2011. június 30., csütörtök

Kölcsönsorok: Fordítói örömök (1)

Ma kettős öröm ért, abbeli minőségemben, hogy időnként igen-igen szeretek verseket fordítani,s egyáltalán a műfordítás kérdéseivel elbíbelődni.


Az első örömöt Teodor Borz marosvásárhelyi költő okozta azáltal, hogy megajándékozott legújabb verskötetével (Colivii. Editura Ardealul, Tg. Mures, 2011). Ez már olyan családi szokás közöttünk: nem az első eset, hogy megtisztel műveivel, s érdekes módon, azonnal lázba is hoz velük, mert úgy lapozok belé könyveibe, hogy már próbálgatom is egyúttal a hirtelen felderengő magyar változatot is. Jó olvasgatni, ízlelgetni leheletfinom lírai-gondolati rezdüléseit. Külön szerettem annak idején Robinson mester Péntekjéről írt ciklusát , s nem nyughattam, amíg nem magyarítottam az egészet.


A mai ajándékból is elkészült négy gyorsfordítás, teszem ide máris mai bejegyzésként, az eredetiekkel együtt, tovább gazdagítani azt a még mindig csak kéiratban lévő, véglegesítés előtt álló antológiát, amelynek alapjait 2009 nyarán raktam le az urszu2-n.



Teodor Borz


Don Miguel de Cervantes Saavedra


Úgy tűnik, Sancho Panza,
megelégelve hitegetést és lazsnakot,
így szólhatott Don Quijotéhoz
hogy jobb lett volna inkvizítornak lennie
II. Fülöp védőszárnyai alatt,
mint kóbor lovagnak.
Ekként, gazdája hatalmat szerzett volna, 
neki, Sanchonak állás kerül
segédjeként a vétkezőket
tűzzel-vassal megváltani.


Ezeket mondta neki az erdőszélen
ahol megéjszakáztak
és Don Quijote gondolkodóba esett


Ezen közben,
Don Miguel de Cervantes Saavedra
egy fatörzs mögül követve őket
mindent hallott és látott,
s feldúlt szívvel és elmével
ekként szólt:
drága gyermekeim,
hát elfelejtettétek amire tanítottalak,
ti álmok kergetői?


Mert az ügybuzgóktól megszabadítottalak.


Ezzel szülőatyjuk és mesterük
könyvborítók közé zárta őket
és csak ő tudja
merre vette útját.


1616 április 22-e volt amikor
odaért
69 évesen.


Se pare că Sancho Panza,
sătul de promisiuni şi ciomăgeli,
i-ar fi spus lui Don Quijote
că mai bine s-ar fi făcut inchizitor
sub oblăduirea cucernicului Filip al II-lea
decât cavaler rătăcitor.
Astfel, stăpânul ar fi dobândit putere,
iar el. Sancho, o slujbă
numai bună să-1 ajute
în mântuirea prin foc a păcătoşilor.


Acestea i le spuse la marginea pădurii
unde înnoptaseră
şi Don Quijote rămase pe gânduri.


Întru acestea,
Don Miguel de Cervantes Saavedra,
supraveghindu-i de după un trunchi,
auzi şi văzu
şi i se zbătu mintea şi sufletul
şi grăi:
dragii mei copii,
oare aţi uitat ce v-am învăţat,
zburdalnicilor întru vise?


Că de cuvioşii de ei eu v-am scăpat.


Apoi tatăl şi maestrul lor, 
îi închise între nişte coperte 
şi porni spre o destinaţie 
numai de el cunoscută.


Ajunse acolo
la data de 22 aprilie 1616
şi avea 69 de ani.




Váltságdíj
(Rascumparare)


bármennyit megadnék annak a szűznek
aki megmenti az elítéltet
ki áldozata lenne a máglyatűznek


Újra és újra visszatérő álmom
hisz az elítélt én vagyok -
a halálom.




Plătesc oricât acelei fecioare 
care îl va scăpa pe cel 
condamnat la spânzurătoare.


Şi visul acesta îmi apare mereu. 
Poate cel condamnat 
sunt eu.




Az ég
(Cerul)


Ó, hogy hasít a kés az eleven húsba
a vágóhídon
s hogy siratja illatát
az ibolya
mikor az ekevas mint 
éhes kutya
a nyöszörgő földet harapja.


Szerettem volna feledni
azt az elszivárgást.


Némán
borul fölénk  az ég.


O, cum taie cuţitul în carne vie
la abator
şi cum îşi plânge parfumul
vioreaua
când plugul intră
ca un câine flămând
în pământul ce geme.


Aş fi vrut să uit însângerarea aceea.
Ne acoperă cerul în tăcere.




Emlék
(Amintire)


Furcsa egy eb. 
Nem ugatta meg a holdat éjjel,
de még az égboltra se néz fel.


Nem vadászatra termett:
Se a fürjekkel nem törődött
és nyulakat se kerget


Furcsa egy eb.


A sintérek se vették hasznát,
mert szőre akár az ember bőre
és ugyan ki viselt volna
gallérprémet őbelőle?


Valóban furcsa eb vala
se vadra nem fájt a foga
úgy élt mint egy mihaszna


és akkor (mondják egyesek)
mindenből elege lett
holdsugáron függ felakasztva




Ce câine ciudat.
Nu lătra noaptea la lună.
Nici nu privea spre bolta lor cerească.


Nu era bun nici la vânătoare. 
Pe iepuri îi făcea scăpaţi
 şi lăsa prepeliţele să zboare.


Ce câine ciudat.


Nici hingherilor nu le-a fost de folos 
căci blana lui semăna a piele de om 
şi cine ar fi fost dispus 
să-şi facă din ea guler de palton.


A fost un câine cu adevărat ciudat 
nici bun de vânătoare 
nici bun de îngropat


şi-atunci (spun unii)
sătul de toţi
s-a spânzurat cu raza lunii.


Cseke Gábor fordításai



*


A másik mai öröm abban áll, hogy Kocsis Francisko végre elküldte nekem Ady Endre Fekete zongora című sokat idézett versének román fordítását. Tudtommal mostanig e versről  román változat nem készült. Örömöm nem csak a bizalomnak szól, amennyiben megosztotta velem a nem mindennapi fegyvertény hírét és a tettet magát, hanem a remek teljesítménynek. Egyelőre annyit mondok, hogy a fordítás konzseniális! De erről majd holnap, miután megkapom hozzá Francisko barátom egyetértését.

2011. június 29., szerda

Nyári mesék / Hajvásár küszöbén

A falu kerítéseit megtöltötték A4-es, számítógéppel sokszorosított plakátokkal. Rőtpiros színű betűkkel ez állt rajtuk:


"Hamarosan előnyös hajvásárlás! Az érdeklődők ekkor és ekkor jelenjenek meg a művelődési otthonban. Egészséges, tömött női hajat vásárolunk. Minimális hosszúság: 50 cm. Kilójáért 1300 lejt fizetünk! Komoly ajánlat!"


A faluban még jócskán tartotta magát a hosszú haj divatja. Különösen a kamaszlányok őrizgették-dédelgették válluk mellett leomló hajzuhatagjukat, amelyeket vagy szorosan befontak egy vagy két copfos elrendezésben, vagy szoros lófarokba kötöttek, esetleg szabadon, lebegően hagytak érvényesülni.


A plakátokat sokan elolvasták. És sűrűn ismételgették magukban a dátumot, ameddig volt még ugyan jó bő két hét, de azért nem árt megjegyezni, netán hasznát veszi az ember...


Stefinek minden vágya az volt, hogy a haja a derekát verdesse. Ha megkérdezik tőle, mi hasznát veszi, adós maradt volna a válasszal. Egy biztos: kirí a közönségességből, az átlagból. A vágya teljesült... Most meg azt számolgatja, milyen súlyosak lehetnek a hajfonatai. Ha mérlegre tehetné őket, azt is kiszámíthatná, mennyi ütné a markát, ha...


Még rágondolni is rossz!


De azért lássuk csak... A fején levő hajtömeg lehet olyan fé kilónyi. Ha nem több. De legyen csak fél kiló, kerekítsünk lefele... (Uramisten, mire vetemedtem!)... 


Szóval, a fél kiló az 650 lej. 
Forintban  ez cirka 100 ezer, 
euróban 154, 
dollárban 220. 


Még soha nem volt ennyi pénze... 
De ekkora haja sem lesz többé!


Vajon? Hátha megnő még egyszer? Ahogy mostanig sikerült, úgy talán...


Eljött a nagy nap. Mielőtt a kultúrotthonba ment volna, Stefi felkereste legjobb barátnéját, Dórát, aki valamikor szintén szeretett volna hosszú hajat magának, de sehogy sem akart megnőni 10 centinél hosszabbra. Amivel túlhaladta a tíz centit, az megrepedezett, eltörött. Stefi megkérdezte Dórát: mit szól a tervéhez? Tegye pénzzé a haját vagy sem?


 Imreh Albert fotói
Igazság szerint sose volt még ennyi pénze. Mi mindent vásárolhatna rajta! Előbb is egy szép kendőt, hogy eltakarja a rövid haját. Meg egy gyönyörű nyári holmit. Meg cipőt. Dórával beülhetnének a városi cukiba...


Dóra titokban örvendezett, hogy barátnéja ilyen elhatározásra jutott. Mindig is irigyelte Stefit a szép haja miatt. Tessék, most egyformák lesznek. De nem tudta, hogy adja tudtára, nehogy kilógjon a lóláb... Ezért aztán kitalálta, hogy a hajvágás előtt menjenek el Berci bátyóhoz, örökítse meg a pompás trófeát, azt Stefi elteheti idős napjaira, így majd mindenki láthatja, hogy a szép hosszú leányhaj valóság volt, nem mese.


...Mikor a faluban jártam, azt mondták, Stefi elment "magyarba". Dóra kereste elő ezt a két képet, amit boldogan szokott mutogatni ismerősöknek és idegeneknek: lám-lám, milyen csodás hajú barátnéja volt neki! Arról viszont hallgatott, mi lett odaát a Stefi sorsa. Talán jobb is így...

2011. június 27., hétfő

Nyári mesék / Robogó úthenger

Fotó: Imreh Albert

- Tud-e egy úthenger robogni? Ez itt a kérdés! - vitatkoztak Berci bátyó ablaka alatt holmi legények. Június elején járt, az ablak nyitva állt, a bátyó minden szavukat hallotta. Felkacagott az ágyban, csak úgy nyikorogtak belé a matrac alatti, megereszkedett rézrugók.


"Méghogy robogni!" - ismételgette maga elé, s elképzelte, amint a pár napja a főutcán tanyát vert behemót masina egyszer csak elszabadul s versenyautóként nekiiramodik a nagyvilágnak... Még a traktor se tudja megtenni - hűtötte le a saját, nekilódult fantáziáját, megfeledkezve arról, hogy az ötlet nem is az ő fejéből pattant ki. 


De miért is nem robognak ezek a jószágok? - tette fel a következő, logikus kérdést, s miután gondolatban felgyorsította előbb a traktor, majd az úthenger rohanását, elképzelve azokat a hepehupás talajon, amely kicsiny falujukat minden oldalról körbevette, már látta is lelki szemei előtt, hogy a nagy sietségben az első komolyabb halmocska vagy árok végzetesen kibillenti a gépeket egyensúlyi helyzetéből és kampec!


Micsoda karambol lenne!


Bátyó ezzel a maga részéről el is döntötte a vitát, de a fiúk még mindig csak a semmit osztották, miközben az útra szórt kavicsot döngölő, mirgő-morgó, élesen csikorgó úthenger le-fel masírozott az ablaka alatt, nyergében a két városi csibésszel, akik úgy néztek el a tanakodó legények feje fölött, mintha ott se lettek volna.


Berci bátyó kiszólt az útra:


- Akarjátok-e látni, milyen egy robogó úthenger, és hogy közben föl se forduljon?




Persze, hogy akarták a legények Csakhogy bátyóból a tudálékos ember készült kiszólni, az ezermester fotográfus, akinek nincs filmezőgépe, de  nem ismer lehetetlent és mindennek megtalálja a lehető legegyszerűbb megoldását; már-már azt kezdte magyarázni, hogy ha filmre veszik bárminek a mozgását, így az úthengerét is, ha a mozgást kevés számú filmkockára bontják - mondjuk csak 12-re vagy akár csak 10-re, akkor a sebesség gyors lett, de a mozgás szaggatott. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, csak kellő számú képre, mozgásvariánsra van szükség...


Aztán mégse kezdett neki a mondókának, inkább fotózta az úthengert, az ide-oda töfögését, végül a legények megkérdezték, mikor jöjjenek el megnézni a robogó úthengert? Berci bátyó úgy számolta, egy hét alatt előhivatja a filmet, összeállítja a képsort s akár meg is tarthatják a házi vetítést...


...De a filmet már nem ő hívta elő, hanem a kíváncsi utókor. Mert az úthenger két nap múlva úgy elrobogott a bátyóval, többé vissza se nézett...


2011. június 26., vasárnap

Mit sugall a megsemmisítő tisztogatás logikája? (2)

(Válasz Dan Culcer levelére)



Kedves Dani!

Mindjárt az elején ki kell ábrándítsalak avégett, hogy egy percig se táplálj illúziókat irányomban. Leveledben ugyan oldalamba vágtad a sarkantyúdat, arra számítván, hogy a hatására majd nekilátok sarkosabban fogalmazni, meredekebben ellenkezni veled, s ezáltal a mi gyötrődésünk mindjárt párbajnak, bajvívásnak látszik, a nézők nagy-nagy gyönyörűségére. Csakhogy én elengedem a fülem mellett harcba hívó szavaidat, azon egyszerű oknál fogva, hogy az én célom és szándékom a megértés és a megértetés, nem pedig a szenvedély és az elszántság demonstratív hangoztatása. Érzésem szerint Te sem ilyen babérok után vágyol, csupán csak zavar az - gyanúsan hangzik? -, hogy túl sok mindenben egyetértünk, meredeken ellent mondva a körülöttünk csittegő-csattogó csatazajnak...

Máris leszögezem: magatartásomra az egyik legfőbb magyarázat az immár megváltoztathatatlan vérmérsékletem. Világéletemben a defenzív harcmodor híve voltam mindenféle játszmában. Úgy tapasztaltam, hogy a sarkosság, az élesség a vitában, élénkítő hatása mellett könnyen megtéveszti az embert, mert amellett, hogy indulati elemekkel terheli túl a konfrontációt, fölösleges szellemi varagabetűk labirintusába hajszolja bele. Ahhoz, hogy a Te offenzív, kezdeményező stílusú manírodhoz fürgébb és harciasabb partnert óhajtanál, teljes mértékben jogod van, de hát a sors másként osztotta ránk a szerepeket, s könnyen meglehet, bár első látásra talán nem érzékelhető, hogy a többség–kisebbség viszony mint bevallatlan tudatállapot, fű alatt, ha nem is tudatosan, az eszmecserénken is kiütközik. Amit Te kimondasz egyetlen szájmozdulattal, ugyanazt én magam nem egyszer több ízben is megforgatom magamban, mielőtt szavakba önteném, mert nem szeretnék fölösleges sebeket osztogatni.

Azt írod, hozakodjak elő mindenféle érvvel, valahányszor megütköznek véleményeink, gondolataink. Ebben valamivel könnyebben partner vagyok, csak éppen ne képzeld azt, hogy szavaidat, elképzeléseidet a kákán csomót kereső gyanakvásával mérlegelem. Valahányszor leveleidet olvasom, mindenek előtt az fordul meg a fejemben, hogy megértselek, hogy gondolataid, szándékaid gyökeréig eljussak (mint kíváncsi hajós a forrásokig...). Nem osztom álláspontodat azzal kapcsolatban, hogy mindenáron elébe kell mennünk provokátorainknak és akkora zajt csapjunk, hogy az ősök is felébredjenek tőle. A hiteltelen alakok akaratlan sztárolása azzal kezdődik, hogy méltónak találjuk őket a vitára, az ütköztetésre. Véleményem szerint mi magunknak kell elsősorban hiteleseknek lennünk és ezáltal híveket szereznünk álláspontunknak. Persze, beszéljük meg a történteket, de mert Te helyettem is minden oldalról kielemezted az illető lehetséges személyiségét, bevallott és rejtett száéndékait, gesztusainak következményeit, nekem szinte már nem is kell hozzátennem semmit.

Ha csak azt nem, azt pedig nagyon határozottan és ismételten, hogy az ilyen fickóknál sokkal jobban érdekelnek azok, akikre minden időkben - akár példa gyanánt, akár szövetségesi minőségben - számítani lehet. Túl egyszerű és némileg perverz dolog lenne részünkről, ha a pozitív példa végett minden esetben magunkra mutogatnánk s nem keresnénk meg környezetünkben, közeli és távolabbi történelmünkben azokat a személyiségeket, akikkel magunk is szívesen elbeszélgetnénk-elvitatkozgatnánk közös dolgainkról, gondjainkról, félelmeinkről, bízvást bízván abban, hogy megértésre találunk. A nagy történelmi példákon végigtekintve, gondolom, neked is feltűnt, hogy a megértés és a megegyezések kulcsemberei vagy éppen szürke eminenciásai többségükben kettős-hármas vagy akár többszörös kötődésű személyiségek, akik génjeiben ott rejlik, sajátos egységben, kitörölhetetlenül a történelem minden viszontagsága - az is, ami elválasztja, meg ami közelíti is egyben az embereket. Meggyőződésem, hogy az ilyen példákból kellene kiemelnünk nemzeti hőseinket is, anélkül, hogy megtagadnánk, mellőznénk azokat, akik a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakaszában a kimondott nemzeti érdekek hordozóivá lettek. Teszem e kijelentésemet annak dacára, hogy tudva tudom: sem a román közvélemény, sem saját nemzettársaim nem osztják álláspontomat, mert ha hősök után kell néznünk, akkor igenis, szerintük válasszunk tősgyökeres, egy tömbből faragott, nem kompromisszumra hajló, merészen harcba hívó és vezető embereket, akik inkább törnek, mint hajlanak... Ebből az eszményből születtek világszerte azok a hősi gesztusok, melyek huszadik század végi kifejezője a kubai forradalom "patria o muerte" jól hangzó, csupa pátosz jelszava, amellyel Che Guevarának magát az ENSZ-t is sikerült lenyűgöznie - ideig-óráig.

Persze, hogy az embernek el kell döntenie, mégpedig szabadon, végül is milyen identitásában érzi a legigazabbul otthonosan magát. Sokan nem hisznek a kettős vagy többszörös identitású emberekben, szomorú történelmi tapasztalatokra hivatkozva. Ilyen szempontból az én felfogásom eleve a vesztes, az árnyékos oldalra sodor engem nemzettársaim előtt is, mert hogy nem tudok sarkított esetben sem kizárólagossá válni. Egyik leveledben megrázó és nekem százszázalékosan őszintének tetsző, zárójeles tépelődésedet osztod meg velem azzal kapcsolatban, hogy empátiád folytán a mások megértését erkölcsi parancsként könyveled el, amiért aztán ilyesmit gondolnak rólad:

"Talán egy újfajta, Stockholm-szindrómában szenvedek. Hatalmában tart a potenciális vagy a valós ellenfél iránti rokonszenv, a velük való cinkosság. Vagy pedig, mindkét részről fizetett hangadónak, ügynöknek, spionnak tartanak. Meglehet, hogy ezek mind én vagyok, s készen állok elveszteni a lelkemet, az identitásomat. Vajon a Másik megértésének a betege lennék? Hogy megnyugtassalak, kijelentem, hogy ha kell, készen állok fegyvert ragadni Máramaros függetlensége és az én kivándorolt erdélyi román identitásom védelmére!"

Miért védekezel énelőttem, Barátom? Hiszen én egy pillanatig sem vádolnálak ilyesmivel. Meg aztán ama bizonyos Stockholm-szindróma is olyan, hogy csak azért tűnik olyan félelmetesen gyanúsnak, mert a pszichológusok mindig gondoskodnak arról, hogy az élet hétköznapi, természetes eseményeire, jelenségeire ráhúzzák a maguk tudományos kényszerzubbonyát. Mi sem természetesebb annál, hogy az egymásra utalt, akár kényszerűségből összezárt emberekben, még ha alá és fölérendeltségi viszonyban is állnak, a testközeli megismerés folytán megnő a másság elfogadási készsége, az empátia-szint; ezért lehet sikeresen gyűlölködést szítani olyan emberek között, akik nagy távolságra vannak egymástól, esetleg sose is látták egymást, csak a beléjük kódolt, irányított üzenetre kell hallgatniuk. Én nem félek attól, hogy mindenféle szindrómák alá sorolnak be, s azt is bevallom, ha már említetted, hogy a magam részéről egyáltalán nem állok készen fegyvert ragadni ilyen-olyan formában megfogalmazott "ügyek" miatt. Az értékskatulyák megfelelő helyén erre azt a cédulát szokás ragasztani, hogy gyávaság, de ha az történetesen az ember identitásának, személyiségének egyik meghatározott része, akkor nincs miért megbújni a trendek mögött.

Sokkal jobban foglalkoztatnak azok az életutak s a belőlük fakadó tanulságok, mint amilyen az albisi dr. Barabás Béláé, akiről bevallom, életem 69 éve alatt egyáltalán nem hallottam s csak nemrég fedeztem föl a magam számára - de azzal, hogy most a vele kapcsolatos élményemet és gondolataimat itt szóvá teszem, mások figyelmébe is melegen ajánlom -, pedig szinte élete végéig (1855-1929 között élt) kisebbségi identitásáért kiálló közéleti ember volt, politikus és újságíró egy személyben. Emlékirataim című visszatekintése (Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet, I. Lányi) saját kiadásban jelent meg, s az azóta eltelt közel száz esztendő többszörösen értékessé tette, megnemesítette nem csupán a benne foglalt élettapasztalatot, hanem azt a politikusi-közemberi bölcsességet, amivel rendkívül nehéz időkben - éppen a trianoni trauma első éveiben - mert és tudott aktív, identitását és kisebbségi sorsát vállaló erdélyi magyarnak lenni, bár könnyen lehetett volna belőle Budapesten szánni való erdélyi menekült, mint oly sokan azokban a zűrzavaros állapotokban.

2011. június 24., péntek

Mit sugall a megsemmisítő tisztogatás logikája?

(Dan Culcer újabb hozzám intézett levele. A válasz pár nap múlva, ugyanitt olvasható)



Csibi Barna tettéről, romániai és magyarországi politikai és sajtóvisszhangjáról úgy hiszem, tanulmányok születnek majd. Azt remélem, hamarabb megíródnak, mielőtt még a románok, nemzeti jelképeik bántalmazásától felbőszülve, ellátnák Csibi Barna és barátai baját, illetve mielőtt  még Csibi barátai, közösségüket védendő, természetesen minden ok nélkül és indokolatlanul ellátnák az őket lazsnakolók baját. Akárcsak Marosvásárhelyen, 1990-ben, miközben mindkét közösség szentül hiszi, hogy a másik kezdte. Vagy fordítva: még mielőtt a magyarok...


Emlékszem, hogy március 19-én, 17 óra körül, egy szovátai polgárt, akit Csibi videointerjúban beszéltet a saját blogján, felszólítottak, szervezzen Vásárhelyre induló szabadcsapatokat, merthogy ott úgymond "ölik a magyarokat". Nem tudom, mekkora hitele lehetett akkoriban egy telefonértesítésnek, de a kérdezett válaszából az derült ki, hogy meg sem fordult a fejében ellenőrizni a hívást és a félrevert harang hívására összesereglők valamennyien útnak indultak Szovátáról, az emlékező meg egyenesen fejszét ragadott.


Történhet azonban ennél rosszabb is. Mert a rosszból eddig sem volt hiány. Emlékeznünk kellene rá, hisz nem telt el túl sok idő: csupán csak 70 esztendő! Csibi Barna viszont eszünkbe  juttatja, mi minden történt 1848 tájékán. Nekünk  meg erről eszünkbe jut, hogy mi történt 1990-ben, 1940-ben, 1944-ben, 1919-ben.


Senkinek sem kell tudnia, ki fia borja az az egyén, aki egy etnikumközpontú, mélységesen paranoiás gondolat jegyében hangulatot kelt. Egy idő óta Csibi Barna az, aki provokációt provokációra halmoz. Pillanatnyilag. de lássuk csak, kicsoda ő? Egy valaki, romániai állampolgár, esetleg Magyarországé is, ha a kettős állampolgárságra vonatkozó szabályozás értelmében igényt tart rá; továbbá román közalkalmazott (volt), a Székely Gárda tagja, ama irredenta alakulaté, amely egy kulturális szervezet leple alatt működik Romániában. Az etnicizmus gondolatával átitatott fiatalember, aki politikai programjában a törvénytelenség végső határáig feszíti a húrt, jól ismervén a törvényesség kijátszásának cseleit, s végső soron az erőszaktól sem idegenkedik, amennyiben szükségét érzi egy gárda védelmének.


A forgatókönyvírás szabályai szerint, ha a színen az első felvonásbanmegjelenik egy puska, akkor az utolsóban valaki a ravaszt is meghúzza majd. A gárdákkal sincsen másképpen. Már-már nem is számít, hogy mely gárdák jöttek létre először: a Maniu-gárdák vagy a Rongyos Gárda. A Székely avagy a Magyar Gárda. Azzal, hogy megjelentek a színen, eleve erőszakossá váltak, hiszen azért teremtették őket.


Avram Iancu - az övéi között. A Historia c. folyóirat
árnyalt elemzése ellentmondásos személyiségéről
máris nagy vitát kavart a románság körében
Úgy tűnik, Csibi Barna meg van győződve arról, hogy egy független "székely állam" megteremtésével, egy másik független állam kellős közepén, létrejönnek azok a politikai feltételek, melyek mennybe viszik azt a közösséget, akihez ő tartozik. Ő útlevelet követelt Románia elnökétől egy rögtönzött táblánál való belépésekor egy, a leghalványabb valós közigazgatási jogosultság nélküli területre. Ez is egyfajta jelképes provokáció. Követeli Mihail Eminescu nevének törlésétbizonyos romániai városok utcanevei közül egy elképzelt "Székelyföld" területén, arra hivatkozva, hogy a XIX. században a fiatal Eminescu egy magyarellenes szöveget közölt valamely román nyelvű budapesti lapban. E magatartása történelmietlen, ezzel az erővel, az időben visszafelé, konfliktusról konfliktusra haladva, könnyen ébren tarthatjuk a bosszú tüzét. Akár csak Avram Iancu felakasztása esetében. Csibi Barnának tudnia kellene, hogy az ügyvédnek tanult Avram Iancu nem volt afféle közönséges útonálló, hogy a jogot magyarul végezte, hogy a marosvásárhelyi Teleki Tékában forradalmi szellemű könyveket olvasott, hogy a Kossuthéhoz hasonló politikai meggyőződése volt, tehát ha Kossuthnak lett volna annyi esze, hogy megadja a románok által kért jogokat, , úgy semmiféle konfliktusra nem kerül sor, sőt, a románok a magyarok oldalán harcoltak volna az osztrák császári és az orosz cári seregek ellen, Petőfi Sándort sem gyilkolja le Segesvár mellett, a fehéregyházai csatamezőn egy ulánusi lándzsa, s nekem sem volna miért háborognom e provokátor ostobasága miatt.


Mert a megsemmisítő tisztogatás logikája szellemében amúgy minden olyan elnevezést, melyek a szembenálló közösségekre vonatkozó valamely konfliktusra utalnak, be kellene tiltani. Miért tűrjék el Bukarestben, hogy egy művelődési ház a Petőfi nevét viselje, vagy másutt egy utca a Bemét, netán a Kossuthét... Marosvásárhelyen lám, az egyik hivatal valamikor a Kossuth utcát Călăraşi-ra változtatta. Közigazgatási per lett a dologból, amelyben 2007. július 13-án kimondták az ítéletet. A Kossuth utca tehát, amely 1989 előtt, a Magyar Autonóm Tartomány idején is létezett, a rendszerváltás óta legalább kétszer is nevet változtatott, a közigazgatás etnikai és politikai színezetéhez igazodva. Teljességgel ellene vagyok az ilyen mesterségesen táplált viszályoknak, amelyekben meg nem szűnő provokációt látok. Ezúttal történetesen a románságon belül is háború folyik, egyesek szerint a Kossuth elne vezést támogatni "árulás", "sértés", hiszen Kossuth - a titlakozó nagyromániások szerint például - háborús bűnös volt.


Az a tény, hogy az ilyen jellegű  elnevezéseket öt évtizeden át nem csak Erdély-, de Románia szerte mindenki elfogadta, arra utal, hogy a különféle etnikai szerveződések, politikai tőkeszerzés  végett, készen állnak viszályokat is kirobbantani.


Ami viszont az én szememben nem csupán komoly, hanem igen súlyos szempont, az az, hogy a jelek szerint Csibi Barna nem rendelkezik semmiféle társadalmi vagy gazdasági programmal. Minden esetre, a judóka kinézetű fiatalember láthatóan nincsen tudatában annak, hogy az általa áhított, bármilyen kicsiny állam, a maga bonyolult entitásánál fogva, egyiket sem nélkülözheti.


Magyar barátaim akárt úgy is vélhetik, tévedek, amikor ekkora figyelemre érdemesítek egy szélsőségest, egy kivételt. Egyesek azt mondhatják, hogy az illetőnek nincs ki a négy kereke, hogy paranoiás. Csakhogy túlságosan könnyű ekként túladni a problémán, beszámíthatatlannak könyvelve el az illetőt, eltekinteni tetteinek természetétől, amelyek minden esetben jelképes értékekre törnek. Ugyanis nem választ véletlen, érdektelen célpontokat, hanem mindig olyanokat, amelyek aztán erős visszahatást keltenek.


Politikai elemzői tapasztalatom és történelmi ismereteim alapján úgy vélem, érdemes minden figyelmünket a szélsőséges mozgalmak tetteinek szentelnünk. Ők azok ugyanis, akik a régi-újat hordozzák. És nem a kiegyensúlyozott, a jólfésült, klasszikusnak számító alakulatok, nem a jól ismert gondolkodásmódok, a rutinos, bejáratott megoldások. A mostani szavazók torkig vannak azzal a tehetetlenséggel, amivel a jelen nem képes kimászni a válságból, az egybemosódó diszkurzusokkal, a politikai megbízottak tehetetlenségével, a bármilyen színezetű és etnikumú politikai burzsoáziával, aki minden erejével ragaszkodik a hatalomhoz, a megoldhatatlan problémák megoldását kizárólag a választási beszédek során emlegetik, megtűzdelve szövegeiket gyorsan hanyagolható ígéretekkel. Minden, láthatóan még szűz eljárás, pontosabban bármi, ami más, érdekesebbnek tűnik a megszokottnál. Franciaországban Maria Le Pen jobboldali, bevándorlásellenes alakulatának sikere ezáltal látszik biztosítottnak. Az unott, torkig lakott választók jelzik, hogy e szélsőséges csoportosuláshoz tartozókra szavaznak anélkül, hogy érdekelné őket a biztos siker, netán Le Pen lánya szociális programjának kidolgozottsága. A puszta nemzeti kötődés, az etnicizmus úgy tűnik, ma csodaszernek számít.


(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)



2011. június 23., csütörtök

Nyári mesék / Megjött az újság!

Berci bátyó két dolgot várt minden egyes naptól, de azt nagyon: 1. hogy derűs napsütés köszöntsön a világra (a vérbeli fotósok tudják, miért!), 2. hogy megjőjön az újság - a mindennapi. Ami az ő életében az Előre című bukaresti magyar lapot jelentette. Rendszerint nem talált sok olvasnivalót benne, de hát ez volt az az újság, ahová a fényképeit közlés reményében beküldte.


Várakozásai számtalan meglepetéssel jártak, mert a napsütéses reggeleket nem mindig garantálta az anyatermészet, és az újság se érkezett meg minden nap ugyanabban az időben. Olykor előfordult, hogy egyik nap kimaradt, másnap viszont kettő is érkezett. Volt, igaz, ritkábban, olyan eset is, hogy egy-egy lapszám egyáltalán nem érkezett meg, a postán pedig azt mondták Grétikének, hogy menet közben számolási hiba történt, s a kisebb falvakba már nem jutott belőle...


Ilyenkor Berci bátyó nem csak hogy dühös volt, hanem végtelen keserűséget is érzett. Úgy érezte magát, mint a szegény ember, akinek szinte semmije nincs, s azt a keveset is, amije van, mások durva kézzel elhappolják. Valahányszor nem jött meg az Előre, Berci bátyó szomorú lett és haragudott az egész világra. (Aminek, persze, Gréte itta meg a levét...)


Egy ideje Gréte, aki reggel tíz után (ilyenkor szokott befutni a postai terepjáró a postai küldeményekkel a közeli városból) rendszerint átszalad a bátyóékkal szemközti postahivatalba - igen, szalad bizony, mert a bátyó az ablakból árgus szemmel követi minden mozdulatát! -, s ha megjött az újság, még a kerítés mellett a magasba tartja, hogy minél hamarabb elmúljon Berci bátyó idegessége s átforduljon izgatott várakozássá, ami csak akkor csillapul, amikor kezébe veszi a négyrét hajtott újságot.


Ma különösen izgatott: a levelezők rovata rendszerint csütörtökön szokott megjelenni, s ő hétről hétre várja, hogy a szerkesztőségbe beküldött fényképeiből egyszer csak leközlik valamelyiket. Hiszen megígérték. Azt nem mondták, hogy mikor. Ő viszont reméli, hogy minél hamarabb.


Grétének külön jelbeszédet kellett megtanulnia ahhoz, hogy a bátyó minden esetben tisztában legyen a helyzettel. Még a postahivatalban át kellett néznie az újságot, s ha nem talált benne a bátyótól származó fényképet, akkor úgy hajtogatta össze, hogy a fejléc ne legyen látható. Ellenkező esetben a magasba tartott újság fejléces részét mutatta föl.


És láss csudát! Gréte ma úgy tartja a lapot, hogy messzire virít róla az Előre szó. Megdobban ettől a bátyó szíve, sürgősen orrára teszi a szemüvegét s várja, ó, hogy várja, nyílna meg már az az ajtó...

2011. június 22., szerda

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (94)

Ugrásra kész majom csontváza

Ciano gróf elmondja miről tárgyalt négy napig Hitlerrel és Neurath-tal
1936 október


München, október 25.
Ciano gróf olasz külügyminiszter vasárnap délelőtt repülőgépen elutazott Münchenből. Elutazása előtt fogadta a Vier Jahreszeiten-szállodában a német és az olasz sajtó képviselőit, akiknek a következő hivatalos jelentést adták át:
Ciano gróf németországi látogatása során megvitatták a nagyobb jelentőségű, függőben lévő politikai, gazdasági és szociális kérdéseket, amelyek a két országot közvetlenül érintik. A megbeszélések baráti szivélyesség légkörében folytak le. Mindkét részről megelégedéssel állapították meg a felfogások azonosságát és a két kormány szándékát, hogy közös tevékenységgel akarják előbbre vinni az általános béke és felépítés művét. A két kormány elhatározta, hogy e törekvések végrehajtása céljából érintkezésben marad egymással.
Ciano külügyminiszter a szűkszavú hivatalos jelentést a következő nyilatkozattal egészítette ki:
- Megvizsgáltuk a népszövetségi probléma különböző oldalait és kormányaink úgy, mint a multban, igyekeznek majd a jövőben is ezen a téren szoros baráti együttműködésben maradni.
A Duna-medence problémáját a római jegyzőkönyvek és a június 11-i német-osztrák egyezmény szellemében vizsgáltuk meg és kölcsönös megelégedésünkre megállapítottunk, hogy a megegyezésből Ausztria javára már eddig is gyakorlati és pozitív előnyök mutatkoztak. A két kormány a Duna-medencét érintő kérdéseket a baráti együttműködés szellemében kívánja közelebb hozni a megoldáshoz.
Franco tábornok nemzeti kormánya megállapításaink szerint a spanyol nép szilárd akaratának kifejezője és e kormánynak sikerült Spanyolország legnagyobb részén a rendet és a polgári fegyelmet helyreállítani, ellentétben azzal az anarchikus állapottal, amely ezelőtt ezeken a területeken uralkodott.
A semlegesség elvének megfelelően teljesítjük az általunk vállalt nemzetközi kötelezettségeket.
Az európai társadalmat fenyegető komoly veszedelmekkel szemben Hitler vezér és kancellár. Neurath báró és én az olasz és német nép szilárd elhatározását állapíthattuk meg, amely arra irányult, hogy minden erőfeszítéssel megvédelmezzük az európai civilizáció szent örökségét s a nagy eszméket, amelyek a család és nemzet alapjain nyugosznak.


Róma, október 25.
Ciano gróf vasárnap délután 1 óra 15 perckor Hassel római német nagykövet társaságában Münchenből jövet repülőgépen Rómába érkezett.




Kicsike diktátorok
1936 október


Ez az én országom és a főbíró birodalma - mondotta nekem egyszer egy jegyző, dunántúli faluban, a Bakony alatt. További mondanivalójának veleje az volt, hogy, aki az ő területére és az ő birodalmába jön, kérjen engedélyt tőle, hogy ott maradhasson. Ha parasztokkal akar beszélni, jelentse neki, hogy mit akar velük beszélni. Kissé csodálkozva hallgattam, amit mondott, inkább csodálkozva, mint dühösen. Hiszen ilyen szavakra alig válaszol az ember.
De megdöbbentő és megriasztó élmény volt észrevenni, mennyire hiszi, amit mond. Mennyire hiszi, hogy fölötteseivel szövetségben ő az egyetlen úr ezen a vidéken. Nem hivatalnok a parasztok és a nép vezetésére és szolgálatéra rendelve, hanem uruk és parancsolójuk. Úgy beszélt ettől, olyan biztonsággal, mintha százados gyakorlata lett volna az uralkodásban. Mintha Isten kegyelméből lenne ura és parancsolója a falunak és mindazoknak, akik eljöttek az ő falujába, Isten hátamögé.
Kellett ezen elgondolkodni, megfontolni és mérlegre tenni a szavait. Utána járni annak, honnan veszi a biztonságot ehhez a hanghoz? Kiknek az örököse, szellemi unokája, hogy ilyen leplezetlenül mer szólni. Mert bizonyos, hogy a parasztokhoz még leplezetlenebbül és méginkább uralkodói hangon beszél. Sokat és sokfelé láttam ilyen urak előtt őket, amint álltak, kezükben gyürt kalappal. Rettegve, mint egykor pallósjogú földesuraik előtt. Ugy adják uraiknak az alázatos tisztelet adóját, mint egykor a jobbágyok a tizedet.
Nem igazságos általánosítani, de bizonyos: sokan parancsolnak és vezetnek az országban ilyen hangon! Ők már többnyire nem tartoznak a nemesi réteghez, csak örökébe léptek, asszimilálódtak hozzá. Túlzott igyekezetükben megkísértették: minél erősebben elsajátítani a tősgyökeres dzsentri legrosszabb tulajdonságait. Ugyanolyan stílusban, csak mult és hagyományok nélkül, csak patriarchális magatartás nélkül uralkodnak a falun. A forma, az uralom technikája, a kormányzás és dorgálás hangja ugyanaz maradt. Csak éppen nem úriszék, a föld és a földesúr jogán parancsolnak, hanem a közigazgatás jogán.
Egyik legjobb történészünk mondotta nemrég: nálunk tehetségtelenek voltak a kormányon levők arra, hogy diktatúrát csináljanak! De sokan, nagyon sokan vannak, akik alkalmasak arra, hogy ezt az országra megvalósítani nem tudott diktatúrát megcsinálják kicsiben. Megcsinálták egy faluban, egy járásban, egy megyében. Az apró diktátorkák ott ülnek mindenütt a vármegyeházán, a szolgabíróságon, a községházán. Budapest szabadabb levegőjű határain kívül már ők az urak.
Mit jelent mindez! Annyit, hogy nem egy személy társadalomfölötti uralma diktál az országnak, hanem egy kis réteg diktátorkodik az ország egyes részeiben. A veszély ma már nem az, hogy országos diktatúráról álmodnak némelyek. Hanem az, hogy apró helyi diktatúrák vannak. És bármilyen demokratikus legyen is a kormányzás idefenn, egyformán diktatórikus marad a végrehajtás odalenn.
Angliában az ellenzék: „Őfelsége hű ellenzéke”. Nálunk előállhat az a groteszk helyzet, hogy derék urak a demokrácia hű kicsi diktátorai lesznek. Ha a törvényhozásban esetleg egyszer radikálisak leszünk, még mindig valószínű, hogy a végrehajtásban feudálisak maradunk. Ha idefönn valami változás történik, csak ennyit jelent: árnyalatilag más intézkedések ugyanazon hangnemben fognak végrehajtani. A követelés: a szándékok változása nem jelent semmit, valamit csak a módszerek változása jelentene.
Az ország Budapesten kívüli része a változásból mindig keveset fog észrevenni. Mert az ő látható és legközelebbi ura nem annyira kormány, mint inkább a közigazgatás. Tudok parasztemberről, akinek valaki lelkendezve ujságolta, hogy fia miniszteri tanácsos lett. A parasztember nagyon kevéssé volt megilletődve és ezzel válaszolt: „miért nem inkább szolgabíró”. Az nagyobb úr, nagyobb erő és nagyobb hatalom az szemeiben. Mert nálunk a szélesebb magyar rétegek tere erősebb és diktátoribb tekintély a kor, mint a fej.


Irta Szabó Zoltán




Meghalt Gömbös Gyula
1936 október


Ötvenesztendős korában, hosszú szenvedés után okóber 6-án Münchenben elhunyt Magyarország miniszterelnöke. Halála Európaszerte nagy részvétet keltett és fájdalommal töltött el minden magyar szívet. Elnémult minden ének, zene, bezártak a mozik, a színházak és fekete lobogók hirdették az ország mély gyászát. Gömbös Gyula mint ember és mint politikus is nagy volt. Nehéz időkben állt az ország élére szívvel-lélekkel, erejének megfeszítésével dolgozott és a sok munka ásta alá egészségét. A halott miniszterelnököt óriási magyar és nemzetközi részvét mellett temették el a Kerepesi uti temetőben.

Vasárnap délelőtt elrepült Budapestről Schuschnigg, Ciano és Göring 
Vasárnap délelőtt törzstiszti küldöttség, díszszázad és katonazenekar vonult ki Mátyásföldre, hogy elbúcsúztassa a Gömbös miniszterelnök temetésére ideérkezett külföldi államférfiakat: Schuschnigg osztrák kancellárt, Ciano gróf olasz külügyminisztert és Göring porosz miniszterelnököt. A kormányzó képviseletében vitéz Somkuthy József honvédelmi miniszter, a kormány képviseletében bárcziházi Bárczy István államtitkár. Kánya Kálmán külügyminiszter képviseletében gróf Csáky István kabinetfőnök jelent meg az előkelő vendégek búcsúztatásán.
Schuschnigg a budapesti osztrák követ kíséretében kilenc óra után érkezett ki Mátyásföldre. Ezután felszállt a repülőgépre, amely pontosan kilenc óra harminc perckor elrepült Bécs felé.
Ciano gróf háromnegyed tízkor érkezett meg Colonna herceg budapesti olasz követ kíséretében. Az ő gépe kilenc óra ötven perckor repült el Róma irányába.
A német követség tagjai csak tíz óra után gyülekeztek, hogy elbúcsúztassák Göring miniszterelnököt, aki féltizenegy órakor érkezett meg Mackensen követtel. Néhány percnyi beszélgetés után beszállott a Lufthansa hatalmas hárommotoros gépébe, amely néhány kört írt le a repülőtér fölött és pillanatok alatt eltűnt a szemhatárról.


Bécs, október 11.
Schuschnigg kancellár kíséretével Budapestről jövet vasárnap délelőtt 11 órakor repülőgépen visszaérkezett az osztrák fővárosba. Az asperni repülőtéren Baar-Bahrenfels alkancellár vezetésével a kormány tagjai ünnepélyesen fogadták a budapesti temetésről hazaérkező kancellárt.




Valutáris együttműködésre van szükség!
1936 október


Hantos Elemér, a dunai gazdasági és valutáris kérdések szakértője, a dunai államok valutáris kérdéseinek megoldásáról írja:
- A valutáris autarkia, amely a dunai államokban kialakult, époly károsnak bizonyult, mint az autárkia a gazdasági élet egyéb terein. A Dunamedence történelmi, földrajzi és gazdasági kapcsolatainál fogva regionális valutamegoldásra alkalmas területnek mutatkozik.
A cél elérésére véleményem szerint a következő lépések volnának szükségesek:
1. hogy a dunai valutáknak kialakult paritása valamelyik világvalutával, lehetőleg a font sterlinggel szemben megrögzíttessék;
2. hogy a valuták leértékelése egyforma nívóra szállítsa le a dunai valuták szintjét és kiegyenlítse a pénz belső vásárló ereje tekintetében ma még fennálló differenciákat;
3. hogy a dunai államok egyes jegybankjai az általuk kibocsátott pénzt kölcsönösen fizetés gyanánt elfogadják;
4. hogy a dunai jegybankok között az átutalás fix árfolyamon (pari kurzuson) történjék;
5. hogy ezt a valutáris megoldást megelőzze az egyes dunai országok külföldi adósságainak rendezése és a devizagazdálkodásnak fokozatos lebontása.
Ezen előfeltételek mellett lehetséges és kívánatos a dunai országok jegybankjai között a szorosabb összeműködés, amely az egymásközötti forgalomban a valuták ingadozását kizárja. A valutarögzítés lehető és szükséges volta lehetne kiindulópontja annak az együttműködésnek, amelyet minden belátó ember őszintén óhajt.




Olcsó kávépótlékok
1936 október


Kevesen tudják, hogy a szőlőmagból és törkölyből elsőrangu pótkávét lehet házilag késziteni. A szüretelésnél visszamaradó kisajtolt törkölyt mindenek előtt hideg vízben kimossuk, majd jól leforrázzuk és megszáritjuk. A megszáritott szőlőtörkölyt azután barnára pörköljük, a masszához kilencszer annyi tiszta, száritott szőlőmagot keverünk megpörkölt és porrá tört állapotban. Pörkölt árpával, tengerivel vagy rozzsal keverten a tiszta pörkölt szőlőmagot törköly nélkül is fel lehet használni pótkávénak.
Kávépótlék készitésére felhasználhatjuk a cukorrépát is.
E célból a cukorrépát gondosan meghámozva, vékonyra szeletelik; a szeleteket többször megforgatva, sütőben kiszáritjuk és pörkölik, hogy kávébarnaszinü legyen, akkor mozsárban durván megtörik, kávédarálón áthajtják és pléhdobozban tartják el. Legjobb természetesen mindig frissen késziteni, mert ha a doboz nem zár jól, könnyen nedvességet sziv magába és könnyen megromlik. Lehet magában, vagy más pótkávéval használni.
Házilag a legtöbb helyen tölgymakkból készitenek pótkávét, amely igen jóizü. Csersavtartalma miatt bélhurut esetén háziszerként is használják. Kesernyés izét csökkenthetjük, ha a terméseket 24 óráig vízben áztatják, azután a vizet leöntjük, friss vizet öntünk rá s ezt az eljárást addig ismételjük, míg a víz többé erősen nem szineződik. A terméseket ezután megszáritjuk, a maghéjakat eltávolitjuk s a magokat 4-6 részre vágjuk, majd utószáritjuk, pörköljük és megőröljük őket. Harmadrész cukorral édesitett makk-kávéfőzet egyharmadrész valódi kávéfőzettel elegyitve, igen jóizü italt szolgáltat.
Készitenek ezeken kivül még cikóriagyökérből, malátából, gyümölcsmagvakból és gesztenyéből is pótkávét, melyeket azonban szakszerü feldolgozás utján arra berendezkedett üzemek állitanak elő.
A pótkávé tejeskávé elkészitésénél igen jó szolgálatot tesz, mert szebb szint ad a kávénak és izesebbé teszi.


Kánya Terézia

2011. június 21., kedd

Nyári mesék / A csoda

Fotó Imreh Albert

A negyedik szomszédban unoka született. Vagyis hát nem éppen ott, csupán az ott lakó idős házaspár lettek újra mámi és táti. 


Ez úgy derült ki, hogy az egyik vasárnap délelőtt Berci bátyót szíves vendégnek hívták, fotografáló masinájával együtt. A bátyó - nem mai csirke! - értett a szóból, át is szekerezett-motorozott időben a portára. Ahol akkor már, a kiskertben álló asztalra, leterített pokrócon, hófehér pólyában ott hasalt közszemlére a kisunoka, akit a felnőttek - szülők, nagyszülők, rokonok, szomszédok - csodálata vett körül.


Mikor Berci bátyónak sikerült mindent beállítania (amit be kellett állítani, de ezt ő jobban tudja, mi hadd ne emlegessük), a kisunoka, aki addig gyámoltalanul, hason fekve, ide-oda járó szemekkel, gurgulázva, öklét szopogatva nézte maga körül a nagyok sürgölődését, hirtelen felpöndörödött, mint parázson a szalonnahéj és a mutatványon maga is meglepődve, gyenge nyakával egy pillanatra levegőbe emelte a fejét.


A körül állók nem hittek a szemüknek. Hangosan álmélkodtak, kacagtak, a térdüket csapdosták, brávóztak és újráztak, miközben a csoda csak egy pillanatig tartott: a fejecske esetlenül visszahullott a pólyapárnára, a kis lény pedig nyöszörögni, majd sírni kezdett, hátacskája csak úgy rázkódott a rátört szomorúságtól.


Az apukának - tanítóember volt - akkor úgy tűnt, hogy ez a hihetetlen pillanat kísértetiesen emlékeztet egy száz valahány évvel korábbira, amelyben Petőfi Sándor megpillanthatta két hetes Zoltán fiát, amint az a szeme láttára, csodálatos módon ülő helyzetbe tornázta föl magát. Hogy is írta a költőnk a naplójában?


" Első bravourja az volt a fiamnak, hogy két hetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást practizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele."


No, hát ez nem volt éppen ülés, állapította meg magában a büszke papa, de csodának azért csoda. Ebben megegyezhetünk. Ezért nem szólt egy szót sem, megtartotta magának a Petőfi-párhuzamot, s azt nézte közelebbről, nem kékült-e, nem zöldült-e el síró csemetéjük a nagy attrakció nyomán, amit attól kezdve ha nem is unos untalan, de egyre biztosabban és sikeresebben "practizált".


Igaz volt ismét csak a tanulság: minden csoda három napig tart. Vagy addig sem...

2011. június 18., szombat

Nyári mesék / Este a madártanyán

(Néhány hónapja egyik napról a másikra abba maradt - pontosabban félbe - az itt is olvasható Nyári mesék c. sorozatom, Imreh Albert fotói margójára. Pedig Berci bátyónak még sok beszédes képe van a sufniban, de akkor valahogy elfáradni éreztem a képzeletemet és nem erőltettem tovább. Mostanában egyre többet gondoltam arra, hogy valamiképpen folytatni kellene a sort. Ma váratlanul rám talált  a lelkiismeretfurdalás ördöge... Remélem, a következő napokban lesz még folytatása is.)


Imreh Albert: Madártanyán 2


Berci bátyó szereti az estéket. Bár fél is tőlük, a hosszú éjszakáktól, amiket altató nélkül nem tudna átvészelni. Szerencsére, altatója még van, de olykor elfelejti bevenni, annyira belefeledkezik az alkonnyal beköszönő este hangulatába.


Ablaka alatt terebélyes orgonabokor áll. Nyáron hűs árnyat nyújtó paraván, s minden időkben találkahelyet nyújtó madártanya, ahol a környék égi vendégei találkát szoktak adni egymásnak. Ezek legtöbbször a verebek. Ők vannak többségben, legalább is itt, a falu szívében. Az énekes madarak inkább a kertek fáin keresnek maguknak fórumot, ahol nem csak trécselni, hanem dalolni is lehet, ha kell, akár magányosan is, csak úgy, az éneklés öröméért.


Berci bátyó szereti a lírát is, de a hétköznapok még jobban érdeklik. Ezért sose mulasztaná el szemmel tartani az esteledő madártanyát a háza előtt, azon egyszerű oknál fogva, hogy az orgonabokron túlról a főutca élete is odalátszik az ő ablakába, s ezzel az esti kukucskálásával két legyet is üt egycsapásra: kilesi az esti verébzsinatot, illetve falustársai alkonyi jövésmenését.


Berci bátyó soha életében nem próbálkozott versírással. Minden egyébbe belevágott, de ezt a luxust meghagyta azoknak, akik nappal is álmodoznak. Bezzeg ő, éjjel is csak a napi gondokat forgatja, őrli, teszi-veszi a fejében. Pedig ha megpróbálná, ha rájárna a gusztusa, talán őbenne is megszületne ez a néhány igénytelen strófa, ami nem változtat ugyan egy fikarcnyit sem ezen a világon, de valahogy elviselhetőbbé, szerethetőbbé teszi, akár az ő fotográfiái.


Ha nem, hát nem, megtesszük helyette, odaképzelve a homályos ablaküveg mögé az ő halványan áttűnő busa fejét, pamacsos bajuszát, csillogó-villogó szemüvegét s mögötte a kiapadhatatlan kíváncsiság tágra nyílt pupilláját...


*


Ott hol az orgonaágak
kesze-kuszán csupaszon
várják amíg a madárhad
összegyűlve zsinatol


ott ahol az ablak mögül
ki-kilesve hallgatom
csicseregve és fecsegve
mint száll ránk a nyugalom


minden dolgunk kibeszélve
egy szál titkunk se maradt
belőlük szőtt álmaikkal
ülnek el a madarak


olykor halkan felsipítnak
kileng az orgonaág
én meg álmatlan tűnődöm
milyen lesz majd odaát