Tragikus csapda vagy helyben topogás? (Dan Culcer levele - 2)

(Folytatom a tegnapelőtt közzétett levél fordításának közlését a befejező résszel.)

Az "uchronia" szellemében fogant
művek honlapja a neten

Az erdélyi magyar lakosság társadalmi helyzete nem fog megjavulni a közigazgatás egy esetleges autonóm átrendeződése folytán, amiként azt holmi csodaszerként emlegetik. Ugyanígy Erdély visszaszerzésével és Magyarországhoz csatolásával sem! Erdély nyersanyagkincsei, amelyeket Magyarország 1920 óta hiányként érzékel, megszerezhetők a kereskedelem útján is, amennyiben nem állunk egy esetleges fegyveres összetűzés küszöbén, hanem közösen dolgozunk bármiféle projekten, még ha az nem több egy működőképes autósztrádánál, aminek pedig mindkét fél sürgősen és égetően szükségét látná. Ám ahelyett, hogy összedobnánk a nemzeti erőforrásokat és a munkaerőt, iszonyú összegeket ajándékozunk olyan Bechtel-fazonú nemzetekfölötti cégeknek, amelyek lenyúlják az általunk kiverekedett európai alapokat, a legbalkánibb hagyományokhoz illő üzleti trükkök révén, vagy rábólintanak a verespataki projektre, beleértve a járulékos pusztítást, kitelepítéseket és környezeti ártalmakat.


Túl késő van immár ahhoz, hogy végigkövessük a nacionalizmus logikáját, annak XIX. századi változatában. Elpuskáztuk a lehetőséget, a szovjet bőrbe bújt orosz imperializmus, 1946 után megbénított mindenfajta nemzeti kiteljesedést. Mily naivaknak bizonyultak azok a magyarok, akik remélték, hogy a Szovjetunió majd felkínálja számukra Észak-Erdélyt, ajándékképpen az isten tudja miféle fogadkozások és a kommunizmusnak való behódolás fejében?


Ez a vonat többé már nem áll meg a mi állomásainkon. Vagy ha ez mégis megtörténne, úgy vérfürdőbe torkollna. Azok, akik a vonaton ülnek, meg akik az állomásokat őrzik, foggal-körömmel viaskodnának a vasút fölötti uralmukért.


A vasut nem lehet viszály tárgya, ahogyan nem lehetett az a Markovits Rodionáltal megidézett Szibériában sem, a transszibériai cseh köztársaság idején, mert lebénításával megsemmisül a nyomvonala mentén élő teljes lakosság, hiszen nem létezik más, az övezetet élelemmel, energiával stb. ellátó útvonal.


Nem tudom, lehet-e erre a geostratégiai metaforára, mely írás közben szabadon kínálta fel magát, elméletet építeni. Viszont a gondolat, hogy a kizsázsiai olajvezetékek, vagy a Dél-Európa tervezett olaj- és gázvezetékei nyomvonalán, Bulgáriában, Koszovóban, Ukrajnában, Belaruszban, Törökországban vagy Örményországban geopolitikai konfliktusok rajzolódnak ki, amelyekbe beleszólnak az oroszok, az amerikaiak és más nyugatiak, akik fenyegetve érzik magukat egy lehetséges energiaválságtól, amely súlyosan érintené energiazabáló iparukat és kényelmüket; ezek működése ugyanis azonnal leállna, számomra nyilvánvaló: megvizsgálva a koszovói konfliktus okait, úgy az ebben résztvevők etnikuma csupán a vörös posztó volt, amit az érdekeltek fennen lobogtattak, s ennek örvén katonailag ellenőrizték a térséget, ahol az Ázsiából a Nyugat-Európának szánt olajvezeték átvonulna.


A kártyákat egészen más szinten keverik. Szükségünk van rá, hogy érvelve és alaposan bíráljunk, hogy megszabaduljunk ettől az új-dogmatizmustól, amely meggátol bennünbket abban, hogy helyzetünket a szociológia, a közgazdaság eszközeivel értelmezzük, a marxista gazdasági-politikai koncepciók nem-dogmatikus felélesztésével, olyan elemző módszerek bevetésével, amelyek sosem voltak s ma sem helytelenek.

Tragikus csapda vagy helyben topogás? (Dan Culcer levele - 1)

Román "granicsár" a 20. század első felében

(Íme, legutolsó levelemre (1, 2) megszületett a várvavárt válasz. Igaz, hogy a köztünk lévő földrajzi távolság és időbeli egyéb elfoglaltságaink miatt olykor elkalandozunk az egymásnak felkínált tárgytól, máskor meg olyan kérdésekre válaszolunk, amelyek egy korábbi felvetésben kommentár nélkül maradtak. Mindez azonban nem számít, a fontos az, hogy működik a vita gépezete, a kérdések megközelítése egyre meredekebb, szókimondóbb. A román eredeti itt olvasható.)


*



"Erre pedig én mondom azt, veled együtt: olyan tragikus csapda ez, amiből nem is tudom, létezik-e kiút."
Cseke Gábor


"Amiként ma este szólottam, nem is tudom, hogy a kisebbségiek vagz a románok előítéleteit sértettem-e meg. De hosszú ideje hozzászoktam már, hogy mit sem törődjek e reagálásokkal. Szeretek nyíltan elmondani a véleményem és a meggyőződésem, amelyek egészen biztosan sose ellenkeznek majd nemzetem érdekeivel, amelyhez tartozom."
Nicolae Iorga




Drága Barátom!


Képtelen vagyok elfogadni borúlátásodat. Igaz, hogy az irracionalitás sok emberi döntésnek, tehát cselekvésnek is alapjául szolgál, de az esetek többségében mód van arra, hogy enyhítsünk a hatásán, mert teljességgel kiiktatni, szerencsére, nem is lehet. Máskülönben alig lennénk többet holmi robotgépeknél, amelyek menten elveszítik önállóságukat, mihelyt kihúzzák őket a konnektorból. Az ember számára e művelet fölér a halállal. Mi ketten viszont élünk. Még...


Szöveged címével az Ardealul nostru-n azt sugallod, mintha félnünk kellene attól, miként reagálnak nemzettársaink. Igaz, ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. De arra azért nem vagyok kapható, hogy úgy táncoljak, ahogy azt egy román vagy magyar politikai táncmester, amolyan pártaktivistából, titkosügynökből vagy botcsinálta értelmiségiből átvedlett szájvitéz diktálja.


Ezért emlegettem egyik tanulmányomban (Incremenirea in proiect) éppen Aurel C. Popovici-ot. Ami egyúttal kihívást jelent. Romániában fél évszázada betiltott szerzőről van szó, akit méltatlanul ostoba nemzettársai feketítettek be. Efféle fickókban pedig nem szenvedünk hiányt sem te, sem én, sem mi mindannyian. A. C. Popovici bátor, eredetien gondolkodó román hazafi volt, és megeshet, hogy elképzelése most, egy századdal az előterjesztése után még érvényesebbnek, életszerűbbnek és tartósabbnaki bizonyul más, egocentrikus közösségi projekteknél, beleértve azt is, amiről mi itt beszélünk, vagyis amilyen például a székelység közigazgatási és kulturális autonómiája.


Ez az etnikumra, etnikumközpontúságra épülő adminisztratív struktúra tipikus megnyilvánulása a tervben való megrekedésnek. A projekt ugyanis szerintem egyenesági leszármazottja a Magyar Autonóm Tartománynak, ami egyazon alapra épülne, mint amivel  a kominternista kommunizmus idején nem lehetett előhozakodni, pontosabban egy olyan közösség középkori előjogaira, amely Dimitrie Cantemir művében  (Istoria Ieroglifică) szereplő strucc-teve helyzetére emlékeztet: se nem teve, se nem strucc. Mert "ilyen állat nincs is", ahogy az egy vicc csattanójában áll...


A székelyek tiszteletre méltó emberi közösséget alkotnak, de nem felelnek meg a nemzet egyetlen ismérvének sem, annak ellenére, hogy egyesek szájából mindegyre hallani a "székely nemzet" kifejezést. Sajnos, nem lehet alkalomszerűen elfogadni egy olyan nemzetmeghatározást, hogy e régi, a fenyegetett államhatárokat védő, annak vonalát benépesített telepes népközösség történetét is kielégítse.

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (4)

(Bemutatom a barátomat...)

—  Az alig négy esztendős kis barátom a szomszédunkban lakik. Mindennap már korán reggel bekopog hozzám, szétnéz, megkérdi, tanultam-e, és játszani szólít. Ha van tanulnivalóm, szívesen üldögél mellettem, amíg elkészülök a leckéimmel. Ha édesanyám valami munkát bíz rám, végig ott forgolódik körülöttem. Míg iskolaidő van, reggel elkísérem az óvodáig, délben pedig igyekszem, hogy minél hamarabb megfoghassam kis kezét és hazáig kísérjem.


—   Amíg nem tudtam írni-olvasni, vonzott a  képeskönyv. Néztem őket, főleg, amiben állatok voltak. Aztán próbáltam lerajzolni, átmásolni a rajzokat. Belenéztem szüleim könyveibe is, de csak titokzatos, érthetetlen  vonalakat láttam bennük. Csodáltam, mit tudnak annyit nézni rajta. Első osztályban kezdtem megérteni azt, amit addig nem. A könyv nem engedett magától elszakadni se az iskolában, se otthon. A könyvvel meseországok határait léptük át, legyőztük a hétfejű sárkányt, hogy elnyerhessük a királylány kezét. Csakhogy amikor épp a miénk lett volna a jutalom,  édesanyám hangja riasztott fel: „Anti, hozz be fát!"


—  Vidáman folyt a játék a fagycsípte őszi levelek tengerében, amikor idegen kislány érkezett közénk.   Ahogy hancúroztunk, azt vettem észre, mind követi a búvóhelyemet. Egyszer kettesben maradtunk a farakás sarkában, s beszédbe elegyedtünk. Az ember általában azzal kezdi az ismerkedést, hogy bemutatkozik. Mi akkor még ezt is elfelejtettük. Jó volt hallgatni  a hangját. Végig Zsuzsi nevű babája történetét mesélte. Tátott  szájjal  hallgattam,  s  megjegyzésekkel  vigasztaltam,  amikor oda ért, hogy az egyetlen lény, akit ő úgy szeretett, elhagyta örökre, mert egy kirándulás alkalmával ottmaradt egy fenyő alatt. Mindvégig keserű arccal nézett rám, s én igyekeztem átérezni fájdalmát. Észre se vettük, hogy besötétedett. Másnap ismét találkoztunk. Kisült, hogy Klárinak hívják, s csak egy évvel nagyobb nálam. Büszkén mondta, hogy már nem búsul a Zsuzsiért, mert az én vigaszom többet ért neki minden   játékpolcnál.


—  Az én barátom román, Puju, Pitesten lakik és 14 éves. A táborban ismerkedtünk meg. Épp az uzsonnát osztották, s közben láttam, hogy néhány fiú leült csoportunkhoz beszélgetni. Kérdeztem, volna-e kedvük focizni. Kedvük lett volna, csak labda nem. Bemutatkoztunk, elbeszélgettünk, hívtak estére moziba, ott nagyon jól telt. Aztán mentek Galacra kirándulni, s kértem, vegyen egy labdát. A pénztárosnő elvette a pénzt, s Puju ment, hogy válasszon labdát az üzletből. Visszafelé a nő elfelejtette, hogy már nála van a pénz, s lett nagy vitatkozás belőle. Puju nem hagyta magát, s nemsokára meg is került a 20 lej ... Nagyon sokat segített nekem. Filmeket és fílmezőgépeket cipeltünk a táborból az üdülőtelepre, s beállt velem cipekedni. Mikor eljött az utolsó nap, este beállított a barátaival s elbúcsúztunk. Nagyon fájt, hogy el kell válnunk. Ahogy hazaérkeztem, két napra rá levelet kaptam tőle, két barátjától pedig képeslapot. Én is küldtem egy fényképet magamról és testvéreimről, s úgy számítjuk, következő nyáron fölkeressük egymást.


—  Későn jöttünk ki a moziból. Teréznek jókedve volt, dőltünk el a kacagástól. Utcánkból kicsi utca ágazik ki, s a mezőre visz. Odaértünk, s hát egy ember állt ott, mintha leselkedne! Futás haza, hozzánkig . . . Bezártam az ajtót, hallgattunk. Teréz azt mondta, ő látta, amikor az ember utánunk megindult. Tíz perc múlva kopogtat valaki az ajtón, s mi remegve hallgatunk. „Teréz, nyissatok ajtót!" — szólt a kintlévő, s Teréz megismerte az édesapja hangját. Jól megszidódtunk... Az történt, hogy édesapja aggódott a távolmaradása miatt, s előnkbe indult. A kisutcánál megállt, cigarettára gyújtott. Hogy a gyufa el ne aludjon, a kert mellé állt. Nagy kacagást hallott, s látta, mi vagyunk, éppen akkor futamodtunk meg s tűntünk el a kanyarban. ,,Biztosan megijedt, hogy megszidódik" — gondolta az apa és hazament. Teréz, persze nem volt otthon. Így jött el hozzánk az apa, hogy a lánya iránt érdeklődjön.


—  Az én barátom nem szeret árulkodni, s ha valaki vele grimaszkodik, azt megkergeti, majd kacag, hogy a másik hogyan szalad. Nem azt kacagja, hogy szedi a lábait, hanem azt, amint fut-fut, esik ki a keksz az illető zsebéből és összetörik darabokra. Akkor megáll, de a barátom nem hagyja, hogy álljon meg, és egy pindurka kővel úgy tesz, mintha meghajítaná.  Aztán csak jön az apja annak a gyermeknek és szidja a barátomat, hogy miért hajigálta kővel az ő fiát. Nem érti, hogy ez csak játék.

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (3)

("Örök harag...")

—  Kinézek az ablakon s látom, valaki sír. Szaladok ki, s hát a barátnőm sír. Miért sírsz, Hajni? Nem szól semmit, s csak másnap böki ki, hogy azért, mert megbántottam.


—  Egy nappal az iskolakezdés előtt bementem hozzájuk, s mint két okos, szétszedtük a fényképezőgépet, s a filmet is elrontottuk. Másnap a kazettofon szalagját bontottuk ki, hogy lássuk, hasonlít-e a filmhez. Szüleim leszidtak, s ezért megharagudtam rá.


— Nem írta le a házi feladatát, én nem adtam oda a füzetem, mert azt mondta a tanár, hogy aki másnak a füzetéből írja ki a feladatot, az hármast kap, és még az is, akié a füzet volt. Gyula megharagudott, s két hétig tartott a harag. Mikor egyszer mentünk haza, szólítottam, hogy béküljünk ki, mert éreztem, hogy barátra van szükségem.


—  Ugyanazt akartuk olvasni mind a ketten. A könyv kicsit el is hasadt, ahogy huzigáltuk. Aztán megegyeztünk, hogy szerre olvassuk el, kár ezért összekapni.


—  Amikor lett Emesének a kistestvére, mi mindenféle rossz tulajdonságokat kívántunk neki, s akkor ő megharagudott, viszont mikor a leckékben kellett volna hogy segítsen, akkor nem volt aki, mert őt megsértettük.


— Én is bántottam, s ő is engem. Tört egy vesszőt és akart egyet reám ütni játékból, mire a fülemre ütött, és én megcsaptam.


—  Meg is mondtam: örök harag, szalmakalap... De beárult az édesapjának, aki feljött nálunk, és megmondta az én édesapámnak, aki nagyon megszidott.  Én még akkor se békültem, csak egy hét múlva.  Rá két hétre feljött megint az apja, hogy hát, ugye, ki vagytok békülve? Mondom nagy mérgesen, hogy ki, de nem vele ülök. Hát ezért megint megszidódtam. A másik héten lett nevelői óra, s unokanővérem tudatta az  osztályfőnökkel:  velem  akar  ülni.   Visszaültették.   Felfogadta,   hogy többé nem fogunk veszekedni...  Nem az ördögöt, mind  csak úgy veszekedünk továbbra is!

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (2)

(Bajban ismerszik meg...)

—  Olyan  tehénnel   indultunk  kóréhordani,  amelyiknek  alig  három hete maradt csak a borjúzásig. Én csak egy kicsi kórót akartam felrakni, nehogy a súlytól a tehén elvesse a borját, de Laci barátom azt mondta, rakjunk csak többet. Hallgattam rá, s jól felraktuk a szekeret, nagy buglya lett. Otthon örvendtem, hogy nem tértünk kicsi kóróval haza, s igazat adtam a barátomnak.


—  Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel.  Este,  kapuseprés  után  kint beszélgettem,  s hát egy ember megy be nálunk.  Azt mondja,  telefonálnia  kell  valahova. Nem  ismertem,  de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris  szaladtam  Tündéért,  s  kértem  jöjjön  hozzám,  mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.


—  Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet.  Amikor magamhoz tértem,  a  parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni,  de nem  sikerült.  Egy fél óra múlva megértettem,  hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.


—  Biciklizés közben találkoztam  Mikivel.  Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért  is  kimentem,  megfogtak,  mert nem volt  lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!


—  Édesanyánk  előreküldött,   ha   érkezik  a  csorda,   engedjük  be   az állatokat.  Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak.  „Menjünk vissza", pityeregtem.  „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol,  s kereshetjük."  Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről.  Emőke megszorította a kezem:  „Menjünk szép lassan!"  Lépésenként lestünk hátra.  Mikor elmúlt a veszedelem,  futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.


—  Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat.   Engem  is  elválasztott,  de  a  barátnőmet  nem.   Mondtam  neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.


—  Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (1)

(Ismerkedés)

—  Édesanyám őrá is vigyázott, amíg az ő mamája munkában volt. Mászó babák voltunk, s kapaszkodtam fel a székre és mindenhová, de neki nem  engedtem  a  mászást,  fenyegettem, na-na,  nem  szabad!   Egy hónappal vagyok nagyobb nála ... Csak a padlón engedtem mászkálni, játékokat adtam a kezébe, hogy ne sírjon.


—  Vidáman szaladok be a gazdaság udvarára, van ott egy régifajta cséplőgép, azon jól lehet csúszkálni. Egyszer azt veszem észre, hogy fennakadtam, s csüngök, mint kabát a fogason. Éppen jött a szomszéd gyerek, akivel aznap ismerkedtem össze az óvodában. Biztosan csúszkálni akart, s lesegített.


—  Szeptember   15-e   reggelén   édesanyám   elvezetett   az   iskolába. A szép, tágas tanteremben beültem egyedül a legelső padba. Három nap múlva kis vékony leányka jött az édesapjával, sírni kezdett, hogy ő kivel fog ülni. Engem választott.


—   Három nappal később mentem csak iskolába.  Szokatlan volt, s könnyezni kezdtem, hogy ki mellé ülök. A tanító néni mosolygott: „Aki mellé akarsz!" Egy dundi kislányt választottam, az első padból, mert én vézna voltam, s nagyon megtetszett a pufók orcája. Ötödikben is egymás mellé ültünk, mert egy osztályba kerültünk. Sajnos, később egy fiú mellé ültettek, mert időnként figyelmetlenek voltunk.


—  Halászni mentem, de ő már ott volt. Melléje ültem, kérdeztem a nevét. Én is megmondtam az enyémet, kezet fogtunk, majd ő így szólt: „Szervusz, te kis öcsi, ezentúl a barátom vagy!" Mikor jövök az iskolából, felültet a biciklijére, mert ő nagy fiú, és hazáig hoz.


—  Nagyon búsultam, mert ahová utaztunk, nem volt barátnőm. Egyszer hozzám jön egy kislány: „Miért búsulsz?" — „Azért búsulok, mert nincs kivel játszódnom." — „Játsszunk ketten", mondta.


—  Jött haza a mezőről, a kicsi szekérrel, s láttam, nehéz neki a terű. Szembe mentem véle, segítettem haza húzni. Otthon mondta, ha bajban leszek, csak neki szóljak.


—  Mi a barátságunkat egy verekedés után kezdtük, amikor egy ablakot is kitörtünk. Másnap kezet fogtunk, azóta nagyon jól összetartunk.


—  Összeismerkedtem egy vézna kislánnyal, aki pingpongozik s bajnokságot is nyer. A nyáron felkerestem, s láttam, jobb karját egyenesen leengedve tartotta. Ezen meglepődtem. Szeme szomorkás volt, míg elmesélte; baleset érte, eltörött a jobb karja, s éppen műtétre készül. Megszégyeltem magam, ő meg elfordult. Biztosan nem kellett volna kérdezősködnöm.


—  Labdáztam, s a labda beesett hozzájuk a szomszédba. Ő visszadobta. Én szándékosan ismét átdobtam, s így kezdtünk a labdával játszadozni . . . Mogyorót is akartunk egyszer törni, a mogyorót kőre tettem, barátom a körmömre követ dobott, a köröm megkékült és leesett. Nagyon összevesztünk, aztán a körmöm kinőtt, s mi is kibékültünk.


—  Szilárd nyulat hozott pároztatni, de tévedésből apát hozott, nem anyát.  Hívott, segítsek visszavinni az állatot, s utána úgy elmerültünk a játékban, hogy csak este vetődtem haza. Másnap adtam neki egy nyulat, mondtam: válasszon.


—  Borvízért mentem az erdőre, kerékpárral. Ott találkoztam Péterrel. Panaszolta, hogy elromlott az övé, két órán át kínlódtunk vele, nem tudtuk megjavítani. Esteledett. Elhatároztam, én se ülök kerékpárra. Útközben sokat beszélgettünk.


—  Idegenben voltunk hokizni a csapattal. Mérkőzés végén egy fiú az ellenfél csapatából megszólított: „Haver, jössz hozzánk lakni?" Én azt mondtam, mehetek. Átöltöztünk s mentünk. Levente nagyon szépen, nagyon jól ellátott. Kérdezte, megyünk-e egyet a városba? Mondtam, hogy mehetünk. Mutatott cukrászdákat, mozikat, múzeumokat. Este vele és két testvérével játszottunk. Másnap kellett hazajönni, s mondja nekem: „Te,  Attila, írjál nekem levelet!" Aztán írtam neki.


—  Kiültem az udvarba harmonikázni. Egyszer csak a szomszéd Tibi felállt a kertre, s nézett. Volt egy nagybőgője, s a testvérének egy hegedűje. Szóltam, hozza át a bőgőt s a testvére a hegedűt. Feljöttek, s estig zenéltünk, egyvégtében.


—  Eltörött a szánkó alatta! Én mondtam Adolfnak: dobd el a szánkód az útból, s gyere hozzám, én felültetlek, van hely az enyémen!


—  Ötödikben   még   nem   ismertük   jól   egymást.   Osztályfőnöki   óra után szünetre mentünk. Játék közben a nagyok véletlenül behasították a fejemet. A közelben nem volt más osztálytársam, csak Attila. Elvitt az orvosi rendelőbe,  s a következő szüneten javasolta, legyünk jóbarátok.


—  Megbetegedett  anyukám, s  én zokogva mentem iskolába.   Padtársnőm kérdezte, mi bánt, én elmondtam neki mindent, s hogy nincs ki injekciót adjon  anyunak.  Megvigasztalt, hogy  az  édesanyja  ápolónő,  s elhívja hozzánk.


—  Édesanyám azzal költött, hogy menni kell az erdőre, reggelit vinni édesapámnak, aki Szentesben kaszált. Egyedül féltem az úttól, de elindultam. Ahogy kiértem a kapun, egy szőke kislány jött szatyorral a kezében. Kiderült, ő is az erdőre tart. Örültünk, hogy nem kell egyedül mennünk. Útközben tehéncsordával találkoztunk, kutyák támadtak ránk. Megijedtünk, de bátorítottuk egymást, mintha egyikünk se félt volna. Másnap újra együtt voltunk.

Gyermektükör / A megtalált kulcs

1984 telén, néhány székelyföldi iskolában egy eltervezett riport végett fogalmazási versenyt irattam elemista tanulókkal, arra kérve őket, hogy meséljenek családjukról, testvéreikről, otthoni mindennapjaikról. A kitépett füzetlapokra írt hosszabb-rövidebb vallomás-cserepekből utólag érdekes, őszinte mozaik állt össze, melynek egyetlen szerzője a kommunikációra éhes, romlatlan gyermeki lélek. A most elkezdett kollektív beszámoló nem kitalált olvasmány: hiteles dokumentumok a megtartó emberi kapcsolatok megannyi élő, személyes változatáról




(Házunk)

—  Hegyi tanyáról költöztünk be a községbe, mert édesanyám félt a fák susogásától.


—  Szülőházam egy hatalmas sziklatömb lábainál áll. Sok kiránduló keresi fel fényképezőgéppel a helyet, hogy megörökíthesse a ritka látványt.


—  A folyóhíd a házunk előtt. A borbély a szomszédban, a számtantanárunk a másik felől lakik.


—  Szeretem, hogy nem a főút mellett lakunk, mert télen nem kell nagyon félni, hogy elüt az autó, amikor a dombról lesiklik a szánkó.


—  Házunk bütüjénél két tujafa áll. Kapunk zöldre festve, ez édesapám   kedvenc   színe,   nem   hiába erdőn dolgozik. A ház előtt keskeny szurokjárda szalad végig. Onnan a lépcsőre jutunk, ahol tarka, cserepes virágok sütkéreznek a napfényben. A házban négyen élünk: édesanyám, édesapám, a testvérem és én.




(Mi és a szüleink)


—  Virágos kertet alakítottunk, s a nyáron violák, rózsák tarkították házunk elejét. Az udvaron jonatán és más almák teremnek, s a kaszálásból hazaérve, a fa tetején el-elcsemegézgetek néhány piros gyümölcsöt.


—  Szobánk  érdekesen  van  berendezve,  mert mindent  behordtam, ami csak elképzelhető. Van fali poszter, lemezjátszó, sok baba, de azok már inkább  csak  díszek.  A lemezjátszót  sokat használjuk...  Hét  éve költöztünk ide, addig egy más házban laktunk, nem volt saját lakásunk. Ott csak egy szobánk volt, s nem szerettünk a felnőttekkel esténként egy helyiségben lenni.


—  Valahányszor városra megyek, kívánkozom  haza.  És ha hazakívánkozom, édesapám ezt jónéven veszi s máskor is elvisz magával. De ha sírok, akkor haragszik . . .


—  Édesapám haja szürke, termetre sovány. Édesanyámnak barna a haja, kicsit alacsony, kövérkés asszony. Piros arca akár a rózsa. A néném elég magas, karcsú, haja barna. Könnyen felidegesíthető. Hogy én milyen vagyok? Ezt nagyon nehéz leírni; rólam van szó és az embernek nehéz magáról beszélni.

Nyári mesék / A viadal

Amikor Berci bátyó fia még éppen csak megtanult járni, nagy barátságba került a baromfiudvar lakóival. Apja kinevezte a kakasok és tyúkok felügyelőjévé, s feladatát nagy buzgalommal és eréllyel végezte. Különösen akkor lépett fel az amúgy békés szárnyasok ellen, amikor a kakasok néhanapján összekaptak és mindenáron el akarták dönteni, melyikük a főnök az udvar egyetlen szemétdombján.


Egy ilyen alkalommal a kisfiú majdnem bajba került: a kakasok olyan mérgesen fogadták fellépését, hogy fenyegetően ellene fordulnak. Grétének kellett elrángatnia a gyanútlan gyereket a kakasbosszú elől. Berci bátyó fényképező masinájával az ablakból nézte a szerencsével véget érő viadalt, s sikerült megörökítenie a fiúcska merész fellépését.


A képet meglátta nálam egy román költőbarátom (Mircea Florin Sandru), s annyira megtetszett neki, hogy versben írt rövid mesét hozzá. Én meg most lefordítom, s itt a helye a nyári mesék között.


*


Két kakas küzd, tombol a fűben 
Egy veres, egy kendermagos 
Egyik a másikra tapos 
Elvakultan és lelkesülten


Tollu röpdös, szállongó pelyhek 
Egéből egyre hull, havaz 
Tépi egymást a két kakas 
Majd néhány percig megpihennek


Egymásra néznek, hosszan, fújva 
Felborzolódva, ostobán 
Micsoda fura délután 
Csöppség jön, feléjük visz az útja


Mi történt, kérdi tőlük bátran 
Hadd játszom inkább veletek 
Vagy az ilyen kis gyereket 
Semmibe veszi két nagy állat?


A harag mintha múlna máris 
Kiváncsiak rá, ki lehet 
- valahol biztos elveszett 
lehet csibe, lehet szamár is


A gyermek kérdi: szent a béke 
Ha igen, halljatok mesét 
Két bősz kakas történetét 
Mondom el nektek, itt a vége!

Nyári mesék / Macskapipőke

Imreh Albert fotója

Berci bátyó portáján minden időkben élt egy macska. Ha az egyik elpusztult vagy elkóborolt, a helyében mindjárt megjelent egy ugyanolyan szürke, csíkos, hallgatag példány.


Azt, amelyik most éppen bátyóékkal osztotta meg a házat, a gazdája csak úgy emlegette, hogy Macskapipőke. Szerény, csöndes állat volt, módfelett tiszta és ha nem volt rá szükség, nem szívesen mutatkozott. Étkezéséről maga gondoskodott - nagy hozzáértéssel vadászgatott a kertben és távolabb, akár a Selyemrét környékén is -, de ha Gréte megkínálta a maradékból, sose utasította vissza.


Csak akkor mutatkozott, ha szólították. A bátyó legtöbbször csak kiejtette azt a szót, hogy Pipőke, s pár percre rá tudhatta: ha a lehető legváratlanabb zugokból vagy irányokból is, de macskája megjelent a hívásra. Csöppet se sietett, a hízelgés is távol állt tőle. Visszafogottan lépegetett, mint aki végtelenül hosszúnak tudja az időt. Leült a gazdával szemben, maga alá tekerve selymes farkát és mélytüzű tekintetével farkasszemet nézett vele.


Kedvenc tartózkodási helyei a házban: a vaskályha mögötti fásláda, a tornácra nyíló ablakmélyedés és a fényképezőfülkébe állított kárpitozott szék - ha éppen nem ült benne kliens.


Berci bátyó azért is ragaszkodott hozzá, mert órákon át tűrte a fényképezkedés fegyelmét. Minden esetben eszményi modellnek bizonyult. Mozdulatlanul, lazán ült abban a pozícióban, ahogy a bátyó eredetileg beállította. Végtelen türelemmel, értelmesen nézett szembe gazdájával, mintha egy rég föltett kérdésre várná a választ - nyugalomban, meghitten, ragaszkodással.


- Mit nem adnék, ha láthatnám, milyen képek peregnek le ilyenkor a szeme előtt - töprengett Berci bátyó, miközben Pipőkéjét fotózta. A rá szegeződő tekintet különös ragyogása nyugtalansággal töltötte el a bátyót. Ilyenkor éppen csak az állat fejére helyezte a tenyerét, aki ettől az lehunyta a szemét, dorombolt néhányat és lassú mozdulatokkal eltűnt a balfenéken.

Nyári mesék / Az eltérített járgány

Imreh Albert fotója

Egy reggel Berci bátyó arra ébredt, hogy félve féltett motoros járgánya eltűnt a ház mögötti színből! Erre mondják: volt, nincs!


A bátyó nehezen törődik bele a történtekbe. Képtelenség, hogy csak úgy, minden feltűnés nélkül, valaki megléphet egy olyan ormótlan, agyontákolt járművel, ami csak számára annyira nélkülözhetetlen kincs, hogy már nem is tudna nélküle élni.


Hiába töri a fejét, nem emlékszik gyanús éjszakai zajra. Este altatót vesz be, reggelig az álom karjaiban múlatja az időt. Nyomozó legyen a talpán, aki a két hete tartó nyári szárazság után, az udvar kiégett talaján használható abroncsnyomokra bukkan, hogy elvezessenek az ismeretlen gazemberekhez.


A bátyó már minden lehetséges fordulatot elképzel: ágyfogságra ítélve gondolatban továbbírja ezt a botcsinálta krimit. Talán teherautó vagy egy erőgép várta, valahol a közelben az ismeretlen tetteseket, amivel aztán könnyen kereket oldhattak... Ha pedig így történt, akkor a keresés mindennél reménytelenebb.


Berci bátyót az is bántotta, hogy ő, aki ágyából rálátott a nagyablakra, az ablak pedig a főutcára, és gyakorlatilag semmi sem történhetett a  faluban, aminek ő ne legyen szem- vagy fültanúja, most a saját ügyében tehetetlen. De sajnos, a szomszédok se láttak semmit. A bejelentést tudomásul vevő őrsparancsnok is hiába ült be a bátyó fotografáló székébe és emelte meg sűrű egymásutánban a körtepálinkával színültig töltött poharat, mert jól tudta, hogy az eset csak a megoldatlan ügyek amúgy is terebélyes statisztikáját duzzasztja. Két beosztottja van és egyetlen hivatali kerékpár, amit egymás kezéből rángatnak ki...