2011. december 12., hétfő

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (35): Integetők


(Most veszem észre, hogy az urszu2-ben kereken ez az 1000. bejegyzésem...)

*

Integető - terepasztalon
Ahogy az Ufó asztalánál ülünk Bakterrel, éppen a peronra látunk. Az apjával a veszteglő szerelvények körül sündörgő kissrác topogását órákon át el lehetne nézni. Némi szomorúsággal persze, hogy ez a fajta látványos rajongás a mi életünkből, ha meg is lehetett valamikor, már régen kikopott...

Egy idő után a láthatáron felbukkan egy téliesen öltözött, molett, szigorúan lépkedő fiatalasszony – talán a mama - is, és határozott mozdulattal átveszi az irányítást a srác felett. Aki megpróbál ugyan kézzel-lábbal hadakozni ez ellen, és ismét megkaparintani apja kezét, de a férfi már döngő léptekkel távolodik tőlük s eltűnik az állomási csarnokban. A szülők mintha összebeszéltek volna: semmibe véve a toporzékoló csöppséget, előre megírt forgatókönyv szerint cselekednek. A mama fiát rekcumozza, a papa meg ismét felbukkan a képben és valamit átad a mamának; elég távol ülünk tőlük, nem látjuk, hogy miről van szó – de kérdem én, mit is tud egy ilyen borús délelőttön, egy kisváros főperonján, tíz perccel egy Tusnádig közlekedő kirándulóvonat érkezése előtt egy férj/apa átadni élettársának, úgy, hogy az Ufóban ülők lássák is, meg nem is a gesztust és az átadott micsodát?

Tény, hogy a srác pillanatok alatt lecsillapodik, anyja keze után kapkod, amelyben azt a bizonyos valamit szorongatja, az anya óvná is, meg nem is a valamit, az apa nevet, reszket belé az egész tahó ember, a srác ettől nagyon meglepődik, apja felé lép, az felkapja, a levegőbe emeli, néhányszor magasba dobálja a kölykét, hozzánk is elhallatszik az elégedett visongás, aztán befut a turistavonat, a gyerek ismét lázba jön, visszafogják kíváncsiságát, nehogy baleset érje, csikorog a rövid szerelvény, a kalauz leszökken róla, mutatja a házaspárnak, hogy fel lehet szállni, nyitva az ajtó, üres a lépcső. Mire a mama fel is kapaszkodik, az ajtóból visszafordul és gyermeke után nyújtja mindkét kezét. Az apa fellódítja a kölyköt, mint egy zsákot, az rúgkapál, örvend, kurta kis kezével apját hívja, aki odalent marad és lendületes mozdulatokkal integet nekik, gyerek és anya az ajtóban, a kalauz félretessékeli az apát és fürgén fellép a hágcsóra, fütyöl s a szerelvény lassan kiúszik a képből. Az apa még integet egy darabig, majd megfordul és egyenesen az Ufó bejárata felé tart!

Máris itt van, jókora alakja szinte betölti az ajtónyílást, bejön, köszön, leül a mellettünk lévő asztalhoz, összedörzsöli a tenyerét s rendel egy kávét.
- Rövid legyen és erős...
Mondja ezt annak ellenére, hogy tudja: a kávé olyan lesz, amilyen. Ahogy éppen sikeredik. Nincsenek illúziói, de azért ő megmondta a magáét.

Bakter kíváncsiságban jobb nálam, meg is előz:
- Ha nem haragszik – fordul az éppen rágyújtó apukához –, maga miért nem utazott el a családdal?
Az apuka ránk néz, látszik, hogy gondolatban egészen másutt jár.
- Tessék? Ja úgy...
Órájára néz:
- Tíz perc múlva én is indulok... Kocsival megyek... Azt főztük ki az asszonnyal, hogy ő a lurkóval elutazik Tusnádfürdőre, mialatt én kocsival elébük vágok, s várok rájuk az állomáson... Így induláskor és érkezéskor is van, aki integessen nekik. Úgy gondolom, az a legszebb az egészben... A peronon álló várakozók sóvárgása... A gyerek még nem ült vonaton, ez az első alkalom... Korábban gyakran kijártam vele az állomásra, minden elképzelhető szerelvényt, vagont, mozdonyt megszemléltünk, megtapogattunk, de most a születésnapjára megígértük, hogy a valóságban is felszállhat a vonatra... Tudják, hogy bolondul a vasútért?
Az apuka elismerőleg csettint egyet, látszik, hogy büszke a fiára, aztán felhörpinti a „rövid és erős” feketéjét, s egy „Uraim? Volt szerencsém” köszöntéssel elhagyja az Ufót...

Bakterre nézek, aki előhúzza a gyűrött paksamétát, amit első találkozásunkkor az orrom alá dugott és megkérdezi:
- Nem jut erről eszedbe valami?
Töprengek. De mert nagyon erősen teszem, semmilyen épkézláb ötletem nincs. Feladom. De mert Bakter sincs túl beszédes kedvében, inkább csak elém tolja a kéziratot és a kinyitott oldalra mutat.

Olvasom:

Integetők

oly kevesen vagyunk integetők a peronon jól tudjuk egymást
ha nem is látunk a sínekre szakadó szürke ködben
mindenkinek jut egy kis jelzőkorong az ad ácsorgásunknak tartást
segítünk az útrakelőknek szerencsét próbálni mindörökre

mi még maradunk amíg lobog bennünk a csöndben haldokló látszat
és mindenkit elmenekítünk akiben fölszikrázik a fürge mehetnék
csóvája bennünket büntet a sors tanúit minden lombhullásnak
mikor csak az ősz ribanc álmai támadnak mint lelket a csípős verejték

egyszer tán én is felpattannék egy lépcsőre mely megkísértett
feledvén hogy a köd homálya palásttal óv míg itt vagyok
akik elmentek azóta messze járnak s vissza sose térnek
emlékük itt bolyong körül sündörgő néma láthatatlan ordasok

Bakterre nézek: hogy az ördögbe tudta ezt ilyen gyorsan és találóan előhalászniM De mielőtt magyarázkodni kezdenék, eszembe jut egy másfajta „integetés” is...

Nincsenek megjegyzések: