Hogyan osztozzunk Drakula grófon? (1)

(Újabb levél Dan Culcernek, Párizsba)

Szathmári P. Károly román nyelvű lapja

Többször gondoltam már rá, de mind csak halogattam, hogy párbeszédünkbe vonjuk be - ha nem is fizikálisan, annál inkább képletesen - Lucian Boiát is. Már csak azért is, mert az ő higgadtsága kimondottan jó hatással lehet az érvelés nyugodt mederben tartásához. Anélkül, hogy regényírónak kijáró rajongással habzsoltam volna alapvető munkáját (Istorie si mit in constiinta romaneasca / Történelem és mítosz a román köztudatban), gyakran folyamodok hozzá, hogy megmártózzak tárgyilagosságra törekvő szellemének hűvös áramában. 


Egészen biztos, hogy ő sem csalhatatlan. Az is meglehet, azért tetszik nekem különösképpen, mert nemzetéhez képes önkritikusan, a saját fejéből kinézve is viszonyulni. De ugyanezt az erényt dicséretesnek tartom minden olyan magyar szellemtársam esetében is, aki az együttélés jelenében és történelmében képes a mítoszokkal leszámolva, árnyalatokban látni és gondolkozni. Aki a vitát párbeszédként és nem szájtépő veszekedésként képzeli el.


Ezt a gondolatomat föltétlenül meg akartam osztani Veled, már csak azért is, mert könyvének egyik fejezetéből ("Mások" a románokról) az derül ki, hogy Drakula gróf és legendája tulajdonképpen a romániai sajátosság egyik élő megtestesítése nem csak a világ szemében, hanem önmagában véve is. Íme, mit ír:


"Míg a Nyugat rendezett és belátható világként határozza meg önmagát, Románia, ellenkezőleg, határozatlan és beláthatatlan térségbe tartozik. Dracula meséje tökéletesen beleilleszkedett e képbe. Habár az elhírhedett regény megjelenése idején Erdély Magyarországhoz tartozott és maga Dracula gróf magyar arisztokrata, Románia 1918-ban a havasokon túli területekkel együtt megörökölte a mítoszt is. Dracula nem talált volna alkalmas helyet sem az Alpokban (igen közel a Nyugat szívéhez), de Tibetben sem (igen távol). A Kárpátok éppen alkalmatos díszletet kínálnak számára. Ez Európa határa: az a hely, ahol a nyugati jellegű civilizáció tőle már különböző világra nyit. A másság első körét képviseljük..."


Tovább is szívesen idézném, de ennyi most elég számunkra ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hogy a felvetett szempont alapján némileg akár szellemi rokonok is lehetnénk. Hiszen ugyanoda jutottunk, mint annyi történelmi emlékünkkel, személyiségünkkel, akik úgy voltak románok, hogy közben magyarságukhoz sem férhetett kétség. És természetesen fordítva. Az egészséges, normális nemzeti tudatnak az én szememben e kapcsolódási pontokat sem elmosnia, sem kisajátítania nem szabad, ellenkezőleg: kötelessége nyilvántartani és "másságával" együtt magába építeni - anélkül, hogy a szomszéd úgy érezze, megrövidítették.





Az élet különben lépten-nyomon előhozza a maga sajátos, együttéléses logikájának megannyi gyümölcsét. 1812. január 11-én keresztelték meg hivatalosan Szathmári Pap Károlyt, magyar festőt és fotográfust, aki életének egy jelentős részét Bukarestben, a román királyi udvar vonzáskörében töltötte. Újabb kutatások szerint születni 4 héttel a keresztelő előtt született, de a romániai fotográfusok valamiért ezt a napot részesítették előnyben, s január 11-ére tették a román fotográfia napját. Sajnálatos, hogy a döntésben nem történt minimális szakmai egyeztetés, s a szakminisztérium kritikátlanul elfogadta a felületesen kiszemelt dátumot, elvégre a két kultúrának egy olyan közös személyiségét, mint amilyen Szatmári Pap Károly, több precizitás és hitelesség illet meg mindkét oldalon. Nem kell tartani attól, hogy Szathmári érdemei a román fotografálás történetében megfakulnak attól, ha azt is tudatosítjuk egyben, hogy legalább olyan komoly szerepe volt a magyar kultúra fejlesztésében. 


A Vasárnapi Újság szerkesztői például azonnal felfigyeltek Szathmári bukaresti médiavállalkozására, amikor 1860. szeptember 18-án megindította az Ilustratiuneát, amelynek alcíme Jurnal universal lett. Ez volt tulajdonképpen Bukarest első képes újsága, s szerkesztési elképzelése nagyban hasonlított a Vasárnapi Újságéhoz. Két hónapra rá a Vasárnapi Újságban az alábbi  hír látott napvilágot: 


 + (Szathmári Károly hazánkfia) Zanne szerkesztése mellett képes román lapot inditott meg Bukarestben. Mi még nem láttuk. A "P. N." azt irja, hogy olyan alaku, mint a Vas. Ujság. s képeit dicsérik. Hetenkint egyszer jelenik meg s előfizetési ára egész évre száz piászter. Ez az első képes román ujság, s ezt magyar ember alapitotta.


Ekkor még láthatóan nem dívott sem az anyázás, se az árulózás amiatt, hogy egy magyar történetesen a románoknak dolgozik. Magát a Szathmári-történetet  is a lehető legpragmatikusabb rugók mozgathatták előre: az akkor már igen aktív, sikeres művész - festő és fotográfus egyszemélyben - egyszerűen megélhetési elgondolásokkal telepedett meg Bukarestben. Felmérte azt, hogy milyen üzlet lehet itt fotográfiai műtermet nyitni s a képeslap is viréágzó üzleti vállalkozásnak tűnt. Egy percig sem akart ő jó románnak látszani: azt adta a bukarestieknek, amihez értett és amiben azok akkor még hiányt szenvedtek. Nem szégyelt lekoppintani egy már jól működő, befutott budapesti lapot és megteremteni annak román "unokatestvérét". Nem szégyelte elfogadni a királytól az "udvari festő és fényképész" címet és elsősorban a szakma iránti becsületből és elkötelezettségből végigfotografálta az egész akkori román bukaresti és vidéki életet, a krimi háborút. Munkássága egységes és oszthatatlan. Szerintem ezt kellene hangsúlyozni minden hasonló esetben.

(Holnapi bejegyzésemben a levél folytatása olvasható majd)