2010. szeptember 30., csütörtök

Erdélyi és csángó költészet: Fülöp Kálmán

A költő legfrissebb  kötete

Sz. 1948-ban, Marosvásárhelyen. Erdőszentgyörgyön érettségizett. Teológiai tanulmányait abbahagyta, kétkezi munkás, Maros megyei Nagykenden él. Versei Magyarországon,Kanadában  és Erdélyben jelennek meg. A Népújság Múzsa című mellékletében közöl rendszeresen. Verskötetei: Egyedül a parton (2000), Élek tüzek lobogásán (2008), Elégia a Megváltóhoz (2010). 




Kilátástalanság


Kint álmosan 
nyüszít fel 
kiskutyám, s 
nehéz bakancs 
csattog a didergő 
útszegélyen. 
A mély-sötétben 
olyanok ezek a 
kisérteties hangok, 
mintha a hajnalt 
gyilkolná a reggel - 
úgy érzem én, 
hogy ma már 
nem kelek fel 



2010. szeptember 29., szerda

Megdőlt bennem egy mítosz

Biztosan tájékozatlanságomnak köszönhető, hogy a minap döbbenettel vettem tudomásul: Magyarország, legalább is az a része, amennyi belőle Trianon után még megmaradt, csak 1941 tavaszán tért át a baloldali közlekedésről a jobboldalira - utolsónak az egész európai kontinensen!


Hogy miért őriztük ilyen sokáig azt a gyakorlatot, melyet ma már csak a vén szigetországban őriznek, mindenek előtt gazdasági okokban kell keresnünk: az átállás ugyanis igen drága mulatság lehetett. Ezt bizonyítja azon államok példája, akik a magyarok előtt, de már utolsókként adták fel közlekedési hadállásaikat.


Így például 1930-ban - négy évvel az 1926-os európai nemzetközi egyezmény után - Magyarország mellett Anglia, Ausztria és Csehszlovákia még kitartottak a "baloldaliság" mellett, merthogy furcsa módon, bár Európa zöme már beadta volt ekkorra a derekát, a franciáknál és a belgáknál olyan hangok hallattszottak, hogy talán még sem kellett volna elsietni az áttérést, tehát jobb a bal, mint a jobb...

2010. szeptember 28., kedd

Atlantisz harangoz - de kinek? (2)

Okszitán tudós cikke az Antiacvariu-n

Reményik Sándor versének "átdolgozása" vagy "eltérítése" kapcsán


Drága Barátom!


Köszönöm, hogy megtetted a szükséges válaszlépést változatommal kapcsolatban. Így olyan dolgokat mondhatok el, amik anélkül is foglalkoztattak, hogy azokat megfogalmaztam volna, s megmagyarázzam, miért is léptem túl a fordítás keretein, miért folyamodtam az átdolgozáshoz, torzításhoz, kiegészítéshez. Megdöbbentett ugyanis, szándékos történelmen túli olvasatom során, a keletkezése óta eltelt évtizededek távlatából oly tragikusan önmagába forduló, köldöknéző szöveg. Írásodnak sokban, majd mindenben igazat kell adnom. De főleg a befejező mondatnak:


«Mert az már nyilvánvaló, hogy Atlantisz ma mindünknek harangoz itt Erdélyben, a Kárpátok ölelésében...»


Nyilván, a fordításom, úgy ahogy van, lehetett volna jobb is. Képes is vagyok jobbá tenni, csakhogy nem a fordítás volt a szándékom, hanem a provokálás. Lépésed bizonyítja a számomra, hogy ez sikerült.

2010. szeptember 27., hétfő

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (77)

Magyarország és Bulgária döntik el, létrejön-e a dunai és a balkán-államok blokkja
1933 október


Szófia, október 29.
Balkán feszült figyelemmel vár: vajjon létrejön-e a balkáni blokk, vagy pedig a megalakításra irányuló törekvések újból a diplomáciai tárgyalások homokjába fognak fulladni? A Balkán-blokk megteremtésére irányuló diplomáciai hadjárat mögött Franciaország és Olaszország áll. A két nagyhatalmat a német előretörés bizonyos elvi megegyezésre kényszerítette úgy a Dunavölgye, mint a Balkán-félsziget hatalmi és gazdasági viszonyai rendezésének kérdésében.
Úgy a francia, mint az olasz politika ma már kölcsönös engedményekre hajlandó, hogy a befolyásuk alatt álló kisebb államok két egységes és erős blokkba legyenek összefoghatók. A cél ma már nyilvánvalóan az, hogy a kisantant, Magyarország és Ausztria részvételével egy dunai, Románia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország és Bulgária részvételével pedig egy balkáni blokk alakuljon ki.


2010. szeptember 26., vasárnap

Atlantisz harangoz - de kinek?

Reményik Sándor portréja

Reményik Sándor, ha megélte volna mindazt, amit költészetével művelt a történelem és a zűrzavaros, ide-odaigazodó irodalompolitika, maga is meglepődne azon, hogy sokat idézett, elhíresült versének - az egész pedig alig néhány sor! -, az
Atlantisz harangoz címűnek immár két román nyelvű fordítása is akad.

De előbb idézzük fel újra a verset, eredetiben:

Reményik Sándor
Atlantisz harangoz

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk harangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok.
Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.



2010. szeptember 25., szombat

Még egy Frici-könyv...


Miközben Elekes Ferenc könyveinek sora örvendetes ütemben szaporodik virtuális polcomon, újra csak szomorú-keserű-gyalázatos-lehangoló-lebunkózó hírt kellett közölnöm barátommal: hogy ezúttal sem nyerte el a Pallas-Akadémia kiadónál két évvel ezelőtt közösen megszerkesztett könyvéhez a többek szerint is megérdemelt támogatást.

Ráadásul, azzal kellett őt szembesítenem - bár személy szerint semmi szerepem nincs semmifajta pályázati döntésben, csak hát közelebb vagyok mindenfajta információs forráshoz -, hogy olyan munkák nyertek pénzügyi pályázatot, amelyek már jó ideje piacon vannak. Kérdés: kiadó által megjelentetett könyvhöz milyen alapon kér valaki támogatást? Ha egyszer volt pénz megjelentetni egy kéziratot, akkor mire a segítség?

Fricinek joggal szemére vethetné valaki: jó-jó, de hiszen évtizedekig hallgatott, nem zavarta az irodalmi élet köreit, sokan meg is feledkezhettek róla, mire fel most e nagy sietség? Mindezekről lehetne s talán kell is vitatkozni. Ha érdemes lenne - de fölösleges.



2010. szeptember 24., péntek

Színek a palettán (adalék)

Márton Árpád:Szalmakalapos önarckép, 1957-ből
Mielőtt felajánlanám a Magyar Elektronikus Könyvtárnak - mert szent elhatározásom, hogy a világhálón lehet a leginkább szolgálni azt, hogy valamilyen gondolatnak, teljesítménynek érvényt szerezzünk a nagyvilágon - a Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyvet, egy-egy jellemző részletét sikerült elhelyeznem a Káfé főnix portálon, illetve a mai Új Magyar Szó-ban.

Ez utóbbiban a könyv záróbeszélgetéséből lett oldalas interjú, érzésem szerint méltó ahhoz a születésnaphoz, amit hamarosan megünnepelnek Csíkszeredában, abban a művészeti iskolában, amelynek Árpi tanára volt egészen a nyugdíjazásáig. Addig is, gőzerővel korrektúrázom a könyvet, hogy az internetre már lehetőleg hiba nélkül kerüljön fel.

A könyv teljes anyagához tartozik egy függelék is, mely mintegy dokumentálja a Márton Árpád-életmű egy problematikus mozzanatát is (a csíkszeredai művelődési házban Gaál Andrással és Pálffy Árpáddal közösen készített mozaik méltatlan sorsát riport örökíti meg), illetve jelzi azt a költői-kritikusi hozadékot, amit a festőművész munkássága kiváltott.

Adalékként álljanak itt versek a kötet végéről, amelyeket szerzőik Márton Árpádnak dedikálták - legtöbbször a rokonlelkek tudatos felismerésével.


2010. szeptember 23., csütörtök

Színek a palettán (visszhang)


Beszélgetőkönyvünk közreadásának kellős közepén jött az alábbi levél, de akkor nem akartam megszakítani miatta a közlést. Most jó lesz nyomtatéknak.

"Kedves Cseke Gábor,

olvasom a Színek a palettán-t. Vagyunk még egypáran akik várjuk a folytatást, továbbmesélünk egykori iskolánkról a bejegyzései nyomán.

Néhány nappal ezelőtt úgy gondoltam, nem érdekes az egész és visszapakoltam a kicsengetési kártyákat a dobozba, tanáraink, diáktársaink besárgult fényképei mellé. Aztán ma újra elővettem: mégiscsak elküldöm Önnek. Hátha felbukkan egy-két név, valaki, akivel tovább szőhetné a történetet - ha volna hozzá kedve.

Tisztelettel..."

Mivel a kedves levélíró diszkréciót kért, hadd maradjon kiléte a kettőnk titka. Mindennél fontosabb az, hogy ezzel nyilvánvalóvá lett előttem: nagy az igény arra, hogy közösségi intézményeink történetét, ember- és jellemépítő hagyományait, történeteit nem kellene veszni hagynunk. Még akkor sem, ha ezek a sokak által átkosnak nevezett időszakban - egész nemzedékek egyetlen, jól megcenzúrázott, szűk kifutópályára állított életének lehetséges keretét jelentette! - fejtették ki tevékenységüket, hatottak és ellentmondásos helyzetükben megpróbáltak hatni, alkotni, gyarapítani - ahogy lehetett.

Személy szerint engem pillanatnyilag kimerített ez az idő- és lélekutazás, amit Márton Árpád festőművésszel tettünk, de semmi sem lehetetlen, amíg élünk. Mellékelem kiegészítésül azokat a dokumentumfotókat, amiket levélíróm bocsátott a rendelkezésemre a marosvásárhelyi művészeti iskola életéből, a megfelelő magyarázatokkal.


1.-2. - 1965. nyári gyakorlat Nagyszebenben, Nagy Pál tanár úr diákjai körében;

3. - Barabás István tanár úr;

4. - a Kultúrpalota legfelső "sarki terme", rajz- és festészetterem;

5. - Nagy Pál tanár úr a grafika teremben;

6.-7. - 1976 és 1986 (színes kép), Piskolti Gábor tanár úr sírjánál.

2010. szeptember 22., szerda

Színek a palettán (21)

A föld fiai - Márton Árpád festménye
Csíkszereda, 2008. január 29, reggel 9.25

(Elolvastad valamennyi rólad írt kritikát?)

- Én el!

(Mi az, amit belőlük igazából hiányoltál? Hiányoltál-e egyáltalán valamit?)

- Nagyjából, mert elkezdtem összegereblyézni a dolgaimat, mind meg is vannak egy gyűjteményben... Elrakosgattam őket. Időben széles sávot jelent, van ott fiatalkori kritika és van életműre tekintő...

- Ha az egészet egyfajta térformában képzelem el, s érintőket húzunk az ún. “életmű” mellé, akkor különböző emberek különbözőképpen érintettek dolgokat, s lényegében sokan rátapintottak a lényegre. Lévén, hogy aki egy kicsit komolyabban állt hozzá a műkritikához, az az előző kritikákból is elolvasta azt, amit meg kellett szívlelnie, hogy ne beszéljen légüres térben. A komoly kritikusok mindig jól tájékozódtak, komolyan dokumentálódtak, a munkáimat is ismerték. Nincs hiányérzetem semmilyen tekintetben a kritikát illetően. Úgyis írhatnak százféleképpen, százfelé, és maradsz te, a magad gondolati világával és üzeneteivel, s úgy érzed, rendben van, ezt megírták, az élet megy tovább. Ezeket a cikkeket mindig úgy fogom fel, mint egy hajnali mosakodást, amikor jól felfrissíted magad és utána éled a magad világát, megtörülközöl és végzed a magad dolgát. Amit úgy is nekem kell művelnem, elvégeznem, és itt Miklóssy Gábor mesteremet idézném, aki örökké figyelmeztetett bennünket, ügyeljünk, mert a műkritikusok jönnek s kitalálnak mindenfélét, mert írniuk kell, tanácsot adnak, belebeszélnek, végül is festeni nem tudnak, nekünk kell tovább dolgoznunk, ezért tudomásul kell venni a helyzetet. Valahol én ezt be is tartottam, már a kezdetektől, és máig nem bántam meg. Szidhattak vagy dicsérhettek, különösebben nem érintett. Serdülőkorban épp elég volt, amikor megszenvedtem azt a kis affért az iskolában a Székely János cikke okán, akkor ébredtem rá, hogy az ellenvélemények nem azért születnek, mert te valamit rosszul csináltál, hanem mert valaki torz szögből nézi a dolgaimat.





2010. szeptember 21., kedd

Színek a palettán (20)

Márton Árpád - Erdő (akvarell)
(Még kiket akarsz kiemelni emlékeid kútjából?)

- Volt egy tanártársam, Hajdú Ingeborg, akiből egyszer csak rajoni titkárt csináltak. Nagyon-nagyon sokat segített, és nem csak személyesen nekünk, hanem az egész értelmiségi rétegnek, a tanároknak. Ő jelentette a hátteret, ha valami nem ment jól, ha probléma volt, hozzá bátran lehetett menni. Annak idején, amikor Andrissal és Pállfy Árpáddal a Cantata profana című alkotásunkat elindítottuk, ő volt az egyik, Imre bácsi mellett, aki a főnökök felé tartotta a hátát érte - de ez egy külön történet, ami még ma sem fejeződött be, nemrégiben a Csíki Hírlap is megírta az eseményeket.

- Ingeborg Brassóból érkezett Csíkba, történelem szakos tanárként, úgy tudom, szász műveltségű, a férje vállalatigazgató volt, s ezek a vállalati vezetők keményen összetartottak, megvolt közöttük egy kölcsönös tisztelet, a városvezetőséggel is egy közösséget alkottak, sok mindent meg lehetett velük oldani városszinten. Sokban segítették többek között a múzeumot is. Ezért Ingeborgnak rendkívül hálás vagyok. A rajoni világ megszűnése után visszajött tanítani, mert jó tanárnő volt... A megyésítés után az erdőkitermeléstől aztán a megye élére került Pataki Imre, a kultúránál Becze Tóni működött, a tanfelügyelőségnél volt Albert Dávid, Bakó Laci bácsi volt a könyveseknél, valamikor a kultúráért felelt, s egy életen keresztül ő is olyan volt, hogy soha semmit el nem botlasztott... Őrájuk emlékszem szívesen...