volt

annak a faragott asztalnak!

Mennyi polcocska, micsoda helyek!

Hívlak és nem jössz,

hívlak és nem jössz.

Mindenütt vagy, de senki meg nem érint.

Már értelek.

Kis barna lány

négy asztalláb között.

A kis fiú

körötte körözött.

Később is akadt alkalom

védelemre és árulásra.

Van időnk szégyellni magunkat,

s büszkének lennünk másért másra.

VII (A történelem helyén. A többesszám elégiája)

Miféle kincset vittünk és hová

hordtuk, hörcsögtűzzel és tétován?

Mintha csak azért termett volna csel,

hogy próbára tegyen, melyikünk mit felel:

minek állunk ellen, amíg

naponta megszámláljuk csontjaink?

Megúszhattunk-e épségben veszélyt, ha közben

mást útszélen hagytunk bukottan, megtörötten?

Milyen fényűző szellem tűje forgatott

a város egében? Mi semmisült meg,

és mi hagyott a semmiben nyomot?

Kik voltunk Kolozsváron?

s kik vagyunk azóta, miféle holmi?

hogy sorsunk súlypontja elgurult

s hogy átlyuggattak Felek kőgolyói?

Miféle havas néz most és miféle rendek

szeme előtt élünk, mi, szüleinknek

megkésve születettek?

Mi volt tűrhetetlen, mi volt kézbe való?

Mi nem fogyott el? A közös látható?

Sok barátság szétpattant, mindenki egyetlen.

Miféle tenger zúg mégis a cserepekben?

Ingek szellője, borok fénye evez.

Vergődve kékeszöld hímporát leszórja

két asszony lepkeszárnya. Becéznek: lélegezz,

majd mi, mi felröpítünk.

Mindkettő csonk azóta. Földbe nyomta

a néma nézőtér, a kór és a kopók

kotorása és az évelő üres éjszaka.

A tárgyak meghalnak, a fordulók megölnek,

szavak pernyéje száll a folyó hullámaira.

A kígyómérget ki csapolta le?

a rettegést, hogy egyszer elapadt?

A gézt a sebből ki húzkodta ki?

ki óvott, hogy testünkbe nem szakadt?

*

Miféle zenékbe olvadt,

hányszor nyúlkált semmi utánunk,

s mint olajfolt terjengett aztán hány halál?

Számtalan. Minden szám elégtelen.

Mindet elviseltük, mint titkos billogot,

szégyellt erőszakot,

tüzes vasat a tüdőlebenyen.

Csonka ujjakat egy télikabáton.

Piroslik értetlen az álom.

Köröz a bűntudat, prédát keres,

valamit, aminek oka te vagy, -

vagy nem vagy, de bűnöd megérdemelnéd.

Kinek nem tört húsába

egy szálka mondat?

Éretlen érlelődtünk

törve, törődve.

Ölekben sápadva és felragyogva.

*

Kinek értek, mit érnek az otthon gyümölcsei?

Nem ragadtunk, mint satuba, az okba?

Nem vártuk meg, a szem érő idejét töltse ki:

nem tévedtünk nyersen begyűjtött csillagokba?

Kik vagyunk életünk eleje nélkül itt?

Hogyan és hol tapad meg átültetett sorsunk?

Nem vesztettünk csóvát? Elhagytunk valamit?

Most válik el, hogy kik voltunk a présben,

s hogy a kezdet szétzúz, vagy csak átalakít?

VIII (kivándoroltunk)

Szülővárosom vásár. Diszkólárma.

Utcán közönyös arc fogad,

felhorzsolnak a borostás szavak.

Senki nem ismeri a kapukat.

Otthon másvilág a napi tapasztalat.

A szabadságnál ott elevenebb

cél a nem-megalázott, ép emlékezet.

Mi kitörtünk az állóháborúból:

ez tartja életben a feleket.

Pereg az egykori palotán

az új, savanyú vakolat.

Megbocsátani, mások helyett, magunknak?

Ennyi kudarccal nincs ki megbocsássa,

hogy egy létben többször jövünk világra.

Lehet-e két irányból fúrni sorsunk alagútját?

Magunk vagyunk két életünk közt

az átáramlás akadályai.

Megnyerni a múltat, mi más a lelkifurdalás?

A kivándorlás végtelen jelenidő.

Amit írok, az is valaki.

IX (záródal)

Neked, persze, seholse könnyebb.

Nem hagysz magadnak zöld időt.

Részletesen és pontosan

prófétai feladatokkal

benépesíted napjaid.

Életed második fele

lenne az első tüköre?

Ami abban rabság, az most szabadság?

A személy csak van, van.

De nem találja tükreit.

Épp csak betölti azt az űrt,

amit később hiánya üt.

Bár amit mond, az testet ölt

s elárad mindenütt.

Fotó: Kurucz