2009. október 31., szombat

A póttag (Petru Popescu)

8.

Caracas. 1973. szeptember 9.

(Már csak 100 oldal van a regényből. Túlvagyunk már a 160-on, tehát úgy is mondhatnám, hogy a felén.)

Hősünk, az író, aki abban reménykedik, hogy a pártfőtitkár leánya hamarosan a karjaiba szédül, nehezen ébredezik a szállodában. De ébredezik, mert kitartóan csörög a telefon az Avila szálló szobájában, ahol a román hivatalos küldöttség sajtósaként lakik, Stejar barátjával együtt. A vonal végén pedig Zoia: azonnal látni akarja Popescut a hallban. Öt percet kap az ébredésre, borotválkozásra, öltözésre, mindenre.

Odalent éppen híreket mond a televízió. Chiléből egyre aggasztóbb eseményekről számol be a híradó. Mindenki arról beszél, hogy az ottani demokráciának befellegzett, Allende kormánya hamarosan megbukik. Petru Popescu szállodaszobája foglyaként él napok óta, már szinte nem is utazik semerre, bár a küldöttség naponta ide-oda cikázik, egyik városból a másikban. Azt mondja, ő ír minden riportot a főnök megbeszéléseiről. Méghozzá valamennyi lap részére...

(De mondom, ez a valóságban az újságokban nem látszik. Az életbeli Popescunak csak két cikke jelenik meg az egész utazás alatt, a riportokat egész brigád - mások - írják. Az újságok szerint... Nem tudom, ki mond igazat. Mindenki mondja a magáét...)

Ennyi munkától begyullad a szeme. Olyannyira, hogy műkönnyeket kell belé csepegtetni, hogy ne érezze a sajgó viszketegséget. Még konfliktusai is támadnak a sajtós csapat más tagjaival, akik úgy érzik, Popescu elveszi a kenyerüket...

Egyszóval, az író hajszolt és ideges. Meg is kérdi a lánytól: meddig megy ez így, hogy amíg ő itt húzza az igát, addig a lány vígan éli világát? Zoia kikéri magának: ő igenis dolgozik, apjának minden sort fel kell olvasni, mielőtt az anyagokat továbbítanák Bukarestbe.

- De azért minden rendben van - lelkesedik -, amíg én olvasok fel neki, addig tudom, hogy miként vélekedik rólad... A dolgok egészen jól mennek, ha nem lenne ez a chilei tragédia...

Petru Popescu nem érti: miféle tragédia? Ha az az ostoba Allende visszaadná az államosított rézbányákat az amerikaiaknak, megszabadulna minden gondjától... Zoia megdöbben, idegesen reagál: - Azok a bányák a nép tulajdona, az államosítást pedig végre kellett hajtani! Majd, mielőtt búcsút venne az írótól, kiosztja neki a házi feladatot: a másnapi viszontlátásig készítsen el három politikai portrét a pártfőtitkárról, de úgy, mintha a helybeli lapoknak írná. Az írásokat majd felolvassa apjának, de ezúttal az író is jelen lehet a felolvasásnál... Még megkérdi a fiútól, megkapta-e a pótlólagos kiszállási pénzt, amit többek között a túlterhelésért, illetve azért utaltatott ki a számára, mert az első napokban Popescu egy könyvesboltban két napra szóló napidíját költötte angol nyelvű irodalmi alkotásokra, amelyekhez hozzáférni odahaza még csak nem is álmodhatott.

Igen, a százdolláros ott lapult a zsebében. Popescu addig nem látott huszas bankónál nagyobbat.

Amíg beszélgettek, a szállodai étterem bezárt, úgy tűnt, az író reggeli nélkül maradt. Lógó orral tér vissza szobájába, ahol terített asztal, mindenféle ínyencség várja, egy cédulával: "Az életet élni kell!" Aláírás: Stejar.

Barátja gondoskodó gesztusa mélyen meghatja, jóllakik. De képtelen dolgozni. Egész nap töri a fejét a feladatba kapott fogalmazásokon, keresi a szavakat, hiába. Éjjel kettőkor, nagy főfájás közepette befejezi a cikkeket. A szálloda tánctermében az elvtársnő tiszteletére estélyt adnak a venezuelai dolgozó nők szakszervezetének képviselői, Stejar javában fényképezkedik közöttük. Petru Popescu is elvegyül, hátha találkozik Zoiával. De csak az anya nyilvános idétlenkedését nézheti végig. A bárnál a küldöttség néhány férfitagja iddogál, élükön egy Anton lordnak nevezett magasrangú külügyi pártvezetővel, aki már indulásból megpróbált keresztbetenni az írónak. Most támogatásáról biztosítja a fiatalembert, s megkéri: írjon számára egy cikket, amit majd úgy tálalnának a pártfőtitkár előtt, mintha az egy tekintélyes amerikai újságban jelent volna meg. Ne féljen, mert nem lesz semmi baj belőle, a főnök soha nem olvas újságot, el lehet vele azt is hitetni, hogy a cikket a New York Times caracasi tudósítója írta róla és látogatásáról. Ez pedig visszaadná az önbizalmát, látva, hogy küldetése nem volt hiábavaló, és éppen most, amikor Chilében olyan válságos a helyzet...

Petru Popescu nem hajlandó részt venni ekkora szélhámosságban. Még maradt benne lelkiismeret és tisztesség. Sejti, hogy elzárkózása számára kellemetlen következményekkel járhat, de megálljt parancsol magára. Alig várja a másnap reggelt, amikor Zoiával kell találkoznia, aki magával viszi a La Estancia Presidencial-nak nevezett elnöki rezidenciába, ahol az egész Ceausescu családot és környezetét elszállásolták. Mindenki ott van, akinek kulcsszerepe van az utazáson: Anton lord, Coman, a külügyminiszter... Anton és a külügyminiszter valahogy mindenki előtt, rendhagyó módon beszivárogtak a főtitkárhoz, a protokollt intéző Coman dühös lesz emiatt: folyik az egymás közötti harc a befolyásért. Zoia mintha mi sem történt volna, becipeli az írót apja dolgozószobájába. A "lord" felolvasást tart Ceausescunak, éppen az író cikkét kommentálja, magyarán: vesézi. Nem akarja a szerző írói kvalitásait kétségbe vonni, de szerinte még van mit tanulnia, amíg a főtitkár stílusát teljesen eltalálja.

- Azt hiszem, haza kellene küldenünk Bukarestbe - vélekedik. - Érdekes elképzelés volt, hogy Popescu elvtársat beiktassuk a sajtócsoportba, s energikussága is egyféleképpen ösztönzőleg hatott... Csakhogy, egy ilyen kényes pillanatban, amikor az ön politikájának tétjei még nem értek be, nem hagyhatjuk, hogy olyan anyagok kerüljenek nyilvánosságra, amelyekben játszanak a szavakkal...

Zoia merészen odalép a lordhoz, kiveszi kezéből az író cikkét, átfutja és a szemébe vágja: ezek igenis, nagyon jó írások. Közben Coman is magára vonja a főtitkár figyelmét, a napi programra emlékezteti. A behemót íróasztalnál háziköntösben üldögélő Ceausescu zavarodottan próbál minden irányba figyelni. A lord sem tágít: nem érti, mit akar ez a Popescu a szövegeivel. Talán túlságosan is okos hozzánk, többiekhez képest... Kifogásolja, hogy a főtitkárral kapcsolatban az író ezt a jelzőt használta: modernista... Ez sehogy se passzol a személyiségéhez. Ceausescu is megdöbben: - Hogyhogy, én, modernista?

Popescu magyarázná a bizonyítványát: ez a szó, kiragadva összefüggéséből, valóban furcsán hat, de...

Coman is elkéri a szöveget, belenéz, majd az író védelmére kel: a szövegek az amerikai olvasók szájaíze szerint készültek, másfajta, szokatlanabb szóvirágokkal. Itt nem sokat mondanának a dákokra és a rómaiakra vonatkozó utalások... Jók ezek a szövegek, igaz, jobbak a külföldnek, mint nekünk...

Coman közbelépése helyzetmentő. De ettől Petru Popescu még joggal érezheti úgy magát, mint akit hamarosan hazazsuppolnak. Mert túlságosan közel jutott a vihar "szeméhez". Zoiával sebtiben elhagyják a haciendát. Veszekednek a balul sikerült "bemutatkozás" miatt. Popescu kitör: ő nem tudja végigcsinálni ezeket a "társasjátékokat". Nem akarja vállalni a további "őszinte hazudozást"... Zoia olyan ideges lesz, hogy bár próbál leszokni a cigarettáról, pár napja már-már sikerült is neki, de most kapkodva ismét rágyújt.

Az író elhatározza, hogy minden szabályt felrúgva, akár hivatalos engedély nélkül is beleveti magát a caracasi nagyváros forgatagába. Coman lélekszakadva lohol utána, de a szökevény még idejében felpattan a 4-es buszra...

Illusztráció: Caracas, a Hotel Avila bejárata

2009. október 30., péntek

A póttag (Petru Popescu)


7.

Supleantul című regényében Petru Popescu távolról sem ír meg mindent, amit a főtitkár lánya mellett vagy vele kapcsolatban átélt. Így a könyvben azt is ejti, hogy Kuba után Costa Ricába tartott a küldöttség, s ott is töltöttek pár kellemes napot. De az író siet, rövidíti az utat szerelmese szívéhez, s azzal együtt a szerelem végéhez is, mert a könyv végével - gondolhatjuk - véget ér a szerelem, megokosodnak a szereplők, vagy ahogy a mesében mondják: itt a vége, fuss el véle...

Épp ezért furcsa nekem, hogy pár napja egy jóbarátom, aki kíváncsian lesi a póttagról szóló bejegyzéseket, mind türelmetlenebbül érdeklődik nálam: ugyan, mondanám meg neki, ne hagyjam kétségek között őrlődni, hogy lesz-e végre valami ebből a szerelemből, vagy a nagyfőnök lánya olyan huncut erényövet hord magán, amihez az író sehogy se találja a kulcsot, vagy ha meg is találja időközben, kiderül, hogy az éppen nem nyílik... Igaz, hogy én valamelyik nap megnyugtattam, hogy várjon csak türelemmel, mert aminek meg kell történnie, az meg is fog történni, abban hiba nincsen, de még hosszú az út, még ezernyi jobbnál jobb alkalom adódhat a gondtalan hancúrozáshoz, mert PP egyelőre nagyon foglalt, az éjszakákat végerérhetetlen cikkírással tölti, és erre éppen az ő szerelme, Zoia biztatja, ő tartja benne a lelket és magas hőfokon a vágyat...

Bevallom azt is, hogy amikor megnyugtattam a barátomat: az író a könyvében is eljut oda, hogy letépje a pillanat virágát, csak egy kis türelem, de majd meglátja, az úgy lesz bemutatva, hogy a kutya se hiszi el, szóval amolyan regényes esemény lesz, amilyen csak a regényekben fordul elő, a valóságban soha, akkor ő visszakérdezett: jó-jó, de őt a valóság érdekli, hát nem értem? Az mindegy, hogy mi van a regényben, de mi van a valóságban?

Ettől kezdve én is egyre zaklatottabban nézek szét a könyvben s legszívesebben az írótól kérdezném meg, ha valamilyen csoda folytán egyik nap utamba hozná az élet. S ha nem is éppen személyesen, de áttételesen, egy kb. egy éve adott interjúja révén mégis csak közelebb kerülhettem az ő vélekedéséhez, amiből én azt a következtetést vontam le, hogy történt, ami történt, a könyve mégis csak regény lesz, amelyben az élményeit dolgozza fel, de nem a naplóját írja meg, hanem a valóság égi mását...

Íme, a barátom kedvéért néhány kérdés és felelet a 2008. december 14-én az Evenimentul Zileinek adott interjúból :

"Miként ismerte meg Zoiát, akiről írni készül? Mi volt az, ami vonzotta?
Első beszélgetésem Zoiával a Kelet-Berlin-Bukarest repülőjáraton zajlott le, és megtudtam tőle, hogy az olvasóm. Ezt egy igen röpke, egy évig sem tartó barátság követte. A végén Zoia amilyen fontos, annyira meglepő és saját magára nézve veszélyes tanácsot adott: "Mentsd magad!" Paradox módon arra buzdított kapcsolatunk végén, amelyről írni szeretnék, hogy a szabadságot válasszam.

Könnyűvérű volt-e Zoia, ahogy Alex. Stefanescu (egy kritikus - sz. m.) állítja?
Egy olyanvalakiről, aki oly magas polcon él egy társadalomban, képtelenség azt állítani, hogy könnyűvérű. A hatalom csúcsán bármit megtehet az ember. Bebizonyosodott, hogy míg fiatalon vadócként és kihívóan viselkedett, Zoia később érett és tragikus lényként élt.

Hogy érezte magát egy fiatal román író a diktátor lányának szeretőjeként?
Zoia rendkívüli és lenyűgöző egyéniség volt, aki családja sorsának rabja maradt. Igenis, szerettem Zoia Ceausescut.

Igaz, hogy a Szekuritáté választotta szét önöket?
Arról, hogy mit gondolt a Ceausescu házaspár, vagy hogy a Szekuritáté volt az, amely elterjesztette idillünk szóbeszédét, semmilyen bizonyító anyagom nincsen, de mindenki tudja, hogy egy adott pillanatban a hatalom valamennyi tekintete és a közönség érdeklődése rám felénk irányult. Ekkor tettem fel magamnak a kérdést és kérdezte meg tőlem Zoia is: "Mit gondolsz, mi történik veled és az irományaiddal?" Azt mondta nekem tehát, amit úgy is tudtam: hogy egy felelős és saját írása értékére büszke írót is rá lehet kényszeríteni, hogy selyemfiú legyen, mind szexuális, mind politikai értelemben. Odalett volna a büszkeségem és talán a lehetőségem is, hogy írhassak.

Nem volt más választása mint a szökés?
A menekülésemhez vezető döntés számos részletéről, beleértve a Ceausescuval folytatott egyetlen négyszemközti beszélgetésemről a Visszatérés / Intoarcerea („The Return“, Grove Press, New York) c. regényemben írtam, amit szeretnék Romániában újra kiadni, mert néhány éve fel se figyeltek rá, pedig olyan könyv, ami érdekelheti az olvasót.

Hogyan viselte el az ön távozását? Utána is kapcsolatban álltak?
Nem álltunk kapcsolatban, mert így láttam helyesnek. Azt leszámítva, hogy az útlevelet Ceausescu személyesen adta át (a jelenet és a közjáték benne van a Visszatérés-ben) és a távozásomat személyes dacként könyvelte el, lásd az én és könyveim nyilvános üldözését, tartottam attól, hogy ne okozzak a lánynak problémákat. Különben nem hittem, hogy valaha viszontlátjuk egymást, mert nem reméltem, hogy szovjet Oroszország s vele együtt a romániai kommunizmus is összeomlik.

Bánja, hogy nem látta viszont?
Amikor 1992-ben először visszatértem Romániába, tizennyolc évi távollét után, szerettem volna visdzontlátni, de közbejött a Forradalom, a szüleit kivégezték, azt mondták, ő már nem az, mint akire én emlékeztem. Azt mondták hogy már-már szerzetesi visszavonultságban él. Halogattam, hogy felkeressem. Hibáztam. Aztán megbetegedett és gyorsan el is ment, amiről az újságokban olvastam.

Mi jut elsőnek az eszébe, ha őrá gondol?
Kevés ember éreztette velem olyan erősen, hogy a szabadság micsoda érték. Mert az a Zoia, akire úgy emlékszem, hogy tapasztalatlan és elkényeztetett, ugyanakkor kedvesen gyöngéd és sérülékeny volt, már kamaszkorától a kiváltságosság foglya lett és az is maradt. Irodalomnak kiváló téma, de micsoda szerencse lett volna, ha új életet választhatott volna..."

Tudom, hogy a barátomat izgató kérdések közül még van megválaszolatlan is, például az, hogy nőként - fizikumát tekintve - milyen volt Zoia. Erre, sajnos Petru Popescu könyve se ad objektív választ, csakis azt, hogy milyennek látta. S én, aki szintén egy asztal mellett ült a hölggyel egy darabig, hasonlóképpen nem tudok elfogulatlan választ adni - én nem láttam rajta és benne mindazt, amit a regényíró láthatott, tehát nem nyilatkozom, viszont került egy kép róla, 1978-ból való, amint anyjával mosolyognak - sőt, nevetnek - valamin, ki tudja min, az élet valamilyen habkönnyű semmiségén, mint bárki más ("ca tot omul"), bele a semmibe, a végtelenbe...

Ennél többel most nem is szolgálhatok...

De holnap most már tényleg Venezuelában folytatjuk utunkat.

2009. október 29., csütörtök

A póttag (Petru Popescu)

6.

Most, hogy eljutottunk a harmincvalahány évvel ezelőtti történések sűrűjébe, ahonnan - láttuk - nincsen visszaút, csak előre lehet menekülni, azon töprengek, ugyan bizony mit szándékozok elérni azzal, hogy újra mesélek egy szokatlan történetet, amit nem is én találtam ki? Továbbá, hogy vajon érdekel-e még egyáltalán valakit ez a história, vagy egész egyszerűen az elkésett, idejét múlt témák között tartják számon?

Úgy látszik, bennem és nemzedékem egy részében még nem zárultak le életünk e torz, ám jól ismert, otthonos emlékei. Petru Popescu, akit hosszú évek óta izgat a hazai közönséghez való visszajutás útja-módja és esélye, a könyv megjelenése előtt romániai híveivel könyvbemutató körutat tervezett október 20-november 10-e között a következő helységekben: Kolozsvár, Nagyvárad, Bánffyhunyad, Gyulafehérvár, Temesvár, Bukarest, Ploiesti, Szinaja, Brassó, Jászváros.

A turné előtt Dinu Balan, aki doktori disszertációjában PP irodalmi munkásságát elemzi és dolgozza föl s ilyen alapon személyesen is szoros kapcsolatba került az íróval, 2009 júliusában nyílt levélben (Scrisoare deschisă adresată scriitorului Petru Popescu - Cine v-ar mai putea citi în România?) tárja fel előtte, hogy tapasztalata szerint mely rétegek azok, akik ma még könyvet vesznek a kezükbe Romániában, s ezen belül az aranykorszak eseményeire és problematikájára is kíváncsiak. Megjegyzi: amíg az országban élt, a hetvenes évek elején, Petru Popescu minden ízével a fiatalok írója volt, stílusát, mondanivalóját az akkori fiatalok magukénak érezték. Azzal, hogy az író hátat fordított országának és ezzel együtt addigi közönségének is, valami végzetes szakadás állt be munkásságában: új hazájában új helyzettel állt szemben, amelyre új válaszokat kellett adnia. Ezeket a válaszokat angol nyelven adta és ezzel egy teljesen más, jóval népesebb, szokatlanabb olvasási szokásokkal rendelkező közönséghez fordult, amely lassan-lassan sajátos módszert szabott az írónak, ez viszont nem érvényesül a romániai viszonyokban. Balan szkeptikus a tekintetben, hogy a kulturális értékek képesek lennének befolyásolni a román ifjúság kiábrándultságát és elfordulását a szellemi újjászületéstől. Példának azokat a fiatal rendezők által elért filmsikereket hozza föl (Cristian Mungiu, Cristi Puiu, Corneliu Porumboiu stb.), melyek jóval nagyobb tömegsikernek örvendenek külföldön, mint odahaza. A romániai közvélemény nyilvántartja még az 1989 előtt érvényesült alkotók munkásságát, de már az újakra kevésbé figyel föl.

Petru Popescu azzal, hogy az általa irodalmi példaképnek tartott Joseph Conrad nyomdokaiba lépett, aki a lengyel kultúrából lépett át az angolba és nagyszerű műveit angol szellemben, angolul alkotta meg, ténylegesen töröltette magát a román irodalomból, a köztudatból, s míg azzal volt elfoglalva, hogy az angol-amerikai olvasó és filmkedvelő közönséget az ott érvényes sajátos marketing-eszközökkel meghódítsa, elvesztette itthoni hátországát. Lehetséges-e az új kapcsolat felvétele?

Ennek próbája éppen a Supleantul, amely Popescu szándéka szerint egy, a ’75 – ‘95-ös évek Romániájának történéseit feldolgozó könyvsorozat első darabja. A könyv megírását nem csupán belső, hanem külső körülmények is szorgalmazták: Popescu saját, újságírói fakultásra járó lánya, Chloe Popescu volt az, aki valósággal sürgette a téma kihordását, mert roppant kíváncsi volt apja megismételhetetlen politikai-szexuális kalandjára.

Ennyi kitérő után jobb lesz, ha visszatérünk a regény főszereplőihez, Zoiához és Petruhoz, akik valósággal elmenekülnek a havannai Castro-Ceausescu fogadás fojtogató légköréből.

Érdekes közjáték: a Zoia számára fenntartott hivatalos terepjárón az alábbi jelzés szerepel: companerita/suplente... (Vagyis: elvtársnő, póttag). Az író elérkezettnek látja az időt, hogy kettejük kapcsolatát megpecsételje, ezért a sajtónak fenntartott Maury szálloda felé veszik útjukat.

...Haja az arcomat simogatja.
- Zoia, amit Fidelnek adunk, azt miért adjuk ingyen?
- Ez a kubai látogatás ára, mondja a lány, kezemet szorongatva, s úgy tűnik, legyűrte a romantika, de valami igen fontos belső szándék is.
- De miért kellett itt kezdeni a látogatást?
- Hogy ő figyelmeztesse Amerikát, így a lány.
- Na és? kérdem.
- A figyelmeztetés megtörtént, válaszolja. Most lássuk, mi következik ezután...
Nekem támaszkodik, s amikor karommal átölelem a vállát, teste váratlanul ellágyul, úgy sejtem, talán a félelemtől. Miközben rámnéz, mintha azt mondaná: "Rádbízom magam..."

A pár minden szempontból készen áll a végzetes összeborulásra. Egy a gond: Petru és Stejar közös hotelszobát laknak, s bár ez utóbbi előnyös fizikai adottságai révén a szálloda úszómedencéjében fűzi a csinosabbnál csinosabb helybeli nőket, bármelyik pillanatban rájuk nyithat. Az ágyjelenet így bizonytalan időre eltolódik, mert Zoiának közben eszébe jut, hogy tájékoztassa szerelmét: a főtitkárt körülvevők közül a külügyi nagykutya mindent megpróbál bevetni, hogy az írót lejárassa a főnöki házaspár előtt. Coman, a házitestőr mindent megtesz, hogy semlegesítse az aknamunkát. Zoia maga is megígéri, hogy küzdeni fog szerelméért...

Az egész éjszaka folyamán az író - bevallása szerint - meg nem történt események riportjait fogalmazta (amelyeknek, mint említettem, semmiféle nyomát nem találtuk a valóságban).

Másnap a párocska meglátogatja Hemingway kubai házát, amelynek falain a kubai propagandaképek a Nobel-díjas író és Fidel mély barátságát sugallják, pedig az előbbi féligmeddig a kubai rezsim foglya volt... Majd részt vesznek az ingyen adományozott cementgyár felavatásán, ahol Fidel röpke három órás beszédet "rögtönöz"...

A következő regénybeli állomás: Venezuela...

Illusztráció: Hemingway és Castro - minden csupa látszat? (1960)

2009. október 28., szerda

A póttag (Petru Popescu)

5.

És a küldöttség elindult...

Az eseménynek látható - képi és szöveges - nyoma maradt a korabeli (párt)sajtóban, ami azt jelenti, hogy mindaz, ami erről a látogatásról akkor megjelent, összevethető a regénybeli történésekkel.

De vajon tényleg összevethető? Ugyanis amíg a korabeli krónikáról, amely 1973. augusztus 29-én éppen csak hogy elkezdődött, már eleve tudni lehetett, hogy a dolgoknak csak a láttatni kívánt, hamisan beállított oldalát tárja elénk, mégpedig olyan műfajokban (helyszíni beszámoló, kommentár,riport, interjú, fotó stb.), amelyek a valóság elemei nélkül holt formák és vázak, míg a regényt mindvégig képes éltetni az író fantáziája és kombinációs képessége, még akkor is, ha a tiszta igazat írja.

Igyekeztem hát párhuzamosan olvasni a délamerikai utazásról szóló beszámoló két vonulatát, hogy megtalálhassam bennük a valóság közös pilléreit, de mindegyre összezavarodtam. Mindenek előtt azért, mert Petru Popescu úgy állítja be magát (író főhősét) könyvében, mint akire emberfeletti munkatempót rótt a Zoia által közvetített felkérés: gyökeresen más, újfajta szemlélettel megmagyarázni a világnak és az otthon maradottaknak azt, hogy apja, a pártfőtitkár a világon egyedülálló és senki máséhoz nem hasonlító békemissziót vállal magára, s hogy utazásával azt közvetíti mindenfelé, hogy a népeknek önállóan, saját érdekeiket figyelembe véve, szabadon kell dönteniük minden őket érintő kérdésben és a világbéke ügyében.

Petru Popescu ezért aztán fogja magát és a kis írógépet (amit az asztalhoz csapkodás, no meg a csók után mégis csak magához vesz, méghozzá működőképes állapotban) és elkezdi gyártani az áhított anyagokat, amelyek egyenesen a Zoia kezébe kerülnek, ő pedig a maga során alkalmat kerít arra, hogy felolvassa őket a papának (aki rövidlátó ugyan, de hiúsága nem engedi, hogy szemüveget viseljen, ezért a legtöbb információ felolvasás útján jut el hozzá). Forradalmi újítása, hogy a "riportok" jóval hamarabb elkészüljenek, mint ahogy az események megtörténnek - elvégre a mindkét oldalon buzgólkodó fullajtárok mindvégig azon vannak, hogy minden a tervek szerint, zökkenőmentesen, az előre megírt forgatókönyvek, beszédek, fordulatok stb. alapján essen meg - , nagy érdeklődést kelt a küldöttségben, már csak azért is, mert így a hazai közvéleményt annyira "frissen" lehet tájékoztatni, hogy gyakorlatilag akkor olvassa a kubai, venezuelai, ecuadori, perui stb. beszámolókat és pohárköszöntőket, amikor azok éppen megtörténnek.

(Ez a Popescu-féle szimultán tájékoztatás amúgy nem saját találmány, a romániai tájékoztatásban gyakran használták korábban is, tétnélküli és eseménytelen események tudósításakor, sőt olyan esetekben is, amikor az illető esemény meg sem történt, de a róla szóló beszámoló eleven, sok szereplős és emlékezetes eseményként tünteti föl...)

Az életben hamar kiderült, hogy vannak riportok, beszámolók, amiket csakis az élet és a tényleges befejezettség igazolhat, mert mi történne, hogy ha egy ilyen bonyolult, sokszereplős látogatás során beugrik egy váratlan közjáték (mondjuk egy katonai puccs vagy egy fegyveres merénylet) és közben az otthoniak azt olvasnák boldogságtól eltelten, hogy minden a legnagyobb rendben van, az ország magasrangú követeit pedig úgy szeretik, mint a legyek a cukrot... De meg az a lehetőség is elúszna, hogy a megtörtént hivatalos eseményen ejtett vezetői vélekedéseket az érdekeknek és a szándékoknak megfelelően, megjelenés előtt még korrigálják, kozmetikázzák, fésülgessék, hogy a beszámoló, akárcsak egy kifogástalan portré, mindig az ábrázolt legjobb pillanatairól szóló bizonylatot nyújtson.

Ilyen és ehhez hasonló műhelytitkokba gázolt bele hősünk azzal, hogy Zoiának igent mondott és munkába állította sebesen kopogó Olivettijét. Az első cikk, amely a kubai látogatás első napján jelent meg a Scanteiában, de egy nappal korábban íródott, az író aláírásában, a hivatalos tudósítások mellett, önállóan tárcába tördelve jelent meg, s a szerző szerint az alábbi vélekedést váltotta ki a pártfőtitkár élettársából (idézet a regényből, ahol a szereplők éppen Fidel és Ceausescu közös fogadásán tartózkodnak, koktélos pohárral a kezükben):

- Szórakoztok? kérdezi Elena elvtársnő kettőnktől.
Minden nagy méretű rajta, csak a szemei aprók és gyors mozgásúak.
Úgy mosolyog rám akár egy nagynéni, aki a legényeket fürkészi a táncban.
Majd hátrapillant Fidelre és Nicusorra meg a főnökre, akik a tolmácsok között, igen komolyan ácsorognak.
Jó estét kívánok. A kezemnél sokkal nagyobb kezet szorítok meg. Az elvtársnő arca mozdulatlan, amíg beszél, akár egy gép, hivatalos alkalmakra betanult fordulatokkal... Fidelre és az elvtársra tekintve, a... riportomról beszél! Megírtam benne, hogy az elvtárs vadonatúj cementgyárat ajándékozott Fidelnek. - Sokba kerül nekünk Fidel, szól az elvtársnő erőltetett nevetéssel; az arcán nincs mosoly, az arca hivatalos. Látta-e a Kubát övező tengeri szondákat a repülőgépről?... Valamennyi kút tőlünk származik. Azon töprengek, tegyek-e én is említést a traktorokról, de hallgatok. Jobban kellene írnod, mondja az elvtársnő, határozottabban és nyilvánvalóbban. Az elvtárs szerepe nem elég nyilvánvaló. Mereven szemügyre vesz: láttam, hogy kézenfogtad a lányomat, mondja a tekintetével, de miért nem elég nyilvánvaló az elvtárs szerepe?
- Azt hittem, elég világosan fogalmaztam, jegyeztem meg.
- Nem domborodik ki eléggé a legfontosabb tény, az, hogy az elvtársat elismerik. Bármilyen helyzetben. Ez legyen világos...
- Még sose dolgozott nekünk, kel védelmemre Zoia. A következőkben majd velünk dolgozik, közvetlenül velünk. Rámvillantja tekintetét: "Mondj igent, érts egyet velem!"
- Háát... úgy van... motyogom.
- Mindannyiunknak dolgoznunk kell, jelenti ki Elena bölcsen. És segítenünk kell Allendét, mi a vezetés révén, te az írásaiddal. Súlyos dolgok történhetnek Chilében...

Az itt mellékelt, valóságban is megjelent első tudósítást hiába olvasom el akár tízszer is, sehol nem találom benne az ajándék cementgyárra való utalást. Ezek szerint másik "riportról" lehet szó, de sajna, annak se bukkanok nyomára, ugyanis a korabeli sajtót átnézve, az első cikket leszámítva, az utazás végéig Petru Popescunak még csak egyetlen beszámolója jelent meg, az is már csak 1973. szeptember 19-én, amikor a küldöttség már jóval túl volt a kubai kalandon, s a tudósítások a perui Limából érkeztek. Cementgyárról abban az írásban sincsen szó. Erős a gyanúm, hogy a szerző csupán romló emlékeire alapozott, amikor a délamerikai turnéban betöltött szerepét elevenítette fel, anélkül hogy elővette volna ama kulcsfontosságú esztendő eredeti lapgyűjteményeit, különben nem állított volna olyasmit, hogy a látogatás során ő volt az, akiről hét bőrt nyúztak le, a sajtóbrigád többi tagjai pedig szinte-szinte a lábukat lógatták. A jelek szerint a láblógatás a Popescu kiváltsága volt, bár könnyen megtörténhet, hogy "üresben" dolgoztatták, fölöslegesen, csak a demonstráció kedvéért, de hát akkor ennek is benne kellene lennie a könyvben, hiszen azt az író tudná a legjobban megmondani, hogy mi lett a sorsa az utazás során írt "rengeteg" tudósításának.

Az újságokban - kettőt leszámítva - nincsenek sehol.

Illusztráció: Az első Popescu-féle beszámoló - "Az első lépés" (Scanteia, 1973. augusztus 30.)

2009. október 27., kedd

A póttag (Petru Popescu)


4.

A tényállás tehát a következő: Petru Popescu igent mond Zoia Ceausescu felkérésére, a listára pedig felkerül Stejar Antohi bűnügyi fotográfus is. A két barát lázasan készülődik az indulásra. Zoia figyelmezteti őket: a hajnali órákban bármikor megérkezik értük egy kisbusz, amely ismeretlen helyre szállítja őket. Telefonon jelentkezik Coman is (Zoia őrangyala), s az alábbi jótanácsal látja el őket:

- Az inggaléron egyetlen gyűrődést se láthasson a főnök!

A figyelmeztetés jól jön: Stejar édesanyja nekiáll és átvasalja a fiúk gardróbját. Telik rá az éjszakából. Petru Popescu Zoiától kapott egy Olivetti márkájú hordozható elektromos írógépet, amit kis hezitálás után nem utasít vissza s ez az egyetlen csomagja, a rajta lévő ruhán kívül. Stejar fotófelszerelését pakolja be, s negyed négykor a panelház elé beáll egy mikrobusz: a fiúk után küldték. Nekivágnak az éjszakának, a két srác az ablakra tapadva próbálja leolvasni a sebesen tovatűnő, alig megvilágított helységnévtáblákról az útvonalat. Hamarosan kiderül: a tengerpart irányába mennek.

A Dunánál, Vadul Oii magasságában éri őket a napfelkelte. Kocsisort érnek utól, az egyik autó ban, az ablaküvegnek dőlve megpillantják a pártfőtitkárt. Mielőtt megdöbbenhetnének, a sofőr megsúgja nekik: ez nem ő, hanem a sajtóban dolgozó testvére, aki a megszólalásig hasonlít rá. Tehát a sajtócsapatot érték utól, de hamarosan le is hagyják: a különleges megbizatású sofőr a bravúros vezetés szerelmese és bizonyítani kíván a láthatóan zöldfülű, de különleges kegyben részesített újoncok előtt.

A tengerpartra érnek, egy jól elkerített, haciendára emlékeztető farmra. A párt egyik tengerparti üdülőlközpontja, ahol a pártfőtitkárnak és vendégeinek külön lakosztályai vannak. Különleges státusú szállodaközpont ez, amely a világtól elzárva biztosítja a kiválasztottak kikapcsolódását az élet ügyes-bajos gondjai közül. Láthatóan itt készül majd föl a pártvezetőket elkísérő sajtóbrigád az egy hónapon át tartó, megfeszített utazásra.

Petru és Stejar alig érnek földet, berobog az egész sajtóküldöttség, kölcsönös ismerkedések közben a hétpróbás riporterek kíváncsian szemlélik a tejfölösszájú, de már igen sikeres prózaírót, akiről mindenki tudja - bár senki se emlegeti -, hogy a "hercegnő" (újabb) kiválasztottja.

Kiválasztott pedig jól érzi magát ebben a körben s fürkészve fedezi föl a maga számára e földi paradicsomot, s benne a fel-feltünedező, sejtelmes alakokat, közöttük a párt első emberét és nejét. Alaposan szemügyre veszi őket, s leírja nekünk, az olvasónak, mintha mi sose láttuk volna őket, pedig egy időben a falaktól kezdve az újságokon és könyveken át mindenütt az ők arcképe volt látható. (Igaz, lehet, hogy ez a leírás jól fog az ifjabb nemzedéknek - hiszen azok, akik 1989-ben születtek, már a Ceausescu-házaspár kivégzésére sem emlékeznek, mert azon a véres karácsonyon még egy esztendősök sem voltak, s utána meg már az átmeneti - rendszerváltozás utáni - korszak gyakran változó arcképcsarnokához kellett hozzáidomulniuk, már akinek ez sikerült...) Megjelenik a főnök farkaskutyája is, s a házaspárral hármasban reggeli sétára indul a tengerparti faültetvényben.

Minden csupa idill, csupa várakozás, csupa felfokozott kíváncsiság. A két fiú boldog. Életük nagy kalandja előtt állnak. Megjelennek a szolgálatos pártvezetők, akik a sajtóért és a külügyekért felelnek és a legapróbb részletekig, egyhénenként ellenőrzik a csapatot. Utasítások hangzanak el: az első állomáshelyen nagyon vigyázzanak, a kubai vezető fura fickó, szeret borsot törni a vendégei orra alá, éreztetni velük, hogy az igazi forradalmár ő, aki valóban harcolt a forradalom győzelméért, nem mint keleteurópai kartársai, akik ajándékba kapták a "szabadságot" és a "demokráciát".

Elérkezik a nagy pillanat: a pártfőtitkár tanácskozni hívja az egész küldöttséget. A tengerparton hosszú, megterített asztal mellett ülnek: a két pártvezető (férj és feleség) egymás mellett, az asztalfőn, s velük szemben, tisztes távolságra az újságírók és a minden rendű és rangú fullajtárok. Petru Popescu a pártfőtitkár furcsán raccsoló kiejtését figyelve ide-oda jártatja a tekintetét, hátha megpillantja valahol szíve hölgyét. Hamarosan siker koronázza erőfeszítéseit: a lány ott lapul a háttérben, az ismert, mégis mindig új protokoll végkimenetelét figyeli.

A fiatal író egy pillanatig megszeppen, mert a megbeszélés közepén a pártfőtitkár megindul feléje, mint aki szeretne megismerkedni vele. Fele útján azonban eszébe jut, hogy tisztázniuk kell, milyen gépkocsisort béreljenek Kubában. A szervezők váltig hajtogatják: Fidel Castro a forradalmi puritanizmus híve, nem tűri az imperialista limuzinokat, csakis a terepjárókra esküszik. Ceausescut felbőszíti a gondolat, hogy valaki olyan gépkocsiba kényszerítse, amelyben megalázottnak érzi magát. A külügy és a kabinet korifeusai próbálják megpuhítani, rábeszélni, de csak köti az ebet a karóhoz. Mindenáron szeretné megtudni, hogy a forradalom veteránjainak, például Leninnek hány gépkocsiból állt a hivatalos konvoja. Kérdését néma csend kíséri. A külügyi vezető mosolyogva váratlanul Popescura mutat: - Kérdezzük meg a fiatalembert, első titkár elvtárs, kérdezze csak!

És nincs mentség, a pártfőtitkár kérdez. Petru meg válaszol: - Leninnek nem volt gépkocsioszlopa. Abban az időben a gépkocsi ritkaságszámba ment, Lenin általában gyalog vagy lovas bérkocsival járt, csak élete végén, az ellene elkövetett merénylet után ült autóba... Ceausescu zavarba jön: - Honnan tudod mindezt? - Olvastam... Mire következik az újabb vizsgakérdés: hát az amerikai elnökök milyen gépkocsioszlopot használtak? És Petru Popescu mondja, mondja, mint aki alaposan megtanulta a leckét... A pártfőtitkár hiszi is, nem is: bizonyítékra van szüksége...

A nevetséges, öncélú jelenet, az íróból kitörő ellentmondás szelleme feszültté teszi körülötte a légkört. Úgy érzi, még van ideje kiszállni a kalandból. Kéri Comant, a házi titkosszolgát, engedje őt hazautazni. Az illető titokzatosan rábólint: katonai helikopter szállítja majd Konstancáig, ahová ő is elkíséri.

Konstancán Zoia várja a mólón. Bemennek a Vraja Marii (A tenger varázsa) nevű vendéglőbe, ahol egyedüli vendégek. Veszekednek. Zoia a szemére hányja, hogy nyilvánosan ellenkezett az apjával, s ezzel keresztülhúzza a számításaikat. Az író szeretne megszabadulni a lány befolyásától és dühösen lecsapja a vendéglőasztalra az Olivetti írógépet. Úgy tűnik, a szakítás és a vele járó következmények elkerülhetetlenek.

És az egymásnak feszülés egyetlen nagy csókba fullad. Keresztül az asztalon. Keresztül az Olivettin. Nincs semmi baj többé: indulhat a küldöttség.

Illusztráció: Indulás előtt az Otopeni repülőtéren (Scanteia, 1973. augusztus 29.)

2009. október 26., hétfő

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (42)


Móricz Zsigmond - A magyar fa sorsa
1927 július

Már a cime nagyon jól van választva, a Makkai Sándor könyvének, mert az Ady életén s költészetének sorsán valóban a magyar fa sorsát figyelhetjük.

Mikor Slovenskóban jártam, egy este egy társaságban együtt voltam egy uriemberrel, akinek én említettem, hogy a Makkai Sándor könyve megjelent s hogy igen szép. Másnap délután újra találkoztunk. Kiderült, hogy egész éjszaka nem aludt, a könyvet megszerezte s végig olvasta és végig zokogta. Barátaink, akik reggel fölkeresték, ott találták a könyv fölött, zokogva.

Mélyen meghatott. A könyv valóban nagyon szép, nagyon becses, szívből szívbe szól. De csak ott érzik az Ady-szenvedés, az Ady-fájdalom roppant mélységét és rettenetes tragikumát, ahol azoknak az időknek politikai büneiért most lakolnak, magyarok, ártatlanok, vérzők.
Idehaza senki se érezheti annyira a fajta-fájást.

Mit érezzen az a kegyelmes úr, akitől nem vett el Trianon semmit. Nem vette el tőle a március 15-ikét. Sem a valláserkölcsi, népnemzeti, és honfihazaffi szólásszabadságot. Az ilyen felléphet a szószékbe és leerkölcstelenezheti, lehazátlanabitangíthatja, leperverzerotikusistentelenrészegítheti a költőt. S csak az az egy fájdalma van, hogy állami nyugdíját nem veheti el. Mert ezeknek a hű, szilárd és boldog embereknek ez az első gondolatuk: megölni azt, aki nem az ő nótájukat fújja. Ha rajztanár, kidobatni a fővárossal, ha ujságíró, kidobatni a szerkesztőjével, ha püspök, kidobatni híveivel.

Szerencsére a magyar állja a verést. A legjellemzőbb magyar fa a diófa. Ezt sose metszik. Zúzzák és törik. Ha nem terem, meg kell verni hosszú rudakkal s a fájó sebekből termő ágak hajtanak.
Így verik a magyarságot a Sors által rászabadított elemek és még a rossz gyermekek is. De a magyar fa egyre ősibb erővel sarjad.


Károly román trónörökös leghőbb vágya
1927 augusztus

Páris, julius 31.
Ferdinánd király temetése napján Károly volt trónörökös kijelentette annak a bukaresti küldöttségnek, amely őt fölkereste neuillyi palotájában, hogy elhatározását akkor fogja közölni, amikor a temetést követő gyászszertartások végetértek. Ez a pillanat most elérkezett és Károly herceg a világ nyilvánossága elé lép elhatározásával: ha a román nép hivni fogja, ugy kötelességének tartja, hogy népe hivó szavának eleget tegyen. A trónörökös nyilatkozatát az összes lapok közlik, de a legrészletesebb interju a "Matin"-ban jelent meg.
- Hogy annak idején jogaimról lemondtam - igy kezdi a herceg -, azért történt, mert komoly körülmények között erre olyan személyek olyan eszközökkel kényszeritettek, akikről és amelyekről nem akarok ítéletet mondani. Fájlalom ennek az elhatározásnak minden következményét. Nem áll szándékomban, hogy bármi néven nevezendő forradalmi mozgalmat szitsak, de ma a helyzet Romániában megváltozott. Románia jövője komoly aggodalmakat ébreszt. Atyám komoly örökséget hagyott hátra és két nemzedék termékeny munkáját nem szabad veszélyeztetni. Mint románnak és mint apának, véleményem szerint jogom van Románia nagyságán és fiam érdekein őrködni és személyesen közbelépni. Leghőbb vágyam országommal közölni, anélkül, hogy nyugtalanságot keltsek: kész vagyok a román nép hivó szavának eleget tenni.

- Rendkivül fájdalmasan érintett - folytatta nyilatkozatát Károly herceg -, hogy nem engedtek atyám halálos ágyához. Jól tudom, hogy a halállal vivódó királynak az volt a leghőbb óhajtása, hogy még egyszer láthasson és nem igaz, hogy atyám tiltotta volna meg, hogy meglátogassam és temetésén résztvegyek. Meg kell cáfolnom azokat a szentimentális legendákat is, amelyeket trónról való lemondásommal terjesztettek. E legendák és az én elhatározásom között nem volt semmi összefüggés. Most egyelőre afölött őrködöm, hogy Mihály fiam, ha majd elérkezett az ideje, csorbitatlanul és érintetlenül kapja meg királyi örökét.

Károly herceg nyilatkozatát a vasárnapi lapok különbözőképpen, jórészt barátságtalanul kommentálják. A "Journal" óva inti a trónörököst attól, hogy ujabb krizisnek tegye ki Romániát most, amidőn a volt dunai monarchia területén amugyis minden forrongásban van, amint azt az utóbbi napok eseményei igazolták. Károly herceg nyilatkozatának semmi értelme sem volna, ha nem azt jelentené, hogy a jelenlegi romániai rezsim ellenfelei felé azt kiáltja: Ha vezérre van szükségtek, itt vagyok!

Pertinax az "Echo de Paris" hasábjain körülbelül ugyanezt a gondolatmenetet fejti ki, mondván, hogy a Bratianuval való konfliktus végeredményében vagy a köztársaság kikiáltására, vagy pedig diktaturára vezetne. A mai viszonyok között Bratianu helyzetét nem szabad sulyosbitani. Bratianu külpolitikája ma az egyetlen lehetséges román külpolitika, amelynek alapja minden kétséget kizáróan a kisántánt államszövetségének föntartása és a nyugati hatalmakkal való szövetkezés. Károly hercegnek semmi jog sincs ahhoz, hogy ez igények közül bármelyiket bárminő formában érvényesitse. Azt kell tehát kivánnunk, hogy Bratianu maradjon fölül. Az "Ocuvre" ezeket irja: Megerősitést nyert az a föltevésünk, hogy Károly nem is olyan önként irta meg lemondó levelét, mint ahogy Ferdinánd király végrendeletében azt hinni látszik. A velünk barátságos Romániának azt kivánjuk, hogy e nehéz trónöröklésből komoly zavarai ne támadjanak, ne tévessze szem elől azt a liberalizmust, amelyet a Bratianu-rezsim lábbal tiport.

A "Journal de Débats" azon a véleményen van, hogy a dolgok további folyása attól függ, vajjon bizonyos politikai körök a mostani alkalmat nem akarják-e arra fölhasználni, hogy Románia belső helyzetét megzavarják. A román hazafiak ne feledkezzenek meg arról, hogy dinasztikus viszályok különösen veszedelmesek olyan országban, mint aminő Románia.


Illusztráció: II. Károly, Románia új királya

2009. október 25., vasárnap

A póttag (Petru Popescu)


3.

Furcsa, már-már sorsdöntő pillanatként éli meg a múzeumbeli találkát Petru Popescu a Ceausescu-lánnyal. Beszélgetnek, vitáznak, próbálgatják egymást a másik csigaházából kicsalni, s közben az ösztönök egyre jobban hallatják a szavukat. Az írót szó szerint elbűvöli a Zoia tartózkodásában is vonzó erotikus kisugárzása. Legalább is erről számol be regényében. Arról viszont egy szót sem ejt - pedig tudnia kellett róla, hiszen a fél ország beszélte -, hogy közeledésük előtt Zoiának már volt két balul végződött szerelmi viszonya, melyekre a szülői önkény döntésének megfelelően minden esetben a Szekuritáté tett pontot, mélységesen megalázva az ügyben közvetlenül érintetteket.

Zoia első nagy szerelme köztudottan a vele egy iskolába járó Petre Roman volt, a spanyol polgárháborúban részt vett nemzetközi önkéntes, Walter Roman fia, akiből az 1989-es romániai rendszerváltozás után egy ideig az ország miniszterelnöke lett.

Dumitru Burlan volt szekus ezredes az elmúlt években megjelent memoárjában olvashatni az ügyről: a líceum évei alatt Zoe többször randevúzott Petre Romannal. Kedvelt találkozóhelyük volt a Herăstrău park, ahol nem egyszer Elena is megleste a párocskát. A szülőket aggasztotta ez a kapcsolat, nem kívántak a családban még egy zsidó kapcsolatot (Elena asszony egyik bátyja zsidó nőtt vett feleségül), ezért „Petricăt" Franciaországba küldték tanulni.

Ezután újabb idill kezdődött - emlékszik vissza az ezredes -, bizonyos Dan Vincze kolozsvári nőgyógyásszal, akibe 1972-ben szeretett bele, Predealon találkoztak, heti rendszerességgel. Egy év után eljött a pillanat, hogy bemutassa a szüleinek, akik azonban nem fogadták el, azzal az ürüggyel, hogy magyar volt.

Ezek voltak a Petru Popescuval kezdődő kapcsolat előzményei, amelyeket, úgy tűnik, az író nem vett figyelembe, viszont akit érdekel a regénybeli történet, annak számolnia kell velük.

Ez a része a regénynek - a múzeumi találka utáni eszeveszett bolyongás a főváros utcáin, az ütött-kopott Daciában, a sokszor ellentmondásos, feszültségtől terhes beszélgetések az utcán, a bárban, majd a Herestrau parkban, Zoia látogatása Petru és Stejar panellakásában - terjedelmileg megfekszi ugyan a könyvet, de itt dől el a főszereplő sorsa, akit a pártfőtitkár lánya mint fiatal írót szeretne megnyerni édesapja ideológiai támogatásához, ezért minden befolyását beveti azért, hogy Popescu felkerüljön az 1973 augusztusának végén kezdődő, egy hónaposra tervezett, nyolc latin-amerikai országot érintő párt- és állami látogatást kísérő újságíró stáb listájára. A tervezett útvonal - bár ismeretes, hogy e magas szintű látogatásokon az idő jó része unalmas protokoll-eseményeken fecsérlődik el -, több volt, mint kecsegtető: Kuba, Costa Rica, Venezuela, Columbia, Ecuador, Peru, Chile, Argentina. A kihívásnak Petru Popescu képtelen ellenállni, s édesapja mellett barátai is arra biztatják, hogy ne szalassza el az alkalmat. Az író pedig, mint egy vérbeli pókerjátékos, feltételt szab igen-jéért (bár tudnia kellene, hogy mihelyt felkerült egy hivatalos listára, csak felső utasításra kerülhet le róla): barátai közül Stejar is legyen tagja mint fotós a sajtódelegációnak. A megdöbbenés mindkét oldalon óriási, de a számítás bevált: Zoia bizonyítani kívánt szülei előtt kiválasztottjával, hogy az majd forradalmasítja a családról szóló propaganda stílusát, ezért mindent elkövet, hogy előzetes számításai beváljanak.

Amikor a múzeumi látogatás után beugranak egy bárba, Zoia egy közelgő, nagy horderejű eseményre utal, ami úgymond megváltoztatná egész Románia helyzetét.

"Zoia belekortyol a jégkockás whiskybe. Enyhén fintorog, erős. Én a hideg, felvizezett, ócska sörömet iszom.

- Jobbra fordul, sokkal jobbra - jelenti ki -, ha az esemény bekövetkezik.
Mereven, mozdulatlanul ülök a széken, Zoia magyarázatát hallgatva:
- Augusztus hónap utolsó és szeptember első heteiben Románia és a világ szempontjából rendkívül fontos eseményre kerül sor. És ne hidd, hogy naiv vagy elvakult lennék. Most hosszan rám néz, nincs rajta szemüveg. Vitathatatlanul szép a szeme, enyhén fátyolosan ragyog. Mindaz, ami nemrég a gépkocsiban áradt belőle, újra ott van körülötte: a túlfűtöttség varázsa, de... valami más is, igen, másvalami... A haja összekuszálódott, hullámos, statikussággal teli és mindegyre félresimítja a homlokából, egy tincset a füle mögé igazít és lelkesen beszél. Mint Audrey Hepburn egy klasszikus fekete-fehér filmben.
- Minden nagy vezető annyi ügyet visz egyszerre, magában, hogy néha nincs is tudatában, hogy segítségre szorulna. Te segíthetnél nekem, hogy segítsünk rajta.
Ez hát a magyarázat; most újabb nyalintás a jégkockás whiskyből.
Közbeszólok: - Már megbocsáss. Amit te mondasz, az nem hogy logikátlan...
Félbeszakít: - Elveszítette az ifjúságot, és éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá!"

Popescu is érzi, hogy ez a párbeszéd enyhén színpadias és sántít, szerinte egyszerűen arról van szó, hogy a két ember, ő és a lány testileg vonzódnak egymáshoz és ezt zavarukban ideológiai mezbe öltöztetik. És mialatt Zoia következetesen játssza a szerepét és csak olykor-olykor lágyul el, a szerző mind jobban belelovalja magát a kalandba, már-már bravúrból forszírozza a dolgokat, hogy lássa, meddig mehet el az odamondogatásban, mennyit bír meg a lány iránta érzett rokonszenve.

Valahányszor kedve támad, hogy a rendszert érintő megjegyzést fogalmazzon meg, nyilvánvalóan a pártfőtitkárnak címezve, Zoia sündisznóállást vesz fel, beindulnak hatalmi reflexei és azzal vádolja partnerét, hogy olcsó győzelmet akar - rajta akarja kitölteni a képmutatók, a demagógok, a vezért körülvevő talpnyalók elleni bosszúját. Cserében mindegyre apját dicséri, aki úgymond rengeteg hátrányt és nehézséget gyűrt le s lélekben egészen fiatal maradt. Szüksége van az olyan fiatalokra, akik nem talpnyalók és helyezkedők, mint a többség, akik körülveszik. Petru Popescu éppen egy ilyen kiválasztott személyiség lenne. A kérdés: elfogadja e a felkérést?

Az író haladékot kér: még gondolkozik a dolgon. Ez elég Zoiának ahhoz, hogy győztesnek érezze magát. Tudatában van annak, hogy nagy horgot vetett be, amire nehéz nem ráharapni. Mi már tudjuk, hogy Petru Popescu végül ráharapott. A magyarázat, az indoklás, a mentegetőzés ott van a könyvben. Éppen csak hogy egyáltalán nem meggyőző módon. Mintha ennél többet nem is tudna mondani: azért történt így, mert így történt. Így hozta a sors.

Ez akár igaz is lehet. Csakhogy ennyiből még nem muszáj könyvet írni...

Illusztráció: a Scanteia 1973. augusztus 29-i számában, az első oldalon megjelent térképvázlat, rajta a tervezett délamerikai küldetés útvonalával

2009. október 24., szombat

A póttag (Petru Popescu)


2.

Elolvasván tegnapi bejegyzésemet, azon kapom magam, hogy szégyenkezem: jóformán alig beszéltem a könyvről, s máris sikerült belekötnöm! Mintha nem is felfokozott kíváncsisággal és szinte együltömben olvastam volna végig... Talán megirigyeltem Popescutól a szenzációs témát, amilyen csak ritkán adatik meg egy írónak az életben? Bizony, ez könnyen meglehet, bár a témát elirigyelni nem ugyanannyi, mint az élményt átvállalni...

Ahogy ismerem magamat, biztosan futni hagytam volna az élet felkínálta helyzetet, s vele együtt a téma is úszik (ha csak nem vagyok megáldva az intuíció és a beleérzés olyan nagy fokú érzékenységével, hogy látatlanban is képes legyek átélni mindazt, amit sose tapasztaltam...).

Petru Popescunak ölébe hullt a szerencse, és már azért is irigyelni való, hogy nem lökte el magától a kísértést. Valószínűleg nem gondolta át, hogy egy majdani regényét készül átélni, amikor engedett a pártfőtitkár lánya vonzalmának, illetve annak a vonzalomnak, ami ennek nyomán őbenne feltámadt. És az is bizonyos, hogy sokat vívódhatott, míg eldöntötte, hogy megírja annak a néhány, 1973-as nyári-koraőszi hónapnak a történetét, amelyek mélységesen befolyásolták további életsorsát.

Hogy mennyire regény és mennyire valóság a Supleantul szövege, ezt nehéz első látásra megítélni. A szerző jobban tette volna, ha teljesen átadja magát a dokumentarista műfajnak, a való- és tényszerűség szabályait betartva pedig azt tette volna a regény valódi magvává, ami az ő mélységesen sérült személyiségét - az átélt gyerekkori trauma: ikertestvérének tragikus elvesztése - a hatalomhoz szorosan kötődő nőnemű lényhez vonzotta, s ami óhatatlanul személyes tragédiáját, politikai-erkölcsi bukását okozhatta volna. De vajon ez igaz-e így? Az előzetes számítások, a történelmi tapasztalat, az események mind-mind ezt valószínűsítik. Gondolom, éppen ez a rendkívül izgalmas a Popescu helyzetében: ahhoz, hogy idejében menthesse magát, még mielőtt eltaposná a hatalom kegyetlen gépezete - amelynek kíméletlenségét csak fokozatosan, lépésről lépésre, egyik megaláztatástól a másikig tapasztalja meg -, hamarabb ki kell ugrania a száguldó vonatból, így sohase lehet eléggé és százszázalékosan biztos az immár be nem következő végkifejletben.

Megértem a Popescu dilemmáját, hogy hellyel-közzel hibrid könyvet írt: a történet azon szereplői, akik már nincsenek az élők sorában, valódi nevükön és identitásukkal szerepelnek, ám vannak olyan kulcsfigurák is, akik személyiségére következtetni lehet ugyan, de fiktív név alatt jelennek meg - vélhetően azért, hogy elkerülhetők legyenek az esetleges személyiségi perek. Ennyire konkrét és exponált közegben ez a fajta kettősség szörnyen ellentmondásosan és művileg hat, legalább is számomra, aki úgy látja, hogy ez a fajta cselekmény nem lehet az, amit a szerző formál, alakít és bonyolít, hanem csakis olyan, amely a maga történelmi hűségében adja át magát az írónak, hogy az fölfedje a történések belső rugóit, mozgató erőit.

Lássuk hát, mi történik a könyvben - és közben arra gondoljunk, hogy mi is történt a valóságban.

A regényt indító utazás során a szerző és Zoia Ceausescu ismerkedő, egymás iránti rokonszenvét kifejező párbeszéden és gondolatsoron kívül megismerkedünk egy titokzatos személlyel, aki Coman néven szerepel és szerepe végigvonul a könyv egész cselekményén. A biztonsági szolgálathoz tartozó, roma eredetű tiszt egyszerre a "fáraó" lánya mellé kirendelt csapat vezetője, később azonban úgy tűnik, teljhatalma van a pártfőtitkári élettérben is, hiszen lépten-nyomon jelen van a legbizalmasabb családi, illetve politikai csatározásokon is. Státusának tisztázatlansága, többfelé ágazó, egymásnak ellentmondó feladatkörének összemosása vázlatossá és hiteltelenné teszik alakját, pedig a történtek alakulásában több ízben is kulcsszerepet játszik.

A kezdeti idill a repülőgép földet érésével véget ér, ki-ki tovább éli a saját életét, amit az utazás megszakított. A szerzőt négy elválaszthatatlan barátja - 3 fiú és egy lány - várja a reptéren, egy lehurbolt, közösen használt Daciában s döbbenten látják, hogy az ország első emberének lánya perceken át purpárlézik barátjukkal, majd amikor végre elválnak, még egy nyugati kiadású Led Zeppelin lemezt is a fiú markába nyom.

Heves vita alakul ki szerző és barátai között amiatt, hogy utóbbiak abszurdnak tartják kettejük bármifajta közeledését, amivel Petru Popescu elvileg szintén egyetért, de képtelen uralkodni feltámadó vonzalmán és végül is úgy dönt, hogy fejest ugrik a kalandba.

Előtte azonban számbaveszi mindazokat az érveket, melyek a kapcsolat folytatása ellen szólnak. Ezek közé tartozik ikertestvérének elvesztése, amikor hetedik osztályos tanulók voltak. Akkoriban dúlt a járványos gyermekparalízis, amely ellen már létezett nyugaton oltóanyag, Romániában azonban nem ismerték el a járványt, sem az "imperialista" gyógyszer fontosságát, ezért egy időszakban sok kiskorú lett a betegség áldozata. Az író mindvégig kitartott haldokló testvére mellett és halálával teljesen összeomlott. Mivel hosszasan testvére közvetlen közelében tartózkodott, karanténba zárták, de rajta nem tört ki a betegség. Legközelebbi osztálytársai - a mostani "négyek" - szorgalmasan eljártak a földszinti panellakás ablaka alá s jelbeszéddel értekeztek vele, grimaszokkal próbálták jobb kedvre deríteni. Sajnos, ez már csak azért sem sikerült, mert testvére halálesete annyira megrontotta apja és anyja közti viszonyt, hogy hamarosan elváltak, amit Petru máig nem hevert ki. Szívében zsigeri gyűlöletet táplál mindazok iránt, akik tehettek volna azért, hogy testvére életben maradjon, ám elmulasztották megtenni kötelességüket. Gyűlölete a rendszerre is kiterjed, de ezt csak olykor-olykor hangoztatja...

Az író és társai véd- és dacszövetsége ekkor kovácsolódott össze olyannyira, hogy rendszeresen összejártak abban a lakásban, melyet Petru Popescu és Stejar nevezetű bűnügyi fényképész barátja közösen laktak, ugyanabban a házban, ahol valamikor a Popescu család a földszinten bérelt otthont, s egymás előtt nem volt semmilyen titkuk. E közösségi kohéziót látják veszélyeztetve a Zoia féle kapcsolat által Petru barátai. Miközben erről vitáznak, a tetőteraszról észreveszik, hogy a Popescuék régi lakása körül gyanús fickó ólálkodik. Petru és Stejar egy meglepetésszerűen bevetett villanófény segítségével leleplezik. Kiderül, ugyanaz a titokzatos Coman igyekezett behatolni az elhagyatott lakásba, aki a Zoia őrségét felülvigyázta, s az volt a feladata, hogy lenyomozza Petre Popescu életének és környezetének legapróbb részleteit, de bezzeg arról nem voltak adatai, hogy a család időközben felbomlott és elköltözött, Petru pedig pár emelettel feljebb lakik. A titkosrendőrségnek ez az ostoba felületessége és egyben kudarcba fúlt akciója mit sem változtat a dolgokon: a leleplezett Coman csöppnyi zavarodottság után magához tér és mint idomított kopóhoz illik, végrehajt egy másik, ugyanolyan "fontos" feladatot: átadja Petru Popescunak azt a meghívót, melyben Zoia találkára hívja az írót a Szépművészeti Múzeumba, ahol tárlatlátogatás ürügyén alkalmuk lesz "szabadon" elbeszélgetni.

A repülőtéren még úgy váltak el, hogy Zoia hangosan megjegyezte: "Előfordulhat, hogy segíteni tudok rajtad, viszont te is segíthetsz rajtam!" Az író ég a vágytól, hogy megtudhassa: ő, a kisember, miféle szolgálatokat tehet egy olyan lánynak, aki a piramis legfelső csúcsán áll? És mi lehet az, ami őreá vár mindazért, cserében?

A találkára 1973. július 2-án, délután 3.30-kor kerül sor, a bukaresti Szépművészeti Múzeumban, Giorgione 1510-ben festett Az alvó Vénusz című világhírű aktja előtt. Körül, a falakon mindenütt értékes aktképek, neves festőktől. A lány méltatlankodik: - Miért rajongott az akkori világ annyira a meztelenkedésért? Nem találod ezt szégyentelennek? Mire a fiatal író ezzel vág vissza: - A művészet nem ismeri a szégyentelenséget, ha kellően titokzatos. - Titokzatos a művészetben, vagy az életben? - kérdezi Zoia, és ezzel beindul közöttük egy láthatatlan, szavak nélküli kommunikáció.

A képen: a Ceausescu család otthon (Zoia, Elena, Nicolae és Nicu, a legkisebb fiú)