JA beszélgetése a dinnyehéjjal

Jan Palach * Fotó Ryszard Siwiec, 1968  

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
/A DUNÁNÁL/


S mert a közelben, valahol, ültem már egyszer, úgy gondolták, itt a helyem. Engem ide ültettek mintegy harminc éve - okos fők, kegyesek.


Ezért ülnek oly sötét dolgok,
oly hatalmak a szívemen,
hogy szorong lágy arcú kedvesem,
ha ránézek; pedig mosolygok.
/SZÁMVETÉS/


Azóta is keresik a helyemet a hazában. Ahol majd elnézek minden s mindenki felett, és nem sok vizet zavarok.


Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
/REMÉNYTELENÜL/


Megvallom, én is nehezen találom, hol is lenne a helyem. Valahogy megszoktam itt. Ha lehet, ne űzzetek el. Ilyen hálás, igénytelen, szótalan hajléktalanja sosem lesz Budapestnek.


Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Mindentől fölmentem magamat,
mert nem lesz utolsó ítélet.
/SZÁMVETÉS/


Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
/NEM EMEL FÖL/


Nem hánytorgatom fel, hogy milyen kapzsi módon védjeggyé silányítottátok nevem, szellemem: erősen vitatott díjként vagyok ma áldás és átok, egyetemként diplomagyár, lakótelepként betondzsungel, könyvtárként eszmetemető, utcanévként kopott kabát, szülőotthonként vetélők tanyája; ha kóborlásra fognám, mindenütt koszlott nevembe botlanék...


Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.
/APÁM ÉS ANYÁM/


Csillagok rácsa csillog az egen:
ilyen pincében tart az értelem!
/JAJ, MAJDNEM.../


De azért jó nekem itt a Dunánál - pedig hallom, dörzsöli már tenyerét Balatonszárszó, hogy holtomból életet kovácsol most magának, kegyesen befogad engem, bronzban és fényben, ahogy a jó Marton László engem 1980-ban megszobort. Ha ebbe én is beleszólhatok, maradjon immár minden úgy, ahogy történt ezen a véráztatta, szeles téren, ahol a metró is megáll...


Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
/ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT.../


Csupa csin, csupa pír, csupa kár,
csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás -
most érted: ha reggel a csürhe kijár,
mért káromkodik mindig a kondás.
/REGGELI FÉNY/


Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak
A dallam nem változtat szövegén.
/EMBEREK/


Papírok, szónoklatok, petíciók lobognak - védbeszéd s vádak - értem és ellenem; kettétörnék a ceruzámat, kik rosszalják költészetem és azt, hogy annyi kisemmizés, nyomor és kín dacára kiutat kerestem, súlyosan ül rajtunk a kor, akár a síneken a testem.


A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.


Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?
/TEHERVONATOK TOLATNAK.../


Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?


Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
/ŐSZ/


Szólitsd mint méla borjuszáj
a szorgalmas szegényeket -
rágd a szivükbe - nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.
/SZÁLLJ, KÖLTEMÉNY/


A bűnös mindig az, ki szólni nem tud; s ha kimondják, hát megfogan a szó. Azzal éltem és azzal haltam, hogy e világon nincsen hozzámfogható, nagyobb vétkes, és nem siet senki megcáfolni ezt. Ítélet mégsincs, de naponta végighallani a megunt, lejáratott lemezt...


Azért jöttem, hogy följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.
Szótlanabb, némább bűne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.
Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtől szemembe mondanád
a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.
/EGY BÜNTETŐTÖRVÉNYSZÉKI TÁRGYALÁS IRATAIBÓL/


még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
/MAGAD EMÉSZTŐ.../


Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.
/IRGALOM/


Senki nem mondja ki, de érzem, a csípős pesti szmogból lappangva is kifeslik a félelem, hogy itt, a Kossuth-tér hajlatán, hol annyi kókler és sarlatán végigmasírozott a történelmen, a méla dinnyehéj-szemlélőből, az egykori újsághírek vézna szárszói áldozatából egyszer még Jan Palach-há változom!


Nézz a furfangos csecsemőre:
      bömböl, hogy szánassa magát,
      de míg mosolyog az emlőre,
      növeszti körmét és fogát.
/VILÁGOSÍTSD FÖL/


(Az idézeteket kigyűjtötte, s köztük a Költő esedékes mai gondolatait kibarchobázta: Cseke Gábor)

Elvetélt szó...

(Mit ír és mit nem barátunk, Györffi Kálmán?)

Alacsony, konok kicsiny emberkének ismertem meg - annál nagyobb volt a tekintélye a szememben. Különösen, amikor megtudtam, hogy a KISZ-díjra javasolt elbeszélés gyűjteményt, ami a Forrásban jelent meg, ez a kemény kézszorítású, dörmögő, kapadohányt szívó emberke gyöngyözte ki magából.


Hol vagy, Györffi Kálmán? Te, aki immár végérvényesen benne vagy a romániai magyar irodalom "nagy Brehmjében", a Balogh Edgár megálmodta és Dávid Gyula befejezte Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban?


*


Györffi Kálmán (Erdőszentgyörgy, 1945. márc. 26.) – prózaíró. A marosvásárhelyi Unirea Középiskola elvégzése után (1963) először építészeti technikumba járt, majd a Babeş–Bolyai Egyetem bölcsészkarán szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1976). Gyergyószentmiklóson volt tanár, 1980-tól az Előre munkatársa. Marosvásárhelyen él. Első írása az Ifjúmunkásban jelent meg (1968), majd az Utunk, Igaz Szó is közölte novelláit, kisregényeit.


Forrás-kötetét, a Csendes hétköznapok c. KISZ-díjas novellagyűjteményt 1973-ban adták ki. Prózáját már indulásakor megkapó életközelség, mély, elemző lényeglátás, eszköztelenségében is árnyalt stílus jellemzi. Bensőségesen, kivételes érzékenységgel ábrázolja a hétköznapok, az egyszerű emberek világát, élménygazdagság, az élet intenzitása hatja át írásait. Olykor szenvtelennek tűnő, tárgyiasan leltározó stílusával az eldologiasodás veszélyére döbbenti rá a tárgyi világnak kiszolgáltatott embert. Vissza-visszatérő motívum írásaiban az építkezés s a vele járó, olykor emberséget csorbító áldozat. "Nem agyafúrt, hanem szelíden megszállott Sziszifuszok vívják hétköznapi, csendes harcukat e novellák téglarakásai, cementeszsákjai között, hónapos szobáiban és kisudvarain" – írja róla Marosi Péter. E téma nagyobb igényű kibontása a Házavatás c. kisregény (Házavatás. Ágnes. Két kisregény, 1975). Az öregség és mindenfajta szenvedés ábrázolására is különös hajlama van: szimbólumértékű az Ágnes tragikus-groteszk portréja.


Az idő felbontásával, a mondat kereteinek tágításával már korán kísérletezik: sajátos, ahogyan a leírás, elbeszélés, visszaemlékezés és dialógus elemeit egy mondaton belül keveri, anélkül, hogy az olvasót kizökkentené a hatás szintetikus befogadásának folyamatából. A visszatekintő c. regényében (1978) az idő felbontásának és sűrítésének történelmi dimenziókat is átfogó, újszerű technikáját valósítja meg. Előbb az Igaz Szóban, majd hasonló c. elbeszéléskötetében is megjelent kisregénye, A nagy kórház a kiszolgáltatottság szimbóluma (1981). A tehetetlenség – sugallja ez az írás – nem fér össze az öntudattal. Ennek az összeférhetetlenségnek a nyers, fölényes, fekete humort sem megvető ábrázolásával a szerző azok ellen az adottságok ellen lázít, amelyek e kettőt mégis békés egymás mellett élésre kényszerítik.


Sodoma, avagy kiáltás az emberért c. bibliai tárgykörű drámája (Igaz Szó 1982/9) önmeghatározása szerint "groteszk játék": tiltakozás az atomháborúval fenyegető fegyverkezési verseny ellen.


(Gy. É.) [Gyimesi Éva]


Marosi Péter: Emléktárgyak leltára. Utunk 1974/4; újraközölve Világ végén virradat. 1980. 29–34. – Gálfalvi Zsolt: Gy. K.: Csendes hétköznapok. Igaz Szó 1974/2. – Szávai Géza: Csendes hétköznapok és csodák. A Hét 1974/10. – Szőcs István: Címkézhetetlenül... Utunk 1975/27; uő: Az élet, amint a túlsó partról integet. Előre 1982. ápr. 8. – Nagy Pál: Felépül egy ház, meghal egy öregasszony. A Hét 1975/31. – Borcsa János: A nagy kórházban. Ifjúmunkás 1982/22. – Kovács János: Béna világ. Utunk 1982/21. * A[rany]SZ[alag]T[ár]: Gy. K. munkásságáról. L[iteratura]M[agh.] 1306.


*


Címszavadat az a Gy. É. - vagyis hát Gyimesi Éva - fogalmazta, akiről az idén, így vagy úgy, de nagyon sokan megemlékeztünk, és akinek a ceruuzáját minden körülmények között a mértéktartó, józan mérlegelés vezérelte, még nyilvánvaló szimpátiák esetében is. De ő már nem írja tovább, nem igazítja ki ezt a csonka bemutatót. Amit immár csak Te toldhatsz meg érvényes szavaiddal...


De a címszón túl, mélyen él bennem általam utolsónak ismert köteted, A nagy kórház, amelyet természetesen a címadó kisregény dominál, a többi rövidpróza - hadd soroljam föl: Integetsz majd a túlsó partról, A mellény, Egy kutya és a háború, A nyaralás, Az órásmester, A hegedű, A kórista - mind-mind csak asszisztencia, kíséret, körítés, mint a sült pisztráng mellé a két, petrezselyemmel fellobogózott rizskupac...


És mégis, most Az órásmester-rel idézlek meg, ezzel a rövid, de mélyértelmű krokival, ami - mint később kiderült, a Te írói alapállásodra is bélyeget nyomott...


*


Györffi Kálmán: Az órásmester


1.

Ó, gyönyörű volt ez a műhely, a kisváros egyetlen órajavító műhelye, kirakatában azokkal a szép, apró fogaskerekekkel meg a ragyogó, zománcos óraszámlapokkal a vérvörös bársonnyal borított polcokon, gyönyörű volt ez a műhely a beüvegezett pultjával, az üveg alatt a rengeteg karórával meg zsebórával, és a dolgozóasztalkán a szépen sorba állított nagyítókkal, csipeszekkel, parányi csavarhúzókkal, kis kalapácsokkal, ollónyi harapófogókkal.


—  Ilyen tisztaságot a  fogorvosnál  sem talál, uram  — mondta valamikor Miklós, illetve
—  Ilyen tisztaságot a fogorvosnál sem talál, elvtársam — mondogatja mindenkinek Miklós bácsi.


Olyankor büszkén körülnéz az öreg, számba veszi egyenként a falon az órákat, azokat a pötyögő kis faliórákat, azokat a búgó, faburkolatos, zengő órákat, a sallangos, zenélő órákat, a színes, kakukkos órákat, a komoly, beüvegezett, nagy ingaórákat, legelteti rajtuk a szemét jólesően az öreg, és amikor az a rengeteg óra hirtelen táncra perdül, hogy elüsse az egészet, vagy pláné a delet, olyankor féloldalra hajtja fejét az öreg, kikukkint kéjesen a kezében lévő apró kis karórából, szemét is lehunyja a nagyítócső alatt, úgy hallgatja végig a kondulásokat, huhhintásokat, pendüléseket, dobbanásokat, az orrlyuka tágra nyílik, mintha valósággal belélegezné ezt a zenebonát, ezt a — csupán az ő fülének — mennyei zenét, olyankor a kezében ritmusra mozog a csavarhúzó, mintha vezényelné ezt az elszabadult, megvadult zenekart: fortissimo! tíz! tizenegy! tizenkettő! stop!


(A folytatáshoz mindig a További bejegyzésekre kell kattintani)

Kölcsönsorok: Alexandru Lungu

A marosvásárhelyi Vatra folyóirat friss számai mindig felköltik bennem a szunnyadó fordítót; provokálnak. Hát még, hogy az idei 9-10-es összevont szám egyik fő érdekessége Alexandru Lungu, az utolsó román avangárd költő bemutatása/felfedezése a mai olvasó számára.


Sz. 1924 (Cetatea Alba)-mh. 2008-ban, Bonnban. Orvosit végzett Bukarestben, hormonkutatásai, a biológiai időre, az időjárás és az egészség kapcsolatát vizsgáló kutatásai jelentősek. 1973-ban Németországban telepszik le, előbb kórházban dolgozik, majd feleségével együtt 14 éven át magánrendelőt tart fenn Raubachban. 16 évesen közöl először verset, 1945-ben Ion Minulescu díjat kap Ora 25 (A 25. óra) c. kötetével. Irodalmi munkásságát gazdag képzőművészeti tevékenység egészíti ki. Feleségével együtt szerkesztik az Argo c. költészeti és grafikai füzetet, amelynek számos, külföldön élő román író lesz munkatársa. rendszerint maga illusztrálja verseskönyveit, melyek száma jelentős. Az összeállítást bevezető Iuloan Boldea szerint Lungu költészetének, bár nem ismeretlen az olvasó előtt, csak ezután tárják majd fel valóságos mélységeit, dimenzióit. A Vatra nem mulasztja el, hogy a kritikai bemutatás mellett reprezentatív válogatással érzékeltesse e rendkívüli lírai tehetség életművének csúcsait. Egyik terjedelmes, valósággal szerelvény-hosszúságú versét örömmel és sietve ültettem át magyarra. 

ALEXANDRU LUNGU

Madárvonat / Trenul cu păsări

Jöjjön már boruljon ránk
még inkább
vonjon be ereszkedjék le
az este
a mindent eldöntő idő
csöndesen haldokló fénye
mikor a csillagok még
ismeretelenül röppennek fel a kutakból
felsértve a dolgok láthatatlan arcát
sóhajtás
suhan tán egy bágyadt angyal
vagy a lég az mely öröm-
könnyeket zokog
szinte érezni
a megbillent földet amint a lélekbe
hatol
akár egy sanda árny pengéje
vagy egy titokrög
csuszamlása
a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.


Még túlságosan éles
a hazugságok tükre
hogy este lehessen
annál jobban
szomjazom a távolban elnézni
miként bújnak elő a semmiből
az alkony menta szagú alakjai
s hogyan falják föl
egyik a másikának
hűvösen illó testét
míg valahol messze egy vonat
kúszik
a láthatáron túl
vég nélküli útján
fáradt madarakkal
arcuk meglepően emberi
asszonymadarak férfimadarak
szunyókálnak
a vonat egyhangú ringásától
fel nem adva a személytelen feszültséget
az álombeli rettegés páráját
amely mindig belengi
az utazások fordulatait


Oly különös és roppant kellemes
az esti haldoklások meghitt
idején
gondolatban kiejteni
egy szót
bármelyik egyszerű szót
a maga tökéletes magvasságában
lehántva róla a századok
által rendre rázúdított fojtogató történelmi
hitegetést
már-már ijesztő
hogy az elcsigázott madarak
nők férfiak
véget nem érő utazásukon
jól hallanak engem
és tisztán megértik
hangtalanul
kiejtett szavaim
mikor 
a csillagok felröppennek a kutakból
felsértve a dolgok láthatatlan arcát
akkor is ha én örökké
már-már mozdulatlanul
itt
fogok állni
az esti
zokogásokba fúló légben
és soha sem feledem
hogy máig sem adatott
meg nekem meglátni
az elhaladó vonatot
valahol
nagyon távol túl a láthatáron


Jöjjön már boruljon ránk
hamarább
az este
biztos vagyok hogy a fáradt madarak
most is
véget nem érő utazásukon
asszonymadarak férfimadarak
meghallanak
megértik gondolatban kiejtett
szavaimat
és válaszuk az a
lélekben megdőlt árnyék
és hallgatag titokgöröngy 
csuszamlása lesz
a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.


Cseke Gábor fordítása


*


Să vină să cadă
mai curând
să se lase să coboare
seara
ceasul de cumpănă
agonia lină a luminii
când anonime încă
stelele se înalţă din fântâni
zgâriind faţa nevăzută a lucrurilor
de se aude
un suspin ca de înger bolnav
ori poate văzduhul înecat
într-un plâns bucuros
de se simte
înclinarea pământului pătrunzând
în suflet
asemenea unui cuţit de umbră piezişă
ori unui bulgăre de mister
lunecând
pe povârnişul de neiertat al melancoliei


(A folytatáshoz mindig a  További bejegyzések-re kell kattintani)

Egy önkéntes pályaőr feljegyzései (30): Régmúltba tolatás

Veres Nándor: Csíki reggel

Betegségem, sajna, tovább tart... De ahogy telnek a napok, rá kell jönnöm, hogy ez a fajta kór inkább csak belülről, minden külső ok nélkül közelít az emberhez, mert ha nem gondolunk rá, úgy elmúlik, mintha nem is lett volna. Ezért hát, barátaim aggodalmára - mert hogy feljegyzéseim nyilvánosak, ők is olvashatják - egy füstre azt válaszolom, hogy ne tartalékolják számomra a gyertyát, egyelőre csak ez a belső láz emészt, ami írogató embereket szokott mardosni időről időre, amikor nem úgy mennek a dolgaik, ahogyan ők szeretnék...


Hanem mindjárt jobban éreztem magam, hogy Elekes Feri barátom felfigyelt az én kínlódásomra és megszólított az ő mélységesen magánjellegű blogjában. Ezt a blogot én ugyanis nagyon, de nagyon szeretem, pedig olyan egyszerű neve van, hogy nem is igaz: MONDAT...


Az utóbbi időben ez a Feri remek krokikat rajzolt különböző ismerőseiről - írókról, művészekről -, s örvendek, hogy bátorításomra tovább fokozta a svungot. Ma már látni és hinni lehet, hogy ebből jóval több lehet, mint amennyit az elején remélni lehetett tőle: Nem azért mondom, mivel engem is besorolt az ő emlékkönyvébe, s olyan társaságba illesztett, mint Bözödi György, Markó Béla, Gálfalvi György, Páll Lajos, hanem mert kristályosodni látszik egy olyan bensőséges-szatirikus szemlélet, ami minden érintettnek kivétel nélkül jót tesz - segít leszállni a magas lóról vagy éppenséggel felszállni rá; attól függően, ki hová igyekszik.


A legutóbbi bejegyzést nekem dedikálta, én pedig örömmel válaszoltam rá, s e verses levélváltás álljon itt feljegyzéseim között is, hiszen őrjárat gyümölcse ez is a javából...



/Elekes Ferenc/Vonat


(Cseke Gábornak,
egy képzelt vasúti
állomáson)




Úgy vagyok,
mint kifürkészett
gondolat,
mit valaki kitakart.


A vonat
is sejti, tudom,
honnan jön és merre tart,
ha tolat.




/Cseke Gábor/ Pára szállt


(Válaszvers)


egy téli állomáson
éjfél után
vártalak


a hóban nyomaim
a szállásig
vezettek


pára szállt
a mozdonyból
a szánkból


a fagy csikorgó
foggal
roppantotta a fát
a vasat


körmös
csíki idő
régmúltba tolatás

Filmdok - hetedszer is: Embersorsok erős mezőnye

(Az alábbi írás a Kisebbségben c. ÚMSZ-melléklet novemberi számához készült. A szerkesztő majd eldönti, hogy zöld utat adjon-e neki. Itt minden esetre, megtekinthető...)

Klubhangulat a fesztiválon

Jó nézőnek lenni egy ilyen fesztiválon, mint a csíkszeredai film.dok. Mert mindenik évadja sajátos, ugyanakkor mindegyik hozza a formáját. A legutóbbi szlogenje azt ígérte: "Nyomot hagy..."


Nem jó viszont nézőnek lenni ugyanitt, mert óhatatlanul válogatni kell. Ha nem szakmabeli, kritikus vagy éppen megszállott az ember, akkor eldönti, mennyi időt képes büntetlenül a vászon előtti bambulásra áldozni egy örökös jövés-menéstől mozgalmas, hangzavaros, rögtönzött nézőtéren. Naponta három-négy óra már komoly áldozat a mezei néző életéből, de abba alig fér bele 3-4 versenyfilm, hiszen a legtöbb rendező 30-40-50 percen nem nagyon adja alább a játékidőt... A zsűri békétlenkedésének, miszerint túl nagy súlyt raknak a vállára, több mint száz versenyfilmet válogatni a döntő mezőnyben, népi futóversennyé silányíthatja a szakmai küzdelmet, van némi alapja, és mégsincs... (De erről még lesz később is egy-két szavunk.)


Élve tehát a fesztivál előnyeivel és vállalva mindazt, ami  emberileg vállalható, a naponta kiszakított 3-4 óra alatt végigkövettük a szeptember 19-25 közötti fesztivál délutáni időszegmenseit, megállapításaink jó részt az ennek alapján szerzett személyes benyomásokra, a vetítések közben és után támadt gondolatokra és a zárórendezvényen elhangzott szakmai nyilatkozatokra, következtetésekre épülnek. Beszámoló is, napló is, elemzés is elegyesen, egy olyan fontos rendezvényről, mely immár nyolc esztendeje következetesen (egy év sajnálatos kimaradással), a véletlenszerűségen túllépve építi – a filmes szakma pászmáit kihasználva  – az eleven, konkrét, mindennapi román-magyar kapcsolatokat. Ezt pedig manapság nem lehet eléggé becsülni...


Mint eddig valamennyi évad során, ezúttal is zavar a mezőny tárgyi elegyessége. Az persze rendjén, hogy az előválogatás során a pályamunkákat "dobozolják", így a bemutatók ebből a szempontból nem zsákbamacskák. A zavart az okozza, hogy a megmérettetés során az így emelt válaszfalakat semmisnek tekintik, s olyan filmeket mérnek össze, amelyek a szakma szempontjából ugyan értékelhetők, de össze semmiképp nem mérhetők, mert igen sokszor öntörvényűek, egyszerűen kilógnak a sorból. A nézőtéren ülve, a gondtalan nézőt egy dolog érdekli: hogy amit lát, annak minél töményebb, erőteljesebb információértéke legyen. Hogy ne kényszerüljön rá a vánszorgó időt faggatni és a 30 perces filmet ne érezze iszonyúan vontatottnak, viszont az egy órát tartó film végén is inkább a perc illékonyságát érzékelje. Mert láthattunk rövid filmet, ami csigalassúsággal araszolt célja felé és olyan hosszút is, amibe gondtalanul képesek voltunk belefeledkezni. Meglehet, hogy az értékeléshez ez nem valami precíz esztétikai mérce, de állítom: roppant célravezető. És még sosem kellett csalódnom benne.


Végül is, minden alkotás - a dokumentumfilm is - egy-egy felvállalt kaland. A pontból el kell jutnunk B pontig. Ezt az utat pedig az alkotónak úgy kell bejárnia s velünk bejáratnia, hogy mi lélegzetvisszafojtva, lenyűgözve kövessük a mutatványt. Ha útközben unatkozunk, a közömbösségig ismert tájakon haladunk, az alkotó mind magának, mind a nézőnek "megspórolja" a felfedezés örömét, akkor szakmailag lehet minden a helyén, de az alkotással szemben alapvetően erős kétségek vetődnek fel. A kalandot ugyanis mindig az jellemzi, hogy izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedik. A valóság nehéz bemérhetősége, kiszámíthatatlansága - jó értelemben vett kalandossága - a leginkább erőteljes személyiségek hiteles sorstörténeteiben jelentkezett a film.dok idei évadján is, talán még inkább, mint az eddigieken, s tüntette föl kedvező színekben az illető alkotásokat.


A Kőbe vésett álom (Daczó Katalin, Daczó Dénes és Szabó Ádám produkciója) egy már-már lehetetlennek látszó intellektuális nyomozás filmes jegyzőkönyve. Immanens értékét az adja, hogy az alkotók felfedeznek a nyilvánosság előtt valamit, amit azelőtt homály fedett: egy székelyföldi faluból elszármazott, ismeretlen sorsú művészember, Orbán József szobrász bizonytalan, inkább csak sejthető nyomait követve jutnak el, jelentős földrajzi távolságokat is bejárva azokra a helyszínekre és azokhoz az emberekhez, akik némi tanúsággal szolgálhatnak a száztíz évvel ezelőtt született, meghasonlott és mellőzött művészember kálváriájáról, vargabetűiről. A drámát még csak fokozza az a kirajzolódni látszó bizonyosság, hogy a keresett hős valahol kisiklott pályáján, képtelen volt megfelelni törekvéseinek, amit csak tetézett az Erdélyből elszármazott bizonytalan státusa, illetve a tény, hogy képzettsége elmaradt aspirációi ívelése mögött. Mindez nem tételesen, inkább a film készítőinek kutakodó kérdései, illetve a kapott válaszok nyomán diszkréten, ám határozottan rajzolódik ki előttünk. Ítélet pedig nincs - a dokumentumfilm kegyeleti megbízásból, a szülőfalu felkérésére készült, az ítélkezést a néző belátására bízzák. Daczó Katalin ennek kapcsán meg is fogalmazza alkotói szándékaikat: "„Nem az én feladatom megítélni, hogy Orbán József mekkora kaliberű alkotó volt, de csodálom és eredménynek tartom, hogy egy egyszerű lakatosinasból, távol a családjától, szülőföldjétől egy szobrászmester forrt ki. Nem szabad elfeledni, hogy mindössze hat elemi osztály végzett, hét évig nappal dolgozott, és esti tanfolyamon végezte az iparrajziskolát. Később, mikor mellőzni kezdték, éjjel portási szolgálatot vállalt, csak azért, hogy nappal alkotni tudjon. Kérdem én, kinek van még ilyen ambíciója?" Tipikusan közép-keleteurópai - ha úgy tetszik, erdélyi - szemlélet tükröződik e szavak mélyén, amikor nem a teljesítmény számít, hanem már azt is erénynek tudjuk be, ha valaki szembe fordul az adott lehetőségekkel, kitörni szándékszik ellentmondásos helyzetéből. E jobbára sejtetett, tételesen ki nem mondott tanulságot, bár nekünk kell hozzáadnunk a filmhez, úgy érzem, hogy a fesztivál egyik reprezentatív alkotását láthattuk - ennek ellenére, a zsűri csak egy vigaszdíjjal illette, amin erősen érződött a helyi alkotásnak kijáró protokolláris szándék. Szerintem többet érdemelt!


Hangsúlyosabban vetődik fel ez a probléma azzal a dokumentumfilmmel kapcsolatban, mely Erőss Zsolt világhírű hegymászó 2010-es alpin balesetét, egész addigi karrierjét veszélyeztető műtétjét, majd példaértékű talpra-állását követi nyomon a helyszíni krónikás hitelességével (A Hópárduc talpra áll - rendezte Kollmann András). Ritkán adódik filmesnek akkora mázlija, hogy a balszerencsés esemény bekövetkeztétől mindvégig jelen lehessen egy időben nagyívű, eseménydús folyamat minden kulcsfontosságú, rendszerint látványos történésénél, s az élet megajándékozza egy teljesen kész, sokatmondó forgatókönyvvel. Minden együtt volt ahhoz, hogy a film kiemelkedő teljesítménye lehessen a csíkszeredai megmérettetésnek. Igaz, hogy az alkotás nem bővelkedett szakmai hókuszpókuszokban, mindvégig vállalta a szerény, naplószerű szerkezetet, kerülte a szenzációhajhászást, mégis maga volt a leghitelesebb szenzáció. Számomra teljességgel érthetetlen, hogyan juthatott olyan következtetésre a zsűri, hogy Kollmann filmjét nem csak, hogy nem díjazta, de a fesztivál végén tartott hivatalos kiértékelés során egyáltalán szóra se méltatta! Úgy ment el mellette, mintha a közönség által értékelt alkotást be se mutatták volna! E diszkrétnek szánt, ám otrombára sikerült mellőzés számomra azt jelezte, hogy a fesztivál versenyszellemével nincs minden rendben, és ha a film.dok szorgalmazói szeretnék a megmérettetés súlyát és fontosságát növelni az elkövetkezőkben, akkor az eseményeknek mindenek előtt nem a zsűrizés, hanem a válogatás körül kell forogniuk.


Tipikus sorskövető, gazdagon adatolt, információban bővelkedő, értékes film volt a Zágoni Bálint rendezte Janovics Jenő, a magyar Pathé c. egy órás alkotás, amely terjedelmének dacára is szűknek bizonyult ahhoz, hogy mindent elmondhasson arról a személyiségről, aki a huszadik század elején nem csak virágzó filmgyártást teremtett Erdélyben, de az erdélyi színjátszásnak és a kisebbségi politizálásnak valóságos egyszemélyes intézménye volt több évtizeden keresztül, aki tehetségén túlmenően anyagi javait is két kézzel áldozta fel a közösségi érdek oltárán. Ez az életpálya, úgy is mint életpélda, ma még igen kevéssé ismert és filmbe illő nagyszerűsége tragédiával párosul - annak a magyarságért cselekvő erdélyi zsidó embernek a kisemmizésével, aki szinte mindenét odaadta a színjátszásért, a színésztársaiért. A képileg inventív, jó iramú, alaposan dokumentált, elsősorban adatközlő filmnek, a Daczóékéhoz hasonlóan, be kellett érnie egy vigaszdíjjal, bár mind törekvésben, mind megvalósításban a fesztivál példamutató vonulatát erősítette.


A maga nemében valóságos sorskuriózum a vak, csángó aggastyán belső monológjára épülő tudat- és környezetrajz (Világló éjszaka, rendezte Balog Gábor, Mohi Sándor). A főhős nehezen araszoló, szívós életmozzanataiból építkező, ennek ellenére pörgős történetben, mint a csonthéj mélyén megbúvó magban, benne foglaltatik mindaz, ami a moldvai csángóságról egy mikrovilág kapcsán egyáltalán elmondható és felmutatható. Dicséretes, bár némileg groteszk gesztus volt a zsűri elnöke részéről, hogy a versenyszabályzaton átlépve, saját személyes ad hoc díjával hívta fel a nem mindennapi alkotásra a figyelmet; a nadrágzsebéből "elővarázsolt" kisebb méretű földgömb, bármennyire is igyekezett szimbolikussá magasodni az eredményhirdetés során, olybá hatott, mintha golyóstollal jutalmaznák az alkotó csapat erőfeszítéseit.


(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (103)

N-York, 1937

Franciaország katonai intézkedésekre készül a spanyol események miatt
1938 március


Párizs, március 20.
Vasárnap délután rendkívül nagyjelentőségű tanácskozás folyt is a Matignon-palotában, amelyen résztvett Blum miniszterelnökön kívül Paul Boncour külügyminiszter, Daladier hadügyminiszter és Vincent Auriol összekötő miniszter, az előző kormány pénzügyminisztere.
A tanácskozás után a miniszterelnök Dormoy belügyminiszterrel, azután Fournier-ral, a Banque de France kormányzójával tárgyalt. Ezeket a tanácskozásokat döntő események előjelének tekintik. A miniszterelnök közvetlen környezetében azt beszélik, hogy hétfőn vagy kedden egész Franciaországban megtörténnek azok az intézkedések, amelyek a mozgósítást szokták megelőzni.
Ezek az intézkedések kizárólag a spanyolországi eseményekkel állanak összefüggésben. Franciaország nem kíván beavatkozni sem a köztársasági kormány, sem a nemzetiek javára, ellenben biztosítani akarja földközi tengeri és afrikai érdekeit.
Azok a hírek, amelyek a spanyol harcterekről érkeznek, politikai körökben nagyfokú nyugtalanságot váltanak ki. Ezek a hírek a pireneusi határra, Minorka szigetére és Spanyol-Marokkóra vonatkoznak és arról szólnak, hogy egy idegen hatalom olyan katonai intézkedéseket tett volna, amelyek Franciaország érdekeit súlyosan érintik.
 Ugy tudják, hogy Franciaország mindenekelőtt a pireneusi határt fogja megerősíteni, azzal az indoklással, hogy szintén a spanyol polgárháború döntő fordulathoz ért és a francia kormánynak őrködnie kell afelett, hogy a menekülő köztársasági csapatok csak lefegyverezve léphessék át a határt és így kerüljenek az ország belsejébe felállítandó internálótáborba.
Londonban úgy tudják, hogy ezek a tárgyalások a legjobb mederben haladnak és római kormánykörök véleménye szerint is néhány héten belül sikerül teljes megegyezésre jutni minden fontos kérdésben.
Az eddigi tárgyalások az Angliát és Olaszországot a Földközi-tengeren érdeklődő általános kérdésekre. Ciprus és a Pantellária szigetek lecserélésére, a Szuezi-csatornára vonatkoztak. Egy másik tárgyköre a megbeszéléseknek a spanyol polgárháború, amelyre vonatkozólag Ciano külügyminiszter kijelentette lord Perth-nek, hogy amennyiben Franciaország beavatkozna, akkor Olaszország kényszerítve érezné magát arra, hogy másirányú katonai intézkedéseket tegyen.
Szóba kerülnek a római tárgyalásokon az Ausztriával kapcsolatos események, Németország katonai intézkedései és további szándékai Közép-Európában, amelyekről az angol kormánynak az a véleménye, hogy bizonytalansággal töltik meg a nemzetközi légkört. Említésreméltó, hogy az angol közvéleményt nem Csehszlovákia sorsa aggasztja.
A Sunday Times azt írja, hogy Angliának nincs katonai szövetsége Csehszlovákiával, ezért, ha Németország katonai intézkedéseket tenne Csehszlovákia ellen és Franciaország szövetségese segítségére sietne, Nagybritannia abba a helyzetbe kerülhetne, hogy Franciaország védelmére kél. A nagy különbség Franciaország és Anglia között abban áll, hogy míg Franciaország kontinentális hatalomnak tartja magát, ezzel szemben mi nem vagyunk az.
A Daily Herald szerint a francia-spanyol határon, Irunnát a Pireneusok nyugati részén, német csapatok vonultak fel, részben civilben, részben egyenruhában. Ez nyugtalanságot kelt Franciaországban, ahol úgy tudják, hogy a németek kezükbe vették a spanyol repülőterek, rádiók, vasutak és egyéb közlekedési eszközök vezetését.




Hodzsa, Henlein és Hlinka Csehszlovákiáról
1938 március


Prága, március 27.
Egész Csehszlovákia kíváncsian várja Hodzsa miniszterelnök hétfői rádióbeszédét, amelyben a szudétanémetek és a többi kisebbség helyzetével foglalkozik. Kormánykörökben azt híresztelik, hogy a miniszterelnök nagyszabású engedményeket és nemzetiségi reformokat fog bejelenteni, amit megerősít az a nyilatkozgat, amelyet Hodzsa a Paris Soir külpolitikai szerkesztőjének, Sauerwein-nek adott.
Arra törekszünk, - mondotta - hogy modus vivendit találjunk. A szudétanémet kérdést meg akarjuk oldani. Az előkészítő munkálatok természetesen hosszadalmasak voltak, mert azok az intézkedések, amelyeket meg kell tennünk, a gyakorlatban rendkívül bonyolultak.
Minden kisebbségünknek megadjuk a számarányához mért jogokat a közigazgatás terén, rendeletet fogunk kibocsátani, amely németeket nevez ki az állami igazgatásba. A demokratikus és szabadelvű csehszlovák alkotmány megadja a lehetőséget a német követelések teljesítésére.
A kisebbségekre vonatkozó kulturális nyelvi és iskolai intézkedések törvényhozási úton lesznek rendezve és ezáltal teljesítjük az 1919-i kisebbségségvédelmi szerződés rendelkezéseit. Azon vagyunk, hogy a feszültség engedjen és új lélektani légkör alakuljon ki, amelyet a bizalom tölt el.
 Most nemcsak arról van szó, hogy a háborút elkerüljük, hanem az ország területi épségéről és arról a hivatásról, amelyet Közép-Európában be kell töltenie az egymással szemben álló nemzetiségek és ideológiák kibékítésében. Bebizonyítjuk, majd, hogy teljesen átérezzük felelősségünket és remélem, hogy ezt a világ is el fogja ismerni. 
A szudétanémetek körében kételkedéssel fogadják, hogy a csehszlovák kormány ezeket az ígéreteket teljesíteni tudja, mert nem kevesebb, mint 30.000 cseh tisztviselő elbocsátására volna szükség. Ezt a kérdést megoldani aligha tudja a kormány, mert az elbocsátandó tisztviselői kar határőrvidékszerűen van megszervezve és politikai befolyása is tekintélyes.
Henlein, a szudétanémetek vezetője, egyébként nyilatkozott a Gringoire Prágába küldött munkatársának, De Jouvenelnek, aki előtt kijelentette, hogy a szudétanémet párt sem nyilatkozataiban, sem a parlamentben sohasem tette vitássá a csehszlovák határokat.




„A szlovákok felhasználják az alkalmat különállásuk hangsúlyozására!”


Párizs, március 27.
A Le Temps nem nevezhető magyarbarát ujságnak, ha olyan kérdésről van szó, amelyben a magyar s a cseh érdekek nem fedik egymást. Ennek a nagy francia lapnak a március 26.-i számában a következő, Prágából keltezett távirat olvasható:
„A cseh pártok fúziós mozgalmával szemben a szlovákok, úgylátszik, felhasználják az alkalmat különállásuk hangsúlyozására. A szlovák néppárt intézőbiztottságának tegnap megtartott ülésén Monsignore Hlinka kijelentette, hogy az 1938-as év ugyanolyan fontosságú lehet a szlovákok számára, mint az 1918-as év."
A bizottság ezután elhatározta, hogy a szlovák autonomista frontot az állam egész területére kiterjeszti. Ennek következtében a szlovák autonomista párt keresni fogja a közeledést Szlovákia magyar és német autonomista pártjaihoz. A prágai képviselőház legközelebbi ülésén pedig határozati javaslatot fog benyujtani, hogy az alkotmány értelmében törvényhozó Diétát hivjanak össze Szlovákiában.
A párt végül megtagadta a csehszlovák Nemzeti Tanácshoz való csatlakozást, amely tanácsot most szervezik.




Egységes dunai kereskedelempolitika!
1938 március


Az ausztriai események külkereskedelmi szempontból új feladatok elé állítják nemcsak Magyarország, hanem a másik három mezőgazdasági jellegű dunai állam - Jugoszlávia, Románia és Bulgária - kormányát is. E három állam mezőgazdasági kivitelének igen lényeges hányadrésze az osztrák és német piacon talál elhelyezést. A német piac jelentősége különösen 1933 óta fokozatosan emelkedett, miután az új Németország nyersanyag- és élelmiszerszükségletének túlnyomó részét a dunai és a balkáni államokból fedezi, azért, mert ezekkel az államokkal a Schacht-rendszer alapján klíring-, vagyis árucsereforgalomban áll, ami annyit jelent, hogy importját ezekből az államokból nem arannyal vagy devizával, hanem német áruk kivitelével fedezi.
Ennek a következménye, hogy még 1933 előtt e négy dunai állam külkereskedelmi mérlege Németországgal szemben állandóan passzív volt, úgyhogy például Magyarország egymilliárd aranypengőt meghaladó összeget fizetett ki a gazdasági válság előtti évtizedben német árukért, addig ez a mérleg most megfordult és Németország valamennyi dunai állammal szemben a külkereskedelemben passzivitásba került.
Mind a négy dunai államnak jelentős márkakövetelései vannak Németországgal szemben, amelyeket csak bizonyos nehézségekkel lehet fokozatosan csökkenteni. Ausztriával szemben a helyzet másként állott, a schillingkövetelések mobilizálása a hajlékonyabb és szabadabb osztrák devizarendszer következtében simábban ment, bár Ausztria a gazdasági autarkia terén a legutóbbi években szintén igen lényeges haladást mutatott és agrárbehozatalát a négy dunai államból fokozatosan csökkentette. A helyzet most annyiban változott, hogy előreláthatólag már a legközelebbi hónapokban egységesen vezetett német és osztrák kereskedelempolitikával állunk szemben.
A négy dunai állam legfőbb vásárlója, a német-osztrák piac egységessé válik, ami természetesen ennek a nagy piacnak fölényét és nyomását lényegesen fokozhatja. Ebből logikusan következnék, hogy a dunai államok ugyanolyan egységesen lépjenek fel ezzel a nagy erővel szemben, aki végeredményben és bizonyos mértékben rá van utalva a dunai szállítókra, mert hiszen élelmiszert és nyersanyagot például a német aluminiumipar legfőbb nyersanyagát, a magyar és a jugoszláv bauxitot, tengerentúlról, - Amerikából és az angol, valamint a francia gyarmati területekről - csak arany vagy aranydeviza ellenében vásárolhatja meg.
A dunai államok egységes kereskedelempolitikai vonalvezetésére a legutóbbi hónapokban megtörtént az első lépés és pedig akkor, amikor Jugoszlávia, Magyarország és Románia közös sertés- és zsírkiviteli irodát állított fel, amely január 1-től kezdve évről-évre a három ország fővárosaiban felváltva működik. A dunai államok jól megfontolt közös érdeke tehát azt kívánja, hogy haladéktalanul megindítsák a tárgyalásokat abból a célból, hogy kereskedelempolitikájukat német és osztrák viszonylatban közös nevezőre hozzák és közös egyetértéssel, egységes irányelvek szerint bonyolítsák le a német és az osztrák piacra irányuló kivitelüket.




A láthatatlan hullám ujságot nyom
1938 március


A közeljövő egyik legjelentősebb találmányát mutatták be New-Yorkban a minap s még az edzett szakemberek sem titkolhatták csodálkozásukat a teljesítmény láttán. Káprázatos jövő csillant meg a jó fantáziájú üzletemberek, előtt, szóval a találmány - ahogy mondani szokták - befutott.
Nem kevesebbet valósított meg az ügyes technikus, mint a rádióval közvetített ujságot. Rövidesen ez annyit jelent, hogy a rádiósnak nem kell lemenni az uccára, hogy ujságot vásároljon, ha kíváncsi a legfrissebb hírekre, elég, ha gépe elé ül, abból méterszámra jön elő a frissen nyomott lap szöveggel és fényképekkel illusztrálva.
Bárki az otthonában tarthatja az ujságnyomó gépet s ennek birtokában villámgyorsan szerezhet tudomást a legújabb eseményekről. Nem kell hozzá egyéb, mint egy normál rádióvevőgép, a Héle kétlámpás hálózati vevő, meg a kiegészítő nyomószerkezet, amely mindössze 200 pengőbe kerül. A rádiógéppel kell felvenni az ujságot sugárzó stúdió jeleit pontosan úgy, mintha zenés műsort akarnánk hallgatni. 
A megfelelő hullámhosszra beállított gép azonban nem zenei hangokat, hanem jeleket fog fel s azok erőssége szerin azután a nyomógép kisebb-nagyobb erővel pontokat sorakoztat fel egy papírszalagra. Ezekből a pontokból alakul ki azután a szöveg vagy a fénykép. A rádiókészülék által felfogott jelek nem hallhatók, mert a nyomógépet a hangszóró helyére kell kapcsolni.
A szerkezet rendkívül egyszerű, egyáltalában nem kényes és így nem is romlik el hamar. Teljesítménye ma még elég kicsi: 24 óra alatt fokozatosan nyom ki egy olyan lapot, mint amilyenek általában a magyar napilapok. Ezzel szemben a kiadott ujság nagyon szép, a fényképek tiszták és erőteljesek. A találmány jövője beláthatatlan. Lehet, hogy tökéletesített alakjában végleg átalakítja az egész mai ujságirás és kiadás rendszerét, de az is lehet, hogy elmerül a többi nagyjövőjűnek hitt, de félbe maradt találmányok közös sírjába.
Az amerikai ujságfejedelmek jövőt látnak benne. Különösen a vidéki ujságolvasók számára tartják előnyösnek, mert az újrendszerű gép kiküszöbölné a lapok vasúti szállítását és az ebből eredő tetemes időveszteséget. Hogy egy példával éljünk, a New-Yorkban kiadott újság San-Franciskóba mintegy három nap alatt érkezik meg vasúton. Repülőgépen szállítva persze jóval hamarabb, de drágábban is. Ezzel szemben a rádión közvetített újság - ha sikerül a nyomógép gyorsaságát fokozni, már pedig ebben nem kételkedhetünk - néhány óra leforgása alatt a legtávolabbi és legeldugottabb falucskában is megjelenik.
Nagy kérdés, hogy ha általánosan bevezetik, az ujsagvállalatok hogyan találják meg a számításukat. Pusztán a hirdetések díjai nem elegendők s így valószínű, hogy részint a gépek használati díja, részint az előfizetés bevezetése révén igyekszenek majd üzletté tenni a rádiós újságot. Az ujságnyomó rádió hallatlan távlatokat nyit meg és nem a szerkezeten múlik, hogy milyen mértékben válik közkinccsé és a kultúra terjesztőjévé.




Tizennyolc halálos ítélet Moszkvában!
1938 március


Moszkva, március 13.
Az este mondták el utolsó védekezésüket a nagy per vádlottai. Bucharin magára vállalta ismét a terrorcselekményeket, de a vád többi pontját tagadta. Szemébe vágta az államügyésznek, hogy képtelenek a koholt vádak, mintha az állítólagos trockijista csoport utasítására ölték volna meg Gorkijt.
Jagoda megtörten, szánalmasan, reszketve, papírról olvasta fel utolsó szavait.
- Bűnös vagyok, de megpróbáltam bűneimet jóvá tenni. Nem sikerült. Éveken át gyalázatosan játszottam a kettős szerepet….Kérem a bíróságot, kímélje életemet. A néphez, a bírákhoz, a cseka tagjaihoz és Sztalinhoz fordulok: - Bocsássatok meg nekem, ha tudtok!
A tárgyalást ezzel befejezték és a bíróság visszavonult. A késő éjszakai órákban hirdették ki az ítéletet:
Tizennyolc vádlottat ítéltek halálra, közöttük Jagodát, Bucharint, Kresztinszkijt, Rikovot, Csernovot, Rosengotzot, Ivanovot, Grinkót, míg Pletnev huszonötévi, Rakovszki húszévi, Bessonov tizenötévi börtönbüntetést kapott.
A vádlottakat idegizgató jelenetek közben kísérték vissza a Ljubljanka cellába, ahol azonban már nagyon rövid időt töltenek, mert az ítéletet legkésőbb ma, hétfőn végrehajtják.




Lakoma newyorki milliomoséknál
1938 március


A szép pesti Kálnay Klári, aki Mrs. Howard Ross néven maga is amerikai milliomoskisasszony, meghivatott egy newyorki milliomoscsaládhoz vacsorára. 
Ezeknek a Park avenuei-i palotának az ajtaja közvetlenül az uccára nyilik, ahl az embert az ajtónyitásnál szinte színházi díszbe öltözött lakáj fogadja. Ruhatári számot adnak, ebből tudni, hogy sokan leszünk. Lépcsőn megyünk fel a bárba, mert ez az első, az ivás. Bemutatkozás: „How do you do, how are you”, s már nyomják is a kezedbe a koktélos poharat.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (29): Álom egy terepasztalról

Nem hiába emlegettem egykori betegségemet: a tegnap máról holnapra belázasodtam. És azon kívül, hogy ez egy érdekes időjáték a részemről, ráadásul maga a valóság. Nyomom az ágyat és iszom a mindenféle füvekből készült főzeteket. (Azért nem írok teákat, mert a teának számomra kellemes színe, illata és zamata van, méghozzá együttesen, és nem vagy az egyik, vagy a másik, vagy egyik sem. A most fogyasztott löttyök azonban zavarosak, vastagok és savanyúba oltott keser-fanyarok. Viszont nagyon hatékonyak, ezt állíthatom. Legalább is, közvetlenül azután, hogy legurítok egy csészét, kb. egy órán át tűrhetően érzem magam. Aztán ismét elromlik minden...)

A lényeg, hogy napokig nem fogok tudni kimozdulni, s lőttek az állomási kószálásnak, a Bakterrel folytatott tereferének. Szerencsére, nem is jelentkezett az utóbbi napokban, én pedig tehetetlenül hagyok mindent úgy történni, ahogy esik (úgy puffan)... Még csak ez hiányzott, a gurítódombos filozofálgatás után! Egyik emlék generálja a másikat, s nem csodálkozom, hogy hamarosan azon töprengek, vajon miért mondtam le pár éve arról az elektromos játékvasútról, amit évtizedeken át gürcöltem össze a fiaimnak, hogy aztán kiderüljön, nem tartanak igényt a külön dobozokban gondosan félrerakosgatott, papírtörülközőbe bugyolált gyűjteményekre.

Nagyobb fiamnak még szélesebb nyomtávú, 12 mm-es síneket és kellékeket gyűjtöttem, mert azokban az években ahhoz lehetett könnyebben hozzájutni, s csak később jelentek meg a filigránabb, 8 mm-es modellek, amelyek aztán a kisebbik fiam birtokába kerültek.

Olyan volt ez a gyűjtögetés, mint egy félrejáró szerelem. Már akkor volt néhány költséges szenvedélyem – nem beszélve a családi élet fenntartására szükséges költségekről - , amiket legalábbis akkoriban, nem igazán volt szándékomban korlátozni. Még iskolás voltam, amikor áldozatául estem a könyvek varázsának, s azzal az elszántsággal vágtam neki a könyvtáralapításnak, hogy lehetőleg minden fellelhető, engem érdeklő kiadványra ráteszem a kezem. Hamar kiderült, mennyire illuzórikus volt ez az elképzelés, különösen azután, hogy a korán elkezdett dohányzásban is egyre növekvő étvágyat és igényességet mutattam, s a kettőt muszáj volt jut is, marad is alapon összehangolnom... De pénzbe kerültek a későbbi bódító szeszek és e mellé kellett aztán besorozni a játékvonat gyűjteményhez szükséges darabok óvatos, ám kitartó beszerzését. Legszívesebben magamnak hajtottam volna föl azt a számos mozdonyt, személyszállító vagont, pullman-kocsit, tehervagont, tolatómozdonyt és egyéb járművet, a járulékos jelzőberendezéseket, síneket és váltókat, a díszleteket, erdőt és hegyet, alagutat és hidat, peront és állomásépületet, bokrot, padot, sorompót, majd trafót és kapcsolókat, de az időmmel sehogy sem tudtam volna összeegyeztetni, s azzal áltattam magam, hogy amikor már jócskán összegyűlt egy terepasztalnyi kellék, a gyerekekkel együtt megtaláljuk a módját annak, hogy közösen kiéljük szenvedélyünket.

Nem így történt. Ők valamennyit még játszottak a vasúttal: a nagyobbik kevesebbet, a kisebb fiú valamivel többet. Igaz, terepasztalra már nem telt, s a kacskaringós, ám meglehetősen egyhangú körpályát a gyerekszobában, a felhajtott szőnyeg helyén csak ideig-óráig, rendszerint iskolai -téli, tavaszi – vakációk idején tudtuk felállítani. Akkor viszont csak lábujjhegyen és nagy odafigyeléssel lehetett csak közlekedni az ötünknek nem túl tág panellakásban. Ez az átmeneti, van is, nincs is állapot nyomot hagyott a fiúk lelkesedésén is, amely az idő múlásával, bármennyire is igyekeztem újabb és újabb bővítésekkel ébren tartani a játékkedvet, sajnálatosan megkopott, kiürült. Egyre ritkábbak lettek a közös szerelések, a padlón hasalások, a váratlan gyermeki invenciók, amelyek élettel tölthették volna meg a valóság miniatürizált mását. A modellek egy idő után végleg dobozaikban maradtak, a fiúk felnőttek, szétszéledtek, ezer dologgal foglalkoztak, de ezek között a terepasztal gondjának valahogy semmiképp nem jutott hely. A dobozok a lomtárunk egyik legfelső polcán hevertek éveken át, feleségem időnként le-leemelte őket, hogy szemlét tartson fölöttük, megvannak-e még hiánytalanul. Ugyancsak ő volt az, aki kezdeményezte a fiainknál, hogy amennyiben nem tartanak igényt a „játékszerre”, vevőt keres rá. Nem szóltam semmit, bár lélekben sértve éreztem magam, s úgy éreztem, hogy a fiúk elárulták a közös szenvedély ügyét, amely ha ideig-óráig is, s ha laza szálakkal, de összekötött bennünket. Azt is beláttam, hogy egy végleg mellőzött holt tárgy után nincs miért sóhajtozni, mindenkinek csak jobb, ha a vonatocskák oda kerülnek, ahol kellően megbecsülik őket.

Sokáig senki sem válaszolt a bukaresti magyar lapban feladott apróhirdetésre, aztán váratlanul jelentkezett egy pasas Nagyváradról, aki pár éves gyermekének szerette volna megszerezni a játékvonatot, a hozzá tartozó valamennyi kellékkel. Az üzletekben akkor már ezt a fajta, NDK-ban gyártott árut nem forgalmazták, a bizományiban horribilis összegeket kértek a modellekért, működésbe lépett a piacgazdaság s vele a kereslet-kínálat törvénye, ami esetünkben azt jelentette, hogy az illető baromi olcsón szerette volna rátenni a kezét a modellre, mi pedig a lehető legmagasabb árban számítottuk volna fel neki és láthatóan egyik sem engedett a magáéból. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben a pasasnak valóban szüksége van a terepasztalra való holmira, végül beadja a derekát, ha meg nincsen, akkor nem ő a mi emberünk. Végül sikerült megegyeznünk, hogy pár héten belül leutazik hozzánk és nyélbe ütjük az üzletet. Hiába vártuk – nem érkezett meg. Feleségem belenyugodott: úgy látszik, a sors nem akarja, hogy megváljunk a terepasztaltól...

Aztán egyszer csak a nagyobbik fiunk ráébredt, hogy mégis csak igényt tart a szélesebb nyomtávú modellre és magával vitte Budapestre. A játékvonat sorsáról azóta nem tudok semmit, de nem is érdeklődtem utána... A kisebb nyomtávút végül a vejünk valahogy megkedvelte, és át is repült vele az óceánon, Torontóba. Lakásuk elég nagy ahhoz, hogy az alagsorban, a játékszobában berendezzen magának – az akvárium és a bordásfal mellett – egy terepasztalt is. A hírek szerint ügyesen fel is állította, lányai is lelkesedtek érte... Amikor náluk jártam, magam is láttam működni, de játszani akkor már csak a kisebbik lányunokámnak meg jómagamnak támadt kedvünk vele néhány délutánon át – leginkább a rozogán összeillő sínek miatt minduntalan megszakadó áramkört állítgattuk helyre, a kanyarban kisikló mozdonyokat helyeztük vissza a vágányra, egyáltalán, minden percben kisebb-nagyobb hibákat hárítottunk, amíg végül is beleuntunk és sorsára hagytuk a poros, ütött-kopott, világot járt, nemzedékeket kiszolgált terepasztalt.