Van még egy dalom

Imreh Albert: Madártanya

Szabó Zoltán nem is olyan régen nekem (és Elekes Ferinek) dedikált egy remek, az ember lelkében hosszan kitartó dalt a taganrogi nyírfákról, amelyet kétféle (Zoltán), (Rosa) előadásmódban is hallani lehet. Újra és újra...


(Bevallom: én így teszek. Amíg csak meg nem unom. De még nem untam meg...)


Nem csupán a gesztus, hanem a dal milyensége késztetett arra, hogy hasonló pénznemmel válaszoljak a kihívásra, s mert dalt nem tudok szerezni, csak a dúdolás tudományához értek valamicskét, hát írtam egy verset kölcsön kenyér gyanánt, s mikor már elküldtem, akkor fedeztem fel, hogy soraim lejtése valamilyen nyers dallamot mégis csak rejtenek magukba, legalább is emlékeztetnek egyfajta csöndes hullmáverésre...


Szabó Zoliban, elolvasván a vers-replikát, azonnal kigyúltak a stúdiófények, s ahogy levélben a tegnap megvallotta, minden további nélkül kicsusszant belőle a szövegre szabott dallam, s így született meg az újabb szerva: a Madarak órája című dal...


Ha teniszmérkőzést képzelnék el magunk között, akkor most rajtam lenne a sor, hogy ezt a szervát méltóként visszaüssem. De nem vagyunk teniszmérkőzésen, s különben sem tudok teniszezni. Ha meg nem tudok, ezután már valószínűleg nem is nagyon fogok megtanulni...


Boldog vagyok viszont, hogy van még egy dalom, s talán jön még idő, amikor felszítjuk Zolival egymásban a teremtő reváns szellemét...


Zárja le ezt a kis magánörvendezést Imreh Albert néhai papolci fotográfus számomra kedves felvétele, a Madártanya...

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (93)

Balról jobbra: Kánya, Neurath, Darányi...

A spanyol polgárháború
1936 augusztus


Párizs, augusztus 16.
Sir Georg Clark angol nagykövet szombaton megjelent Delbos külügyminiszternél és jegyzéket nyujtott át, amely közli, hogy Nagybritannia hozzájárul a spanyol polgárháborúba való be nem avatkozásra irányuló francia javaslathoz, de ezt az elhatározását a többi érdekelt kormány magatartásától teszi függővé. Megérkezett a portugál, a bolgár, az ír és a görög kormány kedvező válasza is, úgyhogy most már csupán az olasz, német és orosz nyilatkozat hiányzik.


Letartóztatták Barriot volt miniszterelnököt
Burgos, augusztus 16.
Franco tábornok repülőgépei ismét megjelentek Madrid felett, ezúttal azonban nem bombázták a kormánycsapatok hadállásait, hanem röpcédulákat szórtak le a fővárosra. A röpcédulák Franco tábornok kiáltványát tartalmazzák, amely így végződik: reméljük, hogy nagyon hamar felszabadítunk benneteket a kommunista hordák uralma alól. Éljen Spanyolország! Éljen a spanyol nép becsülete!
Martinez Barriot, a képviselőház eddigi elnökét, aki a madridi kormány képviseletében Valenciában tartózkodott, ottani kommunisták letartóztatták. A felkelő csapatok agyonlőtték Cuhol katalán képviselőt.
Bajadoz elfoglalásával a Portugáliával határos területek mind a felkelők kezén vannak. A guipuzcoai harcvonalon vasárnap reggel megindult a támadás. A nemzeti csapatok három oszlopban vonulnak Audoin, Hernani és Irun ellen. Ugy tudják, hogy a felkelők ma még nem tesznek kísérletet San Sebastian elfoglalására. Madrid irányában az arcvonal csendes.
Katonai körökben azt beszélik, hogy a felkelők Badajosban többszáz kormányhű katonát agyonlőttek és ezer katonát bebörtönöztek. A kormánycsapatok által fogságba vetett embereket kiszabadították. Kormányhű rerepülőgépek bombázták Bajadozt, de a bombázás hatástalan volt.


Alfonz király levele a restaurációról
Madrid, augusztus 16.
A hatóságok letartóztatták a Ramon Madariagot. A lakásán tartott házkutatás során megtalálták Alfonz volt király levelét, amelyben bejelenti, hogy a királyság visszaállítása után az austriai herceg foglalná el a trónt.


Franco tábornok: Az irgalmas Krisztus kereszteshadjáratát vívjuk!...
Párizs, augusztus 16.
Franco tábornok Boldogasszony napján hadiparancsot adott ki a felkelő tábor tisztjeinek és legénységének. Az irgalmas Krisztus kereszteshadjáratát vívjuk a vörös antikrisztus ellen, - így kezdi - amely nemzetünk multját és jelenét vérbe és szennybe tiporja. Parancsba adja, hogy a tisztek és altisztek Szűz Mária-jelvényt viseljenek, minden felkelő formáció legénysége pedig saját vidéke védőszentjének jelvényét. Franco tiltakozik hadiparancsában a vörös rágalmakkal szemben: honszerelem, halál-megvetés, emberiesség, lovagiasság a nemzeti front jelszava. Fajok, egyistenhívő felekezetek iránt keresztényi szeretettel viseltetnek. A kereszteshadjáratnak nincs más célja, mint a vörös métely gyökeres kiirtása.




Francia lapvélemények a kormányzó utazásáról
1936 augusztus


Párizs, augusztus 23.
A francia sajtó vasárnapi szenzációja: Horthy Miklós kormányzó ausztriai útja és találkozása Hitler kancellárral, amiről az összes lapok kivétel és pártállásra való tekintet nélkül az első oldalon számolnak be. Egyöntetű az a véleményük, hogy a magyar államfő utazása nem magánjellegű, hanem nagyjelentőségű diplomáciai esemény és hogy célja nem a közismerten szilárd osztrák-magyar barátság megerősítése, hanem ezen túlterjed, amit szerintük a berchtesgadeni látogatás látszik igazolni.
A Temps vezércikkben foglalkozik ezzel az eseménnyel, a cikk címe: Horthy admirális Hitler kancellárnál. A mindenkori francia kormány külpolitikai szócsöve kifejti, hogy a berchtesgadeni találkozó éppen idejében figyelmeztet arra, hogy az a játszma, amely eldönti a háború és béke problémáját, éppen Közép-Európában játszódik le és a játszma tétje a Duna medence maga. Éppen ezért a magyar kormányzó útját a Berlin és Róma által vezetett középeurópai diplomáciai fejlődés új jelentős állomásának kell tekinteni.
A Le Temps feltételezi, hogy a hivatalos kommünikékben megjelölteken kívül esetleg más személyek is elkísérték útjára a magyar államfőt. Részt vett szerinte a tárgyalásokban Von Papen nagykövet és Boris bolgár király is. A Le Temps vezércikke kifejti, hogy e tárgyalások mögött végeredményben a németek és olaszok között megosztott dunavölgyi hegemónia terve húzodik meg. Sokan beszélnek mostanában - írja a lap - egy német-olasz-magyar-osztrák-lengyel blokkról, amelynek megteremtését Berlin könnyen összefüggésbe hozhatja a maga szovjetellenes terveivel. Erre a célra pedig nagyon jól felhasználhatja Magyarországot, amely átélte már Kun Béla bolsevista uralmának borzalmait.
Nagyjelentőségű diplomáciai eseménynek állítja be a kormányzó utazását a La Republique a kormányon levő radikális párt szélső jobbszárnyának lapja is. Horthy kormányzó - írja a lap - tizenhat év óta nem hagyta el országát. Kizárt dolog, hogy a Habsburg kérdés képezte volna a kormányzó és Schuschnigg kancellár beszélgetésének tárgyát, inkább ezt kell feltételeznünk, hogy az olasz-némt közeledés által adott lehetőségekről volt szó, miután Magyarországot a két nagyhatalomhoz egyformán szoros szálak fűzik.
Az Excelsior szerint a magyar diplomácia úgy véli, hogy a német-osztrák kibékülés jó alkalom a dunai kérdés elintézésére. Ennek az elintézésnek Bécs és Budapest lennének a mozgatói. Egy másik lehetőségről is ír az Excelsior és ez: a központi hatalmak blokkja, amelynek szerinte igen sok híve van úgy Bécsben, mint Budapesten.
A délben megjelenő Paris Midi az első oldal első hasábján közöl cikket a kormányzó útjáról. A cikk címe: A titokzatos berchtesgadeni összejövetel. A lap értesülése szerint a tárgyalásokba okvetlenül belekapcsolódik Mussolini is. A Paris Midi berlini telefonjelentése szerint rövidesen német-magyar deklaráció követi az osztrák-német kiegyezést. A lap nem tartja kizártnak, hogy a német diplomácia a háborúelőtti hármas szövetség helyén egy új négyes szövetség kialakulását szorgalmazza.
A szélső jobboldali Le Jour első oldala számol be a kormányzó utazásáról és megemlíti, hogy hírei szerint a jelenleg Bécsben tartózkodó Bethlen István gróf is bekapcsolódott a tárgyalásokba.
A királypárti Action Francaise szerint a kormányzó útja új korszakot nyit az osztrák-magyar-olasz-német viszonylatban és a magyar kormányzó Hitlerrel főleg a szovjetkérdésről beszélgetett.
A középpárti Quotidienne Bulgária bekapcsolódásával, egy öthatalmi szövetség kialakulását várja.
Az egyébként jobboldali, de a külpolitikában Blumékat alátámasztó L’Ordre szerint nemcsak Boris bolgár király, hanem von Papen bécsi német nagykövet is részt vett a berchtesgadeni tanácskozásokon és megbízható forrásokra (?!) támaszkodva azt írja, hogy Horthy kormányzó rövidesen a Karinthiában tartandó osztrák hadgyakorlatok alkalmával találkozni fog Mussolinivel is.
Ezeknél a fantasztikus kombinációknál, amelyeknek nyilvánvalóan semmi alapja sincs, sokkal óvatosabb a Matin, amely szintén beszámol a berchtesgadeni tanácskozásokról és feltűnő formában figyelmezteti a francia közönséget, hogy elhamarkodott következtetéseket ne fűzzön a magyar államfő utazásához.


Gonda Jenő




Horthy Miklós látogatása Hitlernél
1936 augusztus


Bécs, augusztus 28.
Horthy Miklós kormányzó és Hitler kancellár találkozásának híre szombaton a délutáni órákban terjedt el az osztrák fővárosban a budapesti déli lapok jelentése alapján.
A hír politikai körökben élénk feltűnést keltett és érdeklődéssel várták a találkozásról szóló hivatalos jelentést, amely este tíz óra után érkezett meg Berchtesgadenből. A hivatalos közlemény rámutat arra, hogy a két államfő találkozása magánjellegű volt. Ezt a magyarázatot elfogadva, az osztrák politikai körökben nem fűznek politikai kommentárokat az eseményhez, hanem azt úgy tekintik, mint nemzetközi udvariassági tényt.
Rámutatnak azonban arra, hogy miként Horthy kormányzó ausztriai utazásában Magyarország és Ausztria barátsága és szomszédi jóviszonya hangsúlyozódik a berchtesgadeni látogatás a Magyarország és Németország között fennálló szívélyes viszonyt juttatja kifejezésre.




A kormányzó Németország iránti lojalitásáról írnak a berlini lapok
1936 augusztus


Berlin, augusztus 28.
A berlini lapok részletesen foglalkoznak Horthy Miklós kormányzó útjával. A Berliner Börsenzeitung budapesti tudósítója többek között a következőket jelenti:
A kormányzó külföldi útja meglepetésszerűen érte a magyar közvéleményt. Az utazás során nem kerülnek szóba külpolitikai kérdések, mindamellett magyar politikai körökben nagy érdeklődéssel fogadták azt a hírt, hogy Magyarország kormányzója a hinter-rissi vadászterületre való útján bajor területet is érint. Horthy kormányzó, aki szenvedélyes vadász már régóta szeretett volna résztvenni zergevadászaton, de ausztriai látogatását nyilvánvalóan külpolitikai meggondolások, a német-osztrák megbékélés következtében elsimult ellentétek tényével adott új helyzet miatt csak most tette lehetővé.
A Volkischer Beobachter budapesti tudósítója ugyancsak hosszabb cikk keretében foglalkozott a kormányzó útjával s többek között ezeket mondja: Horthy Miklós kormányzó magas hivatalát elejétől kezdve a legteljesebb lojalitás szellemében töltötte be. Ezt a lojalitást tanusítja különösképpen a Német Birodalom iránt is. A német-osztrák megbékélés lehetővé tette Horthy kormányzónak, hogy látogatást tegyen a Magyarországgal baráti viszonyban lévő szomszédos államban.




Titulescu bukása
1936 augusztus


Bukarest, augusztus 30.
A huszonnégy órán belül megoldott kormányválságnak két szenzációja van: az egyik Titulescu az örökös külügyminiszter kimaradása a kormányból, a másik az új Tatarescu-kormány határozott eltolódása jobbfelé.
Titulescu rövid megszakításokkal tizenhét évig volt Románia szinte mindenható külügyminisztere, kormányokat buktatott a külföldről és nemcsak a román külpolitika franciabarát iránya mellett tartott ki szokatlan céltudatossággal és határozottsággal, hanem élesen szembefordult minden olyan román belpolitikai mozgalommal is, amely céljaiban vagy eszközeiben a német nemzeti szocializmussal mutatott hasonlóságot vagy tartott fenn kapcsolatot. Legutóbb, miközben Titulescu résztvett a monteux-i Dardanella-konferencián, azért mondott le a királyhoz intézett táviratban a külügyminiszterségről, mert helytelenítette a Tatarescu-kormány enyhességét a vasgárdisták üzelmeivel szemben.
Titulescu azt követelte, hogy Romániában erős kézzel kell véget vetni minden szélsőjobboldali kilengésnek, mert ezek veszélyeztetik az ország külpolitikai érdekeit. Amikor újból külügyminiszteri tárcát vállalt a Tatarescu kormányban, ezt azzal a határozott kikötéssel tette, hogy a kormány kíméletlenül el fogja nyomni a vasgárdisták és a hozzá hasonló alakulatok minden kilengését. Inculetz belügyminiszter azonban egyáltalában nem mutatta a Titulescu által kívánt erélyt és míg Inculetz az új Tatarescu kormány helyettes miniszterelnöke lett, addig Titulescu búcsút vett a román külügyminiszteri széktől. Ez a szék az ő minisztersége alatt nem a bukaresti külügyminisztériumban állott, hanem a genfi, párizsi, londoni hotelekben, mert Titulescu mindig úton volt és az évnek alig néhány hetét töltötte Bukarestben.
Amikor egyideig mint követ Londonban képviselte Romániát, szinte közmondássá vált, hogy a román külügyminisztérium a londoni követségen van és hogy Titulescu sajátmagának a főnöke.
Az új román kormányban helyet kaptak a liberális párt fiatal tagjai is, akik nem százszázalékos rajongói a franciabarát orientációnak és a belpolitika terén megértést tanusítanak a szélsőjobboldal német nemzeti szocialista jelszavak alatt rejtőző törekvései iránt.
Mi lesz ezek után az új kormány külpolitikája?




Szegedi ünnepi játékok
1936 augusztus


Szegeden az idén már a harmadik rendező mutatta be Az ember tragédiája dómtéri előadását, Hont Ferenc és gróf Bánffy Miklós után Janovics Jenő. A komplikált színpadot Janovics elődjétől örökölte, illetőleg annak kitünő segítőjétől, Oláh Gusztávtól. Az új rendező, akinek nagy érdemeit megörökítette a magyar színpadtörténelem, a vetítésre fektette a főhangsúlyt, vagyis olyasvalamire, ami nem fér össze a szabadtéri játék lényegével.
A kevés próbához mérten jók voltak ezek a Madách-előadások, bár Lehotay Árpád Ádámja most kevésbé tetszett. Lánczy Margit Évája különösen az angol és a falanszter-jelenetben volt művészi; de alakítása még korántsem éri el Tőkés Anna tavalyi Évájának színvonalát. Kiss Ferenc Lucifere egészen más volt, mint Csortos Gyuláé, meseszerűen kénköves, barátkozó.
A szegedi Tragédia-előadásoknak az a bajuk, hogy nincsen tradiciójuk, ahogy például tradíciója van a salzburgi Jedermann-nak. Minden rendező mást akar csinálni, mint az elődje. Csak a nagy statisztéria felhasználása maradt hasonló Hont Ferenc óta. Az ember tragédiája nem való szabadtérre, sok színtere és gondolati eleme miatt, mindazonáltal el kell játszani szabadtéren irodalompropagandai okokból. Eddig másfélszázezer ember látta Szegeden, hacsak minden negyedik veszi megint kézbe a remek művet és olvassa, akkor máris érdemes volt a szegedi mindenévi próbálkozás.
Sikerült és igen hatásos volt Herczeg Ferenc Bizánc-ának dóm-téri megelevenítése. E műnek dekoratív szépségeit régóta szeretem. Az egyetlen színtér, amelyet Szegeden Varga Mátyás képzett ki igen szépen, természetessé teszi a históriai történést a grandiózus téren. Némely részletnek, így magának a dómhomlokzatnak érzékeink által történő negligálása, némely jelzésnek képzeletünkben történő kivirágzása Konstantin bizánci császár tragédiájának részesévé tesz bennünket.
Janovics Jenő a némileg halvány első felvonás után óriási crescendóba szökteti a hangulatot, amely az utolsó jelenetekben, amikor hozzák a császár és női kísérője holttestét és a halálra szánt udvaroncok nyája beszakad a templom bejáratán, megrázó. Ránky György kísérő muzsikája kitünő. Táray Ferenc Konstantinja, Kiss Ferenc genovai zsoldosa nagyméretű. De óriásivá nő Tőkés Anna Iréne császárnéja. Meglepően szenvedélyes Földényi László Achmed hercege.
A János vitéz-t nem láttam. Tudom, anyagi sikere nagy. De az ilyesfajta produkció művészi csődbe kergeti a dóm-téri játékokat. Tévedés volt a tavalyi Parasztbecsület is. Szívesen látjuk, bizonyos művészi fenntartással, Az ember tragédiájá-t, helyeseljük a Bizánc-ot.
Bár egészen kielégítő, a hely szellemének megfelelő eddig csak a legelső szegedi előadás, 1931-ben, Voinovich Géza Magyar Passió-jának előadása volt Hevesi Sándor rendezésében. A János vitéz értékes mű, szegedi bemutatása bizonyára attrakció, huszárszázadával, juhaival. De minek ezt a dóm előtt. Megismétlem tavalyi propozíciómat. Tessék a tér ellenkező oldalán, szemben a dómmal felépíteni a színpadot, tessék a nézőket háttal ültetni a dómhoz. Akkor aztán elő lehet adni daljátékot is és komédiát.




Mistral és Babits
1936 augusztus


A lapok közlik az Interparlamentáris Unió ülésein elhangzott beszédeket. A francia delegáció feje, Mario Roustan szenátor, a Laval-kormány volt minisztere - aki provánszi származású - az Ujság tudósitója szerint bemutatkozó szónoklatában többek közt ezeket mondta:
"...engedjék meg, hogy örömömnek adjak kifejezést, hogy itt Magyarországon az én szükebb hazám nagy költője, Mistral, oly nagy szeretetnek örvend. Ő a legnagyobb elragadtatással beszélt a magyar irodalomról nekem, és többek között Babits Mihályról, akit Homeros utolsó utódának nevezett..." stb. stb.
Mindenesetre feltűnő szavak; büszkék lehetnénk a provánszi költészet klasszikusának ily nagy véleményére a mi költőnkről. De nem fojthatunk el némi kételyt és csodálkozást. Mistral hetvenedik évén túl volt már, mikor Babits még az iskola padjain ült. Vénségére ismerte volna meg a magyar költőt, azokban az években, amikor még hazájában is alig ismerték? Homeros emlegetését is furcsáljuk egy kicsit Babitssal kapcsolatban.
Érthetőbb volna ez az asszociáció Mistralra vonatkoztatva; s a dologban az a csattanó, hogy ép Babits is Homeros utolsó utódjának nevezte Mistralt egy kis cikkben, melyet a provánszi költő halálakor a Nyugat-ba írt! Mármost ő adta-e vissza a halottnak a bókot, vagy ellenkezőleg, a halott Mistral adja-e vissza a bókot az élő magyar poétának az udvarias Roustan szenátor ajkaival? Kettő közül alighanem a harmadik az igaz: s a homerosi koszorút, amely a nagy provánszinak kijár, a magyar költő fejére egyszerűen a magyar ujságíró hiányos francia nyelvtudása helyezte át...




Öt világrész magyar vándorai
Halász Gyula könyve
1936 augusztus


Nem vagyunk gyarmatosító nép. Valójában utazó nép sem vagyunk. Szárazföldi nép vagyunk s a szárazföldi ember mindig röghözkötöttebb, mint a tengeri ember. A tenger adja a nagy perspektívákat s a korlátlan lehetőségeket. A tengerpartról messzebbre lehet gondolni, mint a magas helyről vagy a síkságról. S míg a hegy és síkság marasztal, a tenger hív és vonz és csábít.
Nagyon kevés részünk van a föld felfedezésében. Néhány részletkérdés megvilágosítása - számba sem jön a nagy felfedezések mellett. Nem voltak Marco Polóink, Livingstonejaink, Nordenskjöldjeink. Aki magyar ember a legnagyobb jelentőségű felfedezéseket tette, Stein Aurél is angol eszközökkel, az angol tudomány javára dolgozik.
Mégis, egy évszázadnál hosszabb idő óta mindig voltak magyarok, akiket valami belső kényszerűség, talán kíváncsiság, talán kalandvágy arra vitt, hogy elinduljanak messze világrészekbe, melyekhez nekünk magyaroknak semmi közünk, új világokat, új tájakat, új népeket megismerni. Voltak köztük kalandorok - a szó jobb értelmében -, mint gróf Benyovszky Móric és Magyar László, a Kelet felé irányuló ősi nosztalgia, az őshaza és rokonság felkutatására irányuló vágy megszállottjai, mint Kőrösi Csoma Sándor, szenvedélyes kíváncsiak, mint Vámbéry Ármin. Volt, akit a szabadságharc vetett ki hazájából, mint Xántus Jánost, volt, akit a természetrajzi gyüjtés vonzott és a természeti népek iránti idilli érzés tartott kinn sokáig trópusi tájon, mint Biró Lajost. Stein Aurélt az elmúlt műveltségek iránti szenvedélyes érdeklődés, Déchy Mórt az alpinista szenvedély vitte fel a Kaukázus félelmes csúcsaira.
Gróf Teleki Samut, gróf Széchenyi Bélát, gróf Zichy Jenőt a nagyúri amatőrség késztette expedíciók szervezésére és vezetésére. Végeredményben azonban valamennyinek elhatározása mögött ott volt az emberi kalandvágy csillapításának ösztöne. Kimondott céljaik különbözők voltak, tudományosok, gyakorlatiak, sportszerűek, de többé-kevésbé megbecsülendő szolgálatot mindegyik tett a Föld megismerésére való tudománynak. A felfedezések hosszú sorozatában ott van, szerényen bár, néhány magyar név is.
Halász Gyula, a földrajzi irodalom kiváló érdemű népszerűsítője, könyvet írt ezekről a magyar világutazókról. Sorra elmondja, szeretettel, valami közösség-érzet félével, életüket, a körülményeket, melyek között útjaikra elszánták magukat, viszontagságaikat és eredményeiket. Írása egyszerű, mértéktartó, túlzás és frázis nélküli, de valami csendes vágyakozás van szavai mögött: benne is van valami a világutazók szelleméből s bizonyára nemcsak rajta múlt, hogy nem állt közéjük a sorba.
Az ember csodálja, hogy eddig nem volt ilyen magyar könyvünk. Annyi fölösleges és közömbös könyv jelenik meg, - ez a könyv szükséges volt. Okos, érdekes, szép, a maga igénytelenségében minden igényt kielégítő. Különösen a fiatalok számára élvezetes olvasmány.

Pünkösdi gazdagodás...

...a MEK Erdélyi és csángó költészet antológiájában


Tavaly ilyentájt rövid közleményben tudattam az olvasókkal annak a 10 költőnek a nevét, akik az elmúlt tavasz végéig Drótos László és a Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából felkerültek az Erdélyi és csángó költészet 2002 óta működő portáljára.


Az idén, pünkösdi ajándékként újabb 10 névvel, illetve az illetők költői munkásságát bemutató válogatással gazdagodott a portál kínálata. Pontosabban, arról az anyagról van szó, amely az elmúlt hónapokban rendre napvilágot látott e blogon. Alább közzéteszem a MEK-antológia pillanatnyi tartalomjegyzékét. 


Utolsó módosítás tehát: 2011.06.11-én történt.


Az újonnan felvett költőket * jelzi és élő hivatkozás vezet válogatott verseikhez.

ADONYI NAGY MÁRIA
ADY ANDRÁS
AMBRUS LAJOS
BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN
BAJNA GYÖRGY
BAKTER BÁLINT
BALÁSI ANDRÁS
BALÁZS IMRE JÓZSEF
BALLA ZSÓFIA
BALOGH JÓZSEF
BANNER ZOLTÁN
BARABÁS ZOLTÁN
BÁRD OSZKÁR
BÁRDOS B. ARTHUR
BARTALIS JÁNOS
BARTIS FERENC
BEKE SÁNDOR
BENCZE MIHÁLY
BENŐ ATTILA
BODOR PÁL
BOÉR GÉZA
BOGDÁN LÁSZLÓ


(A lista a További bejegyzések-re kattanva folytatódik!)

Paprikaültetvényem (bónusz)

2011. június 11.

Mármint nekem, mert azt nem tudom, hogy a blogot olvasók hogy viszonyulnak ehhez a témához. Egy biztos: az alábbi képeket muszáj bemutatnom, mert tartozom ennyivel a valóságnak - és a paprikáknak. 


Először is: a magnak hagyott példány váratlanul, egyik estétől másik reggelig megvörösödött (elpirosodott) gyönyörűségesen, s egy olyan színárnyalatot vett fel, ami egyedivé teheti a természet palettáján. Jön, hogy beleharapjak, de ez képtelenség, mert a sorsa másként van megírva.


Másodszor: a kényszerű és szerény szüret megtette a magáét, mert a töveken meghagyott kis képződmények, mihelyst nem volt konkurenciájuk, szépen nekiindultak a növekedésnek, és ha jól számolom, egy-két héten belül újabb 5-6 termés van kilátásban.


Végül pedig: mélyen meghatott az ingyenvisz.com portálon megjelent komment, bizonyos kisolgától (merthogy a sztori ott is kibontakozott, szinte szó szerint), aki ráébresztett arra, hogy amit a paprikákkal műveltem, az nem csak egyszerű kaland volt, hanem valami jóval több: lélektől lélekig terjedő tanulság.


Ezt írta:



kisolga 2011-05-26 10:33
Kedves Gyalogos!
Nagyon sajnálom, hogy ezentúl nem olvashatom a természet csodájáról írott újabb fejezetét! Drukkoltam a paprikáknak és vártam a folytatást. Ez az ültetvény talán "érezte" a feléje forduló figyelmet, de azt biztosan nem tudta, hogy a fejlődésének követésével értékes gondolatokat kaptunk a világról, magunkról.
Köszönöm!


Úgyhogy ma kisolgának szól elsősorban a nóta...

2011. június 11. - a paprikák a Csiksomlyóra igyekvő zarándokok vonulását lesik
az ablakból

Csak egy vers...

...méghozzá nagy szeretettel Anitának és Szabó Zolinak, a Macskaközbe.


Mert úgy illik, hogy dalra dalt küldjön az ember, ha már nem tudja befogni a száját. Tegnap ugyanis, amint nyitom ki a postaládámat, huszadikszazad.hu-s barátom kurta kis levele áll, amelyben küldi a dalt - nekem.


Taganrogi fák... (Igaz, a honlapon Taganrok szerepel, a szerző úgy használja, de nekem már régóta berögződött ez a furcsa név úgy, ahogy a térképen áll). Nem is tudom, Zoli előadásában vagy az Anitáéban hatásos, a biztonság kedvéért mindkettőre teszek hivatkozást.


1. Taganroki fák (Zoli féle)            2. Taganroki fák (Rosa féle)


És akkor jöjjön a vers is, ami válaszul született:



madarak órája


dús csöppekben potyog a csurog a csönd a fákról
madarak órája ez a nyál kicsordul a számból
míg fészkelődve fordulok az ágyon
olvatag e világ összeomlik az álom
mely addig életben tartotta lebegő feledésem
szálló homok lepi be zsibbadt testem egészen
hűs vásznak lebegnek lángoló arcomba csapódnak
nincs már ott helye se csóknak se pofonnak 
elszólja magát egy éledő csíz majd még egy már három
csipkézi a csöndet én meg szorongva várom
hogy a hátsó gondolatok előre nyomulnak
és mint az átok fejünkre vissza-visszahullnak
míg életre kel a kórus és fény derül napunkra
s megszűnnek a titkok indul a szokott ugrabugra


de még csak a madarak órája ez amit most ím kilestünk
haldoklik a csönd s a madárszó untig csattog felettünk



Csíkszereda, 2011. június 10.

im, Ifjúmunkás...

Az im első számának emblémája. Sokáig ez volt a melléklet
primitív, de jellemző fejléce

Jelentések magamról c. könyvem megjelenése után többen nehezményezték (hiányolták, sajnálták stb.), hogy bár közel húsz évet töltöttem az Ifjúmunkás berkeiben, vidéki szerkesztőként, majd lapvezetőként is, s amit emlékező szövegemben a magyar ifjúsági hetilapról, annak jelentőségéről, fontosságáról írtam, messze nem közelítette meg a kérdés lényegét, úgymond az olvasó adósa maradtam vele.


Kezdetben kézzel-lábbal kapálóztam a vád ellen, aztán lassan leülepedett bennem a berzenkedés - az egészben inkább azt tartottam természetellenesnek, hogy mások írják elő nekem, hogy mit tartsak fontosnak a a magam jellemzésére és elemzésére elmondani, tényszerűsíteni. Az az igazság - jöttem rá -, hogy az Ifjúmunkás átvilágításának és elemzésének, bonckés alá vételének igenis, helye van szellemi életünkben, de sem a visszatekintő, ideologikus vádaskodás, sem a megszépítő hőscsinálás nem szolgálja az ügyet. A Bukarestben megjelenő, a KISZ irányítása alatt álló, magyar intézménnyé válni próbáló nyilvános fórum küszködései, hol merészebb, hol visszafogottabb törekvései a leginkább a közölt anyagokból, s távolról sem a legendákból, a jól-rosszul kiszínezett, összefércelt emlékekből, személyes szimpátiákból lemérhetők. Ami megtörtént, amit az ott dolgozók az évek során megvalósítottunk, az pontosan annyit ér, amennyi megmarad belőle a gyűjtemények fedőlapjai között.


A nyolcvanas évek elején, pontosabban 1982 táján Tar Károly kollégám erősen szorgalmazta az akkor 60 esztendős lap háború előtti és legújabb kori történetének és egy lapantológiának az összeállítását. Naplójából (Faragott fájdalom) kitetszik, hogy az anyag el is készült, ám különféle gáncsoskodások folytán kénytelen volt elfektetni, a rendszerváltás után pedig elvesztette időszerűségét; az a szemlélet, ideológiai keret, melyben a monográfia készült, már lekerült a napirendről.


Emlékszem, engem is kapacitált, hogy szálljak be a közös munkába, de nekem már akkor lelkiismereti problémáim voltak a lappal kapcsolatban és úgy döntöttem, hogy nem fogok magamnak az Ifjúmunkásból olcsó piedesztált építeni. Életem és szakmai kiteljesedésem első, meghatározó munkahelyén túl sok minden történt velem és körülöttem ahhoz, hogy joggal érezzem: nem én vagyok a hivatott krónikát írni működésem éveiről. Az én emlékezésem és mérlegelésem szigorúan csak arra vonatkozhat, hogy miként tudtam átmenteni az időn azt a közösséget, akinek a sorsát egyik napról a másikra a kezembe tették le, anélkül, hogy az illetékesek meggyőződtek volna róla, képes vagyok-e a védelmére, a szolgálatára. Sok volt ám munkámban az improvizálás, a keresés és az ösztönös ráérzés, de éppen úgy a tévedés is, mert soha sem tudtam megszokni azt az állapotot, hogy nekem gyeplő van a kezemben, s a többieket úgy kell táncoltatnom, hogy a külső és a belső egyensúly mindig megmaradjon. Nem tudtam vezető emberré válni, mindig csak személyes, egyéni szempontokból ítéltem meg vagy mértem be a tetteimet, azok várható következményeit. Persze, az évek teltével ragadt rám némi rutin, sőt, mondhatom, hogy amikor megváltam a laptól, tulajdonképpen akkor éreztem igazán, hogy sokkal bölcsebben és hozzáértőbben lennék képes fogni a kormánykereket...


Aztán megjelent Molnár H. Lajos barátunknak a Falra hányt esztendő c. regénye (1983-ban), amely akkora botrányt keltett a benne foglalt kitalált, ám valós eseményekre, munkaközösségekre, személyekre kísértetiesen "rímelő" cselekményével és problematikájával, hogy akaratlanul is belekeveredtem. Úgy akarták feltüntetni az ifjúsági szervezet sértett vezetői, hogy a könyvet egyenesen én rendeltem meg Lajosnál, bosszúból azért, hogy a lap éléről menesztettek. Ezen akkor is csak nevetni tudtam volna, ha nem tudom, hogy akik terjesztették, azok komolyan is gondolták és készek voltak ennek jegyében eljárni. Akkor fogadtam meg magamnak, hogy az Ifjúmunkás babérjaiból az én homlokomat soha nem fogja egyetlen levelecske sem díszíteni. A jelzőket, az értékelést hagyom másnak.

Ám ezzel még koránt sincs elintézve az ügy. Mert az tudott tény (legfeljebb nem mindenkinek van kedve bevallani), hogy rendszerváltás előtti lapjaink, köztük az Ifjúmunkás is, nem vethetők mindenestől a tűzre, mert hiszen mindaz, amit ma értéknek nevezünk, ott található, a maga sajátos kezdeményében és lenyomatában az akkori nyilvánosságban - természetesen a pelyva, a szenny és a fűrészpor társaságában. A lapgyűjteményt évről évre lapozgatva, különösen azoktól a hónapoktól, évektől kezdve, amikor sorsom egyé vált a lap irányításának felelősségével, szeretném kiemelni mindenek előtt az im-ből (irodalom-művészet rövidítése; kár, hogy lekoppintás íze van a budapesti im - ifjúsági magazin - felé. Csak hát ez is, az is ül már a köztudatban, s mi igyekszünk megtenni minden esetben megtenni a szükséges disztingválást) azokat az anyagokat, melyek jelzőbójául szolgálhatnak arról, milyen nyomot is hagytunk hátra az időben.


A bejegyzés címe (im, Ifjúmunkás...) különben a már megnyitott különoldal címeként szerepel a blog főcíme alatti mezőben, onnan lehet elérni a rendszeresen gyarapodó újságkivágásokat, 1967-től, (lehetőleg) időrendi sorrendben. A válogatás semmilyen teljesség- vagy kritikai igénnyel nem kíván fellépni, kíváncsi böngészés ténymegállapító eredménye csupán, bármifajta feledés vagy maszatolás esetleges kísérletével szemben.


Ez lesz az én egyedüli vélemény-nyilvánításom Ifjúmunkás ügyben: felmutatni a lapban azokat az alkotókat, akik máig többszörösen is igazolták, hogy lapbeli jelenlétük az értékteremtés természetes folyamatának elidegeníthetetlen része.

Erdélyi és csángó költészet: KIRÁLY ERNŐ

Király Ernő (sz. 1938, Sóvárad), iskoláit szülőfalujában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte.  Kései első kötetének versei kapcsán írja Balázs Imre József a költőről: "Nevezzük egyszerűen spontaneitásnak azt, ami belőlük árad. E spontaneitás számtalan meglepetést, váratlan képi kapcsolást és nyelvi leleményt jelent. Most már csak a táj beszél, nem férünk bele beszédünkbe - mondja e késői első kötet szerzője." Verskötetei: Maradnék veled (Kriterion, 2006), Szénpálcanyomok (Művelődés, 2006), Hullámvasutazás (Művelődés, 2010).






LÓFUTTATÁS


Koronámért lovat vettem, 
Immár vágtatom utam 
Robogva hét határon túl, 
Átszelem időm, karcsú múltam, 
Lassan, hogy ne halljad lovam zaját 
Yvett, Yvett, Yvett...


Egy oda-vissza út sosem elunt 
Rejtvény, hogy mi lesz holnap 
Nem tudni, mit hoz az ostromállapot -
Őrültséget, feszült alázatot.


Kolozsvár, 2005. január




VALAHOL KOLOMPOLNAK


Nem szól mindenkinek a harang, 
Csak azoknak, akik lábon 
Maradtak, mint:


Lövés után a vad, 
Fagy után a venyige, 
Kín után fehér csönd,


Éhes fény nyelve, s a többi, 
S a többi goromba gondolat.


Kolozsvár, 2005. január




IGAZ-E


Biztos vagyok benne, 
hogy halhatatlan vagyok, 
azt is tudom, hogy es-
tére fekete 
varjúhúst eszem.


Ha reggelre mégis 
meghalok, megálmodom 
holnapi ebédem, 
igényes nem vagyok.


Ritkán fehér holló. 
Ritkán fehér krokodil. 
Ritkán fehér szamár. 
Ritkán fehér elefánt.


Minden olyan fekete. 


Kolozsvár, 2001. november 24.




VILÁGVÉGE


Dübörög az ég, 
csűrdöngölőt 
járnak.
Tűfokán áthú-
zott hamvadó 
villámfények. 
Kötetlen, 
görcsös szelek, 
nyikorgó kapuk, 
elfelejtett 
zsalugáterek.


Valahol egy fény 
engem keres.


Kolozsvár, 2002. október 15.




ELFELEJTETT ÜDVÖZLET


Tudom, hazavársz 
születésnapodra. 
Akik még vártak engem, 
belepusztultak. 
Sírjaikon nem nőtt fű, 
sem virág, csak panasz. 
Meghajolok sírjuk fölött, 
hogy megbocsássanak. 
Sebzett lelkemben 
patakként sírok. 
Ha valaki lát és megbocsát, az Én vagyok.


Kolozsvár, 2002. október 14.




HOL VOLTÁL?


Nem voltál ott 
te sem, ahol én. 
Ketten voltunk 
mozsárágyú 
pókhálós csövében. 
A halál meg én.


Kolozsvár, 2002. április 7.




BÚCSÚZÁS


Furcsa hallgatás 
uralkodik, váratlan 
nyugtalanság.


Semmi nem marasztal: 
Csönd, agárugatás, félho-
mály varázsa, a vén kútá-
gas, unott moha illata, 
patak fölé hajolt fák lomb-
fátyla, térden alvó kereszt, 
őseim gondolkodó homloka, 
az oltár, ahol megkereszteltek.


Megállt az idő, elhalt a mozgás, 
a tekintet, az emlék.


Az árnyék illata sem a régi, 
mindenütt ragyog a semmi.


Búcsúznék, ha fogadnátok. 


Kolozsvár, 2004. november 11.




KALMÁRKODÓK


Eltikkadva zsigereim közt
egy-egy szó után kapkodok
engedelmeskedem a
körülmények kényszerének
magam vagyok


önző barbár pókhálók
lepték el házamat
gyengeségemből fakadnak
cinkosuk vagyok
gyűlölettel letegeznek


hiába próbálom hárítani
zavarosnak vélt képeimet
mindig visszamerülök a
tudattalanba a kudarcba
a kalmárkodók keze közé


Kolozsvár, 2009. augusztus 15.

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (92)

Barcelonai ütközet - kép a spanyol polgárháborúból

Sherlock-holmesi kutatás a Kann-család milliói után
1936 május


Van?... Nincs?...Mennyi van?... Hol van?...
Megindult a sherlock-holmesi kutatás a Kann-család 50 éve bolygó 200 millió hollandi forintos öröksége után
Nyolcvan izgatott ember gyűlt össze vasárnap reggel a New York Bárban. Egy népes budapesti familia, a Kann-család tartott értekezletet kétszázmillió hollandi forintos öröksége ügyében, amelyről ötven év óta minden családtag tudja, hogy megvan, tudják azt is, hogy ki az örökhagyó, csak éppen arra a lényeges részletkérdésre nem tud felelni senki, hogy hol van a pénz?...
Ősz hajú, harsány úr, Sajó Jenő bankigazgató vezette az értekezletet. Elmondotta, hogy szájhagyomány, legendák, sőt bizonyos okmányok is azt bizonyítják, hogy a kétszázmilliós örökség megvan! Nehéz lesz megtalálni, de végeredményben érdemes érette fáradozni. Azért hívta most össze a család ismerős és ismeretlen tagjait, hogy mindenki elmondja, amit az ügyről tud. 
A felszólalások pergőtűze indult meg erre, egyesek szerint a pénz a francia Nemzeti Bankban található, mások szerint Ceylonba vitték, harmadik megadta a pontos délafrikai címet, ahol az összeg feltalálható és valószínűleg át is vehető. Némelyek arról tudnak, hogy egyesek tízezer pengős összegeket kaptak is már. Egy másik öregúr valami rejtelmes vallási történet regél el, amely szerint átok van a pénzen és az örökséget már többször fel is ajánlották a Kann-családnak, de ők az átok miatt nem fogadták el a kétszáz milliót. 
A viták során kiderült az is, hogy a Rolls Royce autógyár szintén rokona a Kann-családnak, de egyelőre még szerencsére nem jelentette be igényét az örökségre. Az értekezleten elhatározták, hogy négytagú családi bizottságot küldenek ki a bolygó milliók felkutatására. Mielőtt a bizottság útnak indult volna, beszélgettünk Sajó igazgatóval.
- Az örökhagyó Kann Dávid József száz évvel ezelőtt az egész Dunántúl legrakoncátlanabb és legelvetemültebb gyereke volt! Húszéves korában kivándorolt Angliába, ahol elhagyta ősei hitét és anglikán püspök lett. Persze nem azonnal, előbb meglehetős kalandos életpályát futott be és közben szerezte fejedelmi vagyonát. A pénzt az angol állam kezelte egy ideig, később azt hallottuk, hogy London környékén van kétszázmillió holllandi forintra rúgó örökségünk.
- Ha Angliába van a pénz, miért fekszik hollandi forintban? - kérdeztük.
Mert közben elvitték Angliából és egy hollandiai, denheimi bankár kezeli. Állítólag! Reméljük, hogy a bizottság hamarosan... Tudja, - teszi hozz elgondolkozva - nem tudom, érdemes-e sokat foglalkozni az egész üggyel. Van vagy kétszáz Kann-rokon, el kell majd aprózni a pénzt....
Szegény Kannok. - egymillió hollandi forint jut majd csak egyre-egyre...




Károly király, Benes és Pál herceg közös akciója
1936 június


Bukarest, június 7.
A három államfő összejövetele után a következő hivatalos közleményt adták ki: Serovisteben vasárnap volt a második értekezlet Károly király, Benes köztársasági elnök és Pál herceg között. Az értekezleten, amely négy óra hosszat tartott, résztvettek Tatarescu miniszterelnök, Titulescu külügyminiszter, Krofta csehszlovák külügyminiszter is.
Vizsgálat alá vettek minden napirendre tűzött tárgyat. Megállapították, hogy nézeteik valamennyi tekintetben teljesen azonosak s ennek következtében megállapították, hogy akciójuk teljes mértékben közös.




Eden bukása
1936 június


London, június 14.
A vasárnapi lapok egy része szenzációs beállításban közli, hogy a legközelebbi napokban az angol kormány nagyjelentőségű döntéseket hoz, amelyek súlyos belpolitikai válság felidézését jelentik.
A „Sunday Dispatch” többek között azt is írja, hogy az elkövetkező válság első áldozata Eden külügyminiszter lesz, amiről a lap állandóan csak mint „a tekintély nélkül külügyminiszterről " ír.
A mérsékeltebb lapok ezzel szemben megállapítják, hogy a kormány kebelén belül állítólag felmerült nézeteltérések nem súlyos természetűek.


London, június 14.
Mr. Anthony Eden, Anglia egyik legősibb és legelőkelőbb, bár főnemesi címet nem viselő családjának a sarja. Etonban végezte a középiskolát s onnan került, a flandriai lövészárkokon át megfutott kerülővel Oxfordba, ahol első díjat nyert a keleti nyelvészetben. Mr. Eden bár nem olyan fiatalon és nem olyan meteorszerű íveléssel, mint a fiatal Pitt. És mialat ezt a gyors politikai pályát befutja, népszerűsége napról-napra emelkedik Londonban. Az előkelő társaság kedvence, a nagy lapok majd mindennap hozzák a képét, mert az angol tömeg rajong a csinos, fiatal politikusért.
Amikor 1935 tavaszán harctéri szívidegessége hirtelen kitört s Eden ment mehetett el Strésába, mindenki sajnálta, hogy a nagy római, berlini és moszkvai körút után nem koronázhatja meg nagy diplomáciai művét. Talán az volt a baj, hogy a strésai megbeszéléseken nem volt jelen Eden, csak a vénülő MacDonald és Sir John Simon, aki a legkitűnőbb jogásza, de a legrosszabb külügyminisztere volt emberemlékezet óta Angliának. Stresa után gőzerővel indultak meg az olasz csapatszállítások Afrikába és nemsokára elérkezett a pillanat, amikor London és Róma gyanakodva és haragosan figyelték egymást.
Amikor pedig a népszövetségi megtorlások rendkívül kiélesítették a helyzetet, az Admirálitás és a Légügyi Hivatal bevallotta, hogy Anglia nem tudja fegyverrel megvédeni a földközitengeri átjáróját, sőt a nagy flottát sem. Máltát nagy részben kiürítették és az alsóház egyik óráról a másikra megszavazta a 300 millió fontos fegyverkezési kölcsönt. Az angol-olasz feszültség - hála Istennek - most már a multra tartozik! Az angol közvélemény leszámolt a keserű tanulsággal…
Két hónap mulva egészséges önzésével elfelejtik a négust és el fogják felejteni azt a csinos fiatalembert is, aki az olaszellenes kalandba belehajszolta Angliát.
A népszövetségi megtorlások hőse bukott ember! A kabinet egy-két fiatalabb tagja még kitart mellette, de Chamberlain, a kincstári kancellár már megkondította birminghami beszédében a lélekharangot. Angliában a kincstári kancellár nem jelenti be, hogy kollegájával a külügyminiszterrel nem ért egyet, ha ebben megelőzőleg nem állapodott meg a kabinet elnökéve. A konzervatív párt túlnyomó többsége. Sir Austen Chamberlainnel és Churchillel az élén, véget akar vetni a genfi komédiának, hogy Olaszország újból a nyugati hatalmak oldalán csináljon európai politikát, mert Angliára egyre nyomasztóbban nehezedik a német tervek sötét árnyéka.
 „Grown up Eton boy” (felnőtt etoni diák) - ezt mondják ma a karcsú külügyminiszterre, aki angol szokás szerint kénytelen lesz az alsóház hátsó padjaiba visszavonulni, amíg az angol közvélemény emlékezetéből az ő érzelme és erkölcsös etoni diákpolitikája teljesen ki nem esett.


(K. T.)




Göbbels: „Németország fegyverkezik, de nem háborús céllal!”
1936 június


Berlin, június 29.
Vasárnap, a versaillesi békeszerződés aláírásának évfordulóján a kormány tagjai több népgyülésen milliónyi tömegek előtt beszéltek. Frick belügyminiszter koblenzi beszédében hangoztatta, hogy a német nép most ismét békés építőmunkáját akarja folytatni, senkit sem fenyeget. de senkitől sem tűr igazságtalanságot.
Göbbels propaganda-miniszter kifejtette stuttgarti beszédében, hogy Németországot feladatai teljesen elfoglalják és a világ viszálykodásai számára nincs sem ideje, sem érzéke. Németország fegyverkezik, de nem háborús céllal.




Világpolitikai szenzációt, teljes angol-francia megegyezést jelent Genf
1936 június


Genf, június 29.
A nemzetközi politikában vasárnap döntő fordulat állott be. A Genfben tartózkodó francia és angol miniszterek kirándultak a francia területen fekvő Anncey fürdőhelyre s az egész napot tanácskozásokkal töltötték, amelyeknek eredménye: teljes angol-francia megegyezés.
Angliát Eden külügyminiszter, Franciaországot pedig Leon Blum miniszterelnök és Delbos külügyminiszter képviselték. Az annecyi értékezések genfi politikai körökben ugyanolyan nagy jelentőséget tulajdonítanak, mint Briand és Stresemann 1924-ben híres thoiry-i találkozásának, amelyeknek eredménye a locarnói szerződés megszületése volt.
Az angol-francia megegyezés, amelyet a londoni és a párizsi sajtó egy része már a régi „entente-cordiale” visszaállításának nevez, abban foglalható össze, hogy Anglia és Franciaország ugyan a kényszerítő körülmények hatása alatt hozzájárulnak az olaszellenes szankciók felfüggesztéséhez, Abesszínia annexióját azonban egyelőre nem ismerik el és nem kezdenek tárgyalásokat Olaszországgal, sem a szorosabb európai együttműködés, sem a stresai front helyreállítása érdekében.
Anglia és Franciaország nem járulnak hozzá a Népszövetség semmiféle olyan reformjához sem, amely gyengítené az eddigi szankciós rendelkezéseket, sőt ellenkezőleg mindent meg akarnak tenni, hogy a jövőben hatályossá tegyék a szankciókat. Anglia és Franciaország ezenkívül egységesen és közösen fognak eljárni a locarnoi válság megoldásában.
Az Anneceyben létrejött angol-francia megegyezéssel kapcsolatban olyan hírek is keringenek, hogy a megegyezésbe Szovjetoroszországot is belevonják és visszaállítják a régi hármasszövetséget Anglia, Franciaország és Oroszország között. Eden külügyminiszter  a hármasszövetség visszaállítása érdekében állítólag még arra is hajlandó, hogy Szovjetoroszország hadiflottája szabadon közlekedhessen a Dardanellákon keresztül, ami ellen pedig Anglia a montreuxi értekezlet első napjaiban még a legerélyesebben tiltakozott. A tengerszorosok kérdésében elvi megegyezés jött létre Litvinov, Eden és Rüstü Aras között.
Eszerint a tengerszorosok nyitva állanak minden flotta számára, amely a Népszövetség határozatát hajtja végre.




Gorkij
1936 június


Az öreg G. B. Shaw talán most érzékenyedett el először nyilvánosan, mikor Chesterton halála alkalmából arról beszélt, hogy a XIX. század szellemi vezérei lassankint mind kihalnak s hovatovább már csak ő marad egyedül és érzi, hogy nemsokára őrá is rákerül a sor. Ez a melancholikus sóhajtás még sokkal jogosultabb Maxim Gorkij halála alkalmából, mert Chesterton bizonyos tekintetben átmenetet jelent szellemének és írói magatartásának sok huszadik századi eleme révén, míg Gorkij egészében a mult század gyermeke. Befejezett valamit, ami különlegesen a XIX. századé: az irodalmi relizmust.
Ő a par excellence realista író, inkább az, mint Zola vagy az előtte járt nagy oroszok. A relizmus, illetőleg szélső nyilvánulási formája, a naturalizmus hozta az irodalomba a szociális szempontot és ezzel az elnyomott néposztályok valóságszerű ábrázolását. Gorkij a legalsó rétegből, a napról-napra élők, csavargók és társadalomból kivetettek nagy rétegéből származott s műveiben, kivált pályája első felén, csaknem kizárólag az ezzel való tökéletes szolidaritás vezette tollát.
Nem a részvét diktálta írásait, mint a középosztályból való szociális érzésű írókét, nincs bennük semmi szentimentális meghatottság a nyomor láttára. Az ő emberei úgy élnek a piszokban és züllöttségben, mint természetes elemükben, ahogy a patkányok élnek a csatornában. Nem is érzik mindig nyomorukat és elnyomottságukat, nem jutnak olyan érintkezésbe a jobbsorsú rétegekkel, hogy igazában összehasonlításokat tehessenek.
Megvannak a nyomorult apró örömeik, megvan a humoruk és élvezni tudják azt a kevés jót, amit meg tudnak szerezni maguknak. Külön erkölcsi normáik vannak, amelyek közt a magántulajdon csak hatósági tilalomként szerepel, külön családi életük és külön vallásuk. Durvaságukban megvan az emberi jóság eleme, lázadásuk inkább tudatalatti, a létükkel veszedelmesek a fennálló társadalmi rendre. Sorsuk nyomasztóbb a középosztálybeli olvasónak, mint nekik maguknak.
Gorkij agyoncsapta a részvét keltésére irányult érzelmes szegény-ember-genret, amely ott van Zola kellékei közt. Félretette a moralizálást is, amely a szegény embert mint környezete termékét akarta megmagyarázni. Ő nem részvétet akart kelteni és nem magyarázni akart, hanem igazságszolgáltatást követelt. Kiemelkedett abból az osztályból, amelyben fiatal éveit töltötte, de tisztán megőrizte emlékeit, erkölcsileg benne maradt. Magatartása ebből származott. Kikerült tehetsége révén a posványból, de annál jobban érezte annak szennyét és bűnét.
Mint vérbeli realista, nem prédikált, nem érzékenykedett, hanem megmutatta a társadalom alvilágát. Ezzel intenzívebbé vált a fenyegetés. Forradalmár volt, nem elméletből, mint a korabeli orosz diákok, nem politikából, mint a szocialista vezérek, hanem a dolgok természetéből folyólag, a magától értetődés kényszeréből.
A szocialista irodalom egyetlen nagy alakja. De oka annak is, hogy a szocialista irodalom olyan nehezen tud kifejlődni és olyan kevés igazi alkotót adott az irodalomnak. Gorkij megírta nemcsak az első, hanem az utolsó szót is, amit a szocializmus irodalmilag mondhat. Utána már csak variációk következhettek ugyanarra a nagy témára.
Íróra nagy veszedelem egy politikai vagy társadalmi áramlat sodrába kerülni. Belekeveredhetik - sokaknál bele is keveredett - az irodalmába a politikus vagy forradalmár egyoldalúsága, amely agitáció-eszközzé süllyeszti le az irodalmat. Gorkij vérbeli író voltának föltétlen és végérvényes bizonyítéka, hogy ezt elkerülte. Igazi, született forradalmár volt és mégsem irányregények írója. Igazságai, melyeket szenvedélyesen keresett, nem pártigazságok, hanem emberi igazságok.
Fölötte élt a dolgoknak, nem bennük, meg tudta őrizni magában a művész tárgyilagosságát. A forradalomban is az írói szabadság hitvallója volt, független szellem, a diktatúra fegyelme és merevsége ellen foglalt állást Roppant tekintélye orosz hazájában felszabadította az irodalmat és fölébe emelte a kor kényszereinek. Magatartása forradalom volt a forradalomban, a két év előtti írói kongresszuson mondott beszéde az irodalomnak, általában a művészetnek legnagyobb győzelme volt, amit korunkban elért.




Szellemi együttműködés (I.)
1936 június


Tisztelt Szerkesztő Úr! Ott voltam a Szellemi Együttműködés bizottságának minden ülésén. Vonzott az előadások tárgya, a humanizmus kérdése, amely nekem, csökönyös idealistának szívügyem és vonzott a külföldi kitünőségek személye - nem utolsó dolog hallgatni olyan világhírű emberek szavát, akiket az ember csak nyomtatott betűkből ismer és nevüket áhítattal ejti ki. Szépek, nemesek, magas szellemi légkörben mozgók voltak ezek az előadások, élveztem őket és gyarapodtam tőlük, de utána csalódás, vagy jobban mondva hiányérzés fogott el. Az előadások sorozatából ugyanis hiányzott a magyar író.
Hallottam egészen elfogadható színvonalú előadásokat magyaroktól is, - de ezek az előadók mind tudósok, egyetemi tanárok voltak, amikor a külföldiek közül az írók, Paul Valéry, Thomas Mann, Georges Duahmel voltak a legnagyobb érdeklődés tárgyai. Rosszul esett, hogy a magyar író e reprezentatív alkalommal néma maradt. Nem volna magyar író, akinek a humanizmusról mondanivalója van? Ezt nem hiszem, sőt tudom az ellenkezőjét. Nem mertek volna magyar írók nagynevű külföldi társaikkal nemes versenyre kelni? Ezt még kevésbé hiszem. Törtem a fejemet, eredmény nélkül. Aztán információkat kértem, furcsa eredménnyel.
 Azt hallottam, hogy az előadások rendezősége - nem tudom, kikből állt és micsoda intézményt képviseltek - egyszerűen mellőzte az írókat. Nem vontak be körükbe írót, nem szólítottak fel előadás tartására senkit az írók közül. Úgylátszik nem tudják, hogy az írók között is vannak gondolkodó emberek, akiknek van némi fogalmuk a humanizmusról. Vagy ha tudják, nem érdekli őket az író szava. Ha a külföldi előkelőségek nem volnának finom, udvarias emberek, kényes kérdésektől óvakodók, talán megkérdezték volna: hát irodalom nincs Magyarországon?
Ez kérem olyan furcsa feledékenység, hogy nem is hinném, ha nem volna tény. Olyan hiánya az irodalom meg nem becsülésének, ami nem hiszem, hogy más országokban megtörténhetik. Magyar specialitás, akár azok a kétes ízlésű, talmi ékszerek, melyeket ezzel a jelzéssel budapesti üzletek kirakatában látni.
Felháborodásom mégis csillapult, mikor azt olvastam, hogy Magyarország kormányzója előkelő rendjellel tüntette ki Olivecrona stockholmi orvostanárt, mert merész operációval megmentette egy kitünő magyar író, Karinthy Frigyes életét. A Legfelsőbb Hely nagy érdemnek tekinti, ha valaki visszaad az irodalomnak egy magyar írót. Az irodalom megbecsülése ez. A Legfelsőbb Helyen tudják azt, amit a Szellemi Együttműködés rendezői nem tudnak: hogy van magyar irodalom és megbecsülése közérdek.
Csak ezt akartam megírni.