Vonatozásaim

Elébb csak összefogóztunk testvéreimmel, egymás mögé állva, mintha vagonok lennénk. Egyikünk lett a mozdony, aki legelől állt (ha éppen nem tolatott), az a kezeivel ütemesen utánozta a dugattyú körkörös előre-hátra mozgását. Jó volt, mert oda utaztunk, ahová éppen akartunk. Vonat voltunk, de nem volt szükségünk sínre. Se szénre, se gőzre. Mi voltunk a kalauz, az utasok, a mozdonyvezető - maga az egész vasút, cakkumpakk.


Később, mikor az Urszu 2-be kerültünk, odáig fejlődtünk, hogy az ebédlőasztal mellőli magas támlás székeket raktuk egymás mögé: azok lettek a vagonok, mi pedig kényelmesen elterpeszkedtünk rajtuk. Az első szék lett a mozdony, azon ült a mozdonyvezető - mindig másik. Egy idő után a mozdony utáni székeket leterítettük egy pokróccal, s akkor már külsőleg is kezdtünk nagyon hasonlítani egy szerelvényhez.


Varázsos órák voltak ezek. Mi gondolatban csak robogtunk, mit sem törődtünk azzal, hogy közben egy helyben állunk, egy homályos, hatalmas szoba közepén, csak az elképzelt tájakat láttuk, talán még a füstöt is éreztük, mely a kiáramló, sistergő gőzzel keveredett...


Ébren, álmomban minden vonzott, ami a vasúttal kapcsolatos. Ünnep volt, amikor valakit kikísértünk az állomásra vagy éppen várni kellett ott, ünnep, ha sikerült nagyapámat rávennem, hogy elsétáljon velem a kolozsvári állomás vágányai fölött átívelő repülőhídra, amelyről minden összezsugorodva, játékszerként, a lábunk alatt megszelídülni látszott. Végignézhettük, felülről a be- és kigördülő személy és tehervonatokat, a rendezőpályaudvaron összeálló szerelvényeket, a fűtőházból érkező, sípoló mozdonyokat, a váltókat kenegető vasutasokat, a sínek mentén vizsgálódó, hosszúnyelű kalapáccsal és kis jelzőzászlókkal járkáló baktereket, a sínek között keresztülbukdácsoló kóbor kutyákat...


Ünnep volt, valódi ünnep volt minden vonatozásunk.

Domokos nagyapám

Egyetemi előmenetelt igazoló papír
1909/10-ből

Miközben 2002-ben a Milos könyve bejegyzéseit írtam, az egyik nyári reggelen őszintén megdöbbentett a dolgozószobai rendezés közben talált lelet: érdektelen, jókora halom, az 1980-as évekből származó újságcikkem másolatai közül egyszer csak barnás, gyerekkori éveimre emlékeztető boríték s egy hozzá csípett papírköteg bukkant elő.


Jobban megnéztem a hajnali félhomályban: az elmosódott, alig látható gépiraton első verseimet fedeztem föl, amelyeket nagyapám, Cseke Domokos névnapjára gépeltem le annak idején, 15 éves koromban.


Nagyapám kereskedelmi iskolai földrajztanár volt világéletében, ő szerettette meg velem a térképolvasást, az útleírásokat, a tájképek, bélyegek gyűjtésének mélyebb értelmét, az asztalosságot, mindenféle barkácsolást. Mindent összevetve: az aktív életet.


Amikor ajándékomat készítettem, már ágyban fekvő, roskatag beteg volt: baloldali szélütés érte a kolozsvári állomáson, amikor kiránduló iskolásokat kísért volna el egy több napos Kárpát-túrára. Úgy hozták haza idegenek, s a fél oldalára béna ember aztán közel két évtizeden át nyomta az ágyat. Hol jobban lett, és segítséggel néhány lépést is tudott tenni, hol rosszabbodott a helyzete, a végén már csak a szemét tudta forgatni és néhány érhetetlen szót motyogni.


Élete utolsó éveiben derült ki: agydaganat okozta a lebénulást,s koponyalékeléssel hirtelen megszűnt az agyra nehezedő nyomás, pár hónapon át szinte újjászületett, az aranylakodalmát például széken ülve töltötte gyermekei és unokái körében, s a fényképezőgép elé is odaült nagymamával, hogy az ünnepi fotó elkészülhessen. Hogy aztán nemsokára, gyors lefutással a rák kimondja a végső szót: volt, nincs Nagyapa.


Nagymama, bármennyire is megsiratta, tulajdonképpen felszabadult e halállal. Azelőtt rabja és kizárólagos kiszolgálója volt egy magatehetetlen embernek.


Visszatérve a versekre: büszke voltam rá, hogy a verseket gépelve tudtam átadni, levélkoszorús rajzolt díszítéssel körítve neki. Tőle kaptam az első nyilvános elismerést. Ami néhány halk dünnyögésből állt és fejének alig észrevehető remegéséből, amit akár igenlésnek is fel lehetett fogni.(Most elgondolkozom: ugyan, mit is mondhatott volna azokra a korrekt kis klapanciákra...)

Dali Sanyi elment

Fotó Hlavathy Károly

Csak úgy. 


Ahogy 1968-ban is tette. Amikor egyik napról a másikra kilépett az Ifjúmunkás életéből. És megalapított egy új lapot, a Megyei Tükröt. (Amit ő igazából Háromszéki Tükör-nek szeretett volna nevezni, de a megye névadásával bajok lettek, a Háromszékből Kovászna megye lett, s a lapból Megyei Tükör...)


Féltékenyen fájt a kilépése. Azzal a tudattal hagytam ott Kolozsvárt, hogy mellette leszek, a második apám lesz, és az árnyékában szépen fogom gyomlálni, mindenek előtt újságírói-írói tapasztalatom alapján a szerkesztőségi kéziratokat, ő pedig, ahogy eddig is tette, somolyogva és székelyesen ravaszkodva elegyengeti a fejünk fölött a viharfelhőket, puszta kézzel kivédi a cikázó villámokat. Erre a szimbiózisra voltam berendezkedve, és akkor tessék!

Vissza a kezdetekhez?

Ági hugom az Urszu 2 udvarán, az előkertben,
egy hecserlibokor tövében kedvenc babájával

Ismét többen kérdezik, kíváncsian, majdhogynem rejtélyre éhesen: mi bújuk meg az urszu2 blog-elnevezés mögött? Miért épp ez a magyarul írt román szó - amely medvét jelent, de tudjuk, hogy a kerékbetört, Horeának mondott erdélyi román parasztlázadónak is ez volt a családneve -, ráadásul a hozzá ragasztott kettőssel?


A blog indításának napjaiban 2008. szeptember 9-én rövid jegyzetben megemlítettem, hogy az Urszu 2 tulajdonképpen az egykori, egyik kolozsvári lakásunk címe. Van ott egy fotó is arról a házról, amibe akaratunk ellenére, társadalmi kényszer hatására költöztették hét tagú családunkat, az addigi 3 szobából 2 szoba konyhába, s anélkül, hogy szüleink egyáltalán véleményt mondhattak volna arról, hogy kedvükre való ez a lépés vagy sem?


Igaz, gyermekfejjel nehezen értettük meg, mi is történt velünk. Láttuk, hogy a Sétatér és környékének világát fel kell adnunk a Fellegvár közelségéért, mert az Urszu utca - nekünk az magyar szó volt, hiába, hogy egy román személyiség után kapta az elnevezését - több éles kanyart vetve, egyenesen nekifutott az agyagos dombnak, amelyen keskeny, kitaposott ösvényen lehetett felkapaszkodni a Fellegvár gerincére, ahonnan messzire el lehetett látni egyik oldalon Kolozsvár elterülő házrengetege és a Szamos völgye fölött, a másik oldalon a vasútállomás és környéke, a Bács felé vezető vasúti pálya és országút szövevényére láthattunk, majd egy iramodással a gerincen, percek alatt a Törökvágáshoz, majd a Hójába értünk.

Feledékenységünk ősze

Dan Culcer barátom szeptem-berben ismét Romániá-
ban járt, ezúttal megvédte dolgozatát Marosvásár-
helyen, majd hazautazott Párizsba. Mikor már minden akadályon túl volt, az alábbi levéllel lepett meg:


"Nagyon rövid időt töltöttem Marosvásárhelyen. Legalább tíz sorozat-
nyi ügycsomó fényképét kellett átnéznem a levéltárban. Így aztán nem tudtalak fölhívni, mert ezúttal nem volt internethozzáférésem sem.


Furcsa meglepetés ért az Utópiával. Észrevettem, hogy hiányzik mind a két változatból az első szöveg, aminek éppenséggel Utópia a címe. Az, amelyik így szól:


«Intru aceasta fericire nesfârşită
O, rătăcirea mea minoritară, 
Cresc zărzării şi ghimpii şi-i lăsară
În limba mea amară şi coclită.


Să ne ferim şi ochii de risipă,
Închişi, cu mâinile pe piept, să-i ţinem
Şi chiar suflarea oarbă s-o reţinem
Când construim această lume-n pripă.»

"Na, milyen volt?"

Utazás * Ádám Gyula fotója

Ilyen és ehhez hasonló kérdések vártak a neten, mikor hazatértem marosvásárhelyi portyámról.


Ahová, ugye, azért merészkedtem, hogy megmutassam magam vékonyka verseskönyvem mellett, hozzája csatolva, mintegy illusztrációként, felolvasva egy-két-három-négy verset a nagyérdeműnek, aki a Bolyai utcában lévő unitárius egyházi tanácsteremben tiszteletét tette. Méghozzá november 11-én, du. 17 órakor.


A helyek megteltek, a rendezvény nagyjából két óráig tartott, furcsán eredeti happeningek zajlottak le egy-egy könyv kapcsán. Az még hagyján, hogy Dsida Jenő istenes versgyűjteményét Kilyén Ilka mutatta be igen szép szavalatokkal (sajnos, erőteljes háttérzajjal a terem utolsó sorai felől), meg hát én is szimplán verset olvastam, de már Lőrinczi László több megjelent munkájához Jánosházy György érkezett segítségül, aki iskolatársa volt a szerzőnek és  a kilencven évesek fakuló emlékezetét hozta körünkbe, meglepően erőteljes élniakarással és memóriával. Mindenek előtt a műfordító Lőrinczit méltatta...

Díjak a Sikoly-tól

Tavaly nem szóltam róla, mert valahogy nem tartottam elég fontosnak szóba hozni, hogy annyi sok-sok évtized után végre, rám mosolygott a szerencse és nyerő lehettem egy irodalmi pályázaton.


Ehhez persze, két dolog szükségeltetett mindjárt:


1. hogy részt vegyek a pályázaton
2. a pályázatnak is olyannak kellett lennie, amelynek a mezőnyében minden nehézség nélkül kitűnhetek.


Mivel ez a két tényező oly sokáig egyszerűen nem jött össze, törvényszerű volt, hogy a babérok is máshová kerültek.


Tavaly tavasszal azonban a vajdasági Sándor Zoltán a 2004 óta megjelenő muzslai irodalmi folyóirat, a Sikoly rendezte ünnepi rövidpróza és esszé pályázatára kaptam meghívást, amelyet ismertettem az urszu2-őn, majd továbbítottam néhány barátomnak is. Közülük Elekes Feri s jómagam kaptunk valamiféle elismerést a pályázat lezártával, pályamunkáink megjelentek a folyóirat ünnepi számában és egy szerény, ám annál becsesebb - helyi irodalmi termést tartalmazó - könyvcsomag boldog tulajdonosai lettünk.


Az idén újra megismétlődött a "táncra kérés": 

A kolozsvári Polis Kiadó a marosvásárhelyi könyvvásáron

Most megjelent verseskötetem borítója elölről-hátulról

(A Népújság 2010. november 6-i, szombati számának Múzsa c. mellékletéből)


Dávid Gyula, a kiadó vezetője nyilatkozik lapunknak: 


- Az idei könyvvásárra a következő kiadványokkal jelentkezünk: Csôgör Lajos börtönévei (1949-1955). Összeállította és a bevezető visszaemlékezést írta Csőgör István. Benkő Samu kísérő tanulmányával, DVD-melléklettel. Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzora, a második világháború utáni évek romániai magyar közéletének kimagasló személyisége 1949-1955 között egy utólag meghozott adminisztratív ítélet következményeként, majd egy hazaárulási per vádlottjaként hat évet töltött különböző romániai börtönökben. 1994-ben készült vele az a nagyszabású videointerjú, amelyből a börtönéveit visszaidéző, mintegy két órát kitevő rész olvasható ebben a kötetben (és tekinthető meg a mellékelt DVD-lemezen). A kötet végén néhány alapdokumentum fakszimilében is megtalálható.


Másik könyvünk bizonyára nagy sikernek örvend majd. Az Estharangok. Dsida Jenő vallásos versei Deák Ferenc grafikáival jelent meg. Dsida Jenő költészetének egyik meghatározó témája a hit, a valláshoz és annak örök értékeihez való kötődés. Éteri és mégis emberi ez a viszony az Örökkévalóval, s közöttünk való létének földi jelképeivel: a templommal, a harangzúgással, a szentekkel, akik egyfajta hidat képeznek számunkra a Feléje való törekedésünkben. Jelen kötetben Dsida 38 verse olvasható, ezek közül került ki az a 19, amelyek a grafikust a gondolatokat kifejező alkotásokra ihlették. A kivételes gonddal készült kötettel a Polis Könyvkiadó a 75 éves Deák Ferencet is köszöntötte. 

Privát huszadik század

(A Fortepan-projektről)

Kellett néhány megszállott ember, akik lomtalanításkor a budapesti kukákban turkálva ötletszerűen kimenekítsék a halálra ítélt személyes fényképgyűjteményeket, családi irattárakat. A lelkes "kukázók" azóta 30-40 ezres gyűjteményt kapartak össze olyan amatőr felvételekből, melyek a privát szféra látószögéből és élménytárából láttatják ugyanazt a folyamatot, amit mi történelemnek nevezünk.




Csakhogy amíg a történelem hivatalos verziójához mostanig jobbára nyilvános, protokolláris eseményekről készült felvételek álltak rendelkezésünkre, a Fortepan-projekt megálmodói - Szepessy Ákos és Tamási Miklós - közel húsz évnyi minden rendszer nélküli gyűjtőmunka után, 2009-ben úgy döntöttek, hogy a hozzávetőleges időrendbe állított kollekciójukat közhasznúvá teszik.

"Mint egy gonosztevő..."

Kivártam egy napot, hogy leülepedjen bennem mindaz, amit Elekes Feri a blogjában az itt elmesélt és be is mutatott riportfilmmel kapcsolatosan leírt. Mert ha azon melegében ülök le, biztosan hosszasan szólok, magyarázkodom, érvelek, pontosítok.


Elmúlt egy nap és már-már oda jutottam, hogy minek is szólni? Hiszen ha így látja, így látja, nincsen ebben semmi rendkívüli, sem természetellenes. A riportfilm elkészült, azt meg lehet nézni, egyszer, kétszer, ahányszor akarja az ember és lehet róla véleményt formálni. A Ferié pedig az, amit megírt a Cseke c. bejegyzésben. Tudomásul veszem. Én lehetenék az utolsó, aki azt mondhatja: igaza van, a film kijátszott engem magam ellen. Még ha történetesen így is lenne igaz. 


Mindez hozzátartozik a nyilvánossághoz. Az is, amit a riportban rólam mutattak, amit elmondtam s ahogy elmondtam. És az is, amit Feri elmondhatott. Helyben vagyunk: szabadon lehet beszélni, mert kiengedtem a szellemet a palackból. Tiszteletben tartom mindkét véleményt. Így látják - hát így látják. Ha a tükörnek szeretnék továbbra is élni, akkor most továbbra is mardosna belül valamiféle hiú berzenkedés. De az leapadt tegnap óta.


Ma már csak ez a bejegyzés maradt belőle.