 |
| Lucian Boia |
Most pedig visszatérek egy, a korábbi leveledben érintett kérdésre, ami úgy látom, nagyon a begyedben van, és ez az erdélyi magyar autonómiatörekvések. Úgy látod, hogy az erdélyi magyarok mindezt egy meglehetősen abszurd elzárkózási, elszigetelődési reflexből teszik és az eredmény a román állami egység bomlasztása lenne. Élsz a gyanúperrel, hogy az elképzelés mögött hamarább húzódik meg holmi illuzórikus restaurációs szándék, összefonódva a kisebbségi elit hatalmi törekvéseivel, mint egészséges társadalomépítési elképzelés. Mindebben sok szempontból igazad is lehet, de a dolgok azt hiszem ennél sokkal mélyebb gyökeret eresztettek, amelyeket nehéz észérvekkel kitépdesni.
Megint csak visszajutunk 1918. december elsejéhez. Amikor Gyulafehérváron a románság jelenlévő képviselői tudomásul vették a közhírré tett, azóta is érvényben lévő Kiáltványt. A modern román államnak ama dokumentumát, melynek III. pontja így szól: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Az életemből eltelt hetven év alatt mindinkább tapasztalnom kellett, hogy a fontos, a kardinális dolgok megfogalmazása a lehető legegyszerűbb. Félreérteni és félremagyarázni is csak igen nehezen lehet. E kitétel pedig éppen olyan, amilyennek a kor emberei akarták és gondolták: világos és egyenes. A legnagyobb baj és a legnagyobb bökkenő, ami lehetetlenné teszi a szóértést, hogy ebből a nagyon világos kijelentésből azon kívül, hogy nem lett semmi, az évtizedek folyamán még azok az "önálló kormányzáshoz" szükséges intézmények is leépültek (megszűntek, betiltattak stb.), amelyek lehetővé tették volna, hogy az erdélyi magyarság az első pillanattól kezdve nekiláthasson saját önálló társadalmi berendezkedése és közigazgatása elképzeléséhez, megszervezéséhez és fenntartásához. Az egyszerű, közérthető gyulafehérvári ígéretek, különösen a trianoni aláírások után, rendre bonyolult vargabetűkké torzultak, s ahogy teltek az évtizedek, a modern román állam az önálló nemzeti létnek egy olyan útján indult meg, amelyben a demokratikus szándékokat rendre felülírták a tekintélyuralmi kiszámíthatatlanságok, önkényes intézkedések egész sorozata, amelyek mindinkább egyetlen szándék mentén hatottak: az asszimiláció mentén.
Ugyancsak Boiát hívnám most segítségül, aki már idézett művében így ír erről:
...Vannak olyan vidékek, ahol a valamikor többségi románság teret veszített - különösen az utóbbi évszázadban - „mások" javára; ilyen Besszarábia és Bukovina esete, s nem kevésbé a román elemé Szerbiában és Bulgáriában. De azt is Őszintén meg kell mondani, hogy más vidéken, egyazon időközön, az utóbbi évszázadban a románok nyertek „mások" kárára. Dobrudzsában, 1880-ban a román lakosság nem haladta túl a népesség 28%-át; az 1930-as népszámlálás szerint a dobrudzsai románok aránya 65%-ra emelkedett (Cadrilater nélkül, ahol a lakosság többsége nemromán volt; ezzel együtt, a dobrudzsai románok aránya 44,2%-ra csökkent); néhány évtizeddel később, 1992-ben Dobrudzsa csaknem teljesen románosítottként jelenik meg: a lakosság 91%-a román. Erdélyben (a Kárpátokon túli terület egészében) az 1910-es népszámlálás a románok arányát 53,8%-ra, a magyarokét 31,6%-ra, a németekét pedig 10,8%-ra teszi. 1930-ra a románok 57,8%-ra emelkedtek, 1956-ra 65%-ra, jelenleg pedig, az 1992-es népszámlálás szerint, 73,6%-os arányra jutottak (20%-os gyarapodás háromnegyed évszázad alatt), míg a magyarok aránya kb. 21%-ra csökkent, a németek pedig alig haladják meg az egy százalékot; mint etnikai realitás szinte eltűntek. Kétségtelenül románosítás ment végbe azokon a vidékeken, amelyeket valamikor a vegyes etnikumú lakosság magas foka jellemzett. (Jogok versenye: nemzetek, határok, kisebbségek)
Ha gondolod, egy más alkalommal elvitatkozhatunk a népességi statisztikák értelmezésének és használatának a hiteléről, de pillanatnyilag a tendenciáról világos képet rajzol Boia, akit nem vádolhatunk azzal, hogy egyik vagy másik oldal javára túlságosan megnyomná a ceruzáját.
A probléma veleje ott van, hogy az erdélyi magyarságnak soha nem volt esélye akár egy napra is, hogy próbára tehesse magát: képes-e arra, hogy megfeleljen a gyulafehérvári kiáltványban megfogalmazott jogosultságának. Közvetlenül 1919 után erre semmiféle késztetést nem kapott, ráadásul a trianoni sokk olyan általános letargiát váltott ki, amely szintén nem kedvezett annak, hogy az erdélyi magyarság megteremtse az önálló létberendezkedéshez szükséges társadalmi-gazdasági-politikai konszenzust. Minden, ami a későbbiekben és máig e téren történt, árnyalatnyi részletektől eltekintve, nem volt egyéb pusztába kiáltott igehirdetésnél, ami rendszerint kettős hatással jár: egyrészt a románság jó részéből azonnal kiváltja a többségi nacionalizmus védekező felhangjait, s az erdélyi magyarság autonomista szándékainak már az emlegetésétől is azonnal farkast kiált, másrészt nekünk, magyaroknak rá kell ébrednünk arra, hogy a szándékot és a szlogeneket leszámítva teljesen felkészületlenek vagyunk - nem a gondolatra, hanem az együtt cselekvésre. Mindaddig, amíg gazdasági-társadalmi-politikai konszenzust képtelenek vagyunk megvalósítani általában, kötve hiszem, hogy éppen az önálló táradalomépítésben érnénk el kimagasló sikereket. Erős a gyanúm, hogy amennyiben többségi részről bekövetkezne a teljes megértés, és úgymond "elengednék" a romániai magyarság máig szorosan tartott kezét, nem csak a kisebbség, de a többség is a teljes zűrzavar mélypontján találná magát. Ilyen szempontból igazat kell adnom neked, hogy a mostani autonomista igehirdetések meglehetősen átgondolatlan, kalandornak tűnő megnyilvánulások, amelyek nem számolnak a konkrét adottságokkal.
Csak egy icipici példa: az autonómiának már ma lehetnének működő nyúlványai, testrészei, de teljesen képtelenek vagyunk rá, hogy azokat hatékonyan működtessük. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a romániai magyarság keptelen fenntartani annyi magyar színtársulatot, amennyi ma Romániában létezik. A jelenlegi helyzet óhatatlanul a művészi teljesítmény elsilányulásához, a magyar színművészet fokozatos leépüléséhez vezet. A józan ész azt diktálná - s a székelyföldön már megszólaltak, hol bátrabban, hol vékonyabban e hangok -, hogy néhány erős társulat fenntartásával kellene továbbéltetni a színművészeti törekvéseket s kidolgozni a nézőközönség lefedésének technikai módozatait. A bajok már ott elkezdődnének, amikor autonóm módon el kellene dönteni, hol és mely társulatok lennének azok, amelyek tovább taszítanák Thália szekerét. Micsoda viták, veszekedések, sértődések lennének ebből!
A jelenkori autonómia-törekvésekkel való elméleti foglalkozással addig nincs is semmi baj, amíg azok szakmai keretek között mozognak vagy éppen a jövő elképzelései irányába hatnak, az elméket és a beidegződéseket csíszolják, alakítják. Az, hogy ne szóljanak bele a dolgaimba, ne irányítsák felülről az életemet, az egyénnek jogos és tisztelni való elvárása. Érvényes ez a nemzeti közösségekre is, éljenek bár kisebbségként valamely államalakulaton belül. De az elittől elvárom, hogy ha komolyan veszi saját magát, akkor előbb a szekeret építse meg, a lovakat fogja be eléje s utána ültesse fel rá a lakodalmas sereget.
Addig mi még sok levelet fogunk írni egymásnak, s immár Boia által is megihletve, azt mondom, örvendjünk csak nyugodtan - még ha másnak erről egészen más a véleménye - a Drakula gróf által is megpecsételt "rokonságunknak", és nézzük a félig telt pohárban az itallal telt felét, boldog új esztendőt kívánva egymásnak.
Barátsággal:
Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése