Lírai tőzsde. SZEMELT versek (22, 23)

ADY ANDRÁS
Téli hajnalok


Tőlünk tíz kerítéssel 
távolabb, egy fiatal,
újgazdag pár udvarán
ébred néhány hete a 
fajtiszta hajnal, kiáll
ólja elé, s minden alvót,
nyugtalanul a túl korai 
fényre ugat. 


Tegnapelőtt szomszédoltam,
vittem neki egy kis sötét
mérget, s azóta csak egy 
lusta, kóbor pirkadat jár
e tájon, jó későig békén 
hagyva a pihentető 
sötétséget. 


Ady Andrással (sz. 1976) közel egy évtizede ugyanazt a hajnalt, illetve alkonyt szemléljük s valljuk a magunkénak, amit semmiféle nemzedéki fáziseltolódás nem befolyásol. Intellektualizmussal álcázott lírája mélyén a biztonságát kétségbeesetten kereső gyermeki szív szorong.


CSEKE GÁBOR
Nyári alkonyok


Az  alkony különösen
augusztusban a hegy
tetejéről huhog
vörös torkát a világra tátja
á-á-á-á-á begyulladt
mandulája lobot vet
messzeviláglón úgy hogy
mindenki látja


de még sokáig
őrizzük a jelt
szemünk csakazértis áthatol 
minden homályon
oly nehéz elhinni
hogy a ránk szakadt
sötétség
a fénytől kapott felhatalmazást
- biztos ami biztos -
nyakunkon tartsa kését hajnalig





PETRI GYÖRGY
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből


Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
 évre-év, a kapu fölé gipszelt 
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, 
fakul, veszti színét a világ.


Hol vannak az ünnepek?


Vastag por alatt, 
a meleg
padlástérben hallgat 
egy szétszerelt világ.

Képzeljék el, hogy kávéházban ülnek...

(Ez nem a lábadozó Káfé reklámja - még! -, hanem annak a könyvnek, amiről nemrég említést tettem és ameéynek részletei itt sorakoznak a blogban. Címe: Amikor Trianon beintett. A vaskos kötet élén a nyersanyagot kibúvárló portál főszerkesztője szól az olvasóhoz, majd magam járom körül a szerkesztői szándékot, viszont létezik a könyvnek már egy aktív olvasója, aki arra vállalkozott, hogy még szerkesztés közben, de már olvasói szemmel és igénnyel rágja végig magát a szöveg kásahegyén. Alább szubjektív olvasónaplóját közlöm.)

*

Hogyan lehet az olvasó elé tárni olyan történelmi eseményeket, amelyeknek egyazon közös eredője - a trianoni békeszerződés - fájó sebként mindmáig fel-feltépődik határokon innen, de a már nem létező kerítéseken túl is? Mi módon szólítson meg egy, a történelemkönyvek szárazságát nélkülöző, de ennek ellenére igencsak történelmi tematikájú, szemléletű könyv, miként szólítson fel olvasót lektúrázásra egy olyan zsurnalisztikai adattár, amely első látásra komolysága, átfogó volta miatt visszariasztó lehet?

Ez a könyv második látásra is igencsak komoly, annyira az, hogy minden bizonnyal - mintha saját és pozitív értelmű finnyássággal rendelkezne - önmaga fogja kiválasztani, magához engedni, vagy ellökni magától az olvasókat. Ebben az esetben szerencsére kevés a variáció: a nem értő, de érdeklődő olvasó kézbe veszi a könyvet, és tudomást szerez ezernyi apró információtöredékről, melyből összeáll egy kor képe. Nyertes az olvasó. Értő és érdeklődő olvasó lapozgat, ellenőrzi önmagát, és miért ne... ellenőrzi a könyvet magát. Ebben az esetben kettő a nyertesek száma. Nem értő, és nem érdeklődő olvasó le-, vagy arrább teszi, kézbe sem veszi a kötetet; ilyenkor egyértelműen a könyv jár jól.

Lehetséges-e a poszt-trianoni magyar embernek - éljen bárhol is - úgy foglalkozni szülőföldje, ősei, akár egykori vagyona, teste, lelke jelenleg is folyó arbitrárius ide-odatologatásával (vagy ennek az érzésével), hogy olvasás közben objektív és racionális hűtési folyamaton megy végig? Lehet csökkentett érzelmi öntépázással tudni egyre többet az adott periódusról, mely sajnos nem lezárt, nem lezárható, nem lesz lezárható, hisz bár a történelem néha visszaköszön saját magának... ebben az esetben minden bizonnyal nem ismétlődik majd oly módon, hogy helyre lehessen valamit is hozni? Mi védheti a közösséget a steril önsajnálat, a túlkapások, az önpusztítás és egy szilárdnak kikiáltott, negativista nemzeti-sors-mítosznak fátumból anankévá való rögzülése ellen? Csak a jól informáltság, a feldarabolás utáni periódusnak meghatározó, vagy csak ezt a meghatározottságot színesítő politikai, gazdasági, kulturális, tudományos, bulvárinformációinak ismerete jelentheti a továbblépés lehetőségét, pontosabban a nem felejtő továbblépését. Milyen eszköz szolgálhatja leghívebben ezt a lélekpróbáló megismerő és így emlékező fejlődéssé váló folyamatot? A korabeli újságok anyagainak, képállományának átböngészése, az éveken átívelő folyamatok követése.

Ebben nyújt segítséget a huszadikszázad.hu portálon megtalálható, évekre, napokra lebontott, digitalizált sajtószemle-válogatás és -gyűjtemény. Ebben nyújt nagy segítséget a jelen kiadvány, a békediktátum(ok) utáni (és az ily módon a nemzet élveboncolása által meghatározott) évek lapokban megmutatkozó jelenségeinek, történéséinek krónikája. Alkotók életpillanataival, róluk alkotott véleményekkel és azonnali kor-hatást kiváltó írásaival találkozhatnak, nem kisebb személyiségekről van szó mint például Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Illyés Gyula, Kassák Lajos, vagy József Attila. Találkozhatnak kisstílű életművészekkel is akikből aztán a konjunktúra és a rettenet kétes hatalmasságai lettek: Kun Béla, Mussolini, Hitler, vagy Sztálin, vagy román koronás főkkel, akik hirtelen egy „revansárd” magyarlakta vidékkel lettek gazdagabbak (Ferdinánd király, vagy Károly herceg, majd király). Mindenképpen felhívom azonban a figyelmet arra az irodalmi áthallásokban gazdag Nyugat-ankétra, amelyet Mit tegyen az író a háborúval szemben? címmel Babits Mihály indítványozott 1934-ben, és amelyre hónapokon átívelően olyan nevezetességek reagálnak mint Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Kassák Lajos, Karinthy Frigyes, vagy Szemlér Ferenc.

Mivel mindig vágytam arra, hogy kipróbáljam azt a kávéházi hangulatot, amely ma már nyomokban sem létezik... kérem, legalább Önök képzeljék maguk elé sikeresen: kávéházban ülnek, kezükben, olvasókeretre feszítve, kedvenc lapjuknak, lapjaiknak az éppen aktuális száma és ahogy fogy a csészényi fekete, fogynak az oldalak is. Mondanám keserűséggel, hogy az olvasók úgysem igazán tehetnek mást, mint szemlézik a múltat, de hisz máris mást tesznek.

Töredékkérdéseik tovább fognak azonban szaporodni, ezek közül például az egyik lehet az is, hogy nem fordítottuk-e szociális, kulturális, önazonossági szinten máris egyfajta előnyünkre a diktátum csapását? Kell-e tragédia ahhoz, hogy a kiváló másság világszerte ismertté, elismerté váljon?

A könyv mint útmutató, mindenképpen segíthet tehát abban, hogy erőt merítve felülemelkedjünk a tragédián, ugyanis az itt fellelhető információk segítségével elkerülhető a nemzedékeket továbbra is felemésztő, kiúttalan bosszúvágy, az orvosság nélküli sértettség. Ha már a nemzedékeknél tartunk, az összeállítás segítséget nyújthat abban is, hogy az, ami Trianonban, vagy az 1919-1938-as periódusban Magyarországon, Erdélyben, vagy a szétszabdalt országot érintően a régióban történt, ne úgy kerüljön a következő nemzedékek elé, mint egy kusza korszak érdektelen és így felejtésre ítélt információegyvelege. A történelem tárgyalása, ezeknek az összekapcsoló elemeknek, éveknek a hiányában könnyedén redukálható a békediktátumba torkolló első, és a Trianon-effektus eredményeként meghatározható második világháború semmilyen előzményekhez, vagy utóhatásokhoz nem kapcsolódó ismeretére.

Valószínű hangsúlyozódni fog azonban egy centrális kérdés is: ennyire súlyos lett volna a bűn, ekkora büntetést kellett kiváltania, s vajon az a jövő, amelyet ilyen hőhatásnak kitéve most is túlozva, a blazírt felejtés nagyvonalúságával, vagy éppen hideg fejjel formálunk, szépnek vagy rondának mondható majd egykoron?

Ady András

Illusztráció: a huszadik század eleji híres Japán Kávéház / archív fotó

"Jelentések..." - sajtóközlemények, készülő kritikák, levelek tükrében

Megjártam Brassót, lezajlott a Reménység Házában szervezett közönségtalálkozó, amit unokabátyám felesége, Házy Bakó Eszter, az Apczai Csere János Közművelődési Egyesület vezetője szervezett. Tegnap késő éjjel tértem haza, a hanganyagba még nem sikerült teljes egészében belehallgatózni, úgyhogy az érdemi beszámolót inkább a holnapi bejegyzésre halasztanám. Egy biztos: minden ódzkodásom és húzódozásom ellenére ma jobban mint bármikor szükség van ezekre a találkozókra, könyves "terítésekre", propaganda hadjáratokra. Könyvet ma még akad, aki kiadjon, de hogy el is adja a portékáját, arra már csak az ilyen kiruccanások jelentenek konkrét megoldást.

Mielőtt Brassóba utaztam volna, szerencsére megenyhült a fagy. A számítógépnek köszönhetően sikerült begyűjtenem a kolozsvári találkozó visszhangját: az ÚMSz ("lapom") egyelőre egy hír erejéig jelezte a könyv megjelentét és kolozsvári bemutatását.

Jelentések egy korról

Cseke Gábor Jelentések magamról című önéletrajzi jelentőségű könyvét mutatták be kedden, a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. „Nagyon kevesen írnak úgy a megbukott kommunista korszakról, hogy közben feltárják akkori önmagukat. Ez a fajta írói magatartás elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a most felnövő generáció több információval a birtokában ítélhessen meg egy olyan korszakot, amelyikben még nem, vagy csak nagyon keveset élt” – mondta a szerzőt méltató és a könyvet ismertető Demény Péter szépíró.

Az eseményen lezajlottak hű krónikája a Köllő Kataliné a kolozsvári Szabadságban, aki hangfelvétel alapján, szöveghűen és lényegre tapintóan adta vissza az elhangzottak lényegét.

A Krónikában Varga László cikkezett a könyvbemutatóról, véleményét tiszteletben tartom, de úgy tűnik, némileg kívül maradt írása tárgyán, mert nem mindent tudott megemészteni, ami a Gaudeamusban elhangzott. Ez lehet az én hibám - s általában a mi, a találkozón felszólalóké - is, hiszen a szerzőnek, a kritikusnak minden világos, többet tud a kíváncsi hallgatónál. Mellé- és félreértelmezés, leegyszerűsítés jelzik a cikkíró felszínes jelenlétét, például a Balla Zsófia-féle közjáték tálalásakor:

"Cseke Gábor egy részletet is felolvasott könyvéből, melyben egy költőtársával, Balla Zsófiával való konfliktusáról számol be. Az Előre a múlt rendszerben gyakorta arra kényszerült, hogy a diktátort dicsőítő írásokat jelentessen meg, azonban volt, aki nem volt képes ilyesmit írni – magyarázta Cseke. Az illető, akiről a részlet szól, egy írást juttatott el a szerkesztőségbe, Cseke pedig szerkesztőként kiegészítette egyik mondatát, így az a diktátort éltető tartalmat kapott. Cseke bevallotta, hogy megalkuvó, félénk természete miatt tette ezt, féltette állását, a lapot, de költőtársát is védeni igyekezett. Később a rendszerváltás után egy levélben kért bocsánatot az illetőtől, nem tagadva egykori tettét."

A pár sor ott sántít, hogy a fogalmazás nem pontos. "Az Előre a múlt rendszerben gyakorta arra kényszerült..." - ebből úgy tűnne, mintha a mostani rendszerben már nem kényszerülne olyan gyakran ugyanerre. Pedig az Előre egész egyszerűen megszűnt, s vele együtt az egész helyzet is. "Volt, aki nem volt képes ilyesmit írni" - ez azért hamis, mert nem az a kérdés, képes-e rá valaki vagy sem (egy író ember mindent képes megfogalmazni), hanem hogy akart avagy nem... Az "illető" pedig nem egyszerűen "egy írást juttatott el a szerkesztőségbe", hanem munkatervében szereplő feladatot teljesített az állandó munkahelyéül szolgáló lapnál. Végül, igazából nem is kértem bocsánatot az illetőtől - nem ez derült ki a felolvasott részletből, csupán annyi, hogy a megtámadottnak elküldtem azokat a kéziratrészleteket, amelyekben az eseményre kitértem. Pontosabban tehát: tanúságot tettem, vállaltam a Zsófiára kent vádakat. (A formálissá és tartalmatlanná vált, úton-útfélen művelt bocsánatkérésektől amúgy gyerekkorom óta mélységesen iszonyodom...)

Nem hiányoztak az elmúlt napokban a könyvről szóló, levélben eljuttatott megjegyzések, kommentárok, kérdések sem.

Volt pályatársam, maga is már nyugdíjas, üzente az elsők között: "Vallomástevő bátorságodat nagyon becsülöm. Bármennyire is hihetetlen, morális kérdésekben tanúsított olykor szemellenzősnek tűnő radikalizmusom ellenére érteni véltem a konfliktusoktól való írtózásodat. De végig dolgoztad az életedet, csaknem félévszázadig magyar szövegek fölé hajoltál, munkamániásként, s ezt senki sem tagadhatja. A magam részéről nagyon becsüllek érte."

Egy másik, budapesti levélből: "Gondoltam, írok egy nagyobb episztolát, de megakadályoztad, így hát rövid(ebb) leszek. Ma reggel megjött ugyanis a könyved – hálás köszönet érte – és inkább azt olvasgatom... Nagyon izgalmas olvasmánynak ígérkezik, különösen, hogy rengeteg dolog visszaköszön, hiszen részleteket annak idején ... olvastam belőle (utalsz is erre a könyvben, a vége felé, ki is húztam magam, fiamnak is elbüszkélkedtem: benne vagyok a könyvben !), de most így egyben sokkal jobb lesz."

Egy korban fiatalabb jóbarátom (amúgy tanárember) izgalmas történelmi kérdéseket tesz fel, mindenek előtt magának, olvasás közben. Ezekből egy kis mutatvány:

"Érteni vélem én a szinte minden oldalból kisütő önvádat, de amúgy meg mégsem értem. Van itt egy ember, Cseke Gábornak hívják. Ami az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként történt vele, a legteljesebb mértékben emberi történet, bizonyára nehéz történet, mert aki pozícióban volt az idő tájt, az kicsit a történelem partszegélyére vetődött és ott kellett helyt állnia.

Én sosem ítéltem el a múlt rendszer aktív résztvevőit, alakítóit, formálóit pusztán csak azért, mert egy embert őrlő rendszerben nem viselkedtek hősként. Hősnek lenni amúgy sokszor a könnyebb megoldás. A becsületesség és a tisztesség ugyanúgy megillette és megilleti őket, mint a névtelen milliókat (már azok közül is csak azokat persze, akiket illet...) Mint ahogyan a becstelenség bélyege is, ha arra „érdemesültek”. Ezt a bélyeget egyébiránt azonnal rá is sütötte az „istenadta nép” az arra rászolgálókra. (...)

Szerintem a becstelenségnek és a tisztességtelenségnek minden korban mások a határai. Egy diktatúrában is lehet és kell is tisztességesnek lenni, és ez nem megy másképp, minthogy részévé kell válnunk a rendszernek. Épeszű ember ezt nem gondolhatja másképp. Magyarországon is rengeteg ember a legmagasabb emberi minőséget képviselve tette a dolgát párttagként, akár pártfunkcionáriusként is. Az, hogy a rendszer becsapta és „palira” ette őket – mint ahogyan önmagát is legelsőképpen -, az nem az ő „saruk”.

Annál inkább ez a helyzet ma! Amikor egy de jure demokráciában a főszerkesztők önként és lelkesen gyakorolják az ön- és mindenféle cenzúrát, nyálas csaholással lihegik körül jelenlegi és leendő uraikat és a becstelenség, a hazugság lett az anyanyelvük, gyávák és haszonlesőek: aljasok a szó legsötétebb értelmében és mindezt önként teszik! A szabad sajtó munkásai önként felszámolták a sajtószabadságot...

Hát, ezek azok a becstelen emberek, akiknek létszükséglete lenne az a tükör, amibe az Ifjúmunkás hajdanvolt főszerkesztője nézi és folyton-folyvást vádolja magát! Nincs oka rá! "

Az ilyen és ehhez hasonló értékelések, vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka.

Végül pedig örömmel iktatom ide a fiatal nemzedékhez tartozó Ady András kritikájának kéziratát, amit nem csak nekem, hanem a Várad szerkesztőségéhez is eljuttatott, s már közlést ígérő választ is kapott rá.

Dokumentum értékű emlékek - ellenfényben

A „mit lehetett, lehetett volna és mit kellett biztosan megtenni”- évtizedei jobbára csak innen, a fenenagy szabadságból tűnnek ennyire filozofikusnak, s ezt az esélyt a húsz éve még csak legtöbb fizikailag létező, de most már erkölcsöt teremtő újdondászok használják arra, hogy ítélkezzenek...hiszen ez az legegyszerűbb, népszerűbb. Erőt sugall, és jogosságot, annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak arról van szó, hogy az tűnik fel, aki kellő mennyiségű decibellel tud boszorkányt üvölteni. Azok, akik - Cseke Gábor munkás évtizedeinek közvetett társutazói voltak - megfontoltan szólnak arról az életről, a mindennapi „kell-ről”, a görbülő és esetenként kiegyenesedő gerincekről, a saját bőrért, családért való természetes aggódásról és így az apró megalkuvásokról, mindarról ami akkoriban természetes volt, természetes kellett legyen mert másképpen nem lehetett. Azaz mégis, lehetett másképp is. Egyik ilyen lehetőség volt - a nyílt konfrontációt és szinte biztos felszámoltatást leszámítva - a lassú víz partot mos technikával, rejtetten és többszörösen kódolt értelmek használata, olyasminek a belopása a fanyelvezetbe, ami személyes és romlatlan volt, s később - jobb időkben - is értéknek minősülhet. Főleg, ha (mint Cseke Gábornak is) bizony akadt az embernek egy-két családnyi féltenivalója, s ez kedvét szegte a talán néha kedveszerinti, nyers szembefordulásnak. Ilyen értelemben a szerző műve, nem csak aktív munkaéveinek (hatvanas évek vége, Bukarest, az Ifjúmunkás majd az Előre belső szerkesztőségi köre) és az azt fojtóan körbefonó „aranykornak” a pontos radiográfiája. Nem csak elsősorban önmagára irányuló, de publikus megkövetés, hanem a család iránti (szülők, testvérek, gyermekek, feleség) felelősségérzet és az ebből adódó kényszerű rendszerkritikai éleslátás gyengülésének akár helyenként regényes külsőségekkel is rendelkező listázása. Végtelenül személyes írás, s mégsem marad a szubjektív emlékezéseknél (bár vissza-visszatér), az Emlékezés ellenfényben alcímű könyv mindenképpen a dokumentumértékű írások tárháza. Pappírra vitt szerkesztőségi élet-töredékek, a maguk átpolitizált valójában ábrázolva, a munkatársi kapcsolatok közé befurakodó szekuritátés mentalitás, majd „fizikai” a valójában is a közösségben kullancsként megtapadó állambiztonság, mindent átható és mégis kijátszható cenzúra (öncenzúra is), egyszóval a romániai magyar írás és írott sajtó történelme ez, nem történészi szárazsággal taglalva.

Cseke Gábor mostani munkája közel áll a szerző foglalkozásához, s felfogható élete nagy riportjaként, melyben értő újságíróként beolvasztja az interjú, vagy akár a glossza műfaját, tájleíró-betéteket, közvetlen vagy közvetett jellemrajzokat is, de történelmi közelsége ellenére mindenképpen személyesített korrajz. A forradalom után gombaként elszaporodó önjelölt forradalmárok és rendszerkritikus ellenállók éles „ellenfényében” a szerző nem vágyik másra, csak a számára oly szükségessé váló, lehetőleg minél teljesebb számvetésre, rendezve - először is önmaga előtt - az életre ébredésnek, professzióhoz, és a hátramaradó időhöz köthető emlékeket, és az előrejelzéseket. A szerzőt ismerve, erős sejtésem, hogy a könyv létrejötte éppen úgy rengeteg terepmunkával járt, mint ahogy azt a fentebb említett riportszerűség megköveteli: itt azonban belső, és éppen ezért nehéz terep bebarangolásáról van szó. Hogy mindez nem öncélú, és önfejű, alázatnak álcázott késői magamutogatás, nem mosakodás és egyéni szinten való, mindent igazoló szobordöntögetés, azt a (néha túlságban) használt megkövető hangvétel is igazolja. Tény, hogy Cseke Gábor számvetésének olvasása során - ha nagyképűen ajánlatot lehet tenni az értelmezést illetően -, akkor hasznos lenne, ha minden szerzői önítéleten átjutva, a kedves olvasóban tudatosulna, hogy a szerző, ott és akkor nem tehetett mást, mint amit és ahogy tette. Vétkei azon évtizedek történési-viszonyulási, görcs-merev hátterén rángatott emberek vétkei közé sorolhatóak, s ilyesmivel, akkor, bárki rendelkezhetett.

Összegezve: merész vallomástétel ez az írás, egy olyan jelen-közegbe végrehajtott kísérlet, amelyben húsz év multán sem igazán divat az őszinteség, vagy éppen fikciógyanús a kifizetődő meaculpázás, s a fennmaradó többséget pedig sajnos nem érdekeli az „öregek meséje”. Cseke Gábor személyes vallomáskötete, dokumentumértékű betétekben bővelkedő, olvasmányossá, narratívvá tett naplója, személyre szabott de publikus iskolapéldánya lehet az őszinte múlt-prospekciónak, melyből az alkotó - remélhetőleg - a letett, vagy részlegesen letett terhek katarzisélményével marad. Az olvasó nyeresége: (amennyiben nem érintett, s ha érintett túl tud lépni saját megsértett árnyékán egy őszinte pillanat keresésében) egy biztos bázisként kezelhető kézikönyv, használati utasítás, melyre támaszkodva eligazodhat az egykori Ifjúmunkás és az Előre sajtóorgánumok forradalom előtti alkotói, politikai, emberi „műhelytitkaiba”, mi több eligazodhat egy a saját országával szinte párhuzamban létező, keményen államkontrollált szimbiózisba kényszerített magyar-román életvitel szövevényben. "

Amúgy recenziót, kritikát ígért a továbbiakban Gyimesi Éva, Székedi Ferenc és Ágoston Hugó is. Mind-mind komoly, hétpróbás emberek, akiktől elsősorban a könyvvel való szembenézés őszinteségét várom el.

Illusztráció: Kiss Anna - Búcsúztató (a Milos könyvéből)

Üveggyöngyök (Ady András)

Még Bukarestben laktam és dolgoztam, amikor felbukkant az irodalmi kéziratok között Ady András neve. Furának és kissé irreálisnak tartottam ezt a szinte százszázalékos névegyezést (tudjuk, az András mily közel áll genealógiailag az Endréhez, s mindkettő adott ponton egyformán kiköthet a Bandi becézésnél...), de úgy okoskodtunk odafent, hogy az írás beszél, az előítéleteket tegyük félre...

Ha jól tudom, az RMSZ indította a csíkszeredai fiatalembert, akit először 2004 kora tavaszán pillantottam meg először, amikor megkezdtem új életemet Csík fővárosában.

Meghívót adott át nekem, első könyve bemutatójára, amely az elhíresült (azóta nemrég befuccsolt) helybeli Tilos kávéházban volt esedékes. A kíváncsiság tovább működött bennem, természetesen ott voltam a jelzett időben, majd az esemény nyomán az alábbi interjút készítettem a Káfé honlap részére.

- Mit írsz jelenleg, miután az elmúlt hetekben bemutatták első verseskötetedet szülővárosodban, Csíkszeredában? Milyen érzés és felelősség az Ady "márkanévvel" betörni az irodalomba? Mely rövid versedet ajánlanád a Káfé olvasóinak? - kérdeztem a honlap nevében Ady Andrástól 2004 áprilisában, amire az akkor éppen első kötetes fiatalember ezt válaszolta:

- Pillanatnyilag úgy érzem mintha vakációznék, egészen diákosan, frissen, majdhogynem gondtalanul élek, érzek. A kiadást megelőző műveletsorok kicsit elhasználtak, annak ellenére, hogy a dolgok nehezét nem én viseltem.

Az írogatás folyamata nem állt le, talán lassult valamelyest, hisz igazi diák vakációban igyekszik lazsálni, ugyanakkor máris két könyvenkívüli vers boldog tulajdonosának mondhatom magam. Újabb formákkal, tartalmakkal tehát önmagammal kísérletezek.

Az Ady "márkanév" kétségtelenül jó hatású reklámpszichológice, azonnal felfigyeltek rá, nem kellett kitalálnom valami blickfangos, azonnali feltűnést keltő költői nevet. (Kezdetben voltak "hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen névvel...", vagy "szerintem meg kellene változtatni..."-szerű felháborodott ajánlatok tekintélyesebb irodalmi tudoroktól.)

Ezek a rövid távú előnyei ennek a családnévnek, s azt hiszem az előnyök sora itt kezdődve, itt véget is ér. Innen már csak a névhez való felnöv(öget)és feladata marad, ami bőven sok. Ez a név kötelez. Legalább is engem kötelezett az írásra, megmutatkozásra és egyúttal arra is, hogy nagyon vigyázzak, mit és hogyan írok le, hisz minden hibám, éretlen-kiforratlan szavam nevem nagyítója alatt kerül olvasásra. Ebből azonban nem azt kell leszűrni, hogy az Ady név terhe alatt roskadozok - szegény én -, hanem azt, hogy felelősségteljesebbé, meggondoltabbá tett és tesz. Igy vagyunk együtt, mi ketten, jóban-rosszban, én és a nevem.

Az ajánlott vers pedig a Variáns volt:

Most, hogy

Elhamarkodott

Igeneket kell mondani,

Most, hogy kell,

Sőt kötelező a muszáj,

Lassan ideje

Az öregeket a télbe kitenni,

S melléjük kiülni kell.

*

A sors úgy hozta, hogy a 2004 nyarán történt huzamosabb kanadai tartózkodásom után váratlanul egészen szoros kapcsolatba kerültünk.

A csíkszeredai polgármesteri hivatal felkért ugyanis (utólag elgondolva, a közjátékban biztosan benne volt az ő keze is) havi közlönye megújítására-szerkesztésére. A felkérésre kis hezitálás után azért válaszoltam igennel, mert tudtam, hogy Ady Andrást veszem majd magam mellé segéderőként és egy év alatt megpróbálom kitanítani a közlöny szerkesztésének fortélyain túl a lapkészítés néhány alaptudnivalójára.

Így dolgoztunk, „főnök” és „beosztott” minőségben, kerek egy éven át. Megmosolyogtatott impulzív, olykor türelmetlen természete, illetve az a néha túlzott előzékenység, ahogy kezelt engem. Aztán megértettem, hogy a köztünk lévő generációs távolság akkora, hogy sosem fogunk tudni egyenlő félként beszélni egymással - András mindig is a számára hiányzó apa nemzedékét fogja bennem látni. Azon igyekeztem, hogy megpróbáljam mérsékelni heves reakcióit, hogy toleranciára szoktassam az élet sarkosságaival és a világ szélhámiájával szemben, amely, úgy láttam, minden időkben újra termi önmagát.

2006-ban úgy találtam, hogy további baráti odafigyeléssel már egyedül is el tudja látni a városi közlöny szerkesztésének feladatait. Átadtam neki a kormánybotot. Kapcsolatunk nem szűnt meg, csak levegősebbé, kevésbé robotjellegűvé vált. A közvetlen felelősség megérlelte és bölcsebbé tette András reakcióit az élet kihívásaira, s ahogy telt-múlt az idő, rá kellett ébrednie, hogy már nem ő a kicsi fiú a polgármesteri hivatal háza táján, hanem hozzáöregedett az intézményhez s hamarosan átigazolt a „köztes” nemzedékhez.

Személyes ismeretségünk kezdeti hónapjaiban született meg az a neki dedikált „példabeszéd”, amit aztán fölvettem a Csöndfűrész zenéje (Álmodott versek) című kötetembe.

Középen állva

Ady Andrásnak

Ott folytatom hol a tegnap abbahagytam és

Dolgomat végezni fölébredtem nem kevés

Időre sóhajtva mintha vízből menteném magam

Hozzátok igazítva csekély türelmem és agyam

Maradék cikkanását még fognak az elnyűtt fékek

Felszikráznak a gyújtógyertyák s máris bölcseket beszélek

A hang enyém de mintha más ajkáról szólna

Kedvem fagyos és közben nyárról szól a nóta

Álmodni ébredést és ébren álmodozni

E kettővel iszonyú nehéz összeszokni

Míg a világ mindig a középen állva

Hallgatni is de ha muszáj hát kiabálva

Eloltott fények közt is égni hagyni a lángot

Mely minket éltet engem és a világot

Résnyire nyitva a koporsó fedelét ha már lecsukták

Csak lesni kifelé szomjasan az élők meg ne tudják

Sokat beszélgettünk az évek során az alkotásról, a vers titkairól és lírai eszményekről, s szinte természetes volt az a pillanat, amelyben kissé szabódva megkért, hogy megjelenés előtt barátilag lektoráljam, pontosabban szigorúan bíráljam felül második verskötetét, a 2006-ban kiadott Privát mértan-t. Majd az volt a kívánsága, hogy én legyek az, aki fülszöveget fogalmaz a könyv hátlapjára.

„Egy riadalmas lélek önvigasza - így lehetne jellemezni Ady András újabb verseit, amelyek kettős szemléletben, egy gyermeki és egy felnőtt világlátás egymással szembesített logikája és indulatvilága mentén csiholja ki azokat a tanulságokat, melyek e költészetet éltetik.

Takarékosan adagolt belső rímek emlékeztetnek, hogy a líra vizein evezünk ugyan, de a belső szembesítés életre-halálra megy, a költő pedig minden esetben az élet pártján áll.”

A kötet megjelenése után író-olvasó találkozón mutatkoztunk be a helybeli Corvina könyvesbolt közönsége előtt. Még azon a napon, meglepetésnek szánva, megjelent a helyi lapban - heti művelődési rovatomban - kritikai vélekedésem könyvéről.

*

Családi felderítésen

Verset sokat írtak már és még többet fognak (ha fognak...). Verseskönyvet is írtak éppen eleget, s nem most jelent meg az utolsó.

A Privát mértan, Ady András második kötete* is beleillik e végtelennek tűnő sorba, bár a napokban kaphattuk kézhez, a legfrissebbek közül való, és épp egy héttel ezelőtt tűnt föl hivatalosan is a nyilvánosság szemhatárán, a Corvina könyvesboltban.

Szokvány? Nem mindennapi, de megszokott esemény ez könyvterjesztőnek, érdeklődő olvasónak? Talán.

Úgy vettem észre, hogy azért mégis van egy megismételhetetlen egyediség az ilyen könyvavatásokban: általában ezek azon első, nyilvános események, melyeken szélesebb körben hivatalosan is közbeszéd témája lesz egy szerző munkája, mélységtől és árnyalatoktól függetlenül.

Szülővárosában Ady András másodszor ülhet immár a könyvéről hallani-vallani várókkal szemközt, s ennek az adhat majd különös, sejtelmes ízt, hogy kötetének törzsanyaga, s maga a címadó ciklus (a Privát mértan) egy sajátos családi felderítés versekben megörökített számvetése.

Manapság ugyancsak nem meglepő széthulló, jobbik esetben széttartó, egymástól térben távol kerülő családokkal találkozni, az életükben beállt veszteségeket, torzulásokat, hiányokat konstatálni. Akik benne élnek egy ilyen szakadozott családi hálóban, a saját bőrükön tapasztalták, mit jelent a személyiségfejlődésben fölfedezni és újra bogozni a rokoni kapcsolatokat. Minden egyes fel- és megismert rokon látványosan képes kedvezően befolyásolni a család biztonságérzetét, életrevalóságát, még akkor is, ha csak amolyan „fekete bárányról” van szó.

Hát még, ha olyan értékteremtő, ám tragikus sors feslik föl szerzőnk előtt, mint az 1950-ben született és 1991-ben fiatalon elhunyt Ady József festőművészé, aki történetesen a költő unokabátyja. András 15 éves kamasz, amikor a Marosvásárhelyen élő „Öcsi bátya” megadja magát a végzetes betegségnek. Tulajdonképpen családi hírekből tud valamit róla, ami alig több, mint halvány sejtés: tudja, hogy valamilyen művészember, hogy kényelmetlen fickó a környezete számára, s mindenek előtt azt, hogy beteg, talán gyógyíthatatlan...

Aztán telik-múlik az idő, Ady András felnőtté válik, elvégzi az egyetemet, közben hogy, hogy nem, összeakad a bajusza a költészettel, megtörténik az első közlés is, majd jön a többi, 2004-ben megjelenik első versesfüzete (hiába, rendszerint így járnak a költők), s amikor a másodszori bizonyításhoz gyürkőzve összeseperni készül a felgyűlt termést, rájön arra, hogy valami hiány mutatkozik önismeretében. Ráébred arra, hogy de hiszen ott van a Józsi nagybátyja szellemi öröksége, amiben tulajdonképpen meg sem merítkezett. És ekkor ugrik be nála a felderítés kényszere: munkák, dokumentumok, emlékezések, kritikák feltérképezése, begyűjtése, értelmezés és rácsodálkozás... Ady József egyre élőbbé válik unokaöccse szemében, az addig jobbára kapcsolat nélküli két generáció most kéznyújtásnyira kerül egymáshoz. András, akinek fiatalkora már a rendszerváltás utánról datálódik, kénytelen átérezni s ennek nyomán átélni azt a maga idejében természetes üldözöttséget, amelynek légkörében nagybátyja élete és munkássága ki- és elvirágzott. És miközben látszólag vizuális munkákat, vásznakat, grafikai lapokat, reprodukciókat, lenyomatokat gyűjt be tőle, elemez és értékel, mind jobban önmagára ismer a részletekben, a napfényre kerülő adalékokban. Képek és rájuk hajazó versek rendre eggyé válnak, összekeverednek, mintha mindig is szimbiózisban éltek volna. A költő a nagybáyját „rajzolja” és a rajzolaton - talán nem is meglepetésére - saját maga, a művészetnek élő ember analóg sorsa néz vissza rá:

Mindig bekopogsz zárolt

álmomba , hátat fordítva

várod rajzoljak neked arcot,

s a vonásokra csak görbe

váll, szomjas nyak szögei

utalnak, a háttered, mely

mint hajnal-máglya a

rádobott éjt, emészti tested,

s míg a gőzölgő homályba

olvadt alak csorog retinámra,

kérlelsz hagyjam szárnyaid a

francba, embert rajzoljak a

lapra...

s én nem teszem, mert

megfagyott a grafit-vér eremben.

(Nagybátyám rajzolom. Cím nélküli képre)

Mit lehet ilyenkor tenni? Végigjárni az utat, amiről az ember nem tudhatja, hogy hová vezet, de amivel tartozik önmagának. Rokonság ide vagy oda, mindenek előtt a valóságos emberi kötelékeken van a hangsúly, amelyeknek méreteit matematikai hűséggel kell rögzíteni. Ez a privát mértan az, ami az emberi hídverések alapjául szolgálhat; ennek révén válnak kiszámíthatóvá a pillérek, a fesztávolságok, a kilengések biztonsági foka.

Ady új kötete, amennyire visszanyúlás a közelmúlthoz, annyiban előreszaladás is az időben: a befogadó meghaladás lehetséges képletének nyilvános bizonyítása, egyelőre családon belül, de azon jóval túl is - a legteljesebb önmeghaladás jegyében.

CSEKE GÁBOR

Az alábbi két vers Ady kötetéből való, s mintegy illusztrációként mellékeltem a fenti íráshoz.

Vers vasút

Szinte hetente kigördül,

kattogva néhány sor,

távoli vágányon összeáll

egy strófa, s mikor a

gőz, vagy villanylelkű

szörny lopva az élre oson,

kész versek vesztegelnek,

fagyott sínpárokon.

Naponta csattog váltókon,

néhány szó kiutat kutat

a vas hálózaton, s míg

csillogó, dalos szerelvények

kacagva gyorsulnak mellettük,

félve átsiklanak a

jég-pályaudvaron.

Szinte naponta siklanak ki,

rímek zuhannak a semmibe,

s néhány igekötőn függve,

kicsavart sorok csordulnak

a töltésre.

Hetente indulnak versek,

tetőkön távolba tekint az

őrség, s mintha a vas

taktusból sorsukat lehetne jósolni...

- vég nélkül vágtatnak olvasva,

vagy feledve -

...az alagúton túl,

felrobbant felhőkből, feketén

szállong a varjú-konfetti.

Hálómban

Ady József: A háló (1983)

Eljutottam a szeretetben oda,

hol szeretni csak mást tudok.

Eljutottam a gyűlöletben oda,

hol gyűlöletem magam ellen fordul.

Szeretet-gyűlölet hálómban lassan,

Halász és halott vagyok.

* Ady András: Privát mértan. Versek. Alutus Kiadó, Csíkszereda, 2006.

2007 májusában tanácskérő levél érkezett tőle: mitévő legyen, hogy betörhessen az irodalmi lapok világába?

„SZÁMOMRA MINDENEKFÖLÖTT FONTOS MOST A TISZTÁNLÁTÁS ÉS ÚGY ÉRZEM, HOGY AZ ÖN TAPASZTALATA, TUDÁSA ÉS KITÜNTETŐ BARÁTSÁGA MEGADHATJA SZÁMOMRA A SZÜKSÉGES VÁLASZT.”

Válaszomból:

Kedves Andris!

Nagyon el lehettél keseredve, hogy egy ilyen hivatalos hangú, "mélyről jövő" panasszal fordultál hozzám. Nem érzem magam olyan magasan, hogy ne érintene meg mindaz, amivel vívódsz, hiszen ezek a dolgok mindannyiunk dilemmái, és minden más csupán máz és látszat.

Fura lenne most arról győzködnöm Téged, hogy érdemes-e verset írnod vagy sem. Két köteteddel előttem bizonyítottál. Talán, amiben bizonytalan vagyok, az az, hogy megvan-e benned a mindenáron való, a feltétel nélküli versirásnak a "bogara". És ezt erősíti az a tépelődésed, hogy esetleg kész volnál felhagyni vele, hogyha így meg úgy...

Nos, bár ugyanabban a hajóban vagyok, mint Te, még nem jutottam el arra a pontra, hogy a közlések sorsától tegyem függővé, veszek-e még tollat a kezembe vagy sem. Természetesen, befolyásolja az ember közérzetét, megterheli törekvéseit és bizakodását, de alapvetően nem nullázhatja le.

Nem akartam, hogy hamis illúziók tartsák fogva. Az élet természetes kegyetlenségét igyekeztem érzékeltetni vele, ha úgynevezett kudarcai kerültek szóba. Az idő pedig úgy hozta, hogy az irodalmi táborba valahogy mégis sikerült betörnie: a Helikon, a Várad is hozta verseit - az Új Magyar Szó mellett.

Volt egy nézeteltérésünk, amelyből viszont nem lett affér. Megürült az Új Magyar Szó Hargita megyei tudósítói posztja s melegen ajánltam kollégáimnak Adyt. Valami miatt megijedt a feladattól, pontosabban nem érezte eddigi életviteléhez és elképzeléseihez illőnek azt, amit elvártak volna tőle és - visszalépett. Kishitűségnek tartottam óvatoskodását, de végül is megértettem. Az ő életéről, az ő döntéséről volt szó, amit tetszik, nem tetszik, tiszteletben kellett tartani.

Időközben megtalálta az utat a lap publicisztikai rovatához, ahol heti rendszerességgel évek óta figyelemre méltó külpolitikai kommentárokat közöl. Megértettem: ez többet jelent neki, mint a napi hangyáskodás, lótás-futás, mindenevő újságírás.

2007-ben az ÚMSZ Színképének egy számát Ady Endre emlékének szenteltük, akkor kértem tőle - névrokonsága folytán is - emlékverset a nagy költőelődről. Ezt sikerült akkor kicsiholni belőle...

Ady András

Álmomban Endre voltam

(Apokrif II.)

mint átázott kötés vörösen

szivárog a hajnal, ájult

félhomályban neved

motyogom, s a leírt szó,

mely gyilkol vagy gyógyít,

lepihent rég; míg közöttünk

redőket vet a csend, képzeletben

még lehet csak heverni egymás

mellett, mint két meztelen lehelet...

te éjjel kártyáztál, istent asztal

alá ittad, s én tét voltam, ha

szárnyakban játsztatok

részegen, boldogan

neked már mindegy,

hisz védenek a gyűrött

abroszra írt imák, a világ

felett kifeszített versek, fényed,

s a szövetség, mely a vér-borból

torkodon lefolyt...

neked már mindegy, de én

koravén bolond, külön

sugarat remélek

2007

Pár hónapja azzal lepett meg, hogy újabb kötetét küldte el első olvasatra, hogy ha jónak látom, ajánljam be a Pallas-Akadémia kiadóhoz. Az igen jó, egyenletes szintű kötet azóta ott szerepel a kiadó idei tervében.

A napokban pedig váratlan törlesztésre, egyfajta „revansra” került sor, ami arra késztetett, hogy kapcsolatunk eme hevenyészett, vázlatszerű történetét összeférceljem. A szavak szintjén ugyanis kevés mondható el ebből a tartós, ám mégis mérték- és távolságtartó barátságból, mely attól nemesül meg az én szememben: egy pillanatra sem érezni, hogy valamelyikünk vissza kívánna élni az évek során közénk kívánkozott bizalommal.

*

Jobb napokat Cseke úrnak!

Egy nagyon-nagyon régi tartozásom szeretném végre leróni. A válasszal azóta lógok, hogy Cseke úr, könyvébe, versébe vette nevemet, s bár a történetnek már történelme van, megvallom akkor, azonnal válaszolni akartam. Nem mertem, visszatántorodtam, hiszen nem éreztem magam felkészülve arra, hogy kettőnk ismeretségét, a számomra lekötelező barátságot valamiféleképpen is összegezzem, áttekintsem. Mi több, versben tegyem ezt, hiszen ott nagyobb az eszköztár(am). Nem állítom, hogy jelenleg sokkal teljesebb lenne a kép, vagy mívesebb az írott szó, de most már megvolt a válaszhoz a kellő bátorság (vakmerőség?).

P.S. Az irományban alkalmazott tegező-megszólítást (ez számomra egy ritka-furcsa alkalom) csak és csakis a lírai hangulat, köznyezet és forma teszi lehetővé, a furcsa közvetlenkedő-bátorságot is ez magyarázza, a való életben sosem tudnék lemondani arról, ami számomra a tisztelet külső, verbális megjelenését jelenteni.

P.S.2. Jelentem alásan, ez a versike már egy újabb könyvecske (vagy könyvecsek?) anyagának része lenne, s egyúttal tisztelettel kérem Cseke urat, hogy engedélyezze, vagy tiltsa meg a majdani közlését, tetszés, vagy nemtetszés szerint. Lévén, hogy személyes dolog. :)

Felajánlom hát Cseke úrnak ezt az üveggyöngyöt, az annyi sok drágakőért méltatlan cserében.

Kalapemelintve, lengetve,

András

LEHET ÍGY IS?

Cseke Gábornak

Számomra csak annak

van értelme, mi kézzel

érinthető való, tíz körömmel,

foggal, marokkal téphető,

ehető, fogható, csak az

számít, mi bőrömhöz ér,

vagy abból darabot hasít,

s bár sejtem, hogy ha

ellene nem tehetek semmit,

álmodni néha jó, mindig

félek, hogy a valótlan

minden fontosat örökre

eltorzít.

Számodra az ábránd is

jelent valamit, hogy mit

csak te tudod, s miközben

pihenni küldöd múltad

árnyait, nyugodt jelent

élsz magadnak, éltető

kételyt csomagolsz utadra,

rovod külön rajzolatú

köreid: egy ellipszis, két

ellipszis, minden mi mást

távolít, téged közelebb hoz,

nyitott, fáradt szemmel

kérdezed a világot, mely

a retinádra válaszul

mindig saját rendezésű

kisfilmet vetít.

Bennünk talán az közös,

hogy mikor én mindenben

csak felemelt öklöket látok,

te elmondod, hogy két

ember között létezik néha

kézfogás is, mely nem rejt

magában pofont.

Illusztráció: Ady József: A háló (1983)