2009. november 30., hétfő

Skorpiók az ügycsomóban (Nicolae Balotă)


A bukaresti Contemporanul c. nagy hagyományú, még a második világháború előtti munkásmozgalmi gyökerű, hasonló nevű elméleti folyóirat utódát hosszú időn át úgy emlegették, mint a kolozsvári Korunk testvérlapját, amiben jó adag igazság van, még ha a mai „Korunk”-osok kézzel-lábbal tiltakoznának e szocialista színezetű rokonság ellen.

A 2003. áprilisi számban olvasható Nicolae Balotă irodalomtörténész és esszéíró terjedelmes dokumentum-összeállítása Scorpionii din dosare címmel (magyarul: Skorpiók az ügycsomóban), amelyben a szerző, Romániában talán az elsők között ad ízelítőt azokból a feljelentésekből és ügynöki jelentésekből, melyek az ő személyére vonatkoztak.

(Azóta megtört a jég, jókora mennyiségű személyi iratcsomó került napvilágra, illetve a nyilvánosság elé, nem egyszer inkább a szenzáció kedvéért...)

A parasztpárti érzelmű családból származó, neves román esztéta, aki mindent befogadó szellemével a magyar kultúrának is jó ismerője, 1955-ben Bukarestben élt, s egy neves ellenzéki politikus csemetéivel közösen arra készülődtek, hogy leleplező jelentést juttassanak nyugatra az emberi jogok lábbal tiprásáról a sztálini Romániában. A félig még nyers szöveget több bizalmas ismerősüknek megmutatták, előbb konzultáció végett, majd az volt a szándékuk, hogy ötven-hatvan támogató aláírást szereznek a szellemi élet megbízható jeleseitől. Szervezkedés közben úgy tapasztalták, nem túl alkalmas az idő az azonnali cselekvésre és a biztonság kedvéért megsemmisítették a dokumentumot. Ámde napok múltán, amikor az újévi ünnepekről Balotă Kolozsvárról visszautazni készül Bukarestbe, az éjszaka kellős közepén, útközben fegyveres különítmény szállítja le a vonatról, tartóztatja le, majd nyomban ezután el is ítélik államrend ellenes szervezkedés vádjával.

1956-tól a szekuritáté hírhedt fogdája után megjárja a zsilávai, a fogarasi, szamosújvári, piteşti és dési börtönöket, s elvileg 1962-ben szabadulna, de mert odabent francia nyelvleckéket tart fogolytársainak, ezt lázadó szellemű cselekedetnek tudják be és további két év kényszerlakhelyet sóznak a nyakába egy Bukarest és a Duna között elhelyezkedő, távoli községben, ahol hozzá hasonlóan tucatjával élnek a száműzöttek, köztük magyar katolikus papok is.

Nicolae Balotă akkor nekifogott megírni fogsága történetét és emlékezetének felfrissítése végett kéréssel fordult a titkosszolgálati iratok tanulmányozására alakult országos tanácshoz, bocsássa rendelkezésére a rá vonatkozó ügycsomó mind a tizenhárom vaskos kötetét. 2003-ig azonban csak azok az iratok kerültek elő, melyek a letartóztatásához vezettek, illetve a kiszabadulása utáni életébe engedtek bepillantani.

Ám ezek is elegendőek voltak ahhoz, hogy megtudja: lebukásukat annak az Anton fedőnevű személynek köszönhetik, aki legjobb ismerősükként a külföldnek szánt titkos jelentést szakmailag véleményezte, s akiről mint kiderült, mindvégig hatósági megbízással cselekedett, utazgatott ide-oda, vette fel a kapcsolatot az „összeesküvőkkel”, akik tulajdonképpen barátai voltak, ráadásul ő maga is ellenzékiként éveket ült az egyik legsúlyosabb, a szamosújvári börtönben, majd ott kellett letelepednie kényszerlakhelyen.

Balotă keserűen emlékezik vissza azokra az időkre, és mosolyog saját naivságán, miért is nem tűnt föl neki mindjárt, hogy egy ilyen múltú és komoly korlátozások közt élő ember túlságosan is szabadon jár-kel mindenfelé, és rendszerint mindenütt felbukkan, ahol ők is megfordulnak...

Ugyanakkor az is kiderül a jelentésekből, amelyek közül ő csak néhány jellemzőt idéz, hogy a titkosszolgálat, mihelyt valakire rávetette a szemét és a keze között megszorongatta, mindvégig a nagyítója alatt tartotta minden megnyilvánulását. Balotănak rá kell jönnie az iratok nyomán, hogy szinte kivétel nélkül mindenki jelentett róla: a szomszédok, a munkatársak, sőt, az a derék, jólelkű ember is, akivel egy ideig megosztotta a közösen fenntartott bérházi lakosztályt. A szolgálat mindenütt csápokkal rendelkezett: bárhová is ment Balotă, lépéseiről az illetékesek késedelem nélkül megkapták a haladéktalan tájékoztatást.

Miről vallanak ezek a jelentések? Hogy a célkeresztben lévő személy mennyire művelt, miről szeret beszélni, hogy sok könyve van, hogy kikkel találkozik, és nem sokat beszél a munkájáról, hogy miket beszélnek róla mások, ám az ilyen és ehhez hasonló jelentésekhez fűzött titkosszolgálati következtetések mindig hozzátoldanak még egy arasznyit az értelmezéshez, benne felejtenek egy-egy téves információt, a jellemzések mind tömörebbek a megfigyeltről, ezzel párhuzamosan viszont mind sarkítottabbak, eltorzulnak, gyanúból, sejtésből könyörtelen vád lesz, megbélyegzés.

A hatvanas évek végén, fiatal budapesti kritikus - akkor úgy véltem: barátom - volt egy hétig a szállóvendégem. Akkoriban építette ki kapcsolatait a romániai magyar és a román irodalom színe-javával. Azon kívül, hogy befogadtam a családba erre az időre, túl sok segítségre nem futotta főszerkesztői időmből, így nagyjából magára, illetve az őt egymás kezébe adó írókra, szerkesztőkre volt utalva. Az egyik délután Hervay Gizellához, illetve Szilágyi Domokoshoz volt hivatalos. Este hazaszólt telefonon, hogy ha tudok, menjek utána, mert egyedül már nem talál haza a sötétben. Nicolae Balotănál vendégeskedik, bemondta a lakcímet is, amit hirtelen ki kellett keresnem a Bukarest -térképünkön, mert azt a fertályt nem ismertem közelebbről.

Balotănak olvastam addig néhány tanulmányát, irodalomtörténeti elemzését, azt is tudtam, hogy a magyar irodalomban is jártas, sőt, magyarul is beszél, de amúgy nem volt hozzá szerencsém.

Fél órán át kerestem egy lehetetlenül girbegurba utcában, egyik panelházból ki, a másikba be-stílusban a megadott - inkább kódnak, mint címnek ható - lakásazonosítót, addigra teljesen besötétedett, míg végül egy régi, az ötvenes években, szovjet tervek mintájára épült négyszintes ház egyik emeletén felleltem a Balotă lakást. Vidám tekintetű, kerek koponyájú, kopasz ember nyitott ajtót, mindjárt tudta, hová tegyen, bemutatkoztunk, a nappaliba vezetett, ahol barátom jó hangulatban, az asztal mellett falatozott-illogatott a ház népével, illetve Hervayékkal. Természetesen melléjük kellett telepednem, a társaság pedig folytatta csengetésem miatt éppen félbemaradt diskurzusát... Egy óra múlva diszkréten megböktem vendégemet: ideje lelépnünk.

Nicolae Balotăt azóta se láttam. De amikor Budapesten a hetvenes évek végén kiadták Az abszurd irodalom c. könyvét, azonnal lecsaptam rá - azóta is alapműként áll az íróasztalomon a maga alapos, széleskörű kitekintésével, amelyet franciás elegancia és szellemesség old fel.

*

(Örömmel fedeztem fel a napokban az egykori Romániai Magyar Szó gyűjteményében N. B. alábbi, viszonylag friss politikai állásfoglalását közös ügyeinkben. Alkotói portréját, emberségének arcélét gazdagítja.)

Nicolae Balotă
A román-magyar megbékélés

A román-magyar, olykor viharos, sokszor feszültséges viszony történetében, e századunkban először, kormányzatunk mind belpolitikai, mind külpolitikai vonatkozásban bátor, jól átgondolt és gyümölcsöző megoldásokra vállalkozott, amelyek a valóságos megbékéléshez vezetnek. Első ízben helyettesítették határozottan a hamis kiindulópontból fakadó, áthidalhatatlan ellentmondások logikáját a közös érdekek és célok egyetlen érvényes logikájával.
Belhonilag az RMDSZ képviselőinek természetes bekapcsolása az állami képződményekbe, beépülésük a hatalom gépezetébe nem csupán fizetséget jelent e Szövetség érdemeiért az 1996. novemberi választási győzelemben. Ezáltal elismerést nyer az a szükségesség, hogy a magyarok részt vegyenek annak az országnak a fölemelkedésében, amelynek állampolgárai, s amelyben jogaik és kötelességeik azonosak a többiekével. A több mint fél századév múltán uralomra kerülő demokratikus kormányzat politikai érettsége nyilvánvalóvá tette a magyarok szakmai és politikai illetékessége szerinti részvételének szükségességét a vezetésben, mind a végrehajtó szervek minden szintjén, mind az állami közigazgatásban. Amiként egyenlőek vagyunk a törvény színe előtt, hasonló módon függetlenül etnikai hovatartozásunktól, egyenlő jogunk részt venni az ország vezetésében és ügyeinek gazdálkodásában.
Külpolitikailag az új kormányzat nem kevésbé határozott lépést tett a Bukarest és Budapest közötti régi viszályok és ellentmondások, ellenségeskedések felszámolásában, amelyek egyaránt Románia és Magyarország kárára szolgáltak. A román külügyminiszter budapesti látogatása többnek számít, mint sikeres diplomáciai lépésnek. Úgy hiszem, ez nyilvánvaló pozitív történelmi töltetű fordulat kezdete a román-magyar viszony történetében. Része egy dinamikus külpolitikának, melynek célja visszaszerezni az ország elvesztett hitelét és újjáalakítani Románia státusát a nagyvilágban.
Románia és Magyarország célkitűzései inkább egymáshoz közelítik őket, semhogy elválasztanák egymástól. Bizonyos, hogy együtt sokkal határozottabban tudunk ellenállni a közös fenyegetettségnek, mint elkülönülve. Magyarországot hatékonyabban oltalmazza a NATO ernyője, ha az egyidejűleg nyílna ki fölötte és Románia fölött. Amint azt Adrian Severin bizonyította, az egyidejű NATO-felvétel elve az azonos geostratégiai övezet országaira vonatkozóan meghatározó érv Románia fölvételére az Atlanti Szövetségbe, együtt Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal. Egyébiránt, a geopolitikai érvek és a kiegészítő gazdasági tényezők eleve egy Budapest-Bukarest tengely szükségességét nyomatékosítják. Maga a visegrádi háromszög szilárdabbá válna, ha Bukarest betagolásával négyszöggé változna. A nemrég elkészült szép autósztráda, mely Bécset (egyben az egész nyugati és közép-európai autósztráda hálózatot) egybeköti Budapesttel, új, valóban kontinentális jelentőséget nyer majd azáltal, amikor kiépül Bukarestig és onnan tovább a Balkán felé.
A román-magyar közeledést alátámasztó érvek oly kézenfekvőek, kivált a nagy európai integráció építőtelepeinek körülményei között, mely most nyílik meg földrészünk közepén és délkeleti részében, hogy meg nem értésük fölér a politikai korlátoltsággal. A román-magyar megbékélés ellenfelei, a szélsőségesek maradi, antidemokratikus, Európa-ellenes képzelgéseiket állítanák az új kormányzat politikai akaratával szemben. A Románok Nemzeti Egyszégpártja egyik vezetőjének afféle nevetséges lázálmai, miszerint "Romániát a kisebbségek vezetik", vagy hogy egy magyar konzulátus azt jelentené, hogy Románia kormánya autonomizálja Erdélyt, méltatlanok a felelős szellemiségre nézvést. E mozgalom vezetőinek törekvése, hogy aláírásokat gyűjtsenek a kolozsvári magyar konzulátus újraalakítása ellen, azokhoz a képtelen, értelmetlen nyüzsgésekhez tartoznak, amelyek egy álnemzeti politikára jellemzők, és annak a román ügynek ártanak a legtöbbet, melyet úgymond szolgálni kívánnak.
Az ellenségeskedés leggyakrabban a félelemből és a tudatlanságból fakad, leginkább az történik, hogy nem ismered azt, akit ellenségednek tartasz, mint ahogy magadat sem ismered, amikor hamis képet festesz róla. A románok és a magyarok között sok a kulturális egymásrahatás. Ezeket meg kell ismerni és ápolni kell.
Erdélyi vagyok, erdélyiek gyermeke. Egy olyan tájegyszég szülöttje, amelynek szépsége, értékrendje, jelentősége éppenséggel etnikai, nyelvi, vallási, szokási sokféleségéből és azok egymásrahatásából származik. Ismerem és becsülöm magyar egyetemi professzortársaim munkásságát, hasonlóképpen a romániai magyar írókét, évekkel ezelőtt könyvet írtam a romániai magyar írókról, mint ahogy tanulmányköteteteim jelentek meg a román írókról. A megértésnek a gyökeres, kölcsönös megismerés az alapja.
Mindannyian tudjuk, előttünk egy követendő nagy példa. Franciaország és Németország mintegy száz év leforgása alatt három véres háborút viselt egymás ellen. Minden francia és német nemzedéket 1870 és 1945 között megcsonkítottak ezek a világégések. E két ország, két nemzet megbékélése, a tény, hogy Németország Franciaország természetes szövetségese lett, az Európai Unió legszilárdabb alapja. A francia-német modell ihletül kell hogy szolgáljon számunkra a román-magyar közeledésben, a szóban forgó országok minden különbözősége ellenére.
Minekutána éveken keresztül a müncheni egyetem vagy a párizsi Sorbonne amfiteátrumaiban ott voltak előttem a francia és a német, a testvériesült hallgatók, miután hazatértem, nagy elégtételemre szolgál, hogy román hallgatóim mellől előadásaimról sohasem hiányoznak a magyarok. Az ő egyetértésükben, spontán, természetes bajtársiasságukban látom a román-magyar megbékélés jóreménységű jeleit.

(RMSZ, 1997; Szász János fordítása)

2009. november 29., vasárnap

Egy rend-es falu nemisége


Gagyi József szerint a falusi nemi kultúra az élet rendezésének szabályozója


A tegnapi blogbejegyzésben (Karakteres közösség kutatója) ismertetett, több mint 700 oldalas, 23 fejezetre tagolódó könyv nagy közönségsikerrel nemrég jelent meg a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál. Gagyi József antropológus, aki a monográfia szakszerű, székelyföldi bemutatását felvállalta, szívesen értékelte érdeklődésünkre a rendhagyó néprajzi teljesítményt.

- Mennyire alapvető problémája az emberiségnek, nevesen a falusi társadalomnak a nemiség kérdése, hogy néprajzi szempontú vizsgálata indokolt legyen?

- Az ember állandóan küzd a testével, az a gondja, miként fogalmazza meg a saját embervoltát vágyainak a szorításában, de a társadalom is ebben a küzdelemben születik meg, és alapvető probléma, hogy mikor feszíti szét a társadalom megszabta normákat, az erkölcs kereteit az, amit a vágy szabadon engedése jelent. Ahogy a szerző mondja, a paraszti nemi kultúra olyan, akár a hit. Mindenhonnan látható, megtapasztalható, közösséget mozgató, éltető, felsőrendű és mindenható erő. Ennek az elképzelésnek felel meg a könyv címe is - Amikor az ember nincs es esen a világon -, ez az erő az, ami adott helyzetekben a túlvilágra repít, ezért az erőért érdemes élni, nyomorúságot, szenvedést elviselni és ahogy az egyik adatközlő mondja, " Az emberiség is ebből származik. Ha az nem volna jó, úgy az asszonynak, mint az embernek, nem es házasodnánk essze, nem es vállalnának gyermeket, s a nyomorúságot." A nemiség, a paraszti nemi kultúra fölötte áll minden hagyományosnak nevezhető, szokásokkal szabályozott élethelyzetnek, és abból adódik, azért olyan fontos, mert az ember a világot állandóan rendezni próbálja, előreláthatóvá, biztonságosabbá akarja tenni, az éhségünk, a fáradtságunk, a bennünk genetikailag létező agresszió és nemi vágy viszont állandóan az előreláthatóság, biztonság és kiszámíthatóság ellen dolgozik.

- Mi az, ami szerinted alapmunkává avatja dr. Balázs könyvét, amely - mint tudjuk - egy tüzetes vizsgálódási sorozat sarokköve?

- Ahogy Balázs Lajos elképzelte az ő életművében ennek a helyét, a mostani könyv tulajdonképpen körbefogja az előző három könyvét a születésről, a párválasztásról-lakodalomról, és a halálról, amelyek a csúcsai az emberi életnek, a leginkább megformált, a leginkább ritualizált és ezért leginkább látható részei a társadalom életének, ám mindezek mellett, alatt, ahogy a bevezetőben írja, mint egy élő vulkán lélegzik, fortyog, feszíti az embereket, az emberi világot mindaz, ami az embernek a biológiai sajátossága, de ami pont azért mert emberi, kulturális megformáltságban létezik. A nemi kultúra csíkszentdomokosi valósága van tehát benne a könyvben, a valóságnak nem a teljesség értelmében, mert az eléggé hiú emberi ambíció volna, abban az értelemben viszont igen, hogy mindenről, ami fontos, szó esik benne, a nemi erkölcsről való etikus elképzelésekről épp úgy, mint arról, amit ő úgy nevez, hogy a nemi kultúra pragmatikája: Ez a valóság azt jelenti, hogy néprajzi módszerrel, sok éven keresztül, szakirodalomra támaszkodva, abból kiindulva gyűjtötte az anyagot és dolgozta fel. A könyv az én értelmezésemben három részre tagolódik; az első szorosabban kapcsolódik ahhoz, ami az előző könyvekben megfogalmazódott, tehát a nemi élet ciklusát veszi sorra: a gyerekkori erotikáról beszél, eljutván egészen a nemi élet alkonyáig, s minden nemzedék tevékenységét, az ezzel kapcsolatos elképzeléseit mutatja be. Azt lehet mondani, hogy ez maga egy külön könyv, ami tehát a második és harmadik részben van, az tulajdonképpen ezt írja tovább, egészíti ki, helyezi új és új megvilágításba.

- Milyen funkcionális szerepe van a könyv megállapításai szerint a mindent átható, ugyanakkor lappangva őrzött és továbbított nemiségnek a vidéki népéletben?

- Amikor az éhség és a szomjúság csillapításáról, vagy amikor az emberben lévő agresszív ösztönöknek a csillapításáról van szó a különböző játékok révén például, akkor ez is nagyon fontos és hozzájárul a rend megteremtéséhez. A nemiség ellenőrzése és így a betartandó normák, a tabuk kialakítása, ezeknek a szabályoknak a különböző helyzetekben való megjelenítése mindenképpen olyan valami, amiben a közösség a saját identitását és a saját kultúráját meg tudja fogalmazni. Éppen ez az egyik nagyon lényeges kérdése a könyvnek, hogy mennyire hatékony ma a fiatalok esetében az a normatív ellenőrző rendszer, a megváltozott körülmények miatt. Mert ami régen létezett, ahelyett a mostani fiataloknál a szexuális hagyományok átalakulása folytán a falu szempontjából egy szexuális liberalizmusnak nevezhető tevékenységek sorozata létezik s nagyon fájdalmasan figyelemre méltó, ahogy a falunak a legfontosabb erkölcsi ellenőrző erejét képviselő pap egy idő után azt mondja, hogy házasodjatok olyan ruhában, amilyen van nektek. Már nem követeli meg a fehér ruhát...

- A könyv vége felé a szerző egy eddig kevéssé ismert, a néprajz által le nem írt sajátos szokást ismertet, ami különös fénybe állítja a csíkszentdomokosi hagyományokat. Hogyan értelmezed az ún. hengergőzést?

- Domokoson ez egy természetes dolog, olyan játék, rituális tevékenység, amely nagyon régi lehet, a termékenység varázsláshoz is köze lehet és azt mondják rá a domokosiak, hogy mindenkinek szabadott "höngörészni”, persze csak a menyecskék s házasemberek lehettek ott, tehát sem leányok, sem legények. Juhnyíráskor, tavasszal történt meg, hogy Szentdomokoson a hegyoldalban, evés-ivás közben, után ez a játék szabad volt s a férfiak a menyecskéket és fordítva felkérték arra, hogy a domboldalon, egymásra fekve gurigázzanak lefelé, a borítóra is ezt emelte ki a grafikus, így könnyebben el tudjuk képzelni azokat, akik különböző pozíciókban ezt a szédítő játékot űzték. Kimondottan felnőtt játékról van szó, amit ma már nem csak ezzel az alkalommal játszanak, most már kiiránduláskor, krumpliszedéskor is űzik, s akik ezt valamilyen szempontból fontosnak tartotják, megkeresik az alkalmat, hogy máskor is, amikor férfiak-nők együtt vannak, munkán, az egésznek egy lezárásaként az evés-ivás mellé egy kellemetes rítus táruljon. A párválasztás felkérésre megy, akár a táncban, a férj nem a feleséget kéri fel, hanem a más asszonyát és fordítva, s az egyik adatközlő el is mondja az olvasó felé tekintve, hogy "egyebet nem csináltunk, csak höngörögtünk." vagyis, ne tessék rosszra gondolni, mert ha igen, az nem ott történt... “Voltak emberek, akik nagyon ügyesen hengergőztek..."

- Mi a mélyebb értelme egy faluközösségnek egy ilyen jellegű hagyományt éltetni?

- A kérdéses napon ez a játék szabad volt. A munkás hétköznapok, a harag, a közömbösség tengerében léteztek ilyen helyzetek, szigetek, s dr. Balázs Lajos korábbi rítuselemző könyveiben is tisztán körvonalazódik az, hogy milyen embertípus él Csíkszentdomokoson, kultúrájába és társadalmába ágyazva, miben különbözik másoktól, miben rendelkezik esetleges univerzális vonásokkal. Ennek a sajátos rítusnak pedig nagyon is egyértelmű üzenete van: amikor ezt a játékot játsszuk, akkor teljes értékű emberek vagyunk. Mégpedig olyan értelemben, hogy be is tartjuk a normákat, mert felöltözve vagyunk, nyilvánosan történik ez, hiszen ott van az uram, ott vannak a komák, a kománék, a falu, nem bújunk el, ugyanakkor mégis próbáljuk azokat a létező vágyainkat egy kis időre bizonyos formában kinyilvánítani, kiélni és ezzel a világunkat megfogalmazni.

- A Te szemedben milyen falunak mutatkozik be dr. Balázs Lajos vizsgálódásai nyomán Csíkszentdomokos?

- Fentemlített világnak a különböző rítusok, közös tevékenységek jelentik a szabályok betartását, s ilyen szempontból azt hiszem, Csíkszentdomokos egy "rendes" falu. A rendes szónak abban az értelmében, amit már Tamásinál is olvashattunk; nem azt jelenti föltétlenül, hogy tiszta, takaros, bár azt is jelenti, s még inkább jelenti, hogy szervezett, kiegyensúlyozott, s a kultúrának az örömet adó, játékot megadó része is pont úgy jelen van, mint az, ami a tragikumot kell hogy kiegyensúlyozza, elviselhetővé tegye. A csíkszentdomokosi nemzedékek változnak, fiatalok vannak, új elképzelések, gyakorlatok alakulnak ki, de arról, hogy a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején egy teljesértékű embereket magába foglaló falu milyen volt, hogy a rend-es emberek, a rend-es, szabályozott és élhető világ milyen volt egy csíki faluban, erről Balázs Lajos életműve számot ad és ezért érdemes olvasnunk a továbbiakban is.

*

Gagyi József 1953-ban született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanár, újságíró, társadalomkutató, majd 2002-től a Sapientia EMTE docense. Társadalomtörténetet, fogyasztói magatartást, ágazati közkapcsolatok tantárgyakat tanít. Több éve végez terepmunkát Marosvásárhely melletti településeken, a szociálantropológia kutatási módszereit használva. Vizsgálja Marosvásárhely mindennapi és ünnepi, szimbolikus térhasználatát. A népi vallásosság székelyföldi jelenségeit feltáró, társadalomtörténeti, a kulturális átalakulásokat (örökségalkotást) bemutató könyvei jelentek meg ( Jelek égen és földön, Örökített székelykapu, A krízis éve a Székelyföldön 1949, Fejezetek Románia társadalomtörténetéhez).

Illusztráció: Gagyi József

2009. november 28., szombat

Karakteres közösség kutatója


Dr. Balázs Lajos néprajzi megfigyelései szerint a székelység számos ősi mítoszt mentett át

2006 végén a Csíkszeredában élő néprajzkutató régi tartozását készült törleszteni, elsősorban saját magának: összeállította legizgalmasabbnak ígérkező, a falusi társadalom nemi kultúrájáról szóló kutatási kérdőívét, amely sokezer kérdést tartalmaz, és egyben kutatási koncepcióját is tükrözte. A nagyszabású munka időközben elkészült, s hamarosan megjelenik a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál. Erről, illetve a néprajzkutatás eredményes műveléséről, értelméről beszélgettünk el.


- Legutolsó könyvének megjelenése után azt nyilatkozta, hogy a néprajztudomány általában adós a falusiak nemi kultúrájának vizsgálatával, mert kényes, nehezen megközelíthető kérdésről van szó. Épp ezért, bár régóta foglalkoztatja a téma, nem szeretné felszínesen elnagyolni az elemzést. Most, hogy mégis pont került a munka végére, miként látja, sikerült elég mélyre ásnia?

- Jó, hogy az ásást említette, ez amolyan vesszőparipám is. Minden lehetséges alkalommal elmondom, hogy néprajzosként nem a gereblyét választom szerszámul, ahogy azt annyian teszik manapság szerte a világon, hanem az ásót. Azok példáját követem, akik e módszerre esküsznek. A gereblye szénát gyűjteni való szerszám: a felszínen található dolgok könnyű összekaparására való. A másod- és harmadkézből való tájékozódás eszköze, és nagyfokú szubjektivitást eredményez, ami a tudományosság kárára megy. Az ásó viszont tenyér- és karpróbáló, verejtékcsavaró szerszám. A mélységet tárja fel, s minél mélyebbre ás az ember egyazon a helyen, annál több meglepő, eredeti felfedezést tehet. Ezért kötöttem ki kutatóként egyetlen falunál, Csíkszentdomokosnál, s írom évtizedek óta e karakteres faluközösség egészen sajátos életrajzát, születéstől a halálig.

- Monográfiáinak melyek voltak a meglepő felfedezései? Vegyük őket sorra...

- Kutatásaim során döbbentem rá mindinkább arra, hogy a székelység, amelyet korábban nem tekintettem külön entitásnak és sokáig iritált a “külön székely, külön magyar” distinkció, bizonyos értelemben szokásvilágában olyan sajátos mítoszokat őriz és mentett át igen korai, homályba vesző ősidőkből, amelyek ilyen formában sehol nem találhatók meg a magyarság által lakott területeken. Magyarán, Csíkszentdomokoson olyan szokásokra emlékeznek, amilyenekre másutt már nem, vagy csak nagyon halványan.

- Például?

- A gyermekáldással kapcsolatos szokás e községben a beavatás, ami nem azonos a keresztelővel, amely általánosan elterjedt a kereszténységben. Olyan rítus ez, amit a keresztény szertartástól függetlenül, nem is a templomban, hanem az útszéli keresztfák egyikénél hajt végre az anya, kötelező módon tanú jelenlétében. Magam is többször láttam, sőt le is fényképeztem. Az anya gyermekével háromszor megkerüli a keresztfát, elmondja a három főimádságot és hazamegy. A szakirodalom említi, hogy az európai kereszténység előtti időkben az istenhez vezető kapcsolat vertikális, közvetlen volt, az áhitat nem templomokban, hanem kultikus helyeken - fák, források, kövek közelében - zajlott. Számomra a mítosz azt jelenti, hogy egy bizonyos rítus sokkal fontosabb minden másnál. Ilyen értelemben Szentdomokoson mind a születő, mind az életből távozó beavatásánál nincsen fontosabb életmozzanat, amelyeket kultikus helyszíneken bonyolítanak le. Úgy tűnik, a korabeli templomállító rendeletek nem elégítették ki minden közösségünk igényeit, ezért itt visszatértek a keresztfákhoz, egy korábbi szokásrendhez. Csíkszentdomokoson például ma is művelik, másutt viszont már nem. Mindez menet közben világosodott meg bennem, s a felismerés indokolta, hogy ugyanott folytassam az ásást, ahol elkezdtem.

- Ez az a bizonyos másság, amit a székelységről szólva menet közben felismert?

- Igen. Az életünk legfontosabb mozzanataival kapcsolatos rítusokkal mások nem tudnak előállni. Ez azt is jelenti, hogy volt sajátos beavatási, házasságkötési és halottgondozói szertartásunk. Ilyen szokás például a bekontyolás, mely egy lakodalomban betétátmenet, éjfélkor kerít rá sort a leányos ház küldöttsége, ez tulajdonképpen a fiatal asszony beavatása. De mifelénk él még lányszöktetés, amely szintén egy ősi praktika, s ellentmond a keresztény szokásoknak, a lányos rokonság igyekszik is minden lehető módon meghiúsítani az ilyen házasságot. Igen ám, de ha a szöktetőknek még időben sikerül bekontyolni az ellopott menyasszonyt, akkor az előtt mindenki kénytelen fejet hajtani, s a mégoly "nemszeretem" házasságot is elismerni. Ez azt jelentheti, hogy a bekontyolás is amolyan mindent felülíró székely mítosz.

- Milyen nóvumot hoz készülő, megjelenés előtt álló könyve?

- Korábbi vizsgálódásaim során mindegyre űröket éreztem a tanulmányozott három nagy sorsforduló: születés - házassági beavatás - halál között. Éreztem, hogy léteznie kell egy részben spirituális, részben pszichikai-társadalmi érdeket befogó belső erőnek, amely mozgásba hozza külön-külön, de egészében is az emberi létet. Ez pedig a nemiség: a szerelem, a nemi vágy. Ehhez dolgoztam ki 23 tematikai egységet, ezen belül több mint kétszáz alegységet, több mint húszezer kérdéssel, a gyermekkori szexualitástól, a nemi élet felfedezésén át a nemi vágy alkonyáig terjedően. Mindez egy titkolózó, nehezen megközelíthető kultúra, a félelem és a szégyen paplana alatt viszont állandó zajlásban, alakulásban van az egész. Nem beszélnek róla, mintha nem is létezne, közben minden lényegeset tudnak róla és állandóan átjárja a rejtett gondolataikat. A kérdőívre adott válaszok, elbeszélések nyomán kibontakozó belső, rejtett paraszti világ egyik érdekessége, az akár csíkszentdomokosi sajátosságnak is nevezhető hengergőzés, amit valamikor a tavaszi juhnyíráskor űztek, de most már gyakrabban használt kikapcsolódás a házas férfiak és asszonyok között. Akár szexorgiának is nevezhetjük. A férfiak felmennek a hegyre juhot nyírni, majd mikor befejezték, megjelennek az asszonyok, étellel-itallal, s mikor a jókedv magasra hágott, mindenki párt választ a hengergőzéshez - férj sose választja a saját feleségét! -, majd egymáshoz bújva, összefogózva lebucskáznak a lejtős domboldalon, s amíg leérnek, minden szabadosságot megengednek maguknak. Számosan akár a következő találkát is megbeszélik ezalatt... Karneváli helyzet alakul így ki, amelyben minden megengedett, bár így is szigorúak a szabályok: a résztvevő kötelezően házasember és juhosgazda kell hogy legyen. Mondanom sem kell: nem egy ember csak azért vásárol néhány juhot, hogy bekerülhessen a "klubba"...

*

Dr. Balázs Lajos (1939, Bukarest) tanár, néprajzkutató.
Középiskolai tanulmányai után (1956, Csíkszereda) a Bukaresti Tudományegyetem bölcsészkarán végez, a román nyelv és irodalom szakon (1965). Doktori címét 1976-ban szerezte meg néprajzból, a székely falusi lakodalomról készített dolgozatával. Egyebek között volt tanár, iskolaigazgató, művelődési felügyelő. Jelenleg egyetemi docens a Sapientia-EMTE csíkszeredai részlegén, kari kancellár. Négy évtizednyi kitartó kutatásának eredményeit néprajzi monográfiákban (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. - 1994, Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. - 1995, Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. - 1999, A vágy rítusai - rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről - 2006), illetőleg több tucat szaktanulmányban, szakcikkben tárta a nagyközönség elé. Megjelenés előtt áll legújabb monográfiája, amely a székely paraszti társadalom nemi kultúrájába enged mélyreható betekintést. A Román Tudományos Akadémia választott tagja, ugyanakkor tagja az Erdélyi Múzeum Egyesületnek, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia Kültestületi Tagja. Díjai közül a jelentősebbek: A Magyar Kultúra Lovagja , Budapest (2000); Ezüstgyopár Díj, Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (2000); Ortutay Díj A néprajztudományért, Budapest (2000).

Megjelent 2009. április 17-én, az ÚMSZ Színkép mellékletében

2009. november 27., péntek

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (47)


Az angol munkáspárt egyik vezető alakjának nyilatkozata
1928 június

Magyarországról és a trianoni szerződésről Commander Kensworthy igy gondolkodik:
- A magyar Európának talán a legbüszkébb népe. Magyarországon még mindig a feudális-arisztokrata hagyományok uralkodnak. Magyarország e kormányzati módszerek egyetlen menedékhelye… A békekötés még kegyetlenebbül és rosszabbul intézte el Magyarországot, mint Németországot! Az ország legszebb részei, amelyeket közel kétmillió magyar lakott, cseh, román és szerb uralom alá kerültek. Magyarország számára bizonyára a legnagyobb megalázás Erdély elveszte. A németek lenézése a lengyelek iránt semmi ahhoz a megvetéshez képest, amelyet a harcias, arisztokratikus és büszke magyar érez Romániával szemben.

- A román közigazgatás Erdélyben eddig haszontalannak, kegyetlennek és bosszuállónak bizonyult. Erdélyben tehát és kisebb mértékben a többi Magyarországtól elszakitott területeken, amelyek Románia és Csehszlovákia ölébe hullottak, irredenta mozgalom fejlődött ki. Amig a jelenlegi határok fönnállanak, ezek a mozgalmak mindig és folytonosan surlódásokra és izgalmakra fognak okot adni. A magyar parasztok és birtokosok, akiknek tulajdonát elkonfiskálták, teljes joggal fordultak 1927-ben a Népszövetséghez, hogy vegyes döntőbiróságot küldjön ki. Amikor az ügy végre a Népszövetség birósága elé került, a román kormány egyszerüen visszahivta képviselőjét; vonakodott a döntést elismerni, szembeszállt tehát a Népszövetséggel.

- A nagyhatalmak eddig megakadályozták, hogy Magyarországon a királykérdés napirendre kerüljön. Amint a külső befolyás gyöngül, kétségtelenül szóbakerül a Habsburg-restauráció. Egy valóban végrehajtott restauráció casus belli-t jelenthet az öreg monarchia utódállamainak, az ugynevezett kisántántnak! A kisántántnak tulajdonképen nincs más föladata, mint hogy a trianoni szerződés sértetlenségét megőrizze. Ha Európában az általános béke föntartható lesz, ugy kilátás van arra, hogy békés uton kiigazitsák Magyarország határait. Ezt a nézetemet különben maga Masaryk, Csehszlovákia elnöke is osztja "Az uj Európa" cimü könyvében.
- Ha mégis ugy fordul, hogy a magyar határsérelmeket nem méltányolják, ugy Magyarország, amint ujra elég erős lesz, akár szövetségesekkel, akár azok nélkül, meg fogja kisérelni, hogy erőszakkal szerezze vissza elvesztett területeit. Magyarország egészen biztosan meg fogja kisérelni, amint arra alkalom kinálkozik, ha példának okáért Franciaország és Olaszország, vagy Franciaország és Németország, vagy Jugoszlávia és Olaszország, vagy Románia és Oroszország között (nem győzöm ugyanis hangsulyozni, hogy Besszarábiának Romániába való bekebelezése jelenleg a legnagyobb veszedelme az európai békének!) háboru üt ki, hogy fegyverrel szerezzen érvényt annak, amit békésen el nem érhetett.

- Az újonnan alakult német, osztrák, magyar vagy orosz iga alól fölszabaditott államok még harciasabbak, nacionalistábbak és önzőbbek mint azok a nagy országok, amelyekből lecsatoltattak. A régi osztrák-magyar monarchiának mindenesetre volt némely jó tulajdonsága. Távoli területeket fogott össze, igen különböző népességgel, egyetlen államalakulatban, amelynek egyes részei között azonban teljes kereskedelmi és mozgási szabadság uralkodott. Ma mesterséges vámhatárok vannak Magyarország és Ausztria között, ezek és Csehszlovákia között és azon egykori magyar és osztrák területek között, amelyek most Jugoszláviához tartoznak. És vidáman folyik tovább a régi játék szövetségekkel, ellenszövetségekkel, ántántokkal és kisántántokkal, titkos diplomáciával, az erők kiegyensulyozásával, kémkedéssel és - háborus készülődéssel.

- Elszegényedett nemzetek, amelyek kölcsönök után futkosnak és adósságaikat megfizetni képtelenek, amelyek mértéktelenül tuladóztatják magukat, elkeseredettek, gyanakvók és gyülölködők, hadsereget, flottát és röpülőtábort tartanak, amelyek költségei persze messze fölülhaladják anyagi erejüket. Mindezt éppen ugy, mint a nemzeti kisebbségek elnyomását és a vallásüldözéseket, a reakció általános bestialitását nagyon jó látja és figyeli - Amerika. Az európai nacionalizmus üzelmeitől és üzleteitől megundorodva. Amerika a hadiadósságok megfizetését követeli, már csak azért is, hogy az állami háztartás fölöslegeit az országok ne fordithassák uj fegyverkezésre.


A finnek legutolsó regőasszonya mondott verses áldást Magyarországra
1928 június

A finnek legutolsó regősasszonya mondott verses áldást Magyarországra a vasárnapi finnugor kongresszuson. A finn-ugor közmüvelődési kongresszus több mint 800 finn és eszt vendég részvételével vasárnap délelőtt tartotta a megnyitóülését a Tudományos Akadémia nagytermében.

A finn és eszt képviselők nemzeti képviseletükben jelentek meg. Gróf Teleki Pál megnyitóbeszéde után Klebelsberg kultuszminiszter a kormány nevében üdvözölte a kongresszust. Pesenen, a finn delegáció vezetője finn és magyar nyelven mondott beszédet, majd Pats Konstantin volt eszt államfő kijelentette, hogy az esztek tudják, hogy Magyarországot a hálátlan Európa darabokra szaggatta, de remélik, hogy Magyarország rövidesen ujra keblére ölelheti minden elszakított gyermekét.

Scktölö volt finn közigazgatásügyi miniszter és Steffer Károly eszt képviselő üdvözlőbeszéde után egy finn nemzeti képviseletbe öltözött töpörödött öregasszony, a finnek egyik legutolsó regőse lépett elő és verset rögtönzött, amelyben áldást kér a finn testvéreire, a magyarokra. Délután a margitszigeti sportpályán 2000 dalos énekelte el a finn és eszt nemzeti himnuszt, az Alsószigeten pedig nemzeti táncokat mutattak be.


Bratianu lemond és Stirbey herceg lesz az uj miniszterelnök
1928 július

Párisból jelentik: A francia külügyminisztériumhoz érkezett bukaresti jelentések szerint a legközelebbi napokban számolni kell a bukaresti kormány lemondásával. Az uj kormány feje Stirbey herceg lesz, aki Jonel Bratinaut megelőzően volt miniszterelnök és aki Bratianu első parancszavára visszalépett kormányával. Stirbey tudvalevően Bratianu sógora, megbizatása csak ideiglenes lesz és csak arra szól, hogy uj választásokat tartson, amelyekről az ellenzék nem mondhatja, hogy az eredményt Bratianuék meghamisitották.


Képmagyarázat: Konstantin Pats, Észtország volt államfője

2009. november 26., csütörtök

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (11)


Alekszandr Szolzsenyicin egyidős a forradalommal. Ez az akár jelképesnek tekinthető életkezdés ha nem is predesztinálja, de feljogosítja arra, hogy mindenre elszánt lelkiismerete és bírálója legyen. A Nobel-díjas író tekervényes, sok megpróbáltatással kirakott életútja során a totális tagadásig jut.

1945-ben tüzérhadnagyként azért tartóztatják le, mert egy (elfogott) magánlevélben barátjának Sztálint bíráló sorokat vetett papírra. Nyolc évi raboskodás következik, majd kazahsztáni számüzetés. Ezalatt rákbeteg lesz, kórházban kezelik. A Gulágok világát bemutató, világhíressé váló kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját Nyikita Hruscsov legfelső engedélyével közli a szovjet irodalmi sajtó. Ekkor 1962-őt írunk. Hruscsovnak jól jön ez a könyv ahhoz, hogy igazolhassa a Sztálin deheroizálására tett addigi lépéseit. A rendszer mindenért Sztálint tette felelőssé, de a Gulágok maradtak...

De azért a Nobel-díj már sok volt, még ha csak az Iván Gyenyiszovicsért is kapta... Szolzsenyicin nem mert kiutazni, hogy átvegye. Félt, hogy nem engedik haza. A külföldi propaganda persze, jól meglovagolta az egész kérdéskört...

Amikor aztán Szolzsenyicin újabb művei (Rákosztály, Gulág szigetcsoport) megszülettek s sorra jelentek meg külföldön, nyilvánvalóvá vált: az író nem túlkapásokat bírált bennük, hanem az egész rendszert. Azt bizonyította, hogy az átnevelő táborok eszméje már Lenin, Trockij és Dzserdzsinszkij terveiben megszületett mint a megsemmisítendő osztályelemek elleni harc hatékony eszköze. Különösen a Gulág szigetcsoport e posztulátumnak a nagyszabású bizonyítása. Talán már nem is irodalom, hanem azon túlmutató, monumentális adatbázis, egy olyan Jelentés, amit nem lehet semmilyen művészet átlényegítő, szublimáló palástja alá rejteni.

Szolzsenyicin, aki a totális bírálatot jelentette a Szovjetunió számára - miközben keresve se lehetett volna oroszabb oroszt találni az országban a Nobel-díjas, sokszorosan meghurcolt írónál - szinte törvényszerűen lett kegyvesztett és száműzött: az amerikai Vermontban telepedett meg, s onnan küldte időnként haza látleleteit a felbomló haza állapotáról. Elutasít mindenfajta erőszakot, még ha forradalmi hevületből is történne az, s a tolsztoji hagyományokhoz visszanyúlva, az erkölcs világmegváltó erejét hangsúlyozza.

Az elmúlt napokban, annyi évtized után magam is visszatértem a "szolzsenyicini" gyökerekhez: az Iván Gyenyiszovicshoz, A krecsetovszkai állomáson történt-hez, a Matrjona házához, Az ügy érdekében-hez... Az írónak azokhoz az elbeszéléseihez, melyek a sokat ünnepelt kisregény farvizén maguk is nyilvánosságra kerülhettek. Mint a nagyközönség egyik alázatos tagja, jóformán csak ezt láthattuk az íróból s valami olyan erőteljes vágy áradt belőlük a szabad élet és az értelmes emberi lét felé, ami csak sokat szenvedett, megfélemlíteni próbált, ám törhetetlen ember sajátja. Talán mégis van valami igazság Lukács György ama megállapításában, hogy az Iván Gyenyiszovics egy napja a szocialista realizmus igazi mintapéldánya? Hiszen a Szolzsenyicin-féle elbeszélésekben (lásd: Húsvéti körmenet, Európa, 1994) minden együtt van: a gyanakvás légköre, a visszaélések, a rendszer bírálata, de a háttérben valahogy mindig felsüt a nap; hol erősebben, hol gyengébben, de feltétlenül és kikerülhetetlenül. Az élet, a szépség, a remény himnusza valamennyi. Ez az, ami ha főbe is vágja az embert, végül csak segít neki a feltápászkodásban.

Az is igaz, hogy ez még "csak" irodalom. Amely hat, de nem győz meg sokakat arról, hogy gyökeres változtatásra van szükség. Hogy Oroszhonnak meg kell találnia a huszadik század elején elveszített iránytűjét. Hogy pontosan mikor és hol veszett el, ki látta utoljára, erről még sokat fognak vitázni a jelek szerint. Szolzsenyicin is csak addig volt képes eljutni, hogy figyelmeztetett: a glasznoszty maga, bármilyen határozottan és erőteljesen haladna előre - mint vajban a kés -, csak arra jó, hogy az összeomlani készülő betonépítmény romjai agyonütéssel veszélyeztessék az emberiséget. A széthullás, a szétfejlődés csak a térség nacionalizmusait korbácsolja fel, az eddigi látszategyetértés egy pillanat alatt elillan, s maradnak a viszály, az elégtételért lihegő bosszúállás szellemei.

1966 áprilisában, az akkori húsvét első napján kelt írói "fotográfiája" az önmaga létéből kifordult, elfajzott, lealjasított körmenetről ennek az összeomlásnak a víziószerű előrevetítése:

"Nincsenek imádkozók, viszont egyszerre meglódul a pityókás népség! Ahogy a raktár betört ajtaján nyomakszanak befelé, nekiütközve a kő keretnek, hogy mielőbb megkaparinthassák a zsákmányt, lökdösődnek, tolakszanak az áradás örvényeiben a lányok-legények - de miért? Maguk se tudják. Hogy megbámulják a papok hókuszpókuszait? Vagy csak az a dolguk, hogy tolakodjanak?
Körmenet imádkozók nélkül! Körmenet keresztet vetők nélkül! Körmenet sapkában, cigarettával, táskarádióval a nyakban - ennek a publikumnak, de legalább az első soroknak is feltétlenül rajta kell lenniük a képen.
Így lesz teljes!
Az oldalt álló öregasszonyok keresztet vetnek, s azt mondja egyik a másiknak:
— Az idén jó, nincsenek fuligánok. Ni, mennyi a rendőr...
Hát erről van szó! Az idei jó év!

Mi lesz ezekből a milliókból, akiket mi nemzettünk, mi neveltünk, s akik a nép zömét teszik ki? Mire jók a gondolkodó elmék felvilágosult erőfeszítései és reményteljes jóslatai? Mi jót várhatunk a jövőtől?
Csakugyan: majd egyszer megfordulnak, és mindnyájunkat eltaposnak.
Azt is, aki ránk uszította őket." (Húsvéti körmenet)

Hiába az író minden erőfeszítése, viszonylag hosszúra nyúlt élete, tisztánlátása, kritikai hitele, Szolzsenyicin sem tudta megváltani elveszettnek látszó világát. Haláláig, amit végül is elfogadott és várt (a Spiegel készített vele utoljára interjút, s amikor a riporterek további hosszú alkotó éveket kívántak, így tiltakozott: "Nem... Ennyi elég volt..."), többször is kénytelen volt átélni a paradoxont: a Gazda halott ugyan, de csontkeze, szelleme nem ereszt...

Csíkszereda, 2009. novemberében

Illusztráció: Szolzsenyicin egy vasútállomáson (Wikipedia)

2009. november 25., szerda

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (10)


Bizony, halott... Már 1953 óta...

De még 1988-ban sem tiszta, a peresztrojka diadalmas előretörésének korszakában sem, hogy mi lesz az örökséggel. Reform menti meg a szocializmus ügyét vagy a végső leszámolás, a beismerés, hogy vakvágányra szaladt a szerelvény?

Mihail Gorbacsov, a ma is ünnepelt és elismert nagy rendszerváltó, a katalizátor a nyolcvanas évek végén mondhatni fáradhatatlanul igyekezett a zűrzavarba süllyedt szovjet életforma minden területén átlátható rendet teremteni. Egymást érték a megbeszélések, parttalannak tetsző, nyílt és szabad viták, a puskaporos hangulatú értekezletek, amelyeken a párt- és állami vezetők, nem egyszer maga Gorbacsov elvtárs asszisztált és adta meg az alaphangot, szította a vita parazsát.

1988. június 28-július 1 között a szovjet kommunista párt 19. országos pártértekezletét tartotta, amely a kongresszusoktól eltérően tisztázó munkaülésnek bizonyult a szovjet társadalmat érintő legfontosabb kérdésekről. A vitán felszólaló szovjet alkotók állásfoglalásaiból a Szovjet Irodalom c. folyóirat 1988/11. száma válogatást közöl, amelyből kiolvasható, hogy mennyire érett meg az őszinte és teljeskörű szembenézésre a lenini-sztálini időkkel a szovjet közvélemény, illetve az ideológia hangadói.

Az első benyomásom mindjárt az, hogy a nagy keleti birodalomban még a építmény renoválása folyik, méghozzá nagy erőkkel, s a novemberi évfordulóra készített lapszám egyrészt még Lenin alakját, szóhasználatát, a lenini szófordulatok szintaxisát idéző és elemző tanulmányokból áll - bár ezek között nóvumnak számít, hogy éppen Buharin addig mellőzött emlékirataiból idézik föl Vlagyimir Iljics, majd Majakovszkij alakját és jelentőségét -, másrészt a pártértekezleten elhangzott hozzászólások közlésével a lap utat tört a további tisztázó vitákhoz.

(Hogy mennyire élnek vele a résztvevők, az egy teljesen más kérdés.)

Vlagyimir Karpov (a szovjet írószövetség akkori vezetőségének első titkára) veszi számba a szellemi nyitást jelentő művek egész sorát, amelyeket úgy értékel, hogy előörsei a mostani tisztázó vitáknak. Határozottan elégedetlen a kritikával, amely szerinte túlfontoskodja szerepét, lovak elé fogva a szekeret és zűrzavart, a rágalmazás légkörét bátorító gesztusaival a letűnt időket hozza vissza.

"A forradalom után a különböző fogyatékosságokat éveken át a kapitalizmus csökevényeivel, a múlt örökségével magyaráztuk. Most rádöbbentünk, hogy saját csökevényeink is vannak szép számmal; egy részük - az intrikák, a feljelentések, a rágalmazás, a hazugság - a sztálini évekből maradt ránk. Abban az időben sok mindent azért írtak le, hogy megsemmisítsenek többnyire becsületes, annak az időnek a hangadóival és talpnyalóival szemben védekezni képtelen embereket. Amikor a mostani rosszindulatú, minden érvelést nélkülöző epés cikkeket olvasom, ugyanezt a besúgó, rágalmazó hangnemet érzem, a szándék ugyanaz: kompromitálni, „megsemmisíteni" az embert. (Taps.) E cikkekből szinte teljesen hiányzik az irodalmi elemzés, hiányoznak az érvek, szerzőik minden erőfeszítése arra irányul, hogy embereket politikailag kompromittáljanak, címkéket aggassanak rájuk. És ha meg is tudjuk érteni e fogyatékosság hordozóit - mert így nevelték őket, s a lelkük mélyéig ilyenné váltak -, semmiképpen nem érthetjük meg a szerkesztőségeket, amelyek jóváhagyásával ez a már a mi időnkből visszamaradt, ezerszer elátkozott csökevény helyet kap a sajtóban. (Taps.)..."

A lapok, szerkesztőségek szerepe egyik fő motívumként a továbbiakban is fel-felbukkan más hozzászólásokban is.

Mihail Uljanov (oroszországi színművészeti szövetség vezetőségének elnöke; - azért vezetőségekből és szakmai fórumokból nem volt hiány a szovjeteknél!) a szovjet irodalom iránt támasztott eszmények és elvárások kritikájával áll elő az értekezleten:

"...Bár kérve kértük önmagunktól, hogy az eszmeiséget művészi szinten fejezzük ki az életben, ott mégis az időszerűséget tartották inkább érdemnek. Kit érdekelt a művészet, ha az időszerűt oly nagyra becsülték, hogy kitüntetést adtak érte, az ember pedig gyönge volt, és beleegyezett. Természetesen, voltak mélyenszántó, tehetséges alkotások is, nem ezekről beszélek. Ezek igen nehezen törtek maguknak utat... Vajon, a legutóbbi években előfordult-e valamikor az, hogy mindenki tiltakozott volna, mindent elemzésnek vetett volna alá s a kivezető utat kereste volna abból a zsákutcából, amelybe a személyi kultusz politikája és a pangás politikája juttatott bennünket?... Akkoriban látszólag minden világos volt: ez a nép ellensége, ez az ország hőse, ez kulák, ez aktivista, ez fehér, ez vörös. Minden világos. Most próbáljon meg az ember eligazodni: ki a „fehér", ki a „vörös". Bonyolult dolog ez. (Taps.) Szokatlan időket élünk, ami sok embert megijeszt. Vannak zavartak, vannak haragosak, vannak olyanok, akik arra várnak, hogy eljöjjön az ő órájuk, amikor odacsaphatnak a népnek, amelynek módfelett kinyílt a szája. Reményt keltő és nehéz helyzetben vagyunk ma."

A szónokkal az értekezleten Mihail Gorbacsov pártfőtitkár nyílt párbeszédet folytatott a felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Nem dorongolta le a hozzászólót, de úgy vezette a beszélgetést, hogy a szónokiasságtól eljussanak a valódi elemzésig. Uljanovnak még egy, a végére tartogatott megállapítását érdemes idézni:

"A személyi kultuszról nem lehet nyugodtan beszélni. A nép hitt Hruscsovnak, az ötvenes-hatvanas évek enyhülésének, aztán pedig újra visszavetette a brazsnyevi pangás, a korrupció, a rendszeres vesztegetések, a tudatlanság meg az általános elvadulás, ami a szégyenletes kitüntetősdiben fejeződött ki, nos a nép legyintett, és mindenfélével foglalkozott, csakhogy lekösse magát. Ezekben az években öltött hatalmas méreteket az alkoholizmus, amelyet ráadásul még mindenféleképp ösztönöztek is. Mi jöhet hát a harmadik csalódás után, ha nem nyerjük meg ezt a nehéz csatát? Gyermekeink, unokáink, dédunokáink sohasem bocsátanak meg nekünk. Nem akarom, hogy valamikor keserűen és félelmetesen így ítéljenek rólunk Lenin szavaival: A forradalmi háborúról mondott forradalmi frázis tönkretette a forradalmat. (Taps.)"

Jurij Bondarevet (az orosz írószövetség vezetőségének első helyettese) azért nem idézem, mert bár értem aggodalmát, hogy a nagy tisztogatás közben a fürdővízzel együtt repül a csecsemő is, de állásfoglalásának általános hangvétele a tabuk oldalára áll, konzervatívan őrizni kívánja a tipikus szovjet értékeket a modernizmussal szemben. Nem kínál megoldást, előrelépést, a kritikus hangokkal hadakozik.

Genrih Borovik (a Szovjet Béketanács elnöke, drámaíró) általános ideológiai kérdésekben helyenként fején találta a szöget, mint pl. itt:

"A nyilvánosság segít nekünk abban, hogy leckéket vegyünk a saját történelmünkből, többek között propagandánk történetéből is. Arra gondolok, hogy propagandánk hajlamos a hisztériára. Hisztérikusan dicsértük a kukoricát, aztán ugyanolyan hisztérikusan szidtuk. Hisztérikusan becsméreltük az építészeti díszítőelemeket, aztán ugyanolyan energikusan kritizáltuk a jellegtelen, arc nélküli házakat. Próbáljunk meg higgadtan eligazodni azon, mikor élt át a nép történelmünk során tragédiákat, mikor volt a történelmünk hősies, és mikor fulladt bohózatba. Tanuljunk. Én úgy vélem, a hisztéria és a gyűlölet nem illenek az átalakításhoz, nem jellemzőek rá. Nem illik hozzá a „nem vagyok illetékes a dologban"-álláspont, a butaság, sőt a vak hit sem... Nálunk sokan képesek nagyon gyorsan alkalmazkodni bármilyen változáshoz, és nagyon gyakran névbitorló módon az átalakítás szerzőinek, hű támogatóinak, harcosainak mondják magukat. Vannak az átalakításnak ilyen önjelölt élharcosai balról is, jobbról is..."

Grigorij Baklanov (a Znamja főszerkesztője, prózaíró) a sajtó nevében veszi fel a vitabeli kesztyűt és a nyilvánosság szentsége, mindenhatósága mellett kardoskodik:

" Az emberek történelmük során sokszor harcoltak olyan energiával és szenvedéllyel az elnyomatásukért, ahogy csak a szabadságért szabadott volna küzdeniük. Amikor a harminchetes perek folytak az Oszlopcsarnokban, és az emberek plakátokkal felvonulva, követelték a kivégzéseket, még nem gyanították, hogy hamarosan velük is ugyanígy fognak elbánni. Aki ma a nyilvánosság ellen harcol, az a rabságáért küzd. Amikor majd beszélni akar, nem fog szót kapni. Miféle szocializmus volna ez nyilvánosság nélkül? A némák szocializmusa? Nos, elvtársak, ha már ittunk egy kortyot a szabadságból, mindjárt félre is nyeltünk? Már köhögünk? (Mozgolódás a teremben.)"

A szovjet rendszer nehézkességét teszi felelőssé azért, hogy az idejében megszületett tisztázó alkotások csak sokat késve juthattak el az olvasókhoz, felszólalását többször is kíséri morgás, zaj, egyet nem értés zsivaja:

"... Alekszandr Tvardovszkij nem érte meg poémája megjelenését. Bek, akinek a regényét most nyomtattuk ki, és aki mindenkinél mélyrehatóbban beszélt az adminisztratív rendszer lényegéről, meghalt, mielőtt műve megjelent volna. Szuszlov megígérte Grosszmannak, hogy regényét kétszáz év múlva sem fogják kiadni. Most megjelent. Mindhárman rákban haltak meg, és a rák gyors lefolyású volt. Az orvosok megmagyarázhatják önöknek, mi okozza a gyors lefolyású rákot. Bulgakov sorsát ismerik. Irodalmunk nem torzult el annyira, mint amilyennek bemutatni igyekeznek. Irodalmunk méltó a tiszteletre."

Borisz Oljnik (a szovjet és az ukrán írószövetség vezetőségének titkára) maga is Állami- és Sevcsenko-díjas költőként, sürgeti a mindenfajta kultusszal való végleges leszámolást:

"Épp a feledékenység talaján üti fel fejét a dudva, s a burjánzó gaz között észrevétlenül kisarjadhatnak egy új kultusz mérgező hajtásai. Hogy ez soha többé ne ismétlődjék meg, kérnem és javasolnom kell: adják ki végre a sötét időkről szóló „Fehér könyvet", amely gyorsírói pontossággal nemcsak Sztálint leplezné le, hanem azt is tisztázná, milyen mértékben bűnösek környezetének egyes tagjai. Nemcsak az áldozatokat kellene nevükön nevezni, hanem azokat is, akik a törvénytelenségeket kiagyalták és végrehajtották. (Taps.) Mivel köztársaságunkban az üldöztetések már 1937 előtt elkezdődtek, nyilvánosságra kell hozni az 1933-as éhínség okait is, amelynek során ukránok milliói vesztették életüket. Nevezzék meg, kiknek a bűnei miatt következett be ez a tragédia. (Taps.)... Végezetül leplezzék le név szerint a hóhéroknak „anyagot" szállító besúgókat. Ha ezeket a neveket felfedik, megelőző csapást mérünk azokra is, akik az ilyenféle piszkos munkára ma még csak készülődnek. (Taps.)"

Így állunk tehát 1988-ban, amikor egymás után jelennek meg a már emlegetett, késleltetett, ám hatásukban mégis korszakalkotó művek: a Pantha Rhei, Az Arbat gyermekei, a Fehérruhások, a Tűz van! (Valentyin Raszputyin), a Vesztőhely (Csingiz Ajtmatov) és a többi.

Ám ez az a pillanat, amikor még csak vermonti remeteségéből, de az oroszországi valóságot mindig összevont, éles szemmel figyelő Szolzsenyicin is gyakran megszólal. Őszerinte a glasznoszty csak porhintés, a szovjet rendszert nem lehet helyrehozni, kiigazítani...

Illusztráció: Plakátterv 1919-ből (Vörös villám. Ignatyij Nivinszkij munkája. Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/11. sz.)