Nekem a fordítás is színjáték

Koszta Gabriella nem érzi úgy, hogy pályát váltott

Színésznőként indult az életnek, tele ambícióval, reménnyel. Nyugdíjazásáig szolgálta Tháliát, sok-sok szerepet eljátszott, majd utána újabb, elégtétellel járó alkotó tevékenységet keresett magának. És talált. Az iránt érdeklődtünk beszélgető partnerünknél, hogy milyen kulturális tapasztalattal lett gazdagabb a színház által és az mennyiben határozta meg immár színpadmentes életét?


- Erdőszentgyörgyön nevelkedtem, művészek egyáltalán nem voltak a családunkban, viszont kitűnő tanáraim voltak. Mindenki eléggé meglepődött, amikor felvettek a színire. Én magam is. Bár óvodáskoromtól a gimnáziumig gyakran mondtam verset, szerettem az irodalmat, színjátszottam, mégse hittem, hogy sikerül a felvételim, mint ahogy nem hiszi az ember, hogy dédelgetett álma valóra válik. Ám a kamaszkori identitáskeresés alatt a színházzal való találkozásom annyira meghatározó és revelatív volt, hogy egy életre mindent eldöntött. Hét évig Temesváron játszottam, majd áttelepültem Magyarországra és itt játszottam különböző színházaknál. A Pécsi Nemzeti Színháztól mentem nyugdíjba. Pályámon sikerek és kudarcok váltották egymást, ám nem befolyásolják a látásmódomat, hogy a világhoz, az emberekhez, a helyzetekhez alapjában véve színészként viszonyulok.


Mi késztetett pályaváltásra, méghozzá a műfordítás irányába, és melyek voltak a legelső lépések?


- Érdekes, én egyáltalán nem úgy érzem, hogy pályát váltottam. Az gondolom, természetes, hogy hatvan fölött nem játszom azokat a szerepeket, amelyeket huszonévesen játszottam. Ha felkérnek koromhoz illő szerepre és jó a rendező, szívesen elszegődöm. Csakhogy a színésznek a teste a munkaeszköze, az meg folyton öregszik, kopik. De a két tevékenység egyáltalán nem áll olyan távol egymástól! Gyerekkoromtól szenvedélyes olvasó vagyok, színházi korszakomban ban is bújtam a könyvet. Ha nem játszottam, olvastam. Vásárhelyen is, Temesváron is. Romániában a hetvenes években ez volt a legolcsóbb és legértelmesebb szórakozás. Később Magyarországon a barátaim néha megkértek, fordítsak le szövegeket románból, kellett nekik a nyersfordítás. Kíváncsi voltam, vajon tudok-e még románul. Kötélnek álltam. Azt mondták, egész jó, fordítsak még. Kezdetben azért még húzódoztam, mert jól tudtam, hogy én nem úgy fordítok, mint az igazi filoszok, hanem inkább színészként. Mindig szerettem az olvasó-értelmező próbákat, azokon megízlelni, értelmezni egy idegen szöveget, az íróét, és magamon átáramoltatva közvetíteni. Így hát nekem a fordítás is színjáték, ezért nem érzem, hogy más irányt vett az életem. 


Milyen elégtétellel járt az újfajta nyilvánosság és hogyan bukkantál rá azokra az írókra, akiknek a műveit tolmácsoltad? 


- Azt hiszem, a fordítás olyan, mint a házi kamarazenélés, egyszerűen jól esik csinálni. Persze örülök, ha a hozzáértők megdicsérnek, de manapság a kultúrának általában nincs nagy nyilvánossága, az olvasók - már ha vannak - sokszor még a szerző nevét sem jegyzik meg, nemhogy a fordítóét. Ha kell, megkeresik az interneten, aztán elfelejtik. Nincs hiányérzetem, nem jelent elégtételt, inkább szórakoztat a fordítás. Talán az alkati kíváncsiságomhoz van köze. Mivel húsz éve a Jelenkor Kiadó szervesen hozzátartozik az életemhez, a tájékozódás nem kerül nagy erőfeszítésembe. Sok kiadóval állunk kapcsolatban, könyvvásárokra járunk, havonta megkapom a katalógusokat az új kiadványokról. Sok a könyv. A román kiadóktól is küldenek könyveket. Úgyhogy képben vagyok. De minden fordításomnak más-más a története. Van, amikor egy kiadó kér fel, van, amikor a szerző, máskor meg én találok rá a műre és érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy lefordítsam. Így történt például Florina Ilis A gyermekek háborúja (Cruciada copiilor) című regényével. Előre tudtam, akkor is lefordítom, ha nincs rá megbízásom. Aztán úgy alakult, hogy mégis megjelent és kitűnő kritikát kapott. Gabriela Adameşteanu Az elveszett délelőtt című regényét nem akartam lefordítani, nem mertem hozzányúlni. Nyomasztott, hogy Csiki Laci halála miatt bízott meg vele az Európa Kiadó. Pontosabban rábeszéltek. Utólag hálás vagyok érte. Olvastam, hogy a Bulandra Színházban Cătălina Buzoianu kitűnő előadást rendezett belőle, ez nagyon inspirált. Tényleg olyan élmény volt, mintha egy remek darabban én játszanám valamennyi fő- és mellékszerepet... Norman Manea A huligán visszatér című regényénél a kíváncsiság hajtott; addig keveset tudtam a dnyeszterentúli zsidó deportálásokról. Érdekelt. Sok mindennek utána kellett néznem... Dan Lungu Egy komcsi nyanya vagyok! című regénye végig szórakoztatott. Cărtărescu szövevényes prózája, költői látásmódja viszont nagy kihívás volt, de izgatott, hogy a sok mellérendelt mondat és a fordított szórend leképezhető-e úgy, hogy a szöveg se az értelmét, se a természetes ritmusát ne veszítse el. Az ilyesmivel jól el lehet bíbelődni. 

Még egy Máriás-kritika

Csuda jó dolgom van Máriás Jóska barátommal és egykori egyetemi társammal. Csak elküldöm neki a könyvemet s nem túl sok idő múlva értőn visszakapom tőle az élménybeszámolót.


Így jártam nemrég a Jelentések - magamról c. könyvemmel, s most meg a Szerpentin vándora iratott vele hosszabb tanulmányt. Akár csak az előbbinek, ennek is dicsekedve helyet csinálok itt a blogban. 

 „körmünk alá néz az idő”

A költői intés ott lebeg mindannyiunk feje fölött. A felszólítás elől senki sem futhat el: „tegyétek ki a praclikat a padra / jár jár szúrós tekintettel közöttünk / pálcát suhogtat nem tudhatom / mit szól az én kezemhez csak / ha jól odapörköl”. (körmünk alá) Ez a figyelmeztetés indította Cseke Gábort arra, hogy verseinek újabb válogatott kötetét(x) oly szigorúan szűkre szabta? Ennyi lenne „eddigi költői tévelygései felvállalt summája”? A kötet versanyaga - a szürke rímek-ciklust kivéve - olvasható, hozzáférhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent kötetben: Révkalauz. Szigorúan válogatott versek 1967-2008. (http://mek.oszk.hu/07700/07743) Válogatott verseinek 2005-ös kiadásában - Tükörterem Válogatott versek 1962-2004 -, bőkezűbb volt. A múló idővel arányosan növő igényesség, bölcs belátás, aszketikus szigorúság rejlik szavai, szándéka mögött? Avagy a kritikus dolgát könnyíti azzal, hogy maga állítja össze a „leltár” legjavát, lecsupaszítva költői termését az általa vélt leglényegesebbekre, arra, amit öt évtizedes alkotói terméséből hangsúlyozottan vállalnia érdemes? Kötetét lapozva, verseit újra s újra olvasva próbáljuk felépíteni magunkban azt a költői világot, amely öt évtized alatt formálódott, amely e kötetben konkretizálva áll előttünk.


Cseke Gábor mint minden ifjú költő, csodálatos álmokat sző, de álmait hamar földre rántja a kortársai arcán kirajzolódó valóság: „sápadtak, / horpadt mellűek vagytok / pergamen-arcotokra hosszú / litániákat írt a sötét, / a koppanó víz, / az elemlámpa, / riasztócsengő.” (kortársak) Sorsa - szerpentinek vándoraként - arra ítélte, hogy életútján „fizetett szószaporító”-ként szembesüljön az őt körülvevő világgal. Miközben fejünk fölött szivárványosra festették az eget, a költő érzékeny szeizmográfként érzékeli, hogy alatta „silányat gajdol ez a föld”. (szitok, ima) A múló idő meghozza a személyes csalódásokat, melyeket feledni szeretne: „borotválom már beretválom a lángoló pofonok helyét”. (borotválom már) Hamar ráébred, az emlékektől szabadulni, a társadalomból kilépni korántsem egyszerű. A szándék - „elhatároztam hogy / szabad leszek / bármi áron megfosztva magam minden / köteléktől” - csupán költői ábránd maradhat. Döbbent léghajósként ugyan eldobhatunk magunktól mindent, az életünket is, de bőrünkből akkor sem bújhatunk ki, zuhanásunkban is bennünk reked egy velőt rázó sikoly. (sorban miként a döbbent léghajós) A lelki válságból adott egy másik kivezető út is: a kivándorlásé: „irataidon is ott a pecsét / le is út fel is út”. De a távozni készülő arcán kiüt a páni félelem. „ó még csak egy hetet / néhány napot még […] amíg megbarátozol / a gondolattal / hogy az ajtó döndülve becsapódik mögötted / s ott állsz a világhuzatban / meztelenül / ágyékra szorított kézzel” - „megszabadulva” mindentől: emlékeitől, önmagától is. (ágyékra szorított kézzel) Mit tehetne mást? Marad örök fogoly „aki harcát feladta / mosolya álca míg erőt gyűjt alatta / újabb szökéshez de hová merre”? (örök fogoly) Maradjon, erre biztatja egy álombeli kincses Erdély képe: „menekülnék de fog de nem hagy / békém nyugalmam végleg elhagy / állok fogolyként mintha bilincsben / derékig érő égi kincsben”. (derékig kincsben) Ez a kalózöböl, hova a portyáról megtérni lehet, ez a liget, ahol a rá sűrűsödő gondok ellenére leülhet a valóság építőköveire, ahol a szabadság pincehomályában „azt éneklik neked / de azt éneklik és csak azt / hogy harcolni kell kell kell kell / foggal körömmel / valami ellen ami beléd szorult / és bárhogy szeretnéd / jól érzi magát odabent / nem hagy el”. (éjjeli bár) Szép költői vallomás, helytállásra biztatás. Korántsem kockázatmentes vállalkozás, hisz szavaival „mindent tudva és semmit sem remélve / hívom ki magam ellen a sorsot”, mely kutya képében láncszakadásig acsarkodik, vicsorog rá. De tudva tudja - kifejező metaforába sűríti -, hogy „nem kutya van a kertben, a gyűlölet / kopói cirkálnak álcásan, szabadon, vajon melyik irányból / törnek rám hangtalan, lassított iramodással / illeszkedő, vigyorgó fogsorukkal, mely sose csattog / mint a metróajtó, menthetetlenül összecsukódik”. (lassított iramodás)

Paprikaültetvényem (12)

2011. március 19.

Azt reméltem, hogy Sándor, József, Benedek majd zsákban hozzák a meleget. De már Sándor is vacakolt errefelé, csak úgy eregette a felhőket, amelyekre ma rátromfolt József is. Most meg szakad az eső. Tiszta szerencse, hogy az ültetvény megszemléléséhez nem kell odakünt masíroznom, a hideg záporban.


A paprikáknak részben jó, mert továbbra is védett körülmények között élnek. Csak a napot hiányolták. Biztosan mostanában nem éppen úgy fejlődtek, ahogy szerettek volna. (Van ez így, az emberrel is: ember tervez, de nem ő végez...)


Hanem az első amaryllisz, amely eddig uralta az erkélyt, mára már elvirágzott: három pompás fejéből már csak egy maradt, a másik kettőt levagdosta feleségem könyörületes keze. (Bizony, rusnyák voltak elhervadva, összezsugorodva.)

2011. március 19.

Jön viszont a többi, látszik a délelőtti felvételen. Hegedűs Zsolt Stockholmból csodálkozott, hogy ilyenkor is képes nyílni ez a nemes virág. Bevallom, mi is csodálkoztunk, már-már beletörődtünk, hogy a karácsonyt nélküle töltjük el, mert nem akartak idejében fejlődésnek indulni. Aztán egyszer csak, újév után beindult az egész ármádia, s most egymás után lepnek majd meg különleges színezetükkel, formájukkal.


Ma megkezdtem az ősszel eltett csípőspaprikákból az utolsó előtti üveget. Pünkösdig még kitart, ami a kamrában van. Jócskán leapadt róla a fűszeres ecet, szerencsére félretettem aa korábbi üvegekben maradt felöntőlevet, s azzal pótolom az elpárolgott mennyiséget.


Bármilyen jó is az eltett paprika, már kívánom a frisset. De nem ám, amit a szupermarketben kapni, mert az alig-alig csíp, hanem azokat, amiket a tavasz és a nyár nevel. Reménykedjünk, hogy az én ültetvényemben is...

2011. március 19.

Ata 65

Vári Attila 197-ben / Balázs Imre rajza

Vári Attila idén, március 3-án töltötte be 65. évét. Előbb az Új Magyar Szó Színkép mellékletétől, majd a Súrlott Grádics c. internetes szépirodalmi laptól kértek fel, írnék néhány köszöntő gondolatot a számukra.


Az ÚMSZ-hez protokollárisabb, inkább lexikális hangvételű írást, az utóbbihoz lírai hangvételű emlékezést küldtem. Ezt mellékelem most.


*



Hát szerbusz, Ata!


Jó messziről köszöntelek ezúttal, de éltünk mi már egy városban is, s voltunk megannyi táltos képzelgő kamasz, főleg Te, akit nehezen lehetett lepipálni. A Te fondorlatos fantáziád előttem minden pénzt megért, olyan történeteket tudtál kitalálni, olyan facsaratos sztorikban gondolkoztál, amilyenek nekem életemben nem jutottak az eszembe.


Veled ellentétben, ugyanis, az én képzeletem rendszerint gyalog járt, mintha örökké keresnék valamit a földön, magam sem tudom, mit vesztettem el, milyen csodát vélek fölfedezni a lábam alatt. Mindig találtam is valamit, de csodára egyszer sem bukkantam. Csak prózai, hétköznapi kis semmi témák patkóiért adatott lehajolnom.


Bezzeg a te világteremtő tehetséged, mennyi helyszínt, szituációt, alakot, viszonyt, jelképet, cselekményt teremtett, rendezett be, éltetett, s valamennyiben olyan otthonosan mozogtál, mint mások a saját, adott, földhözragadt közegükben. Hatvanöt éved alatt mit sem változtál. Legfeljebb egy kissé másként ver a pulzusod, ritkul a hajad és meg-meglódul a szíved. Na, és a csontok, az ízületek, azok is becsülettel elhordoztak, megengedett számukra is egy kis rozogaság.


Emlékszel erre a rajzra, amit Balázs Imre készített Rólad, még a hetvenes években? Én a mai Atában is ezt a képet látom. Talán azért, mert a művész a lényed legmélyéig látott s azt ábrázolta portrédban. Rebellis, kihívó, dacos nézésed mit sem változott azóta. Ata vagy Te most is, 65 év billogával az életeden. Jól emlékszem ifjúkori „számtan-novellád” befejező mondatára, ami akkor is szíven ütött, s azóta is foglalkoztat:


„Hát még mindig nem értitek? Szorzók vagyunk és szorzandók, osztók és osztandók. De oszthatatlanok is.”


Ebben reménykedve köszöntelek, barátsággal:

Cseke Gábor

(Csíkszereda)

Felfedni mindent 1990 marosvásárhelyi márciusáról?

A március 15-i megemlékezések előestéjén Markó Béla volt RMDSZ-elnök nyilatkozatban kérte az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekre vonatkozó egész dokumentumanyag titkosításának a feloldását. Huszonegy év nem kevés idő ahhoz, hogy hűvösebb fejjel lehessen mérlegelni a mind magyar, mind román szemszögből kritikus mapok eseményeit - azok hátterét és gyökereit. Markó azt is reméli, hogy végre, az igazság fog kiderülni, nem csak annak a felszíni, kiporciózott kapargatása.


Március 15-én Dan Culcer rövid párizsi üzenetében reagált Markó felhívására , csatlakozva a kezdeményezéshez, azzal a megjegyzéssel, hogy egyelőre ő az egyetlen román ember, aki ragaszkodik az igazság felfedéséhez. A vásárhelyi fekete márciushoz egyre több legenda, fabuláció és közhelyes, elfogult megállapítás tapad, ezért magam is csak üdvözölni s támogatni tudom egy nyílt szembenézést a történtekkel - függetlenül attól, hogy mi lesz a végeredménye.


A sors iróniája, hogy most bukkantam rá az MTI archívumában arra a tudósításra, amit 1990. március 29-én adott ki a hírügynökség s amelyben megírtam, hogyan kerestem föl a vásárhelyi események idején megsebesített és a budapesti Honvéd Kórházban ápolt Sütő Andrást. Nem tudom, akkori beszámolóm mennyire fogja majd kiállni a valóság próbáját, de igyekeztem szakmailag lehetőleg nem túllőni a célon: azt írtam, amit láttam és amit tapasztaltam, illetve amiről az író szemtanúként beszámolt.

„Én nem futottam el!”

Sütő András betegágyánál

Sütő András a budapesti kórházban, ahol a kórterembe viszik
MTI-fotó: Diósi Imre

Volt idő, nem is olyan régen, amikor ennek az ágynak a helye napról napra változott. Először a marosvásárhelyi klinikán állt, miután az „ismeretlen” bunkósbotot irányító gyűlölet meggyalázta és majdnem elpusztította a mai magyar irodalom egyik jelesét, majd hamarosan a bukaresti Katonai Kórház műtőjében és kórtermében kapott helyet. Végül a budapesti Honvéd Kórházba került, dr. Farkas József orvos vezérőrnagy felügyelete alá.
És közben az események úgy peregtek, alig bírtuk őket utolérni. Ám megálltak a jól őrzött kórházi különszoba kettős ajtajánál, amely előtt fehér köpenyes őr posztol, ráadásul az épület körül is szabályos őrség.
Az írónak most gyógyulnia kell, s azért, hogy gyógyulhasson, felejtenie. Sütő András azonban nem tud felejteni. Tiszta szerencse, hogy nem szabad huzamos ideig ágyban feküdnie – a tüdőgyulladás veszélye miatt –, s ezért a pár négyzetméteren le s fel járkálva, karosszékben, ágya szélén elüldögélve, felesége, olykor lánya és fia társaságában az élet, a mindennapok legelemibb funkcióiban igyekszik föllelni a visszatérés esélyeit.
Az emlékezés visszahozza szellemi frissességét, de fölviszi például a lázát, veszélyezteti lelki egyensúlyát.
Ülök vele szemközt, egy széken, ő fotelból méreget, felesége révén kávéval kínálgat. Én sem faggatnám kényes kérdésekről, ő is feszeng, mert tudja, mit nem szabad kérdeznie.
Mégsem állhatja meg:
– Mi újság odahaza?

Paprikaültetvényem (11)

Az "élmunkás" - de hamarosan utóléri
egy másik

Tegnap estefelé szemlét tartottam a szétültetett paprikapalánták között, azzal a szándékkal, hogy március 15-e reggelén, vagyis ünnepnapon, interjút készítek a legfejlettebb példánnyal.


Amolyan vívmányanyagra gondoltam, amivel egy időben lelkesen köszöntöttük a hatalom által megszentelt ünnepeinket. Reméltem, hogy egy élenjáró paprikapalánta csupa előremutató, lelkesítő üzenettel állhat elő.


Ma reggel meglepetés ért. Az előzetesen kiválasztott interjúalany az éjszaka folyamán valahogy megcsökött forma, mert a virradat utáni fényben már egyáltalán nem magasodott ki testvérei közül, sőt, a közös cserépben, amelyben három palánta együtt vészelte át a szétültetést, egyikük annyira látványosan megugrott, hogy őt vettem célba kérdéseimmel.


 - Hogy telt az éjszakád?


- Hm... Innen a hőmérőre látok. Mínusz 2-őt mutat. De idebent jó. Istenien lehet szunyálni...


- Hogy sikerült az élre törnöd?


- Én nem is tudom. Csak úgy rájön az emberre... Bocs, a paprikára. Nyújtózik egyet örömében, aztán úgy marad. Biztosan, sokat nyújtóztam a tegnap.


- Ismered, milyen feladat vár rád a továbbiakban?


- Nekem senki nem mond semmit, de azért nem vagyok se süket, se vak. Látom, hogy körülöttem rendre kihullott egy csomo testvérem. Kissé szellősen vagyunk ezen az erkélyen... Úgy gyanítom, valamilyen tervetek van velünk, különben már én is az eltűntek sorát szaporítanám.


- Akkor most megsúgom, hogy bennetek van minden reményem. Csakis tőletek függ, hogy továbbra is jó sorsotok legyen. Meg a feleségemtől, de őt könnyű meggyőzni. Csak nőjetek,  virágozzatok, teremjetek szaporán, s akkor nem lesz baj.


- Jó - bólintott vidáman az él-paprika és miután megrázta magát, nagyot nyújtózott. Megint nőtt vagy 3 millimétert. Váljék egészségemre!

Akit behavazott a történelem hímpora

Meglehet, ebből még könyvborító lehet...

Stockholmban élő Hegedűs Zsolt barátom megkért, hogy az ezredforduló táján írt rendhagyó svéd történelmi kompendiumát készítsem elő kiadásra. Természetesen elvállaltam, hiszen tudtam, hogy nagy fejtörésem nem lesz vele, ismervén Zsolt eleven, szemléletes stílusát, kifejező nyelvhasználatát. Szerkesztés közben jónak láttam, hogy egy bemutató írás erejéig megírjam, miként hatott rám a könyv és mit tartok én a barátom próbálkozásáról. Mivel az írást a nyilvánosságnak - könyve elejére - szántam, nem követek el indiszkréciót, hogy itt megosztom azokkal, akik meglátogatnak.


*


Szinte egészen biztos, hogy e könyv szerzője soha sem AZT a történelmet tanulta s vallja a magáénak, amit az iskolában, s később az életben tanítottak neki. Ez abból is látszik, hogy egy percre sem lett belőle történész - megmaradt becsületes, kitanult mestersége mellett: vegyész. Minden egyéb, amivel foglalkozik, örömfakasztó, kíváncsi kedvtelés. De olyan meggyőzően és ihletetten ostromolja Klió és Kalliópé múzsákat, hogy azok még csak nem is féltékenyek egymásra, sőt, mintha összebeszéltek volna, mindegyre csoportos bátorító mosolyokat küldenek a szerzőnek. 


Hegedűs Zsolt az Erdélyből soha ki nem veszett - legfennebb csak rejtezkedő - reneszánsz embertípus egyik példánya, aki szülőhelyétől távol kerülvén is megőrizte azt a lelki habitust, amit a családból, a skóla révén, mentoraitól örökölt. Ezért aztán, amikor új élet teremtő megpróbáltatások várnak rá választott hazájában, Svédországban, egy pillanatot sem tétovázik és nekiáll az otthonnak kijáró maximális érdeklődéssel beleásni magát új környezetének megismerésébe, érzelmi-értelmi elfogadásába.


A rá jellemző akciószeretet a változott környezetben új és új feladatokat szab a mindenre nyitott vegyésznek. Az új típusú, skandináv szabadságmodell és demokratikus berendezkedés ösztönzőleg hat rá, fölszítja benne a kutató szándékot, ami nem csupán szűken vett szakmájára irányul, hanem irodalmi, közírói, informatikai, fotográfiai stb. kiterjedésben is eredményesen megnyilvánul.


Előszeretettel használja kommunikációs céljai elérésére az internet nyújtotta tág lehetőségeket és sorra jelennek meg a svéd életformát, gondolatmenetet, természeti szépségeket, sorsfordító történelmi csomópontokat, a svéd irodalom és művészet értékrendszerét a természetes kíváncsiság oldaláról az együttműködés eszméjének gyakorlatba ültetéséhez közelíteni.


A svéd történelem sajátos, a külső szemlélő átlényegítő logikája alapján való újraértelmezése, elmesélése annak a szolgálatkész, társas szellemű embernek a gesztusára emlékeztet, aki egy pillanatra sem habozik, amikor arról van szó, hogy környezetében valaki tájékoztatásra, eligazításra szorul. Mindent szívesen elmesél, amit fontosnak vél, de ő csak azt tekinti fontosnak, ami Svédországot, annak lakosait rendre előre vitte a történelemben. Jegyzi a súlyos néptragédiákat is, kerülvén a nagy tragikus freskók komor színeit, hangulatát. Úgy mesél, mint az a népi hős, aki isteni szerencsével túlélt minden lehetséges és lehetetlen kalandot, és erőt merítve belőlük, jót mulat a történelem abszurditásain, furcsa fintorain.
Úgy képzeljük el Hegedűs Zsoltot, mint tanítómestert, aki nagy mutatópálcájával a térképre bökve birtokba veszi az események színhelyét, levezényli a régvolt üztközetek menetét, egyként végigvezet a nyilvános, illetve a titkos, rejtett útvonalakon, s ahogy előre halad a történetben, úgy maga is épül, bölcsebbé és megértőbbé válik az események nyomán, mint akit végleg behavazott a történelem hímpora és immár nem is akar megszabadulni tőle, mert jól érzi magát alatta. Ezt az otthonos érzést sikerül könnyedén átjátszania olvasóinak is, akiknek ezáltal kétszeresen is jó dolguk van: egyszer, mert egy kiemelkedően jó mesélővel van dolguk, másodszor pedig mert hirtelen kellő ízelítőt kapnak a történelmi burleszk kedélyfelszabadító, gondolattisztító hatásából.


*


HEGEDŰS Zsolt: 1948-ban született Kolozsváron. Húsz éve tőzsgyökeres stockholmi, többek között a Svéd Külügyminisztérium mellett akkreditált magyar újságíró. Írásai, fordításai, riportjai többnyire a Romániai Magyar Szóban, a Nyugati Jelenben és az Utazóban jelentek meg. Az első magyar nyelvű Internet fórumon, a HIX-en, 1992-95 között Zita néni néven közölt írásaiból készült válogatás a Svédcsavar címet kapta.

Paprikaültetvényem (10)

Amarylliszbe feledkezve...

Pénteken, vagyis a tegnapelőtt, éppen az amarylliszekbe felejtkezve a fényképezőgéppel azt próbáltam felmérni, hány bimbó kinyílására van esély az elkövetkező napokban, Ilonka, a feleségem odaszól:


- Ha még utoljára le akarod fényképezni együttesen az öt palántát, most keríts rá sort, mert délután szétültetem őket.


És szépen elmagyarázta, hogy a két legfejlettebb palántát külön kis cserépbe rakja, a maradék hármat pedig meghagyja a nagy "parcellában", talán elegendő lesz növekedésükhöz.


Mit mondjak? Az ilyen pillanatokat nevezik történelmieknek. Bár tudom, hiszen a napokban ellenőriztem a Google keresőmotorjával, hogy az interneten számtalan ilyen ültetvénytől lehet olvasni; egyikben erre fektetik a hangsúlyt, a másikban arra, a harmadikban egy harmadikra, ezért a történelmi jelzőt egész egyszerűen nagyzolásnak lehet tekinteni, de én ezt se bánom.


Jól látszik, hogy a szétültetés után új erőre kaptak a palánták: lazított, megöntözött földjük felfrissült, zöldjük megélénkült, látható bokrosodásnak indultak, egyszóval reménnyel kecsegtetnek. Hétfőig hagyjuk őket fejlődni.

2011. március 11. - a "hármak"

2011. március 11. - A "különváltak"

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (86)

Ahmed Zogu, az albánok királya

A Saarvidék Németországé
1935 január


Saarbrücken, január 13.
Négy betű, amely rövid szóvá, egy ősi német tartomány nevévé fonódik: Saar, ki tudja, hány milliószor ismétlődött meg az elmult napokban, rádióban, sürgönyökben, cikkekben, levelekben, beszélgetésekben? A népszavazás vasárnapi nagy erőpróbáját az elmult éjszaka rádiók párbaja vezette be.
A stuttgarti és a strassburgi leadók között majdnem a hajnali órákig tartott a szenvedélyes vita, amelyben Strassburg a maga erős propagandájával vezetett. Rendkívül mély hatást tett nemcsak a német, de a nemzetközi hallgatóságra is az Egységes Front egyes vezetőinek nyilatkozata, akik bejelentették, hogy az utolsó percben szakadtak el táboruktól és csatlakoztak a Német Fronthoz, hogy a vasárnapi szavazáson a Németországhoz való csatlakozás mellett adják le szavazatukat.
Alig hallgatott el a két egymással vitázó leadó, autók és tankok dübörgése verte fel Saarbrücken és Saarlouis uccáit.
Hajnali öt órakor felvonult a nemzetközi rendőrhadtest és Knoxnak, a Saarvidék kormányzójának parancsára előre kidolgozott haditerv szerint megszállta a Saar völgyéből Franciaországba és a német birodalomba vezető utakat és határállomásokat. Nyugaton és délen angolok, délkeleten hollandusok, északkeleten újból angolok, északnyugaton svéd csapatok és a lotharingiai határt az olasz egységek szállották meg, hogy a szavazás biztonságát minden rajtaütésszerű támadás ellen biztosítsák.
Alig szürkült, máris élénk mozgás indult meg a Saarvidék városainak és községeinek uccáin. A korareggeli órákban kezdik a szavazást, hogy minél gyorsabban, minél nagyobb tömegek szavazhassanak le és a szavazás ne nyúljon be a késő éjszakai órákba, hogy így csökkenjen az összeütközések és zavargások veszélye.
A szavazás különös módszere azt tette szükségessé, hogy a saarvidék egész lakossága megmozduljon és néha igen távoleső helyekre utazzék vagy gyalogoljon, hogy szavazatát leadhassa.
Közel kétezer évvel ezelőtt Augusztus császár úgy számláltatta meg a római birodalom lakosságát, hogy mindenkinek a születése helyén kellett jelentkeznie. Ugyanez ismétlődött meg a saarvidéki népszavazásnál azzal a különbséggel, hogy minden szavazásra jogosult saarvidéki lakosnak ott kellett leadnia a szavazatát, ahol 1919-ben lakott.
Nyolcvanhárom polgármesteri körzet székhelyén kellett a Saarvidék félmilliónyi tömegeinek jelentkezniök, hogy szavazatukat a 860 szavazatszedőhelyiség egyikében leadhassák. Villamosok, vasutak a szavazókat ingyen szállítják, régi omnibuszokat helyeztek üzembe a modern autobuszok mellett, hogy mindenki idejében megjelenhessék a körzeti szavazóhelyiségekben. Még így is sok elhagyott völgyben lakó bányászcsalád tagjainak kilométernyi utakat kellett a magas hóban megtennie, hogy a szavazóhelyre érjen, de úgy látszik, mindenki szívesen vállalja ezt a fáradtságot…
A különös szavazati rend sok furcsasággal jár, így előfordult, hogy egy-egy család tagjai, apa, anya, gyermekek, mind külön-külön helyiségekben szavaztak. Magában Saarbrückenben betűrendben folyik a szavazás, a 140 szavazatszedő bizottság mindegyikéhez különböző betűk tartoznak.
A város valamennyi Müllerje egy helyen kénytelen szavazni, egy helyen szavaznak le a Schmidtek is, és mindazok, akiknek a neve ugyanazzal a betűvel kezdődik. Igy igen nagy tömegek mozdultak meg, erős rendőri és egészségügyi szolgálatról kellett gondoskodni. Sok beteget hordágyon szállítottak és minden körzetben mentőállomásokat állítottak fel.
Mi az eredmény?
Ami a szavazás jelentőségét és kimenetelét illeti, általános az a vélemény, hogy ha a szavazatok nyolcvanöt-kilencven százaléka Németország javára esik, - amit még a legoptimistább figyelők sem tartanak valószínűnek - ez Hitler nagy győzelmét jelentené. Ha a szavazatok hetvenöt-nyolcvan százaléka esik Németország javára, ami valószínű, úgy ez egy erkölcsi balsikert jelent Hitler számára. Ha Németország melletti szavazatok száma hetvenöt százalék alatt marad, úgy az eredmény politikai következményekkel járhat.
A mai szavazás eredménye tehát mindenképpen döntő befolyással lesz Németország belső politikájára és a nemzeti szocializmus jövőjére. Egyébként a francia kormány, úgylátszik, teljesen tisztában van a mai szavazás várható eredményével, mert vasárnap délután három órától kezdve - az eddig rendtől eltérően - a Saarvidéken illetékes német állampolgárok a francia határt csak vízummal ellátott útlevéllel léphetik át és valamennyi határátlépési igazolvány érvényét vesztette.
Párizs már tudja, hogy a Saarvidék vasárnap estétől kezdve - Németországé!




Forradalom Albániában
1935 január


Athén, január 6.
Az albán kormány hivatalos cáfolatai ellenére a görög lapok azt írják, hogy Albániában a felkelés óráról-órára egyre veszedelmesebb méreteket ölt.
Az athéni lapok szerint számos katona és tiszt átpártolt a király ellen fellázadt zendülőkhöz, s többszázra becsülik azoknak a sebesülteknek a számát, akik a kormánycsapatok és a felkelők közötti összeütközésekben megsebesültek.
Albániában kegyetlen hideg uralkodik s ez a körülmény rendkívül megnehezíti a tiranai kormánynak, hogy csapatokat felvonulhasson a felkelők leveretésére. Az athéni lapok szerint az albán fővárosban is igen komoly a helyzet, mert nemcsak a lakosság nagy tömegei, hanem a tiranai helyőrség is egészen szembefordult az uralkodóval.
Hír szerint magasrangú minisztériumi tisztviselők és más közalkalmazottak, valamint tiranai tekintélyes polgárok százait letartóztatták.
A tiranai királyi kastély ellen bombamerényletet követtek el, amelynél állítólag Achmed Zogu király is megsebesült.

Paprikaültetvényem (9)

2011. március 9, este

Kedves kíváncsi látogatóim, én még nálatok is kíváncsibban vártam az elmúlt napokban, hogy mi történik a paprikaföldön. Türelmem persze, határtalan, mert az életfolyamatok se futják ki magukat pár nap alatt. Így a paprikatöveim növekedése is tény ugyan, de nem látványos.


Pedig újabb centit nőttek. Négy elálló levelükön túl most már újabbakat is eresztettek (diszkréten). Mérgesen zöldek. Szeretik a napot. Éjszaka meghúzzák magukat a hűvösben. (Ma reggel megint 19 fok volt odakint - mínuszban! Vajon, mennyit tudnak arról, milyen jó dolguk van az erkélyen?)


Szerencsére, van mellettük figyelemreméltó Látványosság is. Kinyílt az első amaryllisz! És újabb bimbók indultak fejlődésnek a közvetlen szomszédságban. Anélkül, hogy paprikafigyelő buzgalmam lankadna, az egyhangúan telő időt majd a virágok sorsának alakulásával igyekszem kitölteni.

2011. március 9, este

2011. március 8. Az első amaryllisz