Februári könyvböngészde (3x1)

Csíksomlyóról szól a vers

A Kriterion méltán népszerű tematikus verskötet-sorozatában kapott helyet a Mirk László válogatásában összeállított 101 vers és ének Csíksomlyóról (Kriterion Könyvkiadó, 2010, Léstyán Csaba illusztrációival), amely egy csokorban kínálja mindazon lírai műveket, melyek valamilyen módon az egyre népszerűbb, világviszonylatban is ismertté váló székelyföldi kegyhely történelméhez, szellemiségéhez, hagyományaihoz és sajátos értékeihez kapcsolódnak. Az antológiába fölvett szerzők korelnöke az 1837-ben született Imets Fülöp Jákó (A kőosztováta c. hitregével szerepel), a legfiatalabb a csángó Iancu Laura (sz. 1978), akinek Confesiones c. verse zárja a lírai szakaszt. A két "sarokkő" között pedig még 46 már holt, illetve jelenkori, erdélyi és anyaországi költő munkáiból teljesedik ki a kegyhely üzenete, melyet további 16, Somlyóhoz kötődő, zömmel Mária-ének teljesít ki. A kötet nem hiányozhat se az olvasó polcáról, se a könyvkereskedői kínálatból.


Transzszilván szellemi értékekre nyitottan

Az erdélyi irodalom és gondolkodás sorsfordító korszakában szívesen lehorgonyzó Cseke Péter tovább írja, majd rendszerezi azokat a tanulságokat, melyek a kisebbségi létértelmezések mentén, mintegy értékes hagyományként, a transzszilván eszmeiség legkövetkezetesebb és legtávolabb látó személyiségek után ránk maradt. A nagy kérdés csak az, hogyan igazodunk el bennük az értékek és az eszmék mai, konfrontációs zűrzavarában? Balázs Ferenc, Kós Károly, Makkai Sándor, Balogh Edgár, Buday György, Dsida Jenő, a Jancsó-fivérek - Béla és Elemér, Gáll Ernő stb. olyan jelzőkövei a könyv szellemiségének, amelyek önálló tanulmányokból, elemzésekből állnak össze egységes képpé. Az egészet pedig a szerző eszményeit és szándékait tisztázó, helyére rakó ezületésnapi interjú olvasható Cseke Péterrel, Bertha Zoltán tollából. (Cseke Péter: Álom egy kolozsvári Solveig-házról. Eszmetörténeti írások, dokumentumok. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2010.)


Átmenetek vándorútján

Simó Márton, széles merítésű regényfolyama (Bozgor *, **, ***) után kisregény terjedelmű, összefüggő novellafűzérben vezeti át az olvasót napjaink legkínosabb állapotán, amit mindközönségesen "átmenet"-nek - választékosabban: tranzit - hívunk. A fogalom tág tartomány fölött terjeszkedik el, szerzőnket ezúttal az a fajta létbizonytalanság, kétlakiság, kettősarcúság, ide-oda csapódás, ideiglenesség érdekel, amelyet annyi sorstársával együtt megtapasztalt az utolsó évtizedekben, az európai migrációs folyamatok felgyorsulásával. Az Erdély és az anyaország közötti egzisztenciális szintkülönbség megannyi induló életet változtatott ingoványosan átmenetivé, máról holnapra tengődővé. Egy távolsági buszjárat oda-visszautazásának keretrajzába sűrítve a könyv minden lényegeset elmond e csökött életforma személyiségpusztító jellegéről, kilátástalanságáról, olcsó és talmi örömeiről. A közéje ékelt néhány életsors bizonyító anyagnak megjárja s bár sokáig ragozható, nélkülük talán ütősebb, hatásosabb lenne a könyv. (Simó Márton: Tranzit. Kortárs Kiadó, Budapest, 2008)

Cseke Gábor

(Az anyag az Új Magyar Szó Színkép mellékletének készült.)

Januári könyvböngészde (4x1)

“Javított kiadás”

Ritka, mint a fehér holló, s az talán még ritkább a műfajban, hogy a szerző be is vallja, hogy könyve - az első kiadáshoz képest - két év múlva korrekcióra szorul. 
2008 végén közöltünk interjút dr. Szőcs András váci orvossal, aki a Pallas-Akadémia Kiadónál megjelentette Lármafák öröksége Csíkszentmihály c. könyvét, s benne közzétette édesapja, Szőcs Vince hátrahagyott néprajzi örökségét is. A könyv megjelenését fokozott érdeklődés, ugyanakkor éles szakmai kritika is fogadta, egyesek kétségbe vonták tudományos hitelét. Ezzel kapcsolatban nyilatkozta a szerző: "Félek, hogy tovább haladva veszélyes vizekre eveznék, melynek épp műkedvelői hitelességem látná kárát... Jól ismerem a professzionalizmus és az amatőrizmus közti határt. A gyógyító munkában például a természetgyógyászat gyakran csodával határos eredményeket mutat fel, ennek ellenére nagy baj lenne, ha csak erre hagyatkoznánk... Számomra és könyvünk számára az igazi sikert az jelentené, ha lenne utóélete, ha szakemberek mondanának véleményt - elfogadva, vagy elvetve - vitatható állításaimat. "
Az azóta eltelt két esztendő nem múlt el haszontalanul. A könyvet Benkő Elek, az MTA régész doktora a kellő szakmai szigorral lektorálta, s a több mint egy évig tartó konzultáció-sorozat eredménye egy javított kiadás lehetősége lett, amelyben a korábban "ütköztetett hipotézisek" a helyükre kerültek. A szerzőnek az új kiadáshoz írt előszava szerint "szép példája jött létre a műkedvelő és a szakember együttműködésének: a képzelet teret kapott ugyan, de nem maradtak a szövegben zavaró tárgyi tévedések sem." Figyelemre méltó a csíkszeredai Alutus kiadásában múlt év végére megjelent munka élén Benkő Elek szakmai értékelése is, amely mintegy új életet ad egy, a székely helytörténettel foglalkozó úttörő munkának.


Tanulmányok az Erdélyi Fiatalok-ról

Cseke Péter irodalomtörténész-közírónak egyik alapvető kutatási területe a két világháború közötti, az Erdélyi Fiatalok c. lappal fémjelzett erdélyi szellemi mozgalom és annak elhelyezése a közép-európai-európai kultúrkörben. Nemrégiben egyetlen könyvbe gyűjtötte össze vonatkozó eszmetörténeti tanulmányait (Fájó sebekből termő ágak. Világtávlatban gondolkodó Erdélyi Fiatalok. Lucidus Kiadó, Budapest, 2010. Kisebbségkutatás Könyvek-sorozat), ebből kellő alapossággal és indokoltsággal kirajzolódik az a páratlan szellemi nyereség, amelynek az egészséges kisebbségi helyzettudat kialakulásában és működésében máig ható és megszívlelendő tanulságai vannak. A kilenc tanulmányból összeálló, előszóval megfejelt gyűjtemény érdekessége, hogy a bennük megvilágított részjelenségek olyan koncentrikus körökben érintkeznek és interferálnak egyben, amelyek nyomán nem a hézagok, hanem a felvillantott összefüggések és együvé tartozások emelkednek ki elsősorban, s válnak részkutatásokból "termő ágakat" felbecsülő kvázi monográfiává.

Recenziók a karácsonyi Színképből

Szonda Szabolcs barátom Karácsonyi könyvböngészde / Vándorlás, Erdély, világ címmel négyes recenziót közölt az Új Magyar Szó karácsonyi Színkép mellékletében. Ebben nem kevesebb, mint 2 könyvemről "rántja le a leplet", amit szívből köszönök neki. Alább az írásnak ezeket a részeit mazsoláztam ki.


*


Tavaly megjelent, nehezebben meghatározható műfajú, napló, dokumentumregény és líra ötvözetét nyújtó, „élveboncoló” könyve, a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben után Cseke Gábor ugyancsak a kolozsvári Polis Kiadónál jelentkezett nemrég új kötettel, a Szerpentin vándora című verscsokorral. Alcíme szerint „szigorúan válogatott versek” ezek az 1967–2010 időszakból, és egyféleképpen a válogatások válogatása, hiszen a szerzőnek 2004-ben már jelent meg az 1967–2004 időszak lírai termését szemléző könyve.


Az idei, valóban szigorú (hiszen friss termésből is merítő, ám így is csak 100 oldalas) szelekciót vélhetően ugyanaz a szerzői szándék és indíttatás hozta létre, amely a jelzett, szabálytalan memoárkönyvet, ily módon annak lírai széljegyzeteiként is olvashatók darabjai.


Azonban, természetesen, önmagukban és egymáshoz kapcsolódóan is, láncolatukból – amely a szerzőre jellemző sajátos módon fejt fel és idéz meg a jelképesbe és metaforikusba a lehető legtermészetesebb módon átlényegülő köznapi történéseket, mozzanatokat, arcokat és tetteket a személyes és kollektív (közel)múltból – az egyszerre könnyed és súlyos „önkommentárok” érzékletes sora bontakozik ki, az önértelmezés folyamatos igénye és kényszere mentén, hiszen – a címadó verssel szólva – „az életút sosem kész regény / annyi minden felülírja”...


*


Szeptember végén a Színképben interjút közöltünk az idén hetvenedik életévét betöltött, ismert csíkszeredai festőművésszel, Márton Árpáddal. A szöveg egész kötetnyi beszélgetés részét képezte, a Cseke Gábor által készített életinterjú néhány nappal azután kötetben is megjelent – rendhagyó módon, hiszen digitális könyvként került a közönség elé, a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) „polcán” (http://mek.oszk.hu/08700/08705/).


A Színek a palettán beszélgetőkönyv „lapjain” párbeszédet folytatók évtizedes barátsága, meghitt kapcsolata, értő, sok vonatkozásban közös opciókat felvillantó világértelmezése egyszerre teszi bensőségessé és sajátosan elevenné az életutat és -pályát megvilágító, másfél száz oldalas interjút, amely – figyelmes-részletes adatoltsága és gazdag vizuális dokumentáltsága folytán is – végig élményszámba menő olvasmány.

Vallomás és vállalás

(Egy elfelejtett recenzió, amely 43 év után mégis előkerült)

Év végi nagytakarítást végezve, apám félretett, penészes, dohosodó iratai közt turkálva találtam ezt az újságkivágást (pontosabban: -kitépést). A cikket vagy ő, vagy anyám tette félre. Hogy mostanig miként kerülhette el a figyelmet, arra egyszerű a magyarázat: még mindig nem kerítettem elég időt arra, hogy szemügyre vegyek minden apró nyomot, amit maguk után hagytak. Így az újdonság erejével hathat egy olyan baráti - és felette engedékeny - recenzió első, pályakezdő kötetemről, mint amilyen az itt látható Csiki Lacié és amelyre nekem emlékeznem kellett volna. Most megkövetek mindenkit, aki az ügyben érintett és visszaadom a nyilvánosságnak azt, ami eleve a nyilvánosság számára készült.


*


Furcsa dolgot kérek Cseke Gábor első kötetének olvasóitól: legyenek kíméletlenek a bírálatban, ne szelidítse ítéletüket a szerző fiatalsága. merem ezt kérni, mert hiszem, hogy így is becsülettel helytáll ez a verseskönyv, s mert csak így avathatja az olvasó teljesjogú költővé Csekét.


Igen, számon kell kérni tőle feladatait, gondjait, emberi és költői létjogosultságának bizonyítását. Ezt teszi a fiatal költő is, ugyanezt kéri számon magától - és az olvasótól is. Cseke helyesel és tagad, úgy, hogy felmutat és helyeslésünket vagy tagadásunkat várja: számonkér - álmot, életet, hitet - tanúskodik, és agitál is. helyét akarja meghatározni a világban, és úgy kap helyet, hogy vállalja a világot.


Nem harsány költészet, még kevésbé száraz agitáció ez, de egy szilárd ponthoz kötött élet kifejezési kísérlete. Cseke nem azzal lesz költő, hogy verset akar írni, hanem hogy leírja amit átél, és igyekszik teljesen élni. Ez őszinteség.


Cseke ugyanazt látja, mint mások, hiszen ebben a világban él, csak éppen talán a helye, a "nézőpontja", melyet megkeresett és megtalált, szilárdabb, pontosabban meghatározott.


Újszerűségét sem a soha-nem-látott képekben kell keresni, hanem abban a bátorságban, amellyel használ és újra-feltölt meglevő formákat. Anyagért nem fut a csillagokig; tapintható: Cseke a hétköznapokról ír, s még csak nem is úgy, hogy azt "költészetté emeli", hanem költészetté teszi azzal, hogy megtalálja rá a pontos kifejezést. Így válik "alkati kérdéssé" Csekénél a költészet: életforma lesz, nem spekuláció vagy műfogás.


Egy gyalogszerrel járó, útján meditáló, önkéntes- és többlet-munkát vállaló fiatal vallomása ez a kötet.


És mindezek mellett, Cseke "tud írni", ismeri a költői tecjnikai fogásokat. Valami hagyománytisztelet érződik versformáin akkor is, ha széttöri vagy átgyúrja őket.


- Na de az nem lehet, hogy egy kötetnek, mely hatvan verset tartalmaz, ne legyenek hibái, főleg ha első... - vetné ellen valaki. Vannak is, minden bizonnyal, s elsősorban akkor, ha megbomlik az egészre s annak minden részletére jellemző egyensúly e különböző elemek között. de engedjék meg nekem, hogy erről én ne beszéljek, én már elfogult vagyok, mert "felfedeztem" magamnak Csekét. Ezt kívánom az olvasónak is.

Csiki László

(Igazság, 1967. augusztus 12., Kolozsvár)

"Jelentések..." - a Szamosban

„…ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél”

(Cseke Gábor: Vallató éjszaka)

Cseke Gábor könyve, a Jelentések magamról - Emlékezések ellenfényben a Polis Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsvárott, 2009-ben

Ne fogjon senki könnyelműen e könyv olvasásához, csak aki szereti az álmatlan éjszakákat. Ám aki meg akar tudni ki nem mondott igazságokat, megtapasztalni a valóság egy szeletkéjét az elmúlt negyven-ötven év romániai magyar értelmisége egy bizonyos rétegének, az újságíróknak sorsáról, az át fogja rágni magát a nem rövid és nem vékony, nem túl nagy betűs könyvön.

Az olvasó kétféle lehet esetünkben. Egyik az ifjú, aki már e félhomályos idők elmúltával született, s talán csak halvány emlékei vannak, vagy szüleitől hallott arról az “átkos” rendszerről, melyről a szólam sztereotípiákba fúl, ha bárhol szó esik a szocializmus építésének nagas Déva-váráról. Másik a kortárs, az öregedő, a sokat megélt, aki “lássuk csak, megírta-e (helyettem) mindazt, amit kellett volna, s amit nem lehetett annak idején?” gondolatokkal kezd hozzá a böngészéshez.

Előbbiek számára talán kötelező olvasmány is lehetne ez a mű, mint ahogyan sok önéletrajzi regényt lenyomtak annak idején a torkunkon, s szorgalmas tanulókként átrágtuk magunkat a számunkra unalmas kampányműveken is. Ezekhez képest Cseke Gábor könyve érdekfeszítő olvasmány.

A másik kategória, amelybe jómagam is tartozom, miközben kissé kilógok belőle, ezzel szemben átélheti újra azokat a sötét éveket, amelyeket megszépít immár a messzeségből a fiatalság-bolondság szívmelengető élménye, előhozva a lelki spájzból a mézes-lekváros emlékeket. Azért lógok ki belőle, mert bár átéltem a hetvenes-nyolcvanas éveket, mégsem voltam (akkoriban még) újságíró, tehát a könyvben leírtak egy része nekem is “újság”.

Egy másik szempont szerint is kétféle lehet az olvasó: aki ismeri a szerzőt személyesen avagy névről, írásaiból, s a másik, aki sosem hallott még róla.

Cseke Gábor író, költő, újságíró annak idején az Ifjúmunkásnál kezdte karrierjét, és az Előre (1989-től Romániai Magyar Szó) országos magyar napilapnál folytatta, nyugdíjazásáig, a Kolozsvár-Bukarest-Csíkszereda Bermuda-háromszögében mozgolódva. Ebben a könyvben kiírja magából évek hosszú során felhalmozódott összes lelkifurdalását, önmagával folytatott vitáit és megalkuvásait az akkori körülményekkel, melyekben kénytelen-kelletlen cinkosává vált a rendszernek, mi több, olykor öklendezve szült dicsőítő szövegek miatt is marcangolja önmagát. Mintegy lelki szükséglet ez a hosszú önvallomás, egyben hű és aprólékos dokumentaristaként üti fel az elmúlt fél évszázad nagykönyvét, előássa a szocialista idők Romániáját, boncolgatja kisebbségi magyar újságíróként megélt kompromisszumait.

Nem volt könnyű újságírónak lenni azokban az időkben, amikor az újságok egyedül csak a párt propagandáját harsogták, és kötelező volt ajnározni a nép legnagyobb fiát, a pártvezért, az államelnököt, N. C.-t, mert ha nem, ütött-vágott a cenzúra. Na de honnan tudhatta előre a hatvanas években a fejét újságírásra adó fiatal, hogy a kommunizmus utópista eszméi később diktatúrába kövülnek? Még Morus Tamás is hiába tette nyakát ilyesmire. Utólag persze már mindenki okos. Az utópiából minket leginkább csak a második rész érdekel. Kérdezzük csak meg önmagunktól: 1989-ben gondoltuk volna, hogy húsz év múlva ez lesz belőle - s belőlünk?

Ugye, hogy nem?...

Újságírónak lenni mindig is valamiféle “előkelő” dolognak számított. Az irodalomban jeleskedő diákok, írói és költői vénával megáldottak, mivel az írásból nem lehetett megélni, ha nem akartak tanári pályán, vidéken, eldugott falvakban lassú májpusztító életre szenderülni, hát sokan belevágtak a sűrűjébe, és elmentek nyakkendős úriembernek, hírlapot írni. Lap szerencsére volt elég, még magyar nyelvű is, kellett a szemszúrás a külföldnek. Később aztán minden egyre csak sorvadt, miközben a képmutatás és maga a rémes pártvezéri kétfülű tabló egyre nőtt. És elhatalmasodott vele együtt az elnyomás, a nélkülözés, a kétségbeesés. Akik már nem bírták, elmenekültek más országokba, akik maradtak, azoknak számolniuk kellett azzal, hogy a túlélés érdekében sok gyomorforgató dologban lesz részük, s nem tudták, meddig kell még tűrniük.

Cseke Gábor elmeséli, miként is került bele a lélekdaráló gépezetbe, és mivel sajnálatos módon tehetséges is volt, vezető pozíciókba jutott, ennek előnyeivel és hátrányaival: nagyobb fizetés, több mozgási lehetőség, olykor még külföldön is, ugyanakkor több “nyalnivaló”. A jószívű főnök ráadásul a mások piszkos munkáját is magára vállalta, hogy ne sodorja beosztottait abba a bűzös maszlagba, amibe ő hivatalból többször is belelépett. Elénk tárja e könyvben a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Bukaresti magyarságának életét, megismerteti az olvasóval családja történetét, jobbára a száraz tények oldaláról. Érzelmei csupán a saját magát megalkuvással vádoló részekben törnek elő, más lelki dolgok elsikkadnak: szerelem, barátság - minden mellékes. Annyira kíméli kortársait, ismerőseit a rossz fénybe kerüléstől, hogy egyeseket csupán névbetűvel szerepeltet, ami zavaró lehet azoknak, akik nem ismerhetik a történet összes szereplőjét. De hát egy szerző előre félhet, ki tudja, ki miért sértődik meg: amiért benne van vagy amiért kimaradt a visszaemlékezésből...? Ezért inkább óvatos.

Sok érdekes szövegrészt idéz Cseke Gábor előző írásaiból is, ezáltal az is megismerheti alkotói világát, aki eddig netán nem olvasott tőle semmit. És résnyire bepillanthatunk a múlt század végi (ez a huszadik volt, ne feledjük!) újságírás boszorkánykonyhájába is, ami inkább taposómalomhoz hasonlított, semmint kéjutazáshoz - bár a vidéki tudósítók utazhattak eleget, ami ezekben az években afrikai expedíciókkal ért fel, mind az időjárási viszontagságok, mind a váratlan veszélyes kalandok esélyeinek tekintetében. Erősen hiányolható e korrajzból - ha már élettörténet - a szerelmi szál kibontakozása, ezen a téren sokkal szemérmesebb, mint politikailag...

A szerző ezt a könyvét, mintegy vezeklésként, talán azért írta meg, hogy tovább verselhessen. Mert Cseke Gábor prózái sem rosszak, de a versben megtalálja valódi önmagát. És mivel annak idején épp e területen kompromittálódott bizonyos kötelező dicsőítő versek kikínlódásával, saját magának azt a büntetést szabta, hogy eltiltja magát egy időre a költészettől. Szerencsére immár e szakmai életútjáról kimerítően részletes önvallomása által feloldozást nyert és kapott. A poétáról a lakat lehullt, és annyi penitenciát gyakorolt már, hogy még másoknak is adhat kölcsön a lelki tisztaságból, akik a meaculpázást még nem tették meg - és tán már nem is fogják.

Debreczeni Éva

Megjelent a szatmári Szamos c. lap májusi számában

"Jelentések..." - Komán János olvasónaplójában

(A Káfé hírlevele tegnap este számomra váratlan ajándékot is hozott: Komán János írását könyvemről (Jelentések - magamról). Különben ugyanezen a napon tudtam meg, hogy a Várad c. folyóirat idei 2. számában megjelent Ady András recenziója is a könyvről, amit korábban e blogban már olvashattunk.)

*

AJÁNLÁS

Cseke Gábor könyve, a „Jelentések - magamról” egy önmarcangoló, szigorú életrajz, egy olyan önéletrajz, amilyennel mostanáig nem találkoztam, pedig elég sok életrajzot olvastam, mivel bennük több lelket fedeztem föl, mint a regényekben, még akkor is, ha azok megérdemelt hírnevet szereztek maguknak. A múlt és a közelmúlt beszél egymást váltogató kéznyújtással. Ezzel az írói eljárással, szerkesztéssel az olvasó érdeklõdését, figyelmét, kíváncsiságát élesztgeti, és tartja ébren.

Könyve egy olyan állomás, ahol az olvasó is utas, egy olyan utas, aki türelmetlenül várja, hogy megérkezzen az a vonat, amelyre neki kell fölszállania, de mindig egy másik fut be, amelyről egy meglepetés, egy rég nem látott ismer s száll le, vele találkozik, köszönnek egymásnak, még akkor is, ha nem voltak barátok, rokonok, munkatársak, de - sorsuk miatt - az együvé tartozás melegével tekintenek egymásra.

Kellemes érzés, főleg, ha idegenből jött az ismerős, mondjuk a múltból, és most érkezett haza, és végre „itthon - otthon”, a jelenben találkozhatnak egymással. Idézőjelbe tettem az itthon-otthon szinonimákat, mert számomra sem a közelmúlt, sem a jelen nem jelentett, nem jelent otthont és hazát, inkább csak kényszerlakhelyeknek nevezhetem ezeket a világokat. Talán a szerző is így gondolkodik. Kényszerlakhelyet kapott, mert kényszermunkára ítélték. Észre sem vettük, hogy valamiféle rabok voltunk, és azok maradtunk. Ő Bukarestben, mások Moldovában vagy egy olyan vidéken, ahol megcsorbult anyanyelvvel szenvedtünk, és ezt a fenyegetettséget most is érezzük.

Egy kortárs őszinte vallomásával találkoztam, és ez az írói őszinteség tekinthetõ az önéletrajz egyik legszebb értékének, mely esztétikai érték, esztétikai minőség. Bár egyes tájékozatlan tollforgatók

tagadják az őszinteség esztétikai kategóriákhoz sorolását, én olyan tudós esztétákra és filozófusokra hallgatok, mint a lengyel Román Ingarden és Wladyslaw Tatarkiewicz. De a magyar költők, írók közül

többen is kiemelik az igaz, őszinte beszéd értékét. A költészetben az őszinte vallomást a kijelentő mondat sajátította ki, ugyanis az őszinteséget sem kérdő, sem óhajtó, sem felszólító, sem felkiáltó

mondatokkal nem lehet hihetően, hitelesen elmondani. A szerző prózája is egy ilyen esztétikai minőséggel, egy egyszerű, meggyőző, világos beszéddel jeleskedik. Az újabb retorika fogalomhasználata szerint a referenciális közlést választotta. Újságírói, főszerkesztői múltja diktálja ezt az írói stílust. Költőként sem törekszik az emotívközlés eszközeinek használatára. Úgy ír, mint aki értékes dokumentumírásra vállalkozott. Igen, ez az önéletrajz kordokumentum is.

A diktatúra korszakát saját és mások verseivel, riportokkal szemlélteti, mutatja be. A baráti és a kevésbé barátságos emberi kapcsolatok ismertetése egy megértő, humánus személyiségre hívják föl a

figyelmünket. Bűnösnek érzi magát, és ezt a bűnrészességet képtelen elhallgatni, nem úgy tesz, mint azok - rengetegen a rendszerváltás után - akik egyik napról a másikra ún. antikommunisták lettek, és a szekuritate jelentéseivel próbáltak, próbálnak védekezni. Eszükbe sem jutott, hogy a magafajta embereket nem vezethetik félre, hiszen a hűségesek között keresték a hűtleneket, ezért - megkülönböztetés nélkül - szükség volt vádlottak és hűséges tanúk kapcsolatainak fölfedésére.

Ez az önéletrajz a romániai magyar értelmiség életrajzát is kiegészíti, többek között olyan személyiségekét, mint a kiváló Fejér Miklósét, aki társszerzőként egy páratlan irodalomtörténetet küldött iskoláinkba, melynek egyik példányát büszkeséggel mutogatom a fiatal magyar szakos tanároknak.

Azt a mély sebet, amelyrõl könyve végén beszél, gyógyítsa meg a vigasztaló őszinteség, és az, hogy azon kevesek közé tartozik a milliók között, aki meggyónt a jövő templomában!

Komán János

Illusztráció: Pusztai Péter karikatúrája a Jelentések szerzőjéről, a hetvenes évekből

Ui. PP kommentben jelezte, hogy rajza nem karikatúraként készült. Szíves elnézését kérem a felületes műfaji besorolásért!

Könyvböngészde - "blogos" kiadás (4)

Székelyföld borvizei. Polgár-Társ Alapítvány; Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület, 2009.

Fotókkal, térképekkel, illusztrációkkal gazdag lustra ez a komplett borvízkönyv. Aki használni akarja, az előbb lapozgasson bele kedvére, nézegesse meg a képeket, beleértve a borvizes üvegek színpompás cimkegyűjteményét, ismerje meg a könyv felépítését, majd jöhet a kutakodás is. Polcomon közben megkerestem a Székelyföldi fürdők, gyógyhelyek című, 2005-ben megjelent, hasonló vétetésű képes testvérmonográfiát, mert e kettőből jobban megérezni e még létező kincsek fontosságát.

Balogh Edgár: Számadásom (1956-1993). Komp-Press Korunk Baráti Társaság, 1999.

Közírásunk "nagy fantasztája", aki kiirthatatlan optimizmusával mindig talpon tudott maradni a legsúlyosabb megpróbáltatások után is, e vékonyka könyvével sokáig adósunk maradt: élete viszontagságos tanulságairól korábban már beszámolt ugyan a Hét próbá-ban (1965), a Szolgálatban (1978) c. kötetben, majd a Magyarországon kiadott Férfimunká-ban (1986), de a szálak elvarrása, a "legforróbb" évtizedek belső számadásának elkészítése a rendszerváltás utánra maradt. Amikor az erdélyi szellem e szolgálatos lelkiismerete szorgalmasan küldözgette mindannyiunknak címzett intelmeit, figyelmeztetéseit, magán- és frakcióérdekekre való tekintet nélkül, de mi nem igen figyeltünk oda; vagy ha igen, akkor nem a kellő időben. Emlékiratainak e záróköve is évekig hevert kiadatlanul, amíg végre a Korunk saját kiadója felpártolta (még szép!). A könyv pontot tesz ugyan az életmű végére, de olvasmánynak már csak egy megfáradt, színevesztett, szikár olvasmány. (Tollafosztott, elnehezült, öreg madár jut eszembe róla...) Ám találni benne felvillanó, remek részleteket is, min t az a személyi veszteséglista, amit börtönbőlévei után állított össze:

"Szabadulásom óta eltemettük már az öregeket. Anyósommal, Zsuzsanna asszonnyal kerül sírba az utolsó csepesz, apósommal az utolsó piros virággal díszített fekete selyem vőlegénykendő, ezekkel ravatalozták fel őket. Elbúcsúztattuk már két katonafiát, a háborúból hozták haza halálukat [micsoda pompás alliteráció, ó, hogy irigylem érte! - csg ]. Elment szegény Gazsi sógorom is, feleségem öccse. Nemcsak híres kaszás volt és a legvadabb ménlovakat törte be, de máig emlegetik, hogy egyszer felmászott a székelykeresztúri Petőfi-szoborra, s a bronzarcról letörölte zsebkendőjével a havat..."

Nagyálmos Ildikó: Randevú. AB-ART, Várad, 2010. Borító és illusztrációk: Xantus Géza.

Verskötet a szerelemről, a vágyakozásról, az emberi kapcsolatok értékéről. Költőnknek mindenről ugyanaz jut az eszébe: részese lenni a mély emberi ragaszkodásnak, kitárulkozásnak. Érzelmi kötődésére sajátosan jellemző egyfajta mindent elsöprő hangulatiság, amelyben nincsenek kézellfogható dolgok, csak ambivalens érzelmek, szorongások, feszültségek parttalan áradása:

"Hogy később miről is beszéltünk,

nem emlékszem, csak a kékre,

ami szemedből kicsordult,

s ráfolyt felettünk az égre."

Moldova György: Szabadíts meg a gonosztól! Riport a börtönökről. Pannon Könyvkiadó, 1990.

Újra és újra meg kell állapítanom, Moldovát olvasva: őt nem szeretni kell, hanem olvasni. Magánéletében tartsuk bármilyen embernek, szinte páratlan "valóságsói" megóvják az embert attól, hogy túlságosan korlátoltan és önkörébe zárva múljon ki. Aki csak egy mega-riportkönyvét is olvasta, elmondhatja, hogy megpillantotta - legalább az olvasmányélmény erejéig - a valóság sokféle arcát-álarcát. Hogy bepillantást nyert a Nagy Szerkezetbe és annak működésébe, amit társadalomnak nevezünk. Nagy önfegyelem, áldozatkészség, empátia, rutin, írói díszekről, cicomákról való lemondás kell ahhoz, hogy az író hónapokra szólóan elássa magát egy külön kisvilág önkörében, mint amilyen most éppen a börtönök és a büntetésvégrehajtás szövevényes rendszere; benne ugyanakkor egy kicsi, "negatív" Magyarországgal. Bár ha jobban megnézem, a képen távolról sem válik ennyire külön a jó a rossztól... Az igen tömény könyv tele döbbenetes megfigyelésekkel, vallomásokkal, életmorzsákkal, olyan figurákkal, akik a maguk során kisebb-nagyobb bűnözők ugyan, de bármelyiküket is szólaltatja meg az író, a tapasztalat és a bölcsesség kifogyhatatlan tárházainak mutatkoznak. Ám az ő szemükben maga az író is fogalom, mert hamar híre szalad, s úgy nyílnak ki előtte, kommunikációs éhségükben, mint anyjának a gyermek. Őszintén irigylem alkotói kitartását, időskori munkabírását. Igaz, pár éve, 2007-ben amikor az Ormánságról készült riportkönyvet írni s anyaggyűjtéshez hónapokra leköltözött volna Sellyére, hirtelen jött depresszió tört rá, mert nem úgy alakult a terepmunka, ahogy korábban megszokta, elképzelte, elmaradt a szükséges kalauz, a "beépüléshez" szükséges helyszíni támasz, és megfutamodott a feladattól. Pedig akkor már mögötte volt vidékrajzainak egész sora: Tisztelet Komlónak, Az Őrség panasza, Ki ölte meg a Holt-tengert, A Balaton elrablása... Végül mégis csak összeszedte magát - és megírta a Ha az Isten hátranézne című két kötetes könyvét, amelynek a mottója sokat elárul: „Az Ormánság még nem a világ vége, de innen már látszik”

Könyvújság. Kiadja a Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Havonta megjelenő ingyenes magazin. 2010 április, 1. szám

Az ingyenes könyvreklámok özönében egy rokonszenves jelentkezés: saját könyveit mutatja be, 12 oldalas, szuperízléssel tervezett és kivitelezett füzetben. Mondhatni, a kiadót kiszolgáló profi nyomda (Gutenberg Műhely) névjegye is egyben; ajándék a cégtől... És bár lehet, hogy vásárláshoz nem csinál sokkal több kedvet - ahhoz pénz kell, az pedig nincs, vagy nem ott van, ahol mi szeretnénk -, de az olvasáshoz talán. És már az se semmi...

Illusztráció: Xantus Géza rajza

Könyvböngészde - "blogos" kiadás (3)

Tükörjáték. Emlékkönyv Cseke Péter 65. születésnapjára (Medea Egyesület – Művelődés kiadása, Kolozsvár, 2010).

E talányos című kötettel ajándékozták meg barátai, munkatársai és tanítványai Cseke Péter írót és tanárt 65. éves születésnapja ürügyén. A meglepetés-kötet tanulmányai (olyan "rovatcímek" alá szerveződve, mint Rejtett világok, Honi terek, Korképek, Sorközök, Látómezők) hol közvetlenül, hol csak érintőlegesen, de végül is kapcsolatban állnak mindazon témákkal és kutatási területekkel, amelyek a Babes-Bolyai egyetem újságíró szakát kijáró és útnak indító médiaszakembert életének dolgos évtizedei alatt foglalkoztatták. A kötetbe szerkesztett írások sokaságából ítélve ezek száma nem kevés. A könyv végén pedig ott van a bármely szerző esetében rendkívül hasznos és egyre inkább elmaradhatatlan szakmai önéletrajz és válogatott bibliográfia is.

Szőcs Géza és Farkas Wellmann Endre: Amikor fordul az ezred. Beszélgetőkönyv és dokumentumgyűjtemény (Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2009).

Szőcs Géza beszélgetőtársa, Farkas Wellmann Endre a vaskos könyv ötletgazdája s egyben összeállítója is. Mivel államvizsga dolgozatát történetesen Szőcsről írta, s azalatt sikerült egy sor anyagot összegyűjtenie a témában, a források alapos ismerete ösztönözte, hogy összegyűjtse a jelenleg Magyarországon élő, igen aktív és sokoldalú költő-szerkesztő-egykori RMDSZ-politikus közéleti megnyilvánulásának dokumentumait, korszakváltó elképzeléseit és különböző műveibe, közléseibe ágyazott állásfoglalásait. Hellyel-közzel magyarázó, tisztázó beszélgetéseket is betűznek az írott dokumentumok közé, amelyek nem csupán értékes háttéranyagul szolgálnak, hanem statikusságából is kibillentik ezt az amúgy rendhagyó, adat- és eseménygazdag, eklektikus antológiát. Mintegy a könyvet lezáró Szív Ernő (Darvasi László) szövegéből idézünk az Élet és irodalom nyomán (1995), miszerint Szőcs Géza:

"Egy Hamvas-partizán.

Egy transzilván-párbajhős.

Egy Borges-Rózsa Sándor.

Egy líra-gerilla.

És még sok minden más."

Thomas B. Allen: 50 szupertitkos dokumentum a történelem irattárából (Geographia kiadó, Budapest, 2010).

Illusztrációkkal megtűzdelt sztorigyűjtemény. Zömmel szárazpipásan előadott kémhistóriák, amelyek úgy vagy úgy, de beleszóltak a történelem alakulásába. Persze, tipikusan amerikai látószögből megítélve, a Washingtonban működő Nemzetközi Kémmúzeum anyagaira és értesüléseire támaszkodva. Számos történet már-már az unalomig ismert, ún. "lerágott csont" az ismeretterjesztő tévécsatornák (History, Discovery, Viasat History, National Geographic stb.) révén. A szerző nevéhez fűződik különben a titkosszolgálati szakirodalom alapműve is (Spy Book - Kémkönyv, Norman Polmarral közösen), s ami igazán kitűnő benne, az a reklámja, a prezentálása. Terjedelmileg szinte minden történet azonos módon kurtára nyesve; ha egy ügy többet érdemel, akkor új történetet is kanyarít belőle. Mert fő a Szempont.

Kuszálik Péter: Purgatórium (Pro-Print, Csíkszereda, 2009).

Sokak kíváncsiságát s még többek indulatos ellenérzését váltotta ki ez a könyvbe kötött vitairat, amely irtóra olvastatja magát, több okból is: 1) szellemes; 2) nem igazán kertelő; 3) adatgazdag; 4) át van itatva rebellis indulattal és olvasónak szegezett provokációval. Az ördög ügyvédjének lenni sose volt rokonszenves mesterség, ma is nagy kihívásnak számít, de ahhoz viszont egy Sütő András méretű tehetség szükséges, hogy ekkora erővel valaki megpróbálja leszállítani arról a talapzatról, amire még az életében föltették. Személyesen nem rajongtam a gyakori utalásokért, hogy "de erről majd később... amarról majd odébb... " hiszen menet közben úgy is elfelejtem, hogy a szerző ígért nekem valamit,, aztán amikor nagy későre beváltja ígéretét, lehet, hogy már az egész nem érdekel. Együltömben olvastam végig. Tanulságos.

Kortárs. Irodalmi és kritikai folyóirat (54. évfolyam, 2010 / 3. szám).

Régóta nem járt kezemben a lap papír változata. Most egy könyvbemutatón váratlanul kitették az asztalra, több példányban, azzal, hogy - vihetjük, ingyen van. Úgy látszik, már szinte a kutya se veszi. Pénzért. Amúgy egy hónapos késéssel elérhető interneten is. A külseje kissé közönségesre pofozott, színekkel rikító. Látom, dolgoznak benne az erdélyi költők (igaz, a magyar irodalom egy és oszthatatlan), közöl benne Markó Béla, Fekete Vince, László Noémi, Szálinger Balázs, ízekre szedik benne Király Zoltán Férfifiók c. kötetét, de vigasztalódj, szív: egyúttal Ortutay Gyula emlékiratait is, s feltűnő benne a két hangsúlyosan politikai elemző tanulmány (Segesváry Viktor: Nemzetek öngyilkossága és a magyar sors; L. Simon László: Elvesztegetett évek - A Gyurcsány-Bajnai kormány négy évének kulturális politikájáról).

Kedves Zsigmond! Vita Sándor levelei Vita Zsigmondhoz (Sajtó alá rendezte Györfi Dénes. Mentor, Marosvásárhely, 2009).

A nagyenyedi dokumentációs könyvtárban évtizedek óta tevékenykedő-búvárkodó Györfi Dénes rendületlenül menti át jelennek-jövőnek az értékesebbnél értékesebb szellemi kincseket. Amik különben ott hevernének el, az őrzött polcokon, a téka falai közt. Vita Sándor és Vita Zsigmond testvérek, mindketten az erdélyi magyar szellemi élet animátorai. Sándor később Budapestre távozik, Zsigmond Nagyenyeden marad, a könyvtárban, s kettejük meg nem szűnő kapcsolatában ez a tartalmas levelezés, amelyből ezúttal a Vita Sándor prizmáján át szemléljük a történteket, az időben több mint hatvan esztendőt befogó szakasz megannyi küszködését, vívódását, az erdélyi magyarság megmaradásáért való közös aggódást. A levelek egyben kordokumentumok: értékes adatokat, tanúságokat rejtenek a korról és a szellemi élet embereiről. És még hány és hány jeles emberünk levelezése feldolgozatlan!

Illusztráció: Pusztai Péter plakátja a romániai falurombolás ellen (Szőcs Géza-Farkas Wellmann Endre beszélgetőkönyvéből)

"Jelentések..." - egy kolléga szemében

Egykori kenyeres pajtásom az Előrénél, majd a Romániai Magyar Szónál - s most jobb híján a szabad prérin - amikor elolvasta a Jelentések magamról-t, némileg megfeddett amiatt, hogy szerinte túl szigorúan bántam benne magammal, s nem mondta ki ugyan, de kiérződött, hogy az egykori újságíró társadalommal szemben is... Ebből azt is megérthettem, hogy Sike Lajos nagyon is megértette és amennyire kellett, magára is vette a könyv "üzenetét", éppen csak feszengett egy kicsit benne, mint az ember a túlságosan passzent ruhában.

De azért ígérte, hogy írni fog a könyvről az Erdélyi Riportnak, s a napokban el is készült vele. Megküldte nekem is, s én meg reménykedem, hogy nemsokára napvilágot lát ez az új olvasat, ahogyan a múlt hét végén a dr. Balázs Lajos recenziója a Hargita Népé-ben.

*

Jelentés önmagunkról

„Miért is maradtam itthon? Miért nem, húztam el én is? Talán akkor járok közel az igazsághoz, ha azt válaszolom: féltem, tartottam mindenfajta változástól. Az újrakezdéstől. A talajvesztéstől. Lusta voltam pályát, életmódot váltani, irtóztam attól, hogy becsapjam magam mögött a kaput. Úgy éreztem, ha eddig arról írtam és próbáltam meggyőzni másokat, hogy az egyedüli erkölcsös magatartás a szülőhelyhez való hűség, akkor az a legkevesebb, amit tehetek, hogy maradok. Arra gondoltam, kalandnak, ismerkedésnek beérem azzal a kevéssel, amivel a sorsom amúgy is megajándékoz.”

Cseke Gábor szavai ezek, de alighanem sokan magunkénak valljuk. Mármint azok, akik vele együtt végig szenvedtük az „aranykorszakot”, s a nagy futások láttán meg-meginogtunk, de végül Csekével együtt úgy döntöttünk, hogy az adott helyzetben egyedüli erkölcsös magatartás a hűség. Mert az értelmiségi magatartása önmagában is példa másoknak. Talán ebben az esetben nagyon sok erdélyi magyarnak éppen a hűségre. Mint ahogy a kitelepültek másokat a feladásra ösztönöztek. Még azon az áron is, hogy idős szüleiket, nagyszüleiket felelőtlenül itt hagyták a nyomorúságban.

Jelentések magamról helyett (Polis kiadó, Kolozsvár) akár Önvizsgálat is lehetne Cseke Gábor új könyvének címe, hisz 464 oldalon marcangolja önmagát, faggatja lelkiismeretét (miközben sok izgalmas történetet elmesél), hogy vajon igazolhatók-e azok a rossz kompromisszumok, amelyeket a túlélés és a helyben maradás miatt kellett hoznia. Kellett hozzunk szinte nap mint nap nagyon sokan, de különösen azok, akik az úgynevezett ideológiai fronton, elsősorban a sajtóban, kultúrában, oktatásban dolgoztunk Ceausescu Romániájában De sok más mellett még az agrármérnök is, mert őt is arra kényszerítették, hogy több búzát, kukoricát, burgonyát jelentsen, mint amennyi termett, különben vehette a kalapját és megnézhette, hol kap újra mérnöki állást. Egy hazugságra, szekus megfigyelésre, üldözésekre, személyi diktatúrára épült rendszerben mit sem ért az őszinteség, a tisztesség, becsület, de még a szolidarítás sem. Legfeljebb magunk közt. S Cseke Gábor több mint szigorú önmagával szemben, nem ad felmentést magának még a legkisebb esetben sem. Pedig a körülmények őt is megtanították a túlélés ravaszságára, a burkolt üzenetre, a madárnyelv használatára, amit a rendszer utolsó éveiben már-már művészetté fejlesztettünk. Kiváló példa erre az Elnök hite című verse (ott van a kötetben), amelyet a cím nélkül ma is teljes őszinteséggel vállalhatna. Rajta kívül senki nem hinné el, hogy ezt a nagy Vezér szülinapjára, ráadásul nagyon szorongatott helyzetben hozta össze. Ilyen sorok vannak benne , mint: ”a lelkesedés hiánya / a szeretet hiánya / az őszinteség hiánya / a becsület hiánya /vág néha kupán...”

Még a kötet első felében jórészt felmentést adhat Csekének is Kányádi Sándor vitabeszéde egy székelyudvarhelyi írótalálkozón, ahol ilyeneket mond :”Azért, mert túléltük a rendszert, nem vagyunk bűnösek. Nem tartom bűnösnek azt a nemzedéket, amely túlélt. Különben bűnös lenne az egész romániai magyarság is, amiért túlélte a nehéz időket”

Sike Lajos

Fotó: Daczó Dénes

Könyvböngészde - "blogos" kiadás (2)

Újabb kiadványok a polcomon. Egyesek egészen frissen, mások pár hónapja, ámde máig elfelejtve vártak sorukra, hogy alaposabban kézbe vegyem őket.

Kiss János: Négyoldalú igazság. Naplójegyzetek 1978–1980. (Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009) Nehéz évek voltak ezek a jeles kolozsvári író életében: ki-kiújuló asztmája mellett a kolozsvári pártlap, az Igazság főszerkesztő helyetteseként mosta számtalanszor főnöke "szennyesét", végezte, amit a legszívesebben elpanamázott volna, de nem lehetett - szerkesztett egy hamis újságot, és közben maradék egészségét is kockára tette. Utolsó bejegyzése, amivel végetér a könyv, sorbanállás kávéért (persze betegszabadsága idején, gyógyulás helyett!). Azon töpreng, hogy vajon 4 tasakkal vegyen-e (amennyit adnak), vagy elég lesz kettő is. Mire döntene, elfogy előtte a sor, de a kávé is, s a dilemmája egy pillanat alatt füstbe megy...

Árkossy István–Bágyoni Szabó István: Világ árnya, világ fénye. Beszélgetőkönyv. (Kriterion, 2009) Egy Kolozsvárról elszármazott grafikus, illetve költő-regényíró mai közös lakhelyükön, Budapesten nekiálltak s drótpostán levelezgetve egymással, felidézték maguk előtt, mintegy feleselve, de élményeikkel ki is egészítve egymást, hogy mit jelentett számukra az a világ, amit odahagytak, és ami már csak emlékként él bennük. A szülőhely második, kései - de talán a legigazabb felfedezése ez a mélybe ásó párbeszéd közös ismerősökről, munkahelyről, célokról, a grafikus rajzaival illusztrálva.

Vatra, 1 - 2010. Targu Mures. A marosvásárhelyi folyóirat legfrissebb számának gerincét Benjamin Fundoianu költészetének szentelték a szerkesztők, de itt láttak napvilágot Dan Culcer új versei is. Gyorsan fellapozom őket: a nemrégen lefordított, ismert költemények mellett kettőt is találok, amit Dan kifelejtett nemrég összeállított és általam alig egy hónap leforgása alatt magyarul tolmácsolt verseskönyvéből. A Párizsban élő költő éppen úton van, Bukarest és Marosvásárhely között, hogy Utopie c. kétnyelvű kötetét végleges formában leadja a kiadónak. Ma délelőtt még utolértem és eljuttattam hozzá a két vers szövegét, a fordítással együtt, így azok is bekerülhetnek a Culcer-összesbe. Egyiküket ide illesztem:

A víz ölelése

În braţele apei

A könny sós hullámverése

Csobog lábainknál,

Az Óceán szintje emelkedőben,

Észak és Dél jégsipkája

Olvadóban. Globális felmelegedés.

És mégis, mind jobban fázunk.

A víz térdünkig, már a szívünkig ér.

Nincs már időnk csak felbugyborogni

A sós víz, a könny

Zöld üvegén át bámulva egymást.

Valurile sărate ale lacrimei

Clipocesc la picioarele noastre,

Nivelul Oceanului creşte,

Gheţurile de la Nord şi de la Sud

Se topesc. Încălzire globală.

Şi totuşi ne este tot mai frig.

Apa ne cuprinde genunchii, inima.

Mai avem doar timpul să bolborosim

Privindu-ne prin sticla verde

A apei sărate, a lacrimei.

Bapsi Sidhawa: Víz. Regény. (Európa Könyvkiadó Budapest, 2009.) Egyszuszra olvasandó, 1936-ban a dzsungel szélén játszódó indiai regény, s egy zsenge lánysorsot kísér végig a gondtalan gyerekkortól a gyorsan kibomló tragédiáig: megélhetési szempontokból férjhez adják egy idősebb, gazdag férfihoz, aki pár év alatt elpatkol. A hindu szokás szerint a megözvegyült nő vagy elevenen elégetteti ilyenkor magát, vagy nyomorúságos körülmények között menhelyen tengeti tovább az életét, a kisemmizettek szigorú rabszolgatársadalmába taszítva. A hagyományokkal szembeszállni próbáló fiatalok tragikus sorsát meséli el ez a pergő, mélyen érző és megrendítő olvasmány. Szerzője Amerikában él, pakisztáni születésű és művei több filmben is testet öltöttek. Úgy mondják, a Víz fordított utat járt be: előbb lett film, s később írt belőle regényt a szerző. Így is lehet, méghozzá jól...

Illusztráció: Árkossy István rajza