2009. május 31., vasárnap

Kölcsönsorok 2/1.


Másfél-két éve dédelgetem a gondolatot, hogy ne álljak le a román irodalom tolmácsolá-
sában, már csak azért sem, mert a gyér, de annál tartalmasabb jelzések szerint nem haszontalan ez a munka, még akkor sem, ha pillanatnyilag alig-alig akad olvasója (nem beszélve azokról, akik fizetnek is azért, hogy román írókat fordításban olvashassanak).

Meg aztán magam sem tudtam leállni, s mire észrevettem magam, máris összegyűlt egy sokkal komolyabb anyag, mint amiből a Pont Kiadónál 2004-ben megjelent Kölcsönsorok. 36 modern és kortárs költő versei magyarul c. kötetem építkezett. Igaz, azt bevezette egy közel száz oldalas esszé, Én és a románok címmel, ami önmagában is alkotásként értelmezhető, ez utóbbit viszont interjúk, kritikák, a fordításról szóló elméleti és gyakorlati eszmecserék tarkítják s költői spektruma is sokkal színesebb, jóval maibb a korábbinál.

Ahogy haladok előre az időben, egyre bonyolultabb és szerteágazóbb lesz a könyv struktúrája, a kínálata. Mind több és több költőt, lefordításra érdemes művet találok a különböző kiadványokban, a könyvpiacon, amelyekbe érdemesnek találom belekóstolni.

Ez idő alatt sikerült bő válogatású, külön kötetet fordítani az azóta is nagy nemzetközi népszerűséget szerzett Ioan Es. Pop költészetéből, Dan Culcer verseinek fordításával sikerült betörnöm a budapesti Nagyvilághoz, továbbá a vajdasági Muzslában megjelenő Sikoly című folyóirathoz, bő válogatással sikerült imponálóvá tenni a Mircea Florin Şandru, Kocsis Francisko, Sorin Stoica, Petre Cimpoeşu, Teodor Borz, Octavian Soviany, Claudiu Komartin, Mircea Ivănescu, Daniel Silvian Petre, Alexandru Muşina, Ilinca Bernea, Letiţia Ilea, Andrei Fischof, Ioan Vieru, Ion Mureşan költészetét bemutató válogatásokat, s mivel az év hátralévő részét még a kötet véglegesítésének szántam, minden bizonnyal e kör tovább bővül majd.

A blogon belül a következő hetekben a kötet eddigi anyagából és a folyamatosan készülő újabb fordításokból állírtok majd össze friss olvasnivalót mindazoknak, akiket ez érdekel. Amíg ugyanis könyv formájában viszontláthatom majd az anyagot, nem valószínű, hogy kibírom cérnával. Dabi István barátomhoz hasonlóan - aki úgy magyarázta önzetlen ajándékozó gesztusát a világháló olvasóinak, hogy "szeretném minden fordításomat, írásomat úgy elhelyezni (akár ingyen!), hogy ne kallódjon el, a gyerekek ne dobhassák ki a halálom után. Ezt nevezem én így: VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL..." -, magam sem tartok igényt se fizetségre, se elismerésre. Egyszerű az egész: ha valamit elkezdtünk, akkor a legtisztességesebb dolog azt be is fejezni.

Holnaptól bemutatom az antológia tervezett felépítését, majd nekilátok egy-egy költő bemutatásának.


2009. május 30., szombat

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (21)


Kertész Manó - Szólás-
mondások.
Nyelvünk művelődés-
történeti emlékei
1922 december

Csodálatos magyar nyelv! Rejtelmes varázs-kert, melyből zengő virágok buja illata árad. Kevés a kertésze, sok a kapása. A tősgyökér-rágók és a zamat-szaglászók szánalmas napszámosai, az ál-magyarok, hemzsegnek benne s kapájuk nyomán fölburjánzik az ölő gaz: az ál-magyarság.
Előtoppan a kertész - Móricz Zsigmond, Ady Endre -, rácsap a rágcsáló és szaglászó hadra, "áldva-átkozva" irtja a gazt és gyűlöletet arat. Hull a kertész vére, termékenyül a talaj és új virulásnak lendül a kert: új csodák teremnek, az ősi magyarság új csodái.
A tehetetlen kapások félretolják a kertészek tudósát is: Kertész Manót. Ennyi istenáldotta magyarságot el nem viselhetnek az ál-magyarok. Ő pedig dolgozik, míg a többiek rontó ordítással akasztják a munkát.
Azok a csodálatos virágok, melyeket a magyar nép termékeny agya évszázadokon át termett, Kertész Manó könyvében bódító csokorrá fonódnak. Leteszem a könyvet és fölujjongok: mily gyönyörűség magyarul beszélni! Mily gyönyörűség tudni a hungarizmusok páratlan emberi mélységét, tudni, hogy nincs még egy nyelv, amelynek mindennapi fordulatai ily mélyen örökítenék meg a legősibb emberi megnyilatkozásokat és természeti tüneményeket.
A polihisztor szédítő tudásával kutatja föl Kertész Manó a magyar mondások eredetét. És azonkívül, hogy megtudjuk könyvéből a lépten-nyomon használt, dugába dől-féle kifejezések soha nem sejtett eredetét, magunk is a polihisztor tudásának örömét élvezzük. Ismereteink oly mértékben növekednek, mintha éveken át különböző mesterségekben inaskodtunk volna.
És épp azokat a dolgokat ismerjük meg e könyvből, amelyekre folyton hivatkozunk s amelyekről semmit sem tudunk. És mi művelt embereknek nevezzük magunkat! Ki tudja például közülünk, hogy mire céloz, amikor azt mondja: körmömre égett a dolog?!
Kertész Manó tudja. Ő tudja, hogy a középkorban, a hajnali misén, a barát úgy olvasta a kiszabott imádságot, hogy körmére apró viaszgyertyát ragasztott. Sietnie kellett az olvasással, nehogy a körmére égjen a gyertya. - És én azt hittem, hogy jó magyar és jó keresztény vagyok. Most már nem hiszem. Sok még a tanulnivalóm.
Kertész Manó stílusában megvan a dunántúli magyarság minden nemes egyszerűsége és kőbe véshető tömörsége. Így csak az írhat, aki nem Pesten tanult magyarul, akinek magyarsága oly mélyen gyökerezik, mint a magyar paraszté: a magyar lélekben.
Lehel István


Budapesten elfogták az aradi bankrablókat
Menekülés közben milliós betöréseket követtek el.
1922 december

Annak idején nagy feltünést keltett egy Aradon fényes nappal elkövetett bankrablás, amelyet a vakmerő tettesek amerikai stilusban követtek el. Egy délelőtt Aradon a Komlós Testvérek-féle bankház előtt egy auto állott meg, amelyből öt jól öltözött férfi szállott ki.
Az öt férfi bement a bankba és a egyik az igazgató után érdeklődött. Addig ketten a bank ajtajában helyezkedtek el, majd hirtelen mind az öt egyén revolvert rántott elő és a megrémült banktisztviselőkre céloztak.
- Aki megmozdul, a halál fia! - kiáltották a hivatalnokokra, akik fölemelt kezekkel adták meg magukat, minthogy gondolni sem lehetett arra, hogy a revolveres banditáknak ellent tudjanak állani.
A betörők ezután nekiestek a páncélszekrénynek, amelyet teljesen kifosztottak. A páncélszekrényből elvittek 600.000 leit és több millió korona értékű idegen valutát. A támadók egyikénél kézikoffer volt, amelyben a rablott értékeket sietve elhelyezték. Aztán hirtelen kiugrottak az ajtón, beültek az autóba, amely sebes iramban elszáguldott velük.
A román hatóságok erélyes nyomozást indítottak a vakmerő tettesek után, akik ellen köröző-levelet adtak ki. Az aradi rendőrség értesítése nyomán a budapesti főkapitányság is nyomozott a bankrablók után és az egyiket Lunczer Béla rovott multu egyén, hires kasszafuró személyében sikerült Budapesten elfognia.
Lunczer elfogatása alkalmával tizenhat kasszafurást ismert be és több belvárosi üzletben követett el kasszafurásos betörést. Vallomásai során elmondotta, hogy része volt az aradi bankrablásban is, amelyet négy társával követett el.
Ugyanekkor megnevezte a társait is Menyhárt Gyula, Tállai Gergely, Bodnár Lajos és Gallovics Miklós személyében. Ezeket azonban a rendőrség nem tudta felkutatni a legszorgosabb vizsgálat dacára.
Ez év március havában Lunczer társai visszamentek Aradra. Ott felismerték és elfogták őket. A biróság sulyos büntetést mért ki a vakmerő bankrablókra, akik közül Menyhártot, Tállait és Bodnárt 12 évi, Gallovicsot pedig 4 évi fegyházra ítélte.
Az elítéltek közül Menyhárt és Tállai megszöktek a fegyházból és állítólag Budapestre menekültek. A budapesti rendőrség ismét nyomozásba kezdett, még pedig sikerrel.
A két szökött rabot vasárnap éjszaka a detektivek fölismerték és nyomban előállították őket a főkapitányságra. Menyhárt és Tállai részletesen elmondották a szökésük körülményeit és bevallották, hogy Budapesten való tartózkodásuk alatt számos kasszafurást követtek el.
Kihallgatásuk után mindkettőjüket ismét letartóztatták és ma délelőtt átkisérték őket az ügyészség fogházába, ahol további sorsuk felett dönteni fognak.


Kolduskongresszus Varsóban
1923 február

A lengyel lapok szerint az elmult héten Varsóban kongresszust tartottak a hivatásos koldusok. A koldusok egyesületet akartak alakítani a rendes jóváhagyott alapszabályokkal. A varsói koldusoknak főleg az ellen volt kifogásuk, hogy a várost idegen illetőségű koldusok is látogatják. Ezenkívül kimondották, hogy csak 20 lengyel márkát fogadnak el alamizsnaként, ennél kisebb összeget azonban nem.


Illusztráció: féllábú koldus, munka közben

2009. május 29., péntek

Levizsgáztunk a fotósuliban


Tizenketten álltak vizsgára május 28-án délelőtt 10 órakor a Hargita Megyei Kulturális Központban, hogy az április elején indított fotóiskola végeztével hivatalos képesítést szerezzenek. Az írásbeli tesztkérdések (öt darab volt belőlük s a fotótörténet néhány főbb mozzanatára irányították a figyelmet) kiosztása után egy órányi írásbeli következett. A dolgozatírókat időnként megszemlélte a vizsgabizottság három tagja: Csíki Zsolt elnök (a Hargita Népe fotóriportere), Balázs Attila (az Udvarhelyi Híradó fotóriportere) és Ádám Gyula (HMKK), bátorítván a drukkosabbakat.

Alulírott mindvégig megmaradt a krónikás szerepében, s mialatt a bizottság egyenként terembe szólította a hallgatókat, hogy megvédjék a vizsgára előkészített portfóliójukat - ebben egyaránt voltak kötelezően elvégzendő fotósleckék és szabadon választott tanulmányok -, rendre elbeszélgettem mindegyikükkel.

Czire Alpár székelykeresztúri tanár jóideje fotózik sikerrel, a HMKK-fotótáborok egyik alaptagja, néhány egyéni és közös lárlattal a háta mögött, tulajdonképpen a képesítés végett iratkozott be a tanfolyamra, de menet közben ráébredt, hogy rengeteg érdekes információt kapott a 4 fiatal előadótól a modellfotózásról és a képfeldolgozásról, de a fotótörténetről is. A kurzus nem rengette meg korábban kialakult önképét, viszont nyitottabbá tette az új tudnivalók befogadására. (Madonnák c. képe itt látható)

Bartha Zsuzsa Sepsiszentgyörgyről járt fel a hétvégeken, ahol szülei vállalkozásában játszik igen hasznos, mindenesi szerepet. Tizenöt éves kora óta kedveli a fotózást, s ehhez kívánt szerezni biztos alapokat. Nagyon drukkol, de ezt úgy lehetett észrevenni rajta, hogy a szokottnál is nyugodtabbnak tűnt. (Tunéziai kávézó c. képe itt látható)

Balázs Ödön a székelyudvarhelyi kultúrközpont fotós referense, magánemberként érdeklődött a fotósuli iránt. Kellemes tapasztalatokkal hagyja itt a tanfolyamot, s a továbbiakban igyekszik a maga munkakörében is hasznosítani az ott tanultakat. Tisztelettel hallgatta a fotótáborokból már jól ismert kollégákat, s több kiállításos fotóművészként sem szégyelt iskolapadba ülni, majd vizsgára készülni. Csak azt sajnálja, hogy hivatali megbizatásai miatt nem mindig lehetett jelen a kurzuson. (Búzaszentelés c. képriportja itt látható)

Péter Boglárka a HMKK munkatársa, szintén magánemberként kívánta valóraváltani régi elképzelését: a gyakorlatban megtapasztalni, mi minden szükséges ahhoz, hogy az ember jó fotót készítsen? A csapatban kezdőnek számított, aki szinte a nulláról indult. Tanárai, akik amúgy jó ismerősei és kollégái, meggyőzték arról, hogy a fotográfia igen bonyolult mesterség, s még bonyolultabb művészet. Úgy látta, hogy az első tanfolyam a lehető legjobb körülmények között zajlott le. (Lantosok c. képe itt látható)

Imets Károly csíkszenttamási származású, 18 éven át dolgozott a balánbányai bányaiparban, elektrotechnikai szaklíceumot végzett, majd sofőrvizsgát is tett. 1979-ben kezdett fotózni a balánbányai klubban, most szerette volna kiegészíteni a jobbára tapasztalati úton szerzett tudását. (Tüntetés c. képe itt látható)

Kuthi Lázár az ACIS Petrol Service Szentegyháza műszaki igazgatója, a több mint száz embernek munkát adó cég második embere. Még a pionírházban kezdett fotózni a szakkörben, természetjárás közben, szenvedélye a természetfotózás. Képfeldolgozás terén kapott jelentékeny segítséget a tanfolyamtól. (Nádas c. képe itt látható)

Szőcs Lehel egy biztonságtechnikai cég alkalmazottja, másfél éve fotózik, rendszeresen igyekszik beleásni magát a szaktudásba. Szórakozásból űzi a fotográfiát, hasznosnak tartja a fotósulit. (Kinga c. képe itt látható)

Kibédi Sándor székelyudvarhelyi, asztalosműhelyben dolgozik. Több mint tíz éve fotózik, Balázs Ödöntől hallott a tanfolyam beindulásáról, s mert a jövőben szeretne esküvői fényképezéssel és természetfotózással komolyabban is foglalkozni, beiratkozott. Utána autodidaktaként folytatja majd a további felkészülést. (Sáfrány c. képe itt látható)

Szabó Attila önkormányzati alkalmazott Csíkszeredában, a Prisma fotóklub elnöke. 1971-ben megkezdett fotóművészi tevékenységét kívánta kiegészíteni fotófeldolgozási és esztétikai, valamint stúdióismeretekkel. Sok ötletet kapott és ösztönzést, hogy olvasással pótolja az elméleti tudásbeli hézagokat. (Műhelyben c. képe itt látható)

Horváth Tas a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes táncosa. Igazából analóg géppel kezdte, s szeretett volna felvételizni a bukaresti művészeti akadémia fotó szakára. A fotó rabja lett, szeretné minden lehetséges úton tökéletesíteni a tudását, s ezért bármilyen áldozatot meghozna. (Kunyhó c. képe itt látható)

Csíki Csaba csíkszentdomokosi, de főállásban a csíkszeredai Soothers fotólaborjában dolgozik, annak beindulása óta. Emellett Domokoson is működtet egy fotó-videó stúdiót. Nagy örömmel dolgozott együtt a kollégákkal, akiket labormunkája révén korábbról is ismert, hiszen sokan járnak hozzájuk kidolgoztatni papírképeiket. (Albert bá c. képe itt látható)

Székely Levente a BRD ügyfélszolgálatánál dolgozik. Hobbiból vásárolt egy komoly, professzionális gépet és sokat olvasott volna utána, hogy miként tudná maximálisan kihasználni. Magától nem talált forrásmunkákat, a tanfolyam most kitágította a horizontját: megtanulta, hol és milyen módszerekkel nézzen utána a szakirodalomnak. (Erdő c. képe itt látható)

Miután a vizsgabiztosok szívélyesen és egyenként elbeszélgettek a hallgatókkal, megvitatták a bemutatott egyéni munkákat és megfogalmazták jövőre szóló, személyre szabott tanácsaikat, majd az adott jegyeket összeadták az írásbeli eredményekkel, kihirdették az eredményeket: mindenki jó és jeles osztályzattal végzett.

A fotósuli a helybeli Korona vendéglő teraszán elköltött közös munkaebéddel tette föl a tanfolyamra a... koronát.

Cseke Gábor


Illusztráció: a fotósuli a csíkszentdomokosi fotótáborban

2009. május 28., csütörtök

Levelek egyvelege (6)


Ma hajnalra valahogy felpörgött körülöttem a posta. Ez jelezné azt, hogy beindul hamarosan a nyári nagyüzem? Amikor mindenki elvonul hűsölni, világot látni és gyógyítani a belső sebeket?

Mindjárt itt van Krebsz János kurta levelecskéje, aki néhány személyi adatát tudatja velem, hogy könyvét, a Csángóföldi utazás-t pályáztatni lehessen kiadásra. Én voltam a kiadó felé (Pallas-Akadémia) a közvetítő, nekem kellett elintéznem azt is, hogy a csángók életét bemutató útiriportokho,z a könyvet megjelentetni kívánó könyvsorozat hagyományaihoz híven, színvonalas fotóanyagot szerezzek. Ezt végül is Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész műhelyében találtam meg, aki évtizedek óta ihletett képírója a csángó világnak. 2006-ban készült képsorozata egy külsőrekecsini csángó lakodalomról eszményien egészíti ki a könyv szövege által sugallt üzenetet erről a sokarcú, ellentmondásos életközegről. Drukkolok a könyvnek, hogy megkapja a megérdemelt támogatást. (Már csak azért is, hogy az eléje írt bevezető soraim - lásd idén a március 20-i bejegyzést - ne vesszenek kárba. Önző, de hasznos szempont...)

Aztán itt van Balla Zsófia várva várt küldeménye: a tavasszal 60-at töltött, Budapesten élő költőnő kérésemre interjút adott az Új Magyar Szónak, annak válaszait küldte most el, két utazás és számos megbízás teljesítése között. Nagyon örvendek, hogy sikerült szóra bírnom, már csak azért is, mert valamikor nagyon közeli munkakapcsolatban voltunk, közvetlen főnöke voltam az Előrénél, amikor a kolozsvári rádióstúdió megszűnte után kolozsvári tudósítói állást kapott a lapnál. Később, valakik megvádolták azzal, hogy a lapnál behódolt a hatalomnak, de ez nem volt igaz; ha jelent is meg az ő neve alatt erre utaló "bizonyíték", az bizony, mind szerkesztői manipuláció. Olyan volt akkor a szerkesztés mechanizmusa (bár sokszor manapság se nagyon más...).

Ide is írom Világosító c. könyvem kéziratából azt a részt, ami erre az életmozzanatunkra vonatkozik. Ugyanis a könyv - mely nem azonos ama blog anyagával, ami most itt gyűl és csak gyűl az interneten - tulajdonképpen e blognak az édestestvére és elsősorban magamról szól - a másokhoz való viszonyomban. A blog pedig ennek a fordítottját igyekszik megteremteni, ezért jóval extenzívebbre sikerül a másiknál.

"Emlékszem, egyik jeles költőtársamat, aki a kolozsvári rádió megszűnésekor került utcára többedmagával, és a párt sajtóosztályának sugallatára „menedékhelyre” talált az Előrénél, főnököm mindjárt a rám bízott „író- és riporteri brigádba” sorolta be. Nekem kellett szerkesztenem írásait, tanácsokkal ellátni, irányítani. Jó munkakapcsolatot alakítottunk ki, ő is szívesen dolgozott - egészen az első ünnepi megbizatásig, amit végül ő sem tudott visszautasítani, de úgy tett neki eleget, hogy hiányzott belőle a „lényeg”: a pártra és vezetőjére való tételes, dicsérő hangú, ha egyéb ne, formális utalás... Így nekem kellett elvégeznem helyette a szükséges „génmanipulációt”, aminek az lett az eredménye, hogy levelet írt nekem, számonkérve - joggal -, hogyan került az a félmondat, ami nem tőle származik, a megjelent cikkbe? Hosszú, s a lehetőségekhez mérten eléggé kendőzetlen választ írtam neki, elismerve, hogy a merényletet én követtem el, de nem ártani akartam neki ezzel, hanem éppen hogy védelmezni, végrehajtani helyette azt, amire ő képtelen volt elszánni magát, pedig tudnia kellett, hogy nem egy elefántcsonttoronyba szegődött, semleges szövegeket írni, szócső volt az Előre a javából, nem is csinált belőle titkot - mert nem is csinálhatott -, ezt a realitást próbáltam meg elmagyarázni neki, illetve azt, hogy ha ezt nem tudja vállalni, akkor annak az az orvossága, hogy az ember hátat fordít az egész bandának, addig, amíg nem késő. Tudom, hogy kissé durva és kegyetlen voltam vele szemben, és hogy így is túl sokat kockáztattam nyíltságommal, de bíztam benne, hogy azt érti meg belőle, amit üzenni akartam; akkor ő nem jelzett többé vissza semmit, a magam részéről továbbra is igyekeztem kímélgetni, falazni neki, hogy lehetőleg a legkevesebb különfeladatot kapja, aztán az 1989-es decemberi különös napok után, az első percek mámorából magunkhoz térve megkaptuk az illető felmondó levelét, amelyben azzal indokolta szakítását a lappal, hogy ő olyan közösségben nem dolgozik, amelyben döntéshelyzetben olyanok ülnek, akik pár évvel korábban arról győzködték őt, hogy szellemileg prostituálja magát. Nem akar neveket mondani, de ha kell, írott bizonyítékai vannak erre nézve...
Mivel volt főszerkesztőnk, aki az egyik érintett lehetett, már távozott körünkből, csakis én lehettem a szemrehányás címzettje és keserűen bele kellett törődnöm, hogy kompromisszumokra hajló természetem miatt talán örökre elveszítettem nem csak egy értékes munkatársat, hanem egy ritka barátot..."

Zsófi tud erről a passzusról, hiszen elküldtem neki, talán csak azért, hogy lássa, nem hagyom cserben, ha már egyszer úgy érezhette, hogy ártottam neki, s most az iránt érdeklődik, megjelent-e már a könyv... Hát nem, a könyv még nem jelent meg, bár tavaly ősszel már elindult a maga útjára a kolozsvári Polis kiadónál.

Dávid Gyula, a kiadó vezetője igazán derekasan kiállt mellette mostanig, s tegnapi leveléből is ezt olvasom ki, amiben viszont közli velem, hogy a Communitas alapítvány által kiírt pályázaton - az egyik lektor elutasító véleménye miatt - miért vérzett el a kézirat, azaz hogy miért nem kapott támogatást. A kifogásokat komolytalanoknak tartom, de tényként kezelem őket. Még nem tudom, mit teszek, hogy legalább részben feleljek is rájuk azzal, hogy hozzámatatok a már kész kézirathoz, de úgy érezzem, erre már képtelen lennék. Azt a könyvet igazán éveken át írtam és toldottam, húztam, vágtam, illesztettem, ahogy illik. És azt is tudonm, hogy ennek soha se lehet vége. Olyan az életünk és olyan is volt. Megszerkesztetlen, bozótos, amalgám. Nem tudok belőle s nem is akarok bestsellert faragni. Készen állok egy másik pályázat megmérettetésére, de engem ezek a véleményesdik meghaladnak.

Egyelőre írom most ezt a blogot tovább, amelyben máris több különálló könyv is körvonalazódik, s reményeljük a legjobbakat.

Illusztráció: egy fotó az Ádám Gyula csángó lakodalomról készült sorozatából

2009. május 27., szerda

Vakondtól sirályulásig (Debreczeni Éva)


Tegnap reggel, a Káfé honlapját böngészgetve, megakadt a szemem Debreczeni Éva Alvi című karcolatán. Többször is elolvastam és nekiszomorodtam. Valahogy elment a kedvem mindentől. Olyan volt, mintha a napsütötte reggelre hirtelen ráúszott volna egy bestelen nagy, setét felhő. Feltűnt ugyanakkor, hogy ezúttal "Debi" vagy "DÉva", ahogy kedve szerint variálja a szignóját, valahogy nem törődik azzal a játékos nyelvtörősdivel, ami különben munkáit jellemzi s amiben oly mesterien otthon van.

Eszembe jutott az a két évvel ezelőtti reggel, amikor Pusztai Péter barátom aziránt érdeklődött: mit szólok, érdemes-e időt áldoznia arra, hogy fedőlapot tervezzen Debreczeni Éva készülő könyvéhez? Ugyanis a Szatmárnémetiben élő hölgy, akit csak a Káfén keresztül ismert, megkérte őt e-mailben, hogy vállalná el a feladatot.

Kérdésére szívvel-lélekkel azt válaszoltam, hogy ez egyáltalán nem lehet kérdés tárgya, Éva annyi önzetlen gesztust tett mások irányába, sokunknak annyira lelkes balekje, hogy olykor mi is lehetünk azok, ha most éppen róla van szó. Ebben maradtunk.

Tulajdonképpen Évával sose találkoztunk (vagy ha igen, valahogy nem tudok róla), virtuális kapcsolatban álltunk, de úgy érzem, valahol közeli hullámhosszon mozgunk. Ezt éreztem a Káfé szerkesztése közben és annak az interjúnak az elkészültekor is, melyben a 2007-ben megjelent első, saját nevén megjelent kötetéről faggattam - a köztünk meghonosodott csipkelődő hangnemben.


Faggatózás, vakondtól sirályulásig
e-mail interjú Debreczeni Évával
kérdezett: Cseke Gábor

Kedves Éva, jó a könyvedet, ezt a Szatmárnémetiben 2007-ben megjelent Vakondsirályt forgatni. Bevezetőként légy szíves, találd ki, melyik írás belőle a kedvencem és fejtsd is ki, hogy miért?

- A Károsnap. Meg is mondom, hogy miért. Az már megjelent a Káféban, és egy olyan írás, amit minél többször olvas el valaki, annál jobban tetszik neki. De meglehet, hogy a Doktor Transz és Miszter Szilván, ami ugyanolyan pol-humra épül.

Na, ez mellément, hát akkor majd később elárulom én, de addig is tisztázzuk, mi volt hamarabb: a vakond vagy a sirály?

- Egyik sem. Nakonxipán, ami engem is vár. Remélem. Aztán megbotlottam, és kicseréltem a mássalhangzókat. Épp átröppent agyamon egy sirály, miközben éjfélkor baktattam sötét odumba fel, ami lent volt, nagyon mélyen, alant. És zúgtak a baglyok, mint szirénák. Imádom a baglyokat.

Gondolom, ez egy olyan könyv, amit ajánlatos össze-vissza, szeszélyesen, nem föltétlenül együltőben lapozgatni, böngészgetni, gusztálgatni. Bár gondolom, tudnál javasolni jobb olvasatmódot... Végül is Te vagy a szerző...

- Persze. Egy ismerősöm óvatlanul elölről kezdte, és a harmadik oldalnál megbolondult. Jobb hátulról kezdeni, de leginkább középről, vagy ahol épp kinyílik. És nem baj, ha az ember nem érti, miről is van szó. Nem kell mindent megérteni. Ez egy másik ismerősöm szlogenje. Különben az egész könyv anyám haláláról szól, még a vidám írások is. Az ő emlékére jelent meg, amit ugyan nem tüntettem fel benne hivalkodóan, ahogy szokás, az első oldalon. Mert akkor igazságtalan lettem volna a többi hozzám közel álló halálát illetően, akiknek nem kellett volna meghalniuk, ha a világ normális lenne. De nem az. Ezért olyan nevetséges.

Olvastál már föl nyilvánosan, fennhangon a kötetből és mikor? És hol? És hányszor?

- Igen. Nem. A könyvbemutatón, amikor magad uram, ha szolgád nincs. Én élveztem, a közönséget nem volt időm figyelni, elég volt a betűket meg Láng Zsoltot mellettem, hogy mosolyog-e. Kívülről persze még nem tudom a szövegeimet. Aztán ezelőtt jóval, nálam voltak barátaim vendégségben, s miután jól megetettem őket, desszertnek kapták a Totálkárost. Én végig röhögtem, talán ők is, persze nemigen értették, jó volt a vörösbor.

Hogyan álltad meg saját kifacsart szavaidon, szóbogáncsokon hizlalt terjedelmesebb szövegeidet röhögés nélkül elmondani? Nekem beleszakadt volna a rekeszizmom...

- Nem ez a baj, hanem a hosszabb, nyakatekert szavakat baki és nyálfröcsögés nélkül kimondani. Hosszabbak felolvasására nem is vállalkozom, mert ahhoz nem elég vizet inni közben. A könyvbemutatón az egyik választott szövegem a Doktor Transz volt, ráadásul román anyanyelvűek is voltak a teremben, révetegen mosolyogtak, mintha ők is exilírt ittak volna. Remélem, semmit nem értettek belőle.

Lehet-e a humoros szemléletű ember kora nyilvánosságának bohóca, vagy talán mások az igazi bohócok, ő meg csak lekoppintja őket?

- Nem tekintem magam bohócnak, ahhoz inkább előadóművésznek kell lenni, én meg nem adom elő magam, inkább bujdokolok magam mögött. Jobban szeretem a zárt kört, mint a nagy nyilvánosságot, de legjobban egymagammal vagyok úgy el. A társadalom elég nagy cirkusz amúgy is, sok sztárbohóccal, én rajtuk nevetek, miközben félek tőlük, ezért csak titokban és írásban, miközben ők nem vesznek komolyan engem.

Írói példaképekről nem kérdezlek, de irodalmi gusztusod azért már érdekelne: kit, miért, és milyen gyakran?

- Nincs is írói példaképem, mert nem tartom magam írónak, se szépnek. Ezt inkább mások kellene mondják rólam, persze hazudnának. Költő se vagyok, félreértés ne essék, meg más se, főleg orra ne. Nincs meg hozzá a kellő méretű végzettségem meg mellényem. Olvasni egy ideje már nemigen olvasok, csak ha nagyon kell. De akkor rettentő, mekkora élmény. Különben olyan, mint a mindennapi rántott hús, az is unalmassá válik. Mostanság írok, ha rámjön a kultúra. Viszont aki netán végigolvasta az írásgyűjteményt, kiókumlálhatta, hogy Örkény meg Karinthy nem áll távol tőlem, és persze Parti Nagy Lajoska, no meg Kukorelly Endre. De semmiképp sem példaképek, legfennebb szerelmes vagyok beléjük. Ha példaképem van, akkor az Michelangelo, a saját képével a bőrén az Utolsó ítéletkor. Ő se volt szép, csak minden, amihez hozzányúlt.

Még most sem jöttél rá, melyik írásod az én kedvenc írásom? Igaz, a tartalomjegyzék meglehetősen hosszú, de azért még tippelhetsz...

- Ja... lehet, hogy a Székelyek? Persze ez csak egy tipp. Nem szoktam nyerni.

Na látod, ez már közelebb áll a valósághoz. Az első tippnél még vakond voltál, de most már sirály vagy. Még milyen műfajokban szándékozol próbálkozni, "hangolni"?

- Nálam minden jöhet, sőt, a legjobban az vonz, amiről még nem is hallottam. Vagy nem sokat. Így jártam a haikuval is, ami az én irodalomleckéimben még sajna nem szerepelt az akkori szocreál tananyagban. Ahogy megtudtam, mi az, mindjárt írtam is egyet, sajnos a kötetből kimaradt, mert csúnya szavak voltak benne.

Ha valaki irodalmilag megpróbálna Téged - nem plagizálni, de - lelkesen utánozni, mit szólnál hozzá? Mit üzennél az ismeretlen merénylőnek?

- Csak nyugodtan. Amúgy én magam percről percre változom, mint valami irodalmi (?) Barbamama, mindig más alakot öltök, és nemigen lehet engem felismerni. S mire már felismernek, megint más vagyok és mást írok, de nem biztos, hogy meg is jelenek. És gyorsröptű vagyok, mint egy sirály. De a föld alatt élek, mert ez a hazám. A viccet most nem mesélem el...

2007-06-17.

Utóirat:

Hogy senki se haljon meg bután, tartozom annyival az olvasónak, meg a szerzőnek is, hogy eláruljam, mely írás áll különös becsben nálam. Hát tessék, itt van:

A hon: foglalt!
(Millecentenáriumi kép három színben)
Ős-bemutató

S hogy miért? Mert egyszerűen: jó!

******

Debreczeni Éva:

A hon: foglalt!
(Millecentenáriumi játék három színben)

— Ős-bemutató
— 1. szín (piros):

— Meddig megyünk még, Árpád apánk? Már nagyon Álmos vagyok...
— Azmeddig amaz újdonatúj hont meg nem találtuk, isa!
— De miért köll nekünk új hazát keresni, mikor még az régit sem használtuk el?
— Mert ottan már ferde szemmel néznek reánk... Az teremburáját! Ti ottan hátul, Ond és Kund, mit vereckedtek folyton?! Inkább keresnétek meg Tas vezért! Az elébb igencsak nézegette egy hordó fenekét...
— Hol vagyol, Tas?
— Itt Tas! (csuklik). Jujujuj, de virgoncan mozognak itten azon fák! Ebben az nagy tolongásban beléhágtam valamibe, isa szoros lett az lábum!...
— Poroszkáljatuk már gyorsabban, feleim, így még ezeregyszáz év-múltán se igön érünk el amazon új hazába! De nehogy lemaradjék valaki közületek, mert akkorra csonka országot fogunk alapítani!
— Te mög mit hunorogsz, Ond vezér?
— Az elébb egy száraz ág kiverte az szömömet.
— Akkor te mátul kezdve Vak Ond vagy!
— Vigyázzatok, valami mozog ott az bokurban! Mi lehessen az? Tán csak nöm valami nálunknál is barbárabb népségű őslakos?!
— Hogy néz ki?
— Aprócska, zöld az orcája nekije, és kiguvad az szöme.
— Á, hisz az csak Huba vezér, elkapta az szükség az bokroknak tövibe!

2. szín (fejér):

— Ejtsetök má' valami vadat, atyámfiai, nagyon megéhült az serög! De nehogy bakot lűjetek!
— lmhol, Árpád apánk, lűttem egy szép szarvust! Világított az agancsja nekije, mint azon elemlámpa!...
— Ó, te baromállat, mit tevél! Lelűtted az csodaszarvust, mostmár ki az fene mutatja meg az utat nekünk? Még majd rossz irányba mögyünk oszt rossz országut fogunk elfoglalni!... Hívjátok gyorsan az Sámánt!
(Sámán jő.)
— Hallod-é, Sámán! Vedd elő izibe az varázsvesszejedet!
— No de Árpád apánk, pont itt, ennyi ember előtt?!
— Ne izgass, Sámán! Húzzad ki, s tartsad előre, hadd mutassa meg az helyes utat amaz újdonatúj honba! De hogy addig se legyünk tétlenek, készítsük el az ebédünket. Töhötöm, tedd be ezen húst azon nyerged alá, hadd puhuljék!
— Nem töhötöm!
— Osztán miért?!
— Mert már van ottan valami.
— Micsoda?
— Hát az lovam!

3. szín (ződ):

— Hej, te Sámán, mutat már valamerre az varázsvessződ?
— Nem mutat az semerre. Beszorult két fa közé az imént, s eltörött.
— Akkor mondja meg Vak Ond, hogy merre menjünk.
— Csak Elődre!
— Árpád apánk! Aztán ha od'érünk az új honba, mit csenálunk az barbárabbnál barbárobb lakosokkal? Lenyilazzuk űköt? Vagy inkább beolvasszuk? Én amondó volnék, elébb nyilazzuk le, s aztán olvasszuk bé űköt!...
—Nem, atyámfiai, mink csak békösséggel foglalunk! Elébb jól elverjük űköt, aztán majd úgyis behódolnak maguktól. Vagy ha mégse, akkor üzletet kötünk. Megvesszük tőlök az francos országut. Od' adjuk nékik az fehér lovamat cserébe, a Pannont. Úgyis öreg má' meg sánta, nem lát az szömitől, még annyit se, mint Vak Ond. E' lesz azon jó biznisz, hehe!
— Mondd csak, bölcs Sámán, milyen nép lakik errefelé?
— Úgy hallottam, kabarok...
— Akkor ez a föld a kabaré... De csak volt kabaré! Mert itt leend az mi új honunk! Ezennel kijelentem: a hon foglalt!
— Árpád apánk, Árpád apánk! Az elébb kikötöttem az lovamat az fenyőfáhuz, de mire visszamentem érte, már ellopták!
— Ebbül is láthatod, fiam, mögérkeztünk!

(1996)

Debreczeni Éva sz. 1957, Szatmárnémetiben

A Szatmári Friss Újság riportere, hosszú ideig tördelője, olvasószerkesztője volt. Jelenleg a Szatmári Magyar Hírlapnál olvasószerkesztő. Eredeti szakmája szerint műépítész, az internet révén lépett az irodalomba, kezdetben egy-egy szóba göngyölt bogánccsal. Majd abszurkák, versek, álomtörténetek, novellák, esszék - minden, ami kipróbálható, a stíluskereséssel megáldott szerző személyes örömére. Vakondsirály-a (Hírlap Könyvek, Szatmárnémeti, 2007) gúnyba, nevetésbe, csipkelődésbe oltott rekviem. Korábban megjelent még egy regénye, álnéven. Verseiből készült válogatás az Erdélyi és csángó költészet pótkötetében található.

Illusztráció: DÉva könyvének Pusztai Péter által tervezett fedőlapja

2009. május 26., kedd

Add: Ladányi-breviárium


Idén, január huszadikán volt egy Ladányi-breviárium című bő bejegyzésem, amelyben átmentettem egy csokor, a költőről szóló és munkáiból ízelítőt adó anyagot, amit olvasás és internetes böngészés során elértem.

A közben eltelt idő még felszínre hozott a Romániai Magyar Szóban 2004-ben megjelent néhány verset: kettő közülük tipikus fanyar és polgárpukkasztó Ladányi-vers, a harmadik Serfőző Simon emlékező verse.

A csokor a lap Színkép rovatának általam gondozott rovatában, a Verskereső-ben látott napvilágot, amelynek az volt az éltetője, hogy az olvasók érdeklődtek bizonyos alkotások vagy költők iránt s aa szerkesztőség nevében próbáltuk megtalálni a "tűt a szénakazalban". Az elején tehát egy olvasói szolgáltatás volt az egész, aztán kiterjesztettük minden olyan alkotásra, amire véletlenszerűen, olvasás közben bukkantunk s úgy éreztük, érdemes megosztani az olvasóközönséggel.

Az alábbi Ladányi-emlékek is e sorba tartoznak.

Kimondhatatlanul jó napom lett azzal, hogy újra megtaláltam őket. Hátha így most már hosszab távon nem fognak elveszni...

*

Verskereső

LADÁNYI MIHÁLY két verse

Agglegény esti védőbeszéde
Avagy reflexió a közösségi társadalom alakulásáról

Ma
nem
mostam
lábat.
Ma nem mostam lábat.
Tegnap
sem
mostam
lábat.
Tegnap sem mostam lábat.
De hát
nem is olyan
sokat
megyünk mi
agglegények
nők után,
hogy
minden nap lábat kellene mosni.

Vers

reszket a bokor, mint a nyárfalevél
mint Mont Blance csúcsán egy megfeneklett helikopter
milyen volt szőkesége, mielőtt befestette
már egy hete csak paprikáskrumplit eszünk
Edward király, angol király fogadta Losonczi Pált
ÉN EGÉSZ NÉPEMET FOGOM MÓRESRE TANÍTANI


SERFŐZŐ SIMON
Ladányi Mihály

Hol voltál, hol nem, mert el-eltűntél
kóborlásaid mélyén az országban,
útban szerelemtől szerelemig
a szeleknek nekivágva bátran.

Elcsábultál kalandoktól, nőktől,
végül mindenből kiábrándulva.
Pedig akár példaképünk is,
elől járó zászló lehettél volna.

Megkeseredtél, mint ez az elzüllő kor,
amitől a földben is csömört kapsz.
Különben üdvözülhettél volna.
Még ma is élnél, ha meg nem halsz.

*

Illusztráció a devavanya.com-ról
( 2009. április 11: Szobrot állítottak a költészet napján Dévaványa egyik jeles szülöttjének, az 1986-ban elhunyt Ladányi Mihálynak szombaton a városban... - írta a beol.hu)

2009. május 25., hétfő

Fotósuliba jár(t)unk


1.

(Április 17-19)

2009. április 17-étől három napon át be-beültem egy első ízben indított, hivatalos képesítést nyújtó fényképész-tanfolyamra. Aki ismer engem, tudhatja, hogy a fotó nálam rajongás, szenvedély kérdése. A tudást, a hozzá szükséges technikát viszont meghagyom másnak: azoknak, akik gyakorlatban is művelik, akik tehetsége és munkássága révén tovább gazdagodik a fotográfia fel- és megbecsülhetetlen birodalma.

A tanfolyamot szakmailag jóbarátaim vezetik, a Hargita Megyei Kulturális Központ égisze és hivatalos köpenye alatt. Valamennyien - Ádám Gyula, Erdély Bálint Előd, Molnár Attila, Veres Nándor - tapasztalt, nagy tudású fiatal fotósok, az általuk kidolgozott 80 órát kitöltő program (20 óra elmélet, 60 óra gyakorlat) egy egyetemi kurzusnak is dicséretére válna.

Ám a tenfolyamot kijárni, engedélyeztetni, szakmai rangját hitelesíteni olyan szervező munkát igényelt, aminek Márton Jutka irodavezető rekordidő alatt eleget tett.

Az első hétvégen fotótörténeti és stúdiófényképészeti előadások és gyakorlatok zajlottak, de a tervek szerint fotótechnikai, riportfotózási és digitális képfeldolgozási leckék is vártak a hallgatókra, miközben csapatostól résztvettek április utolsó hétvégéjén a Csíkszentdomokoson megrendezett HMKK-fotótáborban is.


2.

(Április 24-26.)


A professzionális fotótanfolyam - szerencsénkre - a következő hét végén is folytatódott. Nagy sajnálatunkra, kézen-közön nyoma veszett ugyan a pompás modellnek, akiről csak a kurzusra járók őrzik az emlékeket felidéző illúziót, mert a fotósuliban futólépésben újabb témák következtek, amelynél nem volt mindenáron szükség a női szépségre, ahogyan és amit ő tudott volna nyújtani.

De sebaj, mert Molnár Attila valamennyire pótolta az űrt, folytatta fotótörténeti bemutatóit április 24-25-én is, amelyek során a nagy magyar fotográfusok munkáiból is felvillantotta a legjellemzőbb válogatást. Rendre jelentek meg a vetítővásznon Szathmáry Pap Károly, Veress Ferenc, Robert Capa, Brassai, Kertész André, Mai Manó, Moholy Nagy László, Echer Károly, Klósz György, Székely Aladár és mások munkái egy kiváló, kortárs kézikönyv nyomán.

És a színre lépett Veres Nándor fotóriporter, aki Budapestről költözött Csíkszeredába, hogy az itteni nyugisabb és nyitottabb életformát választva, más közegben űzhesse a mesterségét. S miközben megismerhettük általa a fényképező masinák műszaki jellemzőit, korlátait és mégis, szinte végtelennek tűnő lehetőségeit, rendre beavatott a riportfényképezés titkaiba. Abba, ahogyan közel kell kerülni a fotóalanyhoz, egyáltalán a témához, miként választunk témát, hogyan viselkedünk terepen, milyen apróságok nehezítik, illetve segíthetik a mindennapi munkát, hogyan kell egy sajtótájékoztatót fényképezni, mikor kell és hogyan vakut használni...

Ebből is látható, hogy a ránk zúduló információ gazdagsága csak egyféleképpen érvényesíthető és levezethető: ha valamiképpen alkalmunk nyílik gépünkkel és bizonytalan tudásunkkal egy olyan eseménybe csöppenni, amely ízig-vérig próbára teszi a fotósnak menendő találékonyságát, munkabírását, ambícióját és még annyi mindent.

A lehetőséget a közeli Csíkszentdomokos község adta meg. Az a tény, hogy Márton Áron püspök szülőfalujában éppen azon a hét végén indult be a Hargita Megyei Kulturális Központ XVII. Fotótábora, amely vasárnapra vendégül látta a fotótanfolyam résztvevőit, s közösen - hivatásos, befutott fotográfusok és a fortélyokat most tanulók - vehetnek részt a helybeli hagyományos búzaszentelésen, a lehető legszerencsésebb fordulatnak bizonyult.

Csíkszentdomokoson, a Márk napjához legközelebb eső hétvégén a vasárnapi nagymisét követően templomi és világi zászlók alatt vonultak szép számmal a Hegy nevű dűlőbe a falubeliek, hogy Isten áldását, segedelmét kérjék a vetésekre. A község hagyományőrző arcát, vasárnapi szokásait, ünnepélyes vonulását, a tavaszi tájat, a földhöz és a terméshez fűződő tömegáhítatott, remek emberi portrékat, életképeket, panorámát stb. lehetett itt ingyen és bérmentve, egy kis ügyességgel és odafigyeléssel begyűjteni.

Soha Csíkszentdomokos népe egy csomóban ennyi fotóst, egyszerre nem látott. Meg is fogja emlegetni képíró vendégeit, hiszen az ottani élet majd annyi remek felvételen fog felfényleni a közelebbi és távolabbi jövőben, különböző kiállítótermekben és albumokban, neves és kezdő fotósok révén - mintegy viszonzásképpen azért a nyíltságért, amiért a helység kitárulkozott a témára éhes fotós szakma előtt.


3.

(Május 8-10.)


Május elseje és a rá épülő hétvége megzavarta a fotósuli rendjét, s csak május 8-án kerülhetett sor a folytatásra. A társaságon meglátszott a kiesés lazasága, de meg a meg az is, hogy a hallgatóknak bizony, hiányzott a kurzus folytatása.

Nem egyébért, de a csíkszentdomokosi terepmunka után következett a digitális labormunka, a Photoshop képfeldolgozó programcsomag alapos ismertetése

Ádám Gyula, a HMKK fotóreferense, aki évtizedek óta szinte naponta használja a képmegdolgozó, -javító és szerkesztő technikákat, gyakorlatból ismeri a különféle programok és módszerek cseleit, úgy indult neki a hét utolsó három napjának, hogy ezalatt igyekszik átadni a program átfogó ismeretének lényegét. Csakhogy, ami számára szinte már gyerekjáték és idegfeszültséget legyőzni jó foglalatosság, az számunkra, hallgatók számára mintha "japánul" hangzott volna, s jó idegek kellettek ahhoz, hogy ugyanazt a fogást számítógéptől számítógépig unos untalan elismételje és elgyakorolja a "nebulókkal".

Ha őszinte akarok lenni, bizony nagyon kicsi fiúnak éreztem magam minden eddigi fotós tudományom ellenére, ráébredve arra, hogy amit eddig képfeldolgozásból tanultam, az olyan volt, mint Lajcsi prímás fül után begyakorolt hegedűjátéka: hasonlított az eredeti dallamra, lehetett rá táncolni, de a koncertteremben elfutottak volna előle...

Péter Boglárka, Ádám Gyula kolléganője, aki maga is elszánta magát, hogy az elsők között kijárja a fotósulit, az egyik szünetben meg is jegyezte: most már érti, hogy Gyula miért van annyi időn át valósággal bebújva a gépébe, valahányszor belép hozzá az irodájába...

Mert mindaz, amit egy gyakorlott fotós-képszerkesztő percek alatt elvégez a Photoshop segítségével, az a kezdő számára minden, csak nem sikerélmény: kínlódás, türelmetlenség, frusztráltság, kisebbrendűségi érzés, borúlátás. Vannak pillanatok, amikor arra gondolunk: ezt sose lehet megtanulni...

A "Tanár Úr" virtuozitása abban is megnyilvánul, hogy az 50-60 perces órák leteltével hiába zavarja szünetre a hallgatókat, azok makacsul addig ülnek a képernyőnél, amíg a penzummal legalább nagyolva el nem készültek. (Egy délután Ferencz Angéla igazgatónő is ellátogatott a kurzusra, s Gyula nevetve "panaszolta be" nála a szünetet semmibe vevő renitenseket... Ennyit a kurzus népszerűségéről.)

Hogy valakinek fogalma legyen, mi mindennel lehet eltölteni az időt, hosszú órákat szántunk például arra, hogy a kolozsvári Szent György szobor lovát és lovasát vörös színnel tetőtől talpig bekenjük, de úgy, hogy a kontúrokon belül maradjunk, majd az így kirajzolt szobrot átcsúsztatva egy libasereglettől terhes faluképbe, hogy a lehetetlenségből is lehetséges, hihető, valószerűen új képet fabrikáljunk, s közben megjegyezzük az egyes lépéseket is.

Vasárnap egy sebtében fényképezett, ferde dőlésű barokkos kaput és épületfalat egyenesítettünk ki, s amikor készen voltuk, úgy éreztük, hogy ezek után akár a pisai ferde tornyot is képesek volnánk megmenteni, legalább is fotón, ha ezt valaki kérné tőlünk. (Nem kérték...)

Igen ám, de jött a következő feladat, amikor egy régi kaput, amely elé egy böhöm nagy gépkocsi is beszemtelenkedett, úgy mutassunk be, hogy a járművet eltávolítsuk a képből. Az órák hosszat tartó retusálás és szöszmötölés helyett, ami úgysem kecsegtetett volna százszázalékos eredménnyel, megtanulhattuk, hogyan lehet percek alatt szétszedni a kaput, majd úgy rakni össze, hogy az autóval eltakart részt kiiktassuk a képből...

A kurzuson persze az is elhangzott, hogy mindez csupán kóstoló, mint ahogy a szünetekben biztosított ásványvíz, ropi, feketekávé és citromos tea sem ér fel egy étkezéssel, viszont a kulturális központ munkatársai, élükön Márton Judit irodavezetővel, komoly háttérmunkával gondoskodnak, hogy minden reggel legyen friss kávé, tiszta pohár, frissen főtt tea, működjenek a számítógépek.

A fotósuliból még két további hétvége volt hátra, de egyesek már a vizsgákra, a diplomázáshoz kitalált feladatokra gondoltak. Egy biztos: nem dumát kérnek számon majd az oktatók, hanem gyakorlati eredményeket. De ha eddig kitartottunk, most már guggolva is illik elvégeznünk...

4.

(Május 15-17.)


Már csak egy hét maradt a csíkszeredai fotótanfolyamból. A hangulatra rányomta bélyegét a közelgő vizsga, amit mindenki próbál elképzelni, de ami még az ismeretlenség ködébe vész.

Mi vagyunk itt az első "évjárat". Az úttörők. Aki jól veszi az akadályt, az diplomás fotós lesz - ígéri Ádám Gyula, s ez felér egyfajta vigasszal. Ugyanakkor tovább folytatja inventivitásunkat próbára tevő Photoshop-leckéit, amelyek révén egyre több és cselesebb trükköket tanulunk meg, gyakorlunk be. Még csak annyit kell felírnunk a gerendára, ki-ki a saját otthonában, hogy a bemutatott fogásokat szigorúan GYAKOROLNI KELL!

Május 15-17 visszahozta a suliba a stúdiómunka hangulatát is. Erdély B. Előd visszatért stúdiókellékeivel, s a lehető leggyakorlatiasabb tanácsokat élőben demonstrálva, arra késztette a hallgatókat, hogy a reprózni kirakott agyagszobrocskát minden lehetséges megvilágításban és minden lehetséges szögből lefotózzák.

A leendő fotósoknak rá kellett ébredniük, hogy a szándékok és a lehetőségek tulajdonképpen a végtelent ostromolják, ezért valósággal üdülést jelentett Molnár Attila szövegelése a régi magyar fotográfia lehetőségeiről és regényes történetéről. De nem hiányzott Veres Nándor műszaki beavatása sem a CCD-technikába.

A hallgatók szorongva vették tudomásul, hogy Nándor nem feledkezett meg a három hete adott házi feladatról, amikor arra kért mindenkit, hogy a csíkszentdomokosi kiszálláson készítsenek egy-egy 5 fotóból álló saját képriportot a búzaszentelésről. A riportot a legtöbben elkészítették, viszont felkészültek a szigorú ítéletre is. Az elemzés azonban inkább kollegiális és építő volt: senkinek sem vágták le a fejét, hiszen az igazi fotós maga jön rá, hogy át nem gondolt, nyers munkát kár kiadnia a kezéből, mert magát járatja le vele.

Még egy hét és a fotósuliban is beüt a "ballagás"...

5.

(Május 22-24.)

A csíkszeredai HMKK-fotóiskola utolsó nagy nekirugaszkodásában az élet fontos szerepet játszott: péntek délután, mikor az utolsó tanfolyamok kezdődtek volna, kiderült, hogy székelyföldi méretű tömegtüntetést hirdettek a város tapsterén, hogy az ott felszólalók és megjelenők tiltakozzanak a székelyföldi magyar állami vezetők indokolatlan, tömeges leváltása ellen.

Az esemény arra késztette a tanfolyam vezetőit, hogy rugalmasan gondolkozzanak, s a hallgatókat kivezényeljék a gyűlésre azzal a feladattal, hogy a majdani vizsgához készítsenek fotóriportot, majd utána megtanulják annak gyors kiválogatását, feldolgozását és továbbítását a médiumok felé.

A suliba járók egy csapatban indultak el a tüntetés színhelyére, de mire a térhez értünk, ki-ki felszívódott a tömegben (a beszámolóhoz illusztrációkat készítő Szőcs Lehel is alig bukkant egy-kettő nyomára, hogy lencsevégre kapja munkálkodó társait), majd kb. másfél óra múltán rendre berajzottak a tanterembe s lelkesen mutogatták egymásnak zsákmányukat. A gyakorlat késő estébe nyúlott, s a tennivalókból jócskán maradt a következő napokra is.

Ez történt május 22-én, pénteken.

Szombaton megérkezett Erdély B. Előd, a stúdiófotózás professzora, egy karcsú, magas, szőke udvarhelyi modellel az oldalán, s szinte az egész nap a szemrevaló hölgy körüli, szigorúan szakmai sürgölődéssel-forgolódással telt el. A tét nagy volt, ugyanis a vizsgán a stúdióban készült, különböző megvilágítású portrékat is egyénenként meg kell védeniük a hallgatóknak, s hogy a zűrzavar még nagyobb legyen, Előd beindította a kitűnően üzemelő füstágyúját, hogy a nebulók speciális effektusok fotózásához is szokjanak.

A vasárnap a suliban készült egyéni képgyűjtemények elemzésével telt el, amit Veress Nándor fotóművész irányított, s mindenki szót kapott, akinek mondanivalója volt a bemutatott egyéni termésekkel kapcsolatban. Meglepően jó, érett, jó technikára és szemre valló felvételeket láthattunk szinte mindenkitől, olykor felharsant a nyílt színi taps és az elégedett, jóízű nevetés, olykor ugrattuk is egymást, de alapvetően annak örvendtünk igazán, hogy ez a néhány hét, ameddig a tanfolyam tartott, megérlelt egy termékeny, közösségi hangulatot, amelyben mindenki hatott mindenkire és ezáltal valahogy többek, sokoldalúbbak és türelmesebbek lettünk mi magunk is.

Végül Molnár Attila szimulálta előttünk, hogy milyennek is kell lennie majd az elméleti vizsgának, amelyre május 28-án, csütörtökön kerül sor. Drukkolunk, de azért reménykedünk. Ha már annyi jó kép készült a tanfolyamon, csak nem vágnak el a "professzorok"...

Illusztráció: A fotósuli tagjai Csíkszentdomokoson, a HMKK-fotótábor vendégeként a domokosi templom előtt