Nyári mesék / Valami történt!

Fotó: Imreh Albert

Ez egészen biztos, mérget lehet rá venni... 


Tessék nézni azt a három asszonyszemélyt, ott a kirakat mellett. Az semmi, hogy olyan gondterheltek, de az egyik szüntelenül azt lesi, nem hallja-e valaki a közelükben azt, amiről a szó folyik? A másik a szöveget löki, a harmadik meg jelentőségteljesen hallgatja...


Berci bátyó már fél órája fixírozza őket képének keresőjén át. De csak a mimikájukat, a szájmozgásukat, a ráncok és a vonalak játékait látja, hang egy szemernyi se szűrődik el hozzá. Nem csoda: legalább 60-70 méterre van tőlük. Úgy állt meg a járgánnyal, hogy behúzódott vele egy rózsabokor mögé, s a villás ágak, a ritkás levelek között keresett magának ki- és rálátást a buzgón trécselő asszonyok csoportjára.


Mit nem adna, ha a szavaikat is hallhatná. Valami nagyon fontos, nagyon komoly dologról lehet szó: minimum egy házasságtörésre, bankrablásra, több szereplős karambolra, anyósversésre lehet gondolni, ha őket figyeli az ember. Kétségtelen, ezek mind-mind súlyos tettek, s a maguk helyén megrendítik a világ menetét, egyensúlyát. De lám, a nap süt, az üzletek kinyitottak, a járókelők zavartalanul sétifikálnak, a galambok az úttestre szottyant lótrágyában szemelgetnek, csak az a háromtagú kupaktanács izgatja fel az embert azzal, hogy örök rejtély marad: mi is történt valójában?

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (95)

Márkus Emilia

Bólogató nemzedék
1936 december


Agyuk átforrósodott a lelkesedéstől, tenyerük a tapstól. Vitaesték és előadások közönsége voltak, zsúfolásig megtöltötték a termeket és fülledt várakozásban lesték a szót. Micsoda tüntetés volt a magatartásukban, micsoda lelkesedés a tapsaikban! Ezt a közönséget figyelni szinte mindig tanulságosabb volt, mint a szónokra hallgatni. Magatartásukban a mai középosztály szelleme tükröződött! Azé az értelmiségé, melyben állítólag minden gondolat termőtalajára kellene, hogy találjon. A szomorú csak az, hogy ebben az „értelmiségben” csakugyan minden hang lelkesedésre talál.
Valaki szólt: „hárommillió magyar koldus” - zengett a taps. Más válaszolt: „Vigyázni kell a reformokkal” - zengett a taps. Öblös hang kiáltotta: „Az a fontos, hogy mi magyarok, bízzunk magunkban” - az arcok lelkesülten ragyogtak. „Mi a magyar Kálvária útját járjuk” - szólott a szónok. Válaszul boldogan zúgott a terem és Isten tudja, mi örülnivalót találtak ezen.
Szinte mindenütt és minden estén ezt lehetett látnom: jó és jószándékú urak tapsoltak mindenkinek! Lelkesedtek az üres szavakon, lelkesedtek lázas őrjöngőkért és lelkesedtek az okos higgadtakért. Legnagyobb sikere a legrégibb frázisnak volt, de bólogattak a jobboldali hangra és bólongattak a baloldali szóra is. Tapsoltak a földreform emlegetésének, de tapsoltak annak is, aki megkerülte annak említését. Dühösen, elrévülten, fölmagasztosultan tapsoltak. Mindenkinek! Rokonszenvüket nem aszerint mérték, hogy ki mit mond, hanem kizárólag aszerint, hogy mint mondja. Nem aszerint tapsoltak, hogy a hallott szó egyezik-e nézeteikkel, vagy sem, hanem mindenesetre tapsoltak mindenféle szónak. Mivelhogy nem voltak nézeteik….
Mindezt el lehet intézni azzal, hogy élő és szereplő, szónokot és közönséget adó nemzedékeink silányak, nádszálként hajlók és sokfelé helyeslők. Azzal, hogy a jövő megvetéssel a „bólogatók nemzedékének” fogja nevezni őket. De tünetekben több is tükröződik! Mert igaz, hogy mindenkinek tapsolnak, de miért tapsolnak mindenkinek? Igaz, hogy nem állanak ki semmiért, mert mindenkinek tapsolnak, de miért nem állanak ki? Csak önmagukban lenne az ok és semmi másban? Vagy csak abban, hogy tudják: nem igazi próféták a próféták, tehát nem lehetnek igazi hívők ők maguk. Hogy egész réteg gerinctelen és tétovázó, habozó és bólogató, annak mélyebb oka is kell, hogy legyen. Mert az ilyen gerinctelenség nem ok, hanem okozat!
Az ok nemcsak az, hogy e középosztály fiatalsága természet szerint ingadozó, mert középen van és nem alul vagy felül. Valami más is szerepel itt, mint egy réteg természetes bizonytalansága és természetellenes tájékozatlansága. Mert: aki minden igazságnak tapsol, az nem hisz az igazságban! Aki minden szónoknak tapsol, az nem hisz egyetlen szónoknak sem. Aki a szónak tapsol és nem a mögötte álló gondolatnak, az nem hisz a gondolatok megvalósulásában. Ennek a rétegnek, mintha egyetlen politikai nézete lenne: nem hinni a politikában! A pillanatot élvezni, a szó elhangzásának a pillanatát, mert érzi, hogy a szónak nem lesz következménye. Mélységes és alapvető tapasztalatok állnak e hitetlenség mögött. Észrevehették, hogy nálunk a szót nem követi tett, és a tervek értéküket vesztik a megvalósításban.
Valamikor a passzív rezisztencia volt a különlegesen magyar magatartás, ma a tétlen helyeslés. Gyökerében ez is ugyanaz: ellenállás, csak éppen barátságosabb. Mai társadalmunkban hatalmas tehetségi erők működnek. Ma még jogos önvédelemként a hazug és gyönge szándékok ellen. De ugyanezek az erők működhetnek holnap a szükséges teendők ellen is! Azzal, hogy lehetetlenné teszik egy közvélemény kialakulását, melyre hivatkozni és amellyel számolni lehessen.
Ez a bizonytalanság és hitetlenség egyre általánosabb! Mindenki orra elé néz és egy tál lencséért eladni a nagyobb igényeket gyakorlattá és rendszerré vált a hazában. Ez a rövidlátás, sajnos, nemcsak lealacsonyító, hanem szükségszerű és megokolt is egyben. Mert aki messzebbre tekint, bizonytalanságot lát! Aki eszméhez elszegődik, kétféle bizonytalanságnak teszi ki magát. Az egyik az, hogy az eszme vereséget szenved, a másik az, hogy győz, de a győzelem ára az lesz, hogy semmisem marad belőle.
Következményeiben ez annyit jelent, - és ez áll a mindenkit ünneplő tapsok mögött - hogy a társadalom részeire bomlik. Mozdulatlan és mozdíthatatlan lesz, merev és tehetetlen, tehetetlenségénél fogva leszerelője és meghiúsítója minden változtatásnak. Hogy ez miért veszély, arról talán fölösleges is szólni. Mert egy bizonyos: merev társadalmak nem átalakulni szoktak, hanem felrobbanni.

Irta: Szabó Zoltán

Charlie Chaplin új filmje
1936 december


Charlie Chaplin Aranyláz-ának egyik jelenete kis fabódéban játszódik, melyet a lavina szakadék szélére sodort. A házikó hátborzongatóan hintázik a mélység fölött, minek következtében két lakója - Chaplin és partnere - rendkívül kómikusan dülöngél benne. Ellenállhatatlanul nevetséges volt ez a jelenet és közben idegtépően félelmes. Kómikum és borzalom: ez tölti meg - most már teljesen - a legújabb Chaplin-filmet, a Modern idők-et.
Ami a régebbi filmekben csak egy-egy jelenetnél érvényesült, az a Modern idők-ben már alaphangulat. Soha még ennyire nem tért vissza Chaplin az ősburleszkhez és sohasem töltötte meg művét ennyi borzalom. Az ember végigneveti az egészet és közben valami gyötrő feszültséget és félelmet érez.
A munkás-etetőgép elromlik és a levessel nyakonönti, a kukoricával szájonvágja áldozatát; az éjszakai áruházban bekötött szemmel görkorcsolyázik a jókedvű Chaplin a szédítő mélység szélén; a gyárban egy munkás a gép kerekei közé szorul és a kerekek szörnyű játékot kezdenek vele; a börtönben Chaplin kokainmámorban vonaglik és fintorog - hogy csak néhány példát említsek. Csak nagy ritkán akad borzalomnélküli humor is, mint például a sült kacsa körülményes felszolgálásának jelenete, vagy a nagyszerű halandzsa-énekszám, mely egyébként Chaplin első megszólalása a filmen.
Mindez nem véletlen. A kacagtatónak és a hátborzongatónak ez a furcsa vegyítése, az új Chaplinnek ez a szinte démoni vonása világnézetet jelent. Azt hiszem, nem Chaplin az első, aki így és ilyennek látta a világot. Hasonló démoni hangulat árad egyes régi, rövid burleszkfilmből, - sőt a mai népszerű Miki-jelenetekből is. De régebbi példát is találunk: Wilhelm Busch tréfás rajzsorozatait. Angyali humor van a Busch-rajzokban, szívből nevetünk rajtuk és közben kissé szorongva kérdezzük: szadista volt ez az ember?
A tréfa mögött mindenütt csupa kínzás, ember- és állatnyúzás, orrbarugás, fejbeverés, primitív és mégis válogatott kegyetlenkedés. Charlie Chaplin világképe tulajdonképpen sötét és félelmes. Az élet borzalmas és humorral kell enyhíteni - mondja. És itt (elismerem: merész a képzettársítás) Dosztojevszkijre kell gondolnom. Chaplinnél a humor enyhíti úgy a borzalmakat, ahogy Dosztojevszkijnél a jóság.
A Dosztojevszkij-emberek a legmélyebb bűnökön keresztül jutnak el a jóság legmagasabb fokára - Chaplin legkegyetlenebb borzalmakon keresztül éri el a humor legmagasabb fokát. Kétszer néztem végig a Modern idők-et és végül igazat adtam Charlienak. Igen, Charlie, az élet értelmetlen és elviselhetetlen és ha nevetni tudunk rajta, az még a jobbik eset. De ne tévesszen meg bennünket ez a nevetés: Pán groteszk rikoltozása mögött a páni félelem reszket. Legyünk őszinték - a legtöbb dolog hajmeresztő.
Legalább is ebben a társadalomban. Chaplin új filmjében éles társadalomkritikus - éles, de nem mindvégig következetes. Magában hordozza a kispolgári társadalomkritika minden erényét és hibáját. Nagyszerűen lát, de nem mer egy bizonyos határon túl látni. Új filmjével kapcsolatban egyes körökben " marxista tendenciá"-ról beszéltek. Úgylátszik nem ismerték sem Chaplint, sem a marxizmust.
Charlie már kosztümjével is a lecsúszott kispolgárt személyesíti meg, aki makacsul és reménytelenül ragaszkodik a polgári rekvizítumokhoz: az ütődött keménykalaphoz, a viharvert zakóhoz, a szánalmas kis sétapálcához. A munkások közé csúszott le, az ő sorsukat szenvedi, de szolidaritás még nem fűzi hozzájuk. Lázadozik a Bedeaux-rendszer, a kizsákmányolás, a munkanélküliség, a hatósági képmutatás és kegyetlenség ellen - de magányosan lázadozik, a maga külön útjain.
Nem akarja megváltoztatni ezt a rendet, sorstársai nem érdeklik: csak menekülni akar, még hozzá egyedül, legfeljebb kettesben. A híres zászlójelenet ragyogó és mély szimbólum: véletlenül van a kezében a vörös zászló, önkéntelenül, akaratlanul kerül a menetelő forradalmi tömeg élére, mint ahogy korunk egyes kispolgári jellegű forradalmaiban is a céltudatos proletártömeg sodorta maga előtt a bizonytalan és passzív kispolgár-réteget, melyet csak a látszat tett meg a forradalom vezetőjének.
De megvan Chaplinben a kispolgári kritika nagy erénye is: az önkritika. Megsemmisítő ítéletet mond a kispolgári életlehetőségek fölött. Nemrégen még minden amerikai munkás a tarsolyában hordta a kispolgári sétabotot; mindegyik megcsinálhatta előtt-utóbb a maga kis karrierjét. Chaplin keserű fintorokkal állapítja meg, hogy ez ma már lehetetlen. Mindig közbejön valami és az egyszobakonyhás paradicsom vágyálmából, melyet oly bájosan elevenít meg a lány előtt a film elején, torz karrikatúra lesz a második rész csodálatosan düledező viskójában. A "meghitt otthon"-ban eltörik alatta a szék és a legszebb pillanatokban mindig fejére esik egy gerenda.
Büszkén és optimistán ugrik fejest a mélynek látszó vízbe, hogy aztán fájdalmasan üsse be fejét a sekély pocsolya fenekébe. Csak egyszer van igazi sikere: mikor halandzsázik. De akkor is közbelép a hatóság és Charlienak menekülnie kell a lánnyal. Utolsó jelenet: végtelenbe vesző út, a két ember elindul, reménykedő zene, optimizmus. Annyiszor nem sikerült, talán most az egyszer mégis; most már legalább ketten vannak és szeretik egymást. Régebbi filmjei végén Charlie magányosan vágott neki ennek az útnak. Most már legalább van, aki szereti: de kérdés, megold-e minden problémát a szerelem?
És jobb-e a világ, ott, a hegyeken túl? Megtalálhatja a boldogságot az a mai ember, aki társadalom nélkül próbál élni? Van-e egyáltalában boldogság; akad-e sok pillanat az életben, melyhez így szólunk: Verweile doch, du bist so schön; és ha igen, sokáig fogva tarthatjuk-e az ilyen pillanatokat? Minderre nem ad választ a Chaplin-film - de talán nem is igazságos, ennyit követelni tőle. Szép film, elgondolkoztató, groteszk és hátborzongató - szóval nagyjából olyan, mint az élet.




Erdélyi ősbemutatók
1936 december


Az Erdélyi Szépmíves Céh s a vele összeköttetésben álló Thália R. T. színtársulata, erdélyi viszonylatban jelentékeny összegű pályadíjat tűzött ki még a nyáron, színművekre. A pályázattal azt a célt kívánták szolgálni, hogy a kolozsvári magyar színpadot a lehetőség szerint függetlenítsék a budapesti színházak műsorpolitikájától és a megszületendő erdélyi színműírás bemutató színpadává avassák.
A kísérlet nem új. Csak az idők haladtak, az Erdélyben élő és dolgozó magyar írók öregedtek s úgy érzik, hozzáöregedtek a feladatokhoz, melyeket a színpad állít a maga különös követelményeivel az író elé. 1923-ban Janovics Jenő már írt ki hasonló céllal drámapályázatot s a bírálók közt volt akkor a feledhetetlen Kuncz Aladár is. Az eredmény nem sok kilátással kecsegtetett, bár a pályanyertes Gulácsy-darab értékes munka volt s kívüle még Karácsony Benő és Bárd Oszkár darabjai a tisztes siker jegyében kerültek színre. Miért kellett ennek a szép kezdésnek mégis megtorpannia?
A színházépület, melyben a kolozsvári magyar színtársulat játszik, valamikor nyári színház céljaira épült, de annak is rosszul. A nézőtéren szétfolyik a hang és nagyrészben elvész, mielőtt a közönség füléhez érkeznék. Legkevesebb húsz széksorban a halkabb „szívhangok” egyáltalán nem érvényesülnek. Bensőséges hatások elsikkadnak. Ebben a helyiségben csak nagyon kiélezett, brutális hatásokra lehet építeni, durva helyzetkomikumokra vagy magas hanghordozással elszavalt tirádákra. A szöveg irodalmi megmunkálása egészen meddő erőlködés. Éppen a szöveg jut el hézagosan a közönséghez s minden szépsége, finomsága kárbavész.
Másodszor: megfelelő mennyiségű próba nélkül lehetetlen megfelelő minőségű előadást nyujtani. Vidéki viszonylatban (és Kolozsvár színházi szempontból bizony mégis csak vidéki viszonylat), ahol sűrű egymásutánban kell kihozni a bemutatókat, nyolc-tíz próbánál a legjobb esetben sem kaphat többet egy-egy darab.
A színészek még az abszolút szövegtudásig sem juthatnak el, pedig az igazi művészi megformálás, a belső kiérlelés munkája csak ezután következhetik. Enélkül a rendező sem lát tisztán, maga a szerző sem lát tisztán s a színpad által feltétlenül megkövetelt törlésekre, hozzáírásokra, legömbölyítésekre nem marad sem idő, sem alkalom. Ennek következtében a jónak igérkező darab is félignyers állapotban kerül az „ősbemutató” terítékére s az angolosan kisütött bélszínt vidéken sem mindenki szereti.
A közönség a maga kész pénzéért kész produkciót kíván. Merő lelkesedésből és az ügy iránti áldozatkészségből megnézi ezeket az ősbemutatókat egyszer, kétszer, háromszor, de lelkesedése végülis lelohad, fordított arányban egyre növekvő bosszúságával s végülis kiábrándultan fordít hátat a legjobban beharangozott kísérleteknek. A szerzőre származó anyagi haszon is kétesértékű, ha mégolyan magas összegűek a pályadíjak. A félsiker az önbizalmat ingatja meg s további próbálkozásnak eleve kedvét szegi. Pedig epikában és lírában nehány tagadhatatlanul értékes mű került már ki az erdélyi műhelyekből s alig hihető, hogy ezen a tájon éppen a színműírói vénának apadtak volna ki teljesen a forrásai.
Az új kísérlet újabb tanulságokat és újabb bizonyítékokat szolgáltatott a régiek mellé. A pályázat bírálóbizottsága egyhangúlag Tamási Áron darabját ítélte a kitűzött díjra érdemesnek. Tamási Áront eddigi irodalmi munkássága után már nem kell sem különösképpen ajánlani, sem mentegetni a közönség előtt. Köztudomású, hogy nemigen szokott megalkudni sem témában, sem kivitelben a közönségigényekkel, de nincs is már szüksége erre.
Ami az ő kezéből kikerült, még féligsikerülten is magán hordozta a tehetség letörülhetetlen jegyeit. Színpadon eddig csak Énekes madár című mesejátékával találkoztunk s már ott is annyi tiszta költészetet, annyi keresetlen, üde naivitást árasztott a nézőtérre, mint nagyon kevés színpadi mű az utolsó évek magyar irodalmában. A jelek arra mutattak, hogy ezen a területen is hamarosan meg fogja találni azt a műformát, mely tehetségének legjobban megfelel.
Új darabjának Tündöklő Jeromos címet adta. Jeromos, a főhős, félig élő alak, félig megszemélyesítés. Idegenből érkezik váratlanul a székely faluba, ismeretlen forrásból szerzett sok pénzzel s nyomban át akarja venni a vezetést a falu fölött. Eszközeiben csöppet sem válogatós. Ha lányhoz akar jutni, annak vőlegényét megbicskáztatja vetélytársával, hogy ilyen módon mindkét lehetséges ellenfelet eltávolítsa útjából. A plébánost kegyes ajándékkal, az oltárra készítendő arany angyalokkal akarja lekenyerezni. A jegyzőt valami teleküggyel, kapzsisága révén fogja meg. Csak a Bajna Gáborral való küzdelemben marad állandóan és végképpen alul.
Ez a Bajna Gábor iskolákat végzett falusi fiú, aki visszatért apái földjéhez s minden gondja-bajában tanácsadója, vezetője falusfeleinek. Ha a darab az angyal és ördög harcát példázza a szegény, esendő falusi lelkek birtokáért, az ördögöt Jeromos, az angyalt Bajna Gábor személyesíti meg. A többi szereplők rokonszenve felváltva ingadozik a kettő között, míg végül határozottan az angyal pártjára szegődik s Jeromost ugyanaz a bicska végzi ki, melyet ő nyomott az első felvonásban a gyilkos vetélytárs kezébe.
A darab a kidolgozásban Tamási minden vonzó egyéni tulajdonságával ékes. A bőven buggyanó humor közvetlen közelében kicsapó tragédia, mellyel ő a székely vérmérséklet tragikus végletességét szokta sikerrel ábrázolni, itt is jelen van. A hősködő kis Ábelt és srófos elméjű édesapját látjuk viszont a minden hájjal megkent kocsmáros és süvölvény-fia képében, akik első látásra eladják magukat az ördögnek, de - némi fenntartással, hogy a kellő pillanatban ellene fordulhassanak. Három kabinetalak - kár, hogy olyan hevenyészetten felvázolva - a falu papja, jegyzője, tanítója.
S kitűnő torzkép az angyalfaragó falusi asztalos. Az egyetlen jelentősebb nőszereplő passzív líraiságában harmatos-gyöngén lányportré. A két egymásra acsarkodó vetélytársból alig látunk valamit. Nehány mondat után már halott az egyik s a másikból csak az alélt lánytól búcsúzó, fojtott vallomásban kapunk valamivel többet. Ez a nehány mondat azonban a maga darabos, ügyetlen férfilírájával, főékessége, tiszta gyöngyszeme a darabnak.
Egészében a Tündöklő Jeromos jóval fejlettebb kísérlet az Énekes madárnál. Nagyon kevés és nem is jelentős beledolgozással alkalmas volna, de méltó is lenne a teljes sikerre. Bajna Gábor alakjával van baj, akiből a szerző jóval kevesebbet mutat meg az okvetlenül szükségesnél és jóval többet beszéltet róla, mint amennyit a színpad megbír. Hatásával itt is, ott is találkozunk, de a varázserőt, mely e hatásokat kiváltja, nem látjuk megnyilatkozni sehol. Jeromos alakját pár mondattal kifogástalanná lehetne tenni, ha ez a pár mondat többet valószerűsítene és kevesebbet stilizálna rajta.
Általában pedig az előadás is ott tévesztett irányt, hogy komor misztérium színét adta az alapjában komoly, de színeiben humoros játéknak. A humor mögött lappangó keserűséget domborította ki ahelyett, hogy mentől játékosabbra vette volna a vidámságot, melyen a komolyságnak minduntalan és annál hatásosabban kellett volna átcsillámlania.
Vásárhelyi Ziegler Emil, a tehetséges festőművész, mesekeretet adott a darabnak pompás díszleteivel és mesekosztümökbe öltöztette a két valószerütlen főhőst, akik pedig hús-vér ábrázolásban pontosabban és helyénvalóbban hatottak volna. A rendezésnek ez a félrehangoltsága vegyes érzelmeket keltett a nézőben és a legfontosabb momentumoknál tájékozatlanul hagyta, a kevésbé jelentőseket pedig túlhangsúlyozta a hatás egységének rovására.
Emiatt nem tudtak kibontakozni a darab tényleges értékei s bizony kevés kedvező kilátást nyitottak a tervezett további ősbemutatók számára. Az is lehet azonban, hogy a színpadi megoldásban sok nehézséget támasztó Tamási-darab után sorrakerülő művek már kevesebb gondot adnak rendezőnek, színésznek, közönségnek s a most szerzett tanulságok felhasználásával kevesebb műhiba csúszik be a további kísérleteknél.
Mint halljuk, a Kolozsvárt bemutatóra kerül darabokból négyet a Vígszínház is műsorába iktat, Bánffy Miklós főrendezői közreműködésével. Ezek között tehát a budapesti közönség is találkozik majd Tamási darabjával s nem kétséges, hogy szerencsésebb színpadi kivitelben. Jób Dániel látta a kolozsvári ősbemutatót s ez biztosíték arra, hogy nem a hibákat fogja átvinni az előadásból a maga közönsége elé.

(Kolozsvár, 1936 nov.)

,,Karácsonyra mindenki gázálarcot vegyen!”
1936 december


Kaposvár, december 13.
Nagy meglepetést keltett mindenütt Kaposvár polgármesterének, dr. Kaposváry Györgynek az az eredeti ötlete, hogy a város tisztviselői a szokásos karácsonyi segély helyett gázálarcot kapnak.
- A hír abban a formában, hogy a város valamennyi tisztviselőjének karácsonyra segély helyett gázálarcot vesznek, téves-felelte.
Újságunk tudósítójának kérdésére a polgármester:
- Csupán a légoltalomban aktívan résztvevő várost tisztviselőket és alkalmazottakat látja el a város hivatalból gázálarccal. Akciómmal rá akarom nevelni a város polgárságát arra, hogy a gázálarc viselését ne tartsa tréfának, hanem kényszerű szükségnek. Példát akarok mutatni magam is, a tiszviselőtársaim is a gázálarc használatára. A légvédelmi gyakorlatok alatt a fejünkre húzzuk a gázálarcot, hogy mindenki lássa, nem üres szórakozásról, hanem életbevágóan fontos védekezésről van szó. A mai európai feszültségről van szó. A mai európai feszültség melletti országszerte ki kellene adni a jelszót: karácsonyra mindenki gázálarcot vegyen!



Teleki Pál a nemzetek közötti békés együttműködésről
1937 január


Szombathely, január 10.
Vas, Sopron és Zala vármegyék cserkészszervezetei vasárnap közgyűlést tartottak Szombathelyen. A gyűlést Pető Ernő egészségügyi főtanácsos nyitotta meg. Miután a kormányzót, a belügyminisztert és a kultuszminisztert üdvözölték, megválasztották védnöknek a jelenlevő Grósz József püspököt, vitéz Jány Gusztáv tábornokot, Liber Béla főigazgatót, Teleki Béla gróf zalai főispánt és vitéz Tamás István zalaegerszegi polgármestert. Éry Emil az országos cserkészszövetség üdvözletét tolmácsolta, majd Teleki Pál gróf tb. főcserkész vetett visszapillantást az elmult negyedszázadra.
- A cserkészet - mondotta - nem egyesület, hanem mozgalom, amelynek célja: jobb honpolgárok nevelése.
Megemlékezett a magyar cserkészek dicsőséges külföldi szerepléseiről és elmondta, hogy a gödöllői jamboree rendezését ellenezte. A jamboree a cserkészet reklámja, amelynek itthoni rendezése hasznára lehet az országnak, de nem a cserkészetnek.
Most már mindenki látja, hogy a jamboree sokat ártott. Elismert, hogy a gödöllői jamboree külföldön használt a magyar népnek, de a cserkészet szenvedett általa és újból kellett kezdeni sok mindent. Először is ki kellett küszöbölni a társadalomból azt a felfogást, amely a cserkészetet rossz értelemben vett nemzetköziséggel vádolja.
A nemzetek közti békés együttműködésen alapuló munka még nem nemzetietlen nemzetköziség! A cserkészetnek nem szabad semmit követelni sem az államtól, sem a társadalomból, hanem önmaga erejéből kell mindent előteremtenie.
Végül tisztújítást tartottak és a cserkészkerület elnökévé újból Pető Ernőt választották.




Mussolini többéves békét jósol Európának
1937 január


Berlin, január 17.
A Völkischer Beobachter vasárnapi számában közli római munkatársának Mussolini miniszterelnökkel folytatott beszélgetését. A Duce a többi között a következőket mondta:
- Az elmult esztendőben létrehoztuk a Berlin-Róma-tengelyt, ami Európa megerősödésének kezdetét jelenti. Nem hiszem, hogy valaha is megvalósulna az európai Egyesült Államok eszméje, de bízom az európai eszme feltámadásában, ami annak felismeréséből eredhet, hogy kulturánknak, egész műveltségünknek, sőt létünknek egyetlen közös ellensége van: a bolsevizmus.
Az angol-olasz megegyezés mindenesetre az enyhülés kezdetét jelenti és számíthatunk többéves békés fejlődésre.
Felhasználjuk majd ezt az időt, hogy folytassuk békeművünk felépítését. A földközi-tengeri egyezmény csak erősítheti a német-olasz tengelyt és látható jele azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket az európai béke biztosítására végeztünk.
A spanyol kérdéssel kapcsolatban Mussolini kijelentette, hogy Olaszország nem használja fel ürügyül a szovjet beavatkozását arra, hogy megvalósítson bármiféle területi törekvést.
A tudósító végül azt a kérdést tette fel a Ducenak, hogy Spanyolország, vagy Katalónia területén szovjet köztársaság megalakulása a status quo megváltozát jelentené-e. A Duce a kérdésre csak egy szóval válaszolt: Természetesen!




Megalakult a Magyar Izrealiták Szentföldi- és Egyéb Telepítéseket Támogató Egyesülete
1937 január


Budapest, január 17.
Vasárnap a pesti izr. hitközség székházában új egyesület alakult meg, amely arra irányul, hogy a hazai zsidóság ama tagjait, akik Palesztinában akarnak maguknak egziszenciát teremteni, intézményes támogatásban részesítse. Stern Samu elnöki megnyitójában rámutatott arra, hogy az új egyesület programja gazdasági munka és magyar munka, mert a magyarországi munkanélküli izraelitákat akarja Palesztínában munkához segíteni, ezzel tehát a magyar munkanélküliséget enyhíteni.
Dési Géza nagy beszéde után egyhangúlag megalakították az új egyesületet, amelynek elnökévé dr. Hevesi Simon vezető főrabbit, elnökhelyettesekké dr. Birdt Samu szegedi községkerületi elnököt és Székely Dezső műépítészt választották meg.

Nyári mesék / A Sors Embere

Fotó: Imreh Albert

Valahányszor Berci bátyó beszabadul a közeli városba - értsd: a járgányával eljutott a központi parkolóig -, ott rendszerint János fogadta, a parkolóőr, aki mindig vastag jegytömböt szorongat a balkezében. Biztonság végett. Hogy mindig legyen. Kéznél. Ha kell...


Rendszerint kell is. A városban nagy a forgalom. De Berci bátyótól nem fogad el parkolási díjat. Azt mondja: "Magának behunyom a szemem!" Bátyó hiába méltatlankodik, hogy a fogyatékosok így, a bénák meg úgy, és hogy törvények is vannak a világon, ez a János őr a kedvezményeket egyszerűen úgy akarja feltüntetni, hogy minden az ő jóindulatától függ, az is, hogy az olyan ember, mint Berci bátyó, ingyen parkolhat a város szívében.


Nagy szó!


Bátyó pedig, hogy a parkőr mégse érezze magát olyan magas lovon, minden alkalommal a zsebébe nyúl, s azzal a pénzzel, amit megspórol neki a hivatal, csakazért is sorsjegyet vásárol a parkőrtől. Mert hogy szavamat ne felejtsem, János egyik kezében a parkolójegytömböt szorongat, a másikkal meg drótra fűzött, borítékolt sorsjegy-koszorút kínálgat fűnek-fának. Így aztán nem is panaszkodhat, hogy nincsen elég forgalma. Egyik kezével elvesz az emberektől, a másik kezével nemkülönben, viszont nyitva hagyja a remény kiskapuját azzal, hogy esetleg - most fogózzunk meg! - ránk mosolyog a szerencse.


Berci bátyó el is nevezte a Sors Emberének, mondván, hogy éppen úgy működik, akár az élet: nagyobb részt előszeretettel sújtja a földi halandót, s csak nagyritkán, elvétve emeli föl. 

Nyári mesék / Jégvirágok

Fotó Imreh Albert

Gréte elszunnyadt az ablak előtt. 


Nemrég ebédeltek, Berci bátyó ilyenkor beleájul egy jó, zuhanós, mindent elfelejtető délutáni álomba, amelyben visszatér korábbi énje, amely még fürgén járt-kelt a világban, mint minden épkézláb ember. És szalad, és labdát kerget, hegyet mászik, országúton gyalogol...


Szerencsére, mindez visszatérő álom. Jól el lehet benne bújni.


Gréte viszont ilyenkor, embere alvása idején az ablak elé ül, hogy olvasgasson. Ez az egy-másfél órácska az ő ideje. Olykor levelet ír, máskor recepteket másol, belenéz a Berci bátyó által már kiolvasott újságokba vagy kézimunkázik. A fontos: ne azt csinálja, amit a nap többi részében.


De ezen a délutánon valahogy ő is elszunnyadt. Az ablakot vastagon belepte a jégvirág, csak a szűrt, tejszerű fény tört magának utat, minden ami cselekvés és látvány, az teljességgel odakint maradt. Grétének csak egy lehetősége maradt: önmagába nézni. Ehhez viszont el kellett jutnia a révület állapotába, amely az egész nyomorúságos házat bevonja a jégvirágos szürkület áthatolhatatlan redőnyével. A hangok eltávolodnak, a külső ingerek elülnek, a gondolatok mintha vattával bélelt fészekben ringatóznának, ahogy a köd ül meg az erdők-mezők fölött: ki is csapódik, marad is belőle a levegőben, egyszóval a köd is szundít, meg a jégvirág, és lekókadt feje mélyén szunnyad Gréte is.


Olyan buzgón szunnyad, hogy megnyíló szájából a nyála is megcseppen a terítőre...


És közben fiatal leánykorában jár, egy szál nyári ruhában, amelyet jobbra-balra kapdos a szél, amely nem túl heves, de nem is kíméletes, mert olykor nyakába fújja a lenge vásznat, s ő mindegyre visszagyűri kivillanó, libabőrös combjára, mely olyan feszes, mintha szobrász faragta volna. Szerencsére, senki sem jön vele szembe, csak egyedül van a széllel, ketten birkóznak szeliden, kitartóan, de mintha nem is birkózás lenne ez az egymásnak feszülés, hanem egyenesen ölelkezés... 


De hogy lehet a széllel ölelkezni? Ezt már nem tudja meg soha Gréte, mert hiába remélte, hiába próbálkozott, ez a szunnyadásos álma később sose tért vissza. Akár csak annyi szép, titokzatos pillanat elmúlt életéből...

Kölcsönsorok: Fordítói örömök (2)

Veresspál: A fekete zongora 1

Ahogy számítottam, reggelre megérkezett Francisko levele, amelyben örömmel ad engedélyt fordítása közlésének, annál is inkább, mivel ki tudja, mikor gyűl össze annyi Ady-fordítása, hogy egy folyóirat közlésre való csokrot köthessen belőlük.


Ő is, én is - vagyis mindketten - tudjuk, hogy ez a pillanat nem mindennapi. Mit számít az, hogy a Fekete zongora látszólag "könnyű" vers, hiszen alig 2x6 sor, azok is rövidek, rímképlete nem túl komplikált, dallama világos -. éppen csak értelmezésével van ma is fennakadva a világ. Amilyen megrökönyödést és visszhangot keltett a vers felbukkanása, ugyanúgy a titokzatosság borzongató varázsával hat ma is, s nem csupán az olvasók körében. Sokan szavalták, sokan értelmezték, képzőművészek próbálták illusztrálni, motívumvilágát a vonalak és formák nyelvére lefordítani.


És akkor jön Kocsis Francisko és nagy merészen ír egy román Ady-verset. Előáll egy tökéletes verzióval. (Már amennyire bármelyik verzió tökéletes lehet...)


ADY ENDRE

Pianul negru

(A fekete zongora)

Pian nebun: plângi, nechezi, şuieri.

Cine n-are vin fugă vârtos,

Acesta-i pianul de-abanos.

E cântul vieţii ce-l sorb

Zdrăngănitul meşterului orb.

Acesta-i pianul de-abanos.

Larma din minte, lacrima,

Praznicul dorinţelor avan,

Toate, toate-s ăst pian.

Inima zăludă, vinoasă,

Pe ritmu-i sângele şi-l varsă.

Acesta-i negrul pian.

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

Kocsis virtuóz módon rúgta fel a költő állította csapdát: nem arra helyezte a hangsúlyt, hogy az ez a fekete zongora szókapcsolatot formálisan egy az egyben behelyettesítse. Persze, előfordul, hogy talált volna ilyen megoldást is, de ő többet akart: olyan költői szépségeket lopni ráadásként is az Ady-versbe, melyekkel annak iracionális elemei megsokszorozódnak, fölerősödnek. Ilyen mindenek előtt az Acesta-i pianul de-abanos, mely teljesen uralja az első strófát. Íme a hűség érdekében tett ferdítve fordítás kulcsa e vers esetében. A többi szinte maga magát adja, kínálja.

Szabad és el is kell távolodni Ady mintájától, hogy újra értelmezhessük és megérthessük korszakos nagyságát. Fogalmi rendszere mellett át kell élnünk azt a világot is, melyben ő költő lett, s amely az ő halálával együtt véglegesen eltűnt a süllyesztőben. A minap, a vers internetes kapcsolati rendszerét vizsgálgatva, XIX. század végi szellemes krimire bukkantam, mely A fekete zongora címet viseli és bevallottan az Ady-vers apropójával indít, előtérbe hozva az Ignotus féle reakciót: „Akasszanak fel, ha értem.”

Minket már nem kell hogy felakasszanak. Igaz, a verset nem értjük, de azt már tudjuk, hogy nem a zongorát, hanem elsősorban magunkat kell mindig értelmeznünk.

 

Veresspál: A fekete zongora 2.

Ui. Időközben egy harmadik öröm is ért: Francisko elküldte a Contemporanul folyóirat egyik idei tavaszi számát, amelyben Borbély Stefan vásárhelyi kritikus méltatja közös cikkben Teodor Borz, illetve Dan Culcer versköteteit. Az utóbbiról írva, ami fordításaim révén kétnyelvűen jelent meg, megemlíti:

" Aspiraţia de a scrie o poezie transilvăneană hibridizată lingvistic – adică aşa cum se vorbeşte îndeobşte în zonă – traversează secţiunea finală a Utopiei, scrisul în oglindă, la două mâini, avându-l ca protagonist pe poetul clujean Cseke Gábor, prieten de tinereţe. În acord cu intenţia poetică dintâi, Utopia chiar are caracterul unui volum în oglindă, versiunile româneşti, originale (uneori reelaborate) ale poemelor găsindu-şi echivalenţe maghiare foarte iscusite."

Mondjuk, ez nem sok, de legalább ennyi...

Kölcsönsorok: Fordítói örömök (1)

Ma kettős öröm ért, abbeli minőségemben, hogy időnként igen-igen szeretek verseket fordítani,s egyáltalán a műfordítás kérdéseivel elbíbelődni.


Az első örömöt Teodor Borz marosvásárhelyi költő okozta azáltal, hogy megajándékozott legújabb verskötetével (Colivii. Editura Ardealul, Tg. Mures, 2011). Ez már olyan családi szokás közöttünk: nem az első eset, hogy megtisztel műveivel, s érdekes módon, azonnal lázba is hoz velük, mert úgy lapozok belé könyveibe, hogy már próbálgatom is egyúttal a hirtelen felderengő magyar változatot is. Jó olvasgatni, ízlelgetni leheletfinom lírai-gondolati rezdüléseit. Külön szerettem annak idején Robinson mester Péntekjéről írt ciklusát , s nem nyughattam, amíg nem magyarítottam az egészet.


A mai ajándékból is elkészült négy gyorsfordítás, teszem ide máris mai bejegyzésként, az eredetiekkel együtt, tovább gazdagítani azt a még mindig csak kéiratban lévő, véglegesítés előtt álló antológiát, amelynek alapjait 2009 nyarán raktam le az urszu2-n.



Teodor Borz


Don Miguel de Cervantes Saavedra


Úgy tűnik, Sancho Panza,
megelégelve hitegetést és lazsnakot,
így szólhatott Don Quijotéhoz
hogy jobb lett volna inkvizítornak lennie
II. Fülöp védőszárnyai alatt,
mint kóbor lovagnak.
Ekként, gazdája hatalmat szerzett volna, 
neki, Sanchonak állás kerül
segédjeként a vétkezőket
tűzzel-vassal megváltani.


Ezeket mondta neki az erdőszélen
ahol megéjszakáztak
és Don Quijote gondolkodóba esett


Ezen közben,
Don Miguel de Cervantes Saavedra
egy fatörzs mögül követve őket
mindent hallott és látott,
s feldúlt szívvel és elmével
ekként szólt:
drága gyermekeim,
hát elfelejtettétek amire tanítottalak,
ti álmok kergetői?


Mert az ügybuzgóktól megszabadítottalak.


Ezzel szülőatyjuk és mesterük
könyvborítók közé zárta őket
és csak ő tudja
merre vette útját.


1616 április 22-e volt amikor
odaért
69 évesen.


Se pare că Sancho Panza,
sătul de promisiuni şi ciomăgeli,
i-ar fi spus lui Don Quijote
că mai bine s-ar fi făcut inchizitor
sub oblăduirea cucernicului Filip al II-lea
decât cavaler rătăcitor.
Astfel, stăpânul ar fi dobândit putere,
iar el. Sancho, o slujbă
numai bună să-1 ajute
în mântuirea prin foc a păcătoşilor.


Acestea i le spuse la marginea pădurii
unde înnoptaseră
şi Don Quijote rămase pe gânduri.


Întru acestea,
Don Miguel de Cervantes Saavedra,
supraveghindu-i de după un trunchi,
auzi şi văzu
şi i se zbătu mintea şi sufletul
şi grăi:
dragii mei copii,
oare aţi uitat ce v-am învăţat,
zburdalnicilor întru vise?


Că de cuvioşii de ei eu v-am scăpat.


Apoi tatăl şi maestrul lor, 
îi închise între nişte coperte 
şi porni spre o destinaţie 
numai de el cunoscută.


Ajunse acolo
la data de 22 aprilie 1616
şi avea 69 de ani.




Váltságdíj
(Rascumparare)


bármennyit megadnék annak a szűznek
aki megmenti az elítéltet
ki áldozata lenne a máglyatűznek


Újra és újra visszatérő álmom
hisz az elítélt én vagyok -
a halálom.




Plătesc oricât acelei fecioare 
care îl va scăpa pe cel 
condamnat la spânzurătoare.


Şi visul acesta îmi apare mereu. 
Poate cel condamnat 
sunt eu.




Az ég
(Cerul)


Ó, hogy hasít a kés az eleven húsba
a vágóhídon
s hogy siratja illatát
az ibolya
mikor az ekevas mint 
éhes kutya
a nyöszörgő földet harapja.


Szerettem volna feledni
azt az elszivárgást.


Némán
borul fölénk  az ég.


O, cum taie cuţitul în carne vie
la abator
şi cum îşi plânge parfumul
vioreaua
când plugul intră
ca un câine flămând
în pământul ce geme.


Aş fi vrut să uit însângerarea aceea.
Ne acoperă cerul în tăcere.




Emlék
(Amintire)


Furcsa egy eb. 
Nem ugatta meg a holdat éjjel,
de még az égboltra se néz fel.


Nem vadászatra termett:
Se a fürjekkel nem törődött
és nyulakat se kerget


Furcsa egy eb.


A sintérek se vették hasznát,
mert szőre akár az ember bőre
és ugyan ki viselt volna
gallérprémet őbelőle?


Valóban furcsa eb vala
se vadra nem fájt a foga
úgy élt mint egy mihaszna


és akkor (mondják egyesek)
mindenből elege lett
holdsugáron függ felakasztva




Ce câine ciudat.
Nu lătra noaptea la lună.
Nici nu privea spre bolta lor cerească.


Nu era bun nici la vânătoare. 
Pe iepuri îi făcea scăpaţi
 şi lăsa prepeliţele să zboare.


Ce câine ciudat.


Nici hingherilor nu le-a fost de folos 
căci blana lui semăna a piele de om 
şi cine ar fi fost dispus 
să-şi facă din ea guler de palton.


A fost un câine cu adevărat ciudat 
nici bun de vânătoare 
nici bun de îngropat


şi-atunci (spun unii)
sătul de toţi
s-a spânzurat cu raza lunii.


Cseke Gábor fordításai



*


A másik mai öröm abban áll, hogy Kocsis Francisko végre elküldte nekem Ady Endre Fekete zongora című sokat idézett versének román fordítását. Tudtommal mostanig e versről  román változat nem készült. Örömöm nem csak a bizalomnak szól, amennyiben megosztotta velem a nem mindennapi fegyvertény hírét és a tettet magát, hanem a remek teljesítménynek. Egyelőre annyit mondok, hogy a fordítás konzseniális! De erről majd holnap, miután megkapom hozzá Francisko barátom egyetértését.

Nyári mesék / Hajvásár küszöbén

A falu kerítéseit megtöltötték A4-es, számítógéppel sokszorosított plakátokkal. Rőtpiros színű betűkkel ez állt rajtuk:


"Hamarosan előnyös hajvásárlás! Az érdeklődők ekkor és ekkor jelenjenek meg a művelődési otthonban. Egészséges, tömött női hajat vásárolunk. Minimális hosszúság: 50 cm. Kilójáért 1300 lejt fizetünk! Komoly ajánlat!"


A faluban még jócskán tartotta magát a hosszú haj divatja. Különösen a kamaszlányok őrizgették-dédelgették válluk mellett leomló hajzuhatagjukat, amelyeket vagy szorosan befontak egy vagy két copfos elrendezésben, vagy szoros lófarokba kötöttek, esetleg szabadon, lebegően hagytak érvényesülni.


A plakátokat sokan elolvasták. És sűrűn ismételgették magukban a dátumot, ameddig volt még ugyan jó bő két hét, de azért nem árt megjegyezni, netán hasznát veszi az ember...


Stefinek minden vágya az volt, hogy a haja a derekát verdesse. Ha megkérdezik tőle, mi hasznát veszi, adós maradt volna a válasszal. Egy biztos: kirí a közönségességből, az átlagból. A vágya teljesült... Most meg azt számolgatja, milyen súlyosak lehetnek a hajfonatai. Ha mérlegre tehetné őket, azt is kiszámíthatná, mennyi ütné a markát, ha...


Még rágondolni is rossz!


De azért lássuk csak... A fején levő hajtömeg lehet olyan fé kilónyi. Ha nem több. De legyen csak fél kiló, kerekítsünk lefele... (Uramisten, mire vetemedtem!)... 


Szóval, a fél kiló az 650 lej. 
Forintban  ez cirka 100 ezer, 
euróban 154, 
dollárban 220. 


Még soha nem volt ennyi pénze... 
De ekkora haja sem lesz többé!


Vajon? Hátha megnő még egyszer? Ahogy mostanig sikerült, úgy talán...


Eljött a nagy nap. Mielőtt a kultúrotthonba ment volna, Stefi felkereste legjobb barátnéját, Dórát, aki valamikor szintén szeretett volna hosszú hajat magának, de sehogy sem akart megnőni 10 centinél hosszabbra. Amivel túlhaladta a tíz centit, az megrepedezett, eltörött. Stefi megkérdezte Dórát: mit szól a tervéhez? Tegye pénzzé a haját vagy sem?

 Imreh Albert fotói

Igazság szerint sose volt még ennyi pénze. Mi mindent vásárolhatna rajta! Előbb is egy szép kendőt, hogy eltakarja a rövid haját. Meg egy gyönyörű nyári holmit. Meg cipőt. Dórával beülhetnének a városi cukiba...


Dóra titokban örvendezett, hogy barátnéja ilyen elhatározásra jutott. Mindig is irigyelte Stefit a szép haja miatt. Tessék, most egyformák lesznek. De nem tudta, hogy adja tudtára, nehogy kilógjon a lóláb... Ezért aztán kitalálta, hogy a hajvágás előtt menjenek el Berci bátyóhoz, örökítse meg a pompás trófeát, azt Stefi elteheti idős napjaira, így majd mindenki láthatja, hogy a szép hosszú leányhaj valóság volt, nem mese.


...Mikor a faluban jártam, azt mondták, Stefi elment "magyarba". Dóra kereste elő ezt a két képet, amit boldogan szokott mutogatni ismerősöknek és idegeneknek: lám-lám, milyen csodás hajú barátnéja volt neki! Arról viszont hallgatott, mi lett odaát a Stefi sorsa. Talán jobb is így...

Nyári mesék / Robogó úthenger

Fotó: Imreh Albert

- Tud-e egy úthenger robogni? Ez itt a kérdés! - vitatkoztak Berci bátyó ablaka alatt holmi legények. Június elején járt, az ablak nyitva állt, a bátyó minden szavukat hallotta. Felkacagott az ágyban, csak úgy nyikorogtak belé a matrac alatti, megereszkedett rézrugók.


"Méghogy robogni!" - ismételgette maga elé, s elképzelte, amint a pár napja a főutcán tanyát vert behemót masina egyszer csak elszabadul s versenyautóként nekiiramodik a nagyvilágnak... Még a traktor se tudja megtenni - hűtötte le a saját, nekilódult fantáziáját, megfeledkezve arról, hogy az ötlet nem is az ő fejéből pattant ki. 


De miért is nem robognak ezek a jószágok? - tette fel a következő, logikus kérdést, s miután gondolatban felgyorsította előbb a traktor, majd az úthenger rohanását, elképzelve azokat a hepehupás talajon, amely kicsiny falujukat minden oldalról körbevette, már látta is lelki szemei előtt, hogy a nagy sietségben az első komolyabb halmocska vagy árok végzetesen kibillenti a gépeket egyensúlyi helyzetéből és kampec!


Micsoda karambol lenne!


Bátyó ezzel a maga részéről el is döntötte a vitát, de a fiúk még mindig csak a semmit osztották, miközben az útra szórt kavicsot döngölő, mirgő-morgó, élesen csikorgó úthenger le-fel masírozott az ablaka alatt, nyergében a két városi csibésszel, akik úgy néztek el a tanakodó legények feje fölött, mintha ott se lettek volna.


Berci bátyó kiszólt az útra:


- Akarjátok-e látni, milyen egy robogó úthenger, és hogy közben föl se forduljon?

Persze, hogy akarták a legények Csakhogy bátyóból a tudálékos ember készült kiszólni, az ezermester fotográfus, akinek nincs filmezőgépe, de  nem ismer lehetetlent és mindennek megtalálja a lehető legegyszerűbb megoldását; már-már azt kezdte magyarázni, hogy ha filmre veszik bárminek a mozgását, így az úthengerét is, ha a mozgást kevés számú filmkockára bontják - mondjuk csak 12-re vagy akár csak 10-re, akkor a sebesség gyors lett, de a mozgás szaggatott. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, csak kellő számú képre, mozgásvariánsra van szükség...

Aztán mégse kezdett neki a mondókának, inkább fotózta az úthengert, az ide-oda töfögését, végül a legények megkérdezték, mikor jöjjenek el megnézni a robogó úthengert? Berci bátyó úgy számolta, egy hét alatt előhivatja a filmet, összeállítja a képsort s akár meg is tarthatják a házi vetítést...


...De a filmet már nem ő hívta elő, hanem a kíváncsi utókor. Mert az úthenger két nap múlva úgy elrobogott a bátyóval, többé vissza se nézett...

Mit sugall a megsemmisítő tisztogatás logikája? (2)

(Válasz Dan Culcer levelére)

Kedves Dani!

Mindjárt az elején ki kell ábrándítsalak avégett, hogy egy percig se táplálj illúziókat irányomban. Leveledben ugyan oldalamba vágtad a sarkantyúdat, arra számítván, hogy a hatására majd nekilátok sarkosabban fogalmazni, meredekebben ellenkezni veled, s ezáltal a mi gyötrődésünk mindjárt párbajnak, bajvívásnak látszik, a nézők nagy-nagy gyönyörűségére. Csakhogy én elengedem a fülem mellett harcba hívó szavaidat, azon egyszerű oknál fogva, hogy az én célom és szándékom a megértés és a megértetés, nem pedig a szenvedély és az elszántság demonstratív hangoztatása. Érzésem szerint Te sem ilyen babérok után vágyol, csupán csak zavar az - gyanúsan hangzik? -, hogy túl sok mindenben egyetértünk, meredeken ellent mondva a körülöttünk csittegő-csattogó csatazajnak...

Máris leszögezem: magatartásomra az egyik legfőbb magyarázat az immár megváltoztathatatlan vérmérsékletem. Világéletemben a defenzív harcmodor híve voltam mindenféle játszmában. Úgy tapasztaltam, hogy a sarkosság, az élesség a vitában, élénkítő hatása mellett könnyen megtéveszti az embert, mert amellett, hogy indulati elemekkel terheli túl a konfrontációt, fölösleges szellemi varagabetűk labirintusába hajszolja bele. Ahhoz, hogy a Te offenzív, kezdeményező stílusú manírodhoz fürgébb és harciasabb partnert óhajtanál, teljes mértékben jogod van, de hát a sors másként osztotta ránk a szerepeket, s könnyen meglehet, bár első látásra talán nem érzékelhető, hogy a többség–kisebbség viszony mint bevallatlan tudatállapot, fű alatt, ha nem is tudatosan, az eszmecserénken is kiütközik. Amit Te kimondasz egyetlen szájmozdulattal, ugyanazt én magam nem egyszer több ízben is megforgatom magamban, mielőtt szavakba önteném, mert nem szeretnék fölösleges sebeket osztogatni.

Azt írod, hozakodjak elő mindenféle érvvel, valahányszor megütköznek véleményeink, gondolataink. Ebben valamivel könnyebben partner vagyok, csak éppen ne képzeld azt, hogy szavaidat, elképzeléseidet a kákán csomót kereső gyanakvásával mérlegelem. Valahányszor leveleidet olvasom, mindenek előtt az fordul meg a fejemben, hogy megértselek, hogy gondolataid, szándékaid gyökeréig eljussak (mint kíváncsi hajós a forrásokig...). Nem osztom álláspontodat azzal kapcsolatban, hogy mindenáron elébe kell mennünk provokátorainknak és akkora zajt csapjunk, hogy az ősök is felébredjenek tőle. A hiteltelen alakok akaratlan sztárolása azzal kezdődik, hogy méltónak találjuk őket a vitára, az ütköztetésre. Véleményem szerint mi magunknak kell elsősorban hiteleseknek lennünk és ezáltal híveket szereznünk álláspontunknak. Persze, beszéljük meg a történteket, de mert Te helyettem is minden oldalról kielemezted az illető lehetséges személyiségét, bevallott és rejtett száéndékait, gesztusainak következményeit, nekem szinte már nem is kell hozzátennem semmit.

Ha csak azt nem, azt pedig nagyon határozottan és ismételten, hogy az ilyen fickóknál sokkal jobban érdekelnek azok, akikre minden időkben - akár példa gyanánt, akár szövetségesi minőségben - számítani lehet. Túl egyszerű és némileg perverz dolog lenne részünkről, ha a pozitív példa végett minden esetben magunkra mutogatnánk s nem keresnénk meg környezetünkben, közeli és távolabbi történelmünkben azokat a személyiségeket, akikkel magunk is szívesen elbeszélgetnénk-elvitatkozgatnánk közös dolgainkról, gondjainkról, félelmeinkről, bízvást bízván abban, hogy megértésre találunk. A nagy történelmi példákon végigtekintve, gondolom, neked is feltűnt, hogy a megértés és a megegyezések kulcsemberei vagy éppen szürke eminenciásai többségükben kettős-hármas vagy akár többszörös kötődésű személyiségek, akik génjeiben ott rejlik, sajátos egységben, kitörölhetetlenül a történelem minden viszontagsága - az is, ami elválasztja, meg ami közelíti is egyben az embereket. Meggyőződésem, hogy az ilyen példákból kellene kiemelnünk nemzeti hőseinket is, anélkül, hogy megtagadnánk, mellőznénk azokat, akik a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakaszában a kimondott nemzeti érdekek hordozóivá lettek. Teszem e kijelentésemet annak dacára, hogy tudva tudom: sem a román közvélemény, sem saját nemzettársaim nem osztják álláspontomat, mert ha hősök után kell néznünk, akkor igenis, szerintük válasszunk tősgyökeres, egy tömbből faragott, nem kompromisszumra hajló, merészen harcba hívó és vezető embereket, akik inkább törnek, mint hajlanak... Ebből az eszményből születtek világszerte azok a hősi gesztusok, melyek huszadik század végi kifejezője a kubai forradalom "patria o muerte" jól hangzó, csupa pátosz jelszava, amellyel Che Guevarának magát az ENSZ-t is sikerült lenyűgöznie - ideig-óráig.

Persze, hogy az embernek el kell döntenie, mégpedig szabadon, végül is milyen identitásában érzi a legigazabbul otthonosan magát. Sokan nem hisznek a kettős vagy többszörös identitású emberekben, szomorú történelmi tapasztalatokra hivatkozva. Ilyen szempontból az én felfogásom eleve a vesztes, az árnyékos oldalra sodor engem nemzettársaim előtt is, mert hogy nem tudok sarkított esetben sem kizárólagossá válni. Egyik leveledben megrázó és nekem százszázalékosan őszintének tetsző, zárójeles tépelődésedet osztod meg velem azzal kapcsolatban, hogy empátiád folytán a mások megértését erkölcsi parancsként könyveled el, amiért aztán ilyesmit gondolnak rólad:

"Talán egy újfajta, Stockholm-szindrómában szenvedek. Hatalmában tart a potenciális vagy a valós ellenfél iránti rokonszenv, a velük való cinkosság. Vagy pedig, mindkét részről fizetett hangadónak, ügynöknek, spionnak tartanak. Meglehet, hogy ezek mind én vagyok, s készen állok elveszteni a lelkemet, az identitásomat. Vajon a Másik megértésének a betege lennék? Hogy megnyugtassalak, kijelentem, hogy ha kell, készen állok fegyvert ragadni Máramaros függetlensége és az én kivándorolt erdélyi román identitásom védelmére!"

Miért védekezel énelőttem, Barátom? Hiszen én egy pillanatig sem vádolnálak ilyesmivel. Meg aztán ama bizonyos Stockholm-szindróma is olyan, hogy csak azért tűnik olyan félelmetesen gyanúsnak, mert a pszichológusok mindig gondoskodnak arról, hogy az élet hétköznapi, természetes eseményeire, jelenségeire ráhúzzák a maguk tudományos kényszerzubbonyát. Mi sem természetesebb annál, hogy az egymásra utalt, akár kényszerűségből összezárt emberekben, még ha alá és fölérendeltségi viszonyban is állnak, a testközeli megismerés folytán megnő a másság elfogadási készsége, az empátia-szint; ezért lehet sikeresen gyűlölködést szítani olyan emberek között, akik nagy távolságra vannak egymástól, esetleg sose is látták egymást, csak a beléjük kódolt, irányított üzenetre kell hallgatniuk. Én nem félek attól, hogy mindenféle szindrómák alá sorolnak be, s azt is bevallom, ha már említetted, hogy a magam részéről egyáltalán nem állok készen fegyvert ragadni ilyen-olyan formában megfogalmazott "ügyek" miatt. Az értékskatulyák megfelelő helyén erre azt a cédulát szokás ragasztani, hogy gyávaság, de ha az történetesen az ember identitásának, személyiségének egyik meghatározott része, akkor nincs miért megbújni a trendek mögött.

Sokkal jobban foglalkoztatnak azok az életutak s a belőlük fakadó tanulságok, mint amilyen az albisi dr. Barabás Béláé, akiről bevallom, életem 69 éve alatt egyáltalán nem hallottam s csak nemrég fedeztem föl a magam számára - de azzal, hogy most a vele kapcsolatos élményemet és gondolataimat itt szóvá teszem, mások figyelmébe is melegen ajánlom -, pedig szinte élete végéig (1855-1929 között élt) kisebbségi identitásáért kiálló közéleti ember volt, politikus és újságíró egy személyben. Emlékirataim című visszatekintése (Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet, I. Lányi) saját kiadásban jelent meg, s az azóta eltelt közel száz esztendő többszörösen értékessé tette, megnemesítette nem csupán a benne foglalt élettapasztalatot, hanem azt a politikusi-közemberi bölcsességet, amivel rendkívül nehéz időkben - éppen a trianoni trauma első éveiben - mert és tudott aktív, identitását és kisebbségi sorsát vállaló erdélyi magyarnak lenni, bár könnyen lehetett volna belőle Budapesten szánni való erdélyi menekült, mint oly sokan azokban a zűrzavaros állapotokban.