2008. október 13., hétfő

Az “elméleti” osztály orvosa



1971 óta ismerem dr. Veress Albertet, aki mindenkinek csak Berci; betegeinek is. Életem egyik kevés “jó emberei” közé tartozik; mellesleg még nagyon sok embernek ugyanolyan “jó embere”. Az, hogy Csíkszeredába költöztem, életem utolsó szakaszában, félig-meddig a szüleimnek (akik ugyanezt tették, s hátrahagytak itt egy elárvult lakást, amit illet belakni), másfelől Bercinek köszönhetem. Az ő emberi-orvosi közelsége biztonságot ad a nem túl sok jóval kecsegtető végjátékhoz. Igaz, hogy hónapokig nem látjuk egymást, de tudunk egymásról, s ha valamiben segítségre van szükségünk, megtalálja egyik a másikát. A csíkszeredai elmeosztály – amit itt mindenki tréfásan elméleti osztálynak titulál – az ő vezetése alatt működik évtizedek óta. Ugyanott található, a régi szeredai kórház udvarán lévő kis, földszintes pavilonokban, egy kellemes, de némileg elhanyagolt, félig-meddig pusztuló kert kellős közepén, a Vár és a börtön tőszomszédságában. Emlékszem, amikor Berci, valamikor a nyolcvanas években, egy nyáron irodalmi délutánt szervezett betegeinek, akik kigyűltek a napra, az almafák alá, s én mint vendég, verseket olvastam föl a zavartan üldögélő, álldogáló, talán tébolyult, talán csak elbizonytalanodott, kétségbeesett, tekintetű, magukba fordult betegek előtt. Soha olyan meleg tapsot nem kaptam, mint ama 50-60 elméleti pácienstől. Erre a délutánra, köszönetképpen, döntöttem úgy, hogy amikor ideköltözéskor meg kellett válnom a könyvtáram felétől – egyszerűen nem volt hová tennem a könyveket -, néhány egyszerű polc kíséretében az egészet átadtam örökös használatban az “elméleti” osztálynak. Berci időnként beszámol róla, hogy olvassák, olvassák a betegek, akiknek szabad hozzáférésük van a polcokhoz, időnként el-eltűnik egy-két könyv, de sebaj, fő, hogy használjon a léleknek.

Berci az idén volt hatvan éves. Összegyűjtöttem itt nagy sebtében kapcsolatunk újságlenyomatait...

Csíkszereda, 2008. október 13.

*


Szombaton, a tizediken

"Kérünk, tégy meg mindent, hogy január 19-én, szombaton itt lehess a szerkesztőségben" - az üzenet et négy példányban postáztuk, Bajka László, Veress Albert, Máthé András és Szabó Gyula, a bizalmas pályázat nyerteseinek címére. És vártuk tizenkilencedikét. 

Eljött tizenkilencedike és vele a címzettek. Szabó Gyula Borsabányáról "szaladt le" (ott gyakornokoskodik); Máthé András homoródszentmártoni katedráját hagyta ott egy napra; Veress Albert diák- és leendő családfői gondjait tette félre; Bajka László ünneplőt öltött és Kézdivásárhely helyett inkább ide "ingázott", hogy a kilátásba helyezett "ünnepélyes keretek között" átvegye a nyerteseknek kijáró díjakat. Az ünnepélyes keretet nem kell mereven értelmezni: a főszerkesztői szobában egyszerűen körbeültük a tanácskozó asztalt és "keret nélkül" elkezdtünk ismerkedni.

Bajka László (képünkön jobbról a második) elmondta, hogy Sepsiszentgyörgyön tanult, az építészeti szakiskolában, akkortájt kezdett írni az Ifjúmunkásnak. jelenleg Kézdivásárhelyen karbantartó villanyszerelő és a futásfalviak "bajkeverője" (A Bajka név ennek rövidített alakja.) A szó szoros értelmében neki a legjobb kapcsolata az Ifjúmunkással: a posta épületében lakik, édesanyja kézbesíti neki a lapot, bélyegzi le nekünk címzett leveleit...

Veress Albertről (jobbról az első) már tudtuk, hogy utolsó éves orvostanhallgató Vásárhelyen, azt viszont nem, hogy diófa alatt jött a világra, s az orvosira csak többszöri nekifutásra jutott be. Arról nem hagytuk beszélni, hogy szenvedélyes fotós: a szerkesztőségi fiókok most is tele vannak fényképküldeményeivel...

Máthé András (balról az első) régi és újra felfedezett ismerősünk. Sejtettük róla, hogy pedagógus. Magyar irodalmat tanít szülőhelyén, ahol ő a legfiatalabb tanerő. Egébként ő volt az, aki a Csőszök című írásban védelmébe vette a diákszerelmeket...

Szabó Gyula azzal lepett meg, hogy megmagyarázta a neve előtt használt Sz. betű jelentését. Annyit tesz, mint szerencsétlen, tekintve, hogy Gyula minden ügyködése jó ideig balul ütött ki: a líceum elvégzése után matematikára felvételizett, amiről már az első éven kiderült, hogy nem neki találták ki. Helyettes tanító lett egy faluban, de katonaság után nem vették vissza, így csillésnek jelentkezett a bányába. Most: utolsó éves a bányamérnöki főiskola almérnöki tagozatán...

Aztán Cseke Gábor főszerkesztő megköszönte vendégeinknek, hogy hozzájárultak pályázatunk sikeréhez, és átnyújtotta nekik a - mint mondotta - "inkább szimbolikus" díjakat: Bajka Lászlónak egy összeszerelhető rádiót, Veress Albertnek egy paksaméta fotóskelléket, Máthé Andrásnak és Szabó Gyulának egy-egy csomag könyvet.

Erre már koccintani kellett, s a pohárcsengésről Veress Albertnek eszébe jutott a táskájában lapuló pezsgősüveg. Vállalkozó szellemű szerkesztő kollégánk nagy szakértelemmel látott a kibontásához, a dugó merész ívben célozta meg a plafont, s a nemes folyadék a kolléga nadrágszárát. A maradék tényleg szimbolikus volt...

De szép volt, ahogy testvériesen elosztottuk. Szimbolikus osztozás volt.

D. Harasztosi Éva
(Ifjúmunkás, 1974 január)

*

Vendégünk volt: 
Hétezer ember fiatal orvosa

* Fiatal vásárhelyi orvos Moldvában * "Az egész országban otthon érzem magam!"* Három év helytállás falun * "Ha több időm lenne, többet dolgozhatnék" * Iasi-ig ment a híre * "Mindenütt emberek, testvérek élnek" * Orvosi lak mint falumúzeum * "Már csak az irányítótábla hiányzik!" *

VERESS ALBERT 1971 óta munkatársunk: levelező, fotós, népszerű orvosi sorozatunk szerkesztője és a Borogatás állandó rovatvezetője. Három éve végezte a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet. A Neamt megyei Botesti községbe került körorvosnak...

Ennyi állt személyi lapján, amikor ezév február végén meghívtuk a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házba egyik hétfő esti olvasótalálkozónkra, hogy három év alatt összegyűjtött élettapasztalatát megossza a jobbára főiskolásokból verbuválódott olvasóközönséggel.  Már a kezdet kezdetén érdeklődő tekintetek kereszttüze fogta be a csángó subás, szakállas fiatalembert. A kiváncsiság érthető: Petőfi házi olvasóink nemsokára maguk is szembe kerülnek azokkal a gondokkal, melyeket - feltehetően - Veress Albert barátunk már legyűrt. S hogy a beszélgetés minél hatásosabb legyen, játékot javasoltunk: rávettük Bercit, legyen interjú-alany. A játékszabályok ismertetése után négy fővárosi diák lelkesen vállalta az alkalmi újságíró szerepet. Demeter József, Józsa Albert, Péter Árpád és Püspöki Lajos rögtönzött kérdései nyomán született az alábbi interjú, melynek tanulságait hasznosnak véljük minden olvasónk számára.

Ezúton mondunk köszönetet a játékot vállaló "újságíróknak", a további kérdésekkel besegítő diákközönségnek és nem utolsó sorban Kocsis Csaba III. éves műegyetemi hallgatónak, aki szívhez szóló gitármuzsikájával önzetlenül hozzájárult a közvetlen, családias légkör megteremtéséhez.

- Mikor megtudtad, hová kerülsz, hogy érezted magad? Mert Botesti nem éppen a világ közepe... Egyáltalán, számítottál erre az eshetőségre, vagy meglepetésként ért?
- Nem erőszakolta rám senki, magam választottam. Illetve választottuk, mert akkor még nős voltam.  A kihelyezés előtt kívánságtáblázatot készítettem, amin első helyen Hargita, utána Beszterce, majd harmadiknak Neamt következett. Feleségem akarta, hogy oda menjünk, , mert a Botesti-i körzetben volt kettős állás, úgyhogy erre elvetettük a kockát. Igaz, hogy a község nem a világ közepe, de nem is a vége, s nagyon jól érezheti magát benne az, akit érdekel minden. Szerintem sem a hely szentesíti az embert, hanem fordítva... Tudom, hogy ezek szavak, és hogy ti mit éreztek kihelyezés előtt, mert mi is ugyanezt éreztük, de higgyétek el, ott is emberek élnek. Emlékszem, a kollégák egyre sírtak, én sajnáltam a könnyeket. Odamentem és kipakoltam a bőröndöt. Mondtam magamnak: mindegy, hol dolgozol.

- Láttál-e addig életedben falut?
- Falun születtem, ott nőttem fel, csak egyetem idején lett belőlem városi. Dolgoztam a mezőn, az erdőben, favágók között, nyarakat gürcöltem át zsbpénzért, szóval nem volt idegen számomra a falu, a parasztember. Különben is meglepően gyorsan alkalmazkodom.

- Nem lett volna jobb, ha szülőfaludba mész?
- Még a gondolatától is féltem! Ahhoz, hogy hazamenjek, nagyobb önbizalomra lett volna szükségem. És akkor én még nem bizonítottam semmit magam előtt. Volt egy kolléganőm, aki Udvarhely mellett, nyugdíjba ment apja körzetét vette át, mikor végzett. Nem szerettem volna a bőrében lenni, de ahogy utólag hallottam, ügyesen megbirkózott a nehéz feladattal.

- Mit tudtál előzőleg Botesti-ről?
- Amit a térképről leolvashattam. Vagyis: hogy 260 kilométerre leszek Marosvásárhelytől, hogy műút mellett fekszik, ami nagyon fontos a kocsim miatt, hogy nincs vasútvonala és hogy nagyjából feleúton van a nagyobb moldvai városok között.

- Milyen volt az első találkozás a faluval?
- Kihelyezés után azonnal odauzaztam, számba vettem a hozományt. Körülnéztem: a rendelő jó fekvésűnek tűnt. Egykori bojárlak... Így vált valóra a botesti-i bojár hangoztatta hasznossá válás a falu számára. Lakni ott volt az egykori számtiszt lakása. Szóval, elégedetten dörzsölgettem a kezem. Aztán a hivatalos munkábaállás előtt egy héttel megérkeztem, hogy beleszokjak a munkarendbe. Elődöm ravaszabb volt: azonnal kihasználta a helyzetet, s úgy elment, azt se mondta, félkalap. Mit tehettem? Belecsöppentem a munka kellős közepébe. Még pecsétem sem volt, nem is beszélve a szakkönyvekről. A hír futótűzként terjedt a faluban: megjött az új doktor! S nosza, indult mindenki orvost látni. Aztán közbejött egy-egy komolyabb eset is, szörnyen be voltam gyulladva, de nem mutattam. Nappal fogadtam a kiváncsiskodókat, éjjel a rendelő irattárát tanulmányoztam, bekaptam egy-két konzervet, és mikor már nem bírtam, aludtam pár órát. Közben még a mezőre is kijártam, mert általánbos mozgósítás volt, a munkákkal igen elmaradt a szövetkezet. Ez nem stréberkedés, és igen jó hatással volt az emberekre, s a későbbiekben nagy hasznát vettem.

- Vagyis: közel kerültél az emberekhez?
- Úgy érzem, igen. Nem hiúságból, inkább önismeretem érdekében kérdőíves felmérést készítettem, s ennek anyaga ezt igazolta. Talán azzal magyarázható ez, hogy ki nem állhatom az emberek közötti merev, kimért viszonyokat. Akivel csak lehet, összebarátkozom. És az emberekről hamarabb elhiszem a jót, mint a rosszat. Azt hiszem, nagyon óvakodtam attól, hogy felvágós alaknak lássanak. Például a faluban nem mindenki tett különbséget orvos és állatorvos között. Voltak, akik behívtak az udvarukba, gyógyítsam meg a borjút vagy a disznót. Szégyeltem őket lerázni, hát megpróbáltam, mahogy tudtam. Úgy látszik, sikerült... Vagy volt egy esetem, egy rákos nő, aki már-már a sír szélén állt, tudta is, mi a baja, de már hat hónapja bent van a fektetőben, mindenki csodának tartja, hogy még él. Szerintem ez annak tudható be, hogy az asszonyban jó adag élniakarás dolgozik, s az tartja fenn, de az emberek mindezt nekem tulajdonítják. És bíznak bennem. Utóbb már Iasi megyéből is jöttek ide betegek azzal, hogy gyógyítsam meg őket. Ez többletmunka ugyan, de legyezgeti is a hiúságomat.

- Feddhetetlen orvosnak tartod magad? 
- Ugyan... A legnagyobb hibám, hogy sokszor kiborulok, nem bírom  mindig türelemmel, s olyankor veszekszem az emberekkel. Utólag aztán rögtön megbánom, hogy nem kellett volna, hisz nem kollégáról, hanem segítségre szoruló, bennem bízó emberről van szó... Valahányszor így elvetem a sulykot, nagyon tudom utálni magam.

- Hogyan néz ki közelről egy munkanapod?
- Későn kelek, nincs már időm reggelizni, rohanok a rendelőbe, nehogy elkéssek. Körülbelül délután háromig rendelek, s ha nem hívnak sürgősségi esethez, gyorsan megebédelek, majd a terepet járom délután hatig. Máskor, ha kevesebb a hívás, elindulok tekeregni valamelyik városba, rendszerint Romanba. Ilyenkor moziba megyek, vagy ismerősökhöz ugrom fel, esetleg meglátogatom kórházba utalt betegeimet. Mindig akad valami. De szoktam otthon is ülni. Ilyenkor rendszerint félóránként zörgetnek az ajtón, különböző betegek, akik nem jutottak el a rendelésre. Este hét és nyolc között megvizsgálom a gyermekfektető és a szülőszoba betegeit. Majd kábé egy órán át tartó irodai munka következik, esetleg még tévé, lemez, magnó, rádió, úgy tizenegyig. Ekkor kezdődik a harmadik műszak: levelezés, olvasás, tanulás. Rendszerint éjjel egy-kettőkor sikerül ágyba dőlnöm... Ez lenne egy könnyű napom története, dióhéjban.

- Említetted, hogy megérkezésed hírére elődöd azon melegében meglépett. A megoldatlan problémákon kívül mit hagyott rád?
- Egy meglehetősen fölszerelt rendelőt, szigorú munkarendszert a káderek számára, vagy hétezer embert, másfélszáz egy éven aluli gyerkócöt, hetven-nyolcvan várandós asszonyt. Ami azóta lett, azt már a fogász kollégával együtt harcoltuk ki. Így sikerült a lehető legjobb felszerelést biztosítania rendelőnek, s már csak egy Röntgen-gépünk hiányzik ahhoz, hogy mindenünk legyen. Létesült laboratórium, fogászati rendelő, gyermekfektető, szülőszoba, konyha, fürdőszoba. És rengeteg a munka. Ehhez még egy vagy két orvos kellene, akkor lényegesen többet tudnék tenni a faluért, mint eddig.

- Úgy érzed, az orvosi munka révén nem szolgálod eléggé Botesti-et?
- Őszintén mondom, hogy a nonstop gyógyítás miatt még az egészségügyi nevelést sem tudom úgy ellátni, ahogyan szeretném. Érzem, hogy rendes körülmények között futná még az erőmből színjátszó csoport szervezésére, politikai munkára, egy fotókörre. Így is nekikezdtem falumúzeumot szervezni, már diákkoromban érdekelt a néprajz, s ez a vidék roppant érdekes ilyen szempontból. Botesti-hez például két csángó falu is tartozik. Ide 9 kilométerre fekszik Szabófalva, ahol lakatos Demeter csángó parasztköltő élt, nem egyszer jártam náluk is gyűjteni. A községi vezetők termet ígértek, de mire összegyűlt az anyag jó része, szükség lett a teremre, állatorvosi rendelőt nyitottak benne. Jobb híján most a lakásomban halmoztam fel az értékesebb darabokat, s már csak az irányító táblát kellene kiszögeznem.

- Voltak-e konfliktusaid az eltelt idő alatt?
- Igen... Rossz szokásokkal, alkoholizmussal, a testi és a lakáshigiéne ellenzőivel. De szaktársaimmal, a közélet embereivel nem. Esetleg a magánéletemben, de most már az is megoldódott.

- Fejtsd ki pontosabban...
- Nős voltam... Diákházasság volt, s az idő teltével rájöttünk, hogy annak idején elsiettük a dolgot. Persze, az ilyen hajótörés nem törvényszerű, éppen a körzet lett volna hivatott arra, hogy még jobban összetartsunk, annál is inkább, mert szakmabeliek voltunk.

- Magányos vagy?
- Megszoktam, hogy a munkán kívül is társak közt teljen az időm. Itt aza helyzet, hogy összefogtuk az értelmiségi gárdát Romantól húsz kilométeres körzetben. Szerencsés véletlen, hogy mindük közül nekem van a legjobb lakhelyem, ezért rendszerint Botesti-en gyűlünk össze baráti szóra. Nem probléma ilyenkor pár liter bor, egy-két tyúk. Különféle szakterületek képviselői vagyunk,s ez nagyon jó, mert mindegyikünk ért valamihez, amit tovább adhat a többieknek, s így igen hasznos ez a kapcsolat. Ha az ember csoportszellemet tud a háta mögött, már nem érzi magát egyedül. Ifegőrlő lehet bárki számára az a tudat, hogy idegenben van, akár saját szülővárosában is. Azonnal társaságot kell keresni, amelyben fejleszthetjük magunkat.

- Nem érzed néha távol magadat a világtól?
- Minden erőmmrel kerültem az elsekélyesedés veszélyét. Romanba sokszor eljárok. De bemegyek Piatra Neamtra, színházba. Vagy megtörtént, hogy Kolozsvárra stopoltam - a kocsim többnyire "beteg" -, megnéztem a Csillag a máglyánt Sütőtől. Közben láttam Varga Vilmos estjét, s még egy operaelőadást is... Ilyenfajta tekergéseim nem ritkák. Aztán ott a tévé, rádió, figyelem őket, román, magyar lapokat járatok, s többek között a Borogatás rovatom révén az egész országra kiterjedő levelezést vezetek. Tudom, mi történik nálunk és külföldön is.

- Úgy érzed, jó pályát választottál?
- Szerettem volna valamikor erdőmérnök lenni, de sehogy sem vitt rá a matematika tudásom. Szüleim nem szóltak bele a dologba, de mikor az orvosi mellett közöttem ki, bevallották, titkos vágyukat teljesítem. A választást az is befolyásolta, hogy orvosként, ha amatőr szinten is, még kielégíthető másik "szerelmem", az erdészkedés. Erdészként viszont sohasem orvoskodhatnék.

- Ha teljesülhetne három óhajod, mit kívánnál?
- Először is, hogy csak egyet teljesítsenek, de azt biztosan: 48 órás munkanapra volna szükségem, hogy mindenre fussa az időmből. Ha még hozzátenném a kifogástalan egészséget, tál sokat kérnék?

- Ez utóbbi kérésednek van valami kézzelfogható alapja?
- Sajnos, készül az infarktusom. De egyelőre csak anginás panaszokkal birkózom.

(Ifjúmunkás, 1977)

(Utóirat 2008-ból: Az infarktusból szerencsére még mára nem lett semmi. Volt viszont helyette egy combnyaktöréses autóbaleset, majd két kemény műtét is, amelynek ma is látható nyomai és megnyilvánulásai vannak. Az eltelt évtizedek ugyanakkor tromboflebitiszt és egyre nagyobb fokú kimerültséget is hoztak magukkal. Mindez betudható az idő vasfogának...)


„Bálintosok” 10 esztendeje: 
Álomtól a valóságig

Meglepően anyag- és adatgazdag, érdeklődést keltő emlékkönyv (közel 300 nagy formátumú lap) jelent meg 2003-ban a Státus kiadónál De la vis la realitate címmel. Alcíme: Balint in Romania. Szerzők: Veress Albert és Veress Éva.

A könyv apropója: 10 évet töltött a Romániai Bálint Társaság. Az emlékkönyvben többféle megközelítésben olvasható (román nyelven): a kezdeményezők monografikus emlékezése, változatos szakmai fórum, esettanulmányok, a bálinti szemléletből fakadó orvosetikai problémák taglalása, recenziók, a társaság számos tagjának személyes vallomása, útibeszámolók külföldi tudományos rendezvényekről, levelek, dokumentumok, fényképek, nekrológok, a Társaságba belépett tagok névsora és státusa, a Társaság tevékenységét támogató cégek és vállalkozók által felkínált reklámok.

Ami benne van a könyvben, illetve a Társaság által kiadott, immár 20. számánál tartó, egyre színvonalasabb tájékoztató közlönyben, az jó kiindulópont a realista mérleghez, ami első látásra is nyilvánvalóan pozitív.

A kívülálló krónikás, amennyiben fel kívánja mutatni az elmúlt tíz év szakmai-társadalmi hozadékát, nyugodtan támaszkodhatna e két forrásanyag által nyújtott adatokra, gondolatokra, ütköztetésekre. Hosszas töprengés eredménye volt az a döntés, hogy a szerző e könyvet és a „bálintos” közlönyt használja kiindulópontnak kérdései megfogalmazásához és feltevéséhez, s némileg a bálinti vitamódszert „felülírva”, beszélgessen el ezek mentén a Társaság néhány csíkszeredai, többnyire meghatározó tagjával. 

Február elején, egy csütörtök este találkoztunk a Társaság csíkszeredai gyűléstermében, a Petőfi utcában. A jelenlévő bálintosok - ahogy az asztalt körbeülték, az óramutató járásával egyező irányban: Pântea Carmen, Bodor Csaba, Moldován Csilla, Veress Éva, Veress Albert, Lakatos Katler Mária, Munzlinger Attila.

A továbbiakban, a bálintos hagyományokat követve mindenekelőtt a vélekedések lényegét, véleményformáló hozadékát kívánjuk hangsúlyozni, ezért nem tüntetjük fel a nyilatkozó személyét.

Bálint mozgalom - de miért Bálint? 

Bálint Mihály (1896-1970) magyarzsidó orvos, pszichiáter, aki Magyarországon kívül előbb Németországban, majd 1939-től Angliában tevékenykedik. A nevéhez fűződő mozgalom alapjait akkor rakta le feleségével együtt, amikor az angliai egészségügy nehezen birkózott meg az aggasztóan elszaporodó pszicho-szomatikus betegségekkel.

A logikus következtetés az lett volna, hogy megnöveljék az elmegyógyászok és pszichológusok számát. De mert a tapasztalat szerint ez azzal a veszéllyel járt volna, hogy ezzel arányosan a pszichés betegek száma is növekszik, Bálint doktor és a megoldásra felkért intézmény úgy vélekedett: a családorvosokat kell elsősorban pszichológiai jártassággal felvértezni, s erre dolgozták ki a mozgalom lényegét.

Ami nemzetközi méretű mozgalommá igazából az utóbbi évtizedekben vált világszerte.

Tíz mondatban...

Az alábbiakban arra vállalkoztunk, hogy tíz mondatban körülírjuk a mozgalom lényegét - ahogy a csíkszeredai bálintosok megfogalmazták.

- Az orvostudomány, az orvos-páciens viszony humánussá tétele. 
- Ne a betegséget, hanem a beteget kezeljük. 
-A gyógyászati technikát párosítjuk a beteghez való maximális közeledéssel, különben csak hamis mutatószámokhoz jutunk. 
- A betegnek nem csak magas vércukra van, a mögött egy sor társadalmi probléma, körülmény húzódik meg, azokhoz is meg kell találni a kulcsot. 
- A bálinti elveket valló tapasztalhatta: sokszor maga az orvos is lehet gyógyszer, s hogy az lehessen, ehhez járul hozzá a mozgalom. 
- Elsősorban az orvost segítjük, s csak áttételesen a beteget. 
- A bálintosok problémás eseteket hoznak fel, vitatnak meg a csoportban saját praxisukból, s ezzel kiszolgáltatottakká, sérülékenyekké válnak. 
- A mozgalom lényege a kölcsönös bizalomra épül: nem megítéljük, hanem segítjük egymást. 
- Nem csak az orvos-beteg viszonyra érvényes tanulságokkal szolgál: mindenütt eredményesen alkalmazható, ahol emberek függőségi viszonyba kerülnek egymással, pl. főnök és beosztott; a mozgalom ezért is nyitott más területek felé: iskola, egyház...
- A hadseregből ijesztő jelzések érkeznek, hogy a különben parancsvégrehajtáson alapuló viszonyrendszerben is elkelne a kapcsolatok humanizálása.

A harmadik legnépesebb közösség

A Romániában tíz éve - 1993. július 25-étől - hivatalosan működő társaság könyvbe iktatott nyilvántartása szerint 262-en (a könyv fülszövege szerint már 268-an, de e szám azóta 295-re növekedett) iratkoztak be a Romániai Bálint Társaságba (a továbbiakban: RBT). 

A tagok Hargita, Kolozs, Kovászna, Botosani, Galac, Maros, Temes, Szilágy, Neamt, Iasi, Konstanca, Szeben, Szatmár, Bákó, Fehér, Vaslui, Máramaros, Brassó, Arges, Bihar megyékből, illetve Bukarestből kapcsolódtak be a mozgalomba. De élnek tagok Németországban (2) és az Amerikai Egyesült Államokban (2). A szintetikus adatok szerint, amelyek egy 2002-es munkaelemzés dokumentumába is bekerültek, a beiratkozottak mintegy negyede lépett ki később, illetve távolíttatott el a Társaságból elégtelen tevékenység miatt. Szakmai profiljuk szerint a tagok közül 79 családorvos, 59 pszichiáter és egyéb szakprofil, 18 egészségügyi középkáder, 18 pszichológus, 16 egyetemi hallgató, 3 mérnök, 2 gyógyszerész, 1 újságíró. A magyar tagok száma 100, a románoké 82, a németeké 4. Nemek szerint a nők vannak túlsúlyban (133) a férfiakkal (53) szemben (2002-es adatok!).

A legaktívabb csoportok Hargita, Maros, Botosani megyékben és Barladban működnek. A legfrissebb jelentésekből az is kiderül, hogy Anglia és Németország után a romániai társaság a harmadik legnépesebb bálintos-közösség.

Ami megmarad

Riporter: Ilyen jellemzők mellett jogos volt a kérdés: mennyire sikerült a tíz évi tevékenység révén kedvezően befolyásolni a romániai egészségügyet, a gyógyítást és az orvos-páciens viszonyt? Milyen kézzelfogható jelekben ölt testet pl. Hargita megyében a Bálint-mozgalom haszna, hozadéka?

- Ezt úgy tudjuk lemérni, hogy ha tudomásunkra jut, miként vélekednek az orvoskollégák rólunk, bálintosokról.

- Amíg egy orvos nem mélyíti el pszichológiai ismereteit, addig kimondott ellenszenvvel viseltetik a módszer iránt. Nincs rá ideje, ezzel hárítja el a felkérést. Közöttük is élen járnak a szakorvosok: sebészet, fogászat, röntgen...

- Szerintem a nőgyógyászatra kimondottan jótékony hatású lenne, de ez az ágazat sajnos, jobbára csak a technikára korlátozódik.

- Bálint doktor hajtogatta: az orvosnak joga van ÉS KELL vállalnia a saját korlátait. Az a gyógyító ember, aki mindentudónak hiszi magát, akit elvakítanak a sikerei, a népszerűsége, sose lesz bálintOS orvos. Nem a szakágakban rejlik tehát az idegenkedés a szakmai kritikától és önkritikától, hanem az emberekben.

- Megkérdeztük a társaságunk tagjait, mit nyertek azáltal, hogy a mozgalomhoz csatlakoztak? A válaszokból: „Többet tudok, könnyebben ráhangolódom a páciens problémáira”; „Könnyebb éreztetni a beteggel, hogy tulajdonképpen milyen bajjal kell szembenéznie”; „Könnyebben elviselem az idegesítő és az ideges pácienseket”; „Türelmesebb vagyok, amikor egy panaszt végighallgatok”; „Nem bosszant annyira, ha a beteg hazudik nekem, mert a korábbitól eltérően ezt is szimptómának tekintem”; „A csoporttevékenységben való részvételem megkönnyítette a lélektani alapon fellépő betegségek felismerését”; „Megértőbb lettem”...

- A beteget kellene megkérdezni, vagyis hát felmérni, mi a véleménye annak a betegnek a gyógyításról, akit bálintos orvos kezelt és mi annak, akit olyan, aki nem vesz részt bálintos képzésben.

- Egy neves belgiumi szakember, André Moreau 1997-ben felmérés alapján készített dolgozatában kimutatta azokat a változásokat, melyek az orvosi konzultáció eredményességében bekövetkeztek a Bálint módszer hatására. Ezek szerint az orvosok pszichológiai megközelítésű szemlélete javítja a helyes diagnózis felállítását, általában növeli az orvosok gyógyító képességét és eredményességét. Csökken például a túlzásba vitt gyógyszeres kezelés, ám növekszik a páciensek problémáinak pszichológiai megközelítése és tudatosítása. Egyúttal pedig jóval kisebb a lelki gyökerű betegségek krónikussá válásának aránya.

- Gyergyószentmiklós vonzáskörében viszonylag kevés orvos érdeklődik a mozgalom iránt, ám a csapat meglehetősen stabil. Rendszeresen találkozunk, s amikor kollégáinkat kapacitáltuk, csatlakozzanak hozzánk, sokan így válaszoltak: nincs időm ostobaságokra! Nemrég azt tapasztalhattuk, hogy közülük nem is kevesen, most érdeklődve jelentkeztek, hogy bekapcsolódhatnak-e a munkába? Ez azért jelez valamit...

- Az a tény, hogy a romániai orvostársadalom mintegy 200 tagja egy ilyen nem kötelező, de igen hasznos vállalkozásra adta a fejét, és tíz év alatt sem sikerült beleunnia, önmagában is teljesítmény.

Riporter: Az emlékkönyvből kirajzolódik néhány markáns személyiségű romániai bálintos meghatározó tevékenységének fontossága. Ugyanakkor gazdag témakörben mozgó előadások egész sorát kaphatja, tanulmányozás végett az olvasó. Ragadjunk ki ezek közül néhány olyan témát, amit rendkívül fontosnak ítélnek meg a társaság tagjai a bálintos tevékenység és szemlélet térhódítása szempontjából. 

- Gyorslistát sorolunk: mindenekelőtt a „zöld könyv” érdemel említést, szerzői Moldován Csilla, Trif Bela Almos és Zielinski Róbert (Indrumatorul metodologic pentru grupul Balint - Módszertani útmutató Bálint-csoportoknak), amely 1000 példányban jelent meg s a bálinti tevékenység elsajátításának lényegét jelenti. Kiadásában döntő szerepe volt Vlad Nicolae botosani-i kollégánknak, aki kijárta, hogy a könyv minden térítés nélkül jelenhessen meg. Húsz száma jelent meg a Buletinul Informativ al Asociatiei Balint din Romania c. közlönyünknek, amelyben egy sor jelentős tanulmány, megállapítás látott napvilágot. Ide sorolhatjuk még a „kék könyvet”, amely a beszélgetés apropója. Mindezekre, s a bennük foglaltakra már bátran lehet alapozni a saját tevékenységet, a hazai bálintos hagyományokat.

- Néhány címet emeljünk ki a kék könyvből: A pácienseknek feltett kérdések fontossága (Hegyi Johanna), A mágikus kör (Moldován Csilla, Zielinski Róbert), Az orvos-páciens viszony változásai - átmenet a paternalizmus és a páciens önrendelkezése között (Bela Almos Trif) és Érvek a paternalista hagyomány mellett, ugyanattól a szerzőtől. Figyelemre méltóak ugyanakkor az esettanulmányok és a megvitatásukat tartalmazó fejezet is.

Mennyire kötnek a bálintos hagyományok

Riporter: Számos vonatkozásban szinte kivétel nélkül arról olvashatunk a könyv oldalain, mi mindent tanultak a mieink külföldön, a mozgalom tapasztaltabb, kísérletező kedvű személyiségeitől ihletve. Kétségtelen pozitívumnak számít ez az integrációs nyitottság, különösen, ha a gyógyítás eredményességére is visszahat. Mi az, amit a tagok véleménye szerint - gyakori nemzetközi részvétele révén - éppen a RBT „exportálhatott” a külföldi Bálint-társaságoknak. Magyarán: mi az, amit tőletek tanultak a nagyvilágban?

- A kérdés nehéz és kényes, bár mindenki tanul mindenkitől, ez evidens.

- Egy utóbbi nemzetközi konferenciánkon egy külföldi vendég figyelmeztetette a résztvevőket a megszívlelendő romániai tapasztalatra, miszerint jobban ragaszkodni kell a klasszikus bálinti modellekhez.

- A berlini Bálint kongresszus alkalmával néhány újítást akartak bemutatni, de nem sok sikerük volt. Ekkor az egyik dán képviselő figyelmeztette őket: úgy kell csinálni a dolgokat, ahogy azt Romániában látta.

- Igazság szerint mi mindent úgy ültettünk át, ahogy azt a szabályok előírták. Nem akartunk tévedni, ezért szigorúan ragaszkodtunk a receptekhez.

- Valahányszor újítani próbáltunk, hogy lépést tartsunk a nemzetközi mezőnnyel, mindig rájöttünk, jobb visszatérni  a klasszikus lépésekhez.

- Vannak dicséretes újítások is, a svájci Asconában például a Bálint-csoportokba bevonták a diákságot és a pácienseket is, aminek nyilvánvaló előnyei vannak.

Meghatározó élmények

Riporter: Mindenki próbáljon visszaemlékezni az elmúlt tíz év egy olyan, meghatározó bálintos élményére, amely szerinte jellemző a hazai mozgalom meghonosodására, alakulására, egy sajátos stílus és módszer megtalálására.

- Munkaterületemnek semmi köze a gyógyításhoz. Amikor az egyik Bálint-rendezvényen meglátott egy ismerősöm, elcsodálkozott: hát te mit keresel itt? Legnagyobb elégtételemre másnap, amikor már túl voltunk a program egy jó részén, odajött hozzám és megnyugtatott: most már megértette, miért vagyok a bálintosok között. Anélkül, hogy magyarázkodnom kellett volna...

- Prakszisomban történt egy öngyilkossággal végződő eset, ami idegileg teljesen kikészített. Sehogysem tudtam napirendre térni fölötte, hibáztattam magam, hogy nem tettem meg mindent s a tragédia bekövetkezett. Aztán előhozakodtam vele a csoporttevékenységen és éreztem, hogy kollégáim velem együtt gondolkoznak, éreznek, segítenek kimozdulni a mélypontról. Akkor tanultam meg, hogyan kell egy orvosnak beavatkoznia a beteg sorsába. A bálintos tevékenység sorsfordító volt esetemben.

- Azok a pillanatok, amikor az esetet feltáró őszintén megrendül és könnyekben tör ki katarzisa közben, azt jelentik számomra, hogy érdemes együtt munkálkodni.

- Meghatározó élményeimről, a velük kapcsolatos gondolataimról igyekeztem minden esetben írásban beszámolni. Beszélni kevésbé tudnék róluk.

- Újonc vagyok, 2003-ban végeztem az orvosit és hazajöttem szülővárosomba, Csíkszeredába. Nagyon sajnálom, hogy mostanig nem tudtam a bálintosok létezéséről, és az eddigi tevékenység nagyon megfogott. Most, amikor az emberi viszonyokon eluralkodik az egoizmus, az individualizmus, a kapcsolatok elhidegedése, ez a fajta összefogás különösen hasznos lehet.

- Szegeden, amikor az első nemzetközi Bálint-rendezvényen résztvettem, szóba került a leukémiás gyermekek problémája. Annyira új és megragadó volt a bálintos megbeszélési mód, hogy elgondolkoztam: el kellett telnie húsz évemnek a gyógyítás terén, hogy egy ilyen eséllyel találkozhassam.

- Valahányszor olyanok kapcsolódnak bele a bálinti munkába, akik nem kimondottan az egészségügyben dolgoznak, például diákok vagy más laikusok, mondjuk mérnökök, annyi jó kérdést tesznek fel, olyan sok jó meglátásuk van, amilyenek nekem sosem jutnának az eszembe. Amikor az orvos bőrében van az ember, nehéz kibújni belőle. A bálinti módszer ehhez próbál segítséget adni.

A Bálint-mozgalom és a tanterv

Riporter: Nyilvánvaló tehát, hogy a hazai Bálint-mozgalomnak, bármennyire nehezen felfejthető, ám jótékony hatása van a gyógyításra. E tevékenység azonban melléállást, áldozatokat  kíván. Milyen támogatást várnak el a bálintosok a társadalomtól?

- Mindenek előtt szponzorizálást. És még egyszer szponzorizálást. És ismét azt!

- Az hozna áttörést, ha valamilyen módon sikerülne elérnünk, hogy a módszerrel hivatalosan is foglalkozzanak az egyetemi oktatás keretén belül. Mi már dolgozunk az anyagon, ami akár kurzusnak is beillene, de az a gond, hogy manapság túl sok minden elbukik az egyetemek autonómiája miatt. A tantervet immár nem központilag állapítják meg, s ha sikerülne is elérnünk valamelyik intézménynél, hogy támogassa az ügyet, még mindig csak egy szál bevett bástyát jelentene.

- A marosvásárhelyi egyetemen működő bálintosok valamikor elérték, hogy két diákcsoport nem kötelező tantervi feladatként bekapcsolódott a mozgalomba. Csakhogy ők már elhagyták a főiskolát, a foglalkozás megszűnt.

- A diákságban hamis képet táplálnak az orvossá válás prioritásairól. Az egyetemen tanulva, ha valaki odajött volna hozzám, hogy te, nem szeretnél-e megismerkedni a bálinti gyakorlattal, egyszerűen kinevetem, hogy nem érek rá ostobaságokkal foglalkozni. Azt hittem, ha bevágom a szakismereteket és kezemben van minden laboreredmény a beteg állapotáról, akkor pofonegyszerű a gyógyítás. Aztán kikerültem ide, és rájöttem, hogy ez így egyáltalán nem működik.

- Pedig hát mi a bálinti módszer titka? Amit egykori professzorunk mindig hajtogatott az egyetemen, anélkül, hogy Bálint neve egyáltalán elhangzott volna: legfontosabb a beteg csöndes meghallgatása. Ha nem is vagyunk biztosak a diagnózis felállításában, legyünk türelemmel, mert a végén úgy is mindent megtudunk a betegtől...

Kérdezett: Cseke Gábor
(Romániai Magyar Szó, 2004. február 16.)

*

Bálintos tanulságok

Tizenkettedik, éves konferenciáját tartotta szeptember végén a csíkszeredai vezérlésű Romániai Bálint Társaság. A köznapi események között egy idő óta már-már elsikkadó történet azért érdemel külön figyelmet, mert a három napos értekezlet nyomán ismét annak a kemény székelyföldi magnak szavazott bizalmat a közgyűlés, amely annak idején, 1993-ban Csíkszeredában országos ölelésű szervezetet tudott és mert létrehozni.

Azóta aztán Csíkszereda bátran büszkélkedhetik azzal, hogy egy átfogó szakmai alakulat országos központja.

A „bálintosok” munkája számomra amúgy is „régi szerelem”. Nem csupán azért, mert számos jó ismerősöm csatlakozott az idők folyamán a mozgalomhoz, hanem mert énelőttem, nem túl gyakran, de azért tagadhatatlanul gyakorló beteg előtt különösen rokonszenvesek azok a törekvések, melyek célja a beteg-orvos viszony humanizálása, a betegség helyett a betegre összpontosító gyógyítás szorgalmazása.

Érdekes módon, egy ilyen mozgalom éppen és csakis akkor verhetett gyökeret, amikor belülről, az orvosi szakma irányából jött a kezdeményezés; s mindjárt el is képzelem, hogy a betegek semmilyen - feltételezett - társadalmi harca, szívóskodása nem tudta volna kikényszeríteni, hogy az orvosok revízió alá vegyék saját munkájukat.

A bálinti eszme éppen az orvosi munka sikertelenségeiből, frusztrációiból fogant, abból a beteljesületlenségből, amit a gyógyításban tapasztalt kudarcok, veszteségek váltottak ki a még el nem fásult, meg nem hasonlott, a hippokráteszi esküt nem csak felmondó, de annak élő gyógyító emberből.
Az, hogy ma a társaságnak 222 aktív tagja van - a csak formailag beiratkozottaktól egy belső döntés alapján könyörtelen szigorral folyamatosan szabadultak meg - és az ország 24 megyéjében tevékenykedő tagorvosok további híveket képesek szerezni a bálintos eszmének és gyakorlatnak, csak egyik része a sikertörténetnek. Ennél sokkal fontosabb az az áttörés, mely most van folyamatban a felsőfokú orvosképzés irányában: bálintos orvos-tanárok több helyütt elérték már, hogy a társaság propagálta gyógyítási szemléletre már az egyetemen érzékennyé tegyék a hallgatókat.
Különösen tanulságos volt az a tárgyszerű, igen pergő és minden önmutogató külsőségtől mentes vita, melyet egy, a közgyűlés teljes nyilvánossága előtt bemutatott dolgozat váltott ki. Az ismertetett felmérés szerzője, maga is aktív bálintos orvos, azt vizsgálta, hogy a rendszeresen űzött, kis- vagy nagycsoportos bálinti esetvizsgálatok mennyiben befolyásolják a résztvevő orvosok önértékelését. Az eszményi ugyanis az lenne, hogy egy-egy Bálint-foglalkozás után az érintettek nagyobb önbizalmat, magabiztosságot, tartósabb pozitív hozzáállást merítenének az őszinte, a beteg-orvos viszony buktatóit nyíltan boncolgató vallomásokból, vitákból. A felmérés eredményei viszont ellentmondásos képet nyújtottak, s olyan orvoscsoportok népes jelenlétét jelezték, akik sérülékenységük folytán a problémákkal szembesülve, önértékelésükben elbizonytalanodtak, a problémák súlya még inkább rájuk nehezedett a kivezető út megtalálása helyett. Mi a teendő? Talán a bálint-csoportvezetők felelősségére, szakmai hozzáértésére apellálni? A viták színvonalát emelni?
A vita során a minden külön felkérés nélkül felszólalók röviden, saját tapasztalatra alapozva részben árnyalták és állították új fénybe a felmérés következtetéseit. Volt, aki arra mutatott rá, hogy az emberben lezajló belső változások, s ezek alól az orvosok se vonhatják ki magukat, rövid távon sokszor sokkhatást, elbizonytalanodást váltanak ki, ami nem jelenti azt, hogy hosszú távon ebből ne éppen az önértékelés növekedése kerüljön ki győztesen. Más a saját példájával illusztrálta, hogy mikor a mozgalomba kapcsolódva első ízben vett részt bálintos foglalkozáson, úgy érezte, szakmai kiteljesedése új szakaszához érkezett, úgymond feldobódott, pozitív élményként raktározta el a tapasztaltakat. Lelkesedésén felbuzdulva, ugyancsak orvos felesége egy következő alkalommal követte példáját, őt viszont éppen hogy lesújtotta, bizonytalanná tette az a rádöbbenés, hogy a bálintos együttlétek során egy csomó olyan tévedése és kudarca tudatosodott benne, amire a csoport nem tudott önigazolást nyújtani.
Végül is, az emberek - s köztük az orvosok is - különfélék, van akit a kudarccal való szembesülés a mélybe taszít, másoknak meg harci kedvét, a vátozáshoz és változtatáshoz való belső erőit duzzasztja. A bálintos munka célja éppen az, hogy akár a pozitív, akár a negatív szakmai megrendüléseket végül is egyetlen éltető, előremutató sodorba terelje a beteg gyógyítása és tartós gyógyulása érdekében.
Mondani könnyű - mondhatnák a körön kívüli, beavatatlan gyógyító emberek, s ez közhelyesen igaz; ám ne feledjük, egy orvos többek között csak így képes elviselni mifelénk, s a páciens felé elviselhetővé tenni azt a bürokratikus, embert próbáló, lélektelen hercehurcát, amibe az egészségügyi reform helyett a szaktárca és intézményei belekényszerítik azt, aki a minden áron való gyógyításra és nem a megalkuvásra esküdött föl.

Cseke Gábor
(Hargita Népe, 2005)


Konferenciaváros?

Igen, ma még így, kérdőjellel. Lehet, hogy holnap-holnapután már anélkül. De addig így is elidőzhetünk a kérdésnél, mert érzésem szerint egyre szaporodnak azok a jelek, események, melyek Csíkszereda városkarrierjében valami olyan, még csak rejtett, lehetséges értékre figyelmeztetnek, amit érdemes lenne a városközösség javára távlatosan kiaknázni. 

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Orvosi és Gyógyszertudományi Szakosztálya múlt hét végén Csíkszeredában megtartott XVI. tudományos ülésszaka, annak várakozáson felüli szervezési sikere szinte önmagától kínálja a címbeli kérdést. Az ülésszakot ugyanis azzal a szándékkal költöztették - átmenetileg, egy már korábbi csíkszeredai próbálkozás precedensére alapozva - Marosvásárhelyről a Hargita aljára, hogy ezzel is aktivizálják, munkára serkentsék a szakosztály vidéki szervezeteit. A tavalyi marosvásárhelyi (XV.) ülésszak hatszázas részvételét az EME vezetői távolról sem remélték felülírni, legderűlátóbb becslések szerint is alig 350 bejelentkező résztvevővel számoltak, tekintetbe véve, hogy a két város vonzereje és tudományos aurája között komoly súlycsoportbeli különbség van. A valóság azonban keményen rácáfolt az előzetes becslések óvatoskodásaira. A csíkszeredai ülésszak utolsó napján kiderült: kereken 670 bejelentkező résztvevőt regisztráltak a szervezők! 

Az igazi meglepetést azonban nem is a szervezési sikerek nyilvánvalóan látványos méretei hozták, hiszen a tapasztaltabb, az országos Bálint Társaság komoly nemzetközi aktivitásában edzett dr. Veress Albert, a helyi szervezésből oroszlánrészt vállalt pszichiáter főorvos és csapata kellő rutinnal rendelkezik régió- vagy akár országos méretű konferenciák levezénylésében. Az sem meglepő ma már, hogy Csíkszeredában egy ilyen méretű esemény nem visszhangtalanul, nem kizárólag helyszínfüggően zajlik le, hanem olyan megtisztelő keretben, ami azt jelzi, hogy a város a magáénak vallja az eseményt, felismerve annak fontosságát és tekintélynövelő erejét. A prefektus, a városvezetőség, a szakminisztérium, a helyi magyar diplomáciai képviselet személyes vagy megbízotti részvétele a tudományos ülésszak megnyitóján beszédes ugyan, de ma már természetes és joggal elvárható. Az én olvasatomban pedig ki nem mondott elismerése annak, hogy a város, a megye igenis alkalmas - sőt, a továbbiakban ezt határozottan célirányos törekvései közé illeszthetné - nagy horderejű politikai-gazdasági, tudományos vagy művelődési rendezvények lebonyolítására. 

Igaz, hogy mindebben Csíkszereda már régecske kiváltotta magának az „úttörő" minősítést. De ha közelebbről megnézzük egy mai tudományos ülésszak rendezői forgatókönyvét és a használatba vett infrastruktúrát, akkor azt is látnunk kell, hogy ezen a téren még mindig általános a rögtönzés, az ideiglenes megoldás, a „csináljuk, mert muszáj" amatőr kényszere. Pedig az eddigi fegyvertények alapján már ugyancsak körvonalazódhatott az illetékesek előtt a lehetőség és esély, hogy Csíkszeredát érdemes célzatosan oda fejleszteni, ahol országosan, sőt nemzetközileg is elismert és kedvelt konferenciavárosként emlegethetik. Ehhez természetesen egyre kevésbé nélkülözhetők a becsületes városi utak és járdák, a szállodai és panzióhálózat, illetve a vendéglátóipar ilyen irányú összehangolt érdekeltté tétele és egészséges versenybe állítása. Föltétlenül szükség van továbbá egy ösztönzően kedvezményező és nagyjából egységes árfekvés érvényesítésére is, hogy az így teremtett, konferencia-barát szolgáltatói hálózatban a szervezők minden esetben partnert, nem pedig a kliensszerzés kényszerétől hajtott rövid távú nyerészkedőt láthassanak. 

A javasolt végiggondolás során kiderülhet, hogy szerencsére, Csíkszeredának szinte minden adottsága megvan ahhoz, hogy a konferenciaszervezést profi módra, iparszerűen és ütemesen űzze, e téren szakembereket neveljen, dotációra tegyen szert, lerakva egyúttal a szolgáltatói szférában a közös érdekeltségű együttműködés szükséges pilléreit. A város és környéke panzió- és szállodahálózata érezhetően megnövekedett, hiszen ahol 600 orvost pár napon keresztül megfelelő szinten el lehetett szállásolni, ki lehetett szolgálni, minden különösebb szolgáltatói szolidaritás nélkül, ott a majdani összehangolás jóval látványosabb és biztosabb eredményeket hozhat. 

Távolról sem mellékes szempont, hogy Csíkszeredának önmagában is van egy sajátos idegenforgalmi vonzereje és patinája, amiből évtizedek óta él, kívülről jövő turistacsoportok szeszélyesen hullámzó érdeklődésének kitéve. A prefektusi hivatal kollégiuma által március végén kezdeményezett elemzés éppen e területről állapította meg, hogy a tervek és szándékok a kinyilatkoztatások szintjén maradnak, s komoly európai pénzek úsznak el kezdeményezés hiányában. Az elemzés által sürgetett turisztikai stratégia kidolgozásába bőven beleférne Csíkszereda látványosságainak és környezetének versenyképes szintre hozása, értelmes és korszerű bővítése a konferencia-turisztika rendszeressé tétele érdekében. 

Cseke Gábor
(Hargita Népe, 2006)


Az alkotás - átok vagy menedék?

Miért van az, hogy a jogos és okos kérdésre sose jön határozott válasz - még a szakma, az emberi lélek rejtelmeinek ismerőitől sem?
Pedig ők igazán tudhatnák, vállalván a felelősséget, hogy szentenciát mondjanak: az alkotó ember viszonya környezetéhez, önmagához és a világhoz törvényszerűen egzaltált-e (hogy finoman fejezzük ki magunkat), vagy akad olyan kimagasló művész is, aki „megússza” a testi-lelki felőrlődést, és nem kell beépítenie a maga földi életét és jósorsát - ahogy Kőműves Kelemen a feleségét volt kénytelen a várépítés oltárára dobni - a Műbe, sőt ugyanúgy élvezi az életet, mint minden más ember...
Amikor beültem a múlt hét végén a Csíkszeredában tartott IV. országos, nemzetközi részvétellel megrendezett elmegyógyászati - a magyarországi szakzsargon szerint: pszichiátriai - értekezletre, reméltem, hogy valamiféle válasz csak érkezik a sokakat - nem csak művészeket, a közönséget is - foglalkoztató kérdésre, hiszen a rendezvény nem kevesebbet tűzött maga elé, mint az önpusztító magatartások és lelki betegségek megközelítésének, befolyásolásának és gyógyításának biológiai-lélektani-társadalmi-alkotáslélektani-szociológiai-gyógyszerelési-statisztikai stb. vonatkozásait elmélyíteni, hazai és magyarországi szakemberek részvételével.
A konferenciához jó előjátéknak ígérkezett Albert Ildikónak, az ismert csíkszeredai pszichológusnak nemrég megjelent, Az önpusztító lélek című (Pallas-Akadémia, 2006), nagyközönséget megszólító elméleti munkája, amely mintegy előzetesen beavatott a kérdéskörbe. Igaz ugyan, hogy számos előadó az ember saját maga ellen fordulásának legextrémebb esetével, az öngyilkossággal s annak mozgatórugóival, megakadályozásával foglalkozott kiemelten, az említett könyv támpontul szolgált mindahhoz, amit később a különböző előadások során hallhattunk. 
Külön öröm volt nyugtázni, hogy a munkálatok során maga a könyv szerzője is ismertette elemzései főbb konklúzióit. Könyve különben sokatmondó esettanulmányok segítségével vezeti rá akár az avatatlan olvasót is arra, hogy az önpusztítás megannyi formája és változata (öngyilkosság, alkoholizmus, drogfüggőség, stressz, infarktus, agyvérzés stb.) legtöbb esetben kimondottan menekülés akar lenni olyan, az egyént fenyegető bajok elől, amivel nem vagyunk hajlandóak szembenézni, képtelenek vagyunk megbirkózni. Sajnálatos - sugallja a szerző -, hány esetben jut el a pszichológus már-már a kórfelismerés, vagyis a megoldás küszöbére, amikor a páciens - önpusztító menedékéhez görcsösen ragaszkodva - váratlanul hátat fordít az ígéretes, de túl nagy testi-lelki erőfeszítést igénylő gyógyulásnak.
Az ember akár el is töprenghet az élet mélyen ellentmondásos, dialektikus Janus-arcán, azokon az apró, életünkre mindenütt leselkedő csapdákon, melyek révén bizonyos helyzetekben képesek vagyunk valósággal ragaszkodni a betegséghez, úgy próbálva borsot törni a világ orra alá, hogy magunkat veszejtjük el: hadd sirasson minket, hadd gyalázza önmagát...
A világ viszont nem olyan könnyen rendülő fajta. A konferencia előadásaiból ugyancsak kitetszett: tájaink, viszonyaink különösen kedveznek az öngyilkosságnak, s a hosszabb lejáratú önpusztító praktikákban sem igen engedünk másokat magunk elé. Ettől lesz aztán szakembereink felelőssége, kutató hozzáállása sokkal hatványzottabb.
Két említésre méltó előadás is foglalkozott az alkotó ember - esetünkben olyan kiváló festők, mint Van Gogh vagy Joan Miró - pszichés torzulásaival, lelki terheltségével, diagnózisának fejlődésrajzával. A Van Goghot tárgyaló Liana Fodoreanu tulajdonképpen az egyre súlyosabb lelkibeteg festő és alkotási korszakainak viszonyával foglalkozott, míg a magyarországi Németh Attila azt vezette fel Miró életrajzában, hogy az időnként mély depresszióban szenvedő katalán festő emberként végül is „tartotta magát”, legalábbis külsőleg a normalitáshoz, s mert ez emberfeletti erőfeszítésébe került, az alkotásból merített hozzá kellő energiát, így aztán soha se lett kezelt beteg. Festményei felismerhetően magukon viselik a depressziós személyiségjegyeket, belső konfliktusainak különböző képi kivetítéseit, olykor magát a kórtérképet is, de a művészet végül is megmentette őt az önpusztítástól és a teljes meghasonlástól. Az, ami másokat fiatalon a sínek közé taszított, vagy egy borotvával jegyzett el örökre, esetleg halálos adag kábítószerrel csalt végzetébe, az Miró esetében mind-mind csodálatra méltó alkotásokban testesült meg, dacolva az elmúlással, a nemléttel, a mindent tagadással. Így élt meg kilencven évet, összebékülve a világgal és önmagával, feladva a leckét az emberi lélek búvárainak, akik ma is beszédes példát látnak a mirói sors sajátos üzenetében.
Az alkotás tehát rombol is, gyógyít is - vonhatjuk le a tanulságot -, embere válogatja. Azon túl azonban már ismét az orvostudományé a szó...

Cseke Gábor
(Hargita Népe, 2006)


Orvos vagy gyógyító ember?

Tizennegyedik országos konferenciáját tartotta múlt péntektől vasárnapig, a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban, a romániai Bálint Társaság.
A kilencvenes évek elején alakult, csíkszeredai kezdeményezésű szakmai szerveződés, mely az elmúlt évek során valóban országos mozgalommá terebélyesedett, következetesen hallat magáról, s személyesen is több ízben próbáltam tetten érni azt az éltető erőnek nevezett valamit, amitől a társaság máig talpon maradt és ha az utóbbi időben nem is túl látványosan, de mindig sikerült új és új híveket szereznie.
A bálintosok pedig - elsöprő többségükben orvosok, egészségügyiek - nem vetik meg az irántuk és a céljaik iránt tanúsított érdeklődést, bár mindaz, amit csoportos kibeszéléseiken - esetelemzéseiken - egymásnak nyíltan, bármely emberi tényező iránti lehető legmélyebb empátiával elmondanak, az orvosi titoktartás szabályainak engedelmeskedve ott marad a falak között, gondolatokba és szívekbe zárva, s talán épp ettől hat felszabadítóan és mérvadónak.
Most is beültem hát, hangulatot kóstolni régi ismerőseim közé, akik az egész heti gyógyító robot szakadatlan rendjéből pár hétvégi napra kiszállva, az országos együttlétet is az öncsíszolásra szánva, arról vallottak egymásnak - a bálintosok bevett rituáléja szerint: körbe ülve, tárgyilagosan, mindenfajta kioktatást mellőzve -, ami szakmai tevékenységükben beteljesületlenség, akadály, feszültségforrás, lelkiismereti probléma. Ilyenkor tanulom s élem át újra és újra, hogy élnek mellettünk orvosok, nem is kevesen, akik szemében nem betegségek léteznek és nem is beteg testrészek, hanem beteg, segítségre és támaszra szoruló emberek.
És mert ők így viszonyulnak hozzánk - hirdeti a bálintos eszme, s a valóság is minduntalan rábólint -, megnövekednek esélyeink a gyógyulásra.
Ugyanakkor az is rögtön kiviláglik már az első pillanatokban, hogy e szemlélettel párhuzamosan a bálintosok sem a szokványos értelemben vett orvosok egymás előtt, akik tekintély- és hatalmi harcokra fecsérlik kevéske szabadidejüket, hanem gyógyító emberek, akik éppen küldetésük további sikeréhez próbálnak erőt és erkölcsi támaszt szerezni egymástól.
Őket hallgatva órákon át, eltöprenghettem azon, mennyire gyarló is az ember, bármelyik oldalon is álljon... Ha beteg, akkor amiatt, hogy minél hamarább meggyógyuljon, csalhatatlan csodatévőt képzel maga fölé, aki mindig az ő rendelkezésére áll, aki soha se téved. Ha meg a fehér köpennyel jegyezte el magát, akkor azt szeretné, ha munkaideje teltével úgy fejthesse le magáról betegei vele megosztott gondjait, ahogy a váltás végén szennyes munkaruháját a bányász vagy a mozdonyvezető.
Mind a beteg ember, mind a gyógyító ember - akik mellesleg egymást tételezik - azt szeretné, hogy közösen átélt és megszenvedett történetük szerencsésen - dramaturgiai nyelven: happy enddel - végződjön. Mennyiben lehetséges ez? Erről szól minden orvosi vizit, elvégzett vizsgálat, megírt recept, otthoni látogatás, izgatott telefonhívás, segélykérés. A bálintos tanácskozásokon tudtam és értettem meg: a gyógyító ember annyira áhítja a sikert - akár a legcsökevényesebb formájában is -, hogy az amúgy sikerorientáltnak tartott művészek is elbújhatnak mellette. 
Ezek szerint akkor hiú lenne a gyógyító ember? Énközpontú? Beképzelt? Vagy csak arról van szó, hogy rendkívül sérülékeny?
Szintén a bálintos megbeszélések lecsapódásaként raktározódott el bennem a tanulság: ahhoz, hogy a gyógyító embernek babér teremjen, lehetőleg magára kell vennie minden egyes betegének testi-lelki terheit. Minél többet sikerül átvállalnia tőlük - legalább az empátia szintjén -, annál jobban gúzsba köti a saját kezét: sikerül mélységesen együttérezni vele, de képtelen meglelni a csapdából kivezető utat.
A lelki koloncokat, bizonytalanságokat és kételyeket az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeken pakolják ki egymás előtt a Bálint Társaság keretében, és ha valaki ilyenkor illetéktelenül megpróbálná kihallgatni, miről beszélgetnek a „nagyok”, megrendülten konstatálná, hogy orvosaink nem csak hogy ugyanabban a cipőben járnak mint a betegek, hanem ugyanúgy szoronganak, gyötrődnek, fáradnak és ellankadnak, meghasonlanak és beteget jelentenek, mint bárki más e földön. Az élet törvényei rájuk is érvényesek - ezt ismerték föl a bálintosok, s ezek kihatásait próbálják közös erővel „megszelíditeni” - de nem csupán, és nem elsősorban a saját, hanem a mi meghosszabbítani próbált, gyarló életünkért.

Cseke Gábor
(Hargita Népe, 2007)
*

Nyughatatlan „congressman”
Dr. Veress Albert szerint lustaságból választotta az elmegyógyászati szakosodást

A Romániai Bálint Társaság, amely 1993-ban alakult meg csíkszeredai székhellyel, országos konferenciára készül. Az évente rendszeresen megtartott társasági elszámolás idei legfőbb napirendi pontja az alapító elnök búcsúja, illetve az új elnök kijelölése. A többnyire orvosokat – de nem csak! – tömörítő szakmai szerveződés a bevett gyakorlattól eltérően nem a betegség, nem a beteg gyógyítására esküszik föl. Erről és a mozgalmat életre hívó kezdeményező szakmai előzményeiről beszélgettünk interjúalanyunkkal.

- Nemrég töltötte 60. évét. Élete egyik fő műve, a Bálint Társaság is 15 esztendős, amelynek elnökségét éppen most készül átadni a fiatalabbaknak. Az izgő-mozgó örökifjúból az idén nagyapa lett. Eljött talán az összegzés ideje? Ha igen, miként összegezne?
- Bármennyire szeretném, még csak egy szakaszt tudnék összegezni. Annyi tervem, elképzelésem van megoldatlan, hogy azt számolom, miként szakíthatnék rá időt, hogy végre a családom se sínyledje meg... Jelen pillanatig 42 tudományos, bálintos, elmegyógyászati és EME-konferenciát szerveztem. Ha sírfeliratot kellene most feltennem, az állna rajta, hogy „Itt nyugszik Veress Albert, a congressman”, mert nem csak szerveztem, de részt vettem rengeteg hazai és külföldi konferencián. Nagy súlyú munka ez, mivel mindvégig egyedül végeztem, a segítség csak elenyésző volt, magát a levelezést, toborzást, kapcsolattartást nem tudtam leosztani. Én ismertem ugyanis az embereket, az eredmény minden esetben személyes kapcsolatok révén jött össze. Egy idő után kezdett nagyon jó visszhangja lenni a szeredai konferenciáknak. A bejelentkezők száma évről évre növekedett, mára esetenként akár meg is háromszorozódott! Ez a visszajelzés igazolja számomra, hogy érdemes volt csinálni! Rengeteg időm, energiám ráment az életemből, de nem bánom. Érzem, tudom, látom: értelmes munka ez, ráadásul tudom és szeretem is végezni! Különben 2006-ban éreztem először, két nagy konferencia utáni időszakban, hogy ekkora terhelés azért már kezd sok lenni. Azt mondtam, vége, ezennel leteszem a lantot...

Úgy indult vizsgázni, hogy úgysem sikerül

- És akkor még nem szólt semmit a 15 évnyi bálintos munkról...
- Amit igazából csak az tudna értékelni, aki valamilyen szervezési munkában otthonos. Ez életemnek egy olyan fajsúlyos része, amit nem szeretnék most úgy kiadni a kezemből, hogy halálom után valaki lezártnak tekintse. Már a tavaly bejelentettem, hogy az idei választáson visszavonulok, nem indulok az elnökségért. Mindezt azért, hogy vegye át valaki, aki ha igényelni fogja, megkaphatja a szükséges segítséget tőlem. Ha nem így történne, könnyen előfordulhat, hogy az, amit közösen mostanig építettünk, összeomlana... Közel harminc éve művelem az elmegyógyászatot... Két házasság, három gyermekem és unokám teljesítik ki életem eddigi vonulatát. 

- Miért szakosodott épp elmegyógyászatból? Nem bánta meg a döntését?
- Édesapám nógatott egyre, hogy jó lenne szakosodni, s ha az embereken akarok segíteni, akkor hagyjam ott Moldvát, s tegyem azt Erdélyben. Nem vették jónéven, hogy végzősként a „hegyen túlra” kértem kinevezést. Az elmegyógyászat úgy került képbe, hogy ott csak 37 témát kértek a vizsgára, míg a többi szakhoz 150-et. Lusta voltam, bevallhatom... Napi 15-20 órás körorvosi munkatempóm mellett nem volt se lehetőségem, se kedvem az alapos tanuláshoz. Úgy indultam vizsgázni 1977-ben, hogy úgysem sikerül. De jó eredményt értem el. Visszagondolva mindezekre, ha ma kellene döntenem, csak az elmegyógyászatot választanám, mert meggyőződésem, hogy talán ez a leginkább rám szabott orvosi munka, amit egyáltalán elképzelhetnék. Mindig úgy próbáltam élni, ne kelljen úgy visszagondolnom az eltelt évekre, hogy sajnálkozzak valamilyen mulasztás vagy tévedés miatt. Rendszerint előreszaladtam az időben és későbbi, idősebb szemmel mérlegeltem: mit is kellene tennem ebben vagy abban a helyzetben. Így sikerült mindig többet teljesítenem a pillanatnyi feladatoknál. Hajtottam magam, nagy sebességgel, olykor ott is, ahol talán nem kellett volna. Szerencsém volt a feleségemmel, aki helyettem is vállalta a családi élettel járó gyűrődés javát, így a felelősség súlypontja közvetkezetesen a munkámra került.

Egy különös „borogatás”

- Tényleg, miért rajtolt Moldvában? Hiszen szülőhelyéhez közel, Maros megyében is lehetett volna állása.
- Tudatosan választottam így, egyfajta szakítópróbának szántam. Azt mondtam: ha igen nehéz helyzetben állom meg a helyem, utána már csak könnyebb jöhet. Kérdezték, miért ásom el magam a világ végén? A válaszom erre: világ vége lehet Párizs központja is, s a világ végén is érezheted magad a kör középpontjában. Rajtad áll, hogy a súlypontot meghatározd magadnak. Olyan baráti kört, kapcsolatrendszert, sokoldalú levelezést sikerült teremteni, hogy országos rálátásom lehetett az eseményekre. Ottlétem alatt szüntelenül „tekeregtem” is: kocsival, busszal, stopal, vonattal jártam be Roman mellől hol Kolozsvárra, hol Váradra vagy Vásárhelyre, esetleg Brassóba vagy Bukarestbe, megnézni egy színdarabot, ottlenni egy koncerten, kulturális eseményen. Sosem éreztem magam pályaszéli embernek, annál inkább valódi játékosnak. A baráti kör, amit közösségileg megült születésnapom, egyéb hétvégi bulik révén sikerült toboroznom, annyira személyfüggőek voltak, hogy eljövetelemkor minden kiürült, szétesett. Hiányzott a kovász. Az ott kötött barátság viszont, az évtizedeken túl, bármerre kerültek is az illetők, úgy maradt meg közöttünk, mintha csak tegnap álltunk volna föl a tábortűz és a bogrács mellől.

- Orvosi gyakorlatát megelőzte a fiatal újságolvasóknak nyújtott hosszú távú egészségügyi-viselkedési-magatartásbeli tanácsadása a Borogatás c. rovat révén az Ifjúmunkás hasábjain, majd egyre kiterjedtebb levelezésében. Milyen szakmai többletet hozott mindez?
- Az egyetemről kikerülve a tudásom egy hatalmas ládára emlékeztetett, tele mindenféle rendszerezetlen, összedobált tudnivalóval. Az olvasók kérdései viszont rákényszerítettek arra, hogy elővegyem a könyveket és most már rendszerezetten újra tanuljam, amit korábban egyszer már átvettem. A rovat szabályosan rendet csinált bennem, az orvosban. És ez visszahatott a napi praxisra is, mert nem a spanyolfal mellett kényszerültem elővenni a szakkönyvet, a páciens szeme láttára, hanem állandó tréningben voltam... Nem csak orvosi kérdésekben kértek tanácsot, hanem viselkedésbeli, általános kamaszgondjaikkal is hozzám fordultak. Széleskörű kapcsolatháló alakult ki köztem és a tanácskérők között, akik gyakorlatilag az egész országot jelentették. Egykori levelező kamaszaim később elhozták hozzám a gyerekeiket, s most az unokáikkal jönnek, az akkor kialakult bizalom jegyében. Ez a hosszútávú hozadéka az akkori meglehetősen időigényes, kiterjedt szerkesztői levelezésemnek. Sokkal többet ért, mintha ki tudja hány továbbképző tanfolyamot végigültem volna.

Voltak „veszélyes” betegek...

- Mit nyer az orvos a bálinti módszerek által és mit a páciens?
- Amikor kapcsolatba kerültem a bálinti módszerrel, azonnal tudtam, hogy ezt rám szabták. Visszatekintve 12 évnyi Borogatásra, kiderül, hogy már akkor is öntudatlanul úgy gondolkodtam, mintha bálintos lennék: egészében nézni az embert, társadalmi, biológiai, lélektani egységében. Mindebből az orvos azt nyeri, hogy nagyobb türelemmel és sikerhányadossal tud a beteghez közeledni, épp azért, mert nem csak a betegséget gyógyítja, hanem a beteg embert. Egyúttal az empátiás beleélése is kifinomul. A páciens pedig egy megértő, érző embert nyer a bálintos orvos által, aki nem receptet ír föl neki, hanem vele együtt gondolkodik életének megoldandó problémáin. Lényegesen többet kap az orvostól, mintha csak egy technokrata mesteremberrel állna szemben.

- A pszichiáterekre manapság már-már “en bloc vetül ” az a gyanú, hogy a rendszerváltás előtt hangsúlyozottan kiszolgálták a hatalmat, részt vállalva az ellenzékiek megbélyegzéséből, ellehetetlenítéséből. Mi ebben az igazság?
- Nem akarom tagadni, hogy ez az áldatlan szerep létezett, hiszen érvényben volt a hírhedt 12-es dekrétum, amelynek alapján az ún. “veszélyes” betegeket kényszerbeutalásra lehetett ítélni, s az ilyenek közé minden további nélkül be lehetett sorolni a politikai ellenfeleket is. Szerencsém, hogy abban a korban nem volt döntéshozó szerepem, ezért egyetlen ilyen döntést sem kellett meghoznom. Igaz, ma is érvényben van a veszélyes betegek kényszerbeutalása, lehetőleg elkerülöm. Két alkalom volt, amikor alkalmazhattuk volna, azzal hárítottunk, hogy nincs meg a törvény előírta bizottság... Visszatekintve most úgy látom, hogy annak a rendszernek meglehettek a kellő fogaskerekei, melyek ezt a munkát elvégezték. Nem ismerek személy szerint senkit, aki érintett lenne, de a sajtóértesülések alapján létezett ilyen jelenség, jól tudjuk, az oroszoknál is léteztek az elmegyógyászati gulágok. A diktatúra egy fegyvere volt, hogy akit nem lehetett titokban megölni vagy elhallgattatni, kényelmesebb volt így lehetetlenné tenni. Hálát adok a sorsnak, hogy megóvott szakmám e kutyaszorítójától. Tudok viszont olyan esetről, amikor egy írót azért rejtettek el például Tölgyesen, hogy a szeku ne bukkanjon a nyomára, s ha mégis megtalálná, azt lehessen mondani, azért követte el a “tettét”, mert beszámíthatatlan. Professzoromról tudom, hogy számos embert mentett ki ezáltal a felelősségrevonás alól... A szakmát tehát önmagában  nem hibáztatnám, az azt művelő emberek minőségétől függ, hogy áldásos  vagy emberellenes tevékenységre adják a fejüket. Akár az atomfizikusok esetében... 

Cseke Gábor

Dr. Veress Albert (1948, Magyaró) elmeorvos, orvosi szakíró
A marosvásárhelyi Bolyai Líceum végzettje, többszöri próbálkozás után sikerült felvételije a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet általános orvosi szakára. 1974-ben államvizsgázik s a Neamţ megyei Boteşti községbe kéri körorvosi kinevezését. Szakorvosi vizsgáinak (elmegyógyászat) letétele után Csíkszeredában lesz pszichiáter. 1971 óta aktív orvosi felvilágosító tevékenységet végez a fiatalok és különösképpen a házasok körében, előbb a sajtóban (Ifjúmunkás), majd tanfolyamokon és kiterjedt egészségügyi levelezés formájában. 1993-ban feleségével, dr. Veress Évával és közeli munkatársaival megalakítja a Romániai Bálint Társaságot, amelynek azóta elnöke. Nagysikerű munkája, a Komisz kamasz (Pallas-Akadémia könyvkiadó) három kiadást is megért, s román nyelven is sikere van. Számos szaktanulmánya mellett jelentős a romániai Bálint-mozgalom történetét összefoglaló emlékkönyv. (Veress Albert-Veress Éva: De la vis la realitate. Státus, 2003)

(Új Magyar Szó, 2008. október 10.)

Fotó: Pusztai Péter / Kristó Róbert

4 megjegyzés:

george írta...

Kell hitel? Bármilyen érdekeltséget kínálunk a minimális összegtől az 5.000eurotól a maximum 500.000.000euroig, ha érdekel, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot e-mailen keresztül:(dakany.endre@gmail.com)

Sürgős kölcsön ajánlat.

george írta...

Különbözo kölcsönöket kínálunk magánszemélyeknek (személyi kölcsön), és együttmuködnek a testületeknél 3% -os kamatlábonként. Ez segít Önnek pénzügyi kötelezettségeinek kielégítésében, különösen a folyamatban lévo pénzügyi világválság miatt. Kölcsönözhet 1.000 - 500.000.000 (font, euró vagy dollár) között. További tudnivalókért forduljon hozzánk e-mailben (dakany.endre@gmail.com) Üdvözlettel.

Hitel ajánlat

Osezua Precious írta...

Ha szüksége van egy sürgős kölcsönre, hogy megoldja pénzügyi szükségleteit, €3000 és €80 000 000 közötti hiteleket kínálunk. Max, megbízható, hatékony, gyors és dinamikus, 100% -os garantált kölcsönökkel. A hitelek kamatlába (3%) ha érdekli, hogy visszatérjen hozzánk. E-mail lapolendersfirm@gmail.com

Osezua Precious írta...

Ha szüksége van egy sürgős kölcsönre, hogy megoldja pénzügyi szükségleteit, €3000 és €80 000 000 közötti hiteleket kínálunk. Max, megbízható, hatékony, gyors és dinamikus, 100% -os garantált kölcsönökkel. A hitelek kamatlába (3%) ha érdekli, hogy visszatérjen hozzánk. E-mail lapolendersfirm@gmail.com