im, ifjúmunkás


Kis Lazics-breviárium

E cím alatt gyűjtöttem össze Lázár László válogatott publicisztikáit, emlékezetesebb riportjait az Ifjúmunkás általam fellelhető és elérhető évfolyamaiból. A breviárium időről időre új kéziratokkal gazdagodik. (csg)


Az igazit
1965. november 25., Ifjúmunkás

Fizetés utáni nap volt, a pénz még csaknem érintetlenül lapult mindkettőjük bőrtárcájában. Egy sarokasztalhoz ültek le, távol a zenekartól : beszélnivalójuk volt egymással. Hidegen hagyták őket a zenekar századszor-ezredszer nyűtt számai, s a kövér dizőz mosoly-húzó elérzékenyülése sem korbácsolta fel érzéseiket, ültek és osztották az asszonyt. Férfiakhoz illő gőggel mondott le a férj is, a férj-jelölt is róla A hangulat mégis forró volt közöttük. Borral locsolták. Az idő rohant. Már nem volt osztani valójuk. A zenészek is összepakolták szerszámaikat, a hajlott vállak egymás után intettek búcsút az ajtóból. Asztalukhoz telepedett a csend, idegesítő, agyban és mellben zakatoló, fülsiketítő csend.

Ekkor lépett asztalukhoz a maszatos szakállú vándorhegedűs. Rámeredtek. Úgy, mint amikor a semmibe néz értelmesen az ember. Még túlságosan józanok voltak ahhoz, hogy vele muzsikáltassanak. Különben az egyik húr hiányzott az öreg hegedűjéről, ezt észrevették. A nemzetközileg elfogadott unott legyintéssel ordítottak az öregre, hogy álljon odébb. Az öreg nem mozdult. Valamiféle félre nem magyarázható könyörgéssel nézte őket. Egyikük  idegesen  kezdeti  keresgélni a zsebében.

- Ne, ne. Most én adok. Igen, én adok Akár egy tízest is. Csak hallgassanak meg. Hallgassák meg a nótámat.
És letette  az asztalra a tízest.

Rosszul énekelt, alig volt foga. De szívből fújta, úgy valahogy, mint az az ember, akinek az utolsó szó jogán kedve támad az anyjától tanult első nótát eldudorászni. Már hat gyűrött tízlejes állt egy csomóban a borfoltos asztalon. Ők ketten zavartak voltak és pirosak, és nem tudták okát adni ennek. Az egyik ideges mozdulatot tett, az öreg félreértette. Zsebeit forgatta:
— Mindent odaadok, csak még egyetlenegyet, az igazit hallgassák meg.
S dobálta a fémpénzeket számolás nélkül. Fuldokolva zokogott. Ki tudja, mi szakadt fel belőle. Kedves vagy fájdalmas emlék, egy arc a homályból, abból az időből, amikor még volt foga s hegedűjén is rajta volt mind a négy húr. Énekelnie kellett. Könnyezve kezdte mormolni nótáját, az igazit, de nékik már kínos volt a helyzet, s otthagyták az öreget. Háromhúros hegedűjével, a meghallgatásért  fölajánlott  pénzével, nem-titkolt bánatával.
Az igazit nem hallgatták meg.


Mégis, emberek, meg kellene hogy hallgassuk egymás igazi nótáját!  

Lázár László


Eszembe jutott,

hogy feledékeny vagyok. Rohan az idő, s gyakran feledkezem meg arról, hogy még mondani akartam valamit. Megosztani azokkal, akiket érdekel, szemlélődéseimet, önmegfigyeléseimet, olvasói-, színház- vagy filmélményeimet. Első benyomásokra, a megszűrés, utólagos tanulmányozás, fontolgatás előtti reflexiókra gondolok.
Most olvastam újra Georgi Krumov fiatal és termékeny bolgár író Játék című elbeszélését. Ha lehetséges ez, még jobban megrázott, mint annak idején, amikor először olvastam el.
„Kole a legalkalmasabb. Nem engedik neki, hogy szaladjon, nagyon gyenge a szíve, elfullad. Így jött a világra, mert az édesapja iszákos" — ezt az egyik gyermek mondja, így hallotta otthon.

„Kole nagyon megörvendett, hogy velünk játszhat, mert borzasztóan szeretett volna játszani".
Mit játszanak rekkenő hőségben a magukra maradt falusi gyermekek? Ráuntak már mindenre, valami újat, érdekes-izgalmasat szeretnének. Olyasmit, ami a hőséget is feledteti egy időre velük. Egyikük ott volt, amikor az agronómust temették (miért visznek gyermeket temetésre? !), azt ajánlotta, játszodjanak — temetést. Kolét találták a legalkalmasabbnak arra, hogy meghaljon, őt készültek a földbe ásni. („A fejét nem  temetjük el, csak nyakig. Így majd tud lélegezni".) És Kole nemcsak játékból — igazán meghalt. Komolyan veszi a szerepét, teljesíti pontosan azt, amit rámért a játék törvénye.

Kole gondolkoztatott el azon, miért nem ismernek a gyermekek sok-sok okos játékot, hogy sohase unhassanak rá ezekre? Azért, mert mi, felnőttek sem tudunk szépen játszani. S restelkedünk , mintha szégyen lenne a játék. Halálos komolyan veszünk mindent, de tényleg mindent, s elrontjuk a gyermekek kedvét is.

Én sem szóltam bár egyszer azért, hogy mindenütt a világon tegyük tűzbe-szemétbe a játékpuskákat, pléhkatonákat, sőt még a fakardokat is, és adjunk a gyermekeknek kéményseprőket, hűséges szemű komondorokat, cicákat színes masnikkal. Vagy adjunk nekik kengurut erszénnyel, űrhajókat, amelyek búzamagot szállítanak a Marsra, villany-mozdonyokat és építőkockákat, könyveket, amelyekben csupa nagy, érdekes kép van. És különben is: illene kitalálni újabb szép és okos játékokat, mert telne belőlünk. Mert valljuk be őszintén, hogy sokszor a mi unottan komoly arcunk miatt játszanak a gyermekek temetést. (1966. január 20., Ifjúmunkás)



Eszembe jutott,

hogy most már ideje beszélni arról, ami régóta a begyemben van, de ami legutóbbi tereputamon, az egyik legnagyobb vidéki városunkban a szó legszorosabb, csöppet sem érzelgős értelmében fájt. Az bántott meg, hogy tapasztalnom kellett: egynémely embernek milyen kevés bizalma van a másik iránt! Mintha egy-egy csipesszel járnának-kelnének világukban, s azt lesnék-kutatnák, mit lehet kihúzni a másikból, önmagukat pedig ügyesen rejtegetik, nem mutatják föl énjüket, jobb, ha ezt mindig a másik teszi, mert ki tudhatja ? ...

Betegség ez. Úgy nevezném: bizalmatlanság-kór... S azt hiszem, nem tévedek, amikor azt mondom, egyes művészek különösen fogékonyak e nyavalya iránt.

Két fiatal, tehetséges képzőművésszel ismerkedtem meg. Ugyanabban a városkában születtek, kollégák voltak a főiskolán, ugyanabban a helységben telepedtek meg. És „tapogatják" egymást, nincs közös problémájuk, azt keresik, mit vethetnének a másik szemére, azt méricskélik aggódó féltékenységgel, hogy vajon a másik sikere-népszerűsége nem nagyobb-e valamicskével, mint az övék. Teszik pedig ezt ön-bizalmatlanságuk feloldásáért, meg azért, hogy indokoltnak véljék az elzárkózást. Külön-külön rendes ember ez is, az is. Egyik sem gáncsolta a másikat az előbbre jutásban, nem mondott ki nyíltan egyetlen elmarasztaló szót sem. Hallgatnak vagy sokat sejtetően bólogatnak, amikor a másikról van szó. Én nem értem ezt a hallgatást, ezt a nem igényelt bólogatást. Jobb  lennne,  ha  összeülnének — csipeszek nélkül — és becsületesen egymás szemébe mondanák, mi a vélt, feltételezett ok, ami eddig elválasztotta őket. Szelíd, finom, emberi szóval eldiskurálnának, és többé nem hallgatnának, ha egy társaságban éppen a másikról folyik a beszéd. És szenvedélyes belehevüléssel, féltő-óvó hangos szóval segítenék egymást az új-keresésben, a kísérletezésben, a művészi credo megformálásában. Mert hiszem, hogy ehhez inkább van tehetségük, mint a kicsinyes irigykedéshez, megbántottsághoz, az undorító  bizalmatlansághoz.

Ők is tudják, tudniuk kell legalábbis, hogy a bizalmatlanság termőtalaja a gondolati szegénység, a restség az érvelésben. Amikor valaki a gondolattal szemben nem tud gondolatot fölmutatni, akkor csak legyint vagy kirukkol: hát ezt még meg kell néznünk, ugyebár, s árulkodó buta mosolyt kényszerít az arcára. Ilyenkor könnyen jön a jelző: művész-mameluk. Igen, a művészemberek között is vannak fejbólogatók. De még mennyire, hogy vannak! De soha a történelem folyamán nem vitt, s még kevésbé visz ma, az új, legemberibb társadalom építése közepette valamit is előbbre a gépies helybenhagyás, a szolgai bólogatás, amit nem követ tett, szóval: a mameluk-ember. Nem kellene így élni-dolgozni, hogy ma még félreértésből, holnap-holnapután viszont már felismerésből bárki is ilyen bélyeget süssön fiatal művész homlokára. (1966. február 3., Ifjúmunkás)





Eszembe jutott,

hogy milyen nekikeseredetten szitkozódott az egyik rajoni művelődési ház igazgatója. Nincs bátorságom, s erkölcsi elveimmel is ellenkezne még finomítva is visszaadni szavait. Talán a világ egyetlen, kevésbé finnyás lapjában sem bírná el a nyomdafestéket. Eredeti, kacskaringós székelykáromkodás-élményben volt részem. Csodálkoztam a fékevesztett kifakadáson, hiszen évek óta ismerem a kultúrának ezt a becsületes, derék napszámosát, tudom, nem az az ember, aki a siránkozásban-panaszkodásban éli ki magát. És még csak meg sem könnyebbült utána, ahogy talán remélte. Nem is könnyebbülhetett, mert a kiváltó ok továbbélt, régebbi hasonlóak emlékét idézte, s az ezutániak rémét sem ijesztette    el. Mi történt?

Kétnapos felkészítőre hívták Marosvásárhelyre, s arra kérték-szólították fel: tartson előadást arról, milyen módszereket alkalmaz a színdarabok szétosztásában. Törte eleget a fejét, töpreng azóta is a módszerek felől, lelkiismeretes ember lévén, nem akarja társai idegét-idejét elrabolni a fölös szószaporítással, a még fölöslegesebb-unalmasabb körítéssel, de nem jut semmire. Vigasztalnom kell: tudod, a legjobb, a legtömörebb riportnak ma is Július Caesar szavait szokás emlegetni. A klasszikus három „V"-t: veni, vidi, vici (jöttem, láttam, győztem). Szóval mind mondogattam, nem baj, ha rövid leszel, a lényeget mondd s az igazat.

Hát akkor, öregem, biztosan én leszek a legünnepeltebb szónok. Hisz ennél többet egy farkincányi szóval sem mondhatok : 1965-ben kaptunk 1 (azaz egy) színdarabot vagy 60—70 példányban, s azt minden zökkenő, minden módszer nélkül szétosztottuk. Dictum.

És most már csak azt nem értem, miért nem hagyják egyesek dolgozni az embert. Hogy tegye, amit kell, végezze nyugodtan, amivel megbízták. Bár gyanítom, hogyha így lenne, akkor ezek az emberek nem tudnák kiélni értekezlet-mániájukat, s még jobban emésztené őket az unalom.

Pedig mégiscsak helyénvalóbb lenne a kultúrmunkások tevékenységének megítélésében is a minőséget, az agyakban-szívekben elhintett egészséges magvakat figyelembe venni, s nem az okosan, kitudjahányadszorra megfogalmazott-behelyettesített jelentések  gyártására  buzdítani őket.
Egyébként: szomorú vagyok, hogy ilyesmik jutnak eszembe, pedig hát, mint mondottam, meglehetősen feledékeny vagyok. (1966. február 10., Ifjúmunkás)






Eszembe jutott,

hogy igazság szerint nem annyira fiam konoksága, lakásunkat a fejetetejére állító féktelensége aggaszt, s még a kíváncsiság sem foglalkoztat újabban, hogy mindehhez honnan veszi az energiát. Ezért csak irigyelni tudom, s szeretném, ha nekem is kölcsönözne mindig újjátermelődő-születő energiájából, derűjéből. Inkább az szomorít el, hogy rossz szokást vett fel az utóbbi időben. Csak végszavakat mond. S meg is elégszik ennyivel. Neki például a Boci, boci tarka, ez a kedves, naiv gyermek-dalocska nem több a tarka és a farka ismételgetésénél. Hagyja, hogy az anyja dúdolja és fülberágóan hangsúlyozza a dalocska szövegét, ő pedig a kellő időben létrehozza ugyan a duettet, de csak arra a pillanatra, míg elkiabálja, hogy : tarka vagy pedig farka. (Az f helyett p-t mond, de ez most nem lényeges).

Fenemód aggaszt a szellemi luslaságnak-türelmetlenségnek ez a félreérthetetlen jele, de vigasztalom magam: fiam még csak kétéves, kinövi. De mi lesz azokkal a felnőttekkel, akik hozzá hasonlóan csak a végszavakat szajkózzák be, s azokat kellő időben, kellő helyen papagáj módra elrikácsolják? Mert fiam végszavai is csak azután kezdtek bosszantani, hogy találkoztam felnőttekkel, akik nem átallottak rossz ripacsként előregyártott szóelemekkel, uram bocsá, vitatkozni. Meggyőződés nélkül megtanult érzelmekkel, elsajátított, de nem magukévá tett gondolatokkal. Olyanokkal, mint az a fiatal színész az étkezőkocsiban, aki hangos szóáradattal vonta magára a figyelmet, s amikor ezt sikerült elérnie, kivágott egy nagy Schiller-monológot. A szavak megejtették, az, hogy mit akar sugallni velük, láthatóan nem érdekelte. S nem is értette, mint utóbb kiderült. Nem láttam még a színpadon, de esküdni mernék rá : rossz színész, ripacs, akiben csak a végszavak visszhangja él.

Ugyanígy bosszantott az az iskolaigazgató, aki ekként érvelt : Kérem, én megkaptam az utasításokat (s fújta is őket szinte rímbe szedve), csak éppen azokat nem ismerte, akikkel végre kell hajtania, csak éppen rossz diák módjára a betűket biflázta be, nem pedig azok értelmét. Ez az ember azt tartja, hogy nem érdemes gondolkozni, egészségesebb kész értékítéleteket, sémákat bevágni, s azok szellemében, helyesebben szellemtelenségében élni.

Rosszul nevelték. Én pedig nem akarom rosszul nevelni gyerekemet. Azt sem bánom, ha csökken örvendetes fizikai vitalitása, de minden percben számon kérem tőle a szellemi elevenséget, az érzelmi gazdagság, az önálló gondolkodás igényét. Hogy igenis mondja végig, amit mondania kell, ott és akkor, amikor szükséges. Hogy igenis gondolja és érezze át, amit tesz, és soha se cselekedjen, még gondolatban sem másképpen. (1966. február 17., Ifjúmunkás)






Eszembe jutott,

milyen állapotban láttam egyik vidéki színházunk igazgatói irodájában a bemutatásra váró színdarab valakinek kiadott szövegkönyvét. Gyalázatosan nézett ki: nem egyszerűen szakították ketté, jól látszott az egyenetlen tépésen, hogy fékevesztett düh áldozata lett. Mi történhetett? A színművész nem értett volna egyet a dramaturggal, eszmei vagy tán művészi kifogásai voltak ellene? Vagy személyes leszámolásként bánt így el a mű szerzőjével? Nem jutottam tovább a feltevésekkel, mert az igazgató nagyon készségesen, kissé talán mohón, sietett kielégíteni kíváncsiságomat, s valahogy elégedetten fölmutatta a bűnjelet: látják, kérem, ezt egy fiatal színész tette.
A történeti hűség kedvéért elmesélem, hogyan történt. 
Szereposztották a szóban forgó darabot, az illető fiatal  színészt fontos, érdekes figura életrekeltésével bízták meg. Neki azonban feltehetően nem volt elég fontos és érdekes. Bánatában az alkoholban keresett búfeledtetőt, de nem találta meg, s ezért illuminált állapotban berontott az igazgatóhoz, ilyes szavakkal: nézze, a főszerepet nem önnek és a rendezőnek kellett volna rámosztania, maga a szerző osztotta rám! Szólt ekképpen, szétszaggatta-hasította a szövegkönyvet, s odavágta az igazgató orra elé, hogy ne mondjam azt, a szeme közé.
Persze, hogy nem tette jól. Fegyelmezetlen volt, minősíthetetlenül viselkedett, még akkor is, ha a szerző (mellesleg régen halott) tényleg ráosztotta volna a szerepet, tényleg ő lenne a legalkalmasabb a figura megelevenítésére. Mert Tháliát lehet szolgálni halkan, mi több, hangtalanul is. De mégis igazat kell adnom kollégámnak is, az eset fültanújának, aki fölvetette : szívesen látná ezt a dühkitörést, ezt az energia-pocséklást a színpadon, a mindent jelentő deszkákon. (Mellesleg : a szóban forgó színháznál el is kelne a szenvedélyesség, a nagyobb művészi energia-befektetés !)
Igen, az életben a dolgok általában kettős arccal jelentkeznek. Nem ismerhetek meg valamit, míg nem ismerem, annak az ellenkezőjét, nem tudhatom, mi a rossz, míg nem alkotok fogalmat a jóról, s a szép is csak a csúnyával összefüggésben váltja ki az esztétikumot. Ezért fájlaltam kissé, hogy az igazgató, a művészember nem adott számot magának a kettősségről, hogy nem is gondolt arra: a dühöngést, a fölös energiát a színpadon hasznosítsa. Pedig tisztáznunk kellene magunkban valamennyien, hogy igenis van erkölcsös elégedetlenség, ami mindenkor az előrelépést szolgálta, s nem szűnik meg ez a funkciója soha az emberi társadalomban. (1966. március 10., Ifjúmunkás)




Eszembe jutott,

milyen belehevülten vitatkozott évekkel ezelőtt egy erdélyi kisvárosban dolgozó munkásfiú Roger Martin du Gard, Mihail Solohov és Marin Préda hősalkotó módszeréről, mekkora meggyőződéssel mondott véleményt Jacques alakjáról, amiből egy jottányit sem engedett. Most pedig Brassóban, egy egészségügyi technikumot végzett lány faggatott arról, hogy én mit éreztem ki Samuel Beckett Godot-ra várva című abszurd színművéből. Mert — mondotta — olvasta kétszer is, és nagyon sok benne a homály, szeretne valamelyes iránytűt kapni a harmadik olvasáshoz. Ki is Godot, miért várnak rá a színmű alig körvonalazott figurái? Megnyugtattam: bennem is sok a homály, nem tudnék még csak megközelítő választ sem adni, csupán annyit mondhatnék, hogy én Godot-ban a hitet, helyesebben valamelyes hit hordozóját látom.

Függetlenül attól, hogy talán nem a Godot-ra várva a legalkalmasabb arra, hogy elbeszélgessünk, mégis örültem, hogy a laboránsnőt érdekli Beckett. Mert éppen mostanában mesélte el egyik bukaresti főiskolás ismerősöm, hogy amikor kollégáját Dürrenmatt-előadásra hívta, az megkérdezte: ez a Düren. . . egy divatos slágerénekes ? Másik ismerősöm pedig azt igyekezett bizonygatni, hogy a fiatalok csak a sportújságot olvassák.

Mit is olvasnak a fiatalok? Nincsenek birtokomban statisztikai adatok, csak személyes tapasztalataim alapján válaszolhatok a kérdésre. Először is : sokat olvasnak. Másodszor: szeretnek újat és érdekeset nyerni olvasmányaikból.
Igenis : a fiatalok többsége olvas és gondolkozik. Ebben a sorrendben. Mert gondolatokat vár a könyvektől, épülni akar belőlük. Nem szóvirágokat, elkoptatott szavakat, hanem hitből fakadó, hitet sugárzó, igaz gondolatokat. Igen, mert a mai fiatal, legalábbis a java, olyan, hogy a szeretett kislánynak nem áradozik arról soha, hogy szereti. Inkább elveszíti a kislányt, ha az nem érzi meg, szavak nélkül is, amit meg kell éreznie. Ilyen a mai fiatal hűsége is. Kedvtelenné válik, ha azt kérik tőle: szavakkal bizonyítsa.

S engem megnyugtat, hogy nem engedi magára tukmálni a sokszor ósdi, elkoptatott szavak iránti hűséget. (1966. április 7., Ifjúmunkás)






Eszembe jutott,

hogy nem volt éppen illendő annyira rácsodálkozni az emberekre. És én különben sem helyeslem, ha az embert csak külső jegyek alapján ítélik meg. De játékos kedvünk volt, s a játék törvénye oly szigorú, hogy hiábavalóan próbálja megszegni az ember.

Ültünk a történelmi levegőjű város nemes veretiű egyeteme előtti padon, és találgattunk. Azt találgattuk, hogy a mellettünk elhaladók közül ki az, akit várunk. Sosem láttuk — egyenlő eséllyel indultunk kollégámmal. Annyit tudtunk róla, hogy az irodalmi kör pártfogója, s maga is költő. Nem beszéltünk, nem tettünk megjegyzéseket, pedig rengetegen haladtak el mellettünk. S egyszer egymásra néztünk, fölálltunk, és megszólítottuk az illetőt. Ő volt.

A játéknak vége, oldjuk fel szigorát. Nem akarom külön jeggyel megkülönböztetni, a kiválasztottak közé sorolni a lírikusokat. Még csak a megérzésemmel sem akarok kérkedni. Egyszerűen arról van szó, hogy az igazi költőt megismerni a szeméről.

A szeméről: mély, mint ahonnan az emberiség jött és mély, mert benne van az is, ahová tart. Simogatva szeret és tele van adakozással. A költő szeme sohasem kér, mindig adományoz. Könnyelmű optimizmust és sziklaszilárd hitet. Villanásnyi hangulatot eltökélt   bizonyossággal keverve. Meleg szeretetet, amilyenhez csak az fogható, amikor kisfiam este arcomhoz ragasztja arcát, bár szúr a szakállam, és azt mondja: ámos vagyok, tata.... A költő szemében, mint igazság-tiszta képernyőn tükröződik egy egész világ. Benne van az őskori barlangkép és benne van Grigorescu bájos lányportréja. Benne van az Énekek éneke és benne van a harminchatfokos lázban égő csodálatos proletárköltő minden sora. A költő szemében benne van a mindent lebíró gyűlölet, a harc igenlése a Rossz ellen, bármilyen képében mutatkozzék is meg az. Hogy egyszer, ha majd mindenki költő lesz a világon, a milliárdnyi szemek mind igazság-tiszta képernyők legyenek.

Nézzünk egyenesen a költő szemébe, ne riasszon a fény, a derű vagy a bánat, mely belőle sugárzik. Merítsük belőle a legmeghittebb jogot az örömre és a bánatra. (1966. április 21., Ifjúmunkás)







1966 elején indította Lazics az Ifjúmunkás 5. oldalán publicisztikai rovatát. Azokban a hónapokban valósággal divat született az állandó rovatokból - a Lazicsé mellett az első oldalt "dobták föl" Elekes Feri nyúlfarknyi, velős jegyzetei (Hogy őszinte legyek), s bizonyára, többen is kaphatóak lettünk volna hasonló fegyvertényre, ha meglett volna bennünk a hosszútávfutó kitartása és késélen táncolási készsége. Mert az első jegyzetek közlése után a cenzúra felfigyelt azok elemző, emberközeli hangvételére s egyre gyakrabban belekötött egy-egy fordulatba, kifejezésbe, passzusba, hogy később már egész írásokat tanácsoljon el. Lazicsnak egyre inkább elment a kedve az örökös kompromisszumkötéstől és mire beköszöntött a tavasz, felhagyott Eszembe jutott c. rovatával: Páskándi Gézával igen alapos erdélyi színházi őrjáratra indultak, ami mindkettőjük ambícióinak megfeleltek: Lazics otthonos volt a színészek világában, Páskándi az ankét révén, színpadi szerzőként, szeretett volna bekerülni a színháziak látókörébe.



Szóvá tesszük (1): Még szerencse,

hogy Majtényi Erik Szobrot álmodtam című legújabb verseskötetéről megjelent a negyedik cikk is, a Marosi Péteré az Utunk 902. számában. Azért tartjuk szerencsének, mert Marosi végre kimondja azt, amiről Gálfalvi Zsolt (Előre, január 27-i lapszám) de legfőképpen K. Jakab Antal (Utunk 900. szám), teljességgel megfeledkezett. (Az egyik cikket Sőni Pál szignálta a Korunk idei első számában). Azt jelesül, hogy egy húszéves költői pályafutásból nem lehet csak úgy kiszakítani egy kötetet, s erről, mint az életműtől teljesen független dologról értekezni, megfeledkezni arról, honnan indult a költő, milyen utat tett meg, s leginkább pedig arról, hogy merre tart. Gálfalvi Zsolt az Előrében valahogy a költő múltjáról feledkezett meg, K. Jakab Antal viszont mintha csak nem akarná észrevenni a jelent, Majtényi becsületesen őszinte, önkínzó, lírai magatartásának nem szűnő revízióját. Úgy véljük, mindkét álláspont hibás, de engedtessék meg nekünk, hogy ezúttal a K. Jakab Antaléval különösképpen ne értsünk egyet.

Szeretnénk aláhúzni azt, amit Marosi Péter írt: „K. Jakab Antal azonban valahogyan újrakezdi Majtényi 'felfedezését'. Akkor olvas rá mindent könyörtelenül, amikor a költő határozott lépéseket is tett művészi pályáján, az igényesség irányában." (Az is funkcióját ugyan nem értjük, mint ahogyan azt sem : miért nem mondta el Marosi Péter ezt a véleményét a szerkesztőségben K. Jakab Antalnak, aki, lehet — nem tudott ilyesmikről. S lehet, hogy nagyon elfogult az álláspontunk, mégis szóvá tesszük  a két kritika egyikének helyén az Utunk közölhette volna egy tehetséges fiatal karcolatát.)

Hát ez az. Majtényit egykori verbalizmusáért az egész kritikusi had magasztalta, s ha nem is mondta ki tételesen, de ezért állította példaképül. Most pedig előkotorjuk a régi „bűnöket", s arra az apropóra olvassuk a költő fejére, hogy legújabb kötetében s az azután publikált verseiben is, a költő maga lép át rajtuk, s nem szavakkal, hanem igazi gondolati-érzelmi költeményekkel tagadja meg azt, amit meg kell tagadnia.

(Különben „inkriminált" verseit jobbára az Utunk adta közre. Most már csak az a kérdés: melyik a szerkesztőség álláspontja? Vagy pedig: a szerkesztőségnek szabad az álláspontján változtathatnia, de a költő fejlődését ab ovo kétségbe vonjak ?)

Majtényit nem kell megvédeni. Felvonulnak védelmére régebbi és újabb szép, igaz versei. De szomorú az, ha az esetenkénti megnemértés, „legyintés" ilyen önmardosó sorok leírására készteti a tekintélyes költőt : „Nem mást — csak önmagamat fosztogattam / és igékben mezítelen így maradtam." - vagy: „Körmondatok és cikornyák / vértje mögé elsáncolják / magukat a húszévesek / hogy vissza ne tegezzenek." vagy „hisz én még az első verset / írom ma is — felnőtt-voltom / kölcsön-jelmez gyanánt hordom."

Annál inkább védelemre szorul a fiatal kritikus, K. Jakab Antal. Nem azért, mert bírálja Majtényi Eriket. A kritikus dolga, hogy bíráljon. Csakhogy sokkal nagyobb alázattal kellene közelednie a műhöz, nem pedig úgy, hogy állandóan saját magát tolja előtérbe, az elemzett mű nála másodlagos, harmadlagos szerephez jut, mintegy keretül szolgál a kritikus magamutogatásához. S itt nemcsak a kritikusi stílusról van szó, inkább attitűdről. Olyan attitűdről, ami déja vu érzést kelt bennünk, a személyeskedő, felelőtlenül, érvek nélkül ítélkező, szerénytelen kritikus-típusra emlékeztet.

Sokkal jobban tiszteljük a felkészült, alapos kritikusi erényeit sokszor megcsillogtató K. Jakab Antalt, mint azt a K. Jakab Antalt, aki kritikáiba rosszindulatot adagol, és saját elégedetlenségeit az elemzett műnek rója fel. Pedig tudnia kellene: ezzel nem a kritizált írót — sajátmagát járatja le. (1966. február 17., Ifjúmunkás)

Lázár László



Szóvá tesszük (2): Még szerencse,

hogy február   l7-i   számunkban közölt rövid  glosszámban  helyszűke miatt nem magyarázhattam meg, és nem írhattam körül mindegyik mondatomat.  Mert így maradt    egy-két támadófelület,  amit az Utunk glosszaírója  (marosi),   jó kritikusi érzékkel fel is használ rendreutasító, vállveregető válaszcikkében (Utunk 1966. 9.  szám, március 4.)   Idősebb, tapasztaltabb szerkesztők tanácsait, ajánlásait igyekeztem mindig  megfogadni, ezúttal sem teszek másként : hálás   köszönet  Marosi Péternek mindazokért az új tudnivalókért, ismeretekért,     amelyekkel ötven  és  egynéhány soros írásában    felvértez.  Megtudom belőle például, hogy a kritikusok   általában  a nyilvánosság előtt cserélik ki  gondolataikat, (én  pedig, a naiv,  eddig úgy hittem, hogy kizárólag a Március 6 utcai újjáalakított kávéházban történik ez meg), hogy nekik egyéniségük, személyes felelősségük,  sőt  művészetük is van, amiről az ország sajtója is cikkez. Megtudom továbbá, hogy az irodalmi lapszerkesztés normáira mertem oktatni „bennüket" (nem is sejtettem, hogy ilyen nagy dolgot csináltam a szerény olvasói véleményemet tükröző cikkecskében), hogy nagy fölényről teszek tanúbizonyságot az írásban, persze naiv fölényeskedésről van szó, amivel megbotránkoztatom (marosi)-t és arra késztetem, hogy feltegye a nagy kérdést: honnan ez a nagy fölény? Mert tényleg honnan veszek akkora fölényt, hogy kétségbe merjem vonni például azt, hogy ha  K. Jakab Antal kellő személyes felelősséggel elemezte volna Majtényi Erik új kötetét, segített volna az olvasónak helyesen tájékozódni a Majtényi versek rímei, képei, cezúrái s nem utolsósorban érzelmei-gondolatai erdejében.

Naiv módon azt gondoltam, hogy mint az egyik ifjúsági lap szerkesztője, jogomban áll véleményt formálni egy fiatal kritikus egyik munkájáról, éppúgy, mint ahogyan megírhatom X fiatal színészről, Y íróról, Z esztergályosról, hogy alkotása tetszik, kevésbé tetszik vagy egyáltalán nem tetszik. Úgy látszik, mégiscsak naivságnak tudható be, be nem avatottságomat bizonyítja: merészeltem elmarasztaló szóval illetni „a kritikusok tanácsába" befogadott K. J. A.-t. Meg is kaptam érte a magamét.

Most már mihez kezdjek? Először is sietve kijelentem : nincs szándékomban, s bizonyosan szerény tudásom miatt hiába is próbálkoznék bejutni a „tanácsba", így hát megmaradok „naivnak", és adott esetekben, ha a lap vezetősége is egyetért, elmondom  véleményemet olyasmikről, ami olvasóinkat érdekli, helyes tájékozódásukhoz valamelyest is hozzájárul. Ezért merem most hiányolni Marosi Péter írásából az érdembeli reagálást szerény igényű glosszámra. Mert lehetséges ugyan, hogy ez is tudatlanságra vall, de én például mégis úgy vélem: igenis helytelen, ha egy szerkesztőség leadja a rossz verseket, pláne, ha meg van győződve arról, hogy azok tényleg rosszak. Természetes, hogy van, hogy kell lennie kritikusi egyéniségnek, ízlésnek, de azért a feketére bármilyen ízlésű kritikusnak azt kellene mondania, hogy fekete vagy legalábbis, hogy — sötét. Ez, gondolom, mégiscsak alapvető dolog és én ilyen értelemben mertem megkérdezni, hogy ez esetben mi is a szerkesztőség álláspontja.

Végezetül : nemigen áll módomban, s talán nem is törekedtem arra eléggé, hogy állandó rovatban számoljak be olvasmányaimról, rendszeresen közöljem az olvasóval azt, hogy milyen irodalmi sajtót forgatok, és milyen eredménnyel, de ha Marosi Pétert komolyan érdekli ez, szívesen küldök részletes beszámolót. És különben, úgy egészen mellékesen bátorkodom megkérdezni (marosi)-tól, milyen alapon tételezi fel, hogy nem olvasom az irodalmi sajtót ? Mert a jóhiszeműséget még az e jóindulatú cikkétől is elvártam volna. Részemről ezzel lezártnak tekintem az ügyet.
Marosi Pétert viszont, mindentől függetlenül ezután is, bárhol találkozzunk, megsüvegelem — idősebb,  mint én. (1966. március 10., Ifjúmunkás)

Lázár László


A Lazics szerkesztői munkájában a hatvanas évek második felében egyre nagyobb teret nyert a személyes hang, szerepének a sokrétű átélése és megnyilvánulása. Akkoriban azt tűzte maga elé, hogy kiveszi a részét abból az igyekezetből, mely az Ifjúmunkást fórummá avatja. Egyre többször és mind élesebben szólt bele az irodalmi élet gyakorlati kérdéseibe, úgymond "kötekedett" a "nagyokkal", a hivatásos ítészekkel, akik az Igaz Szó és az Utunk (vagy a Korunk) kényelmes sáncai mögül osztogatták jól-rosszul a szentenciákat. A fenti pengeváltás tipikusan jellemző a Lazics harci módszereire. Ugyanakkor állásfoglalásával mintegy újabb véleményalkotó súlypontként szól bele az Utunk-Igaz szó-Korunk háromszög erőfitogtatásaiba, megkavarva kissé a leosztott kártyákat is. Az, hogy konkrét esetben Majtényi Eriket védelmezte, akihez bensőséges, haveri szálak fűzték, úgy is felróható neki, mint szubjektív kritikai hozzáállás. De erre a hangra, úgy érzem, szükség volt akkor, abban a történelmi pillanatban - éppen azért, mert más volt, mint a többi. 



Az első Ifjúmunkás Matiné meghívója

Matekovics János:

MILYEN KÖNNYŰ ELRONTANI

/Önéletrajzi dráma sok-sok részben/


Az Ifjúmunkás történetéhez meghatározó módon, szorosan kapcsolódik az ún. Matekovics epizód, amikor is a bukaresti ifjúsági hetilap főszerkesztő helyettese följelentette kollégáját, amiért az úgymond nacionalista kijelentéseket engedett meg magának privát beszélgetésükben. Hátrahagyott önéletrajzi drámájában - aminek első, Lazicsról szóló felvonását a szerző fia, Matekovics János Zoltán bocsátotta a blog rendelkezésére - Matekovics János életének tévedéseit veszi górcső alá, erőteljes színekkel és színpadi eszközökkel. Úgy vélem, az összefüggő részletnek helye van Kis Lazics-breviáriumunkban is... (csg)

Nyitás: A rendező egyik legnagyobb gondját az adja, hogy meg kell oldania azokat a generálsötétben végbemenő, vagy derengő fényben sejtető átmeneteket, amikor tulajdonképpen nem történik semmi a színpadon, csak a SZERZŐ HANGJA hallatszik a szalagról. Elképzelhető, hogy a vetítővásznon a kornak megfelelő fényképek váltják egymást, de nem minden szereplőről van elegendő fénykép. A szerzőről viszont rengeteg fénykép áll rendelkezésre, de félő, hogy szerepének ennyire kihangsúlyozott  előtérbe állítása a nézőkbe ellenszenvet kelt. Megoldás lehetne talán az is, hogy a színpad átrendezése derengő fényben, tehát a néző számára láthatóan történik, de ez is veszélyt rejt magában, mert a színpadi cselekvés elvonhatja a szerző szövegéről a figyelmet. Megoldásnak tűnhet egy zene helyette, egy megjelenő zenekar, de még inkább együttes,  amely a fortissimóval kezdi, majd fokozatosan átmegy halk háttérzenébe, de a halk háttérzenét szalagról is adni lehet. A leleményes rendező nyilván más megoldásra is lehet nyitott például pantomim illúziókra, az előadás összbenyomását a szöveg és a színészi alakítások mellett az egységes rendezői koncepció biztosítja. 

(A színpad hátterében jókora vetítővászon. Amikor a nézők szállingózni kezdenek, rajta a Szerző felnagyított portréja és a darab címe: MILYEN KÖNNYŰ ELRONTANI - Önéletrajzi dráma sok-sok részben –)

 BEVEZETŐ RÉSZ: BEVONULÁS

(A szín néhány jellegzetes orvosi készülékkel hozza a kórház reanimáló részlegének [intenzív osztályának] rideg, és vészjósló hangulatát. Oldalról asszonyi jajgatás, valaki - alighanem a férje - befejezte.
A Szerzőt hordágyon húzza-tolja be két markos betegszállító, a hordágy mellett egy fiatal, csinos ápolónő a perfúziós palackkal [infúziós palackkal], a másik oldalon a Feleség, idősebb, csúnya, merev nő, slamposan, szatyrokkal. Mint egy humanitárius küldetést teljesítő fáradt és kissé unott vénkisasszony. Az ilyen típusú rideg asszonyok sohasem adnak és nem is kapnak rajongó szerelmet. Igazából egy megbízható, segítőkész barátnő szerepköre felel meg nekik.) 

SZERZŐ: Kár, hogy nincs a markomban egy gyertya. Hatásosabb lenne a bevonulás.
ELSŐ BETEGÁPOLÓ: Ne fessük az ördögöt a falra, Matek úr! Magának nincs semmi gyertyás baja, Isten őrizz! Egy-két hét múlva azt is elfelejti, hogy idehoztuk
SZERZŐ: (jelentőségteljesen) Ezt egész könnyen el tudom képzelni...
FELESÉG: Még mindig kedved van hülyéskedni?
SZERZŐ: Esetleg jajgathatnék? Vagy jobban illene hozzám a káromkodás?
FELESÉG: Viselkedj már egy kicsit felnőttként! A reanimáló nem diliház, ahol vicceket mondanak.
SZERZŐ: Értettem. Tartsuk be a hullajelöltek illemtanát.
FELESÉG: (nem válaszol, csak legyint: reménytelen eset.)....
ELSŐ BETEGÁPOLÓ: Na, most szépen átteszem az ágyra. Fogja meg jól a nyakamat
SZERZŐ: Ne hazárdírozzunk, uram, közel egy mázsa vagyok. Inkább támogasson, odatipegek már magam is.
ELSŐ BETEGÁPOLÓ: Nem lehet, Matek úr, nincs olyan állapotban. Szigorú parancsom van. És ne féltsen engem.. A múlt héten egy százhúsz kilós pasast pakoltam át.

(Ölbe veszi a Szerzőt és átteszi. Az ápolónő fölakasztja a perfúziós üveget és elköszön.)

NŐVÉR: Na, minden jót, Matek úr, sietek vissza a sürgősségre. Aztán ne hánykolódjon sokat!
SZERZŐ: Újdonságok az életemben. Anyám óta még senki sem vitt ölben.
REANIMÁCIÓS NŐVÉR: Itt még legy egy pár új dolog. A kacsát próbálta, például? 
SZERZŐ: Nofene. Már pisilni sem mehetek ki egyedül? 
REANIMÁCIÓS NŐVÉR: Nem mozdulhat ki az ágyból.
SZERZŐ: És, ha nagyobb bajaim lesznek?
REANIMÁCIÓS NŐVÉR: Ágytál. Vagy bele az ágyba, és én lemosom
SZERZŐ: (komolyan) Ezt komolyan mondja? 
REANIMÁCIÓS NŐVÉR: (egyszerűen) Ez a munkám.
SZERZŐ: Egészen boldoggá tett.

(A Feleség pénzt ad a betegszállítóknak, akik elmennek)

REANIMÁCIÓS NŐVÉR: Öltöztessük át pizsamába.
SZERZŐ: Vetkőztetni már vetkőztettek nők fiatalabb koromban, na, de öltöztetni…
FELESÉG: Megpróbálnál hallgatni egy kicsit? 

(Mint egy bábut, leveszik a ruháját, és ráhúzzák a pizsamát. A Szerző némán tűri. Kicseréli a perfúziós üveget. Anélkül, hogy ezt mindig jelezném, a reanimálóban játszódó jelenet megfelelő pillanataiban bejön a Nővér, némán ellenőrzi a perfúziót, vagy újabb üveget tesz fel).

FELESÉG: (nagyon igyekszik befejezni már) Na, szia! Órám van. Holnap bejövök. Mit hozzak? 
SZERZŐ:Egy üveg vodkát, ha lehetne bodoki borvízzel [székelyföldi ásványvízfajta].
NŐVÉR: Itt nem kap sem enni, sem inni. Én majd időnként töltök néhány csepp teát a szájába.
SZERZŐ: Tehát radikális fogyókúra, absztinenciával súlyosbítva. Meddig maradok ebben a paradicsomban?  
NŐVÉR: Amíg eláll a belső vérzése.
SZERZŐ: És, ha nem áll el?
NŐVÉR: Erre ne gondoljon. El fog állni.

(A Feleség el) 

SZERZŐ: És ezeket a vacak zacskókat meddig eresztik belém? 
NŐVÉR: Egyelőre, az éjszakáig.  Aztán majd a doktornő megmondja. 
SZERZŐ: Szórakoztató lesz… A rádiómat bekapcsolhatom? 
NŐVÉR: Nem, mert zavarná odaát a betegeket.

(Nővér el)

(A Szerző mozdulatlanul fekszik a perfúziójával. Nyilván nem beszélhet magában hangosan, mert – zavarná a betegeket. Tehát gondolkodik.  A gondolatait úgy kell kintről, szalagról bejátszani, hogy a néző rájöjjön: nem a Szerző…beszédét hallja, hanem  a kihangosított gondolatait). 

SZERZŐ: Kész magánzárka. De jobb valamivel Ott csak a kukucskálón át találkozol az élettel, amikor rádbámul az őr. De az őrt nem láthatod, , a bamba tekintetét is ritkán a sötét miatt. Nem tudom, hogy adják be az ételt. Börtöne válogatja. Akármilyen moslékot, de legalább adnak valamit. Én nem kapok semmit. Még vizet se. Ez az asszonyság csöppent a… (Bejön a Reanimációs nővér, teát cseppent a Szerző szájába) …pofámba valami teát. Íze nincs, minek. De őt legalább látom. A miniszoknyás kis csaj a sürgősségről jobb volna, de ne finnyáskodjunk. Az öreg hölgy legalább annyira szexis, mint az anyám kredence Simonyiban. Szabad tér a fantáziánk: Milyen lehetett fiatal korában? 
De ez így hülyeség. Nem csámcsoghatom ezt késő éjjelig. Komolyabban kellene gondolni valamire, mert ebbe a tétlen mozdulatlanságba belepusztulok. Az sem élvezet, hogy füleljek, milyen hangok szűrődnek át. Nem különösebben izgalmas ez a bölcs nővér-duma. Azt a szegény asszonyt is sajnálom, de már mindenféle jajból fölös gyűjteményem van. Azonban inkább begyük komolyan azt, hogy felrúghatom a talpamat. Ilyenkor illik egy kicsit végigpillantani azon, hogy eddig mi volt. Leltár a halottaink felett. - A lekésett vonatok. A nők, akik sorsom lehettek volna. A kudarcaim. Hogy is szoktam jópofáskodni. Én nem szoktam csődöt mondani, csak a döntő pillanatokban. Ugrálgassunk egy kicsit a történetek között, amelyek fontosak voltak nekem. Vannak ilyenek. Éljünk át ismét néhány jobb sztorit. Ilyen is akad. Majd csak eltelik valahogy az a kurva idő. Csak szarnom ne kelljen, mert az ágytáltól rosszul leszek. Ami azt illeti, szívesen elszövegelnék itt valakivel. De ugyan kivel? A szomszédok haldokolnak. Idegent nem engednek be, legfeljebb a drága nőt, ha nem lennének azok a halálosan fontos magánórák, vagy a fiamat, néhány pillanatig, de ő tanul és dolgozik.
(Generálsötét)

ELSŐ RÉSZ: LAZICS

(A színpad hátterében nagy vetítővásznon Lazics képe)

SZERZŐ: (természetes hangján, de szokatlanul kétségbeesetten, szinte a Holdon) Lazics! Lazics! Lazics! Lazics!

FELIRAT: Bukarestben a híres, de már nagyon régen lebontott Kiseleff vendéglőben

(A kivilágosodó színen szokásos vendéglő-belső. Tulajdonképpen csak két asztalt látunk. A háttérben ül egy idősebb, ősz, kucsmahajú férfi, iszogat. Jebeleanu Filip, a pincér menetrendszerűen hordja neki az újabb és újabb rumot, rendelnie nem kell, régi törzsvendég. 
Az előtérben lévő asztalnál ül a Szerző Laziccsal. Rumot isznak).

LAZICS: Mennyi van nálad?
SZERZŐ: Két rumra elég.
LAZICS: Nekem sincs sokkal több.
SZERZŐ: Nafene, józanul megyünk haza
LAZICS: Meg akartam vágni Tomit, de aztán kiment a fejemből. Vénülök.
SZERZŐ: Ha nem tévedek, a Kiseleffben vagyunk. Vagy nem? Erik holtbiztosan bevonul.
LAZICS: Hordja a vendégeket a városban.

(Hallgatnak, isznak)

LAZICS: Átgondoltad te jól ezt a holnapi hepajt? 
SZERZŐ: Jókat kérdezel.
LAZICS: Nem szeretem a képedet, ahogy mondod. Félek, hogy valami marhaságra készülsz. Nem tűnsz olyannak, aki holnap reggel előadja a maga töredelmes önkritikáját. 
SZERZŐ: Önkritikát. Miért? 
LAZICS: Mert azt várják tőled. És, mert azt szeretik. Mint a keresztény Őristennek: a megtért bűnös kell nekik.
SZERZŐ: Sántít. Én nem vagyok bűnös.
LAZICS: Az ő szemükben az vagy…(a megjelenő pincérhez) Puteţi continua, domnu Filip! Folytassa kérem!
SZERZŐ:Azért, amit elmondtam annak a rohadt spiclinek?
LAZICS: Azért.
SZERZŐ: Nem mondtam igazat? Ismételjük csak át.
LAZICS: Sorold el nyugodtan. Tudom, persze, miről van szó, de eddig csak idegesen kapkodtál ide-oda.
SZERZŐ: Hát, egyszer ott voltak a kolozsvári feliratok. Elmondtam Botának, mit meséltek nekünk az egyetemen. Azt hogy pártunk bölcs nemzetiségi politikájának ékes tanújele, hogy mindenütt új, kétnyelvű cégtáblákat tettek ki. A legutóbbi kiszállásunkon viszont azt láttam, hogy ezeket a kétnyelvű táblákat egytől-egyig leszedték. Most már minden csak románul van kiírva. Hát, mire jó ez, kérdeztem Botát. A magyarok sértve érzik magukat, a szélsőségesek mozgolódni kezdenek. A másik oldalon pedig vérszemet kap a nagy román sovinizmus... Kinek használ ez az agyalágyult feszültség-keltés, kérdeztem Botát, aki olyan egyetértéssel bólogatott, mint az egyik vén trotty tanárom a jó feleletnél.
LAZICS: Nemcsak ennyit mondtál.
SZERZŐ: Arról volt szó, hogy végighallgatsz. Jók a hírforrásaid. Tényleg rátettem még néhány lapáttal. Mondom Botának, hogy mennyire megdöbbentem most Váradon.Veszem a kezembe a Fáklyát, és látm, hogy románul írják a helységneveket. Az „Oradea-i Solidaritate cipőgyár” Az oradeai Înfrăţirea, a Satu Nou-i (Ez a szülőfalum, Simonyifalva) kollektív gazdaság, és így tovább. Kész röhej. 
LAZICS: Bota, persze, bólogatott.
SZERZŐ: Hát, hogyne. De én nem álltam meg itt.
LAZICS: Pedig ennyi is elég lett volna.
SZERZŐ: Véletlenül a kezembe került a sógorom olvasókönyve. A hatodikos. A szerzők legalább fele benne román író. Nagyon helyes, gondoltam magamban, üdvös dolog, ha az együtt élő népek megismerik egymást, és ehhez az irodalom az igazán alkalmas eszköz. De akkor már a feliratok és az oradeai Fáklya bravúrja után már belém bújt az ördög. Nézzük csak meg, gondoltam, a hatodikos román gyerekeke irodalmi olvasókönyvét, hány magyar szerző szerepel benne. Nos, kerítettem egyet, és megnéztem.Mit gondolsz, hány magyar írót találtam benne? 
LAZICS: Egyet sem.
SZERZŐ: Elbűvölő a logikád. Nos, kérdeztem Botától, hogy is van ez? Csak a magyar gyerekeknek kötelező megismerni a román népet, a román gyerekeknek viszont nem tenne jót, ha többet tudnának a magyarokról? Vagy netán a felsőbbrendű, államalkotó nemzet sarjadéka nem süllyedhet idáig? 
LAZICS: És mindezt így szépen előadtad Botának.
SZERZŐ: Tudom én, kivel kell megosztani a bizalmas gondolatokat. Ha láttad volna, mennyire egyetértett velem!
LAZICS: És aztán elrohant a Szekuhoz [szekuritáté, rövidítve].
SZERZŐ: Minek annyit rohangálni? Telefon is van a világon! Jöttek a fiúk boldogan.
LAZICS: És mindez most a szerencsétlen Dali [Sándor, az Ifjúmunkás akkori főszerkesztője] nyakába szakadt.
SZERZŐ: Persze, ő kísérget mindenhová. Kinevezték főszerkesztőnek, és mindjárt bedobták a mély vízbe. Keservesen nehéz neki, mert látom, érzem, hogy szeretne megmenteni.
LAZICS: Ez nem vitás. Túlságosan forrófejű vagy. Pedig hallgatnod kellene rá. Domokos ismeri a játékszabályokat.
SZERZŐ: Nem vonom kétségbe. Csak azt nem tudom, hogy ez a játék érdekel-e még engemet. 
LAZICS: Nem akarsz újságíró maradni? 
SZERZŐ: (hosszas hallgatás után) Nem értem azért ezt a Botát. Egy szobában laktunk ketten a Zoéban. Minden szombaton kora reggel elhúzta a csíkot, és csak vasárnap késő este jelentkezett, hogy az engedélyezett heti egy napot okosan kihasználhassuk az asszonnyal. Amikor látta, hogy lerobbant a cipőm, nekem adta alig használt félcipőjét Színházba a tőle kapott nyakkendővel járok. Sokszor kisegített pénzzel... Lehet, hogy alapjába véve nem is olyan rossz ember...csak beszari, és nagyon reszket a haverjáért.
LAZICS: A legelvetemültebb gazembereknek is lehetnek rokonszenves vonásai... Megjött a felmentősereg. 
ERIK [Majtényi Erik költő]: (Jó humorú, nálunk idősebb, középkorú férfi, tele életerővel) Szevasztok, gyerekek, nagyon örülök, hogy találkozunk! A tegnapi záróra óta nem láttalak benneteket! Tán csak nem rumot isztok? Remek ital, én is szeretem. Várjunk csak... ma kedd van. Még nem húzták ki a lottót. A fizetés messze van, a cikkdíjakat már elittuk. Valami azt súgja nekem, hogy nincsen olyan túl sok pénzetek. Bocs, nem szerettem volna senkit megsérteni!
LAZICS: Sértegess csak nyugodtan.
ERIK: Jó napom van ma, a legkedvesebb vendégünk tisztelt meg a látogatásával, Chiţa úr. Ás nemcsak a lapot és a leveleket hozta. Úgyhogy rendeljetek nyugodtan, majd én elrendezem.
SZERZŐ: A tegnap este is te rendezted el!
ERIK: Nem én voltam, hanem Filip úr, neki köszönjétek. Filip úrban bízni lehet. Mindjárt elszámolok vele. De miért vagytok ilyen vészterhesek? Nem kell aggódni, nem lesz harmadik világháború. A lapot se szüntetik meg. Legalábbis egyelőre. De folytassátok csak nyugodtan, magatokra  hagylak egy csöppet.Látom, a barátom egyedül kornyadozik a szomszéd asztalnál. Valami baj lehet Hirosimával. Átadom neki hódolatteljes üdvözletem.

(Erik átül a másik asztalhoz)

SZERZŐ: Fantasztikus ez az Erik.
LAZICS: Valószínűleg nincs is pénze, a Chiţa látogatásával csak a lelkiismeretünket akarta megnyugtatni. Persze, hogy nincs, Filip az egész Kiseleff-et odaadná neki, ha kérné. Erik mindig minden adósságát rendezi, néha a dupláján is, és Filip tudja ezt. 
SZERZŐ:  Hogyhogy egyedül jött? Nincs vele a romániai magyar irodalmi élet egyetlen vidéki kiválósága, vagy ifjú reménysége sem? Ilyen korán berúgtak volna? 
LAZICS: Ezt én nem értem. Erik vendég nélkül, ilyen még nem volt. Valószínűleg nem bírták a bukaresti ütemet, kikészültek, és Erik hazavitte őket aludni. Megvárta, amíg hortyogni kezdenek, aztán viszlát, hogy ne vesztegesse a drága időt. Esetleg csak most érkeztek és Erik lefektette őket...
SZERZŐ: A legelvetemültebb gazembereknél tartottunk, akiknek azért lehetnek rokonszenves vonásai.
LAZICS: Persze, Olvashattunk olyan rablógyilkosokról, akik odavoltak az állatokért.
SZERZŐ: Kilépek egy pillanatra a függöny mögé. Legalább végiggondolhatod, hova akarsz kilyukadni. (El.)
ERIK: (visszajön) Hősködni akar holnap, mi? 
LAZICS: Tartok tőle, hogy arra készül.
ERIK: Meg kell győznünk, hogy ne hülyéskedjen. Úgy kitörik a nyakát, hogy meg se nyekken. És a sajtóban egy nyomorult sorát se hozzák le többé. Végül ő is belefásul, és már nem is próbálkozik. Nagy kár lenne pedig, mert tehetséges a kölök, vérbeli újságíró. Nem az a fajta, aki otthon kotlik a szövegen, és ha elkészül, elégedetten elhelyezi a fiókban. Ő azonnal hatni akar, változtatni. Ezért ez a szüntelen szervezés, és nyilvánvaló késztetés is benne: Nem tudja kivárni, hogy valaki megvitatja, és ő szemlézi hogyan. Nyilván ezért hanyagolja az irodalmat is. Neki az túl áttételes eszköz. Túlontúl hosszan hat, ha hat egyáltalán. Ahhoz túlságosan sok benne az energia. Nem szabad hagyni, hogy eltemessék!... Már itt is van… Fenemód operatív még a pisilésben is…
(Erik visszamegy Eugen asztalához)
SZERZŐ: Konspirálgatunk, konspirálgatunk? 
LAZICS: Erik is azt javallja, hogy ne hülyéskedj holnap!
SZERZŐ: (hosszabb szünet után) Szerintetek végül is mit kellene tennem?
LAZICS: Dali a maga bicegő székely románságával szépen fölolvassa az ötödszörre átdolgozott jelentését, amit te lehajtott fejjel, bűnbánóan végighallgatsz. Semmi dacos fejfellengzés. Villogó, dacos tekintet, pimasz röhögés húzva. Aztán lassan fölállsz, alig tudsz föltápászkodni a vétkeid súlya alatt, és fakó hangon elnyögöd, hogy mennyire sajnálod az egészet. Nem bíztál eléggé a párt bölcs nemzetiségpolitikájában. És, hogy heteken át töprengtél a dolgon, emberekkel beszélgettél, és végigolvastál egy sor nagyon fontos pártdokumentumot. Az elvtársak nagylelkűségének köszönhetően végigjárhatod az ország tisztán románlakta vidékeit, jobban megismerheted a vendégszerető és toleráns román népet. Úgy érzed, megalapozott lett az a meggyőződésed, hogy a párt, a román állam messzemenően biztosítja a nemzetiségek, jelesen a magyarok jogait…
SZERZŐ: Komolyan beszélsz? 
LAZICS: Halálos komolyan. 
SZERZŐ: (fáradt gúnnyal) Mást ne mondjak? 
LAZICS: (komolyan) De igen! Kéred az elvtársakat, a közösséget, hogy tudják be fiatal korodnak, hogy akaratlanul is szégyent hoztál rájuk, az újságírói mivoltodra. Megígéred, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy ezt a kínos csorbát kiköszörüljed. Elmondhatod azt is, hogy Moldva, Munténia, Dobrudzsa és Olténia végiglátogatása olyan élményeket hozott neked, hogy azóta még jobban restelled a kishitűségedet. De reméled, lesz még alkalmad, hogy mindent jóvátegyél…
SZERZŐ: (elképedve) Annak ellenére, hogy teljes mértékben igazatok van elmondatnátok velem ezt az egész ocsmányságot? Játsszam meg, hogy nem látom ezt az egész nagy román nacionalizmust, amely kitervelve sorban rabolja el tőlünk a jogainkat, mintha szellemi fogyatékos lennék? Hát, milyen embernek gondolsz te engem, Lazics, még józam vagy?! El tudod képzelni rólam, hogy én ott... szépen felállok szépen felállok, és bűnbánó mosollyal a pofámon, alázatosan és szépen összehajtogatom és elpakolom boldogabb időkre a gerincemet, és utána emelt fővel, tiszta lelkiismerettel megyek embertársaim közé igazságot osztani? Nem  vagyok teljesen hülye, és nem is élek annyira a fellegekben, hogy ne tudnám, bizonyos kompromisszumokra rákényszerülünk, ha el akarunk érni valamit. De nagyon érezni kell a határt, ameddig elmehetünk. Bizonyos határokon túl a kompromisszum jóvátehetetlenül beszennyez, és kiölhet belöled mindent, amivel csak együtt érsz valamit. Megroppanhat úgy, hogy egész további életed nem lesz elegendő rá, hogy talpraállj. Nem, Lazics, én ezt a szöveget nem mondom el! Rúgjanak ki, ha ez most már így megyen. A végzettségemnél fogva tanár, remélem még mindig lehetek. És, ha ez nem megy, nem félek attól, hogy fizikai munkára menjek. Ha a gyárba se vesznek fel, hazatelepedek Simonyiba, gazdálkodni, szeretem a falusi életet. Ha nem csuknak le, ezt nem akadályozhatják meg...

(Hosszas csend. Filip kérés nélkül újabb rumokat hoz, a Szerző és Lazics némán koccintanak, egyből felhajtják. Lazics kedvenc sportját űzi gépiesen: az asztal szélére fekteti a gyufásskatulyát, és kiálló végétől a hüvelykujjával felpörgeti: ha a skatulya képes fele esik felül: öt. Ha élére áll: tíz. Ha a végére esik: huszonöt. Ha a fakó felére esik a skatulya – akkor még az egyik oldala volt színes- a másik következik. Lazics odatolja a skatulyát a Szerző elé).

LAZICS: Ma, lássuk, tanultál-e már valamit...
SZERZŐ: (színtelenül) Ne haragudj, Lazics, nem megy most...

(Ismét szünet).

LAZICS: (komor, fájdalmas hangon) Figyelj ide, Matek, én tökéletesen megértelek téged, és azt sem mondom, hogy nincs igazad... Csakhogy nagyon fiatal vagy még, és nem volt időd rá, hogy megtapasztald, milyen világban élünk. Tegyük fel, hogy holnap, úgy ahogyan azt most elképzeled, emelt fővel a pofájukba vágod az igazságot, és méltóságteljesen kivonulsz a teremből. Persze, ha engedik. Mert a lelkemre mondom, nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem engedik. Már azon sem győztünk csodálkozni Erikkel, hogy megúsztad ennyivel, és csak az írásjogodat veszítetted el. A szekusok csak vitatkoztak veled, és egy árva pofont sem kaptál, a fogaidat nem köpted ki, és épek az oldalbordáid. És még mindig a szerkesztőségben ücsörögsz, ha nem is írhatsz a saját neved alatt. Géza öreg harcos, tudta mit csinál, amikor üzent Évával, és meghívott ama mellékutcai „véletlen” randevúra. Látod, igaza volt, engedtek román vidékre menni, mert kérted, hogy jobban meg akarod ismerni a román népet. És, ha álnéven is, de rendszeresen közölhetsz. Ez nem semmi. Azt gondolom, el tudod képzelni, milyen gondosan mérlegelték ezután minden szavadat. Te is felmérted, hogy mire megy ki a játék, és okosan írtál. Szerintem már eldöntötték, hogy maradhatsz, csak hátra van a holnapi gennyes szertartás, ehhez ragaszkodnak. Aztán folytathatod a munkád a saját neved alatt, nem azt mondom, hogy zavartalanul, mert a mi munkánkat sohasem lehet zavartalanul folytatni. Ez nem gombozás, ez ilyen. De a nyilvánosság lehetőségét nem  szabad kiadnunk a kezünkből. Kormányok jönnek, kormányok mennek, jön egy-egy lazítás, majd újra szorítanak, de ezeket nekünk túl kell élnünk, még akkor is, ha cikkenként legfeljebb egy két mondatot tudunk elmondani abból, ami odabentről jön. Hagyjanak dolgozni, most ez a lényeges.
SZERZŐ: (aki közben mereven bámulta és forgatta üres poharát) De milyen áron, Lazics! Milyen áron! Nem hiszem, hogy megérné nekem. Világos a képlet: vén újságíró maradok továbbra is, megroppant gerinccel, agy pedig hű maradok magamhoz, és mehetek a fenébe. Nem lelkesít egyik variáns sem, de ha harmadik út sehogy nem adatik, akkor mégis inkább azt a bizonytalanságot választom, ahol a gerincem egyenes marad.
LAZICS: (tőle szokatlanul szenvedélyesen) Itt nem csupán a te nyavalyás gerincedről van szó! Amit mi vállaltunk, az szolgálat, öregem, és nem jellemparádé, ahol az ember lépten-nyomon megsértődik, önérzeteskedik, látványos kivonulásokat rendez. Ha ezt a kurva nehéz szolgálatot magadra vetted, akkor innen nincs kivonulás, öregem. Itt nem vonulgatunk, nem füstölgünk, hanem összeharapjuk a maradék fogunkat, és folytatjuk a szolgálatot, amennyire csak lehet, mert ha nem tesszük meg mi, a világon senkire sem számíthat ez a nyomorult, megalázott magyarság itt, Romániában. Nagyon jól tudod, hogy kiváló újságíró vagy, te marha, a legjobb, aki az utóbbi időben feltűnt a szakmában. Nem a teljes szókimondással, attól még nagyon messze vagyunk, de száz meg száz igaz magyar embernek, igaz magyar ügyek tucatjainak tolhatod még a szekerét, ha a toll a kezedben marad. Persze, nagyon sokszor hiába mozdulunk, keresztbe tartanak, az isten verje meg, de néha azért mégis elérünk valamit, segíteni tudunk. És te jobban tudsz segíteni, mint más,mert neked ez a szakma már most is a kisujjadban van, és ahogy telnek az évek a szavaidnak egyre nagyobb súlya lesz. Persze, hogy okádék ez a holnapi gyűlés, és biztosan veled marad, amíg élsz. A kocsmában, részegen, ha megérjük, még húsz év múlva is elvitatkozgatunk rajta, és lehet, hogy még álmaidban is visszaköszön, de itt nem a te zavartalan lelki nyugalmad a tét! Mit gondolsz, mi az istennyila fog történni, ha te ott holnap reggel megvasalt gerinccel, dölyfösen és kihívóan szembeszállsz velük? Ha nagy szerencséd van, csak annyi történik, hogy még ott helyben kiröpítenek. A szerkesztőségből, a KISZ-ből, ahonnan csak lehet. Számíthatsz arra, hogy a tanügyből is. Személyes tragédiád az országban alig fog kiváltani valamiféle visszhangot. Külföldön, az anyaországban például, még egy sort sem kapsz a Népszabadságban. A Szabad Európa? Ők szentelnek majd az ügynek néhány mondatot esetleg, ha tudomásukra jut, de támogató-kampány biztos nem lesz belőle. Ahhoz egyelőre túl kicsi vagy. Egyelőre csak mi ismerünk itt, szűk körben, és az a pár tízezer olvasó, aki keresi és szereti az írásaidat. Harakirit akkor érdemes elkövetni, ha az legalább a fél országot megrázza. Re egyelőre még csak ígéret vagy. És ebben az országban minden szakmában, és minden foglalkozásban naponta, sőt a nap minden órájában tökéletes rutinnal és gátlástalan ügybuzgalommal tapossák el az ígéretes tehetségeket. A szerkesztőség pedig úgy, a maga egészében, beleértve ezt a szerencsétlen Dalit# is, aki napok óta talpal az érdekedben, talán csak a Jóistennél nem járt miattad még, a holnapi jelentést pedig legalább ötször, ha nem többször át kellett írnia, szóval az egész brancs gyanússá válik az elvtársak szemében. Természetes tehát, hogy még sokkal éberebben fognak akadékoskodni minden fiatal újságíróval szemben, akit szeretnénk a laphoz hozni,mert veled megjártuk. Nem fog számítani a rátermettség, az íráskészség, a megnyerő egyéniség, semmi, csak az „elvhűség”, a minél bigottabb párthűség, és meglökik a szerkesztőséget kipróbált, jó elvtársakkal, akik a gyanús banda minden szavát, vélekedését továbbítják az ama illetékesekhez, legalábbis addig, amíg fel nem robbantják ezt az egész ellenforradalmi fészket, és le nem építenek minden aggályoskodó, ingatag, megbízhatatlan értelmiséget a szerkesztőségből. Nem kell aggódni, nem lesz hosszú kínlódás, operatívan intéznek el mindent, de te, persze, ezt már nem érzékeled majd közvetlenül, a rezgéshullámok sem Simonyifalváig, sem a rosszabb esetben Jilaváig, Enyedig vagy Szamosújvárig nem jutnak el...

(Ismét hosszas csend. Filip újabb rumokat hoz. Isznak. A vita látszólag mindkettőjüket alaposan megviselte).

SZERZŐ: Nem tudom, Lazics, nem tudom. Nem hinném, hogy ennyire tőlem függne minden,  ahogy mondod, e ebben a kificamodott világban, amelybe beletolt a sorsunk, elképzelhető, hogy a legsötétebb variánsod jön be. Nem tudom, hogy képes vagyok-e vállalni ezt a fordított álmessiás szerepet: mindent megtagadni csak azért, hogy a placcon maradjak, és körülöttem semmi se változzon meg.
LAZICS: Túldramatizálod a helyzetet. Túl kell élni ezt az egész őrültséget, ennyi az egész.

(Generálsötét. A lassan megvilágosodó színen ismét a reanimáló termében vagyunk, a Szerző az előző helyzetében, mozdulatlanul elterülve az ágyán).

SZERZŐ HANGJA:  A gyűlést, különös súlya és fontossága  miatt nem a szerkesztőségben, hanem a Központi Bizottság egyik nagyobb termében tartották. Miután Dali felolvasta a jelentését, mondták, hogy álljak fel.   Hosszú percekig álltam ott lesütött fejjel, és még mindig nem döntöttem el, hogy mit fogok tenni. Éva és Dali ült mellettem, és kétségbeesetten , sürgetően megrugdosták a lábamat. Aztán végigjártattam a tekintetem az elvtársakon – több bizottsági titkár is megjelent – és néztem a szerkesztőségi kollégák többségének aggodalmaskodó tekintetét. Néhányan alig leplezték a kárörömüket: ők már többször megmondták, ugye. Aztán lehajtottam a fejem, és halotti hangon elmondtam Lazics szövegét. Újságíró maradtam. Az épület előtt Lonika [a Szerző akkori felesége] várt izgatottan és faggatott, hogy mi van. Menjünk haza, mondtam, és vegyünk egy üveg rumot. Eszméletlenségig ittam le magamat.

(Generálsötét, idegesítő, vad dzsessz szól: Aztán a megvilágosodó színen Lazics jelenik meg, fehér lepelbe burkolózva. A közönséggel éreztetni kell, hogy Lazics már nem élő ember, és az, ami következik, csak képzeletbeli beszélgetés, nem egy megtörtént vélemény, vagy korábbi párbeszéd felidézése). 

LAZICS: (bazsalyogva) Elférne a zabszem?
SZERZŐ: Ha nem ráncigálták volna ki már eddig az összes fogamat, azt mondanám, hogy egy tisztességes gyökér kihúzása jobban begyullasztana.
LAZICS: Matek, Matek! Te nem igazán veszed komolyan, hogy most ki is purcanhatsz.
SZERZŐ: Tényleg nem sokat gondolok rá. Annyi szarság gyűlt össze már ebben a nyomorult életemben, hogy egy percet sem kívánnék megismételni belőle. Azokat sem, amelyeket pedig nem ártana. Voltak percek, órák, napok, néha ritkán még hetek is; hónapok már nem nagyon, és évek biztosan nem, amikor végig boldog voltam. De mostanra az egészből lett elegem, úgy, ahogy volt, vegyesen. Mára már az egykori boldogságaim is hideglelősen hatnak. Ahhoz sincs sok kedvem, hogy röhögjek rajtuk, pedig ez lenne a legmegfelelőbb reakció. Az elmúlt dolgok végleg múlnak el. Látod, Lazics, mi mindig rumot ittunk., de mostanában csak akkor kerül elém, ha a rum és a víz között kell választanom. De ha kikerülök ebből a kedélyes hullaházi váróteremből, már csak a víz marad.
LAZICS: Sokan elfogytunk mellőled, Matek.
SZERZŐ: Voltatok egy jó páran. És ezt baromi nehezen viselem.
LAZICS: Ne túlozd el a gyötrelmeidet, öregem!
SZERZŐ: (hosszabb hallgatás után) Nem is tudom… Lehet, hogy igazad van. Az biztos, hogy valamennyire eltompultam, és mostanában inkább csak magammal foglalkozom. Túl sok mindent vesztettem, túl sok vonatot késtem el, túl sokan vertek át, túl sok a szégyenem, alig van már valami, ami az élethez kössön. Legfeljebb az, amit még el kellene mondani. De valahogy már abban sem bízom igazán, hogy valóban el tudom a mondandómat érdeklődést keltően mondani.  Járnak-kelnek, cikáznak bennem a gondolatok, a képek, bimbóznak, ölelkeznek, verekszenek és szeretkeznek velem, de ami megszületik, és végül a papírra kerül, az mindig közhely lesz, már mástól, esetleg éppen általam elmondott mondat, a már elmondott szavakkal, a korábban már elgondolt gondolatokkal. S amit mostanában leírok, mindent sekélynek érzek, minden próbálkozásom lehangoló. Régi írásaimat kell újraolvasnom ahhoz, hogy legalább megpróbáljak hinni önmagamnak. Sokszor felébred bennem egy-egy ismerős, soha többé nem ismétlődő régi gesztus, vagy fényképpé szikkadt arc, nagy ritkán még a régi fényképeket is elnézegetem, de valami zavart gyengeség fog el ilyenkor, és csak a felcsapó, aggasztó szégyeneket érzem; istenem, mennyi adósságom van, és akármit is teszek ezután, akkor is mennyi marad…
LAZICS: Mit tudsz Zolkóról?
SZERZŐ: Szinte semmit. Valamilyen mérnök lett, vagy informatikus, valami ilyesmit mondott volna Edit.
LAZICS: Mikor?
SZERZŐ: Még a forradalom előtt.
LAZICS: Azóta nem sokat tudsz róla.
SZERZŐ: Nem tudok róla semmit.
LAZICS: Zolkó a keresztfiad. 
SZERZŐ: Az egyetlen keresztfiam.
LAZICS: És nem tudsz róla semmit.
SZERZŐ: Nem, nem tudok.
LAZICS: Mikor találkoztál vele utoljára?
SZERZŐ:  Még Bukarestben laktunk akkor. Hármasban voltunk veled. Emlékszel, írtam akkor egy karcolatot is erről. „Mentünk az utcán és vittük a gyereket”, elküldtem az Utunkhoz, és Bodor Pali lelkes levélben válaszolt. Írta, hogy megjelenésre javasolta. Ha a novella akkor megjelenik, megváltozik az életem. És talán megszületett volna Romániában a magyar beat-irodalom, mielőtt az eredetit megismertük volna. De a népies Szabó Gyula ezt az én stílusomat képtelen volt elviselni, és a karcolat, vagy mi a franc nem jelent meg. Hogy őszinte legyek, már nem is emlékszem, hogy odaadtam-e neked, hogy elolvasd.
LAZICS: Ha jól értem, akkor a hatvanas évek közepe táján találkoztál vele.
SZERZŐ: A dátumra még hozzávetőlegesen sem emlékszem.
LAZICS:  Értem. A karcolat különben tényleg nem volt rossz. Én talán lehoztam volna az Ifjúmunkásban, ha nincsenek annyira sűrű személyi kötődései. Nagylelkű voltál, a te gondjaidat is az enyémként adtad elő.

(Generálsötét. A kigyúló és a színpadra irányított fényszóró a SZÍNÉSZT világítja meg).

SZÍNÉSZ:  (olvassa):


Mentünk az utcán és vittük a gyereket

Hagyjad Csabikát, viszem inkább én, leejtheted, vigyázz már egy kicsit, hagyjad, nagyon kérlek, ne legyél érthetetlen, nem veszed észre, hogy tántorogsz –
Ne, ne csókolj, Zolikám, hagyjad, kedves, majd máskor, kérlek, add ide a gyereket, viszem inkább én, elejted, Zolikám, hiába szorítod, könyörgöm, add ide nekem – 
Hagyjad, Monica, viszem inkább én, ne lássák, hogy te viszed, Zoliékat ismerik, hagyd el, jobb, ha én viszem, ne akard, hogy magyarázzam, miért, segíts, hogy vegyük el tőle a gyereket, kérlek Zoli, ne légy olyan makacs, add ide Csabikát – 
Hagyjad, Zolikám, drága, kérlek szépen, ne legyél rossz, leejted a gyereket, adjuk oda a barátodnak, jobb, ha ő viszi, nem veszi el tőled senki a gyereket, , ne legyél olyan buta, add oda neki, Zolikám, ne legyél olyan buta, add oda neki, hát a legjobb barátodat sem ismered meg – 
Ő… Bari… rendes…gyerek…engedjetek…pisilni …akarok  - 
Zoli, legyél eszednél, Zoli, ne menjen el az eszed, itt laknak a főnökök, hogy nem vigyázol egy kicsit, hát pontosan itt akarod, Zolikám? Monicával vagy, te őrült, és pont itt a főnökök előtt, mi a fenét csináljak veled – óh, istenem, állj a másik oldalra, Monica, hogy legalább ne lássák olyan nagyon --- nem tudja abbahagyni, az istenit neki, sört ivott, nem tudja abbahagyni --- végre, gombolkozz már be, Zolikám, kérlek, hallgass rám, nappal van még, és figyelnek az emberek, dehogynem törődsz vele, gondolj Monicára legalább, itt van veled, hát hogy nem tudsz uralkodni magadon, indulj már el, csak legalább jönne egy taxi, az isten verné meg, hogy egy taxi sem jár errefelé - 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Gyere már gyorsabban, és ne nyúlkálj a gyerekért, fogom én jól Csabikát, hagyd már el a gyereket, itt járnak el a buszok, gyere már, forduljunk be a tér felé, na jó, ha itt akarsz, de erre járnak el a buszok, és az emberek ráragadnak az ablakra, és röhögnek, persze, mit is csinálnának ilyenkor az emberek, röhögnek, mert valaki tántorog,részeg tehát, mert tántorog, hogy szeretném odakiáltani nektek, emberek, akik röhögtök az ablakok  mögött, hogy fordítsátok el a fejeteket, mit amikor anyát láttok, aki szoptatja a gyerekét, ne röhögjetek, mert a röhögést szégyellni kell, és nem tudjátok, ha ismeritek is, hogy ki ez az ember, aki itt tántorog, még jó, hogy el tudtam venni tőle a gyereket, legalább nem gyerekkel látják, ne sírj már Csabika, kicsi fiam, mindjárt haza érünk, ne sírj, itt van velünk apuka, látod, ott jön a nénivel, ne sírjál Csabika, vagy neked hiába is beszélek, mit bánod te, hogy röhögnek rajtunk, s hogy mennek a buszok a röhögő emberekkel --- nem, nem fenyegetőzöm, és nem kapok fel egy követ, hogy bedobjam az ablakon, ne félj, Csabika, régen nem csinálok én már ilyet, rendre szokott, illedelmes ember vagyok, és egyáltalán nem találom meg azt a szérumot, ne sírjál, Csabika, mert csörtet utánunk apád, úristen, milyen bamba, vadállati ragaszkodást tükröz az arca, ne hülyéskedj, Zolikám, hagyd nálam a gyereket, álmos, azért bömböl, vigyázok én rá, hagyjad, hogy én vigyem, Monica, segíts, hogy nem tudtad szóval tartani, látod, most megint elvette a gyereket, és el fogja ejteni, hogy hallgat ez a Csabi, és bújik az apjába, persze, ha mindig az apjával van, Gizinek állandóan dolga akad, hogy ne kelljen a gyerekkel ülnie, könnyű azt mondani, hogy dolga van, hányszor szóljak neked is Monica, hogy hagyjál itt bennünket, hazaviszem én Zolit, ne kompromittáld magad, hiszen menyasszonynak számítsz, és nem érdemes mindent újra felborítani, nagyon jól tudod, nézd, hogy fogja a gyereket, hagyjad, majdcsak hazaviszem én, vedd el tőle a gyereket, ha már annyira akarod, csak neked adja oda, próbáld hozzám ereszteni, nem, hiába minden, csak neked adja oda --- az meg ott Veres volt, biztosan meglátta, és elmondja holnap, beteg is lenne, ha nem mondaná el, jópofa szenzáció, gyerekek, Zoli berúgva egy idegen nővel, és a nő vitte a gyereket, nagy ügy lesz ebből a jópofa szenzációból, mert mindig akadnak, akik éberek, az isten verte volna meg azt is, aki beleturkál a más legbelső szentségébe, liliomtiprók!!! Zolikám, üljél már csendben egy kicsit, hagyd el már, no, pisiltél az előbb, tartsd vissza, amíg hazaérünk., Veres úgyis meglátott az imént, a drága kollégád, aki nem képes becsületesen megírni egy hírt, sohasem fogja megbocsátani neked, hogy tehetséges vagy, és hallgatnak rád, hiába írod a nyúlfarkokat, hiába rojtozódott ki rajtad a ruha, nyúlfarkokat írsz, hogy pénzt keress, és nem írod meg a regényeidet, és a dráma is abbamaradt, ahogy én sem találom meg már azt a szérumot, ne szorítsd olyan nagyon a gyereket, vagy legalább ügyelj, hogy ne menj az oszlopnak neki, szerencsétlenné teheted--- nem írod meg a drámát, neked gyors pénzek kellenek, és húzod egyik napról a másikra az életet, és a szerencse-jegyeket is hiába téped fel, hat lejt is csak azért nyersz, hogy még jobban bevadulj, és aztán iszol, mert holnap újra meg kell adni a pénzeket, és írni kell a nyúlfarkokat megint, és le kell vetni magadról szép lassan az igazság-ruhát, és ki tudja, hogy fel bírod-e még ölteni, de mit tudnak erről az emberek, akik röhögnek a buszok ablakai alatt, ülj már nyugodtan, ne piszkáld a gyereket, jobb, ha én viszem, hogy röhögnek az ablakok alatt, fel kéne már egyszer kapni a köveket, mikor kapjuk már fel a köveket –
Zoltikám drága, nyugodjál meg, viszem én egy kicsit a gyermeket, Bari majd hoz egy taxit nekünk, hagyjad, akkor fogja ő a gyereket, és kapaszkodj szépen belém, vigyázz a gyerekre, Bari –
Cso… csodálatos… nő … én …disznó…csúnyán…mondtam, hogy … nem…veszem…el… de ő mégis… sokszor nem is… érti, hogy…. mit… pénzem is… alig… ő többet… nem fogadja… el – 
Jól van, Zolikám, de hagyd el most ezt,  Monica, szaladj inkább te a taxiért, kellett volna kérjek egy üveg rumot, megint veszekedni kell Gizivel, most aztán nem bírom tovább, és kipakolok neki, nem tudom megállni, hogy ne pakoljak ki, kellett volna kérjek egy rumot, elég volt mára józanul, holnap, majd újra felkelünk, és nyakunkba vesszük a terheket, ki-ki amit megcsinált, miért nem lehet az életet is újrakezdeni, mit a kártyapartit rossz osztás után, egye fene, megfizetnénk a bankot is, hátha minden jóra fordul megint--- jól van, uram, segítsen megfogni a barátomat, a hátsó ülésre fektessük, nem hagyja csak nála a gyereket, majd én visszahajlok, és figyelem, jól van, Monica, megmondom neki, bár felhívhatnád te is, jó, ahogy gondolod, hajtson már, uram, mit tétovázik, megfizettem az utat, maradt még annyi pénzem, jó, hogy elaludtak mind a ketten, én is álmos vagyok, pihenjünk egy sort, mert holnap reggel lesz megint, és nem akarom, hogy álmos legyen a szemem--- ha a kártyában lehet--- 

(Bukarest, 1965 körül)

(Generálsötét, majd folytatódik a korábban megszakított jelenet).

LAZICS: Zolkó... Zolkó! Vajon hol lehet most?!
SZERZŐ: Mondtam, hogy fogalmam sincs.
LAZICS:  Eszerint nem nyúltál a hóna alá azután sem, hogy én elmentem.
SZERZŐ: Mondjam azt, hogy ezek az évek, évtizedek csupa vergődéssel és körülöttem dühöngő káoszban teltek? Nem hazudnék vele, de nem rugaszkodom nem létező mentségekbe. És nem gondoltam, hogy valaha is ilyen leszek de hát beszélhetnék a lányomról, Katiról is. Bele tudtam nyugodni, hogy eltávolítják tőlem, és nem harcoltam minden erőmből azért, hogy tapinthat valóság legyek a számára, nemcsak gyerekkori emlékek sora.  Hogy lehet azt elérni, hogy az ember olyan ember legyen, amilyen szeretne lenni? Én nagyon akartam, de nem volt hozzá kitartásom és erőm, próbálkoztam, de nem sikerült. De az az igazság, hogy unom ezt az örökös önmarcangolást. is. Nem elég, hogy Hajni [Zsombori Hajnalka, a szerző második felesége] szerint mindenért, nem túlzok: tényleg abszolút mindenért én vagyok a hibás, akkor én még ráteszek egy lapáttal, és előbányászom a feledésbe merült, vagy legalábbis halványodó régi bűneimet. Mintha öreg mazochista lennék, aki mér csak az önmaga kínzásában vagy kínoztatásában lel élvezetet. Tök fölösleges, a legtöbb esetben már úgysem segíthetek, ha pedig most, évtizedek múltán állnék elő váratlanul a próféta szerepében, röhejes lenne, részegnek néznének. És ebben a nyomorult, sanyarú helyzetemben legfeljebb, csak bölcs tanácsokat adhatnék, ha eszerint én adhatok egyáltalán. Nem beszélve arról, hogy előbb-utóbb a saját dolgaimat kellene helyrepofoznom, ahhoz, hogy egyáltalán ugrálni tudjak. Legalább ezt a beteges, szomorú, megfáradt édesanyámat tudjam tovább segíteni...Amíg még él... Ha egyszer elhuny, mert beleőrülök már a gondolatba is, erre is számítani kell, nem lesz miért hánykolódjam. A lányomnak és az unokáimnak nincs szüksége rám. A fiamnak vannak még gesztusai, de túlságosan elfoglalt. A feleségem pedig egy segítőkész, jószándékú, csak éppen nehezebben elviselhető szomszédasszony, akivel néha, ha nem rólunk, vagy az anyagiakról van szó, jókat beszélgetek. Szeretőm nincs, nem tudtam rá időt szakítani, és pénzt se nagyon. Ha egy tűrhető, kívánatos nő úgy isten igazából lerohanna, és megpróbálna lefektetni, nyilván nem zavarnám el. Csakhogy a szervezetem kikészült. Nem beszélve arról, hogy milyen ígéretes, pompás hímnek tűnök így, kövéren, kopaszon, a fogatlan szájammal. A régi rögeszmét, hogy tenni kell valamit az emberekért, a romániai magyarságért, még nem vetkőztem le teljesen. De már majdnem úgy vagyok ezzel, mint a három öregember, az előttük elvonuló kívánatos falat láttán. Biztosan emlékszel rá. „Én úgy megmozgatnám, de úgy!” - így az egyik. „Addig csókolnám, de addig, amíg...” - társul a második. „Én úgy meg...úgy meg... De mit is csináltunk fiatalkorunkban?” - töpreng el a harmadik. Fölöslegesen kongatjuk a harangokat, a romániai magyarság nem akar megmenekülni, az embereket csak zavarja, hogy folyton folyvást csak szövegelünk nekik, hagyjuk már őket a francba békén.. Most meg miért pedálozzunk mi itt lélekszakadva a magunk félresiklott, szüntelen kudarcokkal, és ritka félsikerekkel terhelt életünkkel a hátunk mögött. Az is biztos, hogy én nem akarok, és nem is tudnék besomolyogni egy másik ország langymeleg jólétébe, én már nem szállok hajóra Amerika felé. Persze, elviselnék még pár kis örömöt, de nem fogom fel tragikusan, ha nem jönnek el. Éppen ezért nem vagyok kiakadva, hogy a reanimálóba kerültem. Azt nem élvezem különösebben, hogy mázsás dromedár létemre ölben hordoznak, de hát ez is vele jár, ritka a jó  befejezés, az élet nem Hollywoodban forgatott produkció.
LAZICS: Jó alaposan megkeseredtél, Matek.
SZERZŐ: Meg. Volt miért.
LAZICS: És milyennek találod az „új” rendszert, amit manapság olyan szívesen neveznek piacgazdaságnak? Emlékszel, milyen őszintén szidtuk a kapitalizmust annak idején?
SZERZŐ: A mi nemzedékünk borzalmasan összezavarodott ezekkel a hamisítványokkal, amelyeket az évek során eredetiként szolgáltak fel nekünk. Először jött, ugye, a szocializmusnak nevezett zavaros, ízetlen lötty. Pedig mi annak idején teljes mellszélességgel álltunk ki a háború utáni új eszmék mellett, meggyőződésből tettük.  Rokonszenves volt nekünk az egyenlőség-eszme, a nincstelenekkel, a más nemzetbeliekkel való szolidaritás, az értékek, ás nem nagyon az érvényesülések, ugye, én is, egy szegény falusi özvegyasszony fia, egyetemet végezhettem, ösztöndíjjal. Aztán fokozatosan, bár meg kell mondanom, nem azonnal, meggyógyultunk. Előbb Sztálinból, aztán Dej-ből [Gh. Gheorghiu Dej], végül az egész bandából. Szép sorban megérkezett, az addig többé kevésbé lappangó elvetemült nagyromán sovinizmus, a falurombolás, a zseniális suszter és a suszterné [Ceausescu és a felesége] hányadék kultusza. A naki két órai televíziózás, a jegyre adott kenyér, a havi tíz deka sajt, és öt tojás, a rendszeresen kikapcsolt áram, az élelmiszerhiány,és az egyre pimaszabb és veszélyesebb szeku. A mindenen végigömlő hazugság, és a bennünk egyre jobban gyülemlő undor. Végül már semmi sem maradt, amiben még hihettünk volna, minden bepiszkolódott. Olyan űr támadt bennünk, amit semmi sem volt képes betölteni már, legfeljebb percekre, órákra, néha napokra a két pofára vedelt olcsó, disznók elé sem való alkohol. Az utolsó percekben jött a forradalom. Nem hittem benne, hogy meg fogom érni. Amikor pedig megérkezett, azt hittem, minden megváltozik. A románság közeledését a magyarokhoz őszintének éreztem, és viszont. Aztán jött Iliescu a szeparatizmussal. És jött Vásárhely#. Aztán Funár és Vadim. A decemberi fegyveresek és tankok elé álló diákok mai utódai a magyar egyetem ellen tüntetnek, vasgárdista sejteket szerveznek .A múlt rendszer nagykutyái, pártfejesek, szekusok mindenféle igazgatók, és a húsosfazék között nyüzsgő siserahad tüneményes gyorsasággal színt váltott, nagy sietve ellopott mindent, amit csak lehetett, és belőlük lett a népnyúzó vadkapitalisták krémje. A kevés valóban kezdeményező, kockáztatni merő vállalkozó fehér holló, de azért vannak ilyenek. A kultúrára, művészetre, könyvre természetesen nincsen pénz, a művelődési intézmények haldokolnak, és amióta az eszemet tudom, sohasem volt még ennyire kiszolgáltatott, megalázott és földhözragadt a szegény ember. Manapság olyan elvárásokat támasztanak a másféle világba született nemzedékek  felé, amiket nem tanultak, amikre nem képzettek, s amiknek nem igen tudnak megfelelni. Az üzletekben megtalálható minden, beleértve a nyáladcsorgató könyveket is, csak éppen nincs rá pénzed, hogy megvegyed. Akinek pénze van, az átnéz rajtad. Az igazságszolgáltatás kész röhej. Aki százmilliókat lop, szintén megússza, ha véletlenül a nagy nyilvánosság miatt elítélik, hamar szabadul, mert hozza a megfelelő orvosi papírokat, hogy a börtönt nem tudja elviselni. Inkább fogad orvost, mint ügyvédet. De a sztárügyvédek is nekik dolgoznak. Arra a szerencsétlenre, aki éhező gyermekeinek lopott egy-két zsák krumplit, vagy éppen nem volt pénze pálinkára, de inni akar, könyörtelenül zúdítják a több  évre szóló ítéletet, s mivel nincs pénze arra, hogy az ellenkezőjét bizonyítani tudja, remekül viseli a börtönbeli körülményeket. A legtöbbször túl is éli ezeket.  Elvileg a sajtó teljesen szabad, de a reklámokból él, s ha egy-két nagykutyát kipécéz, könnyen reklámbevételek nélkül marad. Lapok tucatjai, televíziós stúdiók, rádiók szűnnek meg. Tanuljuk az új rendszert, Lazics, öreg fejjel, rossz beidegződésekkel, roncsolt idegrendszerrel, kedvtelenül, és majdnem teljesen elfogyott belőlünk a remény. De legalább nem köteleznek arra, mint Ceauşescu idején, hogy örömódát zengjünk a nyomorunkról, és -  lehetőleg ütemesen – tapsoljunk a pártnak. Na, mondom, testvér, gyakorlatilag mindent megírhatunk, panaszkodhatunk, lelkesedhetünk, felháborodhatunk, szidhatunk mindenféle elnököt, Iliescut és Năstaset is beleértve, a gazembereknek a haja szála se görbül, és minden marad a régiben.
LAZICS: A forradalom utáni első éveket én is megértem, és Marosvásárhelyen fogtam ki a fekete márciust, tehát el tudom képzelni a mai helyzetet. Csakhogy a forradalom után, és néhány évvel előtte beszéltünk. Én Marosvásárhelyen laktam, te Szentgyörgyön. Tehát azt szeretném tudni inkább, hogy hogy él meg ezt az egészet egy olyan most már eléggé megvénült és megszomorodott világmegváltó, amilyen te voltál, vagy esetleg vagy még ma is.
SZERZŐ: Az az igazság, hogy még nem egészen tisztáztam le magamban, hogy is állok vele. A szabadságot, azt amennyi van, szókimondásban, írásban, könyvben, utazásban, vállalkozásban, őszintén szólva élvezem. Kár, hogy képtelennek bizonyultam ahhoz, hogy idejében kihasználjam a mozgástereket, és tűrhető anyagi biztonságot teremtsek a családomnak. Egy más koordináta-rendszerben leélt háromnegyed élet után roppant nehéz váltani. Én is, a többséghez hasonlóan,  lebénulva lesem a piros lámpákat a nélkülünk tovarobogó vonatok utolsó kocsiján. Fel kellene szállni valahogy, mert ritkulnak a vonatok, és az évek pedig rohamosan telnek. Fogyatkozik bennünk a kezdeményező kedv, az erő, lanyhul a kitartásunk, fogyatkozik lelkünkben a remény, és a derű. Talán nem szabadna finnyáskodjunk a hogyannal kapcsolatban. Ha semmire sem szállunk fel, ott maradunk, ahol voltunk. Gyalog nem jutunk messzire. 
LAZICS: Tanácsokat én sem adhatok neked. Neked magadnak kell körülnézni, tájékozódni, és dönteni.. Ezt valamikor a szervezéseid idején nem igen tudta nálad senki jobban. Persze, ha életben maradsz. 
SZERZŐ: Ez hamarosan kiderül majd.
LAZICS: Én sem mondhatok semmi okosabbat, mit a jó öreg Madách.
SZERZŐ: De ki legyen az, akivel küzdve küzdjek, amikor nekem elsősorban magammal és az egész társadalommal van bajom? És mi legyen az, amiben bízva bízzam? Hogy örülni tudnék neki, ha nem dobom itt fel a talpamat? Magamban bízom, ahogy bíztam eleitől fogva, de ma már azt sem tudom, hogy állok vele? Szó, szó, szó...
LAZICS: A meddő töprengés, a szüntelenül felcsorgó kétely neked nem segít, Matek. Előbb akarj, aztán tényleg próbálj meg valamit cselekedni.
SZERZŐ: Most egyelőre pisilni szeretnék, Lazics, hozhatná már a hölgy azt a nyomorult kacsát...

(Lassan generálsötét, a hátrahúzódó Lazics fokozatosan belevész a háttér feketeségébe. Generálsötét).  


- VÉGE AZ ELSŐ (LAZICS) RÉSZNEK - 





im-antológia

1967

Ifjúmunkás, január 5-i szám
Ifjúmunkás, február 2.
Ifjúmunkás, február 9.
Ifjúmunkás, március 2.
Ifjúmunkás, március 9.
Pusztai Péter rajza / im 67, kísérleti szám
im 67, kísérleti szám
im 67, 1. szám
im 67, 1. szám
Kocsis Előd szobra / im 67, 1. szám

Györfi Kálmán novellája / im 67, 1. szám
im 67, 1. szám
Ifjúmunkás, május 25
Emlékszünk a Gaál Gábor körös fiatal írók meghurcolására? Akik Nagy Istvánt merészelték bírálni.
Nem tudom, csak sejtem, hogy a lap művelődési oldalán június 8-án megjelent jegyzet
a helyzet "ellensúlyozásaként", rendelésre látott napvilágot...
Ifjúmunkás, június 15.
im-67/ 2. szám
im-67/2. szám
im-67/2. szám
Ifjúmunkás, június 29

im-67/3. sz.
im-67 / 4. sz.

ifi-67-okt. 19
im-67/6. sz.

im-67/7. sz.

im-67/7. sz.
im-67/7. sz.
im-67/7-8
im-67/7-8. sz.

im-67/7-8. sz.
ifi-67, dec. 21-28.