"Jelentések..." - levelekben, ajánlásokban

Lehet, hogy kissé túlcsorogta magát a téma, vagyis hogy a könyvemről minden kis szösszenetet, véleményt összegyűjtök s ide tornyozok, de amíg önkéntelenül adják magukat a különböző szövegek, állásfoglalások, nincs miért elhallgatni őket. Különben is, elhatároztam, hogy tanulságképpen összegyűjtöm mindazt a megnyilvánulást, ami a Jelentések-kel kapcsolatban eljut hozzám, hiszen lassan ideje lenne nekifogni a folytatásnak - annak a tükörnek, ami immár nem rám irányulna, hanem mindazokra, akik életem során meghatározó kapcsolatba, alkotó interakcióba kerültek velem, a szó lehető legtágabb értelmében...

*

Először is itt a helye annak a két lektori véleménynek, amelyek kétféle szemszögből és megközelítésből ítélték meg a Polis kiadóhoz 2008-ban benyújtott eredeti kéziratot, s amelynek következtében a megjelenés esélye egy másik, következő pályázatig halasztódott.

(Igaz, hogy e véleményekről nekem, szerzőnek nem lenne szabad tudnom, de mert lecsengett, lezárt ügyekről van szó, a könyv már több hónapja piacon, semmilyen érdemi döntést nem fognak se pró, se kontra befolyásolni...)

1. Szemelvények:

"...egy nagyon gazdag tényanyaggal megterhelt szubjektív emlékirat."

"Nyersanyagként ez egy fontos mű lehetne. De ami az egésznek a felépítettségét, koncepcióját, megszerkesztettségét illeti, arról nagyon lesújtó véleményem van. Ez így szalmakazal, sem kronológia, sem egy tematikus, sem valamilyen követhető szempontrendszer nem támogatja az olvasót abban, hogy mikor hol van, mikor mi történik és így a szerző csapongó emlékezete... valószínűsíthető helyei ötlenek szembe, a végig nem mondott történetek, a le nem írt nevek és monogramok. És még a rengeteg csapnivaló vers meg versrészlet is zavaró."

"...borzasztó nehezen olvasható. Meg kellene írni vagy legalább meg kellene szerkeszteni. Sok-sok törlés kellene."

2. Teljes szöveg:

"Azt kell mondanom, hogy a jelentések korában élünk. Vajon nem született észrevétlenül egy ilyen (nevű) irodalmi műfaj: hol fikció, hol dokumentum jellegű?

Cseke Gábor számvetése életével megkapó, rokonszenves olvasmány. Visszapillantása az elmúlt évtizedekre önéletrajz is egyben, de nem a szokványos értelemben. Emlékek: megsárgult újságoldalakon vagy kötetben megjelent versek, újságcikkek, riportok, interjúk, újságírói terepezések történetei, találkozások, ismerkedések emberekkel... őszinte, pátosznélküli szavakkal elmondva. Az elfogultság persze elkerülhetetlen, de csak annyi van belőle, amennyi feltétlenül szükséges a magyarázatokhoz, az önismerethez. Nincs félrekacsintgatás az olvasó, netán az utókor felé. Egy gondolkodó ember szembesül az idővel, a történelmi változásokkal, önmaga mai és régi énjével. „Szorongok, borongok – írja – még hányan vagyunk, akik csak Istent hívhatjuk tanúként tetteink, szándékaink tisztaságát illetően? És ugyan mit ér ez az igazolás , amikor a világ nem a becsületszóra kíváncsi, hanem a TETTEKRE?” (212. oldal)

Cseke Gábor 1962-től újságíró. Pályájának számottevő része Bukaresthez kötődik.

Tudatosan vállalni a szerepjátszást mint túlélési stratégiát, közben megőrizni valami állandó belső világot, ahová vissza lehet húzódni, s ahol magyarázatot lehet találni a színlelésre – tulajdonképpen ismerős képlet a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar értelmiségei számára. Ha válaszfalat lehetne húzni egy ember egy-élete „közepén”, akkor – persze túlzással – azt mondhatnánk, hogy a külső világ szerepe az újságírás, a belsőé pedig a versírás. A versírás is egyféle szelep volt: olykor segített kibeszélni azt, ami az újságírásban megengedhetetlen és tiltott volt, segített földolgozni lelkileg-szellemileg a konfliktusokat a „tudom” de „kell” között, a vers segített az újságíró által kötött kompromisszumok valamilyen ellensúlyozásában. A szerző adott pillanatban a versírást „kényszervallomás”-nak nevezi. A Vezeklés című verséről fogalmaz így, pedig ez már 1989 után született... nem szégyenkezik bevallani, hogy fél a szabadságtól, hiszen évtizedekig másoktól determinált életet élt.

Nincs meghatározott kronológiai sorrend. A múlt egyre áttűnik a jelenen, valósággal követeli a magyarázatokat. Az idő szubjektív – az emlékek rövidítik, hosszabbítják a szakaszait, fontossága az éppen felbukkanó gondolattársításoktól függ.

Cseke Gábor vallomása – „jelentése” – egyszer sem válik olyan önigazolássá, amely másokat sértene. Mentségkeresés, enyhítő körülmények találása: mindez a szubjektivizmus jellegzetessége – Cseke Gábor jól tudja ezt, de azt is tudja, hogy emberi léptékkel mérve hol van az önbecsülés tisztességes határa. Jó ízléssel, arányérzékkel mindig megáll az önelemzésben ennél a pontnál... "

*

Gagyi Józseftől kaptam nemrég az alábbi sorokat:

"Többszörösen is örvendtem a könyvednek - mint aki személyesen ismer és ezt az ismerősséget mélyíti el az, amit olvas, meg mint akit kutatóként érdekel a korszak, amelynek egyik tanúja voltál, és amely korszakról, vagyis személyes sorsnál sokkal többről szól ez a könyv. Megörvendtem a benne megnyilatkozó, ritka őszinteségnek, józanságnak is, ahogy elemzed a saját szerepedet. Ajánlottam elolvasásra munkatarsaimnak, fiataloknak is. Meg vagyok győződve, hogy újra és újra elő fogom venni, hogy utánanézzek egyes, általad leirt jelenségeknek, eseményeknek."

Szinte egyidőben érkezett Bágyoni Szabó Pista tömör értékelése, miután a kézirat kihordása során kitartó biztatásával serkentett és munkára nógatott:

"Így, kézbe-vehetően, még nagyszerűbb magadba-néző könyved. A Magunkba-néző! Istenem... lenne még vér a pucájukban másoknak is...

Túltettél az én "konténeremen" már azért is, mivel Te a központi, mondhatni legmagasabb "helyzetekbe" került vidéki magyar értelmiségi ember szemszögéből tudod nézni és megítélni az önmagában vívódó romániai magyar vezető garnítúra (alkalmanként kényszerű, de valamelyest elképzelt önfeláldozás-féle) helyzetét. Érdemed, hogy Te nem kimagyarázni szándékozod a helyzetet, hanem a történelmi helyzetekbe illesztve MEGmagyarázni. A ráció képletei szerint. Bethlen Gáborék "modus vivendi"-je szerint.

Úgy vélem, hogy végülis Te hordasz indokokat az én Konténereim alá...

Gondolom, számodra az sem érdektelen, hogy többünk véleménye szerint egyik legmeghatározóbb erdélyi munka, amely az önmagunkkal való szembenézés eredményeként jött létre az utóbbi években.

Nemrég (a stockholmi EKE budapesti éves könyvbemutatóján...) Dávid Gyulával ezt fogalmaztuk meg.

Fájdalmasan őszinte munka. Gratulálok hozzá!"

Egy budapesti barátom, maga is régi motoros, egykori újságíró olvasás közben így morfondírozta el magát:

"Könyveden félig átrágva magam és a napi blogokat is hozzáolvasva, kezem látni az ellenfényt az alagút végén. Bár egyesek szerint az csak egy eltévedt időutazó mozdony lámpája; akkor is eligazít valamelyest.

Nekem majdnem minden új (hisz én csak az utóbbi húsz évben ismertelek meg egy kicsit, az országgal egyetemben); az is, hogy ennyire benne voltál a nomenklatúrában. Bár a nagy káderrendező pályaudvaron te legfeljebbb egy kis tolatómozdony lehettél, akire néha rákapcsolták az üres vagonokat, hogy vinné ki őket a rakodórámpához. Dehát a kis kávédaráló is benne van az állomási brancsban ..

A hazai nomenklatúrában már nagyobb lehetne a merítésem. Néha elnézem őket, magamban sajnálkozva: tudom, egyiknek sem lesz bátorsága beleállni az ellenfénybe. Nem értenek a fotózáshoz: ellenfényben aura keletkezik az ember körül (sokkal nagyobb ragyogás, mint amekkorát önfényezéssel el lehet érni)..."

Illusztráció: kilátás utolsó bukaresti lakásunk konyhaablakából, a kilencedik emeletről. Ezt láttam éveken át a fővárosból

A Str. Braviilortól a Vígszínház utcáig és vissza (5)

Megkerült hónapok

Alig telt el egy esztendő Erzsike és Vili gyakorivá váló levelezését böngészve, amikor egy váratlan mozdulattal újabb, nemlétezőnek hitt paksamétát fedeztem föl üzenetváltásukból, méghozzá 1936 októberéből. Így aztán, mint a hézagos történelemkönyvekkel szokás, az alábbiakban nekem is újra kell írnom a kezdeteket, amelyek legtöbbször tisztábban látni engedik a későbbi fejleményeket. Így aztán, az eddigiekhez hozzátéve mindazt, ami ezeknek előtte már biztosan megtörtént, biztosabbak lehetünk abban, hogy e távoli levelezés nem a vakvéletlenen múlott, hanem nagyon is tudatos szándékon: Vili ugyanis jó ideje szerette volna megkeresni a Kolozsvárról Budapestre költözött Erzsikét, akinek édesapja (az én későbbi anyai nagyapám) a biztosító szakmában dolgozott - agyarán banktisztviselő volt -, s oda ment, ahová a cégének érdekei diktálták. (Éppen a most megkerült levelekből derül ki, hogy ez az érdek rövid idő alatt a Budapest-Békéscsaba-Budapest útvonalat írta le.

Amikor tehát a levelezés elindul, Vili sokáig nem ismeri Erzsike címét, de aztán felbukkan a legjobb barátnő (ugyanaz, akiben aztán Pipi egy év múlva mélységesen csalódik), aki megsúgja a postacímet s így aztán a fiatalember előéletéből is sikerül néhány biztos támpillért tisztábban látnunk.

1936. október 10-én azt írja, hogy nyár eleje óta túl van a matematika államvizsgán (licentiat in matematici), s az egész nyarat a pihenésnek szentelte. "Június 29-től július 15-ig cserkésztáborban voltam a Dregán völgyében a Vlegyásza alatt. Az augusztus hónap a brassói jamboree-vel telt el. Annak a keretében rendeztek egy parancsnoki iskolát és azon vettem részt. Most aztán az egész gimnáziumi csapat vezetését átvettem, mivel Puskás az erdélyi katolikus cserkészet központi irányítására kapott megbízást. Közben éppen ma kaptam meg a katonai behívómat november elsejére...

Két héttel ezelőtt a kereskedelmi iskolában még tanárkodtam is, egy hétig helyettesítettem a számtantanárt, akinek el kellett utaznia.

Körülbelül két napja az a hír terjedt el a városban, hogy as legkisebbik Bari lány (most végezte a VIII. gimnáziumot) a román udvarlójával együtt felakasztotta magát. Állítólag azért, mert a szülők tiltották őket egymástól... Azt mondják, hogy idejében észrevették és levágták őket...

Hallom Sáritól, fölvették az Akadémiára. Gratulálok érte... Gondoljon néha rám is, higgye el, nagy űrt hagyott itt Maga után. Az ember sokszor akkor jön rá, mit jelentett neki valaki vagy valami, amikor az már eltűnt a köréből."

Ennyi tiszta beszéd után Erzsike se sokat köntörfalazik, s két nappal később keltezett levelében bevallja, hogy szívből örvend ennek a megkeresésnek, majd nekiáll, hogy betájolja saját társadalmi és földrajzi helyzetét a messzi távolból:

"Apum itt van most állásban az Anker biztosítónál, s nem panaszkodhatunk, ami az anyagi előnyöket illeti, jelenlegi állásában jóval több jövedelme van, mint volt Kolozsvárt. Most szó van róla,, mondhatnám majdnem elintézett dolog, hogy őt bízzák meg a Békés megye, Szeged vidéke megszervezésével, s ilyenformán, mivel a központ Békéscsaba lenne, ott irodát kell felállítania s így egyúttal oda is kellene költöznie, amíg a körzet megerősödik. Ez eltarthat fél, 1 vagy 2 évig, előre nem lehet tudni, s ilyenformán úgy alakul a helyzetünk, hogy e hó végén talán ismét hazát cserélek, ha leköltözünk Békéscsabára. Ez pillanatnyilag gondot is okozott az Akadémiával kapcsolatban, de ma már ez a kérdés is magától megoldódott, amennyiben az egyik akadémiai tanár le szokott járni havonta órákat adni, másrészt pedig nekem kell majd negyedévenként kollokválni feljárni (amit ugyan szívesen teszek)...

Annyiszor gondoltam, hogy írok magának, de valahogy mindig közbejött valami forgalmi akadály... Nagyon megrendített az az eset, amit a kis Bari leányról írt és nagyon szeretném tudni, mi lett a további fejleménye."

Vili felvillanyozódik a választól, s arra a következtetésre jut, hogy az igaz barátság nem múlik el nyomtalanul, bármerre is kerüljön az ember, "ez az egyetlen, ami örökké tart, ha pedig nem így van, akkor a barátság nem volt igazi." Nem marad adós a szerelmes öngyilkosok történetének részleteivel sem: a fiatalok már túl vannak minden veszélyen, a lelki megrázkódtatáson kívül már kutya bajuk. Állítólag előzőleg kétszer is megszöktek Tordára, s ott együtt éltek egy-egy hétig, de amikor a szülők ettől is hajthatatlanok maradtak, következett a hurok, majd a megmentés. (Minden jó, ha a vége jó, de azért a probléma változatlanul megmaradt - mondom én ma, 1010 februárjában...)

"Nemrég fent jártam a Görögtemplom utcában - vallotta meg Vili -, s elhaladva a maguk lakása előtt, önkéntelenül is jött, hogy menjek be, pedig ott tulajdonképpen elég kevésszer voltam."

Mi ez, ha nem burkolt vallomás? Még ha csak a nosztalgia íratta is le vele ezt a mondatot. De a folytatás egyenes vonalú: Erzsike következő levele már Békéscsabáról jön, megtörtént a leköltözés, az esős őszi napok nem tesznek jót az új lakhellyel ismerkedő ifjú lánynak. Ez az a pillanat, amikor megakad köztük a levelezés, egyik sem kapja a másik küldeményeit, nem tudják, kit okoljanak, a postát vagy a sorsot (egymásra gondolni nem is mernek...), Erzsike nagyon szeretné lefesteni a kolozsvári sétatéri tavat, a korcsolyamelegedő pavilonnal, ehhez kellene neki egy képeslap, hogy felelevenítse emlékeit, ez a kérés az éppen, ami tekervényes úton jut el Vilihez, így a kérésre is késik a válasz, de amikor Erzsike kezében az áhított fénykép, szent a béke:

"Igazán olyan szerencse, hogy így ki tudta választani nekem, amire gondoltam! Különben is, innen a messzi távolból minden kolozsvári részlet olyan festőinek tűnik, míg ott voltam, jóformán észre se vettem. Vagy csak a távolság szépíti meg? Nem tudom. de annyi bizonyos, hogy néha szeretnék pár napra ott teremni..."

*

Amikor ez az emlékfűzér majd véglegesen összeáll, ez a fejezet majd természetszerűleg a sorozat elejére kerül. Most "elcsúszik" így is...

Illusztráció: Korabeli sétatéri tórészlet Kolozsvárról, a korcsolyázó pavilonból nézve

"Jelentések..." - az ÚMSZ / Színkép mellékletében

Szavakon innen, szavakon túl

Székedi Ferenc

(úmsz/színkép, 2010. február 19.)

„Harcolok és küzdök a szavakkal. Egyenesen félek leírni őket. Hogyan írjam le újból azokat a szavakat, amelyeket az évek során annyira elkoptattak és elkoptattunk? Ha azt mondjuk, fogta a kezünket a cenzúra, ha egész egyszerűen azt mondjuk: bocsánat! és megy minden tovább, az vajon elég? Meg kell szenvednünk önmagunkban a szavakat. És nem hiszem, hogy a közírónak egyik pillanatról a másikra át lehetne menni a léleknek ezen a tisztítótüzén. Aki azt mondja, a tegnap legyűrtek, gúzsba kötöttek, ma már szárnyalok, makkegészséges vagyok, kitéptek a sárból és iszapból, most íme, itt aranylok, fénylek, csillogok, régóta rejtegetett gondolataim és szavaim lobogtatom, az nem mond igazat. A diktatúra nem lett volna a szellem igazi diktatúrája, ha ez így történik. Az ideológia lassú vírusa évtizedeken át kúszott szét idegpályáinkon, és a fellobbanó lázak nem múltak, nem múlhattak el nyomtalanul. Gyógyulnunk kell. Gondolkodva a szavak igazi értelmén, ha kell, tíz körömmel is lekaparva róluk minden réteget, hogy maradjanak önmaguk. Pőrén, pusztán, semmibe sem öltöztetve. Ha mi, újságírók akarunk valamit, akkor ezt nagyon kell akarnunk.”

Immár több mint húsz esztendeje, 1989. december 29-én írtam le és jelentek meg ezek a szavak, és addigi újságírói munkám legnagyobb elismerésének éreztem azt az olvasói levelet, amelyet néhány nap múlva egy csíkszentdomokosi iskolaigazgatótól kaptam: nem önnek kellett volna bocsánatot kérnie...

De hát én nem is mentegetőzni akartam az olvasók előtt, hanem önmagamban szerettem volna valamilyen, az íráshoz elkerülhetetlenül szükséges új egyensúlyállapotot kialakítani, és meg voltam győződve, hogy nagyon sokan ugyanígy éreznek abban a szakmában, amely a felszínen jóval láthatóbban művelte azt, amit mások – mérnökök, könyvelők, tanárok, orvosok, építészek, jogászok és így tovább – ugyanúgy tettek az elmúlt rendszer évtizedeiben. Néhány tucatnyi ellenzéki kivételével, a hétköznapi élet megannyi gondjába-bajába kapaszkodva, lelkesen, közömbösen vagy undorodva, de minden mesterség valamilyen úton-módon kiszolgálta a hatalmat, amely éppen ezért nem roskadt önmagába. A változások után és a rákövetkező években gyakran elgondolkodtam: vajon egyáltalán létezett-e és ha igen, hol lehetett az a választóvonal az újságírói szakmában, amely az egyetlen és mindent önmagába kebelező pártsajtóban a megélhetés robotoló mindennapjait elválasztotta a hatalom gátlástalan kiszolgálásától? Talán az úgymond mezei újságírók és a szerkesztőségbe szétküldött pártaktivisták között vonult végig? Vagy a nagy fizetésű főszerkesztők és az ólomszagú nyomdai éjszakák szolgálatos páriái között? Netán a választóvonalat valahol ott lehetne megvonni, hogy ki húzott a sajtó révén elfoglalt helyéből többszörös egyéni hasznot vagy ki próbált mindenekelőtt kisebb-nagyobb közösségére figyelni?

Töprengéseimet nemegyszer félretettem, olykor azzal a gondolattal: vajon érdekel ez még egyáltalán valakit? Aki benne élt, az tudja, a mai korlátlan információáramlás fiataljai számára pedig a médiamanipuláció még úgy-ahogy elmagyarázható, de a központi sajtóirányítás és a cenzúra fogalmai legalább olyan távol állnak tőlük, mint a mindennapi SMS-ek az ókori papírusztekercsektől. De akkor mégis, milyen közönségnek születnek meg a korszakra visszatekintő könyvek? Kinek szólnak Domokos Géza visszaemlékezései? Gáll Ernő levelei? A Markó Béla-féle, magyarázatok nélküli, vagy a kort is magyarázó, Cs. Gyimesi Éva által kiadott „szekuskönyvek”? És sok-sok más olyan dokumentumkötet, amely mind-mind az elmúlt évtizedekre tekint vissza?

Aki benne élt, az tudja

A rejtély kulcsa talán ebben a félmondatban található: aki benne élt, az tudja. Tudja, de nem tud mindent, és a legtöbbször nem úgy, ahogyan megtörtént. Ezért, úgy gondolom, a visszatekintők mindenekelőtt a kortárs közönségnek írnak. Hogy a könyvek olvasásával egyidőben jobban megismerjék a saját életüket egykor övező társadalmi színtereket, és az is kétségtelen: néhány évtized múlva a történészek már ezeknek a könyveknek a pillérein is ácsolják az idők újabb hídjait. Fontosak tehát ezek a közelmúltra rápillantó könyvek, különösen ha olyan kíméletlen őszinteséggel párosuló, remek olvasmányossággal teszik, ahogyan például a hosszúra nyúlt bukaresti sajtóévek után Csíkszeredába visszavonult Cseke Gábor jelent most önmagáról*.

Az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője, az Előrének, majd a Romániai Magyar Szónak a vezetı munkatársa, aki gyakran úgymond a saját hátán vitte a lapot, a többkötetes költő és prózaíró az emlékezésnek nem azt a szokványos módját választja, amely szigorú időrendi sorrendbe zárja az eseményeket és történéseket, még csak nem is a prousti tapasztalat- és érzelemtársításokkal indul az elmúlt idők nyomán, hanem inkább amolyan joyce-i, work in progress technikával, amit, mai vizuális médiavilágunk inkább megszokott nyelvére átfordítva, nevezhetnék akár valamiféle narratív filmes eljárásnak is.

A jelen cselekményei és leírásai között ugyanis az idő különböző síkjai bomlanak ki, olykor több oldalon át önmaguk életét élve, máskor pedig olyan szeszélyesen csapongva, mint az öntörvényű, a múltból hol ezt, hol amazt felszínre hozó emlékezet. Az „ez” meg „amaz” ebben az esetben írókat, költőket, szerkesztőket, kultúraktivistákat, sorok mögötti és sorok közötti olvasásokat, lefejezett vagy átcímezett szövegeket, korabeli romániai magyar közéletet, hiteket és tévhiteket, kis győzelmeket és nagy csalódásokat jelent, és mindenekelőtt, mindenek fölött: magát a szerzőt, aki képes szembenézni egykori önmagával. Vagy, még pontosabban fogalmazva, egykori önmagának Janus-arcával, hiszen még a legjobb szándékú főszerkesztőket is erre kényszerítette a kor: egyrészt vissza kellett nézni mindarra, amit pártutasítások sugalltak, másrészt viszont előre, a munkatársak és az olvasók fele, hogy az ideológián túl a szakma, a nyelv, az

olvasás, a közösségi tudat és a még megmaradt önálló gondolatok se mondjanak csődöt.

Cseke Gábor belülről, a rendszer gépezetéből jelent, és nem bánik kíméletesen saját magával. Nem hősnek és nem áldozatnak, hanem olyan sajtómunkásnak tekinti magát, aki gyakran tévedett, aki nagyon szerette volna, ha a hatalom minél ritkábban zavarja meg azokat a köreit, ahová olykor kimenekült a hírlapírás napi taposómalmából, és ezért hajlamos volt akár kisebb kompromisszumokra is. Adott tekintetben tehát a tipikus romániai magyar értelmiségi sorsot élte, és ennek szépítés nélküli, bátor felvállalása jelenti könyvének hitelességét egy olyan korban, amelyben továbbra is hemzsegnek a szentek, forradalmárok és ellenállók, igazolva, hogy még mindig bőven van, amit gondolkodnunk a szavak igazi értelmén.

*Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009

*

A Pallas-Akadémia Könyvkiadó, a Kriterion Alapítvány és a Hargita Megyei Kulturális Központ közös szervezésében február 23-án du. 18 órakor, a kulturális központ pinceklubjában Székedi Ferenc fogja bemutatni a Jelentések-et. Március 5-én Nagyenyeden szembesül majd a könyv az olvasóval, ahol a Polis könyvkiadótés szerzőit látják vendégül.

Illusztráció: a Székedi kritika mellé illesztett vers Tükörterem c. kötetemből

Könyvböngészde - "blogos" kiadás

Amióta az Új Magyar Szó Színkép melléklete összement a mosásban és kénytelen voltam felhagyni annak egyetlen miniatűr rovatával - amely hetente legalább 4-5 friss megjelenésű könyvre eresztette rá, ha csak pillanatra is, a reflektort -, úgy érzem, hogy a szerzők és kiadók, akik a korábbi úzus tudatában továbra is ellátnak kiadványaikkal, megérdemelnek annyit, hogy valahol (s mintsem hogy sehol, miért nem itt?!) néhány szót ejtsek róluk. A felgyűlt adósságot mostantól kezdve időről időre igyekszem törleszteni.

*

Ambrus Lajos: Ösvények az égben (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). *

A Korondon élő költő, az ott megjelenő Hazanéző szerkesztője összegyűjtött verseit publikálta ebben a grafikailag is irigylést kiváltó kötetben. Kitartó költői munkálkodásának asztagát Láng Eszter bensőséges, színekbe oltott képvallomásai adagolják a ciklusok mentén, s külön öröm, hogy az időben nekem is volt némi közöm ahhoz, hogy ez a költészet nyilvánosan is kibontakozhassék. Kis versajándék a könyvből (Őrjárat):

"Micsoda nesz a percek percenése,

éj van, és az ébredés bizonytalan.

Felettünk felrobbanhat egy csillag,

megalszik a vér, a gépek égre fagynak."

Balázs Imre József: Avangarda in literatura maghiara din Romania (Editura Bastion Timisoara, 2009, Colectia Telos). * Kocsis Franciskotól, a mű románra fordítójától tudok erről az ízig-vérig úttörő nagytanulmányról, mely a most Korunk-főszerkesztő szerző doktorátusi dolgozatából sarjadt és nyerte el mai, végleges formáját. Hogy milyen kiemelt fontossága van e kérdéskörnek a román irodalom viszonylatában, elég megemlíteni, hogy az avangárd művészetek bölcsőjénél egyként ott álltak jeles román és magyar alkotók, s hagytak kitörölhetetlen, jellegzetes nyomot irodalmi közízlésünkön, korszerűsítő törekvéseinken. Az elemzésekből kiderül, hogy a párhuzamosságoknak tűnő jelenségek sokszor tényleges érintkezések, kölcsönös egymásra hatások eredményei.

Berecz Edgár: Pincértörténetek; Partiskönyv kezdőknek (Székelyudvarhely, 2009 - szerzői kiadás). * A magát gasztronómiai szakírónak és szaktanácsadónak besorozó székelyudvarhelyi fiatalember, aki az utóbbi években gyors egymásutánban jelenteti meg magánkiadásban gazdag kül- és belföldi szakmai és élettapasztalatának tanulságait, érdekesebbnél érdekesebb történeteit, japáni útirajzával van jelen a hivatásos könyvpiacon. Ami nem gátolja meg abban, hogy boszniai, moldáviai, törökországi, deltai bolyongásairól saját szerkesztésű, fotókkal illusztrált élménybeszámolóit is közönség elé vigye, sőt, az itt említett Partiskönyv például remek összefoglalója mindannak a gasztronómiai és felszolgálói tudásnak, amit egy jól sikerült parti rendezésénél szinte kötelező figyelembe venni. És közben megtanuljuk, miben különbözik a koktélparti a sajtparitól, a borkóstoló a svédasztalos állófogadástól, a grillparti a desszert svédasztalos állófogadástól.

Bölöni Domokos: Micsobur reinkarnációja (Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2010). * Ha azt írom, hogy Mákföldi történetek, akkor már biztosabban körülhatároltam a szerző mindig személyes ihletésű, groteszk, nevetve síró és sírva nevető kisprózáját. Ahogyan én, személyesen nem tudok eléggé betelni a Bölöni-féle történetekkel, ugyanúgy mintha ő sem tudná teljesen kiírni magából azokat a sztorikat, melyek újrarendezik ezt a változásokra nehezen mozduló világot.

Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába (Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009) * Ritka tisztességes, csöppet sem hivalkodó, kellően mély és szűkszavú vallomás-elemzés-dokumentumgyűjtemény és mindez együtt arról, ami a szerzőt cselekvésre késztette 1989 előtt a rendszer eltorzult, menthetetlen, mindenre szétterjedt metasztázisa láttán. Hiányos szekusdossziéjának anyaga alapján is rádöbbenünk, hogy a társadalmi játékszabályoknak a nyolcvanas években már egyáltalán nem volt semmilyen becsületük, és egyaránt nacionalista skatulyába gyömöszölték azt is, aki arra biztatta környezetét, hogy igenis, maradni kell, mert ez az egyedül értelmes ellenállás, és azt is, aki az országból távozásra szólította embertársait. Évát mégis lelkiismereti aggodalmak gyötrik. vajon azzal, hogy saját magatartását másokra kényszerítette, nem járult-e hozzá ahhoz, hogy volt tanítványai egy része, nem tudván ellenállni a fokozódó nyomásnak, a könnyebb utat választották és disszidáltak? A könyv az erkölcsi vergődés és megtisztulás közti átjáróházból szól hozzánk, anélkül, hogy kioktatna és példabeszéddel élne. Egyszerűen csak bemutatja és elmeséli, hogy miként faragtak a körülmények, buzgó gondolatolvasók és -kufárok erkölcsi példát egy ember tetteiből, akinek a félelem adta a legnagyobb erőt; igaz, nem önmagát féltette, annál inkább gyermekeit, tanítványait s a bennük remélt holnapot.

Egyed Emese: Szabadító versek (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009) * Emlékezéskötetem kolozsvári bemutatóján ajándékozott meg a szerző legújabb verseskönyvével, amelyben sokszor nagyon takarékosan bánik a szavakkal, költői eszközeivel, és olyasmit ígér, amit még nem ért el, de amiről már látni, hogy feltáratlan vidék (Képek):

"az utca neve idegen betűk

idegen szempillantás mindenütt

szempillantás alatt a könny tava

könnyek sikálta cifra palota"

Hermann Gusztáv Mihály: Secuii. Istorie, cultura, identitate (Editura Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009). * Több mint hézagpótló (bár az is) - egyenesen merész szerzői tett előállni egy olyan témával, amit sokszor még a magyar nyelvterületen sem értenek igazán. A székelység gyökérzetére, történelmi hagyományaira, csudabogárságuk és egyfábólfaragottságuk mibenlétére csak annak adatik meg ráérezni, aki közöttük él valamennyi ideig és aki nem rest elmélyülni abban a gazdag forrásanyagban, ami a kutató rendelkezésére áll - de amit épp úgy veszélyeztet a délibábos mítoszteremtés, mint minden, kellően ki nem érlelt népöntudatot. (Azon töprengek, talán a szerzőnek így, tabula rasa módjára egyszerűbb volt a dolga a román közönséggel, aki ha elolvassa a művet, mégis csak inkább hisz neki, mint bármely tévhites magyar...)

Posch Dániel: Csángómagyarok Moldvában (Lénia 2 Reklám- és Médiaügynökség Kft, Székesfehérvár, 2010). * Tipikusan egy olyan kiadvány, ami szép is, könnyű helyen elfér, a szívhez kíván szólni a csángók ügyében, és mellesleg még igaz is. Hegedűs Dóra és Ádám Gyula hiteles, igaz szépséget árasztó csángóföldi képi világával illusztrált könyvecske népszerű kis trakta a csángókról és arról, hogy miként érdemes cselekedni az érdekükben anélkül, hogy megsértenénk sajátos önérzetüket. A könyv hátlapján szerény figyelmeztetés: "A könyv megvásárlásával ön a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének Oktatási Programját támogatta." Adja az ég...

Philip Ó Ceallaigh: Insemnari dintr-un bordel turcesc (Polirom, 2007). * Fiatal ír szerző angolból fordított román nyelvű kötete, amely 12 elbeszélést tartalmaz. A fiatal író, aki mellesleg Romániában is élt jópár éven át, balkáni és különösen romániai népéleti tapasztalatait, problémalátását érvényesíti írásaiban s a szigetországi prózairodalom legjobb hagyományain nevelkedve mond újat és eredetit annak is, aki a Kárpát-medencében vagy a Balkánon él.

*** Nyelv és kommunikáció. Média szakos doktori hallgatók VI. konferenciája (Medea Egyesület - Művelődés, Kolozsvár, 2009). * A füzet több, mint egy brosúra, mert olyan izgalmas tanulmányok és részkutatások eredményeit rögzíti, hozza olvasóközelbe, amelyek gyakorlatilag csak zártkörű rendezvényeken hangzanak el, félig kikapcsolt, szakmailag behatárolt közönség előtt. Pedig, ha elolvassuk ezeket a leírt, egy témára hangolt, mégis sokfelé ágazó szövegeket, rájövünk arra, hogy a haladás, a korszerű gondolkodás mifelénk sem hiánycikk, éppen csak utat kell neki vágni a nyilvánosság felé.

Illusztráció: Láng Eszter illusztrációja Ambrus Lajos verseskötetéből

A Str. Braviilortól a Vígszínház utcáig és vissza (4)

4. Az első csalódások

Az örömteli lebegés, tapasztalatból tudjuk, nem rendezkedik be hosszú időre egy ember életébe - átmeneti szállóvendég ő, s törvényszerűen mindig kijózanodás, fanyar csalódás követi. Vili a karácsonyi ünnepek küszöbén eljut például oda, hogy iskolai működésének első hónapjairól az alábbi mérleget készítse:

"Most, hogy bekerültem egy nagy élő szervezetnek a gyomrába (titkári működésemet értem), beleláthatok nagyon sok olyan dologba, ami talán másképpen zárva lett volna előttem, s amiről ha az ember tudomást is szerez, legtöbbször nem adna hitelt neki. Mit csináljunk, ezen változtatni nem lehet, legfeljebb csak azzal, hogy ki-ki éli a maga egyéni, ideálisnak elképzelt életét... Kevés olyan buta optimista van a világon mint én. Lehet, hogy éppen ez az oka, ha néha nekikeseredik az ember, igaz, hogy hamar túlteszem magam és mindent más színben látok."

Ugyanakkor Erzsikét sem kerüli el a csalódás enyhe szellője: ő maga nem mondja, de környezete reakciójáról beszámolva tudjuk: gyors felfutásában megmutatkoznak a munkáltatói visszásságok. Rengeteg a rendelés, ugyanakkor egy gyerekkori jó barátnője is a nyakára szállt, bizonyos Sári, aki Kolozsvárról lepte meg és mindegyre gardírozni kell, pedig:

"A párizsi fiókok részére plakátokat kellett terveznem és festenem, mégpedig 4 darabot egy hét alatt, plusz a rendes dugóadag, órakeret tervezés s még kiagyalni egynéhány újdonságot. A plakátok nagy örömet szereztek, mert nagyon jól sikerültek... Sáriék jártak az iparművészeti múzeumban tegnap és ott látták az én dicső műveimet kállítva. Anyu roppant büszke reá, s csak azon kesereg, hogy miért nem az én nevem alatt vannak kiállítva. Engem oly hidegen hagy... Szóval, ilyen karriert futottam be rövid 3 hónap alatt, s a legérdekesebb, hogy magam semmit sem tudtam a dologról."

Nagy gond, hogy Sári mindenhová magával cipeli. Ész nélküli vásárlásokba járnak, egyik moziból ki, a másikba be, mindenféle filmet megnéznek. Sári hol elbúcsúzik és bejelenti, hogy másnap utazik, később meggondolja magát és mégis marad.

Hanem ez az enyhén panaszos levél valahogy elkódorgott Kolozsváron, s úgy került végül Vilihez, hogy egyik tanítványa, akik egy másik, a Braviilortól egészen különböző utcában, ugyancsak 7. szám alatt laknak, egy reggel letette a katedrára, hogy az ő postaládájukba dobták.

Vili válaszként köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a műcsarnokbeli eljárás nem tisztességes, hiszen "miféle dolog az, hogy a holmijait kirakják, meg se mondják, s még csak a nevét sem írják alája? Erősen bosszant, vajon kinek a műve ez? Vagy pedig a Flóra néninek a taktikája, hogy a megrendeléseket nehogy direkt úton tegyék meg egyesek? "

Az iskolában vakáció van, Kolozsváron is, Budapesten is napirenden a karácsonyi készülődések. Vili megjegyzi, hogy a tervezett Schubert hangversennyel nem készültek el, mert Bethlenné valamiért halogatja. "Lajstromos vizitjeimnek vége felé közeledem, most hozzám jövögetnek viziteimet visszaadni. Ma például nemzeti ünnep lévén (dec. 1.) szünet van, s most várom az igazgatót, Bakódit. A családban különben én élem a legintenzívebb társadalmi életet s idehaza is én csinálom a legnagyobb mozgalmat."

Úgy hallatszik, az ünnep fejében indul Erdélyből egy sportvonat, ami olcsón felviszi Pestre a felruccanni vágyókat, akik december 23-tól január 2-ig tartózkodhatnak a magyar fővárosban, egyszerű fényképes igazolvánnyal, 1500 L. az egyheti út és ottartózkodás. Erzsike megírja, hogy az aradi unokaöccse is beállított a sportvonattal s náluk töltötte az ünnepeket, de számára az egész ünnep egy rémálom volt: "Már ünnep szombatján egész nap lázasan szaladgáltam a városban. Mikor este 6-kor végre hazakerültem angyali körútamról, mindjáret le is kellett feküdnöm. Most hol ágyban vagyok, hol vacsorán. Rettenetesen be vagyok rekedve... szörnyen idegesít, hogy csak suttogni bírok. Ma délelőtt elvittem öcsémet a templomba, azt hiszem, ez jól beadott nekem. Most itt gubbasztok egy göngyöleg főtt grízzel a nyakamon (azt mondják, ettől elmúlik a rekedtség)..."

De a legnagyobb bánata, amiről úgy érzi, muszáj Vilinek megírnia: a csalódása Sáriban. Azt hitte, hogy van egy testi-lelki jó barátnője, aztán most kiderült, hogy az illető egyáltalán nem is az az ember, mint akinek hitte és gondolta, útjaik pedig sajnálatosan elválnak.

Vili nagyon örvend a feléje áradó bizalomnak, imponál neki, hogy Erzsike hétpecsétes titkot bízott rája, s talán még annak is, hogy ezáltal őfeléje is több figyelem sugárzik majd a lány részéről, ezért több ízben is megígéri, hogy 1938 nyarán ellátogat Budapestre.

"Jaj, nagyon szeretném, hogy az a nyári út sikerülne! - ez az Erzsike azonnali replikája. - Az nem is lehet, hogy ne sikerüljön, ugye? Én már annyira biztosra számítom, annyit említette maga is, s úgy elkönyveltem mint lehetőséget: nagy csalódás volna, ha mégsem úgy lenne."

Az új esztendőbe lépve, Vili felméri, hogy egy bizonytalan, kiszámíthatatlan világban élnek. Romániában kormányváltás történik, Ady egykori barátja, Octavian Goga miniszterelnök lesz.

"Az új kormány különben vegyes érzelmeket kelt bennünk, nagyon erélyes rendelettel kezdi, most mondták be a rádióba (Bukarest), hogy a kulturális intézmények idegen alkalmazottjait felfüggesztik hivatalukból s helyüket r.(omán) elemekkel töltik be. Kíváncsi vagyok, odaát hogyan fogadják a költőkormányt?

Néha úgy el-elelmélkedem a világ folyása felett s ilyenkor sok furcsaságra jön rá az ember. Ez a Goga is 25 esztendővel ezelőtt csak egy kisebbségi újságíró volt s ma egy 18 milliós állam miniszterelnöke. Nem érdekes például, hogy például a mi barátságunk is azóta fűződött szorosabbra, mióta egy nagy távolság és országhatár ékelődött közénk?"

Szerencsére, a magát romániai népvezérnek képzelő Goga pünkösdi királysága csupán 44 napig tartott, s februárban már másnak adja át a kormányrudat, ám mindez nem változtatja meg a történelem menetét, s minden jel arra mutat, hogy a nyári viszontlátás tervét még sok váratlan esemény könnyedén keresztülhúzhatja.

Illusztráció: Erzsike az egykori barátnővel, Budapesten - még szent a béke?

Jegyzetek:

Bakódi (Antal): a kolozsvári piarista főgimnázium igazgatója 1933-1940 között

Octavian Goga: 1937. december 28–1938. február 10. között Románia miniszterelnöke (mint a Nemzeti Agrárpárt vezetője), a romániai zsidókérdés megoldásának radikális szorgalmazója; az volt a terve, hogy Madagaszkár szigetére kell száműzni a Romániában élő, félmillió lélekre becsült zsidóságot.

A Str. Braviilortól a Vígszínház utcáig és vissza (3)

3. Munkás hétköznapok itt is, ott is

Beköszöntött 1937 ősze. Vili megkezdte tanárkodását abban az iskolában, ahová egykor maga is járt. Hogy az életkezdés mit jelentett számára, Erzsike előtt nem rejti véka alá:

"Most látom csak, hogy mikor már kenyérre megy a dolog, akkor milyen kevesen állnak az ember mellett, illetőleg hogy milyen kevesen maradnak mellette... Az iskolában a fél titkárságot is én látom el, a másik felét egy másik kollégám. Szept. 1-jén volt az alakuló konferencia, 9-én pedig meg is kezdődött a tanítás. A IV. a-ban, IV. b-ben és a VII-ben tanítok, 3-3, ill. 4 órában. Azért van csak 10 órám, hogy a titkárság miatt ne legyek túlterhelve. Boga állítólag azért ragaszkodott az én titkári működésemhez, hogy jól megismerjen és gyakorlatot nyerjek az iskolai adminisztrációban, mert 6-8 esztendő múlva igazgatóságot szánt nekem.

Nagyon érdekes és egyben kellemes érzés is, hogy ugyanazokat az osztályokat járom, amelyekben egykor (nem is olyan régen) jómagam is csak a padban ültem, a különbség csak annyi, hogy most több figyelemre van szükségem, mint akkor... Azt is megírhatom, hogy 4000 L. havi fizetésem van, azonkívül heti 2 óráért, amit a VIII-os konviktisták részére érettségire való készítésképpen adok, még 500 L-t."

Igaz, hogy ezek még csak az első iskolai napok tapasztalatai és Vili további egy hónap eltelte után újabb élményekről, problémákról számolhat be önálló életével kapcsolatban.

"Most kezdem látni, hogy haladtak-e valamit a fiúk a kezem alatt, s hál'Istennek elmondhatom, hogy igen... Én számot vetettem azzal, hogy mit lehet és mit nem, de amit lehet, azt szeretném nagyon jól csinálni... A gimnáziumban megalakítottam egy iskolai szövetkezetet, amelynek a tagjai és a vezetősége csak a fiúkból kerül ki. Ez nagyon szépen él és virágzik és most Puskással egyetemben ennek a keretén belül próbáljuk folytatni a megszüntetett, illetőleg a Straja Ţării-be beolvasztott cserkészetet. Egyenruha, minden külső máz nélkül, csak a lelket szeretnénk megtartani. A fiúknak és nekünk is nagyon fájna, ha nem lehetne tovább is a régi, megszokott és ideális szellemben élni..."

Itt kell szólnom arról, hogy apám még diákkorában intenzíven tanult hegedülni s amíg egyetemre járt, tevékenyen bekapcsolódott a kolozsvári zenei életbe. Erzsike zongora tanulmányokat folytatott, a zenei téma felbukkanása levelezésükben ezért ugyanolyan természetes, mint amikor hivatásukról vallanak.

"Úgy látom az idén kamarazenét fogok inkább játszani - írja 1937. október 17-én Vili. - Zsizsmann megint készül egy szimfonikus zenekari koncertre, azon kívül épp ma kaptam meghívást egy quartettbe, a prímhegedűs Creţu, az Első Erdélyi Biztosító vezérigazgatóhelyettese... Egy másik quartettel, amelyet mi, fiatalok hoztunk össze, november elején Bethlen Györgyné egyik zeneestélyén kell játszanunk s mivel Schubertet játszunk, az ő korabeli ruházatban kell kiállnunk..."

Leveleiben Erzsike is lelkesen hajtogatja a magáét, és ezen nincs miért megütköznünk, hiszen mindketten ugyanazt a dolgot bizonyítják egymás előtt, anélkül, hogy nyíltan kimondanák: helyzetük és munkához való hozzáállásuk feljogosítja őket az önálló életre.

"Még mindig többet kell dolgoznom, hogy azt a produkciómat teljesítsem, mint azt szeretném, de azért összehasonlíthatatlanul jobban és gyorsabban megy a munka, mint az első időben. Most már a tiszta jövedelmem napi 4-5 P-re is felmegy... Sok mindenhez hozzájuthatok így, amiről másképpen le kell mondanom. Most is vettem éppen néhány kottát, rémes, hogy milyen drága itt a francia kiadású...

Flóra nénivel kölcsönösen jól megértjük egymást. Terveztem neki most néhány új figurát. Pont ma délután hozta haza az esztergályos az új bohócfejű dugót. Holnap az lesz az első dolgom, hogy a mintapéldányokat megfessem.

Óriási a forgalmunk most, hogy közeledünk a téli ünnepekhez, de hát ennek örvendünk. Éppen a múlt hét szerdáján kaptunk rendelést Egyiptomból. Nagyon mulatunk rajta, mert helyi érdekű holmikat kell gyártanunk a számukra, mégpedig kis könyvjelző múmiákat, piramisokat, skarabeusz bogarakat... Küldtünk Párizsba egy 500 P értékű kollekciót: olyan fejetlenség uralkodott az üzletben, mikor estefelé benéztem, hogy jobbnak láttam mielőbb kereket oldani."

November elején Vili örömmel számolhat be arról - miközben arról áradozik, hogy a katonaság letöltése után a férfiembert nagy megnyugvás és a kiszolgáltatottságtól való menekvés fogja el -, hogy bakasága napjai leperegtek, és bár majd egy évet robotolt a haza védelmében, mégis csak "neinstruit" vagyis képzetlen bejegyzés került a katonakönyvébe. Erzsike mindjárt meg is vigasztalja: majd kerül számára tehetségéhez mérten olyan tudományos fokozat, ami egy civilhez illik. Megjegyzése telibe talált, ugyanis Vili éppen azokban a napokban - miközben tanárkollégáinál vizitelt le egy pontos kimutatás alapján, amelyről rendre kihúzta a felkeresettek nevét, nehogy harag legyen egy véletlen mulasztásból - volt professzoránál (Angheluţă) járt, hogy nála doktorálhasson.

"Először is be kellett iratkoznom (2500 L), aztán holmi könyvekre volt szükségem (3000 L), egyszóval mint minden, költséggel kezdődött. Adott egy német matematikai folyóiratot, abból kell tanulmányoznom egy kutatás-beszámolót (Zür Interpolation Theorie),s ha tetszik a téma, úgy e tárgykörben kell továbbra is maradnom."

A professzor viszont nem méri ingyen kegyeit: Vilit elkötelezi, hogy keddenként segítsen neki a negyedéveseknek egy-egy előadás témáját kidolgozni.

"Mit szól különben... a Szent-Györgyi Albert Nobel díjához? Kimondhatatlanul boldogok voltunk mi itt, egy ilyen díj elnyerése igazán világmárkát jelent az illető tudósnak. Hiába, mindig is szerettem a zöldpaprikát, most még jobban szeretem."

A válasz hamarosan megérkezik a Vígszínház utcából:

"Elhiheti, hogy felénk is mekkora örömet és óvációt váltott ki a Szent Györgyi Albert kitüntetése. Bizony, nagy dolog ez, de meg is érdemelte, rengeteget dolgozott már életében..." És ugyanott, egy restelkedő vallomás: "November 11-én volt itt a Zeneakadémián a Kintses Kolozsvár-i est, szégyen bizony, de nem voltam; csak utána hallottam a dologról... Mindenesetre, ha előbb tudom, mégis elmentem volna, illendőségből is." Újabb termékekkel is megismerkedhetünk Erzsike műhelyéből, köztük az ú.n. cigaretta oltókról, "amelyek ugyanolyan magyar forma alakocskák, mint a dugók, csak kis réztalpra vannak szerelve... Már pár 100 darabot elkészítettünk, de mindig új kell, mert sok a rendelés... Észak-Amerika számára készítettünk ismét egy aranyos újdonságot, mégpedig dugókat - Pierette és Pierot fejek... Ugyancsak ezekhez a fejekhez terveztem egy dugótartót, amelyen a kirakatba helyezhetik őket. Ennek oldalait cirkuszjelenetekkel és motívumokkal díszítettem."

Kezdem azt hinni, hogy itt már burkolt udvarlás forog fenn, méghozzá a javából, mert Vili egy következő levélben többször is elmondja: nagyon szeretné már látni azokat az aranyos kis tárgyakat, amelyek Erzsike keze alól kikerülnek. Ugyanakkor Erzsike is egyetért azzal, hogy ez az óhaj teljesen természetes, és mi sem lenne jobb egy budapesti találkozásnál...

Illusztráció: cigaretta oltó és dugótartó Erzsike (anyám) leveléből

Jegyzetek:

Boga (Alajos): sz. Csíkkozmás, 1886. február 18. – Máramarossziget, 1954. szeptember 14.) magyar kanonok. Teológiát a bécsi egyetemen tanult, mint a Pázmáneum növendéke. 1910. július 14-én szentelték pappá Bécsben, 1914-ben Kolozsváron szerzett filozófiából doktori fokozatot. Az első világháború alatt tábori lelkész, majd a kézdivásárhelyi gimnázium tanára és igazgatója volt. 1931-ben kinevezik az Erdélyi Római Katolikus Státus referensévé. 1945-től Márton Áron püspök általános helynöke, a püspök letartóztatását követően a főpásztor titkos megbízásából ő irányította az egyházmegyét. Mártírhalált hal a börtönben. Szülőfaluja iskolája 2000-től az ő nevét viseli.

Puskás (Lajos): 1925-től a kolozsvári piarista főgimnázium tanára, történelem szakot végzett. Az iskolai szövetkezeti mozgalom, a katolikus cserkészcsapatok parancsnoka 1937-ig, amikor is napiparancsával II. Károly király beolvasztotta a cserkészetet a három évvel korábban létrehozott Straja Ţării — “Országőr” szervezetbe .

Zsizsmann (Rezső): jeles kolozsvári karnagy és orgonaművész, a helyi zenei élet animátora. 1940-ben az anyaországból érkezett "ejtőernyős" zenészek kedvéért félreállítják, mellőzik. Ma értékes zenei díjat neveztek el róla.

Gróf Bethlen Györgyné: A Romániai Magyar Kisebbségi Nők Központi Titkársága központi vezetőségének tagja, az erdélyi magyar nőmozgalom egyik megteremtője

Angheluţă (Theodor): Galac megyében született neves matematika professzor, a Román Tudományos Akadémia tagja, a kolozsvári egyetem tanára, a modern matematikai tudományok jeles művelője.