2004 nyarán, nyugdíjas életem első teljes évében Torontóban töltöttünk feleségemmel két hónapot Anna lányunknál, aki akkor várta második gyermekét. Ottartózkodásom alatt sikerült befejeznem Kölcsönsorok c. fordításkötetemet, illetve találkoztam két odakint élő testvéremmel, akiket hosszú évek óta nem láttam. Tamás öcsémnél járva, örömmel fedeztem föl, hogy továbbra is megmaradt könyvet kedvelő, élénk érdeklődésű értelmiséginek, az angol nyelvi tenger ellenében. Könyvespolcán fölfedeztem Rejtő Jenő Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam c. könyvét, ami még nem járt a kezemben, s kanadai tartózkodásom idejére kölcsön kértem. Ennek tanulmányozása hozta meg az ötletet ahhoz, hogy az alábbi Rejtő-breviáriumot összeállítsam (egy évvel születésének centenáriuma előtt), amely rövidítve meg is jelent a Romániai Magyar Szó Színkép mellékletében.
*
Rejtő Jenő
(1905-1943)
Alighanem a P. Howard írói álnéven közismert Rejtő Jenő az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval, talán még felül is múlja - de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem. (Csak a Magyar Irodalmi Lexikonban szerepel.) Az irodalomtörténet nemcsak azt nem vette tudomásul, hogy tehetséges író volt, hanem még azt is alig, hogy egyáltalában élt. Még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék. Pedig ez a Rejtő-Howard vagy öt évtizede nevetteti már a legszélesebb magyar olvasóközönség egymást követő nemzedékeit. Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben.
Ezt a P. Howard nevet nem szabad kényeskedő angolsággal kimondani, hanem jó magyaros hanglejtéssel Hovardnak, sőt Péhovardnak ejtendő: így mondta ő is, így emlegetik olvasói is. Még a nevét sem szabad komolyan venni, mint ahogy egyetlen mondatát sem szabad komolyan venni, miközben tudnunk kell, hogy ez a mulatságos életmű valójában szembenevetés azzal a szörnyeteggel, amely végül őt is elnyelte.
Rejtő Jenő egyébként olyan figura volt, és úgy élt, mintha maga P. Howard írta volna. Hosszú, valószínűtlenül sovány, fiatalon kopaszodó férfi volt, aki nyaranként hosszú órákon át ült az Andrássy úti Japán kávéház teraszán, előtte papírköteg és tintásüveg, kezében hosszú szárú, bemártós tollhoz való tollszár, és apró betűkkel szorgalmasan írta a regényeit. Körülbelül szemközt volt a főleg ponyvaregényekkel üzletelő Nova Könyvkiadó, ahol a szerzőknek csak elkészült kéziratokra fizettek igen alacsony honoráriumot; azaz éppen Rejtő Jenőnek nagy honoráriumot fizettek, amikor már országszerte várták az új Howard-könyvek megjelenését. Ő is csak kéziratra kapott pénzt, de úgy, hogy soronként fizették. Nos, ha Rejtő a kávéházban ivott egy feketét, akkor az elkészült szövegből letépett három-négy sort, ebben már benne volt a borravaló is. A főpincér pedig átment a Novához, és beváltotta; a kiadó pedig a teleírt papírfecnit hozzáragasztotta az eddig küldött anyaghoz. Ha pedig az író ruhát csináltatott, akkor a szabónak három-négy elkészült oldallal fizetett, és akkor a szabó ment el a Novához, ahol megkapta munkadíját.
Esténként azután Rejtő villamosra ült, és kiutazott a Lipótmezőre, a híres tébolydába, mert súlyos idegbetegség címén és okából ott lakott, csak napközben kiengedték, mert nem volt ön- és közveszélyes. Egy este későn érkezett, már zárva volt a kapu; rugdosni kezdte. A portás megkérdezte, mit keres.
- A hálószobámat - válaszolta.
- Megőrült?! - kiáltott rá a kapus.
- Igen, azért van itt a hálószobám!
Hát ez így, változtatás nélkül előfordulhatna bármelyik Howard-regényben. S az az életút, amely idáig vezetett, nem kevésbé howardos. A budapesti kispolgári család fia, szülei nem kis ijedelmére, érettségi után színiiskolára ment, állítólag még tehetséges is volt, de mire elvégezte, már elment a kedve a színészségtől, inkább nekiindult a világnak. Becsavarogta - részben gyalog - Nyugat-Európát, főleg Franciaországot, a határokat általában vízum nélkül lépte át, amiért több ízben és több országban töltött hosszabb-rövidebb időt börtönökben, ahol összebarátkozott a vagányokkal. Olykor alkalmi munkákkal keresett annyit, hogy tovább csavarogjon. Egy ízben fellopódzott egy Afrikába tartó hajóra, de útközben észrevették, s akkor mint fűtő dolgozott útközben, míg partot nem értek. Az akkor francia gyarmatsorban élő Észak-Afrikában különböző kocsmákban megismerkedett az idegenlégió gyanús alakjaival. Állítólag - bár ez nem bizonyos - maga is felcsapott légionistának, de hamarosan megszökött. Huszonnyolc éves volt, amikor hazavetődött. Akkor írt egy igen mulatságos operettszövegkönyvet Aki mer, az nyer címen. Azonnal elfogadták, megzenésítették - és siker lett belőle, hosszú ideig játszották. Azután kalandos regényeket kezdett írni, illetve azt állította, hogy ezeket egy Laverg nevű francia szerző írta, ő csak fordította. De ha kellett, fordított is, főleg franciából, bármit, amit a kezébe adtak. Mikor a Laverg-könyvek jó üzletnek bizonyultak, bevallotta, hogy ő a szerzőjük. Erre a kiadó, a Nova, amelynek főleg a bűnügyi és az akkor divatos légiósregények voltak a fő kiadványai, felszólította, hogy inkább angol nevet válasszon magának, mert az olvasók inkább angol íróktól kívánnak könnyű olvasmányokat olvasni. Erre találta ki magának ezt a P. Howard nevet, amely hamarosan országos népszerűségű lett.
Ez időre, a harmincas évek végére már tisztában volt saját humora lényegével. Légiósregényei valójában a divatos ponyva paródiái voltak. Aki egyszer elolvasta és végignevette A táthatatlan légió áradó képtelenségeit, sziporkázó szójátékait vagy Piszkos Fred és Fülig Jimmy abszurd kalandjait, soha többé nem tudta komolyan venni az igazi légiósregényeket. De ugyanígy parodizálta ki a bűnügyi regényeket a Vesztegzár a Grand Hotelban cselekménybukfenceivel.
Rejtő sokat tanult Sipulusztól is, Heltaitól is, Karinthytól is (Heltai és Karinthy nagyra is tartotta egészen sajátos humorát), de nem idegen Eric Knight Sam Smalljának költőien nonszensz komikumától sem. És közben jellegzetes korjelenség volt: mindaz a szörnyűség, amit nevetségessé tett, a maga igaz veszélyében ott kínálkozott a világot elnyelni készülő fasizmusban. Egy rettegő világ kellős közepén nevettetett a borzalmakon. De ez nem ,,fekete humor", nem morbid komikum - ez a lélek felülemelkedése saját rettegésén. Ma már csak nevettet, de igazi lényegét csak azok élhetik át, akik maguk is tanúsíthatják, hogy a tűzvonalban, a koncentrációs táborokban, a kínzó valóság közepette, a halál szüntelen szomszédságában is fel-felhangzott a nevetés, sőt a hisztérikus tömegnevetés is.
Ne feledjük el, hogy ezt az írót túl kalandos múltja és világhelyzetből következő rettegése szorongásos idegbeteggé, sőt elmegyógyintézeti ápolttá kínozta... és közben írta tömegeket nevettető regényeit. És a megfeszített munka sem tett jót az idegeknek. De a művészi színvonalnak sem. Rejtő igen egyenetlen író. Kevés az olyan regénye, amelyet ne zavarnának pongyolaságok, sőt laposságok. De úgy vélem, legelsietettebb műveiben is vannak olyan oldalak, amelyek a humor remekei közé tartoznak. Nyelvezete néha csak úgy szikrázik a játékos szóbravúroktól, máskor oldalakon keresztül színtelen, nemritkán csapnivalóan rossz mondatokat ír. Önkritikája kezdetben alig, később már egyáltalán nem volt. De azért nem véletlen, hogy ez a nagy tömegeket mulattató irodalom kezdettől mindmáig nagyon kedvelt a magas irodalmi igényű értelmiségi körökben is. Sosevolt keveréke ez a ponyvának és a ponyva megsemmisítő szatírájának, a kalandéhség kielégítésének és az intellektuális paradoxonoknak: teméntelen selejt közt nemegyszer a művészi remekmű határán.
Azután jött a szörnyeteg, amellyel mindig szembenézett, jött és lenyelte. A súlyosan idegbeteg írót elvitték munkaszolgálatba, egyenest ki a tűzvonalba, a Voronyezs környéki télbe, ahol ezekben a napokban az ötven fokot is megközelítette a hideg. A visszavonulás poklát - amely január 12-én kezdődött - már nem érte meg. Legyengült szervezetének éppen elegendő volt a hideg, az embertelen bánásmód, a szakadatlan életveszély. 1943 újév napján halt meg.
A felszabadulás után vagy egy évtizedig egyszerűen ponyvának vélte a hivatalos irodalom, és nem adták ki. Ennek az lett a következménye, hogy könyveit a zugpiacokon elképesztően magas áron adták-vették. Amikor végre 1956 nyarán újra megjelent olcsó áron A láthatatlan légió - a zugárusok névtelen levélben megfenyegették a kiadó vezetőjét, hogy lelövik, ha még egy Howardot ki mer adni, mert tönkreteszi az üzletüket. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki. De a kiadót mégsem lőtték le, a Howard-regények azóta sorozatosan és óriási példányszámban újra megjelennek, népszerűségük vetekszik Jókaiéval is. Az irodalomtörténetben pedig még mindig nincs benn a neve sem. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki. (Magyar Elektronikus Könyvtár – előszó az író műveihez)
Rejtő Jenő két novellája
Kopó
Valparaisóban nagyon egészségtelen a tél. A levegő fülledt, büdös és párás, az ég, mint egy hályogos szem, ónszínű mozdulatlansággal borong a város felett. Látszólag derült idő van, és egy rövid séta után bőségesen lehet a vizet kinyomkodni a ruhából, amit itatós módjára szív föl a levegőből. A csontok is felszívják ezt a vizet, de nem lehet kinyomni belőlük, reumás sajgást idéznek elő, sav képződik az ízületek között, és féloldali fejfájásokat okoz. A tenger állandóan nagy, lusta, szürke hullámokat dobál, és úgy hat, mintha élettelen testeket gurítanának egy hatalmas ponyva alatt. A hajózás szinte teljesen szünetel, a csuromvizes kikötőben hordók és ládák állanak elhagyottan, ponyvával bevont bálák, leszerelt vitorlások. A négyszögletés deszkahalmokat híg rothadással permetezi a szomorú klíma. Vastraverzekről, láncokról, darukról csöpög a víz, minden kihalt, ázott, szomorú, és óráról órára ugyanazok a hangok csikorognak, loccsannak, koppannak, csöpögnek. Értelmesnek látszó és kitudhatatlan társalgása élettelen anyagoknak. Valparaisóban ez a bűntényszezon.
Az időjárás pesszimistává teszi az embereket, és a kikötő, ez a bőséges anya, kiszáradt emlőivel nem képes többé ezreket táplálni. Polgári múltamnál fogva módomban áll a mimikri, hogy esős évszakban kék zubbonyos kikötőmunkásból valamiféle züllött egzisztenciává változzam át, amíg a munka újrakezdődik. Ebből is látható, hogyha több volna a munkaalkalom, csökkenne a bűnözők száma, mert eltekintve a rendszeres munka öntudatritmusától, nagyon sok embert a legszárazabb kenyér visszatart a gonosztettől. Én ritkán voltam kimondott bűnöző, inkább jelentéktelen statisztaszerepeim voltak. Ezen a télen mint slepper működtem, akinek ténykedése abban állt, hogy jól öltözötten, lehetőleg kellemes modorban mint bányamérnök vagy filmoperatőr összeismerkedik a Belvárosban külföldiekkel, és elviszi őket az Ambassadeur Mulatóba szórakozni vagy kártyázni, amely esetek mindegyikében az illető reggel fillér nélkül tért haza, esetleg puszta alsóruhájában ébred fel valami köztéren. Már az is előfordult, hogy a ruhatárból nyíló csapóajtón át a tengerbe tettek egy holttestet.
Tatjána vörös nő volt. Mindig fekete ruhát hordott, és alt hangon beszélt, amit azt hiszem, a sok erős pálinka és az olcsó cigaretta okozott. Nagyon ritkán volt jókedvű, és ilyenkor valami finom irónia, szomorkás öngúny vegyült a derűjébe, mintegy régi bánatok rezonanciájaképpen. Nagyon szép nő volt, és a fél száján egy cinikus, durva, drámai mosoly jelent meg sokszor.
A Hankauban ismerkedtem meg vele. Ha Schienemann nem adott valami külön megbízást, és nem akadt vendég, akkor ide jártam. Sakkoztam, újságot olvastam, néztem a táncolókat, és megittam éjfélig egypár zöld pálinkát. Itt láttam egyszer egy nagy bajuszú, négyszögletes vállú emberrel, valami szláv nyelven vitatkoztak. Tatjánának remegtek az orrcimpái, idegesen rágta a szopókás cigarettát, egy ideig dobolt az ujjaival az asztalon, aztán felkapta belépőjét, kitépte csuklóját az utánakapó kézből és. elrohant... A férfi hajadonfővel, szmokingban, utána! Kint sűrű, vastag, merőleges csíkokban zuhant a sűrű trópusi zápor. Ledobtam tíz frankot, felcsaptam a kalapomat, és utánuk siettem. A gumikabátot már kint vettem föl. Harsogott az orkán, lengtek á lámpák a széles, néptelen utcán, és a dús, trópusi fák földig borultak hosszú kardleveleikkel. A férfi az út közepén állt, és megpróbált beleordítani a zuhogásba: "Tatjána!..." A nyúlánk fekete árny eltűnt a sarkon. Szemben egy lódenkabátos ember állt a kapumélyedésben, a szmokingos nem vette észre, hogy őt figyeli. Egy autó vágtatott el, zuhatagot fröcskölve, és újra felhangzott a kétségbeesett kiáltás: "Tatjána!" Elindultam a nő után. A szmokingos mellbe ragadott:
- Mit akar arra?
Ujjaimra markoltam a bokszert a zsebemben, és egész közel álltam hozzá, hogy egy vállrántással felüthettem az állkapcsát.
- Menjen a fenébe! - mondtam, és láttam, hogy támadni fog, de a lódenkabátos a kapu alól most odakiáltott valamit, ismeretlen nyelven. Még sosem láttam annyi tiszteletet és rémületet emberi arcon, ahogy a szmokingos nézett a közbeszólóra, aki még egy rövid parancsot mondott, mire a támadó hátrálva elkotródott... Átugrottam a tócsákat, és siettem Tatjána után. Befordultam a sarkon: kihalt zugutca. Bizonytalan érzésekkel megálltam. Magam sem tudtam, hogy mit ákarok, mit lihegek itt? Bugyborékolva rohant az áradat a kanálisba. A zápor egy másodperc alatt elmúlt, és most hallatszott a szemközti lebujból a török muzsika. A mellettem levő kapualjból kilépett Tatjána.
- Miért jött utánam?
- Nem tudom... Meg akartam ismerni magát. Álltunk. Hidegen, bizalmatlanul fixírozott. Mellettünk zörömbölt és zuhogott egy kétemeletes ház csatornája. Kurtán, mintha vakkantana, mondta:
- Most nem érek rá. Menjen vissza, és várjon meg a Hankauban.
- Ki volt az a pasas?
- Lókupec. Egy óra múlva jövök én is. - Visszhangosan koptak el a léptei, meg se fordult, és eltűnt a sarkon. A levegő forró volt és nehéz, a falak mintha hangosan gőzölögnének. Csupa sötét, mozdulatlan ablak, hosszú, ócska házak. Visszamentem a Hankau elé. Megálltam a szemközti járdán, néztem a piros transzparenst, a kék és sárga lampionokat. A lódenkabátos már nem volt ott. Egy részeg nő karolt belém, átfogta a nyakam, énekelt, és húzott magával. Mikor ellöktem, leesett az aszfaltra, ülve maradt, széttárta a karját, és tovább énekelt. Bent a Hankauban már nem találtam a szmokingost. A pincér azt mondta, hogy nemrég ment el, azelőtt még sohasem látta. Tizenegykor jött vissza Tatjána. Csapzott hajcsomók lógtak ki a kalapja alól, egyenesen odaült hozzám, és csáját rendelt.
- Tormellinél razzia volt. Grosszmannt lelőtték a rendőrök.
- Esedékes volt.
- Schienemann csinálta. Kíváncsi vagyok, hogy vele ki fog végezni.
- Ő a leghatalmasabb... - Maga német?
- Magyar vagyok.
- Miért nem tisztességes ember?
- Nyáron tisztességes vagyok. Csák ha nincs munka, ősszel, akkor öltöm magamra a bűnt, mint egy átmenetikabátot.
- Mi a véleménye a gyilkosságról? Úgy beszélt, mint aki interjút kér.
- Egy gyáva fickó, amit időnek neveznek, idézi elő azt az optikai csalódást, amivel az emberiséget egyénekre szokták szétbontani. Tulajdonképpen mindnyájan jók vagyunk, mert nem voltunk és nem leszünk, és nem változtathatunk egy atomnyit sem a természet helyes rendjén.
Nem is tudom, mért lett a szeretőm. Nem szeretett, sőt, talán ellenszenves voltam. Egyáltalán nem volt forró vérű, egy pillanatra sem tudott annyira megfeledkezni magáról, hogy a legcsekélyebb gyengédséget is mutassa irányomban...
Pizsamában ült az asztalon, és cigarettázott.
- Még beszélnem kell neked a Kopóról. Egy évig éltem vele együtt. A Kopó nem olyan csirkefogó, mint te, lakatos volt lent a dokkon, és elment innen a hajózási szezonnal északra. Azért nevezték Kopónak, mert hoszszúkás arca van és széles füle. Vissza fog jönni.
- Nem hiszem. Ha egyszer elkerült ebből a langyos, moslékízű városból, miért jönne vissza?
- Miattam. Téged meg akar ölni.
- Ha erőszakos lesz, hamar "elküldöm".
Vállat vont, mint akire ez nem tartozik. Esténként kávét főzött, és lírai verseket olvasott. Nagyon lusta volt. Macskaszerűen tudott nyújtózni, sokat ásított, és hanyag volt a holmijára. Általában valami nagy indolencia nyilvánult meg benne az élettel szemben... Sokszor mentem a kikötőbe, és bámultam a látóhatárt, reménytelen vággyal, hajókat lesve, hogy hozzák a munkát. De nagy, áporodott szélcsend volt. Hetéken át semmi más, csak lusta, langyos, nagy cseppek hullása, ahogy itt is, ott is összeáll a pára, mindenütt nagy, mozdulatlan tócsák, és néha nehéz, lompos ködök hömpölyögtek át a városon: Izzadtságtól és léggőztől nyirkos a test. 26-án éjjel ismeretlen tettes leszúrta Alexandrovics Mirko Dimitrij volt cári tábornokot, aki európai mintára szervezte itt a hadsereget. Este egy hajóstiszttel ismerkedtem össze a Belvárosban. Rávettem, hogy nézzen meg valami originálisat, ahol különleges nemzeti hangulat van, és elvittem az Ambassadeurbe. Többemeletes palotában, bordó pompával berendezett helyiség az Ambassadeur. Később felvittem az emeletre játszani.
A kifosztásra szemelt vendégnek csiniara pálinkát szolgálnak fel. Régi spanyol recept, valami brazíliai bogyóból préselik, sok tiszta alkoholt és heleborust kevernek hozzá. Nem élvezeti cikk, bár kellemesen keserűmandulaíze van. A csiniara egészen egyszerűen lassan ható méreg, amivel gyanútlan áldozatokat életveszélyesen elbódítanak. A csiniara azért alkalmas speciális célokra, mert mielőtt előidézi a napokig tartó mély ájulást, amelyből idegsokkban ébred újra a beteg, közvetlenül egypár óráig súlyos részegséghez hasonló, tompult állapotot okoz, amikor az áldózat még mozog, beszél, táncol, kártyázik, de elhatározóképessége a minimumra csökken, és a külvilág teljesen elveszíti számára minden jelentőségét. Teljes szélcsend volt, az éjszaka nagy cseppjei azonos hangokkal hullottak a zsíros izzadó lombokról.
A hajóstiszt nekitámaszkodott a terasz márványoszlopának, sárga, verítékes arca megvonaglott és mély lélegzetet vett, de enyhülést nem kaphatott a súlyos, gőzködös levegőből. Öt ujját szétterpesztve a mellére nyomta, látszott, hogy vesztit érzi, és elvágyakozik erről az ominózus, gyászos, légtelenségbe burkolt tájról. De öntudata már csak foszlányokban kapkodhatta a valóságot, kinyitott három gombot a blúzán, széthúzta a gallérját, és viszszakézzel lesöpörte a sapkát a fejéről. Egy papagáj rikoltozott valahol... A lusta, langyos cseppek csak hullottak, és sárga fényudvarokban állottak a lámpák.
Alexandrovics tábornok gyilkosáról még semmi hír nem volt. Egy teherautó robogott, hogy megrázkódott az egész épület. Már hetek óta ült a városon kimerikusan ez a mély, mozdulatlan, ájult csend, mintha minden pillanatban vihar törhetne ki, és sűrű mosogatóvízíze van a szájában a levegőnek. Újra játszott, és a homlokán szörnyen kidagadt egy ér... A füstöt vágni lehetett a helyiségben, poharak csörögtek, hangok morajlottak lehalkítva. És a krupier egyhangúan recitált: "...helyezzék tétjeiket... nincs tovább... rouge invers... couleur..." A padlón át szakszofonszóló szüremlett, és a kinti köd láthatatlanul lógott itt a szobában, úgy rotyogott az emberi idegek és indulatok komprimált szennye ebben a boszorkányüstben. A tiszt lesöpörte a zsetonokat, és homlokával a zöld posztóra zuhant. Éles csengetés hallatszott lentről, csörömpölés és dobogó lépések. Razzia! Kisül, hogy két detektív is volt jelen, négy revolvert fognak ránk. Régi fedezékem, egy kaktuszvödör mögé ugrom. Csörömpölve lehullik a lámpa, lövés. Egy dupla villanás irányában három lövést adok le: Tiporják egymást. Fellökök egy sikoltó nőt. Az erkélyre futok. Alattam az utca, jajgat és morajlik, páncélautó. Fényszóró. Gumibotos rendőrök rohannak és sípolnak, a kocsiúton egy nő fekszik. Lövések... Egy oldalablakon át a folyosóra ugrom, belépek a páternoszterba, a tetőn kiugrom, és lekapcsolom a liftet. Egy fél női selyemruha van a kezemben, a homlokomon horzsolás vérzik, falba ütöttem, vagy golyó súrolt? Szmokingban bolyongok a háztetőkön, mintha fejemet egy virágágy puha földjébe fúrtam volna, olyan nyomasztóan kapkodom a levegőt, és a nyakütőeremen át hallom, hogy a szívem rendetlen bakugrásokkal dobog, az arcom, a ruhám csupa víz, rudak, kémények és lécek, mintha zápor söpört volna végig mindent, olyan nedvesek, pedig négy napja nem esett.
- Már megint mi volt? - kérdezi Tatjána, hogy zsebkendővel bekötött homlokomat meglátja.
- Razzia. Úgy látszik, söprögetni akarnak. - Végigdőltem a díványon. Tatjána elővett egy regényt, és olvasott. Nem laktunk együtt, mert az ilyesmihez egyikünkben sem volt meg a kellő családias hajlandóság. A könyv felett egy futó pillantással megnézte magát a tükörben, hogy milyen, amikor olvas. Ekkor lépett be Kopó. Nem kopogott, de szerényen és illedelmesen lépett be az ajtón, a dokkmunkások jellegzetes, kék zubbonyában. Csöndesen körülnézett.
- Ki ez az ember? - fordult Tatjánához.
- A barátom - mondta Tatjána, behajtózta a lapot, és letette a könyvet.
- Azt mondtad nekem, - mikor elmentem, hogy megvársz.
- De nem tettem.
Kopó Leült egy fotelba, elővette kését, és füstölt húst evett.
- Port Alegreből jöttem vissza. Nagyon messze van. Nem szeretek hiába fáradni. Szereted ezt az embert?
- Szeretem, - mondta Tatjána lustán, mintha csak azért tenné, hogy békében hagyják. Aztán hozzátette - téged is szeretlek.
- És melyikünkkel maradsz együtt?
- Mit tudom én? Amelyik életben marad.
Most fordult hozzám Kopó:
- Magának mi a véleménye?
- Majd csak elintézzük valahogy. - Valami enyhe izgalommal éreztem, hogy kettőnk közül valamelyiknek elérkezett a végzete. Kopónak azonban praktikusabb problémán jártak a gondolatai.
- Hol fogok én most lakni?
- Tatjánánál nem lakhat, - mondtam - amíg el nem intéztük ezt az ügyet.
- Ma nem tudom elintézni magát. Tíz napot utaztam fenékben.
Tatjána ásított.
- Muszáj ezt nekem mind végighallgatni? Álmos vagyok.
- Kérem - mondtam -, egyáltalán nem égett a körmünkre a dolog. Aludjon nálam, és holnap éjjel felmehetünk a Kálváriához, rendezni a kérdést.
- Ha magánál alszom, egyikünknek sem lesz nyugodt álma.
- Van egy fülke a szobám mellett. Én magára zárom az ajtót, maga odatolja a szekrényt, és nyugodtan alhatunk. Van revolvere?
- Nincs.
- Tatjána, adj neki egy revolvert.
- Itt van. De most már menjetek, - utánunk kiabált - lövés előtt le kell húzni a szöget a závár mellett. Mentünk. A köd távozóban volt, szinte láthatóan gomolygott. Citerák és sípok nyekergő muzsikája hallatszott gyöngyfüggönyös vörös kis portálék mögül, és hosszú sorban kék, sárga és vörös lámpák hunyorogtak végig az utcán. Frakkos, cvikkeres kínai lépett ki egy ajtón vigyorogva: "ópium, szenyoresz... ópium." Hegynek mentünk egy görbe sikátoron, gőzölgő patkányok cikáztak a lábunk előtt.
- Egész Rióig mentem föl, - panaszkodott Kopó - mondhatom, nyomorúságos állapotok...
- Limában, azt mondják, inkább van munka, hadianyagot szállítanak La Pazba. - Megmutattam neki a fülkét, mosolyogva bólintott.
- Egy másfél méteres ládában utaztam idáig. Lefekvés előtt még beszélgettünk. A legtöbb dologban egyezett a véleményünk. Rokonszenvesnek találtam, és azt hiszem, ő éppen úgy volt velem. Másnap sok dolgom volt, korán reggel kizártam az ajtót, és lementem a Metropolba reggelizni. Néhány távoli, kénszínű napsugár imbolygott a levegőben. Belváros. Kopott polgárok, üzletek, biciklik és rossz alakú, közönyös nők. Most ébredtek. Mit tudnak ezek a város mélyéről?... Korán reggel van, de mindenki izzad. Ez valami nehéz, beteges izzadás, tikkadt gyengeség, mintha az aszfalton keresztül gőzölögne a mocsár, amelyre itt minden épült. A mocsár lidércei, gonosz szelleme itt maradt, ezen a helyen, anyatestétől elválasztva is ül a városon. Katonai temetés mégy el az ablak előtt. Kucsmás díszszázad, marokra fogott muskétaaggyal, mereven, térdhajlítás nélkül, mintha mindnek műlába lenne, lép az ágyútalpon húzott koporsó mögött, feketével letakart dobok peregnek tompán, Alexandrovics tábornokot temetik...
Szombat volt. Siettem fel Schienemannhoz. Ott ült hatalmas íróasztala mögött, fáradt szemeivel, lebiggyedő alsóajkával, és kopasz fejét simogatta a tenyerével. Perzsaszőnyegek fogták fel a lépés neszét, brokátfüggönyök, képek, egy pazar klubfotel-garnitúra és valami finom, francia illatszer szaga. Rosszindulatúan, álmosan nézett rám.
- Ki fog menni csónakkal a "Jalousie"-hez. Tegnap érkezett. Félmérföldnyire áll a kelet-indiai dokktól. Behoz egy ládát. Tíz és tizenegy óra között megy, a parti őrség nem fog arra járni. Efelől biztos lehet. A tegnapi razzia csak tessék-lássék dolog volt, mert Grosszmannt agyonlőtték. Semmitől se féljen. Visszafelé a klubház alatt köt ki, ott várja Rank. A legügyesebb embert küldöm magával. Tízkor találkoznak a kikötő védőasszonyánál.
- Pignatellit láttam a Metropolban.
- Tudom. Megmutatom a kísérőjét. - Csengetett. Kopó jött be. Szomorúan összenéztünk. Természetesen nem lehetett szólni arról, hogy mi van közöttünk. Még gondolatnak is nevetséges volt, hogy Schienemannt a mi kicsinyes magánügyünkkel molesztáljuk, vagy ilyesmi akadályt képezhetne, mikor "magasabb államügyekről" van szó. Nyugodtan kievezhettünk együtt a sötét vízre, mert sokkal jobban rettegtünk Schienemanntól, semhogy "hivatalos" ügy közben megkockáztattuk volna "elküldeni" a másikat. A gyilkos egypár óra múlva követte volna áldozatát a halálba. Azért mégis furcsa érzés volt, hogy Kopó a másik pár evezőnél, a hátam mögött ül. Sokszor bizsergett meg a tarkóm, mintha fütykös lebegne a fejem felett. Nagy hold volt, de ez csak kedvezett nekünk, mert oldalról tűzött, és szélesen kivetítette a dokkok árnyékát úgy, hogy teljes sötétségben evezhettünk egész a lépcsók közelében, lassú, mély evezőhúzásokkal. Különben sem kellett félnünk, mert Schienemann a mi életünket még kockáztatta volna, de a kábítószert semmi esetre. Biztos volt, hogy a parti őrség nem fog erre jönni tizenegyig. Néhány percig eveztünk a raktárházakon túl, és feltűnt a "Jalousie" leszerelt árbocaival.
Egy lelket sem láttunk rajta. Kopó megszólalt:
- Ambassadeur!
Két kar lenyújtott egy ládát. Vagy egy mérföldnyi távolságban fényszóró söpört végig a vízen, és megcsillant egy közeledó torpedó páncélbordáján. Ott cirkált a rendőrségi motoros. A víz mozdulatlan, sötét és domború volti mint egy alvó rinocerosz háta. A közeli parton homályos lámpák és pálmák látszottak. Félkörben megkerültük a három nagy dokkot, és beeveztünk a Nord-Süd bazenjébe.
- Ide hallgass: ígérd meg, hogy nem találkozol többé Tatjánával, és én is szakítok vele - suttogta mögöttem Kopó.
- Eszem ágában sincs.
- Nem szívesen fújom el a gyertyádat. Nekem már feleségem is volt, de nem bírta ki, hogy mindig csavarogjak... Neked még sok, nagyon jó nőd lehet, és elélhetsz még egy darabig, amíg megkapod á golyódat: De ha nem akarod, hát mehetünk a Kálváriához. Csak a jobbal evezz... Szívesen lennék veled békességben. De azt ne mondja senki, hogy kidobtak, mint egy cselédet... Húzd be a lapátokat...
Meg volt beszélve, hogy találkozunk a Kálvárián. Amelyik lejön, azé marad Tatjána. Ez nem valami félvad szokás, a klíma, a tél áztatja az idegrendszereket, gyerekesek, csökönyösek, gonoszak lesznek az emberek, és minden alkalom jó, hogy levezessék a változást sóvárgó tettvágyúkat. Mi szerettük egymást Kopóval: És elhatároztuk, hogy valamelyik megöli a másikat. Tatjánát már két napja nem láttam. Mielőtt nekivágtam volna a Kálváriának, elmentem hozzá. Szórakozottan hallgatta, hogy mire készülünk, szórakozottan abszolválta az ölelést, és átlátszó komédiával mondta:
- Csak vigyázz magadra. A Kopó nagyon veszélyes fiú, és szeretném, ha te jönnél le a Kálváriáról. De nem ma fogtok felmenni. Szükségem van rád, el fogsz kísérni a régi kikötőbe, és segítsz, ha valaki megtámad.
- Nem szívesen halasztom el a találkozást. Föl van fordítva az egész lakásom. Szekrényt húzni, szekrényt tolni...
- Holnapig még kibírod. Fél tizenegykor várj rám a konzervgyár előtt.
Fél tizenegykor ott voltam. Legnagyobb meglepetésemre Kopóval találkoztam.
- Te is Tatjánát várod?
- Azt hitted, hogy a feltámadást? Téged is hívott?
Lihegve jött Tatjána. Egy fényes, vékony gumikabát volt rajta.
- Veszélyben vagyok. Kikre gondoltam volna, ha nem rátok? Azt hiszem, nem lesz semmi baj. Csak ideges vagyok, és azért gyanakszom. Beszélni fogok egy, esetleg több emberrel, ha valaki hozzám ér, vagy a zsebébe nyúl, rögtön lőni, egyszerre sokat...
Levágtunk egy dűlőúton a régi kikötőbe. Utolsó halálos páráit küldte a tél, és a lámpák mintegy puha anyagba burkolva, párából szőtt glória mélyén bóbiskoltak. Úgy sietett, hogy nem bírtuk pontosan átugrani a tócsákat, teli lettünk sárral, a ködben láthatatlan tengerről, vészes, szaggatott jelekkel búgott egy hajó, és sehol egy járókelő, néma, ázott: barna raktárházak, cseppek, piszkos lámpák...
Rozsdás sínpár mellett siettünk. Egy daru nyitott kunyhójába vezetett minket. Úgy látszik, innen ment ki az őr cirkálni.
- Itt vártok, csendben. Aki jön, annak nem szabad tudni, hogy velem vagytok. Ha hozzám érnek, lőni... Rögtön lőni! Lehet hogy egy félóráig is kell várni. - Három lépéssel tovább ment. Nem kellett egy félóráig várni. Valaki kívülről ránk csapta az ajtót, és bezárta. Az ajtó vasból volt. Nekirohantunk vállal, persze, meg sem mozdult. Felragadtam egy széket, de Kopó lefogott:
- Ha zajt csinálsz, lebukunk: Ezt az ajtót nem lehet kitörni. - Tehetetlenül álltunk. Az ajtó és az oldalfal közt egy keskeny résen kinéztem. Három ember fogta körül Tatjánát egész szorosan, félhangosan, gyorsan beszéltek.
- Mi nem félünk a Schienemann gazembereitől!. Fogd jól, Rollins... - kiáltotta egy kis, köpcös ember.
- Tőlem Bogumov elvette a tervet... - hadarta rémülten Tatjána.
Gyorsan váltották a mondatokat. Alig értettem valamit:... "Moszkvába megüzenték..." - "Az nem a G.P.U. pénze volt..." Aztán keményen mondta a kis köpcös: "Ezért lőtte le Alexandrovics tábornokot..." - és Tatjána'rögtön: "De nem hoztam el semmit!..." "Utoljára mondom!..." - "Holnap megmondhatom..." A köpcös fejbe lőtte Tatjánát... Futólépések csobbantok el. Tatjána egy tócsába esett... Nekirohantam az ajtónak, mint egy faltörő kos, háromszor pattantam vissza, úgy éreztem, eltörött a vállam... Kopó úgy tekintett rám, mint egy filozófus, aztán visszajött egy szerszámosládával... Persze, Kopó lakatos! Mintha páncélszekrénybe lettünk volna zára, valóságos hidegvágást csináltunk, izzadtan, lihegve, keményen dolgoztunk, míg végül, mint egy lótusz széles, nagy szirmai, úgy volt széthajlítva a zár körüli vaslemez. Kint voltunk. Megfordítottuk Tatjánát. A szeme rémülten meredt ránk, a szája, mint egy hatalmas o betű tátongott felélik, most látszott csak rajta, hogy mennyivel öregebb, mint hittük. Hogy a szeme sarkában és a homlokán ráncok vannak, és a festék alatt bizonyára erősen őszül... csupa szenvedés és irtózat volt a vonásain. A retikülje nyitva hevert mellette, rúzs, kompakt, kulcs, apró holmii gurultak szerte, leesett a kalapja is, hosszú, rút tincsek lógtak a tócsába. Homlokán egy véres kör.
- Te nem tudtad, hogy a csekához tartozik? - kérdezte Kopó. Messziről egy kézilámpa imbolygott. Hatalmas ugrásokkal futottunk a raktárházak mögé. Otthon levetkőztünk. Ragadós, sós pára tapadt hozzánk.
- Ez a nő maga kereste a halálát - mondta Kopó. Most már megmondhatom neked, hogy engem szeretett. Azt mondta ma: szeretné, ha én jönnék le a Kálváriáról.
Nem árultam el, hggy ugyanezt mondta nekem. Minek? Maradjon neki Tatjána emléke. Nekem mindig elég, ha én tudok valamit. Nem vacsoráztunk. Az ablaküveg gyöngyözött, a sápadó ég alacsonynak és barnának látszott. Aznap este nem toltuk oda a szekrényt, és nem zártuk be az ajtót. A jobb szememen keresztül irtózatosan fájt a fejem, és lázam volt. Befeküdtem az ágyba, de a lepedő és a párna elviselhetetlenül melegítettek. Aztán süllyedni kezdtem... Elaludtam... Tatjánával felmásztunk a "Jalousie"-ra. Schienemann űlt egy koporsón, és álmosan dörzsölte tenyerével a feje tetejét. Tisztán láttam ujján a hatalmas, rubinköves gyűrűt. A levegőben sárga foszlányok lógtak... Tatjána, halott szemekkel, mereven vigyorgó szájjal beszélt, homlokán a vörös karikával, azt mondta: "Ez a vörös karika a halál jegygyűrűje... Ez az egész történet nem igaz... Én nem vagyok Tatjána. Én vagyok a trópusi tél: forró, dús, titkos és alattomos... Én vagyok a forró égöv fekete zsíros virága... Beteggé teszem a csontjaidat, hosszú kötőtűket szúrok az agyadba, és addig idegesítlek, amíg gyilkolni mész... Mindenütt vér. Ez a furcsa patikaszag a püffedt, sárga levegőben: a vér gőze, undorral felcsuklik benned, elernyeszt, átölel és lehúz az aszfaltba takart hínár..." Az arca olyan zöldes, sápadt volt, hogy szinte világított, éreztem a feloszlás szagát, sáros hajtincsei vigyorgó két szája széléig lógtak, fekete fogaival egy nagy, rozsdaszínű virág szárát fogta. A szirmok lassan, kígyószerűen mozogtak. Fuldokoltam, és az agyam, mintha egy nagy marokban lüktetne, amely lassan összecsukódik felette... Arra ébredtem fel, hogy hörgök, és csuromvíz vagyok. Kopót láttam az ágyam felett, és rémülten akartam a revolverhez kapni, de a karom, mint egy mellém helyezett bot, merev, különálló és élettelen volt. Most megöl! Vizet loccsantott az arcomra, és egy újsággal legyezett.
- Úgy látszik, maláriád van. Rettenetesen nézel ki. - Egy tükröt adott. Az arcom sárga volt, és két fekete foltban tűntek el a szemeim. Elájultam.
Hetek múltak el...
A láthatáron naponta új hajók jelentek meg, előkerült a kék zubbonyom, a sapkám, és boldogan mentem vissza a dokkra. A nyílt óceánról friss, sós szagot hozott a szél, eltűntek a fojtó, sárga, ködök, mellettem Kopó hordta énekelve a zsákot. Karjaimba lassan visszatért az erő, és lelkembe a jónak akarása. Dolgoztam!
Exitus lethalis
A zöld ernyőjű lámpa barátságos fényt vetett az íróasztalra, a szamovár duruzsolt.
Dr. Molnár regényt olvasott és cigarettázott. Az ablak kertre nyílt, kórházi kertre, ezért a csend olyan nagy volt, olyan mélységes, amilyen a város közepén csak ebben az épületben, és csak a kertre nyíló szobában lehetséges. Az üvegszekrényben hidegen csillogó műszerek feküdtek mozdulatlanul, a falon egy kerek, nagy óra ketyegett. A regény arról szólt, hogy a báró szerencsejátékon elveszíti a vagyonát, és midőn főbe akarja magát lőni, hirtelen megjelenik előtte a játék ördöge. Dr. Molnár nagyon szerette a népies regényeket, amelyek nem igényelnek gondolkodást, olvasás után elmúlnak nyomban a feledésbe, mint egy savanyúcukor vagy egy cigaretta. Jókedvű, jó étvágyú, egészséges álmú, humorra hajlamos ember volt, de szorgalmas, alapos orvos. Nős kollégái közül egyedül ő vállalta el éjszakára az orvosi ügyeletet. Jól érezte magát ebben a tiszta szobában, fehérre meszelt falak között, a részint irodának, részint rendelőnek berendezett helyiségben. Szerette a kórházat, csendjével, komor, de alapjában véve békés hangulatával. Az ápolónő jött be, és jelentette, hogy a földműves, akit délután hoztak be, tűrhetetlen fájdalmakról panaszkodik, és injekciót kér.
- Csak termofort tegyen rá. Ha morfiumot kap, álmában elvérezhet. Lehet hogy belső vérzése van. Ha növekszik a fájdalom, esetleg meg kell operálni. - Szokása volt, hogy az ápolónőnek megmagyarázza az intézkedéseit, mintha súlyt helyezne a véleményére.
- Szóval, ha jajgat, azonnal jöjjön fel, és akkor majd telefonálunk Kalmár doktor úrnak. Azt hiszem, a Hungáriában van, felírta egy cédulára ... Aha! Itt van. - Cigarettára gyújtott, és ásított, aztán rámosolygott az ápolónőre. - Nem szokott táncolni járni?
- Régen volt az, mikor én táncoltam.
- Csak nem pólyás korában, drága? Maga nagyon szép nö, Zseni, és megfigyeltem, hogyha én vagyok szolgálatban, csinosabb, mint egyébként.
Az ápolónő nevetett, ismerte jól a doktort. Kiment. Molnár tovább olvasott az ördögről, aki ráveszi a bankrott Csanádi bárót, hogy ölje meg kedvesét, és cserében a gyilkosságért kap tőle egy biztos rulettszisztémát. Csanádi alapjában véve jó ember, csak lejtőre jutott, és két hónap haladékot kér, amit az ördög megad.
Később felforrt a tea. Miközben elkészítette magának, két cukorral, fél kanál rummal, a fogság jutott eszébe, mint mindig, ha nagy csendben teát ivott. Acsinszkra kellett gondolnia, és arra a pléhedényre, amelyet úgy hívtak, hogy "csajnik". Forró vizet tartottak benne a tea számára.
Tavaszodott. A kertből föld- és virágszag áramlott be dúsan. Telihold volt. A város közepén is kórházba zárt szegényes növényzet kísérteties mozdulatlansággal meredt a szélcsendbe.
Az orvos arra gondolt, hogy megveszi részletre azt a nagyobbik rádiót, és majd fizet a rádiósnak fehérneművel, nyakkendővel, mert az egyik páciense, akinek divatáruüzlete volt, ellenszámlára kezeltette magát, viszont a rádiós makkegészséges ember, tehát a legjobb megoldásnak látszott, ha a divatárus ellenszámláját cedálja, miáltal éppen úgy jár, mintha a divatárus meggyógyult volna, és a rádiós lenne beteg. Az ilyen túl bonyolult ügyletek nem mentek ritkaságszámba dr. Molnár praxisában éppen úgy, mint a többi kollégájánál. Az emberek nem lettek egészségesebbek, de elfogyott a pénzük. Ezért a modern és szegény sorsú orvosok hajlandók bevezetni a cserehonorárium-rendszert, és természetbeni ellenszolgáltatásért is gyógyítanak. Molnárnak egy gyomorbajos ügyvéd látta el a jogi képviseletét, egy tüdőbajos vállalkozóval ciánoztatott, egy paralitikus suszter szállította a cipőket, és egy rákbeteg szerelő javította a villanyt. Persze, a pékek, a mészárosok és a háziurak kedvező egészségi állapota mégiscsak megnehezítette számára az életet.
Dr. Molnárnak három szenvedélye volt: a felesége, a fia és a lakása. A feleségébe szerelmes volt, a kiegyensúlyozott lelkű emberek megállapodott szenvedélyével, a gyermekét nagy gonddal, de kényeztetve nevelte, nyelvmestert tartott mellette, hegedülni és vívni taníttatta. Sokszor a házbérre félretett pénzből költött el, ha valamelyik kirakatbál ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rá egy kerámia, amely szép lenne a kis asztalkára, egy különleges, modern kislámpa, amelyet régen nélkülöz az éjjeliszekrényről. Otthon órákig vitatták az asszonnyal, hogy ez vagy az a tárgy honnan hat jobban, míg végre megállapodtak egy helyben, csak azért, hogy másnap ísmét máshová tegyék. Ennek a lakáskultúrának is megvolt az a verejtékszaga, ami szegény, de nagyravágyó emberek fényűzését sokszor elviselhetetlenebbé teszi a legnívótlanabb életnél is. De Molnár mindig remélte, és alapjában kedélyes lényének optimizmusával hitte is, hogy feltétlenül eljön még az idő, mikor külföldi tanulmányútra küldheti majd a fiát, és nyomasztó érzés nélkül vásárolhat egy Szőnyi-képet vagy egy tetszetős gobelint, amely már oly régen hiányzik a szalon faláról. Az ápolónő jött.
- A négyes kórteremben az a beteg, akit tegnap operáltak, azt hiszem, meghal ...
Leoltotta a villanyt, begombolta a köpenyét, és ment. A ragyogó olajfestésű falak sokszorozva verték vissza lépteinek hangját. A nagy kórteremben csend volt és sötét, csak az asztal közepén égett egy halvány mécsvilág. A beteg hörgött. Néhány másodpercig vizsgálta, kis zseblámpájával az arcába világított, aztán halkan hátraszólt az ápolónőnek: a spanyolfalat. Majd hangosabban mondta a betegnek: "no mi az, bátyám?" A beteg mondott valamit, suttogva, ami nem hallatszott el a doktorig, hát leült az ágya szélére, és föléje hajolt.
- Jó lenne valami, öreg?
- Semmi ... csak beszélni ... főorvos úrnak ...
Tudta jól, hogy dr. Molnár nem főorvos, de az egyszerű emberek szokása szerint, egy ranggal magasabban titulálta.
- Nagyon nehéz meghalni ... már régen megszabadultam volna, de nyom valami ... Nem bűn, de nagyon rossz.
Molnár kissé érdektelen volt. Megszokta, hogy falusi ápoltak sokszor használják pap helyett az orvost, ilyenkor nyers tréfákkal, nyájas bólogatással elüldögélt az ágyukon. Elvben, erkölcsileg, sajnálta is szegényeket, csak a szívét vette körül vastag burokkal a sokéves kórházi gyakorlat. Meggyőződés nélkül, talán csak, hogy törődésével vigasztalja a haldoklót, adott egy injekciót, és azt mondta, hogy nem kell mindjárt megijedni, vannak itt nagyobb betegek is, és mégsem halnak meg.
- Hogy hívják magát?
- Infanterist Makra.
- No látja ... Biztosan volt háborúban is, Makra bátyám, tudhatja, hogy ott közelebb volt hozzánk a halál. - Megszokta, hogy a vidéki betegek sokszor használják régen levetett katonai minősítésüket, talán csak azért, hogy nekik is legyen valamiféle címük, jellegük, és az útkaparó "cugszfürernek" mondja magát, a földmíves "freitert" biggyeszt a neve mellé.
- Voltam én - mondta halkan Makra, egy pillanatra felélénkülve az injekciótól -, Bukovinában Danklékkal, voltam én Limanovánál ... és Kraszniknál ... Ha nem lettem volna ott, nem kerültem volna ide ... Nem félek a meghalástól ... semmit sem hagyok itt, ami jó lenne ... De kérem, főorvos úr, eztet elmondom, mikor én hazajöttem szabadságra ... és a Moskovitz hadnagy úr ... aki engem személyesen hozott ki egy gránáttrichterből, sebesülten ... küldött velem leveleket, meg két vázát a feleségének ... Engem a Mária Valéria-kórházba tettek lábadozni ...
Megint hörgött, a doktor injekciót adott, kettőt is, és ott ült. A haldokló ismét suttogni kezdett, Molnár egész föléje hajolt, szinte arc az archoz voltak egymás mellett. Távolról nyögött valaki, a mécsvilág úgy állt mozdulatlanul a kanóc körül, mintha szilárd tárgy lenne. Makra suttogott.
- ... Mikor az asszonynak átadtam a levelet, meg a holmikat ... Nagyon szép asszony volt ... Nem is hittem volna, hogy én kölljek neki ... Ő akarta ... Az Úristen most lát engem: én nem akartam ... Még aztán is hozott nekem ennivalót a Mária Valeriába ... Anya is lett! ... Egy hónap múlva jött haza a hadnagy úr szabadságra, egy hétig volt itt, és ment vissza, Lembergbe vagy Grodnóba ... És mikor a gyerek a világra jött; az asszony egy hónappal később írta csak meg a férjének, hogy minden stimmöljön ... Azt hiszem, írásokat hamisított ...
- Azt hiszem, egy hónappal később jelentette csak be ... Annak a gyereknek az életéből most hiányzik az a hónap..., ellopott ... egy hónapot a saját gyerekétől ... Az én gyerekemtől ... A hadnagy úr nagyon sokáig elvolt, és sohasem tudta meg ... azt hiszem.
Csend volt. Az orvos még egy injekciót adott. A szeme megszokta a sötétet, és lassan kirajzolódott előtte az arc: vázzá soványodott, viaszos bőrű, és mint a sokat szenvedett haldoklóknak, fülei és orra messzi elálltak az arc többi részétől.
- Én mindig csak a hadnagy urat szerettem ... és nem aztat a nőt, akit legjobban azért gyűlöltem alázattal ... mert ... velem szerelmeskedett ... Nem volt nyugtom soha ... Nem tudtam már megmaradni apáméknál falun ... Mindég ... az a jószagú asszony jutott az eszembe ... így álltam be Ó-Budán pincérnek ... Ott az étteremben ... még láttam egyszer ... még kiszolgáltam egyszer ... szemüveges fiatalemberrel volt ... nem is régen ... Akkor meg akartam írni ... a hadnagy úrnak ... de nem tudtam a címét ... és a telefonkönyvben annyi Moskovitz van ... - Ezt az utolsó mondatot olyan reménytelenül, olyan rezignáltan mondta, annyira hangsúlyozva csüggedését a tény felett, hogy a telefonkönyv teli van Moskovitzokkal, és ő szegény falusi, nem tudva a keresztnevet, a legjobb akarattal sem ismerhette ki magát, úgyhogy aztán már nem is mondott semmit, csak hörgött, és Molnár hiába szúrta bele egymás után az injekciókat. Még arra sem élénkült meg, hogy beletört az egyik tű ...
Az ápolónő odaállította csendben a spanyolfalat. Még húsz percig tartott ez a haláltusa, még kétszer mondta Makra, minden vallásos áhítat nélkül, de sóhajtva, ezt a nevet, hogy "Mária". Koponyája hátrasüppedt a párnába, tágra meredt .szeme a mennyezetre bámult törtfényű corneákkal, és meghalt. Dr. Molnár visszament a szobájába, kihűlt teája ott állt a csészében: Megitta. Aztán adott egy injekciót magának, majd kivette a fiókból a kórházi naplót, és az íróasztali lámpa barátságos fénye mellett beírta: "Négyes kórterem, tizenkettes ágy, infanterist Makra; ulcus ventriculi, éjfél után egy órakor exitált. Dr. Molnár."
Cigarettára gyújtott, és az ablakhoz állt. Lenézett a néma kertre. A hold ferde fényétől hosszúra nyúlt, mozdulatlan árnyak dőltek keresztül a szép, széles, keramitos út sárga kövein. Mély lélegzettel beszívta a virágszagot, azután gyorsan visszament az asztalhoz, és felütötte a regény utolsó lapját: Csanádi báró gazdag lett, de elkárhozott. A tarkóján hirtelen végigbizsergett a jellegzetes hűvösség. Még egy nagyot szippantott a cigarettából, azután újból felütötte a kórházi naplót, mosolygott, és pedánsan beírta: "Éjjel egy óra húsz perc. Inspekciós szoba: Dr. Moskovitz Pál hadnagy, exitált ..."
És minden elcsöndesedett ...
*
Cseke Gábor: Vázlatok meg nem írt regényhez
Reich Jenő, alias Rejtő Jenő, P. Howard, Gibson Lavery úgy kezdte az írást, ahogyan életét 1943-ban bevégezte: nyomorúságos, emberpusztító körülmények között. A kilencvenes évek végén a Petőfi Irodalmi Múzeumba került hagyaték töredékéből értő szerkesztői kezek meglepően terjedelmes útinaplót rekonstruáltak, amely 1927 szeptemberében indult azzal, hogy az akkor 22 esztendős szerzője írói tapasztalatszerzés céljából nekivágott a nagyvilágnak.
A Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel a Szukits Könyvkiadónál 2000-ben megjelent kötet Rejtő új, tulajdonképpen pályakezdő arcát mutatja az olvasónak: tollán szenvedélyes hitelességgel elevenedik meg a huszas évek nyugaton szerencsét próbáló, őhozzá hasonló közép-európai szegény örödögök sorsa, akik a közeledő világválság hullámvasútjára kényszerülve dermedt lélekkel süllyedtek el legtöbbször a mélyben, dacára annak, hogy olykor kéjelgő magasságokba is el-eljutottak. Berlin, Bern, Zürich, Bécs, Genf, Hamburg, Altona, Poissy, Párizs, a Földközi-tenger a váltakozó színhelyek, de a nyomor, a fásultság, az elgépiesülés, a végzetes proletársorba süllyedés mindenütt ugyanaz: edzi vagy gyilkolja áldozatait. Középút nincsen.
Rejtő iszonyúan vergődik: majd mindent át- és túlél, szenvedélyes éhező- és fagyoskodó művész, aki a biztos pusztulás előszobájában hányódva ismeri föl a túlélés kényszerű parancsát: végtére is mindegy, hogy mit és hogyan, dolgozni kell. Akkor is, ha egy házaló kereskedőnek cipeli kiskutya szorgalmú inasként az árumintát, vagy parkettáncosként csapja össze a bokáját egy nyugati lokál vendégei előtt. Sorsával dacol cementgyári munkásként, filmstatisztaként, tapétázó segédként, és akkor is, amikor alkalmazotti büszkesége maradéktalan felmondásra szólítja.
Hasonlóan viszonyul az íráshoz is: kezdetben a kitörést, az élmények megörökítését, regénnyé szublimálását veszi célba, de később mindinkább elsiklik a tudósítás, a beszámoló, az irodalmi útirajz, a napló felé. Hogy aztán későbbi, legtermékenyebb éveiben zseniális íróiparosként ontsa sajátos humorú és filozófiájú, elnagyolt és a tömegízlésben utazó ponyvaregényeit, vadnyugati és légióstörténeteit.
Fiatalkori jegyzeteiben keserű malíciával néz szembe a könyörtelen történelmi süllyesztővel: az embert minél jobban elnyeli a mocsár, bekapja a gépszíj, annál biztosabb, hogy soha többé nem fog már onnan feltörni. Heves vitába száll társaival, akik bár ugyanúgy szenvednek mint ő, elfogadják a társadalmi egyenlőtlenség eszméjét, hiszen az emberek úgymond amúgy sem egyformák. „Ha én ügyes vagyok, erős, ha dolgozom, ha gondolkozom, és szert teszek vagyonra, akkor az nekem jár” – hirdeti a cementgyári munkáskompánia egyik tagja, aki nagyon bízik abban, hogy az átmeneti szenvedésen túl része lesz felemelkedésben is... Egy másik viszont arra figyelmeztet, hogy bizonyos kiegyenlítődésnek helye van ugyan a társadalom életében, „kell is segíteni a dolgokon, de ez a tőke, az ipar feladata. Ők oldhatják meg egyedül a kérdést. Ön azt mondja, hogy elbutul a gyárba adott gyermek. Én hallottam képviselőkről, írókról, tudósokról, akik proletárgyermekek voltak...” Rejtő megállapítása pedig a sokat látott orvosé: „Ezek mind bizakodtak abban, hogy fel fognak kerülni innen valamikor, és most igen óvatosan nem akarták saját maguk alatt a fát vágni. Pedig olyan erőtlen, olyan kizsarolt idegzetű, tehetetlen emberek voltak, háborútól, éhségtől, lelki kínoktól koravének...”
Rejtő szigorúan óvta magát azokban az években – lényegében azután is, mindvégig - minden illúziótól, emberi reménykedéstől: szándékosan száműzte a szerelmet, az alkotói ambíciót, a jobb élet hitét. Remek vázlataival nem csak az olvasó, hanem önmaga előtt is elhúzza a mézesmadzagot, hogy a végén kijelentse a kötet címét ihlető kulcsmondatot: „Megyek Párizsba, ahol még egyszer se haldokoltam, és itt vége lenne a regénynek, ha megírnám valaha”.
A rejtői nyomor és tetszhalál regénye, amely végett a fiatal írópalánta vándorútra indult, sose készül el.
Elkészül viszont a rejtői életmű, amely kevesebb is, több is a huszas évek ígéreténél. És betetőződik sorsa a rejtői halállal, amelynek receptjét a negyvenes évek tömegpusztítói alkalmaztak nagy tételekben és félelmetes sikerrel, szerte Európában és a világon.
*
Rejtő Jenő: Tenger
Földközi tenger, 1930 május
Már napok óta állandóan csak vizet és eget látok magam körül mindenfelé. Ha állok a szélben a hajó orrában, a körül horizontos roppant tükör felett, megrezegnek az orrcimpáim, kitágul a tüdőm, és úgy érzem, hogy vad, csordától elrugaszkodott barom lehettem valamikor, mert egy ismeretlen delej húz, hogy leugorjak a hajó kávájáról, végigfussak a sima tükrön a látóhatár szegélyéig, belerohanni a cseppfolyós pampák sima végtelenségébe, ahol nincs gyárszag és üzlet, pénz, paraszt és zsidó, katonaság és törvény, fű és fa, nincs könny és logika, csak ég, tenger, Isten és én. Titokzatos ösztönök, lappangóak, és azt hiszem, nem jók mozdulnak meg bennem a tengeren. Egyedül állok a viharban a fedélzeten, hogy a szél húz magával, szinte leszakt a korlátról, amit fogok, és alattam emeletes hullámok adogatják egymásnak himbálva a hajót, körülöttem a végtelenig csupa mozgás, fehér tarajok, dühödten felcsapó habok véges-végig, és milyen félelmes, sehol egy ház, egy ember. És én ott állok a sodronyt fogva, de elfelejtem magam alól a hajót, és mintha egyedül lebegnék itt a dühödt vizek felett, egy szál égbe erőstett sodronyt fogva...
Vagy ha nyugodt a viz, lemegy a nap, a felhők pasztell-lila reflexszel vannak besugározva, a vizen széles, piros út remeg végig egyenletesen inogva, és a nap duzzadtan, tágra gyúlt bíborral, lassan elsüllyed a vízben, előbb csak félig merül el, aztán egy ibolyaszínű lobbanással vége...
És a tenger folyton változik, az ég is. A nap már nincs, az ég szürke, a víz ónfehér, néha zöld árnyakkal, ez az este és alkony közötti, fénytelen, tompa megvilágítás, és a víz ilyenkor egyenletesen borzolódik és olyan, mint egy nagy ponyva, amely alatt élettelen testeket gurítanak.
***
Negyedik osztály. Hideg van és vihar. Székek itt nincsenek, csak ha bérel valaki, akkor kap egy nyugágyat, de ezt alig veszik igénybe. Ládákon, földön gubbasztanak, és egy hátsó fülkében van egy körben futó pad. Ülnek a földön csecsemővel, összekuporodva, öregasszony a beteg leányával, arab a kisfiával, munkások, egy matróz, egy nagyon öreg ember egy hatéves leánykával, és mindenféle kopott, fáradt, beteges külsejű egyének, mind összehúzódzkodva, batyukat szorongatva, fejet lehajtva, némán.
Van két jól öltözött nő, egy idősebb, hatvan év körüli, ősz asszony nyugágyban, mellette egy fiatalabb, talán harmincéves, csinos, de nagyon szomorú asszony és egy szakállas, tisztán öltözött, intelligens, sápadt férfi. Igy úsznak csendben a hajó fenekén, mert ez a hajó feneke, alattunk már a tenger. Dermesztő a hideg, mert kétoldalt semmi ajtó nincs, szabadon jár át a szél. Ezek itt negyedosztályú életek. A negyedosztállyal szemben a tenger sem tapintatos, itt a hajó fenekén minden kis lökés sokszorosan érezhető, és néha végtelennek tűnik fel az idő, amig egy hullámról alámerülünk süllyedve, lassan és megint kiemelkedünk. Felmegyek a fedélzetre, mert meggémberedtem kabát nélkül, Afrikában alkalmas, vékony öltözékemben, harisnyátlan lábammal, amin teniszcipő van. Csupa nedvesség vagyok, sós pára. Késő délután van, benézek az első osztályú társalgóba, és meg kell állapítanom, hogy az osztálykülönbség nem üres frázis, főképpen nem hajón. Kellemes plüssfotelekkel telerakott helyiség a hajó közepetáján, szóval lehetőleg kímélve az ingástól. Bridzseznek jókedvű, ékszeres nők és bricsesszes, sapkás férfiak. Jó meleg lehet bent, ezt az ablakra rakódott páráról látom, és egy pincér éppen uzsonnát szervíroz. Egy lélek sincs a hajó orrában, ott állok kedvenc helyemen, egészen az orrnál, a középről jövő sodronyba kapaszkodva. Félelmes zúgás, sivítás, mormolás, roppant hangok, sustorgások. Haragszik a tenger! És ez a kis acélbordájú játék részegen dülöngél a forrni látszó, tarajozódó, lesüllyedő, feltornyosuló habok hátán, egy szál didergő, Afrikából jött filozófussal az orrán. Filozófus? Egy filozófus itt igen betegen feküdne, egy filozófus már tüdőgyulladásban, munkától kidöglötten a halállal viaskodna. Nem. Egy közönséges csavargó, dokkmunkás, viharvert bitang, rongyos útonálló ember, akivel egy nagyon kétes egzisztencia fordulna itt fel, ha megütné valami halálosan.
És az ismeretlen tájakról jövő hullámok mozgása dobálja a hajót: egyszer fenn, egyszer lenn. Mintha hallanék is a sok zúgásban egy hangot külön sivítani gúnyosan, csúfolón: egyszer fenn, egyszer lenn... De én most, ha akarom Lord Nelsonnak, vagy akár Diaznak is álmodhatom magamat itt a hajó orrában.
Éjszaka pokolian hideg lett. Mintha halottak utaznának ezen a megbabonázott, sötét fenéken, úgy gubbasztanak mozdulatlanul, és vágyat érzek, hogy megrázzam őket, rájuk ordítsak: „Hé, emberek! Hát ne hagyjátok el magatokat..., pajtások, hát még egy kis erőt..., majd csak megérkezünk!”
De ezek tényleg mintha meghaltak volna. Ki az a fejkendős asszony tiszta feketében, hogy lehorgad a feje a mellére ölelt pólyarongyra, és a sápadt férfi, hogy fekszik lehunyt szemmel a bágyadt fényű, lengedező, rácsos lámpa homályos világításában... Emelkedünk fel és le..., a szél átsüvölt a mozdulatlan betegeken, és csupa hányás minden, síkos a padlat, és mintha megfagyott volna a szag, hidegen, elviselhetetlenül terjeng. Most a fiatalasszony nyög és hány. Semmi sem mozdul, a férje bágyadtan felnyitja a szemét és ismét csukja. Mit csináljak itt a szörnyű hidegben, bűzben, halott élők között, ebben a félelmes zúgásban. Lefekszem a padra, de nem lehet aludni, mert csúszdává alakul minden pillanatban alattam, és a hideg tetőfokára ér. A csecsemő felriad, sír, az öreg nő veri a pólyát ütemesen, és mondja: s... s... s... s... Minden csikorog itt lent, és egy pillanatnyi nyugalom sincs, úgy dőlünk, dobálódzunk, és itt már mindenki a halálig apatikus, mozdulatlan vagy vontatott mozgású. Megint csak a fedélzetre megyek, nem tudom, hol hidegebb, mit kellene tenni. Állok a hajó orrában. Sötét az ég, a víz, sehol egy csillag, de a vihar szűnőben. Én istenem, mennyi meleg van a világon, és hogy didergünk mi itt, halálosan. De már nem fázom, már elmélyedek a sötét látványban, az éjszaka a Földközi tengeren. És Weismannra kell gondolnom, aki eszperantista lapot szerkeszt Párizsban. Neki azért sokban igaza volt, íme milyen hihetetlen az egyedüllét éjszaka a tengeren, egy dobálózó hajón, egészen lezüllötten, legjobb úton a sötét, bűnöző élet felé. Hát tényleg? Ez tényleg ilyen szörnyű tévedés volt részemről, így nekivágni? Eh, mit bánom én, „ámulni lehet”. (Ámulások szent városa, Párizs, isten veled.)
Hajnalodik. És először úgy néz ki, mint egy kis árnya az itt maradt éjjelnek, de aztán bontakozik Korzika szigetének egy messzi csücske. És közeledünk. Hajnal előtti pihenőjét tartja a szél, az ég sötétje még barátságtalanabb lesz világtalan derengésében. És messze, mint egy nagy, mesterséges Esthajnalcsillag, egy tűhegynek látszó, ködbe vesző csúcsról fehér pásztákat szór szét a világítótorony forgó fénye. Az ember megkönnyebbül, mikor az ég és tenger látványától napokig nyomasztva, végre megpillanta a társadalom egy valóságos, szilárd csücskét, forgó reflektorfejjel koronázva. És ahogy egyre élénkülő színekben szívódik fel az éjszaka, úgy jön mindig közelebb a part, Ajaccio. És én úgy érzem, le kell kiáltanom a fenékbe: hahó! Pajtásaim, megérkeztünk végre... új szenvedésekhez! (A Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam c. kötetből)
*
(részletek)
Rejtő Jenő pesti polgári családban született. Az édesapa Reich Lipót nyomdai tisztviselő volt, s elég jól keresett. Így felesége a három gyerek nevelésével foglalkozhatott. Lajos 1902-ben, Gyula 1903-ban, Jenő 1905. március 29-én született. Lajos később Egri, Gyula Révai, Jenő Rejtő névre magyarosított.
Rejtő nyolcéves korában még igen gyenge fizikumú, alacsony növésű fiú volt, majd hirtelen fejlődni, erősödni kezdett. A Kertész utcai községi polgári fiúiskola padjait koptatta, ahol valószínűleg nagyon jóindulattal osztályozták magaviseletét szabályszerűnek. Rengeteg csínytevése volt. Éles esze ellenére sem érezte jól magát az iskolapadban. A Kertész utcai polgáriból kereskedelmi iskolába került, ahonnan hamar ki is csapták, mert egy heves vita során inzultálta egyik tanárát, Márffyt.
A Reich család egy napon az Izabella térről (Hevesi Sándor tér 5.) a Tigris utcába költözött. Egyre rosszabb lett a család helyzete: napról napra szegényebbek lettek. Rejtőnek is valami foglalkozás után kellett néznie. Először az autodidakták vasszorgalmával franciát tanult, a német mellett. Családja, barátai legnagyobb meglepetésére elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját. Úgy érezte, hogy élményekre van szüksége, s ehhez idehaza már szűk a világ körötte.
19 éves korában - Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlásával - néhány fillérrel a zsebében Berlinbe utazott, ahol Reinhardt, Piscator, Charell, Jesner színházaiban megtanulta a színdarabírás fortélyait - mint fizetés nélküli tanuló (student). Mivel nem volt ott egész nap, így nem érezhette a művészet forró légkörét.
Majd egy magyar zsoké jóvoltából lovakat csutakolt egy versenypályán. Mikor Berlinben elfogyott a pénze, Hamburg egyik külvárosában, Altonában, a "Rakéta" nevű mulatóban parkett-táncos volt. Egy verekedésben összeszurkálták.
Egyesek állítása szerint Hamburgban illatszerekkel ügynökösködött - majd dokkmunkás lett.
Svédországból - ahol a heringhalászok közé állt - a hatóságok Franciaországba toloncolták, ahol édességet árult, a Montparnasse-on, majd mosogató lett a Hotel Montalamberban, s végül kikerült a Poissy cementgyárba, ahol géppel bánni tudó napszámos lett magasabb bérrel. Innen Lyonba csavargott, ahol a Fourvier-ban, a világ legszebb templomában lakott két napig, majd a Hagenbeck cirkusszal ment tovább, mint napszámos. Traktorral utazott Avignonig, innen gyalog ment Marseille-be, ahol dokkon dolgozott és menhelyen lakott. Mint hajómunkás bejárta a Földközi-tenger medencéjét, a spanyol partokat. Ajaccióban állapodott meg hosszabb időre, ahol a Societo Theg írás nélkül felvette a paratai sziklákon folyó erődítési munkákhoz, ott naponta sérültek meg, haltak meg a robbantások következtében. Innen a nagy sztrájk miatt ment el ismét Marseille-be, ősszel munka nélkül, éhesen, kimerülten csavargott. Ekkor jelentkezett a légióba. A Fort Saint-Jeanba került, lenyírták a haját, rizst és feketekávét adtak neki, majd hatvanad magával elindultak Dakar felé. A koszt elég jó volt, a bánásmód sem volt tűrhetetlen annak, ki betartotta a vasfegyelmet. A klíma, a gyakorlatok nehezek voltak: 6-8 órát meneteltek naponta. Itt sem maradt meg Rejtő: egy ezredorvos jóvoltából, fél darab szappan megevésével leszereltették, s félig ébren, félig halva vánszorgott Észak-Afrika felé trópusi lázzal. Djebelben foszfátbányában dolgozott, s néhány hét múlva elérte Európát Nizzában. Itt mint autómosó került egy garázsba, ahonnan beteg lábait maga után húzva gyalog ment Genuába.
Genuában befogadták, s néhány hétig a kikötőben hányódott. Este, egy orvos jóakaratából egy vaspadon alhatott, mert nem volt 2 lírája sem, amiért ágyban fekhetett volna.
Milánóban a konzul felhívta Budapestet, jó tanáccsal, néhány lírával ellátva útnak bocsátotta, de elfogták és kitoloncolták Klagenfurtba, ahol kettő hetet töltött a toloncházban, aztán visszaszökött Olaszországba.
Következett Verona, Padua, Velence. Velencében - hogy vasútjegyhez jusson - bolondnak tette magát: eljátszotta a paranoia összes tünetét.
Triesztben a zsidó emigránsok tanyájára került, mint egy palesztinai mészárlásokból megmenekült, jobb napokat látott haifai kereskedő. Majd hazajött Budapestre, s egyévi itthon tartózkodás után ismét útra kelt, de Bécsből visszajött halála hírére. Nagylelkű pártfogója és mestere, Karinthy Frigyes szép, meleghangú cikket írt róla a Pesti Naplóban. Így aztán nyomban hazatért, hogy megcáfolja halálhírét. Vitorlavászon kabátban, zsakettnadrágban szállt le a vonatról a Keleti pályaudvaron, s úgy nézett ki, mint egy későbbi regényhőse.
A gyermekkorhoz visszatérve: egy napon fivérei elé állt, s ünnepélyesen bejelentette, hogy "holnaptól kezdve bokszolni járok". Bokszolóideálja Rózsa Jenő volt, az első magyar profi ökölvívó, akivel Rejtő jó barátságban volt.
A Damjanich utca és az Aréna utca sarkán lévő Andrássy kávéház szuterénhelyiségében volt egy ökölvívó-szakosztály, ahol Rejtő megjelent barna csíkos öltönyben, majd levetkőzve, meztelen felső testtel, kék fürdőnadrágban, tornacipőben jött vissza a ringhez. Rejtő Jenő rendszeresen járt bokszolni, mert nagyon komolyan vette az edzéseket, mintha mindig sorsdöntő mérkőzésre készülne.
(...)
Rejtő amikor hazajött a nagy kalandozások után, megpróbált lapszerkesztéssel foglalkozni, a lapnak a Nagykörút címet adta. Meg is jelent az első száma, kis formátumban, világoskék színben. Az első számon kívül több azonban nem jelent meg, mert Rejtő a második szám költségeit nem tudta fedezni...
Egy nap Rejtő telefonon felhívta Heltai Jenő és Kassák Lajos gépírónőjét, Boros Rózsikát, s közölte vele, hogy éjjel 3 órakor ott lesz, mert diktálni szeretne. (Később Boros Rózsikát feleségül vette, aki az auschwitzi deportálások áldozata lett.)
Rejtő Jenő munkamódszere a következő volt: regényét, színdarabját nem az elején kezdte, hanem 5-6 oldalt diktált a közepéből, 6-7 oldalt máshonnan, majd amikor 20-30 oldal elkészült, összerakta a jeleneteket, s megfelelő sorrendben lediktálta az egészet, ezután stilizálta, húzott ki belőle, esetleg írt hozzá. Ha ekkor sem volt munkájával elégedett, újból és újból átírta, lediktálta.
Kellér Andor írta Rejtőről, hogy nem kímélte testi épségét, ha a gyengébbet kellett megvédenie. Rejtő olvasta Hegel, Kant és a többi polgári filozófus műveit, de fenntartással fogadta őket. Kimondottan gyűlölte Schopenhauert. Sok időt szentelt a lélektan tanulmányozására, s gyakran látták pszichoanalitikusok körében. Izgatta az akkoriban tért hódító freudizmus is.
Rejtő nevét lassan megtanulták, keresték könyveit, a színházakban bemutatták darabjait. Elhatározta, hogy filmforgatókönyvet ír. Néhány hét múlva átadta a Sportszerelem című munkáját egy producernek, és várt. A Japán kávéházban dolgozott, s itt olvasta az Esti Kurír újságot. Az újságban a kulturális hír rovatban szerepelt, hogy a "Halászbástyán megkezdték egy új magyar film külső felvételeit, Sportszerelem a címe, Balla Luci, Latabár Kálmán, Delly Ferenc főszereplőkkel." Így értesült a Sportszerelem forgatásáról.
Aztán Rejtő egyre inkább a ponyvaregény felé fordult, s a rikkancsok árusították 10 filléres füzeteit: Jó üzlet a halál, Vissza a pokolba, Minden jó, ha vége van, Halálsziget, Legény a talpán, Az elsikkasztott pénztáros. Pengős regényeket szeretett volna írni a légióról, de ennek megírásához mások tanácsára nevét megváltoztatta P. Howard-ra, mivel az üzlet így kívánta meg. Regénye 1936-ban, "A pokol zsoldosai" már a P. Howard néven jelent meg. Ebből a könyvéből azonban hiányzott még a sajátos rejtői humor, öngúny, cinizmus, frivol szójáték, a kihegyezett poén. A pokol zsoldosait még további 13 pengős regény követte.
Ezután felkérték cowboy regény írására, de most maga kérte a P. Howard név megváltoztatását Gibson Lavery névre. Meg is született az első G. Lavery könyv, a "Nevada szelleme", melyet még négy hasonló 1 pengős cowboy regény követett: Nincs kegyelem, Pokol a hegyek között, Tigrisvér, Texas Bill, a fenegyerek. Minden példányt eladtak: minden G. Laveryt ugyanúgy kerestek, mint a P. Howard könyvet.
(...)
Rejtőnek kedvenc helye volt a Japán kávéház, ahol "saját" márványasztalánál írt, s nem zavarta a körülötte folyó diskurzus - hírekkel, pletykákkal megtűzdelve. Munkatempójára jellemző, hogy egy éjszaka készült el "Az elveszett cirkáló" kézzel írt példánya.
A légiós regények írásáról Rejtő áttért a detektívregények írására (Vesztegzár a Grand Hotelben).
Magda, és a már beérkezett Rejtő 1937 februárjában házasságot kötöttek. Nemsokára Olaszországba utaztak: Milánóba, Firenzébe, Toscanába. Rejtőt egy napon felhívták Pestről, és arra kérték, hogy azonnal utazzon Torinóba és tudósítson az Olaszország-Magyarország válogatott labdarúgó-mérkőzésről. A 2:0-ra elveszített találkozó után Milánóba utazott, ahol felesége és újabb értesítés várta: írjon riportot a Pesti Naplónak a Fiera di Milano vásárról. Rejtő tudósítását 1937. április 27-én olvashatták a lapban.
Rejtő érezte, hogy kezdenek az idegei "elkopni", már több nyugalomra volt szüksége. 1939-ben két hónapot töltött idegszanatóriumban, idegkimerültség, álmatlanság, a túlfeszített munka következményeként. Egyre rosszabb szellemi, fizikai állapotba került, ennek ellenére folytatta munkáját.
Továbbra sem kímélte egészségét: munka közben rengeteg kávét ivott, lefekvés előtt altatókat szedett. Zárkózottá vált, az ellenszenves embereket hamar lerázta. Barátja kevés volt, de értük tűzbe ment volna. Nagyon tisztelte József Attilát.
Rohamosan terjedt a fasizmus, vele együtt az antiszemitizmus. Mivel saját nevén nem dolgozhatott, nem írhatott, ezért név nélkül, más írók műveibe segített be, kik "zsebből" fizettek Rejtőnek...
Az első munkaszolgálatos behívások után írta meg a "Csontbrigád" című munkáját, melyben hátborzongató víziót festett a jövőről. Megírta a "Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára" c. könyvét, az "Ezer egy éjszaka" c. kabaréregényét, melyet Kabos Gyulának ajánlott, majd befejezte "A tizennégy karátos autó" folytatását, "Vanek úr Párizsban" címmel...
Lassan kezdte elhinni a fasizmus szörnyűségeit, s lehet, hogy az elkeseredés késztette "A temetésem" című vers megírására: "A kapa csendül. Pereg a homok, / Ne még! Sikít fel szegény jó Anyám. / A pap egy halk imádságot mormog, / Sírnak mind… a hantok hullnak rám…" (részlet)
Csak fokozódott idegessége, amikor úton-útfélen összefutott olyan ismerősökkel, akik már megkapták munkaszolgálatos behívójukat. Rejtőnek teljesen megromlott az idegállapota, de összeszedte magát, dolgozott szüntelenül - de már nem sokáig.
Az "Egyedül vagyunk" című nyilas lap 1942. október 9-én, a IV. évfolyam 21. számában "Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét" főcímmel és "Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatért a Japánba" alcímmel cikket jelentetett meg. A cikk vádolva közzéteszi, hogy Rejtő Jenő zsidó, és még itt ül a Japánban - meg is kapta munkaszolgálatos behívóját.
Indulása előtt letérdepelt beteg édesanyja ágya mellé és elbúcsúzott, majd elindult Nagykátára, az öccse által vásárolt meleg ruhákkal. November 27-én Nagykátán az Ukrajnába induló 101/19-es munkaszolgálatos század a búcsúzás utolsó perceit élte. Rejtő karján az emberi méltóságot megalázó sárga karszalaggal várta az induló tehervonatot, hogy a vagonok elnyeljék az elhurcoltakat.
1943 januárjában távirat érkezett a Tigris utcába Reich Lipót nevére, melyben a kiegészítő parancsnokság közölte a családdal, hogy Reich Jenő 1943. január 1-jén meghalt. A törékeny testalkatú, beteges Rejtő nem bírta a 40-50 fokos hideget, az éhezést, az embertelen bánásmódot.
(...)
Rejtő és Rajna János artista ukrajnai találkozásán csak néhány szót váltottak egymással (Rajnát Rejtő még Pestről ismerte), mert a találkozásuk napján máris indultak gyalog a jéggé fagyott földeken ismeretlen állomáshelyük felé, egymás mellett menetelve. A 40 fokos hidegben egyre messzebbnek tűnt a cél. Már mindenki megszabadult a legszükségesebb terheitől is, csak Rejtő cipelte hátán félig telt hátizsákját, mert mint mondotta: "Ebben van az egész tudományom". Lassítottak, dörzsölték egymás fülét, arcát, orrát. Rejtő valósággal imbolygott a sorban, a süppedő hóban, mert megállni életveszélyes volt, menni, menni kellett. Egy romos iskolában helyezték el őket, s a sötét teremben lezuhantak a szalmára, mintha soha többé nem akarnának felkelni. Rejtő félig ült, félig feküdt, féltve őrzött hátizsákjával, s megfogadta, hogy innen nem megy sehová. Köhögött, arca lázban égett, szeme tompán ragyogott. Rajna munkára jelentkezett, Rejtő nem, mert még itt is, ebben a pokolban meg akarta írni most már a "saját reménytelen életét". Rajna be akarta takarni és ekkor meglátta Rejtő testén a vörös foltokat, a flekktífuszt.
Amikor este megint megjött Rajna a munkából, sietett Jenőhöz, aki meglepő nyugalommal feküdt szalmazsákján, tudta, hogy a Nagy Kaland a végéhez közeledik, s várta, hogy legördüljön rövid élete színházának függönye. Arra kérte Rajnát, hogy ő vigye ki. Rejtő összeszedte maradék erejét és feltápászkodott, de hátraesett a teste, hosszú karja szélmalomharcot vívott a halállal: szörnyű, kegyetlen csata volt ez, ilyet még egyetlen regénybeli hőse sem ért meg. Egy pillanatra mintha vidám kifejezés ömlött volna el arcán, a szeme még kinyílt, majd végképp lezárult, ujjai görcsösen ökölbe zárultak, majd két karja végleg lehullott a szennyes szalmára, és ott is maradt. P. Howard, G. Lavery, Rejtő-Reich Jenő 1943. január 1-jén meghalt Ukrajna hómezőin, 38 éves korában.
A II. világháború után 10 évig nem jelenhetett meg könyve, mert ponyvának, ízlésrontónak minősítették regényeit, miközben a zugárusok nagy pénzt zsebeltek be régi, használt könyveiért. 1956 után kezdték újra kiadni könyveit, melyek százezres példányszámban jöttek ki a nyomdából...
*
Rejtő Jenő önéletírása: Egy fiatal magyar író fantasztikus élete
Délibáb, 1934. július 14.
A Budai Színkör legközelebbi újdonságát Rejtő Jenő írta.
Ha az élet és emberismeret döntő fontosságúak az írás művészetében, úgy elmondhatjuk, hogy az egész világirodalomban alig van író, aki a magyar Rejtő Jenőnél kalandosabb és változatosabb életet élt. Évekkel ezelőtt, 19 éves korában Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlatával, néhány fillérrel zsebében Berlinbe indult, ahol Reinhardt, Piscator, Charell, Jesner színházaiban tanulta meg a színdarabírás kulisszatitkait. Kevés pénze azonban hamarosan elfgyott, kénytelen volt Berlinből távozni és Hamburg egyik külvárosában, Altonában a "Rakéta" nevű mulatóban lett parkettáncos. Egy ízben váratlanul kirobbant verekedés alkalmával Rejtőt is alaposan összeszúrkálták.
Mosolyogva meséli további életsorsát:
- Tavasszal, mikor megindult a hajózás, lekerültem St. Pauli és Altona éjszakájából a kikötőbe és itt végeztem először fizikai munkát, egy szerdai napon a Landungsbrücke No. 5-nél. Később Svájc következett, ahol magyar kézimunkákkal házaltam. Ekkor tapasztaltam, hogy a görnyesztő dokmunkánál ezerszerte gyötrelmesebb a házalás. Egy hónapi házalás, mint pszihológiai tanulmány, felér könyvtárnyi elmélettel. Prága után Bécs következett. Raktam kábelt a Fleischmarkton és lapátoltam havat a szörnyű spanyolnátha idején, kiskabátban, szakadt talpú cipőben, harmincnyolcfokos lázzal 33 fokos hidegben, a többiekhez viszonyítva aránylag egészségesen és jólöltözötten. Ugyanekkor a Belvárosban harminc-negyven ember halt meg naponta, meleg ágyakban, kórházakban, professzorok keze alatt. Hosszadalmas lenne leírni Konstantinápolyt, Ankarát, Felső-Ausztriát, Dalmáciát, amely helyeket már tisztára "hobbo"-ként (így nevezik internacionális nyelven a csavargót), vasútak tetején, tengelyen, gyalog, zsupkocsin, féderes szekéren, időnként a csavargók börtönében pihenve meg; utaztam be. Párizst említem még, ahová húsz leiel a zsebembe érkeztem meg és "megálltam lihegve". Végre mintegy csavargásaim jutalmaképpen Párizsban voltam. Néhány napig a rue Soleil-i azilban laktam, azután a "tunkmassza társaság" ügynökeként, provízió fejében cukorkát árultam a Dom és Coupole kávéházakban a Montparnasse-on, majd plonjeur (mosogató) lettem a hotel Montalamerben és végül kikerültem a Poissy-i cementgyárba maneuvernek (napszámos), majd special maneuver lettem (géppel bánni tudó napszámos. Magasabb bért kap). Innen Lyonba csavarogtam, ahol a Fourvieren, a világ egyik legszebb templomában laktam két napig és a Hagenbeck cirkusszal kerültem tovább, mint napszámos. Traktorral utaztam Avignonig, innen gyalog Mareseillebe, ahol a dokkon dolgoztam és a menhelyen laktam. Mint hajómunkás és sötét utas (ahogy jött) bejártam a Földközi tenger medencéjét, a spanyol partokat, a Biscayat és Ajaccióban állapodtam csak meg hosszabb időre, ahol a Societe Theg minden írás nélkül is felvesz munkásokat a paratai sziklákon folyó erődítési munkálatokhoz. Mellesleg naponta sérülnek, halnak meg emberek a robbantások következtében. Innen a nagy sztrájkmozgalom kergetett el és ismét Marseillebe kerültem, ahol ősz lévén, munka nélkül, éhesen kimerültem csavarogtam.
Az ilyen nóta vége Marseilleben csak egy lehet: légió! A Forte Saint-Jeanba kerültem, lenyírták a hajamat, rizst és feketekávét adtak és megindultam egy ócska hatalams hombárban, hatvanad magammal Dakar felé. Keveset szenvedtem. A koszt elég jó, a bánásmód sem tűrhetetlen, ha valaki a vasfegyelmet betartja. Legfeljebb a klíma, az akklimatizáló gyakorlatok (teljes rüsztunggal hat-nyolc órát menetelni napon) kínosak, de ezzel szemben júniustól augusztusig „légiós sziesta” van, és tizenegytől délután négyig nemcsak szabad, hanem muszáj az ágyon heverészni. Mindamellett úgy hallottam, hogy szerencsém volt, mert Indokínában és Marokkó más részein valóban pokol a légió és háromszáz jelentkező közül négy szerelt le élve az őrmesterem truppjából. Szeptemberben kezdődnek a rendszeres offenzívák a meg nem hódított, de névleg francia területek felé, ilyenkor rossz a légionistának. Egy ezredorvos kitüntető jóvolta és egy megevett fél darab szappan segítségével rövid idő alatt szabadultam a légióból és következett egy lázálomszerű szomnambuljárás, félig ébren és félig halva Észak-Afrika felé. Trópusi lázam volt, Autócar tetején, a szörnyű napon, mint csomagfelvigyázó érkeztem meg Casablancába, Djebelben foszfátbányában dolgoztam és néhány hét múlva elértem Európát: kikötöttem Nizzában, itt magamhoz térve, elsósorban mint autómosó kerültem egy garázsba, azután beteg lábamat húzva magam után, gyalog mentem Génuába.
Villefranche, Monaco, Montekarló, Ventimiglia, San-Remo, megszakítva a csavargóbörtönnel, ami minden kerékpáros országúti járőr igazoltatása után kijár annak, aki rongyos és nem tud tíz frankot felmutatni, Génuában befogadott a "domitorió" előcsarnoka és néhány hétig kint hányódtam a kikötóben a Mura Malapaga szennyében, este az orvos jóakaratából az előcsarnokban egy vaspadon alhattam, mert nem volt meg a szükséges két lírám, amiért ágyat is adtak. Megjegyzem, hogy az olasz csavargóbörtönökhöz képest a hasonló francia intézetek valóságos luxushotelek. Az élelmezés: zsizsikes borsó, pár deka kenyér, tizen-tizenöten egy cellában, egymás hegyét-hátán aludtunk, mint a slichtelt fa. Milanóban a konzulátuson kényszerútlevelet kaptam lejárt papírjaim helyett és a konzul, egy kitünő jó ember (felhívta Budapestet az én kedvemért), minden jótanáccsal, néhány lírával ellátva, útnak bocsájtott. Még aznap elfogtak és kitoloncoltak Klagenfurtba. Itt két hetet űltem toloncházban, azután visszaszöktem Olaszországba. Következett Verona, Pádua, végűl Velence. Velencében, hogy vasútjegyhez jussak, bolondnak tetettem rnagamat és az orvos, bár 1elkiismeretesen, legjobb tudásom szerint eljátszottam a paranoia összes tünetét, hivatalos írást adott arról, hogy súlyos demencia precoxszom van. Triesztben a Viale Monden lévő zsidó emigránsok tanyájára kerültem, mint a palesztinai mészárlásokból szerencsésen menekült, jobb napokat látott haifai kereskedő. Majd egy hirtelen ötlettől sugaltatva elhatároztam magamat egy minden eddiginél kalandosabb, veszélyesebb útra: hazajöttem Budapestre, ahol nincsenek dokkok, kenyeret adó gyárak, ahol nem vagyok napszámos és csavargó, tehát mind e nációnál szegényebb vagyok. Egy évig voltam itthon. Közben ismét útra keltem, de Bécsből visszahozott halálom híre. Néhány részeg barátom a Duna- parton fellármázta miattam a mentőőrséget (búcsúestém után) és míg én Bécs felé robogtam, addig itthon a kőnyomatos híradása után a lapok elparentáltak. Nagylelkű pártfogóm és mesterem, Karinthy Frigyes egy szép, meleghangú cikket írt rólam a Pesti Naplóba. Természetesen nyomban hazatértem, egyrészt hogy megcáfoljam a halálhíremet, másrészt hogy lássam. mi történik egy emberrel, aki halála után aránylag jó egészségben megjelenik a Nagykörúton. Semmi sem történt, csak az, hogy ittragadtam még egy pár hónapig. Szereztem egy-két tanítványt, főként baráti körömból, akiket nyelvekre oktattam. Néha egyik ujság hozta kisebb dolgaimat, egy hetiujságnál mint riporter, tördelő és szerkesztőségi titkár müködtem havi negyven pengőért. Állás után hiába jártam. Szerettem volna egy kis fixkeresetet, hogy módomban legyen nyugodtabb fejjel dolgozni. Mindamellett befejeztem egy színdarabot és író lettem... a Darabomtól sokat remélek, hozzáértők, akik eddig részleteket olvastak, sikerrel bíztatnak. Optimizmussal, életkedvvel nézek a jövőm elé. Ha nem sikerül semmi, maga a küzdelem tartalmas volt, színes, érdekes, megérte. Azonban itt a premierem... Most csak ez érdekel. Meglátjuk mit hoz a jövő!
*
(részletek)
“Költő voltam, filozófus és mindössze huszonkét esztendős”: az ifjú Rejtő Jenő, a későbbi P. Howard- és Gibson Lavery-regények szerzője 1927 és 1930 között becsavarogta-körbecsövezte Európát... Erről a néhány évről születtek azok a naplójegyzetek, hosszabb-rövidebb feljegyzések és visszaemlékezés-töredékek, amelyeket egy nemrégiben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került elegyes Rejtő kézirategyüttesből Varga Katalin válogatott össze, és adott közre Megyek Párizsba, ahol még sohasem haldokoltam címmel... Rejtő szeme előtt láthatólag valamiféle hibrid, sőt “kísérleti” forma lebegett, útinapló, memoár, önéletírás, esszéisztikus töprengés és regény izgalmas ötvözete. Ezen belül is legalább két szűkebb és szorosabb értelemben vett önéletrajzi regény – vagy egy kétrészes regény? – terve: a két berlini kéziratból sejlik fel az egyik, a dickensi, de a Gellérit is előlegező bécsi “fejezetek” végén pedig maga Rejtő utal rá, hogy ezeket regénynek szánta, ha feltételesen is: “Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam, és itt vége lenne a regénynek, ha megírnám valaha.”
*
Nem írta meg, sem a berlinit, sem a bécsit...
Kellér Andor a maga alig néhány oldalas portréremeklésében Rejtő pályakezdésének “bénító sikertelenségére” emlékszik vissza: írásai nem kellettek, hiába rendezett meg még egy áleltűnési esetet is, hiába írt róla Karinthy két cikket (Kellér Andor: “Két pár cipő.” A titkos lakó. Budapest, 1962, Magvető). Talán ettől sértődött meg. Dühödten, “lássuk-uramistenmire-megyünk-ketten” alapon szakított az irodalommal. Kellérrel – és mindenkivel, akivel szóba állt – közölte, hogy ezentúl “kommerszdolgokat” ír, bennük “előre gyártott elemek, izgalom, lihegés, humor”.
Azaz – ha durván és érzéketlenül akarunk fogalmazni – Rejtő lement P. Howardba, és úgy maradt. Jöttek a légiósregények, a Japán kávéházban gyártotta le őket, stimulálószert nyelt, harmincnegyven órán át fent maradt, s amikor elkészült velük, már vitték is át a kéziratot az Andrássy út másik oldalára, srévizavi, a Nova Irodalmi Intézethez, a kiadóhoz, amely regénye darabjáért nyolcszáz pengőt fizetett örökáron...
Volt-e valami sorsszerű ebben a váltásban? ... Rejtőt kóborlásai során szemlátomást foglalkoztatta, mégpedig szinte kényszeresen, hogy kicsoda-micsoda ő, miféle életmenet és életszerkezet “rendeltetett” számára. Művész ő, metafizikai bohém, nagyra hivatott antipolgár: de igaz-e mindez, jól tudja-e, amit tudni vél magáról? Berlini sorstársai gyakran vádolják meg avval, hogy ő valójában más, hogy – vágja az arcába Xénia – nem tartozik őközéjük, mert igazából “tekintélyes embernek” készül; olyasvalaki ő, “aki pult mögé született”, veszi át a szót a társaság másik tagja, akiben “egy krájzleros”, azaz szatócs lappang, aki “bolond költőből valami rendes Bürger” lesz egykor, teszi hozzá Rejtő maga is.
Nos, mintha evvel a fantommal, a Polgárral mint önnön sorsába beleírt szörnyű lehetőséggel és csapdával vette volna fel Rejtő Jenő a harcot, amikor – némi habozás után – felcsapott ponyvaregények szakmányírójának, hogy a gyors munkával keresett nem kevés pénzt a kártyaasztalnál elverve folyvást nincstelenné nullázza le magát, azaz újra és újra beállítsa magát a Megyek Párizsba… lapjain rögzített alapjáratra, létezésének nullfokára. Ebben nem volt egészen egyedül: Magyarországon a két világháború közötti korszak írói közül nagyon sokan éltek a polgári életformának és művészlétnek, a szorongásos pénzhajhászás Realitätprinzipének és az önfeledt pénzherdálás Lustprinzipének sajátos skizofréniájában. Ez utóbbi eszköze, az önkiárusítás júdáspénzének érzett honoráriumtól (többnyire előlegtől) való megszabadulás útja-módja a szerencsejáték, a kártya volt. Aki a húszas-harmincas években benézett az ismert kártyabarlangok valamelyikébe, például a leghíresebbe, az Otthon-körbe, esténként ott találhatta Karinthyt, Kosztolányit, de a megfontoltabb Móricz Zsigmondot, sőt még a többnyire koldusszegény és folyvást éhes Nagy Lajost is. Itt hangzott el Karinthy hetyke válasza az elvégzetlen, ám leelőlegezett határidős munkát firtató megbízói kérdésre (“Tudja mit, vesszen az előleg!”) és Kosztolányi feledhetetlen kölcsönkérő mondata (“Becsületszavamra nyerni fogok!”); s itt úszott el az utolsó fillérig Rejtő Jenő nyolcszáz pengője is, amelyet a Piszkos Fred, a kapitányért kapott a Novától.
... A Művész mint Vigéc: ez volt az ő groteszk – és Magyarországon máig mélyen aktuális – változata a modernizmus nagy mítoszára, s evvel pukkasztotta ki az összes többi, véresen komoly mítoszvariánst is, a Művészt mint Istent, Megváltót, Vértanút, Lángoszlopot, Táltost, Lélekmérnökét és a többit.
Ehhez persze el kellett temetni magában a “művészt”, a Megyek Párizsba… ígéretét; de ebből a sírból bújt elő Piszkos Fred és Gorcsev Iván, a ponyva szubtilis zsenialitása, a zsenialitás tovább már (le)fokozhatatlan s éppen ezért diadalmas ponyvája...
1 megjegyzés:
Köszi a hiánypótló összefoglalást!
"A felszabadulás után vagy egy évtizedig egyszerűen ponyvának vélte a hivatalos irodalom, és nem adták ki."
Emlékszem, hogy a felszabad_ú_lás után nem volt tanácsos Rejtő könyveiről beszélni. Nem csoda, hiszen akkoriban kvázi semmit sem engedélyeztek. (És ki mert volna ilyen "jelentéktelenségről" kérdezősködni az áldatlan emlékű proletárdiktatúrában?)
Rejtő könyveiből ma is "szó szerint" idéznek, miközben az egyik hivatalos irodalom a másik után tűnik el a süllyesztőben.
:-)
Megjegyzés küldése