Felvétetett 2009. május 7-én du. 18 órai kezdettel a csíkszeredai Polgármesteri Hivatal gyűléstermében, Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai c. könyvének nyilvános bemutatóján. Operatőr: Ady András. Rövidített szöveg.
(Nehezen indul a rendezvény. Hat órára majdnem megtelik a terem, de a vendégek még váratnak magukra. Aztán megjönnek: Markó Béla költő, az RMDSZ elnöke, a szerző, Kozma Mária, a könyvet megjelentető Pallas-Akadémia kiadó képviseletében, Székedi Ferenc újságíró, a moderátor, Antal Attila polgármester helyettes, a házigazda...)
Antal Attila szerre köszönti az asztalhoz kiültetett vendégeket és átadja a szót Kozma Máriának, hogy a könyv születéséről beszéljen.
Kozma Mária:
Amikor néhány hónapja a Markó kéziratát - ami kilóra volt talán 2,5 kiló, ha jól számolom - kézhez kaptam és olvasni kezdtem, tudtam, hogy legalább kétszer-háromszor el kell olvasnom, mert hát ez a szerkesztés rendje, de amikor eljutottam a 45-50. oldalig, kissé elszörnyülködtem, mert tulajdonképpen nem történik a könyvben semmi. Bárhogyan vártam, hogy valami érdekes, izgalmas, kalandos történik, olyan, ami e könyv címét indokolná, nem találtam rá. Olyan volt ez a pár oldal, hogy arra gondoltam: tkppen, még a napokat is föl lehetne cserélni bennük, s akkor se vevődne észre... Mi is volt mégis az, ami ebben a nem történő történetben engem végül is megkapott és ami arra késztetett, hogy nagyon komolyan elgondolkodjam arról, hogy ugyanbiza, milyen kort is éltünk át, mert hiszen a kéziratot olvasva rengeteg hasonlóságra leltem... Tkppen egy erdélyi értelmiségi mindennapjait olvastam. Az, ami megdöbbentett, hogy a nem történik semmi, az valójában egy erdélyi értelmiségi intim szférájának a feltörése volt, mert hát mindent lehallgattak, megfigyeltek, követtek... De mi is történt igazából? Hogy telefonált a barátainak, de ettől még irredenta valaki? Nem. Államellenes cselekedetet követ el? Nem... Magyarországi folyóiratokat és könyveket kap és olvas, amit időnként megbeszél a barátaival - ez már fölkeltheti a szervek figyelmét... Irredenta volt talán attól is, hogy magyarországi rádiót hallgatott, a Kossuth rádiót, illetve a Szabad Európa Rádiót, s mindezt kommentálta a barátaival. Hogyha mindez valakit irredentává tesz, akkor azokban a nyolcvanas években Erdély értelmiségének nagy része irredenta volt és követésre méltó. Valószínű, nagyon sokunkat követtek is, le is hallgattak.
(Átadja a szót Székedi Ferencnek.)
Székedi Ferenc (olvassa):
Nem tudom, a megjelentek közül látták vagy sem, de ha jól emlékszem, két esztendővel ezelőtt kapta meg a legjobb külföldi filmnek járó Oscart A mások élete c. német film, amely voltaképpen ugyanezt a témát boncolgatta, amit Markó Béla dokumentum kötete. Ott a STASI nyomozott az írók után, itt a szeku hallgatott le, módszereik azonban közösek voltak. Az amerikaiakat hanem az is megragadta, hogy a német lehallgatási-figyelési-követési módszereket nem csupán izgalmas történetbe csomagolták, hanem mindvégig jelen volt az a lehallgató tiszt is, akinek időközben a mindennapi és menet közben átalakuló életével is megismerkedhetett a film nézője. A tisztek és más megbízottak itt is jelen vannak a kötetben, ám csupán egyetlen, idézőjellel akár úgy is fogalmazhatnénk, szövegszerzői oldalukat látjuk, ahogyan az 1986-1989 közötti esztendők magyar mondatait román tájékoztatókban összefoglalják, illetve azok Váli Éva pontos és hiteles fordításában ezután újra magyarul jelennek meg. Ám miközben a dokumentumkötetnek ezek a szerzői a mások, és főként a Markó Béla életére kíváncsiak, hétköznapjait és vasárnapjait firtatják, arról is szólnak, hogy akkoriban aligha gondoltak: egyszer majd éppen ők lesznek azok, akik belülről mutatják meg, miként működött az 1989 előtti romániai rendszer és hogyan keményített be egyre jobban a decemberi fordulat előtt. Mindenek előtt ezért a tanúbizonyságért kell kézbe venni a könyvet és talán a cenzúráról, az állambiztonságról csak hallott s működését ma sem értő fiatalokat is néhány pillanatra megérinti az az iszonytató-fojtogató légkör, amely szüleiknek-nagyszüleiknek jutott osztályrészül. A fiatalok ugyanis egész egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy voltak idők, hogy amit gondoltál, nem mondhattad ki, amit leírtál volna két szóban, azt nyakatekert bővített mondatokba kellett rejteni, amikor a feleségeddel-gyermekeddel-barátoddal-ismerősöddel-munkatársaddal beszéltél, akkor le kellett takarni a telefont, vagy a leghangosabb forradalmi zenére beállítva a rádiót, amikor azt is tudták rólad, amit meg sem tettél; mint ahogy a fiatalok azt sem értik, hogyan kellett dugdosni egy-egy Magyarországról áthozott könyvet vagy folyóiratot. A nagy kérdés azonban ez: a mai nyitott világban van-e egyáltalán szükség arra, hogy mindezt megértsék, vagy a legjobb az egészet úgy elfelejteni, mint a pestis- vagy kolerajárványokat. Az idők sajnos azt bizonyítják, hopgy ilyen-olyan vírusok mindig felbukkannak, és még akkor is érdemes felkészülni rá, ha veszélyeiket felnagyítják. Az a rendszer nyilvánvalóan más volt. Ez a mai társadalom szintén más. Ama megfigyelések, lehallgatások ilyen-olyan köntösben ugyan, de ma sem ritkák. Az államérdekre, a nyilvánosságra, sőt mi több, a demokráciára való hivatkozással intézmények és egyének ma is sértenek erkölcsöt, magánéletet, személyiségi jogokat, különböző politikai-gazdasági manipulációs reteszekkel ma is torzítanak, térítenek el vléleményeket, az egykori technikák töredékei olyanok lehetnek, akár a fagyot, akár a kánikulát túlélő, betokosodott kórokozók.
Ezért ajánlom a Markó könyvét a fiatalok figyelmébe, de természetesen, mindazok számára is, akik átélték a kort, és alaposabb megértéséhez vissza kívánnak tekinteni rá.
Az 1990 utáni felfordulásban a csíkszeredai megyeháza szétdobált, egykori iratai között jómagam is találtam egy vaskos iratcsomót, amely a miséket és istentiszteleteket, miséket és prédikációkat figyelő pártfunkcionárius összefoglalóit, jelentéseit tartalmazta. Románul mindazt, amit magyarul hallgatott meg és amit ráadásul igen gyakran a Bibliából kellett átfordítania és tolmácsolnia, éppen a vallás ellen küzdők számára, a maga javára. Abszurd? Groteszk? Nem is tudom, milyen jelzővel lehetne illetni ezeket a szövegeket, amelyek közül néhányat visszafordítottam magyarra és megjelentettem az akkori Csíki Lapokban, méghozzá igen nagy példányszámot növelő sikerrel.
Azóta eltelt több mint másfél évtized. A Markó Béla könyve, vagy inkább a róla készült szekus könyv immár más körülmények között idézi a múltat. Talán legjobban minderre ezúttal a főhős szerző, Markó Béla előszava világít rá. Arra buzdítom önöket, hogy mindenképpen ezzel és ne a függelékben közölt nevek átböngészésével kezdjék a könyv olvasását. Szenzációéhes korunkban ugyanis túlságosan nagy szenzációkkal a záró oldalakon sem fognak találkozni, viszont az átfogó, a közelmúlt és az idők összefüggéseire érzékenyen rávilágító bevezető nyomán jobban megértik mindazt, amit nagyon sokan úgy viseltek el, hogy tudták róla: elviselhetetlen.
(Áttér a beszélgetésre, feltéve mindenek előtt azt a kérdést, amit minden találkozón jogos feltenni, hogy voltaképpen miért is adta ki ezt a könyvet? Mért látta szükségét megjelentetésének?)
Markó Béla:
A kiadásnak több célja is volt, természetesen, a politikusi mivolt kerekedett itt az íróival, ugyanis, ha már nem írtam egy könyvet, rá kellett jönnöm, hogy beszéltem annak idején barátaimmal egy könyvet, és ha már beszéltünk egy könyvet, úgy éreztem, ennek van üzenete mások felé is. Ezért tartottam fontosnak kiadni. Ugyanakkor Tőzsér Józsefék sem hagytak békén. Sürgetésük nélkül ez a könyv sose született volna meg. Annak ellenére ugyanis, hogy nem én írtam, rengeteget kellett dolgozni rajta. Ez egy különös műfaj... Az egész ugyanis valami képtelenség. És pontosan ennek a kedvéért adtam ki. Van-e nagyobb képtelenség annál, minthogy az ember a szekuritátés dossziék egy részéhez hozzáférhetvén - nem csak én, hanem nagyon sokan egy részéhez - az ember kezébe veszi románul az egykor magyarul lefolytatott telefon- és lakásbeszélgetéseimet, három és fél esztendő "termését"... Van-e ennél nagyobb képtelenség:... Ezen tehát dolgozni kellett, itt Váli Évának is nagyon hálás vagyok, aki visszafordította magyarra, én pedig még utólag megpróbáltam a szókincset hozzáigazítani ahhoz a nyelvezethez, amit annak idején használtam, miközben minden mondatnak hitelesnek kell lennie... Ez az egész anyag, két-három mondatnyi kihagyással, amiben magánéleti utalások vannak másokra, ez az a lehallgatási anyag, amit változtatás nélkül, visszafordítva közreadtam. Közéjük ékeltem, a jelentéseket, amiket a szekuritáté időről időre elkészített, hiszen nekik is bizonyítaniuk kellett, hogy dolgoztak. Mellettük vannak azok a nagyon rigurózus, szabályos félévenkénti engedélykérések, amikben a szeku engedélyt kért - szerintem saját magától, csak hát papírnak kellett erről is születnie - , hogy a lehallgatást folytathassa... Utólag beigazoltnak látom a közzététel helyességét. Ugyanis sokat beszéltünk az elmúlt években a szekuritátés dossziékról, arról, hogy kinek-kinek mi van a múltjával, különösen a politikusok, egymást zsarolgatták, de most, amikor így, egy ilyen vaskos könyvben együtt látja az ember azt, hogy mit jelent hosszú éveken át, attól függ, kinek milyen volt az élete, hogy folyamatosan hallgatják, amit beszél, akkor abban bíztam, hogy ennek van egyfajta hatása talán a fiatal generációra is. Nem rám, mert mi már ezt tudjuk, mert átéltük, és kellőképpen óvatosak vagyunk.
Ugyancsak sok vita folyt arról az utóbbi években, hogy kell-e lehallgatás, megfigyelés, milyen alapon, milyen ürüggyel lehet valakit figyelni, s ezalatt rá kellett jönnöm arra: nem igaz, hogy 1989-ben valahol volt egy cezúra, lezártunk egy korszakot, s most már a teljes szabadság közegében ficánkolunk. Nem! Diktatúra és demokrácia között ilyen szempontból nincs különbség. Differencia abban van, hogy minden hatalom megpróbál ugyan megfigyelni minket, totális ellenőrzés alatt tartani, ez a hatalom mindenkori alapvető érdeke, csakhogy a diktatúrában nincs rá módunk ezt megakadályozni, felszólalni ellene, míg a demokráciában elvben van. Ez a politikai szándék ebben a könyvben, egyfajta figyelmeztetés: ami megtörtént, az megtörténhet újból és újból... S még csak nem is azért, mert Romániában élünk, ez szélesebb spektrumon is érvényes igazság.
Az írói szándék az egyfajta írói exhibicionizmus volt a részemről, az íróemberből ez sose hiányzik, de meg az is volt, hogy a nyolcvanas évek végének irodalmi-művelődési, szerkesztőségi életéhez is érdekes rálátást biztosít. Egyfajta kordokumentum is ez, sok más hasonló dokumentum mellett. A közvetlen érintetteknek biztos, hogy érdekes, másoknak nem tudom megítélni, irodalmi műfajként a francia "nouveaux roman"-hoz hasonlítottam, az ötvenes évek elején divatozott a tények egyszerű, monoton leírása, az író mindenfajta kommentárja nélkül... Valamilyen furcsa, szürke, kilátástalannak tűnő hétköznapok sorozata rajzolódik ki a könyvből, abban, hogy "egy irredenta hétköznapjai", egy kis adag irónia is rejlik, elvégre mindannyian irredenták voltunk ebben az országban, aki magyar volt, már születésétől fogva, hát még aki a magyarságának is hangot adott valamilyen módon... Ha másként nem, hát úgy, hogy írt egy verset... Az az ijesztő az egészben, hogy ilyen dosszié nem tíz és száz, hanem ezer és ezer készülhetett, talán nem is csak Romániában, hanem a magyarság körében... Az embernek az az érzése, hogy a társadalom egyik része azzal foglalkozott, hogy a másik részét megfigyelte és eszközt adott hozzá, hogy ezzel sakkban tartsák.
Kozma Mária:
Úgy tűnik, hogy gyűjtögették az adatokat, halmozták különféle dossziékban, mert azért komoly tiltakozásod is volt, például a helységnekvek kötelező román nyelvű használata ellen, s úgy tűnik, különösebben nem gyűlt meg a bajod ezért, bár pontosan följegyezték és a későbbiekre raktározták el e ténykedésedet, felszólalásodat a szerkesztőségi gyűlésen.
Kolcza Jolán (mániákus, örök kotyogó a művelődési rendezvényeken):
Poloskát tettek-e a szobájába?
(Derültség)
Azért kérdem, mert Kusztos tiszteletes Kovásznán megmutatta nekem, hogy néz ki a helye, mint egy dió, akkora volt...
(Újabb derültség).
Markó Béla:
Igen, persze...
Kolcza Jolán (vérszemet kap és mindenféle emlékeiről kezd összefüggéstelen monológba, de elvágják a száját.)
Kozma Mária:
Az érthető, hogy nem hoztad magaddal a társszerzőidet, de vajon ismered-e őket? Ahogy olvastam a könyvet, érdekes volt számomra, hogy van egy M.E. nevű társszerző, aki úgy tűnik, a P.D. nevűvel szemben visszafogottabb volt. Az ő jelentéseit olvasva, úgy tűnt, ugyanazt a dolgot meg lehet fogalmazni erősebben is, és egy kicsit szelídebben is.
Székedi Ferenc:
Tud-e róla Markó Béla, hogy mi lett a lehallgató szekusok sorsa?
Markó Béla:
Volt olyan szekuritátés tiszt, akit akkor is ismertünk, mert őket úgy osztották be, hogy különböző intézményekért feleltek, a művelődési intézményekbe nyíltan bejártak. Tudutuk, hogy kicsodák. De a lehallgató tiszteket nem ismerhettük, s azóta sem tudom, hogy a kezdőbetűk mögött ki rejtőzik. Ki lehet ezt deríteni, s ki is deríthetném, elvben jogunk van erre rákérdezni, hogy minket ki figyelt, de az elsődleges cél nem ez volt. Nem volt szándékomban informátorokat, besúgókat leleplezni, bár ilyenekre is fény derül, persze, az én dossziémból is, azok most nem kerültek be a könyvbe, mert abban csak lehallgatásról van szó... Azt gondolom, hogy a mai társadalom ezt az egész kérdést teljességgel rosszul kezeli. Az egyik legnagyobb hiba az volt valamikor 1989 után, hogy nem húztak egy vonalat. Itt nem arról van szó, hogy valakiken bosszút kellett volna állni, vagy mit kellett volna tenni x-szel vagy y-nal. Folytonosság maradt az intézményben, ugyanazokat az embereket tovább vitték. És ez nagyon nagy hiba volt. Informátorokat lelepleztek ugyan, de azok közül is csak azokat, akik nem dolgoztak tovább... Persze, hogy mi volt a vétkünk, kissé ironikusan mondtam, hogy mindannyian irredenták voltunk, ennél több is volt, mert értelmiségi ember abban a korban eleve veszélyes volt, mert hiszen abból él, hogy időnként gondolkozik. Ritkán a diktatúrákban, de időnként megengedi magának azt a luxust. Időnként még azt is megkockáztatja, hogy véleményt mondjon... Egy lappangó, feszült kort mutat ez a könyv is, de számomra a legfontosabb üzenet az, hogy nem szabad megengedni, hogy ugyanez megtörténjen ma is.
Kozma Mária:
Ma olvastam egy kulturális intézmény vezetőjének az elszólását, ami úgy hangzott, hogy a művészek és az újságírók nehezen kezelhető emberek. Ha ezt 89 előtt hallottam volna, akkor valahogy talán megértem. De mit gondolsz, miért élnek tovább ma is ezek a társadalmi görcsök? Előítéletek?
Markó Béla:
Azért, mert ez így igaz, hogy a művészek és az újságírók nehezen kezelhető emberek. És ez így nagyon rendben is van. Aki ezt mondta, az nyilván őszinte volt, az más kérdés, hogy milyen hangsúlyokkal mondhatta... Minden hatalom törekszik arra, hogy nivellálja a társadalmat és elfojtsa a kritikát. Művész és hatalom között mindig ellentét lesz. Ha nem, akkor valahol nagy baj van... Ha a művész nem képes az ellenkezésre, vele van a nagy baj. A hatalompárti művész mindig egy kicsit gyanús. Művész ember abból él, hogy eredeti, hogy különvéleménye van, nem illeszkedik be a klisékbe, márpedig egy hatalom nehezen tud ezek nélkül élni... Ez egy eredendő ellentmondás, s aki ezt fel akarja számolni, tulajdonképpen a művészetre tör...
Kozma Mária:
A könyv eredeti címe az volt, hogy Kukkolási jegyzőkönyv. Utólag visszagondolva nem is rossz, a jelenlegi persze sokkal komolyabb, de hogyan is van az intim szférának az állandó feltörése, valósággal megerőszakolása, hol van a határ ebben? Beszélhetünk-e etikáról ezzel kapcsolatosan? Ha neheze n kezelhetők a művészek, a hatalomnak joga van leskelődni, hallgatózni utánuk? Mert a diktatúrát azt értem, de a demokráciában hogyan kerül ez napirendre?
Markó Béla:
A kommunista diktatúrában, abban a nacionálkommunizmusban, amelyben mi éltünk, etikáról ilyen szempontból nehéz beszélni, egyszerűen arról volt szó, hogy akit egyszer csak lehetett, megfigyeltek és ellenőriztek. És rengeteg energiát fordított erre a hatalom. Ráadásul a mi pénzünkből. Az, hogy valakit megfigyeljenek éjjel-nappal, az azért pénz volt és energia, több ember élt egy ilyesmiből, egyetlen megfigyelésből... Jegyezni kellett, fordítani... Nem is szívesen keverem össze a kommunizmust azzal, amiben most vagyunk. Bár ez se hasznos, ugyanakkor arról is beszélni kell, hogy újból és újból próbálkozik ezzel minden állam, még Amerikában is, 2001. szeptember 11-e és a terrorizmus kérdése elég jó ürügyet szolgáltatott arra nézvést, hogy abban a pillanatban próbálják meghúzni a csavart és próbálják korlátozni az emberi jogokat. Az elmúlt években, a kormányban s a parlamentben jópár vitám volt arról, hogy a lehgallgathatóság, a megfigyelhetőség kérdéséhez hogyan viszonyuljunk. Ha elfogadom azt, amit az ügyészség, minden nyomozó hatóság, minden igazságszolgáltatás szeretne, hogy preventíve figyelhessünk meg mindenkit, akkor nagyon messzire jutunk. Ez arról szólna, hogy mindenki, aki ellen némi gyanú merül fel, utána már gyanú sem kell, mert egyszerűen jobb megelőzni a dolgokat, akkor mindenkit figyeljünk, mert ki tudja, honnan ugrik ki a nyúl?
Kozma-Darvas József (katolikus lelkész):
Amikor elolvasta a jegyzőkönyveket, valamint a jelentők írásait, hogyan érezte magát, amikor a jelentők között felismerte közvetlen ismerőseit. Mennyire tudott ezután feloldódni,? Több mint 800 oldalt olvastam el magamról két hét alatt és további két hétig beteg voltam. Hogyan történt az ön esetében?
Markó Béla:
Bevallom, a dokumentumok megismerésében volt jó is. Akikben én bíztam, az bebizonyosodott, hogy azokban bízhattam. Az én esetemben legalább is ez így történt. Jóbarátaim, közvetlen környezetem megérdemelte a bizalmat. Hitvány emberek vannak, az én esetemben is, de azok hál'Istennek nem számítanak... A többi viszont stimmel, egy nagyon nagy meghökkenés, lesújtó érzés az, hogy így bele lehet kukkolni az életünkbe... Most utólag visszatekintve úgy tűnik, valami nagy gazemberség volt ez a mi életünkben, s magamnak is rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen a szekuritáté irányította a társadalmat. Ahogyan a széljegyzetekből kiderül, amikor kiadják az utasítást, hogy kivel hogyan kell eljárni, kinek kell megakadályozni az alkalmazását stb. egyértelműen kiderül, hogy a szeku volt a legfőbb hatóság, még ha hierarchikusan ez nem is így nézett ki. tehát a hivatalos pát konkrét döntéseit is felülírhatta egy-egy ilyen széljegyzet...
Nagy Benedek (volt RMDSZ-képviselő, történelemtanár, 56-os elítélt):
A bevezető tanulmányt én kötelező olvasmánynak ajánlanám a fiatal nemzedéknek, mert a dokumentumokkal nincs mire menniük. Nem sokat értenek meg belőlük, vagy monotonnak tűnik. A bevezető tanulmány viszont, mely igen fontos dokumentum, kulcsot ad ehhez a korhoz...
*
A könyvet sokan megvásárolták, dedikáltatták. Az elhintett gondolatok munkálkodni kezdtek. Itt be is fejezem közlendőmet, mert a kötet jellegzetességéhez illően magam is az elhangzott véleményekkel kívántam érzékeltetni azt, ami egy könyvbemutatón történt és amiből jó lenne minden fontos tanulságot levonni...
