(Baráti sorok Dancs Artur távozására)
Ez év januárjának második felében az alábbi üzenetet kaptuk elektronikus postán, több tucatnyi címzettel együtt:
Kedveseim!
Tegnapi nappal hivatalosan és legálisan is, papírforma szerinti rezidens amerikai lettem. Gondoltam, megosztom veletek is kis életem nagy változásának a hírét.
Csók!
Art
A levél aláírója, teljes nevén Dancs Artur régi emlékeket ébreszt bennünk, amelyek 1993-ig nyúlnak vissza. Ekkor jelentkezett ugyanis először a Szatmárnémetiben élő tehetséges fiatalember az ország sajtónyilvánossága előtt, a Romániai Magyar Szó által meghirdetett Előszoba című, kezdő íróknak-költőknek szánt irodalmi pályázaton. Artur mindjárt az élre ugrott, hiszen valamennyi pályázó közül az ő hangvétele tűnt a legérettebbnek a mezőnyből. Kissé megütköztünk, amikor megtudtuk, hogy a polgári légiforgalom körében dolgozik, ahhoz köti civil szakmája, de pillanatok alatt megkedveltük nyílt szívéért, gyöngédségéért, vídámságáért. E tulajdonságok különben díjazott pályamunkáinak derűsen évődő, olykor szatirikusan gúnyos hangvételéből is átjött.
DANCS ARTUR
Itthon
... Száz éve fekszem mozdulatlanul Szent Jakab havának áttüzesedett tengerparti homokján, és feltételezem, hogy semmire sem gondolok. Ilyenkor azt hiszem, szabad vagyok. De gép hasít felhőtlenségembe.Vagy sirály.
Tulajdonképpen szeretem az őszt. Egy padról bűvölöm a Hybia Park egyik fáját, melynek fogyatkozó fejdísze alatt kisleány etet szürke galambot, utolérhetetlen nipponi báj mandulatekintetében. Nagyfejű verebek szorozzák a szót szomszédasszonyian, és nagyvonalúan átsiklanak a tény fölött. Pedig az ősz számukra is fogcsikorgatós jövőt igér. Ez alól még az ezerszínűvé vált Cismigiu sem képezhet kivételt. Nemrég Karácsony idusán azt hitték, fordult a világ, aztán éreztük: csak fejünkbe szakadt a padlás. Ott fenn a szobor fáklyája jelzi, meddig ér itt a szabadság. Márpedig a jenki épp oly közömbösen battyog el árnyékában, melyet az elgyengült nap vetít a new yorki öbölben félelmetesre, mint a párizsi Eiffel behemótja tövében, hol bágyadt rózsaágak emlékeznek a nyár halálára. Szürkül, s az Országház a Dunára mered. A rakpart lépcsőin leszaladok a csendes folyóhoz. Csak úgy hagyományosan. Ahogy Pesten szokás. A várost neonzápor mossa, vagy a páradús éghajlat, midőn a Tower hídján eltűnődöm a folyót bámulva. A Temze ködkarikái azonban lassan megfojtják a látványt.
Ereszkedünk.
"Néhány percen belül földet érünk, kérjük kedves utasainkat, foglalják el ülőhelyeiket, a székeket állítsák függőleges helyzetbe, csukják fel asztalaikat, és kapcsolják be a biztonsági öveket. Tájékoztatjuk önöket, hogy a kinti hőmérséklet 15 C fok. Reméljük, kellemesen utaztak. Viszontlátásra járatainkon !"
Az utolsó utas után kinézek. Tájékozódom: hol lehetek?! Otopeni fényárral vár. Szolgálati táskámból sárga falevél téved kezembe. Ki tudja, honnan.
... A Szarkakő tetőn egy kidőlt fa rönkjéről szemlélem hóba taposott bakancsnyomainkat.
- Látod-e - int Huba, - az a szürke ködbe rejtett katlan Udvarhely. Végre!
Repülőtér
Unom, hogy már megint késik! Méla barikák - nyájas utasok várják, hazudnék én is valami kegyeset: ugyanbiza, miért késik a gép. Igen, mert mi vagyok én?! Az igazság nem érdekli őket, hazudni meg tiltja a kereszténység.
Miért, miért? Csak! A szerelemben mindent szabad. Telefon. Rosszabb, mint a telefonbetyár. Megnyugtatom, a gép nem a főtéren landol. Nocsak! Elmúltak azok az idők. Gondolom.
Osztrák úr túl az antiterror-szűrőn, felszállókártyáért folyamodik. Poggyásza egy lapítódeszka.Én már úgyse csodálkozom semmin. A terem közepén szigorú reccsenéssel kettétöri a csendet. Hóna alatt két lapítóval kielégülten süpped bordó vinilinbe.
Kövér vállalat-igazgató-úr száll alá a bárból, zilált frizurával térden landol. Civilizációs szintje rántotta magával. Azt hiszi: ez már repülés, de a közönség tüntetően átnéz felette: feltűnési viszketegség.
A gép is leszáll. Nem úgy, mint a kövér. Egyik légiutaskísérő (sztjuárd...) nő, a másik nem tudja eldönteni. Kacsint: ő kész. Intek neki: én is. Teljesen.
Sopánkodnak az érkezők: tényleg olyan zivatar volt,uram?! Dehogy. Napok óta esőt se láttam. Meggyőződéssel állítom. Kiderült, nemrég ült el a vihar. Ez az úr eddig hol volt? - érdekli a légihölgyet. Mi köze van? - vendégségben.
Futólépek a teremig. A kövér egy karfán lóg. Kiterítették száradni. A hegyekből szenátor ereszkedik alá. Újságból megtudja, kit képvisel. Mi megtudjuk, bennünket ki képvisel. Közben egy rendőr szabotál. Piros mezőben sápadt mínuszjel kivonja a röpteret a forgalomból. Odabenn tébláb újságíró beleüti az orrát a vécébe és a bokáját a biztonságiakba. Nyugalmazott parancsnok asztal alatt matat. Elveszett illúzióit keresi. Vagy az életszínvonalat.
A kövér csinos aktatáskát rugdos. Azt hiszi, neje. Vagy ilyesmi, őserdőben érzi magát. Imhol egy elefánt! A derék hölgy átbuggyan a kapun. Kufferja ellepi hordárunkat.
Idő van! Ellenőrzöm a terepet. Borzasztó azért, hogy húsvét hétfőjén dolgozunk. Bukarestben mindenki ortodox? Tán tud valami jobbat?! Modortalanság annyiszor feltámadni is. De van, akinek ez is megéri.
Felszállás! A lépcsőn ismert fehérnép veri magát oda. Nincs helye. Nincs. Ehhez meg nincs hozzászokva. Nyakam közt sál gyanánt művésznőt viselek. Rúgkapál s közben anyámról ejt szót. Fejemen érzem: bohém művészvilág.
Zúgás, még nem világvége: a gép száll fel. Művésznő le. A nyakamról.
Tűzhellyel fenyeget. Megégetem magam. Én, nacionalista, reakciós disznó!
Égettszag van. Nekünk már befűtöttek...
* * *
A pályázaton Dancs Artur I. díjat nyert a prózai szekcióban, jutalma egy bejáratott, vídáman kopogó cseh táskaírógép volt. Évekig küldte utána a rajta gépelt írásait, míg aztán maga is a digitális írástechnikára váltott, s utána inkább e-mailen értekeztünk.
Repülős munkatársunknak neveztük, és nem alaptalanul, hisz a Tarom szatmári irodájának vezetőjeként is sokat írt, s tegyük hozzá jól, s elsősorban az RMSZ-nek. Hosszú időn át nem tudta eldönteni, mi élteti őt igazán: polgári foglalkozása, vagy az írás belső kényszere. Két lovat ült meg egyszerre...
Örömmel fogadtuk beszámolóit az Egyesült Államokban tett, szakmai hátterű utazásairól, az amerikai életmódról. Voltak időszakok, amikor Artur az RMSZ egyfajta önkéntes, tiszteletbeli külföldi tudósítójának számított, aki önzetlenül tájékoztatott mindarról, amiről úgy gondolta, hogy olvasóink számára az Újvilágból manapság érdekes lehet. Fotózni kezdett, képes beszámolói különös színt adtak szövegeinek, de a kezdeti prózaíró már nem igazán ébredt fel benne. (Egyik jellegzetes amerikai tudósítása itt olvasható, a Káfé honlapján.)
Egyre jobban érdeklődött a vidám színpad, a rádiózás iránt, mint minden sokoldalú, a művelődés és önművelés kettős kötelezettségeiért élő ember. Rohanó korban, rohanó életmódot élt, hol Szatmárnémetiben, hol az Óperencián is túl, vagy csak éppen a szomszédban - odaát, az anyaországban. Nem véletlen, hogy 2005-ben, amikor létre jött, éppen őt szemelte ki főmunkatársnak a magyar nyelven sugárzó City Rádió. De az utódlappal, az ÚMSZ-vel is napi kapcsolatban maradt, hisz a rádióban rendszeresen, minden külön felszólítás nélkül, hivatástudatból szemlézte. Népszerűségét az is növelte, hogy aktív résztvevője volt a város kulturális életének, s évekig működő egyszemélyes kabaré-színháza hiányozni fog a szatmáriaknak, mert aktuális közéleti humort máshonnan alig kaptak.
Most Artur, ahogy az üzenetéből kitetszett, véglegesen Amerikába költözik. Mint az UMSZ-nek elmondta: az utóbbi években többször járt odakint, néha hetekig ott élt és most váratlanul kapott egy lehetőséget, hogy törvényes keretek között, vagyis „legal alien” az USA-ban éljen és dolgozhasson! Mások egy életen át küzdenek ezért és tengernyi pénzt költenek rá, hogy megkapják ezt a lehetőséget. Ám Artur nem mond le a román állampolgárságról. ”Nem vagyok hülye, hiszen ha jól tudom, fizetni kellene, hogy a román állam elengedjen, meg az is külön pénzbe kerülne, hogy hazajöjjek. Az amerikaiak amúgy is lazán veszik az ilyesmit, nem számít nekik, hányszoros állampolgár vagy”. Bár nagyon szereti az újságírást, külön is a rádiózást, most ismét foglalkozást vált. Visszamegy a légi közlekedéshez, ahol korábban 13 évet dolgozott. Nem titkolja: abban sokkal több a pénz, ami egy mai 39 éves férfinál sokat számít.
- Biztosra mész, megfelelő állás vár odakint? - kérdeztük a búcsú perceiben.
- Ezt éppen nem mondanám, de jó esélyem van rá. Az utas-szolgálatban kívánok dolgozni, mert ez közelebb áll hozzám, itthon is inkább ezen a téren ténykedtem. Terveim szerint a városnyi Kennedy-repülőtéren szolgálnék. Több pályázatot is beadtam, két társaság, a Delta és a Jet Blue kedvezően válaszolt és már telefonon meg írásban is meginterjúvoltak. A végső döntést majd csak akkor hozzák meg, amikor személyesen is megjelenek náluk és elbeszélgetnek velem. Ha csak egy mód van rá, a Deltánál horgonyoznék le, mert az ő gépeikkel könnyebb majd hazalátogatni, hisz egyaránt van budapesti és bukaresti járata.
- És mi lesz a színházzal, az újságírással és rádiózással? - feszegettük, de már csak kíváncsiságból, hiszen megértettük: döntése végleges.
- Nem vágyom vissza a színpadra, az én közönségem Szatmáron marad. Amerikában más az élet, másképpen reagálnak dolgokra. A new yorki magyar színházban volt két-három fellépésem, de előre szóltak, mire vigyázzak, mert ott még Hofi is megbukott. Persze, vannak magyar lapok is, de ezekkel egyelőre nincs kapcsolatom. Majd meglátom, mit hoz az élet, mire lesz időm és energiám.
Egy biztos: Dancs Artur június 4-én elrepült, hiszen megvolt már a repülőjegye, és a szatmáriak szegényebbek lettek egy sajátos arcú magyar újságíróval, rádióssal, egy jó humorú előadóval, egy önzetlen baráttal. Meglehet, talán majd ismét az irodalom nyer az ügyön, s ez által mi mindannyian, akik az országos magyar napilap történetében egy kissé a magunk sorsalakulását is látjuk...
Cseke Gábor-Sike Lajos
Illusztráció: Tavaszi fáradtság * Fotó Dancs Artur
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése