2010. május 31., hétfő

Kóválygások a Hyde Parkban (4)


4. A portréfestő fanyalgása

Egyszer egy piktor megunta, hogy
mindig a tükörbe nézve
magát rajzolja.

Unta a saját pofáját
ez az igazság.

Pénze nem volt modellre
piára is alig futotta
hogy festékről-ceruzáról ne is beszéljünk.

Sokat hallott a Parkról
s ma reggel úgy találta
itt az idő most vagy soha
fölkeresi uccu neki.

Remélte ott bő látványra lel.
Ingyen és szabadon.

Hóna alatt a tömbbel
zsebében válogatott ceruzacsonkok
meg sem állt a Park közepéig.
Ott letelepedett.
Egy fa tövében.

Körötte nyüzsgés mint egy hangyabolyban.
ki erre ki arra ki amarra.

Ő meg csak nézett nézett
merőn bambán mintha
először látna embert
és nem tudta eldönteni
kit szúrjon ki magának
akkora volt a kínálat.

De nagy volt a takarás is.
A gyorsan váltakozó helyzet.

Nő gyermek férfi öreg
sánta púpos délceg
kopasz görnyedt langaléta borostás
sebhelyes kancsi lőcslábú disznószemű
vigyori nyálas szőrös csorba karvalyorrú
hordóhasú félszemű szeplős

jöttek és mentek valamennyi
ceruzájára termett
mennyi változata ugyanannak
amit ő reggelente a tükörben
nyugodtan megszemlélhetett
és ha már nem tetszett
szembeköpte
majd mikor a tükröt később letörölte
nagylelkűen megbocsátott
magának.

Hátát a fának vetve
turkál a látványban
s mint fogatlan kutyának a vágóhídon
passz! semmihez sincs kedve.

2010. május 31.

Illusztráció: AC mester a tájban

2010. május 30., vasárnap

Újabb találkozások (Naplólap)


Egy nap kihagyással újabb utazás - ugyancsak Udvarhelyen keresztül, de a távolabbi Kolozsvárra. Időre megyünk, szombat reggel 10-kor van a gyülekező a Brassai iskolaépülete előtt, de elnézik a későket is. A derűs, tiszta reggelben úgy suhan Attila fiam kocsija, mint huzatban a szúnyog. Tordánál csörren a telefon: éppen tíz lesz tíz perc múlva. Megnytugtatom az osztálytásakat, hogy félórán belül befutok. Úgy is lett: fél 11-kor már ölelgetjük egymást, a járókelők szórakozása közepette.

Ez a találkozások (és búcsúzások) évadja.
Előbb a bejárat előtt fényképezkedünk, majd a homályos előcsarnokban, Brassai Sámuel unalomig ismert bronzmellszobra előtt. Mindenki előszed valamilyen fényképezőgépet, a csapat felbomlik, egymást fotózzuk, de mindig hiányzik két-három személy a csoportképről. Ide nem hívtunk profit, a találkozó is spontán, szervezetlen.

Megkeressük végzős oszytályunk, a X. A. osztálytablóját. Valahol elrejtették a tilalmas időkben, most újra előkerült, kipofozták, régi pompájában csillog, minden fénykép a helyére került.

Irány egy kávézó (Agape, a kolozsvári Bolyai utcában). Mikor leülünk, kiderül, hogy délben bezár, az osztályfőnöki órát tehát föl kell gyorsítani. Gündisch Feri tartja kézben a találkozó gyeplőjét, a kicsengetési kártyáról olvassa fel a névsort. A halottak mellé egy-egy keresztet rajzol.

Egymás szavába vágunk. 11-en vagyunk jelen, ugyanannyian hiányoznak az élők közül, tízen pedig halottak. Ez a mérleg. Nincs türelmünk végighallgatni egymást. Kamaszbosszantások, ugratások harsannak, utána röhögés. Furán áll a hetvenvalahány éves nagyapáknak.

A Lírai tőcsdéből vittem kilenc példányt, a Jelentésekből egyet. Ennyit tudok elajándékozni. Mindenkinek jutott egy könyv. A Jelentéseket kisorsoltuk: Balla Árpád volt a szerencsés nyertes.

Elég hamar eloszlott a társaság. Nagyrészt Kolozsváron élő kollégák voltak jelen, húzta őket hazafelé a család. Délutánra már egyedül maradtam. Várhattam éjfél utánig, míg befut a Corona, hogy reggelre hazaérkezzek. Közel 9 órát dekkoltam a kolozsvári állomáson. Amíg be nem esteledett, jó volt künn a peronon, egy padon, lekötötte a figyelmemet a nyózsgő állomási élet. Kilenc körül már a váróterembe kényszerültem. A nyilvánosságnak kihelyezett plazmatévé meccset közvetített, begyűltek az utasok. A hajléktalanok idegesek voltak: legalább féltuxatnyian reklamálták elfoglalt törzshelyüket. Számukra a váróterem olyan, mint másnak az öröklakás. Az átmeneti utazóvendég a betolakodó. De még sem a vendéggel veszekszenek, hanem egymásnak ugranak. Keserű indulatok feszülhetnek bennük felhalmozódva. Egy féllábú, miután alaposan kiköpködte magát, majdnem nekiesett egy fiatalabb sorstársának, hogy eltörje a hátán a fémből készült mankóit. Csak a pult mögötti kávésnéni és az asszisztáló többiek közbeavatkozása hűtötte le a kedélyeket.

Éjfél után elfogott az álmosság. Fejem mindegyre a könyvre hanyatlott, majd a könyv hullott ki a kezemből a földre. Féltem, hogy elalszom a vonatot és inkább kimentem a hűvös éjszakába, le-fel járkálva a peronon.

Reggel nyolc óra előtt megérkeztem ugyanoda, ahonnan szombat reggel 7-kor elindultam. Huszonöt órát áltdoztam az életemből az emlékeknek és az illúzióknak. A következőkben nagyon jól meggondolom, hogy érdemes-e a lehetetlenben reménykedni?

2010. május 28., péntek

Találkozások (Naplólap)

Annyi elpuskázott és kudarcba fúlt találkozási kísérlet után végre - együtt az élők. A Bolyai egyetemen 1957 őszén indult magyar szakos évfolyam tagjai találkoztunk a tegnap Nyíri-Fábián Éva kolléganőnk házának kertjében (ahol a fotó is készült), majd tartottunk osztályfőnöki órát a nappali hűvösében, szépen körbe rakott székeken ülve és szembenézve egymással.

Feszélyezettek voltunk, szorongtunk, ugyanakkor vágytuk is a kitárulkozást. Számomra kissé megtdöbbentő volt volt kollégáim emlékezése olyan kiszólásaimra, "beköpéseimre", amelyekre én már egyáltalán nem is emlékeztem, sőt, amiket ma mélységesen idegennek érzek magamtól. De azt már régóta megtanultam, hogy saját én-képünk meredeken különbözik a mások rólunk alkotott képével, ezért a csodálkozáson és a hümmgetésen kívül más jelét nem adtam megdöbbenésemnek.

Sikerült minimálisra visszafogni saját életbeszámolómat. Másokhoz képest előnyös helyzetben vagyok: egész életemben reflektorfényben álltam, csak az nem látott meg, aki nem akart. De ha akar, kis fáradtsággal utánanézhet viselt dolgaimnak, munkáimnak. Amit én hozzáfűzhetnék, az már a hetvenkedés lenne vagy a túladagolt szerénység.

Így aztán vagyok aki vagyok.

A helyzet fintora az, hogy holnap, ugyanezt el kell játszanom Kolozsváron is, ahol érettségi találkozóra gyűlünk össze a Brassai líceumban mondazok, akik még élünk az 1957-es X. A fiúosztályból. Kissé fáraszto lesz egymásután a két út, szerencsére Attila fiam holnap reggel utazik vissza kocsival Budapestre s elröpít engem Kolozsvárra.

A képen az egykori magyar szakos évfolyam jelenlévő tagjai feszítünk, Éva udvarán, egy hivatalos fotográfus objektívje előtt.

Hátsó sor, balról jobbra: Barabás István, Szilvássy Mária, Árvay Katalin, Molnár Anna, Gyarmath János, Fazakas Csilla, Nyíri Éva, jómagam, Kanduth Erzsébet, Máriás József.
Első sor, balról jobbra: Takács Piroska, Bicsak Margit, Jászberényi Emese, Kerekes Ilona (feleségem), Szlovácsek Ida, Zékány Aranka, Angi Mária.

2010. május 26., szerda

Kóválygások a Hyde Parkban (3)



3. A csősz suttyomban üzen

padok ligetek kertek - ide hozzám
a rend nevében igazodjatok
mint katonák egy díszelgő seregben
virágpompásan masírozzatok

szabadságotok díszkerítés védi
amott kívül a láncravert idő
toporzékol kevéske haját tépi
s vakon hiszi hogy egyszer még kinő

azt mondják odabent meghal a törvény
mert kell ám egy hely ahol lazíthat a nép
és jódolgában azt is elfelejtse
hogy sorsa elől nincsen menedék

amit e parkban megenged magának
azt felírjuk s egyszer elszámol vele
a sípszavam csak ártatlan mementó
arról hogy merő adósság az élete

rátok nézek s csupa lázadót látok
ki tőrét bőszen meg-meglengeti
ilyenkor én a váratlan égi átok
egy bokor mögött szátokat beveri...

Illusztráció: Mátrai Miklós fotója

2010. május 25., kedd

Pomogáts erdélyi irodalomtörténetét olvasva... (7)


Pomogáts értékelésében, ha nem is mondja ki, de sugallja, hogy Asztalos István Elmondja János c. kisregénye tulajdonképpen olyan teljesítménye volt az írónak, amit a későbbiek során nem igazán tudott felülírni. Jelzi ugyanakkor azt is, hogy a könyv a magyar pikareszk-művek örököse, egy vonulatban áll velük (sőt, világirodalmi mintákat is - Gorkij, Jack London, Panait Istrati - megemlít), majd bőven idézi Gaál Gábor szigorú kritikáját (245. oldal), aki elismeri ugyan a mű olvasmányosságát és sikeres nyelvezetét, de nem sokra tartja a módszert, hogy "csak úgy elmondjuk" a dolgokat, minden állásfoglalás nélkül, tárgyilagosan, ahogy a l'art pour l'art teszi; Pomogáts azt is megemlíti, hogy a Gaál-kritikát többen igazságtalannak ítélték és hátterében a kritikus osztálytudatát látták munkálni.

A vitában a szerző nem foglal állást, én viszont megteszem helyette, mert azt hiszem, hogy az Asztalos-féle alkotói képlet jóval egyszerűbb: az írót is elkapta a riportkészítésben használatos, direkt beszéltetéses ábrázolás divatja, az a lehetőség, hogy a beszélt nyelv kifejező erejével a narráció egész struktúráját fel lehet építeni, s ehhez nem kell egyéb, mint érzékeny odafigyelés a beszélőre, majd a l,ejegyzettek körültekintő szelekciója és csiszolása, összeillesztése. Egy biztos: Asztalos István sokat tanult ettől a módszertől, későbbi könyveiben beszéltetett hőseinek hitele mindig a jellegzetes, erőteljes ábrázoló erővel bíró szubjektív megnyilatkozásokban rejlik.

Érdekes és tanulságos az irodalomtörténet Kovács Györgyről szóló gazdag fejezete, már csak azért is, mert a köztudatban egykor nagy tekintéllyel jelen lévő író jó ideje kikopott már emlékezetünkből. Pomogáts viszont rendre fölfedi, hogy ez a dicstelen véget ért, magát lejárató személyiség tulajdonképpen gazdag életművet hagyott maga után, a megjelent művek egész hosszú listájával. Első regénye 1934-ben jelent meg (Varjak a falu felett), majd sorra, egymás után legjelentősebb művei, amelyek 1945 előtt már tulajdonképpen készen álltak. Ennek ellenére, Pomogáts szövege így értékel: "Kovács Györgynek az 1945-ös korforduló után született művei sem váltották be azt a várakozást, amelyet írói indulása méltán keltett." (251. oldal) Nyugtalanító kérdés: amennyiben a 7 könyves író - és e könyvek az életmű maradandó részét alkotják - 1945-ben még csak az írói indulás utáni szakaszához érkezett, akkor miként teljesedhetett ki alkotói pályája olyan későbbi művekkel, melyek már csak hanyatlást és diszkreditálást hoztak rá?

A külön szócikket kapott Méhes György értékelése alapjában véve kiegyensúlyozott és tényszerű, viszont Méhes ifjúsági műveinek hatását és olvasottságát közvetlen párhuzamba állítani a Benedek Elek népszerűségével - a 255. oldalon olvasható félmondat erejéig - eléggé hamis és felszínes gesztus. Az összehasonlításnak magának lenne alapja, viszont az elmaradó bizonyítás és elemzés révén úgy tűnik, mintha Elek apó és Méhes György kultúrtörténeti jelentősége azonos súllyal esne a latba.

A Költészet és szolgálat c. fejezet a háború után berendezkedő "népi demokratikus" rendszerben költővé váló, úttörő nemzedék általános értékelésében kulcsszerepet játszó, cezúrát jelentő mondat valóságtartalmát túl általánosnak találtam és egyben igaztalannak is: "Egy évtized múltán sorra önvizsgálatot kellett végezniük, erősen megrostálták ifjú éveik termését, s új eszmei, valamint költői törekvések igényében alakították ki kötészetük újabb fejezetét. Igazi alkotó személyiségükre valójában a hatvanas években találtak rá." (261. oldal) Ez az állítás igaz is, meg nem is, az idézett formában mindenképpen, ugyanis az említett önvizsgálat külön-külön ha be is következett minden egyes költőnk esetében, annak mélysége, motivációja, eredményessége és őszintesége esetről esetre nagy különbségeket mutat. (Szerencsére, e különbségek később, az egyéni szócikkeknél nagyjából kidomborodnak...)

A költők sorát megnyitó Kányádi Sándorról szóló első tényszerű állításban ("A költő kicsiny Udvarhely megyei faluban: Nagygalambfalván született..." - 266. oldal) apró, de bántó huncutságot vélek fölfedezni, hiszen a "kicsiny" jelzővel semmi egyebet nem ér el a szerző, mint azt sugalni, hogy Kányádi költői érdemei a szokottnál is hangsúlyosabbak, mert lám, kicsiny faluból származik ugyan, de milyen sokra vitte... Sehol más alkotó esetében nem találni a szülőhely nagyságára vonatkozó, hasonló utalást, ami még kirívóbbá teszi e minősítést.

Ugyanazon az oldalon újabb féligemésztett mondaton akad meg a szem: "Fiatal költőként az emberi élet természetes rendjében bízott, költői világképét ez a bizalom határozta meg..." Mindjárt mellé is írtam: "De hát ki nem bízik az emberi élet rendjében?" És folytatom, immár nem a könyv lapján, hanem e szövegben: törvényszerű-e, hogy ez a bizalom odavesszen? Vajon az élet rendjében rendült-e meg Kányádi bizalma utólag, vagy inkább azokban, akik ezt a rendet képviselték és erről papoltak nap nap után - vizet prédikálva, de bort vedelve?!!

A 269. oldalon külön passzusban boncolgatja a Fától fáig c. poéma katarktikus hatását, ott olvasható: "Ennek a versnek, mint Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész, Találkozás az egyszerivel című könyvében megállapította..." Cs. Gyimesit a szerző - a Névmutató alapján - négy ízben említi, különféle hivatkozásokban, melyek közül az idézett hely az utolsó. Ám egyik korábbi előforduláskor sem tartotta fontosnak elmondani, hogy nevezett tulajdonképpen Kolozsváron élő irodalomtörténész. Logikám az első említés helyét természetesebbnek tartja hasonló információ feltüntetéséhez...

Ami a Kányádi költészetében is fölbukkanó, avantgárdnak tartott fura műfajt, a "hosszú verset" illeti, a könyv definíciója eléggé megtévesztő (270. oldal): "A hosszú vers az újabb magyar költészet igen fontos poétikai fejleményét jelenti, két fő változatát Juhász Ferenc és Nagy László alakította ki..." Hogy mennyiben újabb magyar és mennyiben fontos poétikai fejlemény a "hosszú vers", nem derül ki a továbbiak során sem, én csak arra gondolok, hogy jóval a két említett poéta előtt mind a világ-, mind a magyar költészetben számos "hosszú vers"-et tudnánk előhozni "poétikai fejleményként" anélkül, hogy időhöz kötnénk azokat. Hosszú versek számos korban születtek, s vannak, amelyek sajátos iskolát is jelentettek, de ezek nem föltétlenül Juhász vagy Nagy költészetéhez köthetők - elég, ha csak József Attila jellegzetes "hosszú verseire" gondolunk... (pl. Téli éjszaka)

A 271. oldalon állítás: az 1978-ban megjelent Szürkület c. verseskötet után Kányádi "Erdélyben egészen 1992-ig nem jelentethetett meg új verseskötetet". Ez így igaz is, meg nem is, hiszen erdélyi kiadóként akkoriban csak a Dacia jöhetett számításba, ez az igaz fele a dolognak; Kányádinak ugyanakkor két, verseket tartalmazó kötete is megjelent azokban az években, egyik a Kriterion (Kenyérmadár. Versek, mesék, történetek. Ill.: Deák Ferenc. Bukarest. 1980. Kriterion, 128 p.), másik a Kriterion és a Móra közös kiadásában (Madármarasztaló. Gyermekversek. Bukarest–Bp. 1986. Kriterion–Móra, 91 p.) - mindezek olyan tények, amiket nehéz elhallgatni. A költő hatalmi visszaszorítása a jelzett időszakban persze, valós jelenség, de lehet, hogy egyértelműbb bizonyíték rá meggyőzőbb lett volna...

A 274. oldalon megtudjuk, hogy a Sörény és koponya c. "hosszú versről" író Pécsi Györgyi valójában Kányádi monográfusa. Mert igaz ugyan, hogy az ismert kritikus írt egy monográfiát a költőről, de munkássága sokkal szerteágazóbb és gazdagabb, mintsem hogy egyetlen költő szakértőjeként emlegessük. Ugyanakkor Kányádiról még született nagyobb lélegzetű, átfogó kritikai megközelítés - bár igaz, hogy a Pécsi Györgyié a legismertebb és a legkönnyebben elérhető. És az is igaz, hogy benne a Kányádi-féle "hosszú versek"-re való utalás sokkal árnyaltabb, kevésbé általánosító s tulajdonképpen az avantgárd montázsvers formatechnikájáról van szó...

Egy oldallal odébb, az összegző passzusokban ez áll: "...a költő ma is töretlen munkakedvvel dolgozik". Hogy min dolgozik, az már nem derül ki, de nem is derülhet ki, hiszen 2009-ben elolvasva ez az állítás másként hangzik, mint öt esztendővel későbben. Aki majd csak akkor veszi kézbe az erdélyi irodalomtörténetet, az azzal marad, hogy Kányádi még mindig lelkesen építgeti életművét, holott versíró tollát már tavaly letette, s erről így vallott (egyebek között) 2009 áprilisi nyolcvan éves születésnapján: "Verseket nem nagyon írok már. Az életben mindennek megvan a maga rendelt ideje, mint a szalmakalapnak." (hetek.hu).

Illusztráció: Kányádi Sándor költő emlékezik * Fotó Oláh István

(Folytatom)

2010. május 24., hétfő

Kóválygások a Hyde Parkban (2)


A sípszó

kacskaringós hosszú sétány
tekerőzik alám némán

bolyonganék egyet rajta
végül leülnék egy padra

ahol enyhet adó árnyék
hűvösében arra várnék

hogy az idő rám nevessen
a világot megszeressem

amilyennek éppen látom
s nem színezi kóbor álom

ahány ember szíve dobban
annyi vágy lapul titokban

a mifélénk fura alkat
egyről beszél s másról hallgat

ha dicsér magára érti
ha megszól a lelked sérti

aki egyszer bírja marja
foglalt a park minden padja

és bolyongva és kerengve
ülepemhez helyet lesve

kedvem illan mint a harmat
itt se lelhetek nyugalmat

a fél világ terpeszkedik
másik fele pöffeszkedik

valahol a tűző napon
kerül csak hely egy zöld padon

fő a fejem mint a katlan
lelkem vigasztalhatatlan

mért hogy szabad ami nem kell
s mi kellene nem érem fel

kell-e egyáltalán ülnöm?
jobb az angolgyepre dűlnöm

fű alattam ég fölöttem
az örömtől bepörögtem

és lebegtem és lobogtam
ne vágyj többre e pagonyban

amit lehet annyi szabad
így alakítsd minden szavad

valahol vad sípszó harsan
milyen csősz járkál a parkban?

s mért is korhol miért fújja
kire mutat tiltó ujja?

szívem lapul remél hallgat
mint ki nem ismer tilalmat

s míg lelkemben gyűl a harag
fekszem mint egy holt fadarab

2010. május 23-24.

Illusztráció: Minden hely foglalt * Kucsera Jenő fotója

2010. május 22., szombat

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (72)


Ma dől el: lemond-e a Maniu-kormány?
1933 január

Bukarestből jelentik:
Hétfőn van a Maniu-kormány sorsdöntő napja. Titulescu, akit táviratilag hívtak vissza a fővárosba, hajnali négy órakor érkezik haza Sankt Moritzból és nyomban megérkezése után, még a hajnali órákban kezdetét veszi a minisztertanács. A kormányhoz közelálló körök véleménye szerint Titulescu azt a kompromisszumos megoldást fogja megkísérelni, hogy Mihalache belügyminiszter megrovásban részesíti a rendőrprefektust és a csendőrség parancsnokát újévi napiparancsuk miatt, amelyben a belügyminiszter működése felett kritikát gyakoroltak és a két tábornok a megrovást tudomásul veszi.
Ha ezt a kompromisszumot nem sikerül létrehozni, Maniu még hétfőn délelőtt a királyhoz utazik Sinajába, hogy közölje vele a kormány lemondását. Maniu miniszterelnök nem titkolja, hogy ennek a megoldásnak örülne a legjobban, mert ez kitünő alkalom volna számára, hogy ne kelljen az odiózus genfi jegyzőkönyvet aláírnia. Ebben az esetben liberális Duca-kormány alakulásával és új választások kiírásával kell számolni.


Gazdasors külföldön
1933 január

Az oláh igazságügyminiszter most tette közzé az eladósodott gazdák szanálására vonatkozó adatokat. A 10 hektáron (körülbelül 17 katasztrális hold) aluli földtulajdonnal rendelkező kisbirtokosok közül majdnem két millió és 500 ezren kérték a törvény által előirt kedvezményeket. Ennek a hatalmas gazdatömegnek adóssága közel 38 milliárd leura (körülbelül 1 milliárd és 330 millió pengőre) rug. Az adósok birtokállománya több mint a felét teszi ki a 10 hektáron aluli birtokok egész állományának.


Ábel a rengetegben
Tamási Áron regénye
1933 január

Benedek Marcell Tamásiról szóló multkori okos és megértő kritikája talán nem teszi feleslegessé, hogy az olvasót újra figyelmeztessem az Ábel a rengetegben című regényre, amelyet mostanában adott ki az Erdélyi Szépműves Céh. Nekem ugyanis az az érzésem, hogy ez a kis könyv több mint egy tehetséges író regénye, több mint egy író teljes győzelme egy anyag felett.
Itt olyan dologról van szó, ami ritka tünemény minden irodalomban: Tamásinak sikerült a magyar törzs egy különleges ágának, a székely embernek csaknem teljes típus-képét lerögzíteni csaknem teljes valójában. Nem Ábelt, a székely fiút, nem a mai, román fennhatóság alatt élő személyt.
Ezt is, de ezenfelül a mindenkori székelyt, akiben benne vannak a fajtának ősidők óta, a természettől meghatározott és történelmi küzdelmekben kifejlett tulajdonságai, benne van az ezekből folyó lelkiállapot s végeredményben a székelység egész történelme. Tamási regénye szimbolikus a maga fajtájára nézve - erre akarnék rámutatni.
Ábel, a tizenöt éves székely fiú elindul a rengeteg erdőbe... úgy kezdődik, mint egy székely népmese. Ezer mesében indul el így egy fiatal gyerek az erdőbe, a nagyvilágba, az életbe, egy tarisznyával, amelyet az édesanya keze tömött meg ennivalóval. Tamási őstalajba ágyazta bele regényének alapvető inditékait s ez a mesehangulat ott van képei mögött mindig, bármi reális dolgokat látunk a továbbiak folyamán.
Egyúttal azonban már az első lépésnél visszaszorítja a mesét a sorok mögé: amint megismertet a kis Ábellel, máris megmutatja a teljes arcát. A gyerek otthon ül, hazajön az apja, az erdőpásztor, kilenc napi távollét után s kettejük közt megindul egy jelenet, amelyből azonnal megvilágosodik, miféle ez az Ábel.
Szüntelen agyafúrt tréfán jár az esze, nem mond semmit közvetlenül nyiltan, még az apjának sem. Csupa célzásokban beszél s csavaros mondásairól egy másik ősnépi formára ismerünk rá: a csali mesére. Ez a székely beszédmód. Egy olyan fajtának a beszédmódja, amelynek mindig résen kellett állni a természet mostohasága, emberek erőszaka ellen, amelynek kézimunkás létére mindig eszével is kellett élni.
Ez az ész aztán olyanná alakult, mint a viharban nőtt fa, görcsössé és csavarodottá, hogy mindig azzal az oldalával fordulhasson vihar, eső, hó felé, amely kibirja. A népmese hősének nagyon vigyázni kell magára, nagyon ravasznak kel lennie, hogy meg tudjon állni a viharos erdőben, amelybe az élet kézen fogva fölvezette. Meg kell tanulnia, hogy túljárjon az emberek eszén és még inkább meg kell tanulnia, hogy a tréfa édes izével vonja be azokat a dolgokat, amelyek máskülönben nagyon is keserűek volnának.
Ebből fakad ki az a különös székely humor, amely más, mint minden más nép humora. Ezt észrevették más íróink is, Jókai óta, de csak külsőségeiben; nem szívták magukba a hargitai éles levegővel, mint Tamási. Ez a humor legfőképpen a beszéd fordulataiban nyilvánul. De ez a beszéd rávilágít az összes dolgokra és humoros színt von rájuk. Aki székely ember a regényben, mind így beszél vagy legalább is érti és élvezi ezt a beszédmódot. Ábel apja, a favásárlók, a erdőtulajdonos bank igazgatója, a pátergvardián.
Ábel erdei kis faházában nagyon rozoga a pár bútordarab. A szék, amelyre az igazgató látogatásakor ráül, szinte bedül alatta.
- Ez a szék tudja a regulát, - mondja Ábel.
- Miért? - kérdi az igazgató.
- Azért, mert mindjárt letérdel, ha urat lát.
- Ez az asztal sem jobb - folytatja az igazgató.
- Várhatta is, amíg dícsérni fogjuk - mondja Ábel.
Ez nem céltalan tréfa. Ábel mindig tudja, mit, miért mond. Azt akarja s meg is kapja, hogy új széket, asztalt, ágyat küldjenek neki. Ilyen közvetett úton, furcsa kerülőkkel éri el mindig, ami kell neki. Az erdő hangos a tréfálkozástól, székelyek, szerzetes papok jönnek-mennek fát vásárolni, Ábel kiszolgálja őket, de sohase tréfálkozás nélkül.
Ez a folytonos jókedv már nem lelkiállapot, ez már természet, ebben van a székely fajta bélyege. Ez magyarázza meg, hogy Ábel fel tudja találni magát a szörnyű erdei egyedüllétben, gyönge gyerek a természet és ember ellenséges hatalmaival szemben. A legnehezebb napjai akkor vannak, mikor a rabló Fuszulán miatt beplántálják mellé a durva és baromi mahomet nagy csendőrt, Surgyélánt, aki megesz előle mindent, zsarnokoskodik vele, de ő mindig ügyesen kisiklik előle és szenvedését tréfával cukrozza.
A maga erdei vad mivoltában kitűnő a sas-história. A csendőr, aki már megevett minden megehetőt, még az Ábel kecskéjét is, lelő egy sast, pecsenyének. Meg akarják kopasztani, Ábel harapófogóval rángatja ki a kemény, erős tollait, aztán megsütik. Mind a ketten megbetegszenek a büdös, ronda hústól - és ebben a betegségben egymásra találnak: a gonosz durva is emberré válik a szenvedésben. Ketten vannak, két kivetett ember a havas téli erdőben.
- Csendőr is szolgál, pásztor is szolgál - ebben fejeződik ki a csendőr filozófiája. Aztán már megrendítő, hogy Ábelt meglátogatja az apja és hosszas kerülgetés, mindenféle tréfaság után tudtára adja, hogy az anyja meghalt. Szomorú eseményt még aligha mondtak el ennyi humorral.
Ábel egész története a szabadban, az erdei kunyhóban és környékén játszik. Ezt is kitűnően érti Tamási, az erdőt, a hegyi levegőt, a magányt éreztetni. Nem leírja a természetet, hanem az atmoszféráját fogja meg elbeszélésében, néha olyan penetráns érezhetően, hogy alakjai szinte azonosulnak a természettel. Mintha annak elemei volnának.
Ábel furfangos jókedve győzedelmeskedik minden bajon. Azért mégis féltjük, mikor otthagyja az erdőpásztorságot. Az utolsó szava ez: "Én Bolhával (a kutyájával) elmentem az édesanyám sírjához és ott megfogadtam, hogy a szegények és elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen az utam". Csendes aggodalommal nézzük, nem akar-e a furfangos eszű, mindég jókedvű Ábel próféta lenni? Féltjük a természetes eszét, szemének okos fényét, arcának hamvát, az egész fiú élettel teljességét. Nem lesz-e belőle prédikáló vagy politizáló, élettelen figura?

Schöpflin Aladár


Eltüzelték Gyóni Géza sírkeresztjét és a szovjet nem engedi hazahozni a költő hamvait
1933 január

Krasznojarszkból érkezett késői jövevények hozták a megdöbbentő hírt, hogy a nagy katonaköltő, Gyóni Géza sírkeresztje és sírdombja eltűnt. A hadifogoly-temető elpusztult, a dombok besüppedtek, gaz nőtte be az egész rétet, az orosz csavargók eltüzelték a primitív sírkereszteket. Utolsónak meredezett az ég felé, mint a süllyedő hajó csonka árbóca, mint bús zászló Gyóni Géza korhadt fakeresztje…
Az ősszel ezt is kitépték a földből és tűzre vetették, mialatt a költő szülőfalujában, Gyónon hatalmas sírdombot építenek, hogy a költő hazatérő hamvait befogadja. A Gyóni Géza Társaság országos akciója idején, amikor országszerte megmozdultak az eltorzult aggyal messze Szibériában elpusztult költő hívei, Dinnyés Lajos képviselő a magyar kormány tudtával elment a bécsi szovjetkövetségre és engedélyt kért a költő hamvainak hazahozatalára.
Amint a hazatért hadifoglyok elbeszéléséből most már tudjuk, az ígéret csak ígéret maradt. A szomorú híradás azonban új akcióra buzdította Gyóni emlékének tisztelőit.
Az osztrák frontharcosok támogatását kérik, hogy azok hozassák haza Bécsbe Gyóni Géza hamvait, mert hiszen a költő az osztrák-magyar hadsereg katonája volt és Ausztria diplomáciai összeköttetésben van a szovjettel. Igy semmi akadálya nem lehet a kívánság teljesítésének és osztrák földről végre megtérhet hosszú bolyongás után hazája földjébe a költő.


Hitler és Magyarország
1933 február

Nem lelkesedve s nem ellenszenvvel, nem haraggal és nem örömmel, hűvös ítélettel és okos önzéssel kell a magyar közvéleménynek a német eseményeket, a magyar kormánynak a német politikai fejlődést figyelnie és megítélnie. Hitler német ember, a nemzeti szocializmus német termék, a horogkeresztes mozgalom nem ültethető át idegen földbe, a hitlerizmus nem fasizmus és a barnainges vezérkar csak német gesztenyét fog kikaparni a német parázsból.
Okos ember nem játszik a tűzzel, ha a szomszéd háza lángba borul.
Minden okunk megvan, hogy a magunk gondjaival törődjünk, s a magunk bajára ne kérjünk a szomszédtól orvosságot. Magyarországon nincs kommunista párt sokmillió szavazóval. Mi már letörtük egyszer a kommunizmust. Nálunk nincsenek munkátlan milliók, ipari munkások, akiket a földhöz akarunk visszavezetni. Van nálunk ellenben földnélküli paraszt tízezrével, aki nem ismeri a marxizmust s aki alá csak földet kell adnunk. A magyar szakszervezeteknek nincs politikai hatalmuk, nem játszanak döntő szerepet a politikai kalkulusban.
E három nagy probléma, amelynek megoldására Hitler vállalkozott, nem megoldatlan kérdés Magyarországon. Minden okunk megvan viszont arra, hogy aggodalommal tekintsünk Hitlerék gazdasági tervei elé.
A német kormányok soha sem kényeztettek el bennünket, s a szocialista Müller éppúgy kiszorította a magyar termékeket a német piacról, mint a polgári Brüning. Mit várhatunk Hitlertől, aki a birodalom fokozott önellátását tűzte ki céljául? Magasabb gabonavámokat, magasabb vajvámokat, csökkenő kontingenseket s kereskedelmi mérlegünk fokozott lerombolását. Miért lelkesedjünk hát azért a politikáért, amely a magyar mezőgazda gondjait csak növelni fogja? Csak egyben, egyetlenegy ponton találkoznak érdekeink a „harmadik birodalom” érdekeivel.
A hitlerizmus diadalmas előretörése a revizió harcának új korszakát jelenti. Az egyesült olasz-német nyomás ereje a diplomáciai csatatéren talán már a legközelebbi hetekben megmutatkozik s ebben a harcban Magyarország az olasz szövevényes és a német barát mellett fog küzdeni. Ebben a harcban, amíg békés fegyverekkel folyik, nem Hitlerrel, hanem magával az ördöggel is készek vagyunk szövetségre lépni.
Csak egyről, egyetlenegyről ne feledkezzünk meg. Érdeke-e Németországnak Magyarország erejének, tehát ellenálló képességének a növelése? A hitleri politika a közvetlen revizión túl messzenyúló, kalandos terveket tűzött ki maga elé, messzi keletre mutatnak a német politika romantikus célkitűzései, s ki tudja, számíthatunk-e a német segítségre, ha a német reviziós politika közvetlen célját, a lengyel-német határ kiigazítását elérte volt? Nicht unsere Sorger! „Nem a mi gondunk!” felelte egy német diplomata egy francia ujságirónak arra a kérdésére, vajjon a német diplomácia támogatni fogja-e a magyar és bolgár reviziós törekvéseket. „Nem a mi gondunk!” mondjuk mi is, ha a német birodalom káotikus állapotába próbálnak sodorni bennünket.

Lázár Miklós


Hohenzollern-restaurációról szó sem lehet! - mondta Hitler
1933 február

Londonból jelentik:
Hitler kancellár nyilatkozik a Sunday Express vasárnapi számában. „Franciaországnak le kell szerelnie ugyanúgy, mint Németországnak - mondja -, vagy pedig Németországnak meg kell kapni az egyenlő fegyverkezés jogát. A versaillesi szerződést revideálni kell, mivel szerencsétlennek bizonyult nemcsak Németország, hanem az egész világ számára, amelyet örök időkre győzőkre és legyőzöttekre akart feloszlatni. A lengyel korridort vissza kell adni Németországnak. A Hohenzollern-monarchia helyreállításáról szó sem lehet. A köztársaság és a monarchia harca a politikai pártok szakadásához vezetne és végtelen nehézségeket idézne elő abban a pillanatban, amikor Németországnak egységre van szüksége.”


Vasárnap megszűnt a német köztársaság
1933 március

Vasárnap a német köztársaság fekete-piros-arany lobogója hivatalosan is eltűnt a birodalom szinei közül. Hindenburg elnök délben résztvett a világháborúban elesett hősök emlékére rendezett gyászünnepélyen, amelyet az állami operában tartottak a romokban fekvő birodalmi gyűlés épülete helyett és a császári páholyt, ahol az agg tábornagy ült, horogkeresztes zászlók és a régi fekete-fehér-piros lobogók díszítették.
Ott ült az elnök mellett Hitler kancellár, Blomberg hadügyminiszter, Frick belügyminiszter, Papen, Göring és az új kormnnyal együtt ez alkalommal mutatkoztak először a nyilvánosság előtt Hammerstein tábornok, a Reichswehr vezérkari főnöke és Reeder tengernagy, a német flotta parancsnoka.
Amíg az ünnepség tartott a hősök emlékművénél, az Unter den Lindenen tízezerszámra vonultak fel a különböző egyesületek s rohamosztagok és a koszorúk százait helyezték el az emlékművön. Alighogy ez az ünnepség végetért, a nap tulajdonképpeni eseménye következett:
Hitler rádión jelentette be Hindenburg rendeletét a birodalom új lobogóiról.
A rendelet, amelynek felolvasásával Hitler beszédét kezdte, így szól:
„Ma, amidőn egész Németországban félárbócon leng hősi halottaink tiszteletére a régi fekete-fehér-piros zászló, elrendelem, hogy holnaptól kezdve a zászlószínek végleges rendezéséig a fekete-fehér-vörös és a horogkeresztes zászlók együttesen tűzendők ki.
Ez a két zászló fonja egybe a német birodalom dicsőséges multját és a nemzet erőteljes újjászületését. Egyesülve jelképezzék az állam hatalmát és a német nép valamennyi nemzeti érzésű polgárának összetartozandóságát!"


Anglia - hír szerint - diplomáciai demarsra készül
1933 március

London, március 26.
Vasárnap összeült az angol zsidók legfelsőbb szervezete, hogy a németországi eseményekkel foglalkozzon. Órákig tartó titkos tanácskozás után határozatot fogadtak el, amely azt követeli, hogy Németország saját zsidó és nem-zsidó állampolgárai számára is biztosítsa azt a szabadságot és igazságot, amelyet kifelé megkíván.
A közeljövőben nyilvános gyűlést tartanak Londonban a németországi antiszemitizmus kérdésének megvilágítására.
A Sunday Times szerint az angol zsidóság több vezetője és a brit külügyminisztérium között tárgyalások vannak folyamatban, amelyeknek célja, hogy az angol kormány tegyen diplomáciai lépést Berlinben a németországi zsidók érdekében.
Berlinből jelentik, hogy Németországban a nemzeti szocialisták rohamosztagai minden város főterén máglyákat emelnek, amelyekre összehordják a kommunista székházakban és a szakszervezetekben összeszedett könyveket, ujságokat, propagandairatokat, letakarják a kommunista zászlóival és plakátjaival és az irattömeget nemzeti szocialista indulók éneklése közben elhamvasztják. Ezekre a máglyákra hordják a boltokból és egyesületekből azokat a könyveket is, amelyek a rohamosztagok irodalmi izlése szerint nem állják meg a „harmadik birodalom” kritikáját. A máglyák mellett mindenütt hatalmas akasztófát emelnek és erre Lenin és más kommunista vezérek arcképét akasztják fel.


Ötezer ember tüntetett a newyorki német főkonzulátus előtt
1933 március

Newyork, március 26.
Körülbelül 5000 tüntető, közöttük igen sok kommunista és német, zajos tüntetést rendezett a newyorki német főkonzulátus előtt Hitler ellen. Egy küldöttség a konzulátuson memorandumot nyujtott át, amely a Németországban letartóztatott politikai foglyok szabadonbocsátását követeli.
Az amerikai külügyminisztérium azon igyekezik, hogy mérsékelje a zsidó szervezetek németellenes propagandáját. A komoly lapok abbahagyták a németországi erőszakosságokról szóló hírek feltűnő alakban való közlését.


Gömbös miniszterelnök vasárnap nyilatkozatban hitvallást tett Magyarország békés politikája mellett
1933 március

MacDonald angol miniszterelnök üzenete, amelyet Genfből Magyarországnak küldött, a társadalom legszélesebb rétegeiben visszhangra talált. „Minden ellentétes hiresztelés dacára - állapította meg MacDonald - Magyarország sziklaszilárdan áll a közép-európai hullámokkal szemben és kétségem sincs már arranézve, hogy bármilyen új kavarodás felidézése éppen az ezeréves keresztény országtól van a legtávolabb.”
Az angol miniszterelnök hangja szinte ünnepélyesen cseng, amikor így folytatja: "Magyarország számára csak azt üzenhetem, fejezze ki a hivatalos politika azt, amit a nép érez, akar és gondol... Legyen védőbástya mindenféle pestis és szélsőséges megsemmisítő törekvés ellen és akkor a jövő előbb vagy utóbb kétségtelenül meg fogja érlelni a magyar nép rendkívüli szorgalmának és munkakészségének áldásos kalászát.”
Munkatársunk vasárnap délben felkereste Gömbös Gyula miniszterelnököt, akit megkértünk, hogy MacDonald angol miniszterelnök nyilatkozatáról fejtse ki a magyar kormány álláspontját.
Gömbös miniszterelnök a következő, kül- és belpolitikai szempontból egyaránt rendkívül fontos nyilatkozatot tette.
A miniszterelnök válasza MacDonaldnak
- Amikor Mac Donald angol miniszterelnök Magyarországra vonatkozóan megtette ismeretes genfi nyilatkozatát, amelynek lényege a mi szempontunkból az a mondat: „legyen Magyarország védőbástya mindenfele pestis és szélsőséges megsemmisítő törekvés ellen”, akkor tulajdonképpen a multra vonatkozóan elismerését fejezte országunkkal szemben, a jövőre vonatkozóan pedig biztatásnak szánhatta nyilatkozatát. A magam részéről MacDonald szavai alapján is megerősítve látom, hogy politikai vonalvezetésem helyes. Ennek lényege - amint ezt már többízben hangsúlyoztam: rend, nyugalom, lelkiegyensúly és ezek nyomán a munka befelé, béke, józanság, nemzetközi gazdasági együttműködés kifelé.
Csodálkoznom kell azon, hogy az utóbbi időkben hisztériára emlékeztető hírek látnak a világsajtó egyrészében napvilágot. Háború? Kinek jutnak eszébe alig másfél évtizeddel a világháború után újból ehez a politikai fegyverhez nyúlni? Az vagy nem tudja mi a háború, vagy nem ismerte fel annak következményeit, vagy pedig annyira lelkiismeretlen, hogy le kell bunkózni!
Kérdezem, a világgazdasági válság és az ezzel járó sok szociális baj nem a háború következménye-e? Kérdezem, az a dekadencia, amelynek vonalában az egész polgári világ csúszik lefelé, nem a háború következményeire vezethető-e vissza? De folytathatnám a politikai, társadalmi és szocialista betegségek egész sorozatának felsorolását, hogy rámutassak az elmúlt világháború súlyos következményeire. És ha ez így van, akkor az is igaz, hogy egy új háború következményei az adott helyzetben még katasztrófálisabbak lennének mindenkire, akinek még van vesztenivalója.
Magyarország ezekkel a hírekkel szemben nyugodt atmoszférában éli életét. Megvan az abszolút polgári rend és jogbiztonság. Nálunk nincsenek és nem is lesznek kilengések semmiféle irányban. Itt mindenki vágyódik a nyugodt evolucióra és a gazdasági prosperitás bekövetkezésére. És mert ilyen a helyzet befelé, oda fogunk hatni, hogy kifelé is megtartsuk politikai vonalvezetésünk teljes józanságát.
A jelszó a béke és nem a kaland. Ezért ezúttal is figyelmeztetek mindenkit, óvakodjék a politikai csempészek dugárujától! Ne üljön fel a rémhírterjesztőknek! Menjen mindenki a békés termelőmunka útján magyar öntudattal: azzal, hogy jövőnk a józanság és nem a „pestis és szélsőségek” útján keresendő.
Ha mások el is vesztik józan ítélőképességüket, mi maradjunk olyan józanok és reálisak, mint a magyar szántóvető. Ebben látom ma történelmi szerepünket, már csak azért is, mert bizom abban, hogy így biztosíthatjuk a magyar igazságot az igazi egyenjogúság jegyében.


Az izgári magyar telepesek sorsa
1933 március

Izgár, kicsi falu ott Délen, az oláhoktól elrabolt Bánságban.
Nagy bánata van ott most 45 magyar telepes családnak. Annak idején a magyar vallási közalapitvány birtokára telepitették őket. Mindegyik kapott 20-20 hold földet, amelynek vételárát azután részletekben szépecskén le is törlesztették.
A telekkönyvbe azonban még sem kerülhettek be, jött a háboru, majd az oláh megszállás, ezzel együtt az oláh föld-kisajátitás, az ujabb oláh telepesek részére. Az izgári magyarok földbirtokaiból fejenként minden kárpótlás nélkül kisajátitottak 13 hold földet.
Midőn pedig az ekként kifosztott megrabolt szegény magyarok kérték, hogy legalább most már a nekik meghagyott hét-hét hold földet telekkönyvezzék a nevükre, ujabb terhet kaptak a nyakukba.
- Binye (jó)! - mondták az oláhok, küldünk felmérő mérnököt, s megtörténik a - telekkönyvezés. Ám, a mérnöknek holdanként 120 lejt kell fizetnetek.
Oh, de nemcsak a meghagyott hét-hét hold, hanem az oláh telepesek részére elrabolt 13 hold után is kötelesek ezt a dijat fizetni az izgári magyarok… Szóval a saját, mint az elrabolt egykori földjeik után is 2400 lejt kellene fizetniök, mert addig nincs telekkönyv, noha anélkül viszont sem el nem adhatják földjüket, sem kölcsönt nem vehetnek fel arra.
Az oláh igy huzza ki az utolsó párnát a magyarok feje alól: mert azt a 2400 lejt is honnét teremtsék most elő! (2400 leu = 84 pengő)


Levélbélyeg gyártása
1933 március

Miből fogy legtöbb a világon? A kenyérből, mondja bizonyára egyik olvasónk; ruhából, mondja a másik, cipőből, mondja a harmadik. Nos, hát tévedni méltóztatik, egyikből sem, hanem - póstabélyegből. Ez a piciny papírdarabka a világ legkelendőbb értéktárgya, melyből fantasztikus mennyiséget fogyasztanak minden nap a földgolyón.
Mert szakadjon bár még oly nagy nyomorúság is a világra, levelezni mindég fognak az emberek, a hír kereke nem áll meg soha, a levélfolyam nem apad el, amíg csak kultúra él a földön. Nem csoda, ha a póstai nyomdákban hatalmas gépek százezer- és milliószámra ontják állandóan a különféle értékjelzésű bélyegeket.
A bélyeggyártás nehéz munka. Csak egy bizonyos fajta papirost szabad erre a célra felhasználni, éppúgy, mint a bankjegyek nyomására alkalmas papírosanyag minőségét is előírja a törvény. Azt is megszabják, hogy bizonyos hosszúságú és szélességű papírostekercsből hány bélyegkockát kell kiszabni. A nyomtatásra kerülő bélyegszalagnak sokféle tortúrán kell keresztülesnie.
Vizjegynyomógépek vízjegyet sajtolnak belé, perforálógépek fogazattal látják el a bélyegeket s enyvezőgépek ragasztóanyaggal vonják be a hátlapját. A fogazás és a vízjegy fontos jellemzője a bélyegnek és megnehezíti a hamisítók munkáját, mert sem a perforálógépek fésűit, sem a vízjegynyomást nem lehet pontosan utánozni s így a hamisítvány hamar felismerhető.
A hamisítványnak természetesen semmiféle értéke sincsen, annál értékesebbek azonban a tévnyomatok, melyek hibás rajz, téves festékezés vagy rossz nyomás folytán keletkeztek. A tévnyomat ritka holló, mert a hibát rendszerint korán észreveszik s a rossz bélyeget bevonják. Éppen ezért vadásznak rájuk a bélyeggyűjtők és néha valóságos vagyonokat fizetnek egy-egy rosszul nyomott bélyegdarabkáért.
A bélyeg kliséinek elkészítése külön nagy gondot igénylő, művészi feladat. A bélyegtervező művész nagy arányokban dolgozza ki terveit, ügyelve arra, hogy ne komponáljon oly finom részleteket rajzába, melyek a kicsinyítéskor amúgy is elvesznek.
A bélyegnyomólemezeket igen ellenálló anyagból készítik, nehogy az állandó, erős használat folytán időnekelőtte tönkremenjenek. Hogy mekkora tömegekben gyártják az egyes államok póstaintézetei a bélyeget, arra nézve csak egy adat: a francia állami bélyegnyomda naponta tízmillió darab postabélyeget állít elő...
Milyen fantasztikus sorsa van az ilyen bélyeggyártásra használt papírtekercsnek. Ezerfelé szabdalják, az apró bélyegek elszakadnak egymástól, az egyik talán szerelmeslevélre kerül és elküldik Ausztráliába, a másikat egy gyászjelentésre ragasztják, a harmadik egy zsarolólevélre kerül... Bélyegek .


Illusztráció: Gyóni Géza a halottas ágyán. Olcsvay Géza rajza