2009. szeptember 30., szerda

Esztendőforduló


Észre se vettem és jócskán túlfutottam a blogom "születésnapján".

Tavaly szeptember 9-én határoztam el, hogy hámba fogom magam és ahelyett, hogy az íróasztalnak dolgoznék (vagy éppen hallgatnék), élek az internet adta lehetőséggel és a postafiókom nyújtotta ingyenes szolgáltatást igénybe véve, a világhálóra költöztetem az íróasztalomat.

Visszatekintve, jócskán sűrűnek tűnik az a csapás, amin a 390 bejegyzés révén végigmentem, s úgy érezem, sikerült rendet raknom magam körül, pontosabban rendet szabnom magamnak a még hátralévő évekre, hónapokra.

A blogból több könyv nyersanyaga is felsejlik, amiket jó lesz most már alaposabban kimunkálni, ez viszont azzal jár, hogy a bejegyzések sűrűsége és főként a mennyisége némileg másodrendű szemponttá válik. Akár abba is hagyhatnám ezt a naplózgatást, hiszen nem is igazi vallomástevésről van benne szó, inkább a műhelyforgácsok, írói gondolatok, foglalatosságok bemutatásáról.

Ugyanakkor azt se felejtsem el itt megvallani, hogy az urszu2 mellett még két másik blog is lefoglalja napi figyelmemet:

* a fotótanú (http://fototanu.blogspot.com), amely a fotográfiák és a dokumentáris ábrázolás jelentősége szempontjából közelíti meg egy-egy fotós teljesítmény, jelenség, lelet, művészi alkotás értékét s egyúttal hasznosítja mindazt a gazdag képi anyagot, amivel újságírói-szerkesztői munkám során kapcsolatba kerültem

* a szürke rímek (http://szurkerimek.blogspot.com), amely napi játékkedvemet elégíti ki, hogy ne veszítsem el a rendszeres kapcsolatomat a versfaragás világával.

E kettőt munícióval életben tartani szintén energiába kerül, és most azon töprengek, a három közül melyiket kurtítsam meg ideig-óráig? Persze, ezek csak amolyan maszek töprengések, és a letelt év kapcsán jutottak eszembe.

Előfordul hát majd, amit pedig kezdettől nem szerettem volna, ha előfordul, hogy kimaradnak bizonyos napok, hogy a blog "lefagy" egy-két nap erejéig, mialatt három könyv megszerkesztésének vágok neki: az egyik az itt olvasható Petőfi minden változatban (ideiglenes címe: Egy életem, egy halálom), a blogban szinte teljesen bemutatott Kölcsönsorok 2 és a www.huszadikszazad.hu honlap segítségével összeállított történelmi sajtóolvasókönyv, az Amikor Trianon beintett.

Természetesen, lesznek majd bejegyzések a szerkesztéssel kapcsolatos műhelygondokról, dilemmákról, eseményekről is. A blog követni fogja a maga kanyargós útját annak megfelelően, ahogy életünk és sorsunk alakul a továbbiakban...

Ui. Szeptember 13-án szóltam arról, hogy boldog birtokosa vagyok egy olyan nyomtatott könyvnek, amely csak egyetlen példányban létezik az egész világon. A Pusztai Péter és Georgeta szerkesztette A tolókocsi utasa c. illusztrált album teljes anyaga most felkerült egy külön galériába, ahol bárki elérheti, akit érdekel.

Illusztráció: madarunk, mely a konyhaablakon át figyel minket télen. Vajon az idén is eljön?


2009. szeptember 29., kedd

Flores, a költő


A távoli Bolíviában történt tavaszi tragédia, az elnök elleni merényletes összeesküvéssel megvádolt és félig-meddig kiirtott Flores-csoport (több magyar fiatal is résztvett benne) körüli ellentmondó hírdömping minden bizonnyal meghozta a szükséges hasznot a világsajtónak, meg azoknak a politikai csoportoknak, akik a látványos és krimiízű események díszletei mögé rejtőzve aratták le a babért.

Elnökök elleni merényletekben nem volt hiány a világtörténelemben, de köd is sok maradt körülöttük - miért történjen éppen most kivétel? Az esemény óta hónapok teltek el, a hírek fölött szinte teljes szélcsend honol, s miután többször is megnéztem Kepes Andrásnak az akcióban agyonlőtt Floressel készült két korábbi tévéinterjúját (1. interjú; 2. interjú), a személyről kapott benyomásom szinte teljes lett, már csak arra voltam kíváncsi, milyen költő is veszett el véglegesen benne.

Az interneten az alábbi három versére bukkantam, amelyek különösképpen megragadták figyelmemet, s arra gondoltam, nem árt, ha a magyar-horvát-bolíviai gyökerű kommandós emléke helyett inkább költői gondolatai és képei foglalkoztatnak bennünket. Az alkotás mindig rokonszenvesebb szememben a rombolásnál, az erőszaknál.

A mini Flores-antológia mellé pedig Siklósi Nándor barátomnak az egykori Romániai Magyar Szóban megjelent bolíviai tudósítását kerestem elő, amelynek látszólag semmi köze nincsen a tavaszi rajtaütéshez, de biztos érzékkel jelzi azokat a mélyben tapasztalható tektonikus mozgásokat, melyek a bolíviai társadalom belső feszítőerejéről árulkodnak. (Világosító)


*

"Mi a háború?
semmi különös,
valami,
amiben
mindig
a többiek halnak meg,
és mindig a legszebb
és legkedvesebb
bajtársak

és ez
minden"

(Eduárdo R. Flores, Eszék, 1991. december)


"a harmadik szakasz másod
géppuskakezelője
futva jött hozzám, hogy közölje,
a második bunker egyik sarkán
ott ahova elér egy vékonyka
fénysugár -
már nyílnak a margaréták"

(Eduardo R. Flores - Eszék, 1992.)


"A folyón túlra

Ha szeretnél keservesen rövidnek tűnő életed halaszthatatlan perceinek bármiféle kiváltságot, kérlek, tégy gondolatom szerint, cselekedj belátásom után.
Várj éjjeli órát. Menekülj, döbbent csendbe, csillagokra mutató fák közé. Fektesd hátad hűvös avarnak, nézzél szembe a sötétséggel.
Maradj magad, önmagadnak.
Akkor érzed majd, miről beszél a magány csendje, miért kiált megváltásért saját képmásod.
Hallottad már éjféli órán a bagoly énekét, amikor sikoltássá torzul agyad bugyraiban a gondolat? Mesélték már a történetet a halálmadárról?
A vénemberek úgy tudják, halotthoz érkezik a bagoly, ezért amikor meghallják énekét, gondolatban már eltemetik azt is, aki él. Mert a halálmadár oda röppen, ahol fényt lát. Világosságot pedig ott talál, ahol éjszakákat virrasztanak mécsvilágnál a haldokló felett. Így a madár érkezése után halál vár az emberi lényekre, az élők hite és a természet rendje szerint.
A haldoklásra várók pedig megmossák az eltávozott testét, koporsót szögelnek köréje, majd csókra nyújtják a dermedthideg földnek.
A gyász perceiben, a fojtogató fájdalom közepette mindenkia halottra gondol.
De valójában önmagát siratja."

(E.R. Flores: Hallgatás hadművelet)

***

Tengerre, Bolívia!

„Van tengerünk. Csak ellopták."
„Tengeri flottánk kifutásra kész!"
„Történelmi jogunk a tengeri kijárat!"
„Visszaszerezzük tengerpartunkat!"

Ezeket hatalmas táblákról másoltam le, egy nagy tó partján. Ha ez a Balaton lenne, az egyesült (de főleg a várószobás) Európa egy emberként ítélné el a magyar irredentizmust. A szóban forgó tavat azonban úgy hívják: Titicaca. Az inkák valamikori szent vize. A bolíviai tenger.

Bolívia egymillió négyzetkilométernél is nagyobb, de alig hatan lakják négyzetkilométerenként (mifelénk száz körüli a népsűrűségi mutató). Emeletes ország. Legfelül, az Andok hatezer méter fölé nyúló hegyláncai között található a két Magyarországnyi Altiplano felföld, az örök szelek birodalma, maga is majdnem négyezer méter magasan (itt van a Titicaca is). Középen van az állandó esők áztatta trópusi dzsungel a völgyekben. Legalul pedig a trópusi síkság. A világ tüdeje, az Amazonas-medence a vízgyűjtő. A hatalmas amerikai földrészen csak két tengerpart nélküli ország van. Egyiknek sosem volt tengere (Paraguay), a másiknak volt (Bolívia). A XIX. század elején megalakult latin-amerikai köztársaságok egymás közötti harcának következménye a bolíviai tengeri kijárat elveszítése. Chile a század vége felé háborút indított egykori konföderációs társai, a peruiak meg a bolíviaiak ellen, és elragadta tőlük a salétromban és sóban gazdag sivatagos tengerpartot. Az új országcímerben már nincs tenger, csak hatalmas hegyek, tűzhányók, síkság, nap, kondorkeselyű, láma és pálma. Nincs benne az ezüst és az ón, meg a földgáz sem; a spanyolokat az előbbiek vonzották, az északi Nagy Testvért főként az utóbbi érdekli. A világ bányakincsekben talán leggazdagabb országában él a földkerekség egyik legszegényebb népe.

A fenséges Titicaca-tó nyolcezer négyzetkilométeres, téglalap alakú vízfelület. (A hosszúkásabb „magyar tenger", a Balaton tizenháromszor kisebb.) A majd kétszáz kilométer hosszú, helyenként két-háromszáz méter mély tó csodás kék színét a feneketlenség és a tisztaság adja. Ez a világ legmagasabban fekvő nagytava („tószintje" 3800 méterrel van a Csendes-óceán „tengerszintje" felett). Javarészben hajózható, még nagyobb hajók (hadihajók) számára is. A kikötőkben hadiszürkére mázolt monitorok és naszádok („Lakinger Béla"-típusú zsebcirkálók, hogy a magyar haditengerészet Moldova írta kézikönyvét idézzem). Meg hatalmas táblák, az írásom elején idézett lelkesítő szövegekkel. Senki sem szól miattuk. A nemzeti büszkeség tárgya, a hadiflotta senkit sem fenyeget: a tó másik partja a baráti Peruhoz tartozik, a kikötőrabló Chile viszont a hegyeken túl van, jó háromszáz kilométerre.

A flottát ékesítő lobogók messziről magyar trikolórnak tűnnek: piros-sárga-zöld színűek. Az ország a nagy Felszabadító, Simón Bolívar nevét viseli függetlensége kikiáltása, 1825 óta. A gyarmatosítás elején Alto (Felső) Peru volt a neve - a névadók a konkvisztádor Pizarro-testvérek voltak. Túpac Amaru itteni inka (elsőként lázadt fel a spanyolok ellen, 1780-ban) lett az uruguayi városi gerillák, a tupamarók keresztapja. Egy másik gerilla is kötődik ide: Che Guevara, a legendás argentin-kubai „comandante" 1967-ben itt kísérletezett hiába egy világforradalmi góc kialakításával, bele is halt.

Észak-déli irányban átlósan kettészeli, megfelezi a tavat a határ. A háttérben az Illampú, távolabb a La Paz fölötti Illimani és más havas hatezres csúcsok (van belőlük vagy tucatnyi az országban); a távolban - már Peruban - a mindig füstölgő Misti vulkán. A tópart nagyon tagolt. A Copacabana és a Taraco félszigetek (egyfajta Tihanyként) két részre osztják a Titicacát: egy nagyobb víztükörre és egy kisebb kacsaúsztatóra. A kisebbik van közelebb La Pazhoz, alig száz kilométerre. Arrafelé van Tihuanaco (Tiwanaku) is, a leghíresebb bolíviai régészeti lelőhely, egykori - inkákelőtti - kultúrközpont, csodálatos monolit Nap-kapujával, lépcsőzetes piramisával és óriási, dülledt szemű kőbálványaival.
Rengeteg a kisebb-nagyobb sziget, a Nap-szigeten meg a Hold-szigeten inka templomok és paloták romjai. A legenda szerint a szent Nap-szigetről származtak az első inkák, és ez a sziget a tó névadója is. Itt van ugyanis a Titi-Kaka, a Puma Sziklaoltár (a Kaka nagy követ jelent, a Titi meg pumát). Machu Picchu, az inkák (most perui) szent városa sincs nagyon messze. A parton települések, pl. a bolíviai Copacabana (hatalmas székesegyházában az Indián Madonnát imádják a felföldi zarándokok), vagy a perui Huancane. A tiszta vizű tó igen gazdag halban, vízimadarakban és totorának nevezett nádban. E nádból építették az indiánok csónakjaikat és úszó szigeteiket; ezekre menekült az egész falu az ellenség elől. Thor Heyerdahl is itt építtette meg a Kon-Tiki és a Rá II expedíciókhoz a hajóit (bebizonyítandó, hogy Kolumbusz, sőt a vikingek előtt már a polinéziaiak vagy akár az egyiptomiak is eljuthattak nádhajóikkal Amerikába). Beszélgettem is - guaraní tolmács segítségével - az egyik hajóépítővel, Limachi úrral, aki „nyugdíjasan" a turistáknak szövi-kötözi nádcsónakját (esténként meg szétbontja, mint egy magashegyi Pénelopé, hogy reggel újra bemutathassa csónakszövő mesterségét). Testvére - ugyancsak a norvég világutazó egykori hajóépítője - egy nádkajakban evezett föl-alá fotogénen a tóparton, a turistákra villantva mind a három - kokalevéltől majdnem fekete - fogát.

Minden bennszülött kokát rág. Megkínáltak vele, de nem volt hozzá gusztusom: a szárított kokalevélből, mészporból és még ki tudja miből (lámaürülékből?) összegyúrt „rágógumi" a nagyapám rágta büdös bagóra emlékeztetett. A kokalevél egyébként ártalmatlan, rágva, teában egyaránt. Különféle vegyi bűvészkedésekkel gyártanak belőle gyilkos kokaint. Ideutaztunkban, a repülőúton végig kokateával itatták az utasokat: az indiánok már sok ezer éve rájöttek, hogy a kokalevél enyhíti a magaslati szédülést (meg az éhségérzetet). Amikor La Paz, a székesfőváros négyezer méter fölötti repülőterén leszálltunk, mindenkit figyelmeztettek, hogy lassan, komótosan menjen le az oda gurított lépcsőn, mert a hirtelen mozdulatok az oxigénszegény magasságban ájulást, rosszullétet, akár halált is okozhatnak. A lépcső alján vöröskeresztes mentősök várakoztak oxigénpalackkal; majdnem minden gépnél akadt dolguk.

A tó partján tetőtől talpig kukoricába öltözött aymara indiánok lejtették ősi táncukat a Földanya (Pachamama) - no meg a turisták - tiszteletére. Réveteg szemű kecsua sámán avatott be - jó pénzért - bárkit az ősi rejtelmekbe, közben rá-ráhúzott az előtte álló, homályosra összefogdosott Johnny Walkeres üvegből. Inti - a Nap - nevét ki-kihallottam kábult mormogásából. Enyhén rasszista - túlburjánzott indián öntudatában a fehéreket okkal, ok nélkül becsmérlő - helyi idegenvezetőnk szerint a nap, a víz, a föld meg a kokalevél energiát ad a meditáláshoz. (A viszki csak rásegít.) Tucatnyi fehér fiatal „meditált" a tóparton, kézzel sodort cigarettákat füstölve. A turisták itt is a leszólt fehér fajból kerülnek ki. Megnézették velünk a szálloda melletti kis bolíviai indián disneylandet is. A sámánbarlangot kihagytuk, elég volt a korábbi, enyhén alkoholista tüzesvizes füvesember. Megsimogathattuk a lámákat; az egyik dühösen (az indián pásztor szerint: barátkozási szándékkal) tenyérnyit köpött ránk. Ennek ellenére megrohamoztuk a finom lámagyapjúból (alpaka, vikunya gyapjából - ezek is lámafajták) kötött sapkákat, sálakat, pulóvereket és poncsókat árusító népművészeti boltot. Este „altiplano" zenekar szórakoztatott bennünket síppal-dobbal-nádigitárral - ilyent látni-hallani budapesti és más európai aluljárókban. A csinnadrattát talán a hegyeken túl is hallották, az ellopott, árva óceánparton.

Siklósi Nándor

Illusztráció: Eduardo Rózsa Flores egyik kötetének címlapja

2009. szeptember 28., hétfő

A "televizor"


Mintegy nyolcvan éve jelent meg a magyar sajtóban részletes ismertetés arról, hogy egy fiatal angol kutató, nevezetesen John L. Baird tanár feltalálta a "televizort", ezt a korszakalkotó csodagépet, amelynek segítségével a tanár úr egy Jimmy nevű játékbaba torz vonásait közvetítette először a rádióhullámok segítségével egyik helyről a másikra.

A hírt természetesen konfirmálta a tudományos világ is: a sajtó beszámolói szerint tudósok egész csapata szállta meg Baird laboratóriumát, s a tanár előzékenyen elmagyarázta mind előttük, mind később a sajtó képviselői előtt találmánya történetét és lényegét:

Nem csodáról, nem utópiáról van itt szó, hanem közel tízesztendős, fáradhatatlan laboratóriumi munka komoly eredményéről. A modern rádió-technikának legnehezebb problémája kétségtelenül a távolbalátás volt. Ma már egész természetes dolog, hogy hangokat ezer kilométerek távolságából hallunk. De szokatlan még a gondolat, hogy a távolból beszélő, vagy éneklő személy arcát egyidejűleg lássuk is. Ha azonban meggondoljuk, hogy a rádió tulajdonképpen nem a hangokat, hanem annak hullámait viszi tovább, már könnyebb elképzelni, hogy a képet vagyis a fényhatások hullámait is lehet rádió útján továbbítani. Ez az elgondolás tanulmányom kiindulópontja.

A sajtó - köztük a magyar is, élen a Tolnai Világlappal - sietett világgá kürtölni az eseményt, amelyben mindenki megsejtette, hogy "nem sok idő kell hozzá és a „televizor” éppúgy ott lesz minden házban, mint a rádió. És a családi tűzhely mellett a legnagyobb kényelemben az emberek nemcsak hallani, hanem látni is fogják az operai előadásokat, vagy a jazz-band hangszereivel tréfáló zenészeket - a földgolyó másik oldaláról is."

Baird tanár azt is hangsúlyozta, hogy mindez csupán kezdeti siker, a tökéletesítés még csak ezután következik, ami megint nem máról-holnapra történik.

Szerencsére, a világ közvéleménye akkor még el volt telve a néma filmről a hangos filmre való áttérés művészi sokkjával, a filmművészetet ért forradalmi hangulattal. Ugyanakkor meg kellett emésztenie Baird tanár úr egy másik találmányát, a sötétben látás műszaki megoldását, amely az infravörösben való képtovábbító technika hadászati jelentőségével is kecsegtetett.

Tény, hogy a "televizor" még csak primitív kísérletnek tűnik a mai adástovábbítás szédületes perspektívái és minden távolságot legyőző lehetőségei mellett. Az 1928-as magyar sajtóban megjelent Baird-féle beszámolóban olvashattuk:

Készülékemnél, a "televizor”-nál a ,,selen” (selenium) elemet használtam fel, ezt a kénnel rokon, meglehetősen ritka fémes elemet, amely lehetővé teszi a fénynek elektromossággá való átváltoztatását. Ez lényegileg ugyanaz, mint a rádiónál vagy a telefónnál a hangnak elektromossággá való átváltoztatása. A telefón membránját a „televizor”-nál a „selen” pótolja.
Először árnyékképek elektromos továbbításával kísérleteztem. Egy évi fáradozás után sikerült a rádió segítségével egyszerűbb tárgyak fekete-fehér színű rajtáit továbbítanom. Hosszú út vezetett azonban még odáig, hogy az egyszerű fekete-fehér rajzok helyett készülékem egy tárgynak vagy személynek valóságos képét továbbítsa.
Ma azonban már ez a nehéz feladat is elkészült: sikerüli felfedeznem a távolbalátást és most már abban a helyzetben vagyok, hogy új „televizor”-készülékem segítségével élő emberek arcát szinte aprólékos pontossággal tudom rádió útján továbbítani. Ezzel a probléma lényegét már megoldottam...

A „selen”-sejtek működésbe jönnek és a készülékekkel kontaktusban lévő hangosan beszélő már ontja a hangokat, a váltakozóan magas és mély hangokat, vagyis a fényhatásokból átalakult elektromos hullámokat.

Ez az „éneklő fény”, amely a váltakozó fényhatásoknak megfelelően egész skálákat játszik. Ezt az éneket, a változó hangokat az „elektromos szem” irányítja, amely meglátja milyen személy, milyen tárgy foglalt helyet a felvevő kamrában és aszerint a diktálja a hangnemeket, a „televizor” munkáját.

Minden arc minden kép más-más, egymástól egészen eltérő hangnemeket idéz elő, de az eredmény mindig ugyanaz: a tárgyak vagy személyek képe pontosan átalakul elektromos hullámmá, az elektromosság átváltozik hangokká én végül a harmadik készülék, amely az elektromosságot már ismét átalakította képpé, pontosan levetíti a felvett képet a vászonra vagy más felfogó táblára...

A Baird tanár előadásán és bemutatásain jelenlévő tudósok egyhangúan kijelentik, hogy a „televizor” a század egyik legcsodásabb találmánya, amely e pillanatban még annyira meglepő, hogy nem is lehet kiszámítani jelentőségét tudományos és művészi szempontból...

Amikor mindezt a www.huszadikszazad.hu honlapján nemrég elolvastam, eszembe jutott, amikor családunk az első televíziós készüléket megvásárolta, s kicsik és nagyok egy csokorékba gyűlve, a házimozinak kijáró rajongással és kíváncsisággal csüngtünk a képernyőn, amelyen teljesen véletlenszerűen, előre be nem jelentve alakultak a műsorszámok, s közöttük hosszú, idegesítő, beláthatatlan szüneteket tartottak, mialatt a fekete-fehér képernyőn látványos tájakról készített végtelen autós felvételek váltották egymást valami andalító zenével vagy vérpezsdítő folklórmuzsikával. Egyik ilyen kényszerszünetben édesanyánk szóba hozta, hogy annak idején, lánykorában, a budapesti nemzetközi vásáron a saját szemével látta a televízió ősét, s már akkor megérezte, hogy korszakalkotó találmányról van szó.

"Sajnos - mondta - akkoriban a technikai megoldás olyan sok pénzbe került, senki se hitte, hogy egyszer a mi házunkban is otthonossá válik."

Régi családi iratok között kutatva rábukkantam arra a levélre, melyet anyám 1938. május 6-án írt majdani apámnak, Kolozsvárra, s benne részletesen elmeséli, hogy mi mindent látott a frissen meglátogatott budapesti vásáron. Mindent megnéztek - írja a levélben -, de igazából csak a televízió az, ami megragadta a fantáziáját, s a levél mintegy felét a lelkes technikai bemutatás tölti ki - annak nyomán, ahogy az a vásáron elhangzott.

"Onnan kezdem, hogy láttam a televíziós előadást, a stúdiót, az adó és a vevő berendezést... A fehér köpenyes úriember szerint a televíziónál a továbbításra kerülő kép felvétele egy ikonoszkópnak nevezett ún. "elektromos szem"-mel történik. Ez a szerkezet a képet elektromos úton sorokra és pontokra bontja és a leadóállomáshoz közvetíti (ez olyan külsejű, mint az autóbusz), ahol adóantenna segítségével kisugározzák. A kisugárzott elektromos hullámokat, amelyek a sorokra és pontokra bontott képet tartalmazzák, a televíziós vevőkészülékkel fogjuk fel és a kép a vevőkészülékben levő katódsugárcső ernyőjén válik láthatóvá.

Ennyit sikerült gyorsírással lefirkantanom, kb. ennyit is mondott a "szakértő". Ja, és még azt is, hogy a felfogott kép annál precízebb, minél több sorra bontjuk föl az eredeti képet. Eleinte 90 soros felbontással dolgoztak, ezek a képek azonban enyhén szólva sok kívánnivalót hagytak hátra, az emberek inkább zebrákként hatottak. Büszkén mondhatjuk azonban, hogy Budapesten a bemutatott készülékek 405-567 képsoros felbontással dolgoztak, és állítólag ilyen kiváló készülékek még azokban az országokban sincsenek, ahol rendszeres televíziós adás létezik. Egy televíziós vevőkészülék ára (megérdeklődtem) kb. 3000 pengő. Fájó szívvel le kell mondani róla az emberiségnek. Többféle akadály is van, hogy többet ne említsünk: a maximális adótávolság 40-50 km. Ha tehát ennél messzebbre akarnak televíziós műsort közvetíteni, úgy újabb közbeiktatott adóállomásra van szükség. Állítólag Magyarország területén 10 ilyen adóállomásra lenne szükség. Ezek az adók kábelekkel lennének összekötve, ami szintén lehetetlenné teszi a kivitelt, amennyiben ez a speciális kábel az ismert telefonkábel árának a százszorosába kerülne, s az adóberendezés is horribilis összegbe jönne. Egy szó mint száz, ez nem kivihető egyelőre, mint tömegcikk. Örülök azért hogy láttam, mert azért mégis csodálatos dolog alapjában véve. A szereplők arca nagyon különösen volt "kikészítve": okkersárgára mázolt orcák, sötétlila ajak és szemöldök, levendulakék szemhéjak... Életben merő borzalom, a vevőkészüléken egész rendes benyomást tett."

Tíz év telt el tehát dr. Briand bejelentése óta, s a televíziózás terjedtforma ugyan, de még mindig elérhetetlen volt a tömegek részére és csak mint jövős lehetőség villant meg egy-egy nemzetközi kereskedelmi rendezvény egén.

Majd közbejött a második világháború, utána a jól ismert világrendezés és mindent újrakezdés Magyarországon és a szomszédos régióban, a televízió pedig intim jóbarátunk, már-már kikezdhetetlen hatalom lett mindennapi életünk, gondolkodásunk és megmaradásunk fölött.

"Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg?"

(Arany János: Toldi)

Illusztráció balról jobbra: Baird tanár beindítja a televizort * A televizor fénykamrájában * Televizorkép levetítve (Forrás: www.huszadikszazad.hu)

2009. szeptember 27., vasárnap

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (39)

Bethlen római utja
1927 április

Trieszt, április 3. * Bethlen miniszterelnök vonata vasárnap délben kevés késéssel megérkezett. A miniszterelnököt az olasz kormány nevében a polgári és katonai hatóságok ünnepélyesen üdvözöltek és a pályaudvaron összegyűlt tömeg lelkesen éljenezte.

Róma, április 3. * Durini di Monza gróf budapesti olasz követ előzetes megbeszéléseket folytatott Mussolinival azokról az olasz-magyar megállapodásokról, amelyet Bethlen gróf római tartózkodása alatt fog aláirni. A követ Rómából Velencébe utazott a magyar miniszterelnök ünnepélyes fogadtatására, amely az olasz fővárosba is szokatlan pompával fog végbe menni.
A vasárnapi olasz lapok első oldalon foglalkoznak a magyar miniszterelnök római látogatásával és kiemelik Bethlen és Mussolini találkozásának egész Európára kiható fontosságát.
A „Popolo d' Italia” vasárnapi számában melegen köszönti a magyar miniszterelnököt, akiről többek között a következőket írja: Egész Olaszország örvend, hogy földjén üdvözölheti azt az erélyes államférfit, aki erős akarattal helyre tudta állítani országában a politikai és erkölcsi rendet. A fasizmus Bethlenben a kemény küzdelmek harcosát, az izzólelkű hazafit és Olaszország szívélyes barátját látja. A háború sem volt képes Magyarország és Olaszország között a régen fönnálló rokonszenvet megszüntetni.
A „Messagero” azt írja, hogy az olasz-magyar viszony annyira tiszta és világos, hogy a két kormányfő találkozásának indokait szükségtelen egyik vagy másik állam ködös magatartásában keresni, mint azt némely külföldi, főleg párisi lap teszi. A lap kifejti, hogy Olaszország minden állammal szemben barátságos és békés célokat követ, majd hozzáfüzi: A mostani találkozás a két állam között a háború vége óta fönnálló viszonynak logikus fejlődési fokát jelzi. Olaszország a rokonszenv érzelmeivel követte Magyarország konszolidációját Horthy kormányzó bölcs és erélyes vezetése alatt. Más fölül pozitiv, kézzelfogható bizonyságot szolgáltatott, hogy maga szintén közreműködni akar ebben a konszolidációban.
Az olasz kormány teljesen méltányolja a budapesti kormánynak azt az őszinte célját, hogy Magyarország Keleteurópában a nyugalom, egyensúly tényezőjévé váljék. Szívélyes istenhozottat mondunk Bethlen grófnak abban a meggyőződésben, hogy e kitünő államférfiu látogatása a két nemzet mélyebb intimitását szolgálja és jelzi, hogy a két nép őszintén a béke szolgálatába állítja nemzetközi politikai működését. Ez a mélyebb intimitás biztos hatályos támpontul szolgálhat az európai béke konszolidációjának.
A félhivatalos „Agenzia di Roma” kiemeli Bethlen és Mussolini találkozásának fontosságát. Magyar államférfinak ujabb találkozása, beleértve az ezzel járó következményeket is, mutatja is a szívélyességnek azt a fokozatos fejlődését, amely mindjobban jellemzi az Olaszország és Magyarország közötti viszonyt, miután mind a két állam felismerte az őket érdeklő több gazdasági és politikai problémának közösségét. A Magyarország részéről kifejezett óhaj, hogy Olaszországgal való baráti viszonya preciziroztassék és konszolidáltassék, az olaszkormánynál csak kedvező fogadtatásra találhat.
Olaszország miniszterelnökének egy tekintélyes állam kormányelnökével való találkozása másrészről megerősíti az olasz külpolitika fejlődésének karakterisztikumát, amely valamennyi állam irányában méltányos, lojális akar lenni és a kölcsönös jogok elismerésére s a lehető legbékésebb és legbarátságosabb viszonyok kultiválására van alapítva. A gyakorlati eredményeken tulmenően Mussolini és Bethlen gróf közötti római találkozás kétségtelenül ujabb tisztulási tényt fog jelenteni a dunai zóna politikájában.

London, április 3. * A vasárnapi lapok közül a „Daly Mail” foglalkozik Bethlen római utjával és rámutat arra, hogy a magyar miniszterelnök el akarja kerülni, hogy Belgrádban az a benyomás keletkezzék, mintha római utja Jugoszlávia ellen irányulna.


A román külügyminiszter magyar-olasz szerződésről ma nyilatkozik a bukaresti kamarában
1927 április

Bukarest, április 10. * A kamarában Mitilenu külügyminiszter ma válaszol Cita Dovila képviselő interpellációjára és részletetten kifejti a román kormány fölfogását arról a barátsági szerződésről, amelyet Bethlen és Mussolini kötöttek Rómában.


A fiumei kikötő jelentősége
1927 április

Ünnepi csend borul mindenre! Nem hangzik a gyülölet birálata!
A törvényhozás palotája néma. Jól végzett munka után érkezett haza Bethlen István gróf miniszterelnök Olaszországból. A fényes ünneplések, a barátsággal kiöntető szónoklatok után a szürke gondok, kemény feladatok ideje kezdődik.
A miniszterelnököt megérkezésekor, Vass József népjóléti miniszterrel az élén, a kormány tagjai várták s üdvözölték. Útjának eredményéről a következőket mondotta a miniszterelnök:
„A megegyezés, melyet Olaszországgal kötöttünk, további tárgyalásoknak lesz a kiinduló pontja. Az Adriához való kijutás tekintetében rövidesen megindulnak a szaktanácskozások, amelyek a magyar export további fejlődését segítik elő. A tengerre kijutatás tekintetében természetesen számolni kell Jugoszláviával is. Nagyon örvendetes, hogy Jugoszlávia elvileg már is kijelentette, hogy a magyar átfutó forgalom elé nincs szándékában akadályokat görditeni!”
Gazdaságilag a fiumei kikötő megnyitása éppen úgy érinti a mezőgazdaságot, mint az ipart és kereskedelmet.
A legnagyobb valószinüség szerint emelkedni fog ezen az úton keresztül gabona, liszt, cukor, vas és hajlitott bútor kivitelünk. Újabb elhelyezkedési lehetőség nyilik szellemi és testi munkásaink részére.
Egyszóval ismét egy lépés előre azon az úton, mely a gazdasági megerősödéshez vezet, viszont ennek segitségével politikai végcéljainkhoz jutunk közelebb.


Illusztráció: korabeli fiumei látkép

2009. szeptember 26., szombat

Gyafiék


Nemrégen Székely-
udvarhelyen jártam, s a napsütéses szeptemberi délelőtt szinte törvényszerűen kivezetett a katolikus temetőbe, a város fölötti dombra. Elgondolkozva, a sírkövek feliratait olvasgatva jártam szerre a kanyargós allékat, s hirtelen megakadt a szemem egy fekete márványoszlopon, rajta a név: dr. Márton Gyárfás, 1928-2009, alatta meg a feleségéé, Máriáé, aki 2002-ben távozott el az élők sorából.

Ha csak sejtettem volna, hogy már csak így és ilyen körülmények között találkozunk, annyi hosszú év után...

Évtizedekig éltünk egymáshoz pár perc járásra, a bukaresti Pajurei lakótelepen, szűk tömbházlakásban. De életünknek egyéb, lényegesebb közös pontjai is voltak.

Nekik is három gyerekük volt, nekünk is. S ami mindennél fontosabb: Mária, Márton Gyárfás felesége, a bukaresti magyar iskola okleveles tanítónőjeként sokat tett gyermekeink oktatásáért. Sajátjait is ugyanolyan szigorral tanította, mint a máséit, bár elnéző is tudott lenni. Igazi tanítónéni volt - ő volt a Tanítónéni -, aki gyönge, védtelen lénynek tekinti a gondjaira bízott nebulót és a szép szó, a bizalom erejével igyekezett kordában tartani, terelgetni.

A nagy bukaresti távolságok, a hosszadalmas, időrabló autóbuszozások-villamosozások dzsungelében nagy segítség volt, amikor a nagyobb Márton-lányok vállalkoztak arra, hogy hazakísérjék legkisebb fiunkat, aki akkor még csak az iskola részeként működő magyar óvodába járt.

Nagyon nem volt időnk összejárni, pedig ha kissé megerőltetjük magunkat, akár meg is tehettük volna. Valahogy Bukarest, a nagyváros, a sok kényszerű holtidő fásulttá zárkózottá, tohonyává teszi az embert. Munka és kései ebéd után nehezen mozdult meg az ember a lakásából, hogy még társasági életet is éljen.

Persze, én itt most csak a saját bizonyítványomat magyarázom.

De azért egyszer sikerült együtt köszönteni, családi körben az új esztendőt, a Gyafiék lakásában. Zavarban voltunk, próbáltuk kitapogatni egymás szellemiségét, hogy meddig mehetünk el az őszinteségben, a kitárulkozásban. Közben koccintottunk, népdalokat hallgattunk, süteményeket kóstolgattunk. Odakint az éjszaka és a bennünket körülvevő idegenség.

Gyafiék - ismerősi körben mindenki így szólította Márton Gyárfást, ezt a korán galambősszé vált, egyenes tartású katonatisztet - az 1950-es évek elejétől éltek Bukarestben, matematikát végzett katonaként került a Műszaki Katonai Akadémia geodéziai tanszékére, ahol bevallása szerint "fizikusokat és matematikusokat gyűjtöttek, és kiképeztek erre a szakra. Én 52-ben átvettem egy szeminárium vezetését, 53-ban már előadtam Bukarestben. Persze nagy hátránnyal indultam, mert nem tudtam jól románul – Kolozsváron magyarul végeztem, Udvarhelyen is magyarul beszéltünk... Aztán megtanultam. S ugyanakkor tanultam meg németül és oroszul is, mert kellett a szakmához."

(Mindezt egy interjúban mondta el az Udvarhelyi Híradó riporterének, 75 éves születésnapja alkalmából, de akkor már Mária nem élt, Gyafi és fia, Huba már Székelyudvarhelyen éltek, ahová a rendszerváltás első évei után hazatelepedtek.)

Mindezt az elején nem tudtam Gyafiról, furcsállottam is, milyen élete lehet a tanító néninek a román hadsereg egy tisztje mellett, aki ezredesi egyenruhában indult minden nap munkába, katonai szabályok szerint élt, viselkedett, pedig ha levetette az uniformist, ugyanolyan civil emberré változott, mint mindenki más, aki ingujjban vagy házikabátban fogadja a vendégeit.

Aztán apámtól megtudtam, hogy Gyafi az egyik legkedvesebb tanítványa volt a Bolyai Egyetemen, s melegen ajánlotta a katonai akadémia vezetőinek, amikor képességei felől érdeklődtek nála. És attól kezdve, kissé szégyenkezve és magamra neheztelve, más szemmel kezdtem nézni e halk szavú, de igen határozott férfi embert s rendre megtudtam, hogy nem akárkivel hozott össze a sors: Márton Gyárfás megbecsült munkatársa volt a Katonai Akadémiának, majd igazgató lett a Földméréstani Intézetben. Később visszakerült az akadémiára, majd a Katonai Térképészeti Kutatóintézet vezetője lett, neves külföldi szakemberekkel tartotta a kapcsolatot, tudományos ülésszakokra utazott, megbíztak benne, merthogy egyenes tartása volt. A szakma mellett kötelezte el magát, lélekben megmaradt magyarnak, gyermekei valamennyien magyar iskolát végeztek s a maguk során kiváló szakemberek lettek.

Úgy hozta a sors, hogy legkisebb gyereke, az egyedüli fiú gyermek, Huba a földmérő pályát választotta, s így apa és fia már közösen dolgozhatott az 1990-ben alapított szoftverfejlesztési magáncégüknél, s már az első évben sikerült szakprogramokat eladniuk. 1993-ban hazaköltöztek Székelyudvarhelyre, s a cégalapítás ott folytatódott: az azóta is sikeresen működő Geotop cég megálmodója és vezetője volt. Munkáját Huba vette át, s ha meg kellene határozni az ott folyó munka lényegét, megint Gyafit hívnám segítségül, a már említett beszélgetés nyomán:

"Térinformatikai szoftverfejlesztéssel foglalkozunk, ezen a területen országos szinten elsők vagyunk, külföldön is vannak felhasználóink. Elég sokat foglalkozunk kiképzéssel – ez nem azt jelenti, hogy diplomát adunk, de vannak olyan modern szoftverek, amelyek kezelését tanítjuk néhány napos képzésben, konkrét munkákon. Ugyanakkor el szoktuk vállalni nagyobb informatikai rendszerek tervezését is. Végzünk terepméréseket modern technológiával, digitális térképezést, kataszteri, topográfiai, közmű vagy más tematikával. De komplex térinformatikai adatbankok létrehozásával is foglalkozunk."

Amikor felesége, Mária váratlanul meghalt, még inkább a munkába temetkezett. Azelőtt is a megfeszített, rendszeres munka embere volt, de utána már szinte csak a cégének élt. Amikor 2003 végén Csíkszeredába költöztem, azonnal üzent nekem, hogy bármikor szívesen lát, ha arra járunk, ne kerüljük el.

Igaz, sokat nem koslattam arrafelé, de azért bizony, jártam néhányszor Udvarhelyen az elmúlt évek folyamán. Minden alkalommal azzal a patópáli gesztussal odáztam el a látogatást, hogy majd a következő alkalommal biztosan felkeresem Gyafiékat. Ez a következő alkalom aztán a következő alkalommal is csak a következő lett, és így halmozódott egymásra minden egyes halasztás, amíg aztán már csak a halál hírét olvashattam koratavasszal a helyi újságban.

És most itt van ez a sír, amire tiszta véletlenül rábukkantam. Amikor újra Udvarhelyen jártam, és már nincsen következő alkalom...

Ekkor ért meg bennem a maga eredendő súlyával a döbbenet, hogy nem tudtam eléggé megbecsülni, milyen kiváló szakember és ember mellett éltem. A hétköznapokban, elérhető közelségből nem tűnik föl valakinek a rendkívülisége. A fáradtsága, az elnyűttsége, a gyűrődése - az bezzeg igen. Meg az, hogy poros a cipője, hogy félreáll a nyakkendője, hogy fényes a könyökén a kabátja - arra is megvan a szemünk.

Sok emberi melegséget kaphattam volna Gyafiéktól, mint ahogy persze kaptam még így is, hogy nem fogadtam el teljesen a felkínált barátságát, amihez pedig minden feltétel adott volt.

Így már csak az emlékén tudok borongani s szégyenkezni minden eszembe jutó mulasztásomért...

***

A Nyugat-Magyarországi Egyetem Geoinformatikai Karának honlapján Busics György így búcsuztatta a neves szakembert:

"Elment Márton Gyárfás professzor

Március elsején kaptuk a szomorú hírt: Dr. Márton Gyárfás professzor, az erdélyi magyar műszaki értelmiség jeles képviselője, kiváló matematikus és geodéta eltávozott az élők sorából.
Az 1990-es évek közepén, már nyugdíjasként, Székesfehérváron, a GEO-ban volt egy évig vendég-kutató. Itt ismerhettük meg egyenes jellemét, okos érvelését, nagy munkabírását, szakmaszeretetét. Nagy tekintélye volt Erdélyben, Romániában, Magyarországon és német nyelvterületen is, mert számos szakmai újítás és sikeres fejlesztés fűződik a nevéhez.
Szegény sorból jött székely volt, mint Tamási Áron Ábele, s a rengetegben, nehéz időkben, nehéz körülmények között kellett megmaradnia embernek.
Gyászoljuk mindannyian, akik ismerhettük szigorú, de szerető egyéniségét.
Álljon itt róla néhány szikár életrajzi adat, amelyek egyáltalán nem láttatják azt az embet, aki a tények mögött van.

Dr. Márton Gyárfás 1928. február 28-án született Erdélyben, Szentegyházasfaluban. A székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban érettségizett 1948-ban. 1951-ben matematika-fizika tanári diplomát szerzett Kolozsváron a Bolyai Egyetemen.
1951 és 1960 között a bukaresti Műszaki Katonai Akadémián volt laborvezető, doktorandusz, oktató, itt védte meg doktori értekezését 1957-ben. 1960 és 1968 között a Fotogrammetriai Intézetben dolgozott különböző beosztásokban, amelynek 1963-ban igazgatója lett.
1968-tól 1987-ig egy bukaresti katonai kutatóintézetben tudományos és kutatási kérdésekkel foglalkozott kutatóként illetve az intézet parancsnokaként.
1987 óta nyugdíjas, 1991-ben alapította a Geotop Kft-t (www.geotop.ro). Itt számos szoftvert fejlesztett ki és a fiatalok oktatását tartotta szívügyének."

Illusztráció: Gyafi és a Geotop csapata (a cég honlapjáról)

2009. szeptember 25., péntek

Kölcsönsorok 2/87

BORBÉLY LÁSZLÓ
Román költők magyarul

A budapesti Pont és erdélyi társa, a sepsiszentgyörgyi Pontfix Kiadó manapság rendhagyó számba menő könyvet jelentetett meg: 36 modern és kortárs román költő verseit adta közre magyarul Cseke Gábor tolmácsolásában. Sem a kiadó, sem a fordító nem ismeretlen olvasóinknak, előbbit az Etédről indult Szávai Géza működteti nagy sikerrel Budapesten - olyannyira eredményesen, hogy erdélyi fiókintézmény indítására is módja nyílt -, utóbbi írásaival, mióta Csíkszeredába költözött lapunk hasábjain is heti rendszerességgel találkozhatnak. A Pont Kiadóról annyit azonban mégis megemlítenék, hogy dicséretes következetességgel vállalta fel magyar szerzők műveinek román, illetve román szerzők műveinek magyar nyelvű megjelentetését, s túl ezen, nemzetközi programot hirdetett meg a különféle közösségek és kultúrák kölcsönös megismertetése végett. (Néhány kiragadott példa erre: Szávai Géza Séta gramofonzenére című regénye a magyar kiadás mellett románul, oroszul és németül is olvasható, Polcz Alaine Asszony a fronton című önéletrajzi regénye magyar, román, orosz nyelven jelent meg, készülőben a holland és német kiadás, Mircea Nedelciu elbeszéléskötetét magyarul adta ki a kiadó Mészöly Miklós utószavával.) Egy ideig ismerősök, barátok révén jutottak el a Pont Kiadó könyvei hozzánk, újabban azonban a sepsiszentgyörgyi székhellyel beindult Pont Hálózat is terjeszti Erdélyben, mi több, könyvkiadásra is vállalkoznak. Asztalomon az első könyv, mely e sorok írására késztetett, Cseke Gábor Kölcsönsorok címmel kiadott versfordításai. Nem szokványos verseskötetet forgathatunk. Szinte a könyv felét a fordítónak a román szerzőkkel való kapcsolatairól írt őszinte vallomása fogalja el. Tanulságokban bővelkedő megszívlelendő példáit említi a kölcsönös szóértésnek: „A kötet egy folytonos, külső vagy belső rendelésre készült kölcsönvétel magyarázata, indoklása, genezisének folyamata, utólagos leltára, tárháza. Tartalmazza mindazt, amit érzésem szerint - úgy vettem kölcsön az életemben valamilyen szerepet játszó román költőtársaimtól, hogy lehetőleg ne legyek adósuk. Az évtizedek során úgy alakult, hogy nem csupán fordítottam, hanem vállaltam is egyik-másik költő versét. Ami e fedőlapok között van, nem egyéb, mint szerény bizonyító anyaga annak, hogy ha szabad felismerésből, előítéleteket lehetőleg mellőzve közelítek román alkotókhoz, akkor megannyi szövetségessel, szándékaimat fölerősítő kortárssal vehetem magam körül anélkül, hogy feladnám magamat." - írja a borítólapra kiemelt vallomásában a szerző.
Őszinte, mindig és mindenkor vállalható sorok. Kérdés csupán az, valóban vannak-e meghallói a másik oldalon, elkészül-e valaha is egy kötetnyi román fordítás a mai erdélyi (de nem csak) magyar költők verseiből? (Cseke a magyarországi Andressew Ivánnal internetre is felvitte a román költők magyarra fordított verseit.) A kinyújtott kéznek akkor van hitele, becsülete ha a másik fél sem ódzkodik tőle. Szerzőnk szándéka tiszta és félreérthetetlen, optimizmusa töretlen, várja és hiszi az egymásra találást, versfordításaival ennek útját kívánja egyengetni. Meglehetősen rapszodikusan válogatta ehhez a költőket, klaszszikusnak számító nevek (Jebeleanu, Labis, Sorescu, Ioan Alexandru, Ana Blandiana) mellett a jelenkori román költészetben kevésbé járatosak számára teljesen ismeretlen poéták verseiből nyújt ízelítőt. Az olvasó eligazítására minden szerzőről rövid életrajzi vázlatot közöl, értékítéletünk megfogalmazásának könnyítésére pedig mindeniktől közöl két-három verset.


GYULAI LEVENTE:
Átjárások, kölcsönsorok

Cseke Gábor: Kölcsönsorok
36 modern és kortárs román költő versei magyarul
PONT Kiadó - PONTfix Kiadó, Budapest-Sepsiszentgyörgy, 2005.

Cseke Gábor kötete kitartó munka eredménye. Hiánypótló vállalkozás - vonhatjuk le a következtetést a terjedelmes, invokációt helyettesítő első szöveget olvasva. A nosztalgiával, emlékekkel átszőtt írás mindamellett, hogy a fordítói munka motivációira derít fényt (többek között a fordítás és átköltés közötti viszonyról, a fordítás és a szocializálódás kapcsolatáról, vagy a fordításra kerülő mű kiválasztásának folyamatáról, kontextusáról szól), kultúrpolitikai kérdéseket is érint. Már címe is - Én és a románok (Invokáció helyett) - az átköltés által implikált többnyelvű médiumra utal.

A kolozsvári születésű fordító gyerekkori emlékeihez tér vissza, és vetíti az olvasó elé a kétnyelvű környezettel való ismerkedésének első mozzanatait, amelyek a Szavazz a Napra választási szlogenhez kötődtek: Cseke Gábor gyerekként a szlogen román változatában a hóstáti szót vélte felfedezni. A derűs helyzet azt bizonyítja, hogy ekkor a gyerek még nem számolt a román nyelvű környezet meglétével. Cseke bevallása szerint figyelme csak akkor terjedt ki a románokra is, amikor 1959-ben a Bolyai és a Babeş egyetemek egyesítése bekövetkezett. Ez a mozzanat jelentette igazán a román kultúrához való közeledését. „Hozzá kell látnunk ahhoz, ami eddig kimaradt az életünkből: közeledni azokhoz, akik mellettünk, de tőlünk eddig elzártan éltek” - idézi fel akkori gondolatát Cseke, akit a fordításra nem csupán a román irodalom megismerésére tett törekvése késztetett, hanem Szabédi fordítói munkája iránti tisztelete is. Szabédi a Kolozs megyei színromán faluban, Báréban tanította románra a diákokat és helyi népköltészeti darabokat tolmácsolt.

A románokkal való érintkezés a román nyelv sajátos belső szellemének, titokzatosságának, hangulati erejének felfedésére alkalmas lehetőségnek bizonyult. A Dan Culcerral való barátsága pedig megadta az első impulzust, indítékot a román nyelvű irodalmi művek tolmácsolására. A román környezetben való „megfordulás” mellett a román nyelvű folyóiratok gyakori olvasása képezte a fordítói munkára való felkészülést. A versek tolmácsolása nem valósítható meg könnyedén. „Furcsa kettősség társult a versfordítói élményhez, amelyet az évek múltával hol sűrűbben, hol ritkábban kívántam átélni: a nekikészülődés és a tényleges fordítói ténykedés alatt erőteljes ellenérzés, szorongás, feladási kényszer kerített hatalmába. (...) Egy-egy fordítás sikere fölött nagyobb elégtétellel tudtam magamban ünnepelni, mint amikor saját verset hordtam ki; talán azért, mert volt mihez mérnem a teljesítményt” - írja Cseke. Később saját tapasztalatait osztja meg az olvasóval: „Egy műfordítás lehet jó vagy rossz, közepes vagy gyenge, de fölötte kockázatos belőlük kiragadott elemeket - akár a legjobb szándék dacára is - összedolgozni, egymásba illeszteni.” A fordító akkor lehet boldog igazán, ha nem csupán tolmácsolja a művet, hanem vállalni is tudja azt.

Cseke úgy érzi, hogy bármennyire is szerény az olvasók száma, az írónak, fordítónak kötelessége kiszolgálni őket. „Csakugyan nagyon kevesen olvasnak verseket, de ahhoz képest, amennyire gondolunk, azzal, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk értük, meglepően sokan. De ha összesen ezerötszáz a tizenötmillióból, akkor annyinak is tartozunk.”

A fordítások nem véletlenszerűen kerültek be a kötetbe, mindegyiküknek megvan a maga saját története, ezenkívül gyakran előfordul, hogy érzelmi kötődést rejtenek. Szúrópróbaszerűen nevezek meg néhányat a tolmácsolt költők közül: Nicolae Labis, Adrian Popescu, Monica Pillat, Ana Blandiana, Ioan Vieru vagy Yossef Abraham. A szerzőkről rövid életrajzot is olvashatunk. A többszerzőség változatossá, színessé teszi a könyvet. Ízelítőként: „Kivetem a hálót / A szavak tengerébe, / Volnál lehúzó mélység / És a hallgatás partja...” (Monica Pillat: Oly közel); „egy roppant légy mászik át fejem fölött / zümmögéséből kicsendül magányossága / marad a másfajta tájak csöndje” (Nicolae Prelipceanu: Tabula rasa); „behunyt szemmel ott hol az utak egymásba futnak / istentelenül sokat beszélünk azokról akik / a költői illúziók helyett elégnek” (Ioan Vieru: Költői illúzió).

Cseke Gábor Kölcsönsorok című munkája a Pont Kiadó fordításorientált marketingjének újabb példája. Konrád György, Mészöly Miklós és Nemes Nagy Ágnes román, orosz vagy szlovák nyelvre lefordított műveinek társaságába kerül. Cseke kölcsönsorai azt bizonyítják, hogy „a megértés nem a pergő nyelven előadott szavak sokaságán múlik, hanem azok minőségén; azon, hogy mindig azt és úgy mondjuk el, hogy a másik is ugyanazt értse”.


MÁRIÁS JÓZSEF
Hídverés - kölcsönsorokkal
36 modern és kortárs román költő versei magyarul, Cseke Gábor tolmácsolásában

Axiómaként említhetjük, hogy két nép kölcsönös megismerésében a kultúra, az irodalom nyújtja a legjárhatóbb utat; a műfordítások építik a legidőtállóbb hidat; a szellem értékei alkotják a legbiztosabb tájékozódási pontokat. Az egységesülő Európában erre talán még nagyobb szükségünk van, mint a múltban. Különösképpen igaz ez a Duna-medencében élő magyarság és szomszédai, az Erdélyben együtt élő román és magyar nép viszonylatában. Ez a felismerés vezette/vezeti legjobbjaink törekvését, hogy e szolgálatot felvállalják, Németh László szellemi hídépítő szavaival maguk is vallják: „a megismerés: megértés, a megértés: szeretet".

Ennek a gondolatnak a kitartó munkása Cseke Gábor, kinek legújabb fordításkötetét 2004-ben jelentette meg - koprodukcióban - a budapesti PONT Kiadó és a sepsiszentgyörgyi PONTfix Kiadó(x). „A kötet - a szerző vallomása szerint - egy folyamatos, külső vagy belső megrendelésre készült kölcsönvétel magyarázata, indoklása, genezisének folyamata, utólagos leltára, tárháza." Nem mindennapi ajánlósorok - nem szokványos fordításkötet. Miben rejlik sajátossága, különlegessége? A könyv felépítésében, a benne foglaltak tartalmi megoszlásában.

Mintegy felét az Én és a románok című esszé tölti ki, amely szuggesztíven vetíti elénk e bonyolult kapcsolatrendszer közösségi és személyes hátterét, a mögöttünk maradt négy évtized tükrében. Cseke Gábor újságíróként, lapszerkesztőként élte át a hétköznapokat, vívódott annak Prokrusztész-ágyában; íróként, költőként magasabb szellemi szinten adta látleletét egy kornak, amelyben élnie adatott. Miként lehetett mindezt ellensúlyozni? Az emberségüket, becsületüket, identitásukat őrzők arcának, küzdelmének felmutatásával nyújtva hitet és erőt a küzdelemhez; a szépség, a jóság, a tisztaság, az igazság eszményeinek, erkölcsi, humán értékek lírai, prózai művekben való közvetítésével védve önmagunkat, kultúránkat, közösségünket. S ott volt ama harmadik lehetőség is: „a kis nyelvek sorsa meg van pecsételve…" herderi eszményt hirdető hegemonisztikus törekvésekkel szemben felmutatni azt, hogy az ellenünkre törők közt is vannak tiszta szándékú emberek, hogy az ideológia torzításai, hazugságai mögött is vannak ellenerők, amelyek reményt kelthetnek bennünk, vannak értékek, amelyek felülírják a napi politika törekvéseit.

A bevezető esszé egy folyamat tükre: az együttélés első jeleinek megtapasztalásától, a „muszáj-helyzet" felismerésével folytatólag fejti ki a maga románság-élményét. Sajátos sors ez: küzdelem a ránk erőszakolt, kényszerített helyzet és a többségi nyelv elsajátítása szükségességének belülről fakadó indíttatása között; a kirekesztő gyűlölet és az egymásrautaltság felismeréséből fakadó tudatos, önkéntes cselekvés között. Cseke Gábor azon szerencsések közé tartozott, akiknek Dan Culcer, a későbbi író, emigráns ellenzéki személyében már diákkorában s a későbbiekben is őszinte, nyílt, mondhatnánk testvéri barátja akadt, segített felülemelkedni az elfogultak szűkkeblű, elutasító szemléletével szemben. Az ő - személyes és a magyarsághoz fűződő - testvéri viszonyulása erősítette, szilárdította meg benne a hitet: „a románság felé kinyújtott kéz, minden időleges és sajnálatos látszat ellenére, az egyedüli természetes és szorgalmazásra érdemes gesztus e tömeggyűlölködésre berendezkedő - mert kihegyezett - világban." Ugyancsak Dan Culcer mondja ki, hogy az erdélyi magyarság ebbeli törekvése - az igen kevés kivételtől eltekintve - az egyirányú utcához hasonlatos: „…miközben a romániai magyarság szellemisége szorgalmasan igyekszik hidat építeni a túlpartra, a románság felé, addig az ellenkező irányú mozgás túlságosan gyér, ötletszerű és nem meggyőző". Ugyanezt erősíti meg az 1980-as gyergyószárhegyi tanácskozás is: „a románság lemaradt a kölcsönös megismerés versenyében". A főváros szellemi forgatagába került alkotót ez sem tántoríthatta el: „…nem szűnik bennem a meggyőződés: minden aránytalanság ellenére, saját magunk megbecsülésére és épülésére, folytatnunk kell a megismerést, az értékek beépítését." Tudta, érezte, hogy nem mindenik szerző volt/lett e kapcsolatépítés emblematikus személyisége - ha szemünk végigszalad a kötetben szereplők névsorán, magunk is meglepődünk egy-egy név olvastakor -, mégsem hátrál meg, hisz „ez esetben sem szabad az önálló életre kelt művet összemosni alkotójával".

Önkéntelenül is keresnénk valamilyen iránytűt, rendszert a versek válogatásában. Reménytelenül. De miért is tennénk! A fordító sem törekedett erre. A főváros tágabb szellemi környezete, a személyes ismeretségek alkalmi kínálata teszi színessé a kötetből elénk táruló költői világot. Ismerkedünk vele, érezzük a belőlük kiáradó sugárzást, a tetten ért pillanatot, a lét csodáit. A fordítások a fordítóról is vallanak. A maga költői érzékenységéről, a bennünket körülvevő világ megismerésének vágyáról, képi megjelenítéséről. Tudatosan és konokan keresi azokat a fogódzókat, amelyek e versek által közelebb viszik az olvasót a román kultúra megismeréséhez. Ahány alkotó, annyi tájékozódási pont, ahány vers annyi pillér a közeledés művében. Szándéka, hogy a „hűtlen hűség" elérhető határain belül közvetítse számunkra a román költészet értékeit. Sokszínű világ tárul elénk, melynek megismerésével magunk is gazdagszunk.

Gazdagszunk, immár nemcsak a könyvek által, hanem, újabban, az elektronikus médiában, az internet révén is. A Kölcsönsorokhoz írott vallomásból értesülhetünk arról a vállalkozásról, amely Andrassew Iván nevéhez fűződik: a http://irodalom.elender.hu/roman weblapon megjelenített Román költők - (61 költő 480 verse 61 fordító tolmácsolásában) - című VirtuArt-antológia e kötettel megközelítőleg azonos időben jött létre. Miért szólunk róla? Azért, mert a válogatást ugyancsak Cseke Gábor végezte, az ő hídépítő, kultúraközvetítő szándéka és törekvése jut kifejezésre benne, fordítóként is társszerzője annak.

Százados hagyományt folytat e kötet fordítója, amikor e sokszínű verscsokrot asztalunkra teszi, figyelmünkbe ajánlja. Vegyük kezünkbe azzal az érdeklődéssel és kíváncsisággal, amiként Ana Blandiana csodálatosan szép verse közelít a mező virágaihoz: „Milyenek vajon a virágok,/ amikor senki sem néz rájuk,/ s titokban levethetik bátran/ minden ruhájuk?"