Szonda Szabolcs barátom Karácsonyi könyvböngészde / Vándorlás, Erdély, világ címmel négyes recenziót közölt az Új Magyar Szó karácsonyi Színkép mellékletében. Ebben nem kevesebb, mint 2 könyvemről "rántja le a leplet", amit szívből köszönök neki. Alább az írásnak ezeket a részeit mazsoláztam ki.
*
Tavaly megjelent, nehezebben meghatározható műfajú, napló, dokumentumregény és líra ötvözetét nyújtó, „élveboncoló” könyve, a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben után Cseke Gábor ugyancsak a kolozsvári Polis Kiadónál jelentkezett nemrég új kötettel, a Szerpentin vándora című verscsokorral. Alcíme szerint „szigorúan válogatott versek” ezek az 1967–2010 időszakból, és egyféleképpen a válogatások válogatása, hiszen a szerzőnek 2004-ben már jelent meg az 1967–2004 időszak lírai termését szemléző könyve.
Az idei, valóban szigorú (hiszen friss termésből is merítő, ám így is csak 100 oldalas) szelekciót vélhetően ugyanaz a szerzői szándék és indíttatás hozta létre, amely a jelzett, szabálytalan memoárkönyvet, ily módon annak lírai széljegyzeteiként is olvashatók darabjai.
Azonban, természetesen, önmagukban és egymáshoz kapcsolódóan is, láncolatukból – amely a szerzőre jellemző sajátos módon fejt fel és idéz meg a jelképesbe és metaforikusba a lehető legtermészetesebb módon átlényegülő köznapi történéseket, mozzanatokat, arcokat és tetteket a személyes és kollektív (közel)múltból – az egyszerre könnyed és súlyos „önkommentárok” érzékletes sora bontakozik ki, az önértelmezés folyamatos igénye és kényszere mentén, hiszen – a címadó verssel szólva – „az életút sosem kész regény / annyi minden felülírja”...
*
Szeptember végén a Színképben interjút közöltünk az idén hetvenedik életévét betöltött, ismert csíkszeredai festőművésszel, Márton Árpáddal. A szöveg egész kötetnyi beszélgetés részét képezte, a Cseke Gábor által készített életinterjú néhány nappal azután kötetben is megjelent – rendhagyó módon, hiszen digitális könyvként került a közönség elé, a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) „polcán” (http://mek.oszk.hu/08700/08705/).
A Színek a palettán beszélgetőkönyv „lapjain” párbeszédet folytatók évtizedes barátsága, meghitt kapcsolata, értő, sok vonatkozásban közös opciókat felvillantó világértelmezése egyszerre teszi bensőségessé és sajátosan elevenné az életutat és -pályát megvilágító, másfél száz oldalas interjút, amely – figyelmes-részletes adatoltsága és gazdag vizuális dokumentáltsága folytán is – végig élményszámba menő olvasmány.
2011. január 5., szerda
2011. január 4., kedd
Múltidéző: Amikor Trianon beintett (80)
 |
| Expedició indul a Mount Everestre |
Nem lehet már tejet ebédelni?
1934 február
Néhány nap óta méltatlankodó emberek jönnek ki a tejcsarnokból, ahol nem akarják őket kiszolgálni. Budapest polgármestere ugyanis rendeletet adott ki, melyben megtiltja, hogy a tejcsarnokokban helyben fogyasztó közönséget szolgáljanak ki... Érthetetlen ez a rendelkezés, mert az utóbbi években egyre nagyobb tömegek jutottak olyan kedvezőtlen anyagi viszonyok közé, hogy egy-egy pohár tej legyen az ebédjük, vagy a vacsorájuk. Az antiszociális tilalom most elkergeti a tejcsarnokból a 8-10 fillérért étkező elszegényedett emberek tömegeit. Különösen a nagyobb ipari üzemek és a főiskolák tájékán kelt viharos elégedetlenséget a polgármester rendelete.
Mit jelent a római paktum
1934 március
Mit jelent Magyarországnak a római megállapodások politikai része, az a jegyzőkönyv, amelyet az európai történelem tegnaptól kezdve a római paktum néven ismer? Mit várhatunk tőle, milyen reményeket fűzhetünk hozzá?
A külpolitika bonyolult játék s minden egyes fordulata évtizedekig tarthat. a másfél évtized alatt, amíg Trianontól a római paktumig eljutottunk, igen változatos fejlődést futott be a háború utáni Európa. A békeszerződéseket követő zavaros és nyomorúságos időben elsőnek a diadalmas Franciaország igyekezett a győztes államokat erős százalékkal magához fűzni.
Ehhez a francia vezetés alatt álló csoporthoz tartozott Lengyelország s a kisantant három állama, amelyek a pénzbeli segítséggel fegyverszállítmányokkal a katonai szövetséggel kapcsolt magához. A győztes államok közül elsőnek Németország igyekezett kitörni a francia körből, az 1921-ben megkötött rapallói szerződéssel, amely a francia imperializmus által fenyegetett Oroszország és Németország között alapozta meg a politikai és gazdasági érdekközösségét.
Franciaország három kisebb keleti szövetségese viszont erős katonai és politikai szövetségre lépett egymással Benes cseh miniszter politikai vezetése alatt, elsősorban Magyarország ellen. Az így elszigetelt magyar állam ebből a fenyegető gyűrűből szabadult ki az olasz-magyar szerződéssel, amelyet Bethlen István és Mussolini írtak alá.
A háborúelőtti két nagyhatalmi csoport a Hármas Szövetség és az antant helyét így foglalták el az európai államok kisebb-nagyobb csoportjai, melyeknek tagjait közös politikai és gazdasági érdekek fűztek egymáshoz. Hitler és a horogkereszt győzelme óta ebben a csoportosulásban erős eltolódások zajlanak le, Németország és Oroszország eltávolodtak egymástól, a moszkvai kormány ma már nem a franciák, hanem a németek támadásától tart. Viszont Oroszország és Franciaország, az új német birodalomtól való félelmükben közeledtek egymáshoz. Lengyelország és Oroszország viszonya is igen barátságossá változott, s a szovjetkormány sorban megnemtámadási szerződéseket kötött a franciákkal, a lengyelekkel s a kisantant három államával. A lengyel kormány egy lépéssel továbbment s nem bízva a francia köztársaságnak a belső zavarok óta bizonytalanná vált támogatásában, tíz évre szóló megnemtámadási szerződést kötött a németekkel s igyekszik a saját biztonságát keletről-nyugatról egyaránt megvédeni.
Az osztrák állam súlyos belső válsága a mozgalmas diplomáciai eltolódásokat meggyorsította. Olaszország és Németország bizalmas együttműködés után feszült viszonyba kerültek. Németország Ausztriát bekebelezni, vagy legalább gleichschaltolni, horogkeresztessé tenni igyekszik, míg a római kormány életbevágó érdekének tekinti Ausztria függetlenségének megvédését, hogy az erős német hatalom ne kerüljön közvetlen szomszédságába az Alpesek gerincén. A szorongatott helyzetbe került Csehszlovákia bizonytalanul kapkod jobbra-balra, két szövetségese Jugoszlávia és Románia, barátságos pillantásokat vet Németország felé, s ezzel észrevehetően lazítja az ország az eddig olyan bizalmas szálakat, amelyek Franciaországhoz fűzték.
Megmozdult az európai államrend impozáns épülete, repedezni kezd a büszke bástya, amelyet Versaillesben és Trianonban építettek, s közeleg az idő, amikor nem lehet tovább halasztani az európai népek társaséletének új rendjét: a revíziót!
Akkor, amikor körülöttünk minden recseg és ropog, amikor régi szövetségesek oldódnak s újak szövődnek Európában, nem szabad, hogy kis és gyenge állam, mint Magyarország, egyedül maradjon s előre kell gondoskodni arról, hogy barátunk, társunk, szövetségesünk álljon mellettünk a szükség órájában, aki tanáccsal, tettel siet - ha kell - segítségükre. Azért fűztük az eddiginél szorosabb baráti viszonyt, amely bennünket Olaszországhoz és Ausztriához kapcsol. A római paktum azt jelenti, hogy amíg a francia szövetségi rendszer lazul és lelkileg bomlik, addig a mi kapcsolatunk a mi barátainkkal erősödnek.
A római paktum tehát a magyar állam nemzetközi súlyának a megszilárdulását jelenti, főleg azért is mert Franciaország, amely eddig politikailag velünk szemben állott, nem emel kifogást a magyar-olasz-osztrák kapcsolatok megszilárdítása ellen.
Ez a római paktum történeti és politikai jelentősége, Nem-befejezést jelent és a szerződés, csak egy lépést előre, egy lépést azon az úton, amely a felszabadulás, a megkönnyebbülés, a gondok és keservek enyhülése felé vezet.
1934 február
Néhány nap óta méltatlankodó emberek jönnek ki a tejcsarnokból, ahol nem akarják őket kiszolgálni. Budapest polgármestere ugyanis rendeletet adott ki, melyben megtiltja, hogy a tejcsarnokokban helyben fogyasztó közönséget szolgáljanak ki... Érthetetlen ez a rendelkezés, mert az utóbbi években egyre nagyobb tömegek jutottak olyan kedvezőtlen anyagi viszonyok közé, hogy egy-egy pohár tej legyen az ebédjük, vagy a vacsorájuk. Az antiszociális tilalom most elkergeti a tejcsarnokból a 8-10 fillérért étkező elszegényedett emberek tömegeit. Különösen a nagyobb ipari üzemek és a főiskolák tájékán kelt viharos elégedetlenséget a polgármester rendelete.
Mit jelent a római paktum
1934 március
Mit jelent Magyarországnak a római megállapodások politikai része, az a jegyzőkönyv, amelyet az európai történelem tegnaptól kezdve a római paktum néven ismer? Mit várhatunk tőle, milyen reményeket fűzhetünk hozzá?
A külpolitika bonyolult játék s minden egyes fordulata évtizedekig tarthat. a másfél évtized alatt, amíg Trianontól a római paktumig eljutottunk, igen változatos fejlődést futott be a háború utáni Európa. A békeszerződéseket követő zavaros és nyomorúságos időben elsőnek a diadalmas Franciaország igyekezett a győztes államokat erős százalékkal magához fűzni.
Ehhez a francia vezetés alatt álló csoporthoz tartozott Lengyelország s a kisantant három állama, amelyek a pénzbeli segítséggel fegyverszállítmányokkal a katonai szövetséggel kapcsolt magához. A győztes államok közül elsőnek Németország igyekezett kitörni a francia körből, az 1921-ben megkötött rapallói szerződéssel, amely a francia imperializmus által fenyegetett Oroszország és Németország között alapozta meg a politikai és gazdasági érdekközösségét.
Franciaország három kisebb keleti szövetségese viszont erős katonai és politikai szövetségre lépett egymással Benes cseh miniszter politikai vezetése alatt, elsősorban Magyarország ellen. Az így elszigetelt magyar állam ebből a fenyegető gyűrűből szabadult ki az olasz-magyar szerződéssel, amelyet Bethlen István és Mussolini írtak alá.
A háborúelőtti két nagyhatalmi csoport a Hármas Szövetség és az antant helyét így foglalták el az európai államok kisebb-nagyobb csoportjai, melyeknek tagjait közös politikai és gazdasági érdekek fűztek egymáshoz. Hitler és a horogkereszt győzelme óta ebben a csoportosulásban erős eltolódások zajlanak le, Németország és Oroszország eltávolodtak egymástól, a moszkvai kormány ma már nem a franciák, hanem a németek támadásától tart. Viszont Oroszország és Franciaország, az új német birodalomtól való félelmükben közeledtek egymáshoz. Lengyelország és Oroszország viszonya is igen barátságossá változott, s a szovjetkormány sorban megnemtámadási szerződéseket kötött a franciákkal, a lengyelekkel s a kisantant három államával. A lengyel kormány egy lépéssel továbbment s nem bízva a francia köztársaságnak a belső zavarok óta bizonytalanná vált támogatásában, tíz évre szóló megnemtámadási szerződést kötött a németekkel s igyekszik a saját biztonságát keletről-nyugatról egyaránt megvédeni.
Az osztrák állam súlyos belső válsága a mozgalmas diplomáciai eltolódásokat meggyorsította. Olaszország és Németország bizalmas együttműködés után feszült viszonyba kerültek. Németország Ausztriát bekebelezni, vagy legalább gleichschaltolni, horogkeresztessé tenni igyekszik, míg a római kormány életbevágó érdekének tekinti Ausztria függetlenségének megvédését, hogy az erős német hatalom ne kerüljön közvetlen szomszédságába az Alpesek gerincén. A szorongatott helyzetbe került Csehszlovákia bizonytalanul kapkod jobbra-balra, két szövetségese Jugoszlávia és Románia, barátságos pillantásokat vet Németország felé, s ezzel észrevehetően lazítja az ország az eddig olyan bizalmas szálakat, amelyek Franciaországhoz fűzték.
Megmozdult az európai államrend impozáns épülete, repedezni kezd a büszke bástya, amelyet Versaillesben és Trianonban építettek, s közeleg az idő, amikor nem lehet tovább halasztani az európai népek társaséletének új rendjét: a revíziót!
Akkor, amikor körülöttünk minden recseg és ropog, amikor régi szövetségesek oldódnak s újak szövődnek Európában, nem szabad, hogy kis és gyenge állam, mint Magyarország, egyedül maradjon s előre kell gondoskodni arról, hogy barátunk, társunk, szövetségesünk álljon mellettünk a szükség órájában, aki tanáccsal, tettel siet - ha kell - segítségükre. Azért fűztük az eddiginél szorosabb baráti viszonyt, amely bennünket Olaszországhoz és Ausztriához kapcsol. A római paktum azt jelenti, hogy amíg a francia szövetségi rendszer lazul és lelkileg bomlik, addig a mi kapcsolatunk a mi barátainkkal erősödnek.
A római paktum tehát a magyar állam nemzetközi súlyának a megszilárdulását jelenti, főleg azért is mert Franciaország, amely eddig politikailag velünk szemben állott, nem emel kifogást a magyar-olasz-osztrák kapcsolatok megszilárdítása ellen.
Ez a római paktum történeti és politikai jelentősége, Nem-befejezést jelent és a szerződés, csak egy lépést előre, egy lépést azon az úton, amely a felszabadulás, a megkönnyebbülés, a gondok és keservek enyhülése felé vezet.
2010. december 20., hétfő
Kihúztam a konnektort
Most, hogy a téli ünnepek közelednek és maholnap itt az újabb telihold;
most, a téi napforduló küszöbén, amikor alig észrevehetően, de biztosan elkezdenek rövidülni az éjszakák;
most, amikor már úgy ítélem, hogy egyik blogomnak sem fog megártani a két heti kényszerű pihentetés;
most, hogy az év hátralévő napjaiban jobban esik majd az olvasás és a meditáció (magyarán: az öncélú elmélkedés);
most, hogy a kinti hideg miatti energiaszükségletek üdvözlendőnek tartják a takarékosságot;
most, hogy az embereknek több idejük maradt a böngészésre, s blogjaimban felgyűlt annyi információ, amivel jól el lehet tölteni az időt, amíg újra feltámad bennem a nyilvánosan író-szerkesztő ember -
nyilvánosan kihúztam magamat a konnektorból és csak 2011. január 4-én dugom majd vissza a dugaszt. Addig mindenkinek kellemes Karácsonyt, boldog Új Esztendőt és minden elképzelhető jókat kívánok!
most, a téi napforduló küszöbén, amikor alig észrevehetően, de biztosan elkezdenek rövidülni az éjszakák;
most, amikor már úgy ítélem, hogy egyik blogomnak sem fog megártani a két heti kényszerű pihentetés;
most, hogy az év hátralévő napjaiban jobban esik majd az olvasás és a meditáció (magyarán: az öncélú elmélkedés);
most, hogy a kinti hideg miatti energiaszükségletek üdvözlendőnek tartják a takarékosságot;
most, hogy az embereknek több idejük maradt a böngészésre, s blogjaimban felgyűlt annyi információ, amivel jól el lehet tölteni az időt, amíg újra feltámad bennem a nyilvánosan író-szerkesztő ember -
nyilvánosan kihúztam magamat a konnektorból és csak 2011. január 4-én dugom majd vissza a dugaszt. Addig mindenkinek kellemes Karácsonyt, boldog Új Esztendőt és minden elképzelhető jókat kívánok!
2010. december 18., szombat
Fehéregyháza
 |
| Ispánkút, Petőfi-fejjel |
*
A fehéregyházi kútnál
két szomorú vándor megáll.
Vajon miért, vaj'mivégre
ment ki ő a csatatérre?
Miért nem maradt szépen otthon
Júliáját babusgatón?
Hiszen hány volt az a költő,
aki olyan nagy volt, mint ő?
Minek gondolni a gonddal?
mit is kezdjünk egy bolonddal,
aki elindult a sárga,
hullámzó kukoricásba
a magyarokért meghalni,
vérét érte elcsorgatni!
2010. december 17., péntek
Újabb levélváltás Dan Culcerrel (2)
 |
| "Összes műveim" Bukarestben, 1976-ban |
*
Kifakadásodat megértem és aláírom, hasonló helyzetben magam is ledöbbennék, hiszen a budapesti December 1 epizód is mélységes szégyennel tölt el, mintha az én hibám lenne a magyar fővárosban kialakult helyzet. Könnyű lenne a román nagykövetségre hárítanom a konfliktus kipattanásának felelősségét, elvégre minden józanul gondolkodó ember számára napnál világosabb lehetett: nemzeti ünnepet ülni egy olyan ország fővárosában, amelytől háborús vesztesként óriási területeket csatoltak el, ráadásul éppen azon a napon, melyen Trianonban az országvesztést bejelentették, csakis diszkréten és illedelmesen - hogy úgy mondjam: lábujjhegyen - szabad. Aki ezt másként gondolja, azt nyugodtan provokátornak vagy jobbik esetben is érzéketlennek lehet tartani. Így aztán a Nemzeti Színház kibérlésének követségi ötlete kimerítette a szándékosság fogalmát. De egy ilyen kérést eleve diplomatikusan el is kellett volna utasítani, hiszen Budapesten bőven akadt még a Nemzetin kívül ünneplésre méltó helyiség december elsejére is, ami senkinek sem szúr szemet.
De ha már szóba került: amikor 1990 nyarán törvénybe foglalták, hogy a levitézlett augusztus 23-a helyett mely dicső történelmi dátum képviselje a továbbiakban a román öntudat országos ünnepét, a számos józan és logikus javaslat ellenére - emlékszem, mily sokan szerették volna 89-es fordulat napjait az egész romániai népközösség napjává emelni - a lehető legszerencsétlenebbre, a legkirekesztőbb üzenetűre esett a végső választás; történetesen arra, amely a történelmi román büszkeség mellett sose moshatja le magáról a magyar gyász valamennyi negatív érzelmi töltetét.
A döntés valahol érthető is volt: elvégre ugyanaz a logika diktálta, mint annak idején az augusztus 23-i bukaresti orosz bevonulás esetében, amit aztán román fegyveres felkeléssé sminkelve, a politika két legyet ütött egycsapásra: egy szovjet és egy patrióta legyet! Lényegében akkor is Erdély volt a tét, s legőbb nemzeti értéket ma is Nagy-Románia eszméje keltett. Román szemmel ésszerű, de nem szerencsés üzenet ez a több nemzetiségű romániai társadalomnak.
Tudom, hogy e kérdésben ma ilyen véleményt megfogalmaznom némileg frivol módon hangzik, hiszen valamikor 1968-ban én magam írtam le a bukaresti magyar ifjúsági lap főszerkesztőjeként, első oldalas vezércikkben azt, amire nem igazán van mentség, legfeljebb csak magyarázat: hogy Erdély egyesülése Romániával, a kommunistának mondott időszakban meghozta az ország minden lakosa számára a teljes jogegyenlőséget. Ez egy olyan jelszó volt, amit hosszú időn átt fennen hangoztattunk. És ha mindezt azért írom le, mert ekként hiszem is, talán még megbocsátható naivitás lett volna. Ámde e sorok úgy születtek, hogy közben tudtam: nem az igazságot, annak csupán a bennem élő hő óhaját, szándékát, reményét vetem papírra úgy, mintha az máris kézzelfogható valóság lenne. Az 1918-as esemény félszázados évfordulójára a laptól megkövetelt vezércikkel magam isvalami hasonló csapdába estem, mint most a Nemzeti Színház igazgatója Budapesten, s mindketten jóhiszemű balekségünk levét isszuk meg. Nemzettársaim, kollégáim nem túlzottan díjazták kényszerű gesztusomat, s ma úgy látom, román ismerősem szemében sem kimondottan ettől lettem rokonszenves. De ha akkor nem volt hozzá bátorságom, ma talán még nem késő szabadon kimondani azt, amit gondolok - már csak azért sem, hiszen ezen a téren Te mindig is merészebben és konokabbul előttem jártál. A Te utad egyenesebb, európaibb volt, ugyanakkor azért sok mindent nem tapasztaltál meg a saját bőrödön, mert hiányzott hozzá a személyes motivációd.
Ilyen kérdés például az, amit Te úgy nevezel, hogy a magyarok asszimilációtól való félelme. És amit károsnak, terméketlennek, visszahúzó erőnek tartasz. Igazad van, e félelem amennyire racionális, egyben épp olyan irracionális is. Próbáld meg elképzelni az erdélyi magyarság utolsó kilencven esztendejét, amelyben - pár év kivételével - következetesen a legyőzött, a sarokba szorított helyzetét éreztették vele, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzék róla. A társadalmi-gazdasági pozíciói fokozatos visszaszorítását, megcsonkítását, majd szinte teljes ellehetetlenítését úgy élte megnemzedékről nemzedékre, mint egy folyamatos felőrlést, asszimilációt, aminek csak a legöntudatosabbak voltak képesek úgy-ahogy ellenállni.
2010. december 16., csütörtök
Egy pompás film
Hegedűs Zsolt figyelmeztet Stockholmból, az előbbi bejegyzéssel kapcsolatban írt kommentjében, hogy van egy régi, gyerekkorunkban nagy mulatságot okozó film (La Loi c'est la Loi, 1958), Fernandellel és Totoval a főszerepben, amelyben a háború utáni francia-olasz határ meghúzását bemutató komikus helyzet nagyon is tanulságos figyelmeztetés a mának...
A kellős közepén kettéosztott város egyik utcájában, a francia oldalon például nemzeti ünnepelnek, míg az olasz oldalon javában munkanap van. Mindez ugyanazon a pár hektáron... És már akkor nevetséges volt az ilyesmi...
A kellős közepén kettéosztott város egyik utcájában, a francia oldalon például nemzeti ünnepelnek, míg az olasz oldalon javában munkanap van. Mindez ugyanazon a pár hektáron... És már akkor nevetséges volt az ilyesmi...
Újabb levélváltás Dan Culcerrel
Kifogások, provokációk, gyanakvások
(Ma a Dan levelét adom közre, holnap következik az én válaszom. A téma rendkívül időszerű. Még mindig...)
*
Hozzáfűznék egyet s mást Románia nemzeti napja alkalmával a budapesti Nemzeti Színház körül támadt botrányhoz. Nem véletlen, hogy e nap épp December Elseje. Véleményem a következő: a nagykövetség hiát követett el. Sőt, meglehet, némi provokáció is volt a dologban. Igaz, nem igazán értem, mi e botrányból a haszon. Ám a magyarok, akik most a történteket osztják-szorozzák, ugyan csak hadilábon állnak a gondolkodással.
Amennyiben a magyar államnak, s természetesen az ország majd minden lakosának, akárcsak Románia valamennyi magyar polgárának december elseje gyásznap, adódhattak volna más megoldások is.
Egy magyar állampolgár azt javasolta például, hogy a budapesti megemlékezést tartsák meg semleges pályán, ne egy jelképértékű intézményben.
A másik megoldás az lehetett volna, hogy figyelmen kívül hagyják a kialakult helyzetet, ám a tény, hogy mégsem ezt tették, számomra azt jelenti, hogy Budapesten léteznek olyan politikai erők, akik gesztusaikkal szimbolikus éretékű választási tőkét szeretnének begyűjteni.
Ilyesmire láttunk már példát a kádári időkben is, amikor Budapesten azt a Gróza Pétert ünnepelték, aki a Ceausescu-éra által nem igazán kedvelt, mellőzött politikus volt.
Ezzel mindjárt párhuzamba állítható a sepsiszentgyörgyi polgármester azon döntése, hogy március 15-ét szabadnappá nyilváníttatja. Van-e egyáltalán valamilyen különbség a két akció, a magyarországi tiltakozások és a sepsiszentgyörgyi polgármester tévesen értelmezett hatásköri túlkapása között? Úgy hiszem, nincsen. Mindkettőt provokációnak tekinthetjük. De kinek és miért érdeke erre az útra lépni?
Egy csöppet sem zavar engem március 15-e megünneplése. Azzal a feltétellel, hogy ne szítson újabb provokációkat bármelyik oldalon. Még akár egy munkaszüneti nap erejéig sem. Ünnepi alkalom ez a magyarok számára, még ha nem az anyaországban, hanem más államokban élnek is. Ezesetben viszont, biztosítsuk kivétel nélkül valamennyi magyar számára e nap megünneplését Romániában, akárha vallási ünnepről beszélnénk, mert így vagy úgy, lényegében erről van szó, és nem csak a sepsiszentgyörgyi városháza hivatalnokai számára, hiszen ők se magyarabbak többi fajtestvérüknél.
A sepsiszentgyörgyi románoknak ugyanakkor a jogegyenlőség alapján biztosítsanak megfelelő szabadnapot. Ámde hová vezet ez a nyughatatlan különjog- és sajátosság-hajhászás? Vagy egyenlőek vagyunk, vagy nem.
Létezik még egy út, az értelemé, a józan tisztánlátásé. Mondjunk le az olyan nemzeti ünnepekről, melyek konfliktusokat, egyik a másik általi legyűrését idézik fel. Vajon, közel vagyunk az ébredéshez, vagy ellenkezőleg, tovább süllyedünk az ehhez hasonló partikularitások hangsúlyozásának dágványába?
Nyíltan felteszem hát a kérdést magyar és román barátaimnak, akárcsak magyar és román ellenségeimnek: mi célja van ennyi ugrabugrálásnak? Jól kiszámítható reagálásokat kiprovokálni Budapesten? Erdély újrafelosztása? Erdély integrálása Magyarországba? Románia egységes államisága megbontását célzó akció, ama régi ürügy jegyében, hogy egy “soknemzetiségű” államról van szó, amely még csak nem is egységes?
2010. december 14., kedd
Amikor kitüntettem Király Károlyt
A kitüntetés persze nem tőlem származott, s amúgy nem is volt igazán kitüntetés, emlékjelvényről és oklevélről volt szó a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) megalakulásának 50. évfordulója alkalmából. Amit megkapott majd mindenki, aki a kommunista ifjúsági mozgalomban valamikor tevőlegesen részt vett, vagy támogatta annak tevékenységét.
Király Károly akkor a Kovászna megyei pártbizottság első titkára volt (még), az idő nem érett meg arra, hogy szembeforduljon a rendszerrel, a megyében amúgy is ő diktálta a rendszert, s az úgy alakult, ahogy neki ez egyáltalán sikerülhetett. (Később rá kellett jönnie, hogy nagyon sok minden nem rajta múlott...)
Valamikor, ifjabb korában Király Károly a párt élcsapatában, a KISZ-ben tevékenykedett tevőlegesen, volt többek között a Magyar Autonóm Tartomány-beli KISZ szervezet első titkára, ami abban az időben igen tekintélyes beosztás volt. csak természetes, hogy ő is megkapta a fél évszázad harcaira emlékeztető kitüntetéseket.
A Megyei Tükör 1972. március 18-i szmának első oldalán találtam erre az eseménykrónikára, mely ama nevezetes átadást szóban és képben megörökítette és átmentette az időn. Az időverte lapszámra pedig szüleim pár napja már említett lomgyűjteményében turkálva bukkantam. Gondolom, ők fontosnak tartották eltenni rólam ezt az emléket, hiszen akkor "nagy ember" voltam: az Ifjúmunkás főszerkesztője, s mint ilyen, a KISZ KB bürótagja. A kitüntetés átadása számomra akkor csak egy napi megbizatás volt a sok közül. Tipikus küldöncmunka. Olyasmi, mintha nekem kellett volna elvinnem a Szultán által küldött selyemzsinórt valamelyik áldozatának. Körülbelül...
A cikket kár szöveges formában reprodukálni. Akit érdekel, rákattint a képre s olvashatja, mintha újságot. Nem lesz ugyan tőle sokkal okosabb, de annyit megtudhat, hogy a kitüntetést még sokan megkapták Kovászna megyéből, s itt név szerint csak azok vannak felsorolva, akik azidőben számítottak valamit a megyei nómenklatúrában, a többiek csak egy általános felsorolásban bújtak meg.
Volt utána koccintás is, ami nem kommunista találmány; mióta a világ, az ünnepeket mindig az ivóeszközök egymáshoz illesztésével kísérték a felemelő események résztvevői, és ezeken sose a felhajtott poharak mennyisége számított (bár az egyes embernek ez mindig szempont vala...), hanem a tény, hogy összecsendült legalább két pohár... A koccintás azóta se ment ki divatból, sőt annyyira általános lett, hogy az embernek résen kell lennie, nehogy úton-útfélen elkapja a koccintás ingere, mert még megütheti a bokáját.
A lapszám tanúsága szerint azidőtájt Nicolae Ceausescu elvtárs éppen Közép-Afrika Köztársaságban látogatott és hivatalos tárgyalásokat folytatott Jean Bedel Bokassa elnökkel, megkoszorúzta Barthelemy NBoganda emlékművét, ellátogatott a Bokassa nevét viselő egyetemre és hivatalos vacsorán vett részt, amely "szívélyes, baráti légkörben zajlott el. (sic!)"
De tényleg, ez szó szerint így jelent meg, sajtóhibával. Vajon akkoriban észrevették? Mert nekem csak most esett le a tantusz. Közel negyven év után...
Ja, és még valami:
"Nicolae Ceausescu elnök és Jean Bedel Bokassa elnök pohárköszöntőt mondott."
2010. december 13., hétfő
Dicsekvő cikk az Origo-ba
 |
| Izsák Márton szobra a kamasz Márton Árpádról; a tanítvány modellt állt a szobrászmesternek |
*
Csíkszeredai e-könyv Márton Árpádról
A szerző a Színek a palettán születéséről és az e-könyvekről:
- Régóta készültem arra, hogy meghitt beszélgetésben szóra bírjam életéről, pályafutásáról Márton Árpádot. Különösen, amióta megérintett az a mód, ahogyan egy vele készített interjúban egykori iskolájára, tanáraira, diáktársaira emlékezett.
Ezt mondta ugyanis: "Egyre jobban foglalkoztat az egykori iskolámhoz fűződő emlékek rögzítése. A marosvásárhelyi művészeti iskola döntő színhelye életemnek, ugyanakkor a jelenkori erdélyi festészet egyik meghatározó bölcsője, remek tanáraival együtt. Az itt végzettek, mai napig jó barátaim, teremtettek tulajdonképpen művészeti életet, ízlést és alkotó szellemet olyan városokban, mint Szászrégen, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Segesvár, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós. A rájuk való emlékezés, a tanulságok átmentése sürgető parancs. Érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked. Nem dicsekszem, mások állítják: talán én emlékszem a legpontosabban, legrészletesebben mindarra, ami velünk történt. Ahányszor összeülünk, elismerik: tényleg, ez is úgy történt, meg az is, ahogy elmesélem. És csodálkoznak: hogy tudtam ennyi mindent észben tartani? "
A gondolat mélyen megérintett. És megértettem, hogy ha nem lépek közbe, mindez csak terv marad. Rávettem a festőművészt, hogy beszélgessünk el mindarról, amit emlékeiből papírra vetne. 2007 novemberétől 2008 januárjának végéig 12 alkalommal ültünk le a zsúfoltságában is meghitt, munka hangulatú műteremben. Találkozásaink mindegyikén egy-másfél órát tartott Márton Árpád soros vallomása, amit aztán odahaza késedelem nélkül betűhíven papírra vetettem, majd átfésültem, itt-ott a szükséges dokumentációval kiegészítettem, majd a művész 70. születésnapja előtt egy héttel elkészültem a kézirat számítógépes változatával. A Magyar Elektronikus Könyvtár örömmel fogadta az illusztrációkkal ellátott e-könyvet, s miután az utolsó műszaki simításokat elvégezték rajta, maradéktalanul felkerült a MEK egyre gazdagodó állományába, s azóta is bármikor elérhető az alábbi címen: http://mek.oszk.hu/08700/08705/
A háromféle formátumban ingyenesen letölthető dokumentum ugyan nem könyv a szó szoros értelmében, de számítógép vagy e-könyv olvasó segítségével képernyőn ugyan, de könyvként böngészhető. Ezért annyi példányban létezik, ahányan rábukkannak és érdeklődést mutatnak iránta. Az internet lehetővé teszi, hogy a Csíkszeredában készült, magyar könyvtári szerveren található mű percek alatt elérhető legyen az egész világon. Nagy előnye a nyomtatott könyvvel szemben, hogy menet közben korrigálható, kiegészíthető - a javított dokumentum cseréje néhány pillanatot vesz csak igénybe.
E-könyvünk bemutatása a Kájoni János Megyei Könyvtárban (a többesszám evidens, hiszen a mű fő szerzője maga a mesélő, az utolérhetetlen humorú és mesélőkedvű Márton Árpád) áttörést jelentett az eddigi megszokott könyvbemutatók sorában, netán csöpp szenzációt is, annak ellenére, hogy az e-könyvek szerkesztése, a holnap könyvének sorsa már több mint egy évtizede élénken foglalkoztat.
Kezdődött a "láz" az Erdélyi és csángó költészet című egyéni, Andrassew Iván budapesti író barátom cselekvő szorgalmazására létrehozott antológiából kinőtt megavállalkozás elindításával, majd folytatódott a Román költők antológiával, amelyekkel sikerült megalapoznom elkötelezettségemet az elektronikus irodalom pártolása mellett. Azóta már több tucat e-könyv digitalizálása és szerkesztése tapad a kezemhez, közülük egyesek saját munkáim.
A Színek a palettán nem az egyedüli, kizárólag e-könyvként olvasható kötetem. Megtalálható még a Fehér titok (Mai kalandok - kalandos élettörténetek), a Krajczáros napló (egy XIX. század második felében élt marosvásárhelyi kamaszlegény feljegyzései), a Kóválygások a Hyde parkban c. verseskötet, a Színes kenguru (Ötven vers és ugyanannyi kép a gyermekkorról, Mircea Florin Sandruval közösen).
Értékes, sodró erejű, valódi olvasmányok Elekes Ferenc marosvásárhelyi költő, író utóbbi években született lírai és prózai munkái - szám szerint hét könyvét volt szerencsém szerkeszteni, egyik jobb mind a másik! -, valamennyi ott van a MEK-en, akárcsak Oláh István székelyudvarhelyi költő, író életműve: válogatott versei és Zsebregény-e. De megtalálható Ady András két verseskönyve (A még nem és a már késő között, Privát mértan), Kristó Tibor ugyancsak két kötete (Kaugarít-íjak, Napnyugatra tartok), kizárólag e-könyvként készítettem el Máriás József irodalomkritikus két tanulmánykötetét (Magyar szellem, erdélyi szellem; Olvassunk bele...), Keszthelyi György verseskönyvét (Bárány kalasnyikovval). Most fejezem be a szatmári Debreczeni Éva költőnő új verseskötetének szerkesztését (A boldogtalan tollhercegnő), s már nekikezdtem Máriás József igen alapos, Németh Lászlóról szóló tanulmánygyűjteményének is.
Digitalizáltam továbbá a Romániai Magyar Szó zsebkönyvei sorozatában 1990-ben megjelent dokumentumkötetet (Élő lánc) az 1989-es fordulat alapvető dokumentumaival, sajtóvisszhangjával, korabeli interjúkkal, beszámolókkal. Olyan könyvritkaság ez ma már, amely így újra fölkerült a nagyközönség mindenütt elérhető polcára.
A sor pedig zavartalanul folytatódik, mert munkámat kimondottan a hobbi élteti...
Cseke Gábor
2010. december 11., szombat
Vallomás és vállalás
(Egy elfelejtett recenzió, amely 43 év után mégis előkerült)
Év végi nagytakarítást végezve, apám félretett, penészes, dohosodó iratai közt turkálva találtam ezt az újságkivágást (pontosabban: -kitépést). A cikket vagy ő, vagy anyám tette félre. Hogy mostanig miként kerülhette el a figyelmet, arra egyszerű a magyarázat: még mindig nem kerítettem elég időt arra, hogy szemügyre vegyek minden apró nyomot, amit maguk után hagytak. Így az újdonság erejével hathat egy olyan baráti - és felette engedékeny - recenzió első, pályakezdő kötetemről, mint amilyen az itt látható Csiki Lacié és amelyre nekem emlékeznem kellett volna. Most megkövetek mindenkit, aki az ügyben érintett és visszaadom a nyilvánosságnak azt, ami eleve a nyilvánosság számára készült.
*
Furcsa dolgot kérek Cseke Gábor első kötetének olvasóitól: legyenek kíméletlenek a bírálatban, ne szelidítse ítéletüket a szerző fiatalsága. merem ezt kérni, mert hiszem, hogy így is becsülettel helytáll ez a verseskönyv, s mert csak így avathatja az olvasó teljesjogú költővé Csekét.
Igen, számon kell kérni tőle feladatait, gondjait, emberi és költői létjogosultságának bizonyítását. Ezt teszi a fiatal költő is, ugyanezt kéri számon magától - és az olvasótól is. Cseke helyesel és tagad, úgy, hogy felmutat és helyeslésünket vagy tagadásunkat várja: számonkér - álmot, életet, hitet - tanúskodik, és agitál is. helyét akarja meghatározni a világban, és úgy kap helyet, hogy vállalja a világot.
Nem harsány költészet, még kevésbé száraz agitáció ez, de egy szilárd ponthoz kötött élet kifejezési kísérlete. Cseke nem azzal lesz költő, hogy verset akar írni, hanem hogy leírja amit átél, és igyekszik teljesen élni. Ez őszinteség.
Cseke ugyanazt látja, mint mások, hiszen ebben a világban él, csak éppen talán a helye, a "nézőpontja", melyet megkeresett és megtalált, szilárdabb, pontosabban meghatározott.
Újszerűségét sem a soha-nem-látott képekben kell keresni, hanem abban a bátorságban, amellyel használ és újra-feltölt meglevő formákat. Anyagért nem fut a csillagokig; tapintható: Cseke a hétköznapokról ír, s még csak nem is úgy, hogy azt "költészetté emeli", hanem költészetté teszi azzal, hogy megtalálja rá a pontos kifejezést. Így válik "alkati kérdéssé" Csekénél a költészet: életforma lesz, nem spekuláció vagy műfogás.
Egy gyalogszerrel járó, útján meditáló, önkéntes- és többlet-munkát vállaló fiatal vallomása ez a kötet.
És mindezek mellett, Cseke "tud írni", ismeri a költői tecjnikai fogásokat. Valami hagyománytisztelet érződik versformáin akkor is, ha széttöri vagy átgyúrja őket.
- Na de az nem lehet, hogy egy kötetnek, mely hatvan verset tartalmaz, ne legyenek hibái, főleg ha első... - vetné ellen valaki. Vannak is, minden bizonnyal, s elsősorban akkor, ha megbomlik az egészre s annak minden részletére jellemző egyensúly e különböző elemek között. de engedjék meg nekem, hogy erről én ne beszéljek, én már elfogult vagyok, mert "felfedeztem" magamnak Csekét. Ezt kívánom az olvasónak is.
*
Furcsa dolgot kérek Cseke Gábor első kötetének olvasóitól: legyenek kíméletlenek a bírálatban, ne szelidítse ítéletüket a szerző fiatalsága. merem ezt kérni, mert hiszem, hogy így is becsülettel helytáll ez a verseskönyv, s mert csak így avathatja az olvasó teljesjogú költővé Csekét.
Igen, számon kell kérni tőle feladatait, gondjait, emberi és költői létjogosultságának bizonyítását. Ezt teszi a fiatal költő is, ugyanezt kéri számon magától - és az olvasótól is. Cseke helyesel és tagad, úgy, hogy felmutat és helyeslésünket vagy tagadásunkat várja: számonkér - álmot, életet, hitet - tanúskodik, és agitál is. helyét akarja meghatározni a világban, és úgy kap helyet, hogy vállalja a világot.
Nem harsány költészet, még kevésbé száraz agitáció ez, de egy szilárd ponthoz kötött élet kifejezési kísérlete. Cseke nem azzal lesz költő, hogy verset akar írni, hanem hogy leírja amit átél, és igyekszik teljesen élni. Ez őszinteség.
Cseke ugyanazt látja, mint mások, hiszen ebben a világban él, csak éppen talán a helye, a "nézőpontja", melyet megkeresett és megtalált, szilárdabb, pontosabban meghatározott.
Újszerűségét sem a soha-nem-látott képekben kell keresni, hanem abban a bátorságban, amellyel használ és újra-feltölt meglevő formákat. Anyagért nem fut a csillagokig; tapintható: Cseke a hétköznapokról ír, s még csak nem is úgy, hogy azt "költészetté emeli", hanem költészetté teszi azzal, hogy megtalálja rá a pontos kifejezést. Így válik "alkati kérdéssé" Csekénél a költészet: életforma lesz, nem spekuláció vagy műfogás.
Egy gyalogszerrel járó, útján meditáló, önkéntes- és többlet-munkát vállaló fiatal vallomása ez a kötet.
És mindezek mellett, Cseke "tud írni", ismeri a költői tecjnikai fogásokat. Valami hagyománytisztelet érződik versformáin akkor is, ha széttöri vagy átgyúrja őket.
- Na de az nem lehet, hogy egy kötetnek, mely hatvan verset tartalmaz, ne legyenek hibái, főleg ha első... - vetné ellen valaki. Vannak is, minden bizonnyal, s elsősorban akkor, ha megbomlik az egészre s annak minden részletére jellemző egyensúly e különböző elemek között. de engedjék meg nekem, hogy erről én ne beszéljek, én már elfogult vagyok, mert "felfedeztem" magamnak Csekét. Ezt kívánom az olvasónak is.
Csiki László
(Igazság, 1967. augusztus 12., Kolozsvár)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)