Mézes Etelka, Kisjenőről

Bodor Zsolt: Téli dermedtség

1994-ben a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. hétvégi mellékletében közöltünk két verset Mézes Etelkától, az alábbi pár beajánló sorral:


"Mézes Etelka nem tartozik azon tollforgatók közé, akik bekerültek a lexikonokba. Egész egyszerűen azért nem, mert nagyjából csak a saját örömére / bánatára írt verset. A Köröskisjenőn élő asszony már a harmincas években is tollat fogott, s ahogyan jónak gondolta, úgy vetette papírra érzéseit. Műkedvelőségében is figyelemreméltó néhány alkotása. Tétován beküldött bemutatkozó darabjai közül egy 1972-es és egy 1993-as alkotást közlünk. Kései bátorításként. "


Azóta Mézes Etelka nevével csak egyszer találkoztam az erdélyi sajtóban: tésztarecepteket küldött be Kisjenőről a Nyugati Jelennek, melyeket a szerkesztők szorgalmasan közzé is tettek. (Cseke Gábor)


Virágvasárnap


Kezedben szentelt barkaág,
Ajkadon esdő, hő imák...
Hozsannázol te is a néppel
És részt veszel az ünneplésben.
És holnap Krisztust megfeszíted,
Eszméidet pokolra hinted
Más Istent keresel magadnak
S vége a virágvasárnapnak.


(Köröskisjenő, 1972)


Séta a hóban


Járok a csendben
a havas magányban
szívdobogásom hallgatom.
Semmi nem mozdul,
az ág se rezdül
- Egy halott madár
fekszik a havon...


(Köröskisjenő, 1993)

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (78)

Szentpéteri József alkotása (második
cikkünkhöz)

Raguzában
1933 november


Susak és Raguza között a hajón Felix Salten arról beszélt, hogy a helyzet nagyon kényes a német kérdés miatt, könnyen felbomolhatik benne az egész Pen-világszövetség, pedig fennmaradására nagy szükség van. Vigyázni kell tehát a határozatok hozatalával. Crémieux viszont már Raguzában azt mondta, hogy nevetségessé teszi magát az egész Pen-szervezet, ha nem foglal el erőteljes állást a németországi dolgok miatt. Mikor aztán a vitára és határozathozatalra került a sor, kiderült, hogy Saltennek lett igaza: vigyáztak a határozat hozatalával.
A franciák beadták elég erős hangú javaslatukat, de aztán előtérbe lépett a Pen sorsa miatti aggodalom, tehát összeültek a német delegációval tárgyalni, annyira megszelidítették javaslatukat, hogy a németek is beleegyezhettek. Vagyis ugyanaz történt, ami a diplomáciai összejöveteleken, Genfben és más városokban szokott történni: sok alkudozás után olyan határozatra jutottak, amely elméletileg fentart vagy elvet, de minden gyakorlati következmény nélkül.
Az írók a politikusoktól tanultak. Kompromisszummal vitték át a vizen a kecskét úgy, hogy azért a káposztában se essék kár. Tetejében még azt is kivánták, franciák és németek együtt, hogy a határozó javaslatot, melyben megállapodtak, fogadják el vita nélkül, vagyis az ügyet vonják ki a kongresszusi kritika hatásköréből.
Hogy az utóbbi nem sikerült, az Wells műve volt, aki a vita mellőzésére vonatkozó kivánságban elnöki hatalmának korlátozását látta s minden áron, még Toller akarata ellenére is meg akarta adni a szót Tollernek. Emiatt vonultak ki a németek a teremből míg a franciák tartózkodtak a saját javaslatukról való szavazástól. A javaslatot a többiek megszavazták s ami azután történt, Schalom Asch és Toller felszólalása, az már csak líra volt, szép beszédek, következmények nélkül, Toller nagy szónoki sikere, amely megmutatta, hogy a kongresszus olyan határozatot hozott, amely nem egyezik meg a kongresszusi tagok érzületével.
Ebből az a tanulság származik, hogy kongresszusok nem alkalmasak elvi jelentőségű aktuális kérdések eldöntésére. Amint egy plénum elkezd valami vitás kérdést tárgyalni, rögtön felmerülnek a nézeteltérések, melyeket csak megalkuvásokkal lehet elintézni s a megalkuvással elintézett ügyek soha sincsenek elintézve. A Pen alapelvei szerint logikailag egyetlen út lett volna lehetséges.
Meg kellett volna vizsgálni, nem történt-e a német szekcióban olyasvalami, ami a szövetség szellemével és szabályaival ellentétes, tett-e, vagy legalább igyekezett-e tenni valamit a német szekció az íróknak és a szellem más embereinek világfelfogásuk, politikai magatartásuk, származásuk miatti üldözése ellen s a kérdésekre adott feleletekből le kellett volna vonni a konzekvenciákat. Dönteni kellett volna arról, hogy maradhat-e a szövetség tagja olyan szekció, amely nem áll azoknak az elveknek az alapján, melyek a szövetség magvát teszik és létjogát adják.

Hat szerző - több kiadvány

Balról jobbra az asztalnál: Dávid Gyula, Jánosházy György,
Egyed Péter, Ungvári-Zrínyi Imre

(Avagy a Népújság nem tágít)


Pontosabban Bölöni Domokos, aki ugyanolyan bulldog-makacssággal csípi és visz végig egy témát, amíg azt teljesen kimeríti, akár csak a legjobb újságírók. Az már csak a ráadás, hogy jótollú szerző: a kettő együtt, a kimerítő érdeklődés és a formázás a jó tudósító ismérvei.


Könnyű nekem ilyet állítani, hiszen most olyan tudósítás kapcsán dicsérem a barátomat, ami rólam is szól, tehát kéz kezet mos és kölcsönösen vállat vereget - ezt így is fel lehet fogni, ha nagyon akarjuk. De ha nem, akkor marad az első értelmezés.


Azután, hogy olyan alaposan beharangozta - egy Dávid Gyulával készített interjú révén - a Polis könyvkiadó könyvbemutató rendezvényét a november eleji Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron, most ugyancsak az ő tollából olvashatjuk a Népújságban az esemény krónikáját is.

"A könyvhét első napján mutatta be néhány újdonságát a kolozsvári Polis Kiadó. Dsida Jenő három versét Kilyén Ilka színművésznő adta elő mély beleéléssel. A költő Estharangok - Dsida Jenő vallásos versei Deák Ferenc grafikáival című kötetéről Dávid Gyula igazgató beszélt. 

- Deák Ferenccel 22 éven át szolgáltam. A könyvvel a neves erdélyi grafikusművészt köszöntötte hetvenötödik születésnapja alkalmából a Polis Kiadó. Az illusztrációk tárgya a tragikusan korán elhunyt költő, Dsida Jenő mintegy negyven vallásos témájú költeménye. A rajzok a versek grafikai újrateremtései. 

Cseke Gábor Szerpentin vándora című könyvének "szigorúan válogatott versei" az1967 és 2010 közötti időtávot ölelik fel. Ezt a könyvet is ugyanolyan igényességgel szerkesztette meg, mint tavaly megjelent önéletrajzi vallomását, a Jelentések magamrólt. - Miközben visszaemlékezéseimet írtam, emlékeimet rendezgettem: a verseimet is végigpörgettem, és hát annak a munkának ez a "mellékterméke" - hallottuk a költőtől, aki négy verset olvasott fel a friss kötetből. Idézet a címadó versből: "hórihorgas alak távolodik egyre / kezében könyvvel ballag a hegyre / az úton / én látom őt de ő már nem lát engem / mögötte járok gyorsuló ütemben / a csúcson". 

Vonatozásaim

Elébb csak összefogóztunk testvéreimmel, egymás mögé állva, mintha vagonok lennénk. Egyikünk lett a mozdony, aki legelől állt (ha éppen nem tolatott), az a kezeivel ütemesen utánozta a dugattyú körkörös előre-hátra mozgását. Jó volt, mert oda utaztunk, ahová éppen akartunk. Vonat voltunk, de nem volt szükségünk sínre. Se szénre, se gőzre. Mi voltunk a kalauz, az utasok, a mozdonyvezető - maga az egész vasút, cakkumpakk.


Később, mikor az Urszu 2-be kerültünk, odáig fejlődtünk, hogy az ebédlőasztal mellőli magas támlás székeket raktuk egymás mögé: azok lettek a vagonok, mi pedig kényelmesen elterpeszkedtünk rajtuk. Az első szék lett a mozdony, azon ült a mozdonyvezető - mindig másik. Egy idő után a mozdony utáni székeket leterítettük egy pokróccal, s akkor már külsőleg is kezdtünk nagyon hasonlítani egy szerelvényhez.


Varázsos órák voltak ezek. Mi gondolatban csak robogtunk, mit sem törődtünk azzal, hogy közben egy helyben állunk, egy homályos, hatalmas szoba közepén, csak az elképzelt tájakat láttuk, talán még a füstöt is éreztük, mely a kiáramló, sistergő gőzzel keveredett...


Ébren, álmomban minden vonzott, ami a vasúttal kapcsolatos. Ünnep volt, amikor valakit kikísértünk az állomásra vagy éppen várni kellett ott, ünnep, ha sikerült nagyapámat rávennem, hogy elsétáljon velem a kolozsvári állomás vágányai fölött átívelő repülőhídra, amelyről minden összezsugorodva, játékszerként, a lábunk alatt megszelídülni látszott. Végignézhettük, felülről a be- és kigördülő személy és tehervonatokat, a rendezőpályaudvaron összeálló szerelvényeket, a fűtőházból érkező, sípoló mozdonyokat, a váltókat kenegető vasutasokat, a sínek mentén vizsgálódó, hosszúnyelű kalapáccsal és kis jelzőzászlókkal járkáló baktereket, a sínek között keresztülbukdácsoló kóbor kutyákat...


Ünnep volt, valódi ünnep volt minden vonatozásunk.

Domokos nagyapám

Egyetemi előmenetelt igazoló papír
1909/10-ből

Miközben 2002-ben a Milos könyve bejegyzéseit írtam, az egyik nyári reggelen őszintén megdöbbentett a dolgozószobai rendezés közben talált lelet: érdektelen, jókora halom, az 1980-as évekből származó újságcikkem másolatai közül egyszer csak barnás, gyerekkori éveimre emlékeztető boríték s egy hozzá csípett papírköteg bukkant elő.


Jobban megnéztem a hajnali félhomályban: az elmosódott, alig látható gépiraton első verseimet fedeztem föl, amelyeket nagyapám, Cseke Domokos névnapjára gépeltem le annak idején, 15 éves koromban.


Nagyapám kereskedelmi iskolai földrajztanár volt világéletében, ő szerettette meg velem a térképolvasást, az útleírásokat, a tájképek, bélyegek gyűjtésének mélyebb értelmét, az asztalosságot, mindenféle barkácsolást. Mindent összevetve: az aktív életet.


Amikor ajándékomat készítettem, már ágyban fekvő, roskatag beteg volt: baloldali szélütés érte a kolozsvári állomáson, amikor kiránduló iskolásokat kísért volna el egy több napos Kárpát-túrára. Úgy hozták haza idegenek, s a fél oldalára béna ember aztán közel két évtizeden át nyomta az ágyat. Hol jobban lett, és segítséggel néhány lépést is tudott tenni, hol rosszabbodott a helyzete, a végén már csak a szemét tudta forgatni és néhány érhetetlen szót motyogni.


Élete utolsó éveiben derült ki: agydaganat okozta a lebénulást,s koponyalékeléssel hirtelen megszűnt az agyra nehezedő nyomás, pár hónapon át szinte újjászületett, az aranylakodalmát például széken ülve töltötte gyermekei és unokái körében, s a fényképezőgép elé is odaült nagymamával, hogy az ünnepi fotó elkészülhessen. Hogy aztán nemsokára, gyors lefutással a rák kimondja a végső szót: volt, nincs Nagyapa.


Nagymama, bármennyire is megsiratta, tulajdonképpen felszabadult e halállal. Azelőtt rabja és kizárólagos kiszolgálója volt egy magatehetetlen embernek.


Visszatérve a versekre: büszke voltam rá, hogy a verseket gépelve tudtam átadni, levélkoszorús rajzolt díszítéssel körítve neki. Tőle kaptam az első nyilvános elismerést. Ami néhány halk dünnyögésből állt és fejének alig észrevehető remegéséből, amit akár igenlésnek is fel lehetett fogni.(Most elgondolkozom: ugyan, mit is mondhatott volna azokra a korrekt kis klapanciákra...)

Dali Sanyi elment

Fotó Hlavathy Károly

Csak úgy. 


Ahogy 1968-ban is tette. Amikor egyik napról a másikra kilépett az Ifjúmunkás életéből. És megalapított egy új lapot, a Megyei Tükröt. (Amit ő igazából Háromszéki Tükör-nek szeretett volna nevezni, de a megye névadásával bajok lettek, a Háromszékből Kovászna megye lett, s a lapból Megyei Tükör...)


Féltékenyen fájt a kilépése. Azzal a tudattal hagytam ott Kolozsvárt, hogy mellette leszek, a második apám lesz, és az árnyékában szépen fogom gyomlálni, mindenek előtt újságírói-írói tapasztalatom alapján a szerkesztőségi kéziratokat, ő pedig, ahogy eddig is tette, somolyogva és székelyesen ravaszkodva elegyengeti a fejünk fölött a viharfelhőket, puszta kézzel kivédi a cikázó villámokat. Erre a szimbiózisra voltam berendezkedve, és akkor tessék!

Vissza a kezdetekhez?

Ági hugom az Urszu 2 udvarán, az előkertben,
egy hecserlibokor tövében kedvenc babájával

Ismét többen kérdezik, kíváncsian, majdhogynem rejtélyre éhesen: mi bújuk meg az urszu2 blog-elnevezés mögött? Miért épp ez a magyarul írt román szó - amely medvét jelent, de tudjuk, hogy a kerékbetört, Horeának mondott erdélyi román parasztlázadónak is ez volt a családneve -, ráadásul a hozzá ragasztott kettőssel?


A blog indításának napjaiban 2008. szeptember 9-én rövid jegyzetben megemlítettem, hogy az Urszu 2 tulajdonképpen az egykori, egyik kolozsvári lakásunk címe. Van ott egy fotó is arról a házról, amibe akaratunk ellenére, társadalmi kényszer hatására költöztették hét tagú családunkat, az addigi 3 szobából 2 szoba konyhába, s anélkül, hogy szüleink egyáltalán véleményt mondhattak volna arról, hogy kedvükre való ez a lépés vagy sem?


Igaz, gyermekfejjel nehezen értettük meg, mi is történt velünk. Láttuk, hogy a Sétatér és környékének világát fel kell adnunk a Fellegvár közelségéért, mert az Urszu utca - nekünk az magyar szó volt, hiába, hogy egy román személyiség után kapta az elnevezését - több éles kanyart vetve, egyenesen nekifutott az agyagos dombnak, amelyen keskeny, kitaposott ösvényen lehetett felkapaszkodni a Fellegvár gerincére, ahonnan messzire el lehetett látni egyik oldalon Kolozsvár elterülő házrengetege és a Szamos völgye fölött, a másik oldalon a vasútállomás és környéke, a Bács felé vezető vasúti pálya és országút szövevényére láthattunk, majd egy iramodással a gerincen, percek alatt a Törökvágáshoz, majd a Hójába értünk.

Feledékenységünk ősze

Dan Culcer barátom szeptem-berben ismét Romániá-
ban járt, ezúttal megvédte dolgozatát Marosvásár-
helyen, majd hazautazott Párizsba. Mikor már minden akadályon túl volt, az alábbi levéllel lepett meg:


"Nagyon rövid időt töltöttem Marosvásárhelyen. Legalább tíz sorozat-
nyi ügycsomó fényképét kellett átnéznem a levéltárban. Így aztán nem tudtalak fölhívni, mert ezúttal nem volt internethozzáférésem sem.


Furcsa meglepetés ért az Utópiával. Észrevettem, hogy hiányzik mind a két változatból az első szöveg, aminek éppenséggel Utópia a címe. Az, amelyik így szól:


«Intru aceasta fericire nesfârşită
O, rătăcirea mea minoritară, 
Cresc zărzării şi ghimpii şi-i lăsară
În limba mea amară şi coclită.


Să ne ferim şi ochii de risipă,
Închişi, cu mâinile pe piept, să-i ţinem
Şi chiar suflarea oarbă s-o reţinem
Când construim această lume-n pripă.»

"Na, milyen volt?"

Utazás * Ádám Gyula fotója

Ilyen és ehhez hasonló kérdések vártak a neten, mikor hazatértem marosvásárhelyi portyámról.


Ahová, ugye, azért merészkedtem, hogy megmutassam magam vékonyka verseskönyvem mellett, hozzája csatolva, mintegy illusztrációként, felolvasva egy-két-három-négy verset a nagyérdeműnek, aki a Bolyai utcában lévő unitárius egyházi tanácsteremben tiszteletét tette. Méghozzá november 11-én, du. 17 órakor.


A helyek megteltek, a rendezvény nagyjából két óráig tartott, furcsán eredeti happeningek zajlottak le egy-egy könyv kapcsán. Az még hagyján, hogy Dsida Jenő istenes versgyűjteményét Kilyén Ilka mutatta be igen szép szavalatokkal (sajnos, erőteljes háttérzajjal a terem utolsó sorai felől), meg hát én is szimplán verset olvastam, de már Lőrinczi László több megjelent munkájához Jánosházy György érkezett segítségül, aki iskolatársa volt a szerzőnek és  a kilencven évesek fakuló emlékezetét hozta körünkbe, meglepően erőteljes élniakarással és memóriával. Mindenek előtt a műfordító Lőrinczit méltatta...

Díjak a Sikoly-tól

Tavaly nem szóltam róla, mert valahogy nem tartottam elég fontosnak szóba hozni, hogy annyi sok-sok évtized után végre, rám mosolygott a szerencse és nyerő lehettem egy irodalmi pályázaton.


Ehhez persze, két dolog szükségeltetett mindjárt:


1. hogy részt vegyek a pályázaton
2. a pályázatnak is olyannak kellett lennie, amelynek a mezőnyében minden nehézség nélkül kitűnhetek.


Mivel ez a két tényező oly sokáig egyszerűen nem jött össze, törvényszerű volt, hogy a babérok is máshová kerültek.


Tavaly tavasszal azonban a vajdasági Sándor Zoltán a 2004 óta megjelenő muzslai irodalmi folyóirat, a Sikoly rendezte ünnepi rövidpróza és esszé pályázatára kaptam meghívást, amelyet ismertettem az urszu2-őn, majd továbbítottam néhány barátomnak is. Közülük Elekes Feri s jómagam kaptunk valamiféle elismerést a pályázat lezártával, pályamunkáink megjelentek a folyóirat ünnepi számában és egy szerény, ám annál becsesebb - helyi irodalmi termést tartalmazó - könyvcsomag boldog tulajdonosai lettünk.


Az idén újra megismétlődött a "táncra kérés":