Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (12): Kétségbevont Szárszó

Éreztem, tudtam, hogy végül nem lesz menekvés, s hosszúra nyúlt töprengésem kötelezően elvezet Balatonszárszóra is, az ottani gondozott állomásra (nem is állomásra, mert az a titulus Szántódnak jár ki csupán, Szárszó mindközönségesen is csak megállóhely), amely (világ)irodalmi jelentőségűvé emelkedett József Attila ma már megkérdőjelezett öngyilkossága által. A költő ismert vasút-közelsége annyira erőteljes és köztudott, hogy nem lehet kikerülni. Nekem pedig mindenképpen tisztáznom kell, hogy számomra, aki gyerekkoromtól eljegyeztem magam a vasút világával – legalábbis spirituálisan -, mekkora késztetés és ráhatás jutott a józsefattilai életműből és attitűdből. Erre nemrég jöttem rá, amikor egy költői versenyben rövid költeménnyel jelentkezve, valaki úgy fogadta a vasúti motívumot versbe emelő szerzői fordulatomat, hogy az őbenne József Attila Eszméletének emblematikus sorait keltette életre. Ami megtisztelő rokonság ugyan, de egy életen át eléggé terhes viselni; hát még elismerni!


Vasúti érdeklődésem, természetesen, a József Attiláétól teljesen független, jelentem itt ki - annyiban, hogy már jóval azelőtt hevesen jelentkezett, mielőtt egyáltalán tudomást szerezhettem volna a költő létéről, nem beszélve a verseiről! Ami nem zárja ki azt, hogy az életművet megismerve, minden még csak ráerősített a már meglévő és működő vonzódásra; egy idő után pedig annyira rátelepedett, hogy akár a kúszónövények indái, a felismerhetetlenségig szövevényes kötegbe fonódtak. Én ezt ma is természetesnek tartom, hiszen maga József Attila is úgy töltötte el rövid életét, hogy abból legtöbbször nem hiányzott a vasút közelsége. Azt is mondhatnám, maga is átélt egyfajta „önkéntes pályaőrséget”, amennyiben rendszeresen figyelemmel kísérte a vasút mindennapi közegének rezdüléseit, mert érdekelte mindaz, ami a vágányok körül történik.


A halála előtti hetekben, Balatonszárszón, ahol nénjeivel együtt, szanatóriumi kezelés után levegőváltozáson tartózkodott, életének közvetlen szemtanúi szerint gyakorta kijárt a vasúti megállóhoz, s az is tény, hogy költészetét szervesen át- meg átszövik a vasútra vonatkozó meghatározó motívumok. Ebből aztán egy hetilapunk, úgy 2000 magasságában, azt a megállapítást koholta, miszerint: „A költő a verseiben annyit említette a vonatot, rendszeresen kijárt Balatonszárszón az állomásra, és az ott álló menetrend szerinti tehervonat alá feküdt, majd amikor a kocsik elhaladtak fölötte, fölállt és távozott. Azon a decemberi napon azonban egy vagonnal többet csatoltak a szerelvényhez. József Attila az utolsó előtti vagon elhaladásakor fölült, és az utolsó kivételesen odacsatolt kocsi fejezte le.”


Gondolom, ilyen és ehhez hasonló gyermetegséggel keresztül-kasul teleszemetelve a József Attilára vonatkozó irodalom, s halálával kapcsolatban annyi logikátlanság, feltételezés és fabuláció látott napvilágot, hogy csöppet sem csodálkozom, amiért dr. Garamvölgyi László, a magyar rendőrség egykori sajtóreferense öt évet szánt arra, hogy összegyűjtse a szárszói eseményekkel összefüggő dokumentumokat és megnyilatkozásokat. Elemzésük és összevetésük során könyvében (Hogyan halt meg József Attila? Pallas Antikvárium, 2001, Budapest) pedig kijelentette, hogy József Attila öngyilkossága  igazából a sajtó és később az irodalomtörténet „költői túlzása”, a szárszói vég egyszerű vasúti baleset volt. Érveléséhez, bizonyításához nyomozói tapasztalatára támaszkodik, s állítja, hogy a balatonszárszói esemény mindenképpen kilóg az öngyilkosságok tipikus sorából, mivel:


„- Az öngyilkosok a vonat elé vetik magukat, mégpedig féktávolságon belül vagy a mozdonyvezető által be nem látható kanyarulatban, hiszen biztosra akarnak menni, mert eltökélt és végleges szándékuk az önkéntes halál.
- Ezzel analóg, amikor – a fentiekhez hasonló számításból – a sínekre fekszenek, szintén az előzőekkel megegyező módon (féktávolságon belül, kanyarulat stb.), amiből ugyancsak az következik, hogy a vonat, a mozdony előtt, hajtják végre tettüket!
- Az öngyilkosnak tudnia kell, mikor jön a vonat! Az inkriminált, 1284-es számú tehervonat – mint rendesen –nem volt feltüntetve a menetrendben, annak érkezéséről (darabárú szerelvény) csak a vasutasok rendelkeztek információval.
- Az ilyen módon öngyilkosságra készülő nem akar tanúkat! Megmenthetik, beavatkoznak, segítséget hívnak és így tovább, tehát a fejébe vett velleitás végrehajtása meghiúsulhat. Köztudott az „igazi” öngyilkos, aki tettét minden körülmények között végrehajtja, bonyolult és meglehetősen hosszadalmas, lelki, pszichés folyamatok végén jut elhatározására, szemben azzal, aki „csak” környezetének figyelmét irányítja magára.
- Az öngyilkos, jellemzően a legegyszerűbb, akadálymentes megoldást választja, ellentétben az 1937. december 3.-án, Balatonszárszón történtekkel. (József Attila átbújt a sorompón, a 15.-ik és a 16.-ik kocsi közé keveredett stb.)”


Majd jön a végzetes időpont és a kriminológus mérnökien precíz, vasútilag is alátámasztott verziója. A szárszói megállóhely átjárójánál vagyunk, József Attilával:


"19,36 óra:


A másik oldalon pakolnak, itt, ezen az oldalon, nyoma sincs indítónak, forgalmistának, vasutasnak, átbújik tehát a sorompó alatt. Három lépést kell megtennie és már a kocsik között, van. Ebben a pillanatban megindul a szerelvény, de még nem jön mozgásba. Tudjuk, az ilyen gőzmozdony vontatta vonatok, csak lassan indulnak. A mozdony kerekei előbb sűrűn pörögnek, csúsznak a sínen, először nagyot ránt tehát az egész szerelvényen, de ez még nem a folyamatos mozgás. Talán ez is közrejátszik abban, hogy bízik az átjutásban, hiszen a 15. és 16. kocsi között van már, de éppen a belódulás, a belendülés miatt a tömör vasból készült csavarkapocs - az ütközőket köti össze, minden vagon mindkét végén van (bármelyik végéről lehessen kapcsolni), éppen ezért az összekapcsolt kocsik esetében az egyik mindig lelóg! - megnyitja a teret, nincs akadály, ami persze csak egy vizuális szabadság. A 15. és 16. vagon G-kocsi, zárt kocsiszekrényű, ezáltal még jobban érvényesül - figyelemmel a látási és időjárási viszonyokra - a kontraszthatás, érzékelhetővé válik a megnagyobbodott rés. A vasutat és a pályaudvarokat a legapróbb részletekig ismerő, rutinos személy joggal bízhat ügyességében, hiszen maga is számtalanszor látta, amint a vasutasok a szerelvények rendezésekor, milyen ügyesen kapcsolták össze a vagonokat és az összekapcsolás után, a mozgó(!) szerelvény közül kiléptek. Sőt - teszem hozzá - eközben még a hónuk alatt szorították a jelzésre szolgáló kis zászlócskáikat is, mert a művelethez - ez is bizonyítja, milyen nehéz a csavarkapocs - mindkét kezükre szükség volt.


Az 1284-es számú tehervonat, úgynevezett „könnyű kezelésű tehervonat", darabáru szerelvény (tudjuk, tejeskannákat pakoltak). A vonat Budapest felől, Nagykanizsa irányába indul tovább. Abban a pillanatban, amikor a két kocsi között, guggolva (csak 163 centiméter magas) a sínpár és a vagonok mértani közepéhez ér, visszalendül a tömör vasból készült, 8-10 kilogramm súlyú csavarkapocs, irtózatos erővel a jobb homlokát találja el. Lásd a halott vizsgálati jegyzőkönyvet... Az egyenes vonalú mozgását (át a kocsik között, előre) egy kilencven fokból érkező, erre merőleges, ellentétes irányú ütés éri, „jobb homlokcsontnak megfelelően olajos véraláfutásos tenyérnyi folt, amely alatt a csont ropog"...Valószínűleg ekkor tört el a nyakcsigolyája is, de már a fejet ért csapás is veszélyes, akár halálos is lehetett. A csavarkapocs és a bekövetkezett sérülés között okozati összefüggés van! Majd az ütés következtében, a guggoló ember, az erő vektorának hatására, kifordítja testét és majdnem hanyatt, a bal csípőjére esik. „A bal csípőn a külső harmadban véraláfutás"... Fejét beveri, „koponyaalapi törés", de a teljes teste kizuhan az útra, csak a jobb karja marad a sín és a kerék metszésében, amit a vonat le is szakít. Tehát a 16. kocsi kereke a „bűnös" és azért nem vonszolja az élettelen testet, mert mire a vagon másik kereke elérné, ez 8-10 méterre következne, már a vonatot megállítják. Nem igaz tehát a „hömpölygetés" vagy amit Jolán ír, hogy „tizenöt méternyire hurcolta magával, mielőtt megállították volna", hiszen a helyszíni szemle jegyzőkönyve szerint, ami bizonyíték, a halott helyzete nem változott, másfelől testén erre utaló külsérelmi nyomot nem talált az orvos. A vonat, maximum átfordította a már földön heverő tetemet.


Mindez tehát a baleset verzióját igazolja!"


Vitatkozzunk dr. Garamvölgyivel? De miért? Amiért kételkedni és gondolkodni merészel? Csak hogy megőrizzük az irodalomtörténeti legendát? Tudom én, hogy egy ilyen gyökeres cáfolat fenekestől felfordítja mindazt, amit a költő életművéről, érzékenységéről, betegségéről eddig összeírtak. Viszont ami megmarad, és ami érinthetetlennek látszik, az éppen a költészete – a versek, amelyekben a vasút világa oly természetességgel van jelen, akár a mama vagy a játék, netán a kedves, aki átment az utcán, s olyankor galambok ültek a verebekhez...


Holnap pedig meg kell adnom a választ. Bakter Bálinttal újabb találkám van az állomáson. És még mindig nem jutottam el a saját verseimig...

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (11): Fejek a töltés oldalán

Két nap haladékban – na jó, gondolkodási időben, ez a helyes kifejezés – egyeztem meg Bakter Bálinttal. Az első nap azonban azzal telt el, hogy „kisállomásommal” kapcsolatos emlékeimet és gondolataimat próbáltam tisztázni. A kinyomtatott versekhez hozzá se  nyúltam, mintha egy láthatatlan kéz tartott volna vissza. Nem tudom, ugyanannak a kéznek az ismeretlen gazdája küldte rám azt a makacsul visszatérő verssort, amit egyre csak ismételgettem magamban, és addig nem tudtam hová tenni („látom a fejem legurulni a töltés oldalán...”), amíg végül is megadtam magam és internetes keresővel 0,26 mp alatt kiderítettem: Kányádi Sándor 1960-ban írt verséről van szó. A költő Sz(abédi) L(ászló) emlékének ajánlotta, sokan és sok helyütt idézték is azóta, nem csoda hát, ha bennem is megragadt, akár egy makacs dallam, vagy mint egy jófajta bogáncs.


Különben ennyi az egész:


Kányádi Sándor
In memoriam Sz. L.


Mint álmomban, ha síneken
játszottam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.


Sikoltanék,
de csak hangtalan ráng a szám.
Látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.


Olyan egyszerű, dísztelen és a pillanatot kitöltő, mint ama költő halála, aki 1959-ben, egy évvel a vers születése előtt, a szamosfalvi állomás környékén (ugyancsak önkéntes pályaőri belső parancsnak engedelmeskedve? - ezt jó lenne kideríteni, de hogyan?) a vonat elé vetette magát. Egészen bizonyos, hogy valamiképpen őt sem eresztette a vasút világa, hiszen a különben Székely László névre hallgató, remek nyelvész- és esztétika-professzor édesapja maga is vasutastiszt volt, Szabédi gyermek- és ifjúkora a sínek közelében játszódott le, s akár egy teljes kör, itt is záródott be. Végzetesen.


Zsenge, kezdetleges verseim kéziratai maradtak az öngyilkos költőnél, soha nem is érdeklődtem utánuk, számomra elég volt az, hogy még halála előtt üzent felőlük: van bennem tehetség – ez volt a magamfajta diáknak szóló ítélet, sok munkával lehet belőlem valami... Vonz és taszít is egyben az a derékba tört sors, amelynek útjára hajdani mesterem lépett – mesterem a vasút szeretetében, a költészet tiszteletében és szellemi tévelygéseiben -, én ilyen pályaőrségre akkor se vállalkoznék, ha már nagyon nem bírnám terheimet cipelni. Nem is a töltésen leguruló fejem rémiszt meg igazán – bár gondolatnak az is eléggé riasztó lehet -, hanem annak a mozdonyvezetőnek a lelki traumája, aki teljesen ártatlanul csöppenne az én önítéletem történetébe. Miért sodornék magammal akaratán kívül egy olyan valakit, akihez semmi és senki nem kapcsol, se nem tartozom neki, sem ő nem tartozik nekem, és aki attól a pillanattól kedve, hogy szerelvényét választom önkéntes hóhérul, örök nyugtalanságra és álmatlanságra kárhoztatva egy vétlen embertársamat.


S ha már mozdonyvezetők kerültek a képbe, hadd emlékezzek meg egy pár éve történt abszurd eseményre, ami ha nem történt volna meg, ma a fekete humor kategóriájában szerepelhetne, a kitalált történetek között. De sajnos megtörtént. 


Korabeli lapkivágást őrzök az esetről.


„Egy 54 éves, segesvári mozdonyvezető vesztette életét tegnap délelőtt Bikafalva közelé­ben. A nyugdíjas mozdonyvezető meg akart állítani egy mozdonyt, ami a székelyudvarhelyi állomásról sza­badult el: a bikafalvi állo­mástól mintegy százötven mé­terre a férfi megpróbált felkapaszkodni a mozdonyra, ám a kerekek alá került... 
A székelyudvarhelyi állomáson 11 óra körül C. I. tolató manővereket végzett a mozdonnyal, majd a szemtanúk szerint leszállt róla. A nyo­mo­zás eddigi állása szerint a mozdony ezután indult el lassan, az állomáson lévő alkal­ma­zottak pedig már nem tud­ták megállítani. A mozdony­vezető gyorsan taxiba ült, és a bikafalvi állomásra sietett, megelőzve a lassan lefelé gu­ruló mozdonyt, ami addig nem okozott balesetet... Szemtanúk szerint a mozdony­vezető szembe ment a köze­ledő mozdonnyal, és oldalról megpróbált felkapaszkodni rá. A tragédia ekkor történt: C. I. teste a kerekek alá került, a mozgó jármű bokából mindkét lábát levágta, illetve az esésnél nagyon súlyos fejsérülést szenvedett.. A kiérkező mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani.  A mozdonyt Újszékelyen sikerült megállítani, újabb balesetet nem okozott. A Székelyud­var­helyre menetrendszerűen ér­ke­ző járat viszont körülbelül egy órát késett a baleset miatt...”


A kivágott cikk mellett pedig Biró Károly itt látható fotóját őrizgetem, amely banális vizuális elemeivel erőteljesen sugallja egy végzetesen tragikus esemény légkörét. Nem árulja el, hogy mi is történt, de a pályatest melletti elgurult kalap miatt valami nagyon rosszra gyanakodhatunk...

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (10): Kisállomás - szárnyasoltárral

Hasonló kéregjegyegyekkel
volt teli az a bizonyos
szárnyasoltár

Látom magam egy kolozsvári hónaposszobában, első gyermekünk világrajötte előtt, karácsonyi várakozásban. Odakint hajnal dereng, mellettem asztali lámpa tompa, szűrt fénye vetődik a füzetre, amelybe írok. Nagy elszántsággal és lendülettel épül a képzeletemben felépített és benépesített kisállomás. Mintha csak terepasztalt készülnék felállítani, kidolgozva minden egyes részletet. S minél több elemével készülök el, annál jobban érzékelem azt is, hogy mi az, ami még hiányzik.


Az az érzésem, sose jutok a végére. Nem az utazásnak, mert az állomástól állomásig zajlik, hanem az építkezésnek. Te jó ég, mi minden kell egy jól működő terepasztalhoz! Hát még egy elbeszélés hiteles helyszínéhez, annak berendezéséhez! Majd bele kellett bújnom állomásfőnököm bőrébe, hogy megtapasztaljam, milyen belső törvények szabályozzák tetteit, milyen előélet illik hozzá, mifelé mutat élettapasztalatának tanulsága. S mindezt csak azért, hogy végül otthonosan érezzem magam külön bejáratú kisállomásomon!


Elsőként egy, a forgalmi irodában látott páncélozott szekrénykét helyezek el sietősen, amelynek két szárnyú ajtaját kinyitva hármasoltárhoz hasonló kazettás jegytartó tárul az ember elé. Annyira megtetszett nekem a valóságban ez az ósdi, a múltból a tekei állomáson felejtődött, muzeális értékű irodai bútordarab, hogy kezdetben azt a címet kanyarítottam a készülő elbeszélés fölé: SZÁRNYASOLTÁR. Az elbeszélést érdeklődő rokonszenvvel fogadták a Korunk szerkesztőségében, hónapokon át hitegettek azzal, hogy megjelentetik, már a kefelevonatát is elolvastatták velem, csak arra kértek, hogy a címből tüntessük el az oltárra vonatkozó utalást. Napokon át törtem a fejem a pótlólagos megoldáson, de mert ennek a tárgynak a hangulatára épült bennem az egész, nagyon nehéz volt elszakadnom tőle. Végül, kénytelenségből belementem az új keresztségbe, így lett a végső cím KISÁLLOMÁS, ami ugyan nem mond túl sokat s főként azt nem sugallja, hogy az általam teremtett, isten háta mögötti vasutas még úgy ragaszkodik a szakmájához, annak az erkölcsi törvényeihez. mintha egy szentélyben élne, annak mégis örvendtem, hogy a szövegtestben megmaradt az erre utaló rész:


"A Főnök... a sarokba telepedett, a kis vasszekrény elé. Kulcsok után kotorászott, egyiket óvatosan megforgatta a zárban. Kattanás hallatszott, s ahogy az ajtókat széttárta, az egész szekrény csöppnyi szárnyasoltárrá változott, belül furcsa kis kazetták, direkt vasúti jegyeknek gyártják az ilyesmit. Volt ott mindenféle, ezer és sok száz helységbe, első- és másodosztályú meg különbözeti jegy. Ki-kihúzogatott egyet, alaposan megszemlélte-tapogatta, valamikor vagyonokat számoltak így, keze reszketett. Az egész olyan volt, mint egy szertartás. Fene tudja, nem bírtam nevetni: csak ültem és néztem."


Végül az elbeszélés mégsem jelent meg a folyóiratban, a szerkesztő terjedelmi okokat hozott föl kifogásként, elhittem neki, így aztán kisállomásom csak 1970-ben látott napvilágot, Tornác című kötetemben, amikor már jócskán kihűltem irányában. Addig a vasút világa már számos riportomban és versemben meglehetősen gyakori főszereplővé lépett elő, s írói szívem már-már meg sem dobbant, amikor a könyv lapjairól köszönt nekem vissza a zöld láda körülményes utaztatásának históriája. Akkor éreztem némi elégtételt, amikor ugyanabban az évben, a könyvet méltató kritikus ezzel zárta recenzióját:


"Különös módon, a kötet legrégibb keltezésű írása, a Kisállomás, sajátos rendezetlenségével, melyben a kezdő sutasága a parabolisztikus fogalmazás abszurdba torkolló sejtelmességével keveredik, éreztet a legtöbbet a szerző epikusi vénájából. Ez a kiforrottnak aligha mondható, laza szerkezetű és mondanivalójú elbeszélés láttatja elsősorban Cseke Gábor prózaírói képességeit. Mintha itt kevésbé kötné a riporter tényismerete, szabadabban bánik anyagával, és kevésbé folyamodik publicisztikai kitérőkhöz. Lehet, 1963-ban, újságíróskodásának elején, még kénytelen volt többet adni önmagából. De akárhogyan legyen is, ebben az írásban érzem leginkább, hogy Cseke Gábor epikusi kezdése legalább annyi sikerrel biztat, mint az első, lírikusi indulása."

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (9): Kisállomás - harmadszor

A tekei kisállomás - ma

Amikor a hazaköltözés tervét kigondoltuk, még csak nem is sejtettem, hogy a zöld láda ilyen komoly szerepet kap majd életemben. A masszív deszkaépítményt apám vásárolta, két méhcsaláddal egyetemben, amelyek évekig laktak kaptárukban; erről árulkodott az a makacs, eltüntethetetlen méz- és viaszillat, amely nem csak hogy bódít. de valami utánozhatatlan otthonosság-érzéssel tölt el. A biztonságos, hasznos élet légkörét árasztja, magához láncolva bárkit, aki varázsa alá kerül.


Apám méhészkedésének egyik napról a másikra szakadt vége. Hivatali elfoglaltságai akadályozták, hogy kedvtelésének élhessen, ezért eladta méhcsaládjait, s a zöld láda megmaradt emléknek. Költözésekkor jó lesz - tette el egy pincébe, én pedig szaván fogtam, amikor a tekei cókmók elhozatala szóba került.


A ládát én adtam fel vasúti poggyásznak Kolozsváron, hogy pár nap elteltével, amikor megérkezik Tekére, majd kiváltom az ottani vasútállomáson. Mivel egy ilyen körülményes, több átszállásos, normál nyomtávot a keskeny vágánnyal kombináló útvonalról volt szó, az átvétel időpontját senki se tudta pontosan megmondani, így nem is csodálkoztam azon, amikor Tekére értem és kibaktattam a faluközponttól néhány kilométerre található állomásra, hogy a ládáról mit sem tudott az éppen szolgálatos forgalmista. Ámde a kiruccanás nem maradt haszon nélkül, mert ha már ott voltam, alaposan körülnéztem az állomás házatáján, a magam módján "lefényképezve" az ott látható dolgokat. Futólag elbeszélgettem a forgalmistával - akiről kiderült, hogy egyúttal állomásfőnök is -, s elmagyaráztam, miben sántikálok, mire ő biztosított, hogy utána fog érdeklődni a szállítmánynak, s ha kell, meg is sürgeti az elhozatalát. Abban egyeztünk meg, hogy másnap újra jelentkezem, s ha történetesen nem lesz szolgálatban, kerüljek az állomásépület háta mögé, s ott a második ablakon kopogtassak, az az ő lakószobája; ne féljek, mert senkit nem fogok zavarni (és itt következett egy nagy sóhajtás), ugyanis hosszú évek óta magányosan él... Amióta elhagyta az asszonya...


Még két ízben voltam kénytelen kisétálni az állomásra, amíg végül átvehettem a ládát. Hanem ezalatt olyan jól kiismertem magam abban a külön világban, mintha magam is oda tartoznék. Sokkal jobban megismertem a vasúti világot és annak törvényeit, működését, és bár csak alkalmi ügyfél voltam, az állomásiak megnyíltak előttem, elmesélték apró-cseprő ügyeiket, gondjaikat, én pedig úgy ittam magamba a történeteket, mint kiszikkadt föld a régen várt esőt.


Az újságírásban már volt annyi jártasságom, hogy tudjam: ezekkel az élményekkel, riporterként, nincs mit kezdenem, elvégre tőlünk, a toll napszámosaitól elsősorban azt várták el főnökeink, hogy példamutató emberekkel és tetteikkel népesítsük be az újságok hasábjait, hogy azok meggyőzőek legyenek és példaként hassanak a mindennapi életben. Márpedig a mindennapi élet - és ez alól a tekei kisállomás sem volt kivétel - egyáltalán nem a sokerről és a példamutatásról szólt. Elesett, perifériára szorult, jobb sorsra érdemes emberek tengették ott mindennapjaikat, akik szomjazták azt, hogy valaki, kívülálló végre meghallgassa őket. Olyan bizalommal tárulkoztak ki a magamfajta idegen előtt is, hogy elhatároztam: meg kell találnom a módját annak, miként tolmácsoljam a közösség felé mindazt, amit a tekei állomás körül élők rám testáltak.


Utazásunk zivataros, esős éjszakáján, miközben várandós, elcsigázott feleségem a kisvonat fapadján végigdőlve aludni próbált a zajos zötykölődésben, a vagontető bádogjára pergő záport hallgatva a majdani elbeszélés vázát próbáltam megfogalmazni, azokkal a történetekkel egyetemben, melyekre beszélgetéseim során történt ugyan egy-két vázlatos utalás, de a bennük maradt jókora hézagokat, elhallgatásokat nekem kellett értelemmel és logikával feltöltenem. Így lett a történet földhözragadt, meg nem is; igaz ugyan, de költött is. Egy kisállomás, amely akkor is állni és élni fog, amikor valóságos mintájából már csak romok, málló téglák és gyomokkal betemetett, itt-ott kivillanó, rozsdás síndarabok, nyikorgó, kenetlen váltók ha maradnak...


Sok-sok évvel az emlékezetes utazást követően, amikor Mircea Florin Şandru erdélyi születésű költő verseit fordítottam, az egyikből valósággal visszaköszönt ugyanaz az élmény, amit magamban őriztem arról az éjszakáról. Azt hiszem, legjobb lesz, ha most azzal a verssel fejezem be ezt a hosszúra nyúlt kitérőt, amely nem az enyém ugyan, de visszavezet oda, ahonnan elindultunk: az írásaimban megörökített-felépített-újtateremtett vasúti világhoz.


MIRCEA FLORIN ŞANDRU
Vonat a hóban


Rezesbanda fújja, míg a vonat
Utat tör a hóviharban
És fiatalok harsány hangja
Száll, mintha torkukat
Hóeke takarítaná
Kúszik a vonat, átal a fantasztikus mezőn
Odabent, az édesen bűnös melegben
Az álom csatakos szárnyú, szürke madár
Férfiak, kemény combú asszonyok vállának dőlve
Minden verejtékben úszik, a boroskorsók
Az álmukban motyogó gyermekek, a rekedten
Gajdoló, hazagondoló katonák
A rezesbanda hangja a folyosón, ide-oda csapódik, így megyen
Havakon át a vonat, helyi járat.

Tekei sínek a feledéshez

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (98)

Mária savojai hercegnő, akiről fodrásznője vall

Három szovjetmarsall szétrobbantotta a vérengző GPU-t
1937 május


Riga, április 30.
Lassan fokról-fokra ébred annak tudatára az orosz emberiség, hogy a legszörnyűbb intézmények egyike, amelyet emberi agyvelő valaha kieszelt, a GPU, amely a Csekából származott s amelyet a hirhedt cári politikai rendőrség volt szülőanyja, eltünt az élő intézmények sorából.
Az orosz kommunisták, hogy a politikai és paraszti ellenállást letörjék, az intézményt fejlesztették ördögi tökélyre, amely őket üldözte, gyötörte, bebörtönözte s a sarkvidékre száműzte. Igy keletkezett a GPU, amely állam volt az államban, saját kormányával, hadseregével, vállalataival s pénzforrásaival uralkodott a kommunista állam, a párt s a párt vezérei fölött.
Az óriási épület a moszkvai Ljubljankán áll még, a maga rideg irtózatával, a nagy szervezet vidéki tagozatai még működnek, de a GPU gerincét eltörték a vörös hadsereg marsalljai Vorosilovval az élükön s a titokzatos hatalom, amely a vörös állam pretoriánusainak a kezében nyugodott, átsiklott a hadsereg vezéreinek, vezérkarának a kezébe. Jagoda, a GPU mindenható feje, börtönben várja az ítéletet s a kivégzést, amely szennyel és bűnökkel teli életének véget vet.
A lavinát, amely a GPU-t elsodorta, Jagoda maga indította el. Hónapokkal ezelőtt Putna tábornok, a szovjet londoni katonai attaséja jelentette, hogy angol forrásokból szerzett értesülése szerint a német vezérkar Moszkvából pontos adatokat kap hétről-hétre a vörös hadsereg szervezeti változásairól és felvonulásairól. Jagoda felháborodva tiltakozott az ellen, hogy a GPU ellenőrzése mellett ilyesmi lehetséges. Erre Putna Londonból a Berlinbe küldött kémjelentések fénymásolatait küldötte el. A mindenható Jagoda válasza erre az volt, hogy Putnát hazahívatta, tudatos hamisítással vádolta meg és a GPU börtönében megölette.
Mindez úgy hangzik, mint egy kémregény, holott alig néhány hete játszódott le. Putna barátai és pártfogói, a három marsall. Vorosilov, Budjennij és Blücher, aki egyébként is gyűlölte a GPU-t, bosszút esküdtek s addig nem nyugodtak, amíg ki nem derítették, hogy a kémszervezet központja magában a GPU-ban volt, Jagoda közvetlen környezetében.
Ezzel elindították a lavinát, amely elsöpörte a GPU egész vezérkarát, kivette kezéből a Kreml őrizetét, megvonta tőle külön hadseregtartási jogát s feloszlatta a szerencsétlen politikai száműzöttek munkájára épített óriási vállalkozásokat, a GPU titkos pénzforrásait. Ma az egyetlen hatalom, amely sakkban tudja tartani a hadsereg fellobbantására a politikai ellenállásra hajlamos tábornokait, a GPU nincs többé, az egyetlen fegyveres hatalom az óriási birodalomban, a vörös hadsereg, s e hadsereg feje Vorosilov Kelemen. Oroszországnak rangban legidősebb tábornagya és hadügyminisztere.
Erőteljes, keményvágású férfi, ez a vörös marsall, nem fiatal ember, 56 éves, paraszti származású vasúti őr fia, aki inaskodáson kezdte, a vasesztergályos mesterségen folytatta, de már huszonkét esztendős korában foglalkozásszerű forradalmár volt. Lenin felesküdt híve, üldözött agitátor aki számtalanszor került börtönbe s száműzetésbe. Mint Stalin, ő sem hagyta el soha Oroszországot, nem élte a nyugati intellektuális emigránsok sanyarú, de biztos életét, végigverekedte a polgárháborút a forradalom kitörése után. Stalinnal együtt ő tartotta majdnem egy évig Caricint Denikin ellen.
A kommunisták győzelme magas katonai rangra juttatta, de csak 1925-ben, Frunze halála után került a vörös hadügyminisztérium s a vörös hadsereg élére. Hogy az orosz hadsereg ma a legerősebbek egyike Európában s az orosz katonai és műszaki kiképzés eredményeit, a vezérkar félelmetes tudását a nyugati államokban is elismerik, hogy az orosz repülők és tankok minőségi hibáikra az ellenfél nem számíthat, az kétségtelenül Vorosilov és munkatársai érdeme.




Forradalom Albániában
1937 május


Tirana, május 16.
Az Albán Sajtóiroda jelentése szerint az elmult éjszaka Ethem Toto volt miniszter, egy csendőrtiszt és egy százados vezetésével egy csoport forradalmár elfoglalta Argyrocastro(???) városát s elvágta a Tepelen, Kurvelshi és Libohova felé vezető távbeszélővezetéket. A forradalmárok megöltek egy csendőrtisztet. A kormány minden intézkedést megtett a lázadók meg fékezésére.


Belgrád, május 17.
(Az Avala ügynökség jelentése.) 
A reggeli lapok jelentésekben számolnak be arról a felkelésről, amely vasárnap az albániai Argirocastróban tört ki. A felkelés élén a Vreme jelentése szerint olyan személyiség áll, aki az albán politikai életben igen előkelő szerepet játszik.
Ez a személyiség Ethem Toto, aki alig nyolc hónappal ezelőtt mint belügyminiszter még tagja volt az albán kormánynak. Hogy mi indította Albánia volt belügyminiszterét arra, hogy lázadást szítson a kormány ellen, biztosan nem tudják, de azt hiszik, hogy személyi okok sodorták a hatalom polcáról eltávolított államférfit erre a végzetes lépésre. A felkelők Argirocastro városát minden nehézség nélkül foglalták el, mert alig tíz főnyi rendőrség teljesít a városban szolgálatot, a helyőrség pedig olyan kislétszámú, hogy egyáltalában nem jöhet számításba a város megvédésénél.


Tirana, május 16.
(A Stefani ügynökség jelentése.) 
Az országban mindenütt teljes a nyugalom. Ezerszámra érkeznek a hódoló táviratok az uralkodóhoz, amelyek sajnálkozással nyilatkoznak a lázadók mozgalmáról. Azt hiszik, hogy a forradalmárok igen rövid időn belül megadják magukat, hogy a legcsekélyebb ellenállásra találtak volna. Az ország többi részein teljes a nyugalom.


Tirana, május 17.
Az Albán Távirati Iroda jelenti az argirocastrói lázadásról: A harcok során elesett vagy foglyulejtett lázadóknál talált iratok azt bizonyítják, hogy a lázadást kommunisták szították.

Bécs, május 17.
A Korrespondenz Wilhelm jelentése szerint, az albán lázadásnak olaszellenes színezete van.


Belgrád, május 17. 
Jugoszlávia és Albánia között két nap óta nincs telefonösszeköttetés. A kerülő úton Belgrádba érkezett és megerősítésre szoruló jelentések szerint hétfő estig még nem sikerült a zendülést teljesen elfojtani.




Schuschnigg kancellár nyilatkozik Magyarország és Ausztria elválaszthatatlan történelmi közösségéről
1937 május


Bécs, május 31.
A Ballhaus-téri palota csendes dolgozószobájában fogad Schuschnigg kancellár azzal a lekötelező szívélyességgel, amelyet mindenki tapasztalhat, aki személyes érintkezésbe kerül vele. A kiváló osztrák államférfi készségesen beszél Magyarország és Ausztria kapcsolatai felől és finoman csiszolt mondataiból kiérződik az a mély benyomás, amelyet Miklas elnöknek szívből jövő és ünnepélyes budapesti fogadtatása az osztrák népre gyakorolt.
Schuschnigg kancellár sorsterhes órákban vette át a mártír Dollfuss örökségét és kemény harcokkal állította helyre országa belső békéjét. Az ő személyében és politikájában testesült meg Ausztria függetlenségének gondolata s ma, amikor ez a gondolat a nagyhatalmak politikájának elsőrendű kérdésévé emelkedett, a kis Ausztria kancellárjának szavaira s cselekedeteire egész Európa figyel.
- Minden osztrák ember számára felejthetetlen marad az a meleg fogadtatás, - kezdte  nagyjelentőségű nyilatkozatát a kancellár - amelyben Miklas elnök Budapesten részesült. Ezt a fogadtatást nem a számító barátság zenéje kísérte, hanem az a mélységes összhang, amely a közös érdekek és közös érzelmek harmóniájában csendül ki. A Magyarország és Ausztria közötti barátság nem politikai kombinációk eredménye, Magyarország és Ausztria szinte elválaszthatatlan történelmi fogalmakká váltak.
A két ország baráti találkozása régi viszonyoknak sujtó sorscsapások idején történt hirtelen felbomlása után és az az erőfeszítés, hogy életük ütemét az új adottságok kényszerűségéhez hozzáidomítsák, szinte természetszerűleg viseli magán a bizalmas összhang jellegét. Úgy hiszem, nem fölösleges rámutatnom a közeledés útjára, amelyeket a Dunavölgy szívében fekvő országaink az utolsó két évtizedben megtettek, mert éppen ez a fejlődés kezeskedik arról, hogy a kölcsönös megértés nem múló jellegű, hanem állandó.
Schuschnigg kancellár néhány pillanatra gondolataiba mélyed, azután így folytatja:
- Úgy Magyarország, mint Ausztria már a háborút követő nagy európai átalakulás elején felismerték a maguk hivatásának békés céljait. Valóban a kis és közép államok helyzetének javulását semmi más sem szolgálhatja annyira, mint az igazságosságon és méltányosságon alapuló béke. Sokat beszélnek azokról a közös nagy gazdasági érdekekről, amelyek Ausztriát és Magyarországot összekapcsolják. Annak lehetősége, hogy a két ország egymást kölcsönösen kiegészítse, gazdaságilag erős kapcsot jelent, de mégsem az egyetlen, amely összefűz bennünket.
Államoknak és népeknek szükségük van a gazdasági boldogulásra, azonban az élet nem merül ki a gazdasági kérdésekben. Szent István koronájának országa és az új Ausztria az újjáépítéshez való erőt abból a bennük közösen élő eszméből is merítik, hogy a rendet csak a jogon alapuló béke teremtheti meg.
A magyar nemzet Kálvária-útjáról szól most a kancellár:
- Az utolsó húsz év alatt Magyarország a szenvedések nehéz útját tette meg. A sorsnak ezt a keménységét mi annál inkább átérezzük, mert nagyrészt hasonló szenvedések értek bennünket is és annál élénkebb rokonszenvvel figyeljük azokat a törekvéseket, amelyekkel Magyarország a maga megerősödésén s talpraállásán dolgozott és dolgozik, szívből örvendve a számottevő haladásnak, valamint a töretlen életerő számos megnyilvánulásának, amely Magyarország minden vendégére mély benyomást gyakorol.
Mivel a mi együttműködésünket nem a hatalmi politika céljai mozgatják, hanem az a becsületes akarat, hogy kölcsönösen támogassuk egymást, ezért sikerült az együttműködést úgy megvalósítani, hogy ez példaképül szolgálhat minden barátságos közeledésnek. Ha a közös érdekekre irányítjuk figyelmünket, akkor az ellentétek és viták kiegyenlítése könnyen sikerül.
Az engesztelhetetlenség sohasem a tárgyilagos belátás, hanem a végzetes rövidlátás következménye! Meg vagyok győződve arról, hogy Ausztria és Magyarország egyre fokozódó együttműködéséből Közép-Európa konszolidációja fog kicsirázni és ez a kapcsolat kiindulópontja lesz a szenvedélyek lecsillapodásának és a béke megerősödésének.




Sándor Pál: Fajok
1937 május


Sándor Pál hősei majdnem mind jelentéktelen, s lelkieket tekintve minden komplikáltság nélkül való emberek, s így tragédiájuk a németországi Hitler-forradalomban nagyon is esetlegesnek tűnik föl. Az ilyen primitív lelkiéletet élő emberekkel, még a legrokonszenvesebbel sem szívesen azonosítja magát az olvasó. Sándor madártávlatból, s a kívülálló merevségével figyeli a német eseményeket, s éppen ez a távolság, ami közte és hősei között van, teszi, hogy az egész regény kissé tételesnek tetszik. A téma: hogyan alakul át egy öntudatos és magabiztos árja állami hivalnok, akiről kiderül, hogy árjasága körül baj van, a "körülmények kényszerítő hatása alatt" zsidóvá - nemes írói ösztönre vall.
De a részletekben is sok finomság mutatkozik. Az árja hivatalnok fokozatos átalakulása, Weisz bácsi magatartása, amikor az "új idők" kezdetén kiteszik hivatalából, Albertnek, a polgári családból származó baloldali költőnek az internáló táborból való szabadulása utáni "megkísértése" olyan részletek, amelyek biztos írói kézre vallanak. Albert különben is a regény legjobban sikerült alakja, noha nincs egészen meggyőzően beállítva, hogy polgári származása ellenére miért ír olyan verseket, amelyek miatt bajba kerül. De a regény művészi megvilágítása elmélyíti a jelentéktelennek tetsző témát, s felmagasztosítja a legegyszerűbb alakot is.
Az írás végső fokon magatartást jelent. Sándor Pál megfontolt magatartása van annyira lenyügöző, hogy nem szorul enyhébb ítéletre, s vállveregető jóindulatra.

Forgács Antal

Meghalt az az ember, aki látta az Északi és a Déli sarkot
1937 május


Meghalt Oscar Wisting, norvég ember, aki arról volt nevezetes, hogy úgy az Északi, mint a Déli sarkot látta. Wisting, a hírneves sarkutazónak, Amundsennek volt a kísérője. Egyike volt annak a négy embernek, akiknek kíséretében Amundsen 1911 december 14-én elérte a Déli sarkot. 
15 évvel később, 1926-ban tagja volt az Amundsen, Ellsworth-Nobile expedíciónak, amely a Norge léghajón elrepült az Északi sark felett. 1928-ban ő vezette a kutatásokat Amundsen feltalálására. Wisting egy másik mentő-expedícióban is részt vett. Teljes erővel dolgozott a Fram hajó megmentésén, amellyel Nansen és Amundsen közösen járták az Északi vizeket.
Különös rendeltetése a sorsnak, a jégsivatagok öreg hősét a halál a Fram fedélzetén érte utól. Most készültek Norvégiában a Déli sark elérésének évfordulóját megünnepelni. Wisting a Fram-ra ment, hogy ellenőrizze a hajó feldíszítését, mert az ünnepélyt ott akarták rendezni. Az egyik hajófülkében találták holtan, kezében egy újsággal, amelyet az utolsó percben olvasott. Az idős embert régi szívbaja ölte meg.




Meghalt a világ leggazdagabb embere, a 98 éves Rockefeller
1937 május


Newyork, május 23.
Vasárnapra virradó éjszakán daytoni kastélyában meghalt a világ leggazdagabb öregembere: John Rockefeller, az amerikai petróleumkirály. Alig múlt el hét, hogy fényképe meg ne jelent volna valamelyik nagy amerikai vagy európai képes folyóiratban, amelynek olvasói jól ismerték Rockefeller ráncos múmiaarcát, szinte csonttá és bőrré összeaszott alakját. 
Az orvosi tudomány, amelyért ő annyit tett, szinte csodálatos eszközökkel tartotta életben és erőben: mesterséges napfény, mesterségesen javított levegő, a legkülönbözőbb gyógyszerek éltették ezt a csodálatos aggastyánt, aki most 98 éves volt, de még a legutóbbi hetekben is naponta ellátogatott a golfpályára. 
Pénteken szívroham támadta meg az agg Rockefellert, szombaton jobban lett, de éjféltájban állapota hirtelen súlyosra fordult és orvosai minden erőfeszítésük dacára sem tudták tovább életben tartani.
Nemcsak a világ egyik leggazdagabb embere távozott el az élők sorából, hanem az emberiség egyik nagy jótevője is.
Tudományos és jótékony célokra mérhetetlen összegeket áldozott, a háború után, 1920. karácsonyán 100 millió dolláros alapítványt tett. Ebből a hatalmas alapítványból a világ minden részén megszervezték a Rockefeller-intézeteket, amelyeknek kémiai, bakteriológiai, élettani, sebészeti kutatásai hatalmas lendülettel vitték előre az orvostudományt.
John Rockefellernek egyetlen fia van, akit ugyancsak Johnnak hívnak és aki most 63 éves korában örökli a legendás Rockefeller-vagyonnak azt a részét, amelyet édesatyja nem a tudomány előbbrevitelére szánt, hanem saját hatalmas vállalataiba fektetett be.




Ortutay Gyula háromévi munkájának kéziratait ellopták a nyíregyházi gyorsvonaton!
1937 május


Nyíregyháza, május 23.
Egyik legkitűnőbb fiatal néprajztudósunk és szociográfusunk, Ortutay Gyula dr., a rádió lektora, az este Nyíregyházára utazott, hogy most készülő könyvéhez adatokat gyüjtsön. Amidőn Nyíregyháza előtt néhány perccel elhagyta a gyorsvonat másodosztályú fülkéjét, ellopták sárga disznóbőr-kézibőröndjét, amiben legfontosabb kéziratai voltak.
Ortutay azonnal jelentette a lopást a vonatvezető-kalauznak és értesítették a rendőrséget is, azonban a tolvajnak nyoma veszett.
A kézitáskában három év tudományos és kutató munkájának teljes termése volt!
Egy kötetre való tavaly gyüjtött szabolcsi népmese, amely már nyomdakészen állott, a fiatal író az utolsó simitásokat végezte rajta a vonaton. A táskában magával vitte azokat a Szabolcs és Zemplén vármegyéről szóló társadalomrajzi, néprajzi és népességi adatokat, amelyeket a két vármegyében az utóbbi három évben gyűjtött és amelyeket a „Magyarország felfedezése” sorozatban megjelenő könyvéhez akar felhasználni. Szerencsétlenségére nála volt egy idegen kézirat is: Nádor Józsefnek és Kemény Gábornak Thessedik Sámuel-ről szóló könyve, amelyet olvasásra és elbírálásra kapott Ortutay. A tolvaj a kézibőröndben nem is talált a kéziratokon kívül mást, mint egy pizsamát, fogkefét és borotvakészletet…
A fiatal tudóst és írót egész további munkájában megbénítja a kéziratok elvesztése. Ortutay Gyula újságunk nyilvánossága útján kéri, hogy a kézitáska eltulajdonítója, vagy az esetleg eldobott kéziratok megtalálója nagyobb jutalom ellenében adja le a számára értéktelen gyűjtéseket a Rádió Sándor-uccai épületében.


(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re!)

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (8): Kisállomás - másodszor

Mindenféle útvonalak

A szerkesztőségben töltött két, ismerkedő hét, bár rettentő zsúfolt és élménydús volt, türelmetlenné tett. Legszívesebben  vonatra ültem volna s vissza, Erdélybe, ahol az enyéim élnek. S még inkább a Beszterce környéki Tekére, ahol valaki nagyon várt rám. Hányszor megtettem már addig térképen, képzeletben azt az utat, mely a következő években aztán mindinkább akadályt és gyötrődést jelentett a számomra, de minden egyes alkalommal úgy vágtam neki, hogy valósággal éheztem az utazás hangulatát.


Csakhogy Tekére vagy a környékére utazni csúnya becsapósdinak bizonyult, mert vonatozási szenvedélyemhez hűtlenül, ahhoz, hogy minél hamarább célhoz érjek, Szeretfalvánál képes voltam hátat fordítani a vasútnak, mert onnan fürgébb és  jobb csatlakozási lehetőséget ígérő buszjárat vitt a tekei szőlődombok felé. Ahhoz, hogy vonattal érkezzek Tekére, előbb el kellett volna jutnom Marosvásárhelyre, ahonnan keskenyvágányú szerelvény indult Mezőbánd és Lekence irányában, s mielőtt a végállomáshoz ért volna, Teke nagyközség állomásán is tiszteletét tette. A keskeny vágány külön vonzerőt jelenthetett volna, hiszen addig inkább csak hallottam a nyugati hegyekben, a mócvidéki Aranyos völgyében közlekedő mokanyicáról, most viszont élőben kipróbálhattam volna azt a fajta utazást, amit déd- és nagyapáink valamikor a XIX. században törvényszerűen átéltek.


Igen ám, csakhogy a menetrend nem ismer tréfát, vele nem lehet egyezkedni, csak betartani lehet és szükségünk szerint igazodni hozzá. Szégyenszemre bevallom: mihelyst szembesültem a Tekére utazásom lehetőségeivel, már az első alkalommal a jóval rövidebb Kolozsvár-Szamosújvár-Dés-Bethlen-Szeretfalva-Teke útvonalat választottam, a távozáshoz viszont a Teke-Szászrégen-Marosvásárhely-Székelykocsárd-Kolozsvár kombinációt, amely Tekétől Vásárhelyig buszközlekedéssel kecsegtetett, ám az út így is délután 4-től közel éjfélig tartott, ami kétszeri átszállást jelentett, az átszállások pedig több-kevesebb várakozást is, a végére pedig annyira eltörődtem, hogy Kocsárdtól kezdve koütött a fáradtság s már csak a bácsi rendezőpááyaudvaron ébredtem meg, amikor már a Kolozsvárra befutott szerelvényt üresen kitolták a nagyállomásból.


Ezért az érthető, a rációnak engedelmeskedő árulásért mélyen megvetettem magam és időnként lelkifurdalásom is támadt. Összeütközött bennem az utazás szeretete és az a szerelem, amit jövendő élettársam iránt éreztem, ez utóbbi legyőzte az előbbit, de mert kielégítetlen maradt, tartósan sajgó hiányérzetet jelentett életemben. Hiába döntöttem el, hogy egy következő alkalommal vállalom az út kényelmetlenebbik változatát, a hosszas zötyögést és az éjszakai utazást, csak hogy megismerhessem végre a menetrend és a térlép mellett egyszer már kiókumulált és megálmodott útvonalat, elejétől a végéig, de az utolsó pillanatban mindegyre gyávának bizonyultam és a könnyebb ellenállás vonalán maradtam.


Így történhetett meg, hogy bár kb. másfél éven át rendszeresen leutaztam Tekére s onnan vissza Kolozsvárra, akkor ismerkedtem meg a község állomásával és az ott keresztül haladó kisvasúttal, amikor feleségem, befejezve tekei pályafutását, visszaköltözött Kolozsvárra. Csöppet sem kényelmes s romantikusnak egyáltalán nem nevezhető utazásunkra egy decemberi éjszakán, szeles, esős időben került sor, s arra is csak azért, mivel személyi poggyászként, egy hajdani méhkaptárból átalakított ládában magunkkal hoztuk minden holminkat, s arra abban az időben a vasút bizonyult a legkézenfekvőbb és legbiztosabb szállítónak.


Az a bizonyos láda volt az oka annak, hogy később úgy döntöttem: a tekei kisállomást valamiképpen felépítem magamnak, örök emlékül. És Kolozsvárra érkezésünk után, azon melegében megírtam a Kisállomás c. elbeszélésemet.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (7): Kisállomás - először

Az idei érvényes romániai menetrend

Két nap óta gyakorlatilag ki sem mozdultam a házból. Elmaradtak az állomási séták, el a nyugalmas, aprólékos, körültekintő meditálás a vasúti környezetben... De ha alaposabban átgondolom ezt a két napot, akkor be kell vallanom, hogy igazából mégis csak egy falusi kisállomás körül forogtak a gondolataim, amelyet közel ötven éve - pontosabban 1963-ban - felépítettem magamnak egy elbeszélésben.


Versekkel provokált Bakter Bálint, hogy azok vasúti miliőjéről lebbenteném föl az alkotói  fátylat, de mihelyt hazaértem, eszembe jutott, hogy az első nagy szerzői élményem az volt, amikor 1962-63-as utazási tapasztalataimat, megfigyeléseimet, gondolataimat beépíthettem egy összefüggő történetbe, amit ha úgy veszünk, lényegében az ujjamból szoptam.


Ez a furcsaság az egészben: egyrészt az alaphelyzet, a keret személyesen velem esett meg s adta az ötletet az íráshoz, ugyanakkor minden, ami azon belül dinamikos történet és sztori, az a legközönségesebb fantáziálás eredménye (s talán nem is a legeredetibb).


Az 1962-63-as esztendő volt az, amikor az egyetem befejeztével újságíró lettem, s miközben a főváros felé száguldott velem az éjszakai gyors, végig arról képzelegtem, miként fogom majd kihasználni státuszomat, hogy minél több helyre eljuthassak az országban és a világban, s ebben a gyermeteg, de boldog tervezgetésben kiemelt helyet kapott a vasút. Elégedetten hallgattam az éjszakában robogó szerelvény zakatáját a talpam alatt, a félhomályos vagon folyosóján álltam, egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, s eszembe jutott, hogy kamaszkoromban mennyit mulattam azon a rokon gyereken, aki a vasút iránti rajongását úgy élte ki, hogy rendre bevágta az egész menetrendet, s behunyt szemmel el tudta sorolni egy-egy vasúti szakasz valamennyi állomását és érkezési-indulási időpontját. Félelmetesnek s egyben nevetségesnek tűnt számomra ekkora buzgalom, hiszen egy vasúti menetrend könnyen beszerezhető bármelyik állomáson, menetjegyirodában és akármikor, szükség szerint felüthető, kár a benne lévő adatokkal terhelni értékes és pótolhatatlan szürkeállományunkat, de amint az éjszakai vonaton felidéztem, némileg el is szégyeltem magam, hiszen kezdtem megérteni, hogy a vaéami felé irányuló rajongás természetes módon sajátos, egyéni formákban nyilvánul meg, s nem lenne meglepő, ha az én fantáziálásom is gúnyos, csúfondáros mosolyra fakasztana egyeseket. De gustibus non dipsutandum...


Arra az elhatározásra jutottam azon az éjszakán - miközben ki tudja, hány váltón, hídon, alagúton, állomáson robogtunk keresztül -, hogy maximálisan kihasználom majd a rendelkezésemre álló lehetőségeket, s amerre csak lehet, igyekszem majd vasúttal eljutni. Kezdetnek azt tervezgettem, hogy amilyen gyakran csak lehet, hétvégeken mindenképpen, ellátogatok abba a faluba, ahol az a lány tanított, akihez szerettem volna házastársként is tartozni. Ehhez viszont az szükséges, hogy föltérképezzem az illető falu közelebbi és távolabbi környékét s elsősorban azon a körön belül gyűjtsek magamnak megírandó témákat, történeteket. Ehhez viszont már szükség volt ám a menetrendre, amit még azon a kora reggelen megvásároltam a bukaresti Északi Pályaudvar tudakozójánál, amikor leszálltam a gyorsvonatról...

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (6): "Remegés fut a síneken..."

Alaposan meghökkentem, de semmi okát nem láttam annak, miért ne markolhatnék bele a felém nyújtott zacskóba. A munkaruhás Bakter mellé huppantam, a rámpa cementjére. Meleg volt a rátűző délelőtti naptól.


Eleinte csak rágcsáltunk. És köpködtünk. Én igyekeztem a bal markomban meggyűjteni a mag belsejétől megfosztott héjat, de amikor már teli lett vele a markom, fölöslegesnek véltem tovább finomkodni és elegánsan leejtettem a lábunk alatt tenyésző óriáslapik közé. Hamarosan úgy is lebontja majd az enyészet.


Vártam, hogy Bakter lépjen először, bökje ki, mi az ábra.


- Ne félj, kizárólag csak szakmai érdeklődésről van szó - fordult felém, mintha tudta volna, milyen feszült hangulatban teltek az előző óráim. - Ezekről a versekről kellene beszélgessünk...


És kezeslábasának mellső zsebéből előhúzott egy átlátszó irattartót, benne egy tucatnyi ívpapír, rajta nyomtatott szöveg. Rápillantottam:


...galambok ülnek a síneken
remegés fut a síneken... 


Valahogy olyan ismerősek ezek a sorok. Megálljunk - de hát ezt én írtam! S a következő verset is, egyiket a másik után. Kivétel nélkül!


- Hogy kerültek hozzád ezek a versek?


Elmosolyodott és vállat vont. Úgy vettem észre, mintha még mulatna is rajtam.


És akkor a valóságban is megtörtént az, ami a versben: hirtelen láthatatlan, de hallható remegés futott át a közeli vágányon, egyre vékonyabb és erőteljesebb zümmögés, csattogás hallatszott északi irányból, majd több szaggatott, éles füttyszó közepette feltűnt a 11 órai motoros vonat három alumínium színű vagonja, s amint előre haladt a síneken, az állomás felé, az álmos, a hulladék után kutató galambraj egyedei rendre fölrebbentek előtte, hogy utána zavartalanul visszaszálljanak korábbi helyükre...

A 11 órai gyors... * Fotó Ádám Gyula

Önkéntelenül tovább futott a tekintetem a folytatáson, a vers sorai mentén:


"vakkantó mozdony tolat a síneken
kutya téblábol vert pénzdarab a síneken
vizelő részeg a síneken
eldobott vatta munkába sietők átkelése a síneken
rengő meleg a síneken
sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken
jajkiáltás acélpengés a síneken
katángkóró bogáncs lósóska a sínek között
kóválygó varjak a sínek fölött"


- Kérdeztem valamit - sürgettem a választ, mikor ismét elcsöndesedett körülöttünk az állomási környék. Bakter Bálint megadóan bólogatott  és azt mondta:


- A gyárunk kizárólag versekkel foglalkozik. Nem csupán gyártja, hanem tanulmányozza is a verseket. Úgy általában, de konkréten is. A világ verstermését elemezve, ízekre szedve próbáljuk megállapítani azokat az általános szabályokat, melyek alapján gyári termékeinket megfelelő színvonalon előállíthatjuk.


Ez a Bakter nem komplett, gondoltam magamban, de egyelőre megtartottam magamnak lesújtó véleményemet, mert szerettem volna megtudni valódi szándékát.


- Az elmúlt hónapokban - folytatta, amúgy érthetően és logikusan, szó se róla - a te verseiddel foglalkoztam behatóbban. Bevallom, megkönnyítetted a feladatomat, hogy költői termésedet fellőtted a világhálóra, ahol igazán gyerekjáték elérni. Feltűnt nekem, hogy milyen elmélyülten és makacsul vissza-visszatérve - mondjam azt: rögeszmésen? azt azért mégsem mondom - foglalkozol a vasúti világgal... Ez nem lehet véletlen, mondtam magamnak, s most, hogy feljegyzéseidet is elolvastam, minden megvilágosodott előttem. És arra gondoltam, ha te is egyetértesz, eldumálhatnánk mint költő a költővel, az itt összegyűjtöttek egyikéről-másikáról...


Nem mondom, feladta ám a leckét nekem ezzel a fura elgondolásával. Tehetetlenül ingadoztam az IGEN és a NEM között, érveket és ellenérveket próbáltam megfogalmazni, de igazából nem jutottam semmire, végül megadtam magam. Az az igazság, hogy engem is kezdett ÉRDEKELNI a Bakter felvetette szempont: a miért és a hogyan... Abban maradtunk, hogy két napi haladékot kapok, átgondolni az egészet. Két nap múlva pedig újra itt, kettesben.


- A verseket pedig elviheted - búcsúzott Bakter -, majd visszahozod.


S adott még egy utolsó maréknyi tökmagot.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (5): Végtelen óra

Azt hittem, sose telik el az a végtelen óra! Tamás nevű olvasóm már a tegnap rákérdezett: "Izgatottan várom... Mi történt?" El lehet képzelni, én milyen nyűgös voltam. Éjszaka aludtam, ahogy aludtam, de ahogy közeledett a 10 óra, mindinkább tűkön ültem. Szeretem is, meg nem is a rejtélyeket. A bizonytalanságokat.


A sínek közelében pedig mindig lehet és kell is számolni a váratlan eseményekkel, közjátékokkal. A vasút nagy fegyelmet kér, éppen azért, hogy az előre nem látható helyzeteket okosan, higgadtan kezelni lehessen. De mi köze lehet egy versgyári fickóval való találkozásnak a vasúthoz? Egyáltalán, mi az, amit nem tudott elmondani nekem telefonon, viszont egy óra múlva nekem szegezi az elhagyatott raktár mellett? 


Első gondolatom az volt, hogy hamarabb odamegyek a helyszínre, hogy lássam, mennyire tiszta arrafelé a levegő. De aztán visszafogtam magam: csillapodj, mondtam, inkább gondold át, kivel van dolgod. Mit tudsz erről a Bakterről? Szinte semmit. Azon kívül, hogy ismered a versgyári tevékenységét, meg néhány elmélkedő, meglehetősen együgyű írását a világhálóról. Tudod, hogy van egy kötete bizonyos Periszkóp Pállal közösen, de utána a nagy hallgatás. S most ez a kiprovokált találka...


Mi lenne, ha nem mennék el? Egyszerű: szabad ember vagyok, nem tartozom senkinek semmivel, s  legkevésbé Bakter Bálintnak. Ha engem érintő, életbevágóan fontos kérdésről van szó, akkor tudja, hol talál meg. Miért táncolnék úgy, ahogyan ő muzsikál?


De álljunk csak meg: hát nem én ígértem meg neki telefonon, hogy ott leszek? Akkor kellett volna nemet mondani. Valamilyen ürüggyel kimentenem magam. Millió és egy okot felhozhattam volna, de nem tettem meg. Igen, mert a kíváncsiság nagyobb volt bennem, mint a körültekintés. Hiú vagyok és furdal a kisördög, hogy olyasmikbe nyerjek bepillantást, lehetőleg minél hamarább, amikről úgy érzem, hogy rám tartoznak. Több óvatosságot! - biztatom magam, s órámra nézve látom, hogy akár indulhatnék is. Tíz percbe telik, hogy az állomásra érjek, s most pontosan 10 órán áll a mánus. Indulok.


A peronra érve, elnézek a távolabbi raktárak felé. Látom a rámpát is, görnyedt alak lógatja a lábát az oldalán, olyan, mintha egy horgász ülne a folyó martján, csak ebben a folyóban nincs egy csepp víz sem. Összehúzott szemmel közeledek, látom, valamit rágcsál, s közben szanaszét köpköd. Ez tökmagozik! És valóban, rajta a kezeslábas. A háta nem látszik, profilban ül felém, ahogy a nagyra nőtt gazok között utat török magamnak; ő lesz az, ezt súgja az ösztönöm.


Már csak egy lépés választ el tőle, amikor fürgén leugrik a rámpáról és egy jólora zacskót nyom az oroom alá, benne teméntelen mennyiségű tökmag:


- Vegyél csak, rokon. Jó a prosztatára...

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (4) Találkára hívnak

Tegnap este csörgött a telefon. A drót végén bizonyos Bakter Bálint nevű fazon. Valami versgyárban dolgozik, őrként, hallottam már róla, de nem tudtam elképzelni, mit akarhat - és éppen tőlem.


- Szervusz, rokon! - így ő. Nem sokat teketóriázott!


- Rokon??!!! - hökkentem meg, valami nagyon furcsa hangon. Még én is megijedtem magamtól...


- Én Bakter, te meg bakter, mármint pályaőr, hát nem?


Mit is mondhattam volna erre? Nyeltem egyet.


- Figyu, kedves rokon - használta fel a zavaros csöndet a versgyári fazon. - Nekünk találkoznunk kellene, méghozzá minél hamarabb. Te amúgy is ki-kijársz az állomásra, mert olvastam ám a feljegyzéseidet, ezért javasolom, hogy ott ejtsük meg a találkát. Benne vagy?


Meg voltam döbbenve, de közben veszettül kíváncsi is lettem. Milyen az ember?! Megegyeztünk, hogy ma 10 és 11 óra között, a raktárépület melletti rámpánál találkozunk.


- Szürke kezeslábasban leszek - búcsúzott Bakter Bálint -, a hátán sárga VERSGYÁR felirattal. 


Még van egy órám a találkáig. Mi a fene akar ez lenni?