"Jelentések..." - sajtóközlemények, készülő kritikák, levelek tükrében

Megjártam Brassót, lezajlott a Reménység Házában szervezett közönségtalálkozó, amit unokabátyám felesége, Házy Bakó Eszter, az Apczai Csere János Közművelődési Egyesület vezetője szervezett. Tegnap késő éjjel tértem haza, a hanganyagba még nem sikerült teljes egészében belehallgatózni, úgyhogy az érdemi beszámolót inkább a holnapi bejegyzésre halasztanám. Egy biztos: minden ódzkodásom és húzódozásom ellenére ma jobban mint bármikor szükség van ezekre a találkozókra, könyves "terítésekre", propaganda hadjáratokra. Könyvet ma még akad, aki kiadjon, de hogy el is adja a portékáját, arra már csak az ilyen kiruccanások jelentenek konkrét megoldást.

Mielőtt Brassóba utaztam volna, szerencsére megenyhült a fagy. A számítógépnek köszönhetően sikerült begyűjtenem a kolozsvári találkozó visszhangját: az ÚMSz ("lapom") egyelőre egy hír erejéig jelezte a könyv megjelentét és kolozsvári bemutatását.

Jelentések egy korról

Cseke Gábor Jelentések magamról című önéletrajzi jelentőségű könyvét mutatták be kedden, a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. „Nagyon kevesen írnak úgy a megbukott kommunista korszakról, hogy közben feltárják akkori önmagukat. Ez a fajta írói magatartás elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a most felnövő generáció több információval a birtokában ítélhessen meg egy olyan korszakot, amelyikben még nem, vagy csak nagyon keveset élt” – mondta a szerzőt méltató és a könyvet ismertető Demény Péter szépíró.

Az eseményen lezajlottak hű krónikája a Köllő Kataliné a kolozsvári Szabadságban, aki hangfelvétel alapján, szöveghűen és lényegre tapintóan adta vissza az elhangzottak lényegét.

A Krónikában Varga László cikkezett a könyvbemutatóról, véleményét tiszteletben tartom, de úgy tűnik, némileg kívül maradt írása tárgyán, mert nem mindent tudott megemészteni, ami a Gaudeamusban elhangzott. Ez lehet az én hibám - s általában a mi, a találkozón felszólalóké - is, hiszen a szerzőnek, a kritikusnak minden világos, többet tud a kíváncsi hallgatónál. Mellé- és félreértelmezés, leegyszerűsítés jelzik a cikkíró felszínes jelenlétét, például a Balla Zsófia-féle közjáték tálalásakor:

"Cseke Gábor egy részletet is felolvasott könyvéből, melyben egy költőtársával, Balla Zsófiával való konfliktusáról számol be. Az Előre a múlt rendszerben gyakorta arra kényszerült, hogy a diktátort dicsőítő írásokat jelentessen meg, azonban volt, aki nem volt képes ilyesmit írni – magyarázta Cseke. Az illető, akiről a részlet szól, egy írást juttatott el a szerkesztőségbe, Cseke pedig szerkesztőként kiegészítette egyik mondatát, így az a diktátort éltető tartalmat kapott. Cseke bevallotta, hogy megalkuvó, félénk természete miatt tette ezt, féltette állását, a lapot, de költőtársát is védeni igyekezett. Később a rendszerváltás után egy levélben kért bocsánatot az illetőtől, nem tagadva egykori tettét."

A pár sor ott sántít, hogy a fogalmazás nem pontos. "Az Előre a múlt rendszerben gyakorta arra kényszerült..." - ebből úgy tűnne, mintha a mostani rendszerben már nem kényszerülne olyan gyakran ugyanerre. Pedig az Előre egész egyszerűen megszűnt, s vele együtt az egész helyzet is. "Volt, aki nem volt képes ilyesmit írni" - ez azért hamis, mert nem az a kérdés, képes-e rá valaki vagy sem (egy író ember mindent képes megfogalmazni), hanem hogy akart avagy nem... Az "illető" pedig nem egyszerűen "egy írást juttatott el a szerkesztőségbe", hanem munkatervében szereplő feladatot teljesített az állandó munkahelyéül szolgáló lapnál. Végül, igazából nem is kértem bocsánatot az illetőtől - nem ez derült ki a felolvasott részletből, csupán annyi, hogy a megtámadottnak elküldtem azokat a kéziratrészleteket, amelyekben az eseményre kitértem. Pontosabban tehát: tanúságot tettem, vállaltam a Zsófiára kent vádakat. (A formálissá és tartalmatlanná vált, úton-útfélen művelt bocsánatkérésektől amúgy gyerekkorom óta mélységesen iszonyodom...)

Nem hiányoztak az elmúlt napokban a könyvről szóló, levélben eljuttatott megjegyzések, kommentárok, kérdések sem.

Volt pályatársam, maga is már nyugdíjas, üzente az elsők között: "Vallomástevő bátorságodat nagyon becsülöm. Bármennyire is hihetetlen, morális kérdésekben tanúsított olykor szemellenzősnek tűnő radikalizmusom ellenére érteni véltem a konfliktusoktól való írtózásodat. De végig dolgoztad az életedet, csaknem félévszázadig magyar szövegek fölé hajoltál, munkamániásként, s ezt senki sem tagadhatja. A magam részéről nagyon becsüllek érte."

Egy másik, budapesti levélből: "Gondoltam, írok egy nagyobb episztolát, de megakadályoztad, így hát rövid(ebb) leszek. Ma reggel megjött ugyanis a könyved – hálás köszönet érte – és inkább azt olvasgatom... Nagyon izgalmas olvasmánynak ígérkezik, különösen, hogy rengeteg dolog visszaköszön, hiszen részleteket annak idején ... olvastam belőle (utalsz is erre a könyvben, a vége felé, ki is húztam magam, fiamnak is elbüszkélkedtem: benne vagyok a könyvben !), de most így egyben sokkal jobb lesz."

Egy korban fiatalabb jóbarátom (amúgy tanárember) izgalmas történelmi kérdéseket tesz fel, mindenek előtt magának, olvasás közben. Ezekből egy kis mutatvány:

"Érteni vélem én a szinte minden oldalból kisütő önvádat, de amúgy meg mégsem értem. Van itt egy ember, Cseke Gábornak hívják. Ami az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként történt vele, a legteljesebb mértékben emberi történet, bizonyára nehéz történet, mert aki pozícióban volt az idő tájt, az kicsit a történelem partszegélyére vetődött és ott kellett helyt állnia.

Én sosem ítéltem el a múlt rendszer aktív résztvevőit, alakítóit, formálóit pusztán csak azért, mert egy embert őrlő rendszerben nem viselkedtek hősként. Hősnek lenni amúgy sokszor a könnyebb megoldás. A becsületesség és a tisztesség ugyanúgy megillette és megilleti őket, mint a névtelen milliókat (már azok közül is csak azokat persze, akiket illet...) Mint ahogyan a becstelenség bélyege is, ha arra „érdemesültek”. Ezt a bélyeget egyébiránt azonnal rá is sütötte az „istenadta nép” az arra rászolgálókra. (...)

Szerintem a becstelenségnek és a tisztességtelenségnek minden korban mások a határai. Egy diktatúrában is lehet és kell is tisztességesnek lenni, és ez nem megy másképp, minthogy részévé kell válnunk a rendszernek. Épeszű ember ezt nem gondolhatja másképp. Magyarországon is rengeteg ember a legmagasabb emberi minőséget képviselve tette a dolgát párttagként, akár pártfunkcionáriusként is. Az, hogy a rendszer becsapta és „palira” ette őket – mint ahogyan önmagát is legelsőképpen -, az nem az ő „saruk”.

Annál inkább ez a helyzet ma! Amikor egy de jure demokráciában a főszerkesztők önként és lelkesen gyakorolják az ön- és mindenféle cenzúrát, nyálas csaholással lihegik körül jelenlegi és leendő uraikat és a becstelenség, a hazugság lett az anyanyelvük, gyávák és haszonlesőek: aljasok a szó legsötétebb értelmében és mindezt önként teszik! A szabad sajtó munkásai önként felszámolták a sajtószabadságot...

Hát, ezek azok a becstelen emberek, akiknek létszükséglete lenne az a tükör, amibe az Ifjúmunkás hajdanvolt főszerkesztője nézi és folyton-folyvást vádolja magát! Nincs oka rá! "

Az ilyen és ehhez hasonló értékelések, vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka.

Végül pedig örömmel iktatom ide a fiatal nemzedékhez tartozó Ady András kritikájának kéziratát, amit nem csak nekem, hanem a Várad szerkesztőségéhez is eljuttatott, s már közlést ígérő választ is kapott rá.

Dokumentum értékű emlékek - ellenfényben

A „mit lehetett, lehetett volna és mit kellett biztosan megtenni”- évtizedei jobbára csak innen, a fenenagy szabadságból tűnnek ennyire filozofikusnak, s ezt az esélyt a húsz éve még csak legtöbb fizikailag létező, de most már erkölcsöt teremtő újdondászok használják arra, hogy ítélkezzenek...hiszen ez az legegyszerűbb, népszerűbb. Erőt sugall, és jogosságot, annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak arról van szó, hogy az tűnik fel, aki kellő mennyiségű decibellel tud boszorkányt üvölteni. Azok, akik - Cseke Gábor munkás évtizedeinek közvetett társutazói voltak - megfontoltan szólnak arról az életről, a mindennapi „kell-ről”, a görbülő és esetenként kiegyenesedő gerincekről, a saját bőrért, családért való természetes aggódásról és így az apró megalkuvásokról, mindarról ami akkoriban természetes volt, természetes kellett legyen mert másképpen nem lehetett. Azaz mégis, lehetett másképp is. Egyik ilyen lehetőség volt - a nyílt konfrontációt és szinte biztos felszámoltatást leszámítva - a lassú víz partot mos technikával, rejtetten és többszörösen kódolt értelmek használata, olyasminek a belopása a fanyelvezetbe, ami személyes és romlatlan volt, s később - jobb időkben - is értéknek minősülhet. Főleg, ha (mint Cseke Gábornak is) bizony akadt az embernek egy-két családnyi féltenivalója, s ez kedvét szegte a talán néha kedveszerinti, nyers szembefordulásnak. Ilyen értelemben a szerző műve, nem csak aktív munkaéveinek (hatvanas évek vége, Bukarest, az Ifjúmunkás majd az Előre belső szerkesztőségi köre) és az azt fojtóan körbefonó „aranykornak” a pontos radiográfiája. Nem csak elsősorban önmagára irányuló, de publikus megkövetés, hanem a család iránti (szülők, testvérek, gyermekek, feleség) felelősségérzet és az ebből adódó kényszerű rendszerkritikai éleslátás gyengülésének akár helyenként regényes külsőségekkel is rendelkező listázása. Végtelenül személyes írás, s mégsem marad a szubjektív emlékezéseknél (bár vissza-visszatér), az Emlékezés ellenfényben alcímű könyv mindenképpen a dokumentumértékű írások tárháza. Pappírra vitt szerkesztőségi élet-töredékek, a maguk átpolitizált valójában ábrázolva, a munkatársi kapcsolatok közé befurakodó szekuritátés mentalitás, majd „fizikai” a valójában is a közösségben kullancsként megtapadó állambiztonság, mindent átható és mégis kijátszható cenzúra (öncenzúra is), egyszóval a romániai magyar írás és írott sajtó történelme ez, nem történészi szárazsággal taglalva.

Cseke Gábor mostani munkája közel áll a szerző foglalkozásához, s felfogható élete nagy riportjaként, melyben értő újságíróként beolvasztja az interjú, vagy akár a glossza műfaját, tájleíró-betéteket, közvetlen vagy közvetett jellemrajzokat is, de történelmi közelsége ellenére mindenképpen személyesített korrajz. A forradalom után gombaként elszaporodó önjelölt forradalmárok és rendszerkritikus ellenállók éles „ellenfényében” a szerző nem vágyik másra, csak a számára oly szükségessé váló, lehetőleg minél teljesebb számvetésre, rendezve - először is önmaga előtt - az életre ébredésnek, professzióhoz, és a hátramaradó időhöz köthető emlékeket, és az előrejelzéseket. A szerzőt ismerve, erős sejtésem, hogy a könyv létrejötte éppen úgy rengeteg terepmunkával járt, mint ahogy azt a fentebb említett riportszerűség megköveteli: itt azonban belső, és éppen ezért nehéz terep bebarangolásáról van szó. Hogy mindez nem öncélú, és önfejű, alázatnak álcázott késői magamutogatás, nem mosakodás és egyéni szinten való, mindent igazoló szobordöntögetés, azt a (néha túlságban) használt megkövető hangvétel is igazolja. Tény, hogy Cseke Gábor számvetésének olvasása során - ha nagyképűen ajánlatot lehet tenni az értelmezést illetően -, akkor hasznos lenne, ha minden szerzői önítéleten átjutva, a kedves olvasóban tudatosulna, hogy a szerző, ott és akkor nem tehetett mást, mint amit és ahogy tette. Vétkei azon évtizedek történési-viszonyulási, görcs-merev hátterén rángatott emberek vétkei közé sorolhatóak, s ilyesmivel, akkor, bárki rendelkezhetett.

Összegezve: merész vallomástétel ez az írás, egy olyan jelen-közegbe végrehajtott kísérlet, amelyben húsz év multán sem igazán divat az őszinteség, vagy éppen fikciógyanús a kifizetődő meaculpázás, s a fennmaradó többséget pedig sajnos nem érdekeli az „öregek meséje”. Cseke Gábor személyes vallomáskötete, dokumentumértékű betétekben bővelkedő, olvasmányossá, narratívvá tett naplója, személyre szabott de publikus iskolapéldánya lehet az őszinte múlt-prospekciónak, melyből az alkotó - remélhetőleg - a letett, vagy részlegesen letett terhek katarzisélményével marad. Az olvasó nyeresége: (amennyiben nem érintett, s ha érintett túl tud lépni saját megsértett árnyékán egy őszinte pillanat keresésében) egy biztos bázisként kezelhető kézikönyv, használati utasítás, melyre támaszkodva eligazodhat az egykori Ifjúmunkás és az Előre sajtóorgánumok forradalom előtti alkotói, politikai, emberi „műhelytitkaiba”, mi több eligazodhat egy a saját országával szinte párhuzamban létező, keményen államkontrollált szimbiózisba kényszerített magyar-román életvitel szövevényben. "

Amúgy recenziót, kritikát ígért a továbbiakban Gyimesi Éva, Székedi Ferenc és Ágoston Hugó is. Mind-mind komoly, hétpróbás emberek, akiktől elsősorban a könyvvel való szembenézés őszinteségét várom el.

Illusztráció: Kiss Anna - Búcsúztató (a Milos könyvéből)