Legelőször akkor találkoztam érdemben Szentes Zágon fotóival, amikor a Hargita Megyei Kulturális Központ 2004-es gyimesi fotótábora után felkértek rá, hogy a készülő album szövegét írjam és szerkesszem. A betűvetésen túl így alkalmam volt belátni a fotósok protfóliójába, hiszen az egyik bevezető szövegben személyre szóló kritikát készültem megfogalmazni valamennyi fotográfus munkáiról.
Szentes Zágonról ezt írtam:
"Képei mindenek előtt eredeti kompozíciók, egyfajta metszetek a valóságból, melyekhez a keretet a fotós teremti meg. Az így feltálalt vizuális szeletekből áll össze az alkotó Gyimes-élménye, amely elsősorban szokatlan látószögben, természetre nyíló ablakokban ölt testet. A Szentes-féle látvány így rendszerint irányított, figyelemfelkeltő, bár hangsúlyozottan szubjektív és inkább színező, árnyaló, semmint meghatározó funkciót tölt be. Képei közelebb állnak a látványművészethez, mint a dokumentáris ihletésű szociófotóhoz. Ebből fakadnak kimagasló erényeik, de korlátaik is."
Eltelt egy esztendő, eljött 2005 ősze, amikor is hírét vettem, hogy a csíkszeredai Golden Gallery-ben készül egyéni tárlattal előállni. Azon a nyáron szűnt meg éppen a Romániai Magyar Szó, s októberben beindult utódlapja, az Új Magyar Szó. Úgy egyeztünk Daczó Dénessel, a lap tudósítójával, hogy kulturális események zömét átengedi nekem, így a Zágon tárlatáról is én készítettem tárlatkrónikát.
Szentes Zágon fotográfiái
"Fotóval jelentkezett november 11-én gyermekkorának városában a 29 esztendős Szentes Zágon, s nem is elsőízben; sőt, a kolozsvári képzőművészeti egyetem fotó-videó-számítógépes képfeldolgozás szakát 2002-ben végzett fiatalember, aki ma sem tudja eldönteni igazán, hogy milyen, általa kedvelt műfaj mellett kössön ki, mind festészetben, mind grafikában, olykor a filmművészetben, akár csak a fotóban, figyelemre méltót alkotott immár 1993 óta. Pénteken a csíkszeredai Golden Gallery-ben megnyitott, mintegy kéttucatnyi képet tartalmazó fotótárlatán láthatunk poétikával erőteljesen telített, képileg a valóság kompozíciós hatásaira épített fekete-fehér, illetve színes, s olykor digitális felvételeiből. Kisgyerek volt még, amikor édesapja (a Romániai Magyar Szó huszadik század végi Minolta-pályázatán fődíjat nyert neves fotográfus, Szentes B. Lajos) egy akkor nagy becsben álló Zenit gépet nyomott a kezébe, s kapcsolata a fotográfiával azóta majdhogynem folytonos, olyannyira, hogy a képzőművészeti iskola elvégzése után a fotótechnika alkalmazására sokrétűen építő, mifelénk újszerűen berobbanó egyetemi szakképzés mellett kötelezte el magát. Az Előretolt Helyőrség kiadó karakteres könyvborítóit tervező grafikus és a fotózástól a festészetig terjedő áttűnésekben kísérletező festő egyaránt jól megférnek benne, legfennebb az egyidejűségben szabnak számára korlátokat. Most, a sikeres, népes közönséget vonzó tárlatnyitó után a festői műtermet részesíti előnyben: egy tucatnyi csíki emberportrét, mindenek előtt fiatalokét szeretné megfesteni, sajátos kiválasztás alapján, azt kutatva, létezik-e képi lenyomata a hely szellemének az emberi arcon, vagy csupán a sajátos körülmények között megnyilvánuló egyetemesség tüneményei vagyunk. Erről és egyéb izgalmas művészeti projektjeiről hamarosan interjút készítünk vele."
A nem túl terjedelmes hír megírásához legalább háromnegyed órát beszélgettünk, s megegyeztünk abban, hogy amennyiben sikerül valóra váltania terveit, pár hónap múlva akár találkozhatunk is egy interjú erejéig. Nagy volt a döbbenetem, amikor a másnapi újságban ekként láttam viszont tudósításomat:
"Arc-lesre" készülő fotós
Cseke Gábor
Festészetben, grafikában, filmművészetben, fotóban is figyelemre méltót alkotott az elmúlt évtizedben Szentes Zágon, aki fotótárlattal jelentkezett a hét végén Csíkszeredában. A Golden Galleryben, nagy érdeklődés mellett megnyitott kiállításán erőteljesen lírai telítettségű, a valóság kompozíciós hatásaira épített, fekete-fehér és színes, hagyományos és digitális felvételeiből látható válogatás.
A kolozsvári képzőművészeti egyetemen végzett, 29 esztendős fiatalember kérdésünkre elmondta: ma sem tudja eldönteni, milyen, általa kedvelt műfaj mellett kössön ki. Kisgyerek volt még, amikor édesapja, a jeles fotográfus, Szentes B. Lajos egy Zenit gépet nyomott a kezébe, s kapcsolata a fotográfiával azóta szinte folytonos.
Tanulmányai után a fotótechnika alkalmazására sokrétűen építő, nálunk újszerű egyetemi szakképzés mellett kötelezte el magát. Fő tervéről is beszélt: 12 csíki fiatal portréját festené meg, azt kutatva, létezik-e képi lenyomata a hely szellemének az arcon, vagy csupán a sajátos körülmények közt megnyilvánuló egyetemesség tüneményei vagyunk.
Dühösen vetettem össze a két változatot s próbáltam magyarázatot, indokot és mentséget keresni a szerkesztő számára, de számos esetben nem találtam, azon í mindenáron való igyekezeten kívül, hogy belenyúljon a kéziratba. Merthogy azt így kell csinálni - gondolta.
Fenéket! - Bár ekkor döbbentem magam is rá, hogy hányszor vétkeztem magam is szerkesztő koromban ekként, azzal a meggyőződéssel, hogy az olvasó érdekében teszem. Most megkaptam én is a magamét - de vajon én kaptam-e meg? Nem az olvasót rövidítették meg azzal, hogy a szöveget megkurtították?
Mert igaz, hogy a hír így rövidebb, kb. a 40 százalékával: az eredeti 1800, a megjelent 1100 leütés. De abban a kimaradt 700 leütésben egy sor plusz információ volt még sűrítve, amit általában nagyobb cikkben szokás elmesélni. Hírből információt kiirtani bűn. Pláne, ha a helyettük beírtak semmit nem mondanak, vagy éppen hamisak.
Kimaradt információk:
hogy a cikk főszereplője csíkszeredai
hogy sok kiállítás áll a háta mögött
hogy pontosan mikor volt a kiállítás
hogy fotó-videó-számítógépes képfeldolgozás szakot végzett
hogy apja az UMSZ lapelődjénél nyert díjat
hogy grafikai munkái mindenek előtt az Előretolt Helyőrség könyvborítói
hogy festményei a fotózásban, a konkrét modell ábrázolásában gyökereznek.
"Új" információk, amik (sajnos) bekerültek:
"Fő tervéről is beszélt" - hamis, mert csak legidőszerűbb terve, a következő hetek-hónapok projektje
"kérdésünkre elmondta" - fölösleges, stupid töltelék.
Legalább ezek helyett át lehetett volna menteni néhányat a fentebbiekből.
Ez a kaland arra késztetett, hogy a továbbiakban háttérbe szoruljak s a tudósítás munkáját teljesen átengedjem másnak - annak, akinek ninncs más választása, hisz az a mindennapi kenyere. Én, szerencsére, már akkor túl voltam életem kényszermunkai szakaszán...
Továbbra is bántott a felemásra sikerült bemutatás, és mindenek előtt Zágon miatt, hiszen pontos, precíz embernek ismertem meg, aki semmit nem utál jobban, mint a szélhámiát és a felületességet. Hogy kiengeszteljem, a Káfé irodalmi és fotóművészeti internetes lap számára állítottam össze egy galériát fotóiból s kértem hozzá villámkérdésekhez villámválaszokat.
Előkészületben: 2006 első galériája
Bemutatkozik:
Szentes Zágon
A fiatal grafikus és fotómûvész e napokban állítja össze első Káfé-galériáját. Addig is sms-stílusban válaszolt a bemutatására szánt kérdéseinkre...
1. Életkorod? Szülõhelyed? Lakhelyed?
- 29, Szilágynagyfalu, Csíkszereda.
2. Hol érzed a legjobban magad?
- 3 városban éltem és tudnék élni: Csíkszereda, Kolozsvár és Budapest.
3. Fotós avagy grafikus vagy?
- Ha igazából az leszek, akkor mindegy.
4. Most éppen mi?
- Most éppen fotós, de grafikusként dolgozok.
5. Kedvenc témád?
- Nem azt tartom fontosnak, hogy mit, hanem hogy hogyan.
6. Éppen miben sántikálsz?
- Lesben állok es próbálok átlátni önmagamon.
7. Hova készülsz utazni 2006-ban?
- Jobb utazni, mint készülni...
8. Barátkozó típus vagy magányos farkas?
- Magányos farkas, de nyitott mindenre.
9. Képzőművészeti szimpátiád?
- Erre nem bírok válaszolni, ez több fejezetnyi.
10. Fotós szimpátiád?
- A legnagyobb arc Bresson, egy név innen: Kovács Zoltán.
11. Egyébként?
- Nem aggódok, béke van.
Vártam a pillanatot, amikor Zágon majd hazaköltözik huzamosabb időre s nekiáll megfesteni tervezett csíkszeredai arcképcsarnokát. Az alkalom enyre halasztódott, aztán egyszer mégis életjelt kaptam tőle, levél formájában. Arra kért benne, hogy támogatást nyert fotográfusi projektje, a Csomópontok címűhez írjak egyfajta magyarázó-értékelő rövid előszót, mert szeretné füzet formában bemutatni. A "csomópontok" egy-egy tetszőleges helységet jelentenek a földgömbön, amelyeket közlekedési tükrök egymásra kacsintása kötne össze - ez volt az elképzelés.
Elég hamar meg is írtam egyfajta filozofikus, lírába forduló szöveget, amelyet most azért nem idézek, mert egyszerűen nyoma veszett, amelyben Szentes Zágon csomópontkeresési kísérletének előzményeként A családom című sorozatot neveztem meg, amelyben szintén az egymás felé tükrözés, az összekapcsolódás a jellemző megtartó erő.
Néminemű hallgatás után Zágon jelezte, hogy érzése szerint a szöveg kurtára sikerült, s ha lennék olyan szíves, toldjam meg valamennyivel. Kissé furcsáltam ezt a fajta hozzáállást, hiszen egy szöveg lényege és karaktere nem terjedelemfüggő, s ha valami elmondható röviden, akkor fölösleges nyújtani a szót. Azt a szempontot elfogadtam, hogy a grafikai felülethez a szerkesztőnek szüksége lehetett valamennyivel több betűre...
És akkor véletlenül találtam egy kéziratos verset valamelyik fiókom mélyén, amit mintha kizárólag a "csomópontok" hatására írtam volna. Úgy éreztem, hogy amiként a képek sem elmesélnek, nem szájbarágó jellegűek, úgy a szöveg is lehet sejtelmes, öntörvényű. Meg voltam győződve róla, hogy az általam talált megoldás - a korábbi szöveghez illesztettem a verset - nem csak egyszerűen elfogadható, hanem szerencsés is.
Mellékelem a verset:
révkalauz
nem ígéret nem puszta szó
valóságos se kell legyen
csak olthatatlan szerelem
mely mindenhová elkísér
és nem temeti be a tél
nem veszti lombját mint a fűz
nem fogja villám nem fogja tűz
hunyorgó csillag a völgy felett
mintha igézne tégedet
menedéket sosem mutat
ő ott van keresd az utat
1987
Amikor az egyik fotótáborban Zágon átnyújtotta a kész füzetet s valahogy kinyögte, hogy végül is más szöveget iratott valakivel, mert az enyém nem felelt meg neki, nagyon elkenődtem. Így érezhet egy élete delén túl lévő, felnőtt ember, ha egy fiatal alaposan leteremti... Eszembe jutott az a távoli, kolozsvári délután, amikor összezsúfolva laktunk szüleimmel, testvéreimmel és szaporodó családommal egy szűk tömbházlakásban, s váratlanul az apám fejére olvastam néhány felgyülemlett panaszt és kifogást együttélésünkkel kapcsolatosan, amiben minden bizonnyal igazam volt, mert akkor úgy éreztem, hogy családom függetlenségét és önállóságát védelmezem ezáltal. Apám valósággal rosszul lett a tőlem szokatlan kegyetlen, kendőzetlen nyíltságtól, s napokon, heteken át alig szóltunk egymáshoz abban a lakásban szülők és testvérek.
Amit adtam, visszakaptam?
Nem tudom, de az biztos, hogy késő éjszakáig töprengtem az eseten, aztán levelet fogalmaztam Zágonnak, s próbáltam a lehető legpontosabban, nem annyira a sértett önérzet, inkább a logika és az illendőség oldaláról megközelíteni a történteket. Elmondtam, hogy nem én akartam előszót írni, ő maga kért fel rá, valószínűleg azért, mert úgy gondolta, hogy helyesen látom és jellemzem az ő művészetét. Egy pillanatig sem említette, hogy felül kívánja bírálni szövegemet, hiszen több kötetes író vagyok, hosszú éveken át szerkesztettem fotó rovatot, egész életemben újságot írtam, épp ezért úgy illett volna, hogy minden kritika nélkül elfogadja az írásomat, függetlenül attól, hogy a kedvére van avagy nem. Ráadásul - hangsúlyoztam - az az írás, amit az enyém helyett rendelt, semmivel nem mondott többet az ő teljesítményéről, látszólag semmilyen objektív körülmény nem indokolta az elutasítást. Mindezt azért mondtam el Zágonnak ilyen nyíltan, hogy érezze: gesztusával megbántott egy embert, aki erre nem szolgált rá. Ettől függetlenül - zártam levelemet - nem haragszom meg a történtekért és továbbra is tisztelem az ő tehetségét és teljesítményét...
Levelemre nem reagált, utána hónapokig nem láttuk egymást...
Aztán egy újabb fotótáborban megint összefutottunk. Úgy köszöntöttem, mintha mi sem történt volna. Láttam rajta, hogy zavarban van, bántja az eset, nem tudja, hogyan lehetne jóvá tenni, de szóba hozni is restelli. Aztán... minden ment tovább, zavartalanul, a régi mederben. Sikerült kigyógyulnom a bántottság hangulatából és sajnáltam volna, ha megszakad a kapcsolatom ezzel az igen tehetséges, nyílteszű művészemberrel. Nagy nehezen sikerült nyélbeütni a tervezett interjút is, amely aztán, egy oldalnyi fotóösszeállítással illusztrálva, meg is jelent 2007-ben az Új Magyar Szó Színkép mellékletében.
Megragadni az örök pillanatot
Szentes Zágon szerint a fotó sorozatban többleterőt nyer
Két éve, hogy Szentes Zágon fotóművésznek markáns tárlata nyílt szülővárosában, Csíkszeredában, amiről az akkor arcélét alakító Új Magyar Szó is hírt adott. Akkor azt tervezte: hosszabb ideig szülővárosában marad, s a fotó mellett a festésre is szán időt. Azóta felfigyelhettünk arra, hogy az alig harmincvalahány éves művész, a kitartó kenyérkereső munka mellett öt alkotói ösztöndíjat nyert el, közel ötven kiállításon és filmfesztiválon vett részt, munkásságáról jól felépített, funkcionális saját honlapja árulkodik. Művészeti jelenléte, sokoldalúsága rendhagyóságában is egy új művésznemzedék jegyeit hordozza.
- Nem úgy alakult a sorsom, ahogy két éve elterveztem. Az akkori csíkszeredai munkalehetőség pár hónap múlva megszűnt, közben adódott egy esély Kolozsváron, úgyhogy visszamentem, ott viszont nem volt műtermem, így maradtam továbbra is csak a fotó mellett.
- Pedig épp az érdekelne, hogyan osztod meg magad a fotó, a grafika, a festészet és a kenyérkereső munka négyszögében? Milyen szempontok és körülmények alakítják a prioritásokat?
- Előtérben továbbra is a fotó áll. Igaz, közben meghívtak néhány magyarországi alkotótáborba, készítettem néhány festményt, több képzőművészeti tárlaton is részt vettem, de a fotó mellett intenzíven inkább csak könyvborítókat, plakátokat készítettem, igaz, ezeket kenyérkereset fejében. Munkahelyeim, az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, az Erdélyi Híradó Kiadó, Alapítvány a fiatal irodalomért és az EMIL, gyakorlatilag egy kézbe futnak össze. s amit ott végzek, az a kedvemre van. Nem csak grafikázom, hanem fotózom is, s egyúttal a Krónikának is. Mindez jól összehangolható, hiszen ma már a műfaji határok is kényelmesen és sikeresen átjárhatóak. A munkaidő rugalmas, én osztom be, hogy a nap bizonyos részében éppen mikor és mivel foglalkozom. Legtöbbször nem érzem azt, hogy munkát végzek, hanem hogy élvezettel megoldok engem érdeklő feladatokat.
A siker bármiben siker
- És a szakma? Hiszen a kolozsvári Ion Andreescu fotó-videó szakát végezted...
- Alapképzésünk ugyanaz, mint a képzőművészeké, egy sor általános tantárgyból állt, persze a példák, az elemzések egyre inkább a fotográfia felé mutattak. Jöttek a szaktantárgyak, a technika, megtanultuk a fényképezőgép működését elejétől a végéig, volt labor, megtanultunk nagyítani, műszereket használni, vegyszereket keverni, filmet hívni, videót vágni. Sokmindenre nem volt idő, de mindenből kaptunk egy keveset. Mire végeztem volna, már lehetett számítógépen is vágni, programokat tanulni. Szakmámba sok minden belefér, s vezető tanárunk is mindegyre hangsúlyozta: nincs idő az egyetemen mindent megtanulni, de kialakul mindenki érdeklődési köre, amiben majd képesítheti magát.
- Személy szerint hová soroltad be magadat az egyetem világában?
- Az elején magam sem tudtam, de aztán a fotó fele billent a hangsúly. Elég hamar rájöttem, semmi értelme azon gondolkozni, hogy hová tartozom, mert ugyanúgy lehet örülni a sikernek, legyen az a fotóban, a grafikában vagy a festészetben. Létezik egyfajta egyetemi hierarchia a szakok között: talán a grafika van legfelül, a festészet a második, de túl nagy a szabadság azon a téren, ami szerintem nem vezet sehová. A grafika és a fotó között sok az érintkezési pont, nagyon sok grafikus megtanult érteni a fotóhoz, de a fotósok nem igazán rajongtak a szabadkézi rajzért. A grafikus kollégák olykor irigyeltek bennünket a szakon belüli sokszínűség miatt. Például, hogy videót készíthettünk, hogy számítógépen dolgozhattunk, vagy hogy komoly fényképezőgépeket meg felszerelést kérhettünk az egyetem fotó szakáról.
- Volt-e mestered az egyetemen?
- Feleki Károly tanár urat mindenképpen annak tartom. Olyan tanár, hogy első-másod éven nagyon szigorú, mindenki retteg tőle, ő a fotórészleg dékánja, minden az ő kezében fut össze, egyszerűen nem lehet őt megkerülni. Jó, ha van egy olyan ember.aki rendet képes tartani. Nélküle nem igen lehetett volna ezt az új szakot megcsinálni, semmi hagyománya, felszereltsége nem volt, mindent az elején kellett kezdeni. Feleki tanár úr nem azt mondta, ha valami nem sikerült, hogy "hát ez jó, de...", hanem egyszerűen azt, hogy "ez nem jó". Megkövetelte a mindenfajta precizitást, tisztaságot, a maximálisat várta el az embertől. Kényes volt arra, hogy a kép technikailag tökéletes legyen, ne legyenek benne hajszálak, porszemek, nagyítás után ne legyen túlexponálva, ne legyen alulexponálva, a kompozícióról azt tartotta, az az igazi fotó, amiből már nem kell vágni, az ember eleve úgy komponálja, hogy hasznos képpel tölti ki az egész rendelkezésére álló keretet. Szerinte minél többet nagyítunk bele, annál gyengébb lesz a felbontás. Tulajdonképpen abban a pillanatban, amikor az ember a gombot lenyomja, akkor történik minden...
A szövő nénikét már lefotózták
- Egy interjújában megvallottad, hogy számodra nem a téma a fontos, hanem az ábrázolás hogyan-ja. Akkor egyáltalán, hogyan jön be a képbe a téma? Mert azért a munkáid mindig szólnak valamiről...
- Könnyen el tudok veszni a részletekben, nekem érdekesebbnek tűnik egy felület és egy forma kapcsolata, mint az, hogy egy nénike sző vagy éppen mit csinál. Azt már sokszor lefotózták... Nem is nagyon érdekeltek soha a hagyományos témák... Amikor apám még javában fotózott, nagyon szerette a cigányos témát, általában a szociofotót, én is próbálkoztam vele, kiváncsiságból, de kiderült, hogy nem szeretem, miért foglalkoznék akkor vele? Az egyetemen is próbálkoztam kuriózumokkal, aztán rájöttem, nem szeretem a csúnya dolgokat a látványban... Magyarországon létezik az "autonóm riport" nevű irányzat, egyfajta dokumentarista szociófotózás, ahol a fotós a saját szemszögéből örökíti meg a témát. Odakint járva, azt is érdekesnek tartottam, de közben a jó fotósok abból is kihozták a maximumot évtizedekkel ezelőtt... Maradtam inkább a formáimnál és a színeimnél, mert könnyebb egy ilyen alapállásból tovább építkezni valamerre, mint fordítva.
- Egyik megbecsült vendége vagy a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezte fotótáboroknak. Ugyan nem tudsz mindenikben részt venni, de ahol ott vagy, emlékezetes a teljesítményed. Mit jelentenek a táborok: impulzust? provokációt? feladatot?
- Valószínű, hogy a képeimet végül tábor nélkül is előbb-utóbb megcsinálnám. De a tábor nagyon jó azért, hogy kiemel a kötöttségből, s egy szabad munkatérbe és -időbe tesz át, amelyben nekem nincsen más dolgom, mint csakis a fotóval foglalkozni, napokon át. Feladatot rengeteget kapok az életben, ezt viszont alkotási lehetőségként fogom fel. Sok más fotóssal lehetek együtt, akik másként látják a világot, komunikálunk. De a legjobb mégis az, hogy a tábor olyan helyzeteket teremtett számomra, amelyekben akkor is fotóznom kellett, amikor különben nem is akartam volna. Muszáj volt valamilyen jó fotót csinálni akkor is, ha nem izgatott semmi, vagy nem tűnt semmi érdekesnek. Így el kellett gondolkoznom olyan dolgokon, amik nem érdekeltek, de akkor kellett hogy érdekeljenek. És nem biztos, hogy a válaszom sikerült vagy hogy jól sikerült, de arról szó sem lehetett, hogy automatikus válasz legyen.
Mindig a legelső a legjobb
- Sokat töprengesz, amíg lenyomod a kioldót?
- Nálam az újdonság élménye az, ami a legerőteljesebben foglalkoztat, Kolozsváron például, ahol már jó ideje élek, nem nagyon veszem észre a dolgokat, de egy olyan helyen, ahol először vagyok, ott fürgébben kiszúrom a számomra érdekes látványt. Rengeteget szoktam latolgatni, elmélkedni azon, hogy egyáltalán mit szemelek ki megörökítésre érdemesnek. Viszont a táborban nincs idő sokat töprengeni, egy-kettő dönteni kell... Igazából akkor látom, hogy az a fotó jó-e vagy nem, amikor eltelt egy fél vagy akár egy év is, akkor már nem vagyok elfogult a képeimmel szemben, letisztult az élmény, s nem sajnálok jó pár képet még kidobni... Volt egy periódusom, amelyben a végtelenségig exponáltam a képeket, mert élveztem és mert lehetett, de most már próbálom magam visszafogni, mert rájöttem, hülyeség a "minél több variáns" elmélete, ugyanarról a témáról szinte mindig a legelső kocka lett a legjobb, a legkifejezőbb. Még akkor is, ha egy kicsit alul- vagy felülexponáltabbra sikerült. Az volt az ihlet pillanata. Nagyon sokszor megjártam, hogy teteszett valami, csináltam róla tízet-húsz képet, vagy még többet, aztán mégis csak a legelső volt a legjobb. Pedig körbejártam, variáltam, de az volt a legjobb, amit legelőször megláttam és ami kiváltotta a szándékot, hogy lefotózzam. Utána mindig megállapítottam, hogy túl nagy felhajtást csináltam, fölöslegesen. Most már a digitális géppel is visszafogom magam, egyrészt nehéz tárolni a nagy mennyiségű képet, de szörnyen nehéz belőlük válogatni is. Egyáltalán, fölösleges annyi képet csinálni...
- Mi a fotográfusi ars poeticád?
- Nagyon sokat foglalkozom azzal, miként tudom rendszerbe szervezni, témába illeszteni a fotóimat. Úgy érzem, önmagában egy fotó túlságosan gyenge, másként fogalmazva, sorozatban sokkal erősebb lesz, sokkal jobban megmutatja, mit gondolok az illető témáról. A mai világban nem igazán van lehetőség egy képben ilyesmit elmondani, lehet, még magam sem tudom pontosan, mit is akarok, de talán ha témába vagy sorozatba válogatom őket, akkor aki kiváncsi rá, talán könnyebben leszűr belőle valamit.
Cseke Gábor
Szentes Zágon fotóművész (sz. 1976, Szilágynagyfalu).
A csíkszeredai Nagy István művészeti líceum elvégzése után a kolozsvári képzőművészeti egyetem fotó-videó-számítógépes képfeldolgozás szakból diplomázik 2002-ben, majd tanulmányait 2003-2005 között a budapesti Magyar Iparművészeti Egyetemen teljesíti ki. Tagja a stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesületnek és a Magyar Fotóművészek Világszövetségének. 2002-ben a See Orange fotópályázatán 3. díjat nyer. Gyomaendrődön, Zalaegerszegen, Csíkszeredában, Gyimesközéplokon, Gyergyóalfaluban, Csíkkarcfalván, Vízaknán, Gyergyószentmiklóson, Gyergyóremetén vett részt képzőművész- és fotótáborokban. 1993 és 2007 között szinte minden évben számos festészeti, grafikai és fotókiállításon, illetve filmfesztiválon vett részt külföldön és az országban.
*
2009 áprilisában, a csíkszentdomokosi HMKK-fotótáborban találkoztunk legutoljára. Lelkesen dedikálta Csomópontok című kolozsvári kiállításának gazdag, saját tervezésű és kivitelezésű katalógusát. Az első lapra ennyit írt tussal: "2009, Zágon, barátsággal Cseke Gábornak."
Szent a béke...
Illusztráció: Kiállítás * Szentes Zágon fotója
