Párbeszéd Culcerrel

Mielőtt meginnánk az áldomást
Szemelvények Cseke Gábor és Dan Culcer baráti beszélgetéséből

Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.

(Az alábbi szöveg vázlatos szemelvénycsokor a beszélgetés jegyzőkönyvéből, amelynek strukturálásán, tartalmi gazdagításán még javában dolgozunk. Annyi bizonyos: az itt leírt gondolatokon nem fogunk másítani, legfeljebb az érvelést, a tényszerű hivatkozást tesszük árnyaltabbá, meggyőzőbbé – nem a magunk, hanem a közönség számára. Az alábbi vázlat nem folytatása, mint inkább kiegészítője annak a korábbi anyagnak – Ketten egy szigeten –, amely szintén a maszol.ro Kisebbségben című melléklete felkérésére készült, Cseke Gábor szerkesztésében.)

Dan Culcer (a továbbiakban: DC): Volt egyszer egy folyóirat, úgy hívták, hogy Provincia...
Cseke Gábor (a továbbiakban: CsG): Ismerem, két nyelven jelent meg, magyarul és románul. Most is el lehet olvasni az interneten, mind a 24 számot, 2000-től 2002 szeptemberéig.
DC: Igen, mert akkor megszűnt. És azóta se támadt fel.
CsG: A megszűnés okairól találtam egy érdekes nyilatkozatot. Sabina Fati, aki valamikor a Szabad Európát tudósította, a lap szerkesztőbizottságának is tagja volt. Az Erdélyi Riport 2013-as interjúkészítője nyíltan rákérdezett a megszűnés okára, de csak tétova, ködös választ kapott: „A folyóiratot az a szándék hozta létre, hogy közösen beszéljünk az erdélyi magyarok és románok gondjairól, keressük meg a közös célkitűzéseinket és oszlassuk el a nézeteltéréseinket. Azt is szerettük volna, hogy a mindenkori bukaresti kormány ne szorítsa gazdasági szempontból sem háttérbe Erdélyt. Időközben Romániának volt két erdélyi miniszterelnöke is, Victor Ciorbea és Emil Boc, tehát valamelyest javult a helyzet ezen a téren. Én nem azt mondom, hogy egy Provincia-típusú kezdeményezésre többé már nincs szükség, de a mostani romániai állapotok össze sem hasonlíthatóak a kilencvenes évek végével. Azóta Románia belépett az EU-ba, a romániai magyar kisebbség szinte az összes jogát kivívta az országban.” Sabina Fati így látta...
DC: Nem csodálkozom ezen a diplomatikusságon. A lapot tudtommal magyar értelmiségiek hozták létre, akik kapcsolatba léptek néhány jószándékú román sorstársukkal és megnyerték őket egy, az erdélyi régióval foglalkozó folyóirat ügyének. Olvastam s ma is tanulmányozom a lapban megjelent álláspontokat, de úgy vélem, hogy román kollégáim többsége – kivéve Alexandru Cistelecant például, aki felelős szerkesztő volt, jól ismertem, neki magyar a felesége, ezért valamennyire élte is a román–magyar együttélés problematikáját – valójában nem tudta, miről is van szó. Egy másik barátom, Ion Muslea pedig idealista volt, fennen hangoztatta a béke és barátság jelszavát... Román cukordíszek voltak ők egy magyar tortán, azzal a céllal, hogy könnyebben el lehessen adni az egészet. Szerintem a Provincia lényegében magyar lap volt, s nem egy román–magyar kiadvány. Vagy ha legalább erdélyi lett volna... De nem, hiszen a lapjain egész sor olyan román vélemény nem kapott helyet, amelynek pedig el kellett volna hangoznia, ha igényt tartunk a valóságos párbeszédre...
CsG: Magam is többször előkeresem a lapgyűjteményt, de úgy láttam, viszonylag elég sok román név is jelen volt a folyóirat hasábjain. Azt hiszed, hogy ennyi tollforgató ember ne tudja, miről ír, miről beszél?
DC: Az a baj, hogy a többségük egyáltalán nem tud magyarul! És ez probléma! Hogyan legyél hozzáértő az együttélés kérdéseiben, ha képtelen vagy elolvasni azokat a magyar szövegeket, melyek a magyar közösségi gondolkodás csak egy részének álláspontját fejezik ki? Ilyen alapon kialakulhat-e bármilyen vita? Te például el tudod olvasni Gogát, eredetiben. Vagy ha kell, Aurel C. Popovici-ot is. De a Provincia köré tömörített román gyerekek jobbára csak hallomásból tájékozódhattak, nem ismerték a magyar nyelvet. Szóvá tettem már korábban is ezt a problémát, s ezért is tartom súlyos politikai hibának azt, hogy például a kolozsvári kisebbségkutató intézetben szinte csak magyarok foglalnak helyet, majd minden szinten. Az intézet feladata viszont nem az, hogy a magyar kisebbség, és esetleg a roma, meg olykor a többi kisebbség szócsöve legyen. Véleményem szerint egy önálló állami, romániai intézetnek kell lennie, amelynek mindent el kell követnie, hogy segítségével a mindenkori román kormány a lehető legtudományosabb, leghitelesebb, legpontosabb, első kézből való értesülésekhez jusson az erdélyi román–magyar, illetve román-kisebbségi kapcsolatokat illetően.
CsG: Föltéve, ha a kormány egyáltalán igényli az ilyesmit...
DC: A kormánynak kutyakötelessége ezt elvárni, ellenkező esetben csak kidobja a pénzt az ablakon...
CsG: Hasonló intézmények, másféle elnevezéssel, léteztek valamiképpen a rendszerváltás előtt is. És tudjuk, hogy mennyire vették őket komolyan odafent. Kirakatmegoldások voltak.
DC: Mert az egyszemélyes vezetésnek, a diktatúrának nem volt szüksége a munkájukra. Sőt, éppen akkor dolgoztak jól, ha nem a munkájukat végezték...
CsG: Azt gyanítom, a mai helyzet azért állhatott elő, mert bekövetkezett az ellentétes reakció. Ami a méásik véglet, és szintén nem szerencsés... Ne felejtsük el, a népi demokrácia megtelepedése előtt az erdélyi magyar közösségnek önálló tudományos intézményei, gyűjteményei, oktatási egységei voltak, amiket egy tollvonással megszüntettek, archívumaikat zárolták, elhurcolták, részben megsemmisítették. Később a kisebbségi munkatársakat szorították rendszeresen háttérbe a közös intézményekben...
DC: Amennyiben a magyarság valamely önálló intézményét kívánja visszaállítani, azt tegye meg saját erőforrásaiból. Ahogyan korábban is történt. Ne állami dotációval. Ha a magyar közösség kíván vizsgálódni történelme és saját helyzete részleteiben, létesítsen saját kutatóintézetet.
CsG: Éppen csak arra gondolok, hogy akik az állam részéről a kisebbségkutató intézet ügyeit igazgatják, talán úgy okoskodhattak, hogy a magyar nemzetiségű kutatók jól-rosszul, valamennyire pótolhatják a magyar nyelvet ismerő román kutatók hiányát. A magyar szakemberek ugyanis, képzésük folytán, beszélik a románt is. S lévén bizonyos fokú román szellemiségű neveltetésük is, talán mégsem befolyásolja őket annyira az elfogultság...
DC: És te azt hiszed, hogy nem létezik elfogultság? Az egyszerűen bele van kódolva az emberbe! Mibennünk is jelen van. Ez az a sajátos valami bennünk, ami miatt azt mondanám, ha szükségét látom, hogy – eddig és ne tovább. Mindent vagy majdnem minden hajlandók vagyunk lenyelni egyik a másiktól, de létezik egy határ, amin túl nincsen pardon!
CsG: Tudom, általános emberi tulajdonság. Másképp látjuk ugyanazt a dolgot. Azt mondom például, hogy a fű zöld. Rendben van, persze hogy zöld, de milyen zöld? És ezen akár össze is kaphatunk, mert az egyik sötétzöldnek látja, a másik világosabbnak, a harmadik kékeszöldnek és így tovább...
DC: Volt egy barátom, aki előszeretettel hangoztatta, ha a zöld került szóba, hogy nagyon fontos megkülönböztetni a füvet a tyúkszartól. Mivel hogy mindkettő zöld színű. Ebben aztán közösek. A fű pozitív, előremutató, ideológiailag kedvező valami, viszont mégis csak a tyúk terméke lesz belőle... Tehát mindig jó különbséget tenni a látszat és a lényeg között. Visszatérve a kisebbségkutató intézetre, átnéztem a kutatási elképzeléseiket és annak megfelelően mondtam véleményt. Amennyiben pusztán csak személyzeti felépítéséről, szerkezetről lenne szó, arról vitatkozhatnánk, hogy mennyien legyenek magyarok és mennyien mások. Ez még nem a lényeg. A döntő az, hogy miféle elemzések készülnek ott. És sajnos, a kutatások egyre csak ugyanazt a nagy adatbázist gazdagítják, amit a Funar-féle politikai korszakról összegyűjtöttek. Példának okáért... És mindegyre magyar értelmezésből. Hol van itt a semleges álláspont? Nem azt állítom, hogy ha több román dolgozna az intézetben, akkor ők biztosítanák a semlegességet. Isten ments! De legalább volna rá némi esély, hogy a szempontokat összevessék és úgy a következtetések is könnyebben levonhatók. Így viszont az intézet nem más, mint egy részben a román állam, részben mindenféle magyarországi és egyéb érdekeltségű alapítványok által fenntartott valami, és semmi több.
CsG: Ennek dacára nem kerülhetjük meg a közös intézmények működésében tapasztalható méltánytalanságokat, áldatlan állapotokat, megalázó helyzeteket, amelyekből 1989 decembere előtt bőven volt részünk mindannyiunknak. Közös iskolák, közös egyetemek, közös kultúrelőadások, közös színházak, közös ünnepélyek, még akkor is, ha a résztvevők saját közösségükön belül, meghitten, anyanyelvükön szerettek volna megnyilvánulni. Minden egynemű volt és nagyjából egynyelvű. Torokszorítóan kilátástalan helyzet volt. Olykor a belső feszültségek fölösleges torzsalkodáshoz vezettek, a viszályokban az emberek úgy érezték, nem az igazságuk győz, hanem valakiknek a hatalma, és ez legtöbbször a román intézményvezetők, a párttitkárok hatalmát jelentette. Valakinek pedig mindig be kellett húznia a farkát, mert kisebbségben maradt. Van-e rá esélyünk, hogy megszabaduljunk végre ettől a belharctól és viszálytól? Az intézmények működése olykor erről is szól: a közös munkáról, a közös esélyekről...
DC: Véleményem szerint a nemzetiségek közötti kapcsolatok vizsgálata igenis szükséges. Enélkül csak a benyomásokra támaszkodhatnánk, az impressziók pedig mindegyre az irracionalitás álarcát öltik magukra. Ezért aztán a benyomásokra alapozó következtetések használhatatlanok, ha konfliktushelyzetekben kell józanul tájékozódnunk. Az említett kutatóintézetre tehát szükség van...
Az egyik vitás területe együttélésünknek a történelmi szembenállás. Hogy ez ne maradjon így, míg a világ, azt javasolnám, hogy egész Romániában, és ne csak Erdélyben olyan történelemtankönyvek forogjanak közkézen, amelyek a világtörténelmet tárgyalják, különös tekintettel Kelet-Európára. vagyis, a craiovai vagy a szatmári román diákok is tanulják csak ugyanazt az egyetemes történelmet, pontosabban Magyarország, Szerbia, Ukrajna, Bulgária, Oroszország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia történelmét. Mert amit erről az övezetről ma tudunk, az bizony édeskevés. Egy példát mondok. A román polgárok tulajdonképpen nem ismerik Bulgária történelmét, azon kívül, hogy elvesztettük a Kadrilaterként is emlegetett Dél-Dobrudzsát. De hogy min mentek keresztül a bolgárok a történelem folyamán, a török uralom alatt, hogy a bolgár kommunisták vagy anarchisták miként tudtak megbújni nálunk, hogy szövetségesei voltak-e a németeknek és miért, vagy hogy mért nem irtották ki a saját zsidó lakosságukat, mint mások stb., ezekről ezekről vajmi keveset tudunk. Újra csak az ismeretek, a tudás kérdésénél kötünk ki, annak a szükségességénél, hogy számszerűleg is növekednie kell azok számának, akik a szomszédságok nyelvét beszélik. Magyarországon jártomban alkalmam volt számos olyan magyar állampolgárral találkozni, akik beszéltek lengyelül, csehül, horvátul, szerbül stb. és akik szakértő közvetítői voltak a különböző lapoknál az illető irodalmaknak, tanulmányok és műfordítások szerzői voltak... Romániában még ezen a szinten sincsenek jóformán szakembereink. Amikor annak idején a Vatra folyóiratnál szervezni próbáltam a szomszédos országok irodalmából való fordítások projektjét, a műfordítók akut hiányába ütköztem. Itt valami ferde összpontosítás működik a román kultúrában, sajnálatosan már 1848-tól jobban érdekelt bennünket Franciaország vagy Olaszország, esetleg Oroszország, mint maguk a szomszédaink. Akikről pedig szívesen elmondjuk, hogy függünk tőlük. Mindig léteztek külső erők, nagyhatalmak, amelyek elrendezték közöttünk a dolgokat. Pedig igazából a szomszédokkal adódnak a közvetlen problémáink, kevésbé a németekkel vagy az olaszokkal. Velük mindenesetre nincsenek területi vitáink.
CsG: Az az embertípus vagyok, aki könnyen elhiszi másokról azt, amit saját magukról állítanak. Persze, csak amíg be nem bizonyosodik, hogy felültettek... Egyáltalán, szeretem az emberekről mindenek előtt a kedvező dolgokat elhinni. Nem gondolom, hogy az emberek többsége gazember. Így aztán fiatalon elhittem mindazt a forradalmi jelszót, amivel megtömték a fejünket. Nem gondolkoztam rajtuk, csak ismételtem őket. 1956-ban például valósággal átéltem a Petőfi Sándor-féle forradalmi eszmerendszert. Olvastuk a verseit a zsarnokságról, az elnyomásról, a szabadságharcról. Talpra magyar!... Mi mindannyian, az erdélyi magyarok, szüleim, szorongtunk, hogy mi lesz ezután, szegény magyarok, most rájuk törtek az oroszok, folyik a vér a pesti utcán és a többi közhely... Csak jóval később tudatosodott bennem, hogy valójában sokkal árnyaltabban, összetettebben és prózaibban történtek ezek a dolgok. Hogy az igazságnak sokféle arca van és sokszor nem is mindig a legigazibbat látjuk... Hogy a jelszavak mennyire hamisak tudnak lenni, ha nem gondolkozunk el rajtuk és kritikátlanul hangoztatjuk őket. A történelmi eseményekről rendre kiderült, hogy távolról sem csak azt jelentették, amit tanítottak nekünk róluk, hanem
azt is, amit ügyesen elhallgattak előttünk. Ez trauma volt és egyben tanulság is. Persze, egy csomó olyan dolgot is elhittem, amit például a román történelemből tanítottak nekünk az iskolában, s ez ugyancsak szöges ellentétben állt azzal, amit korábban otthon hallottam ugyanazokkal az eseményekkel kapcsolatban. Mivel az iskolában hangzott el, tananyagként, engedelmesen hitelt adtam ezeknek is, s valahogy a kettőt nem tudtam összeilleszteni.
DC: Szerintem nem is lehetett. Mert eléggé szélsőséges a kétféle látásmód, a román és a magyar. Például 1848-ról... Ezért hozakodtam elő a történelemkönyveket illető javaslattal, amelyek nem lennének román vagy magyar történelemkönyvek, hanem olyan tankönyvek, amelyek románoknak, magyaroknak, cseheknek, szerbeknek, ukránoknak, lengyeleknek, bolgároknak stb. készültek, s amelyekből valamennyien tanulnának egymás történelméről. Ki-ki a saját nyelvén.
CsG: Ha már a nyelveknél tartunk, azon gondolkozom, saját tapasztalatomat figyelembe véve, hogy mikor kezd el az ember foglalkozni más nyelvek tanulásával? Amikor szüksége van rájuk. Amikor olyan helyzetbe kerül, hogy akarva-akaratlanul is ráragad egy nyelv. Nagyon ritka az az eset, hogy tudatosan magad elé tűzöd, a szükséglettől függetlenül, hogy márpedig pontosan és alaposan, rövid idő alatt elsajátítasz egy másik nyelvet. A ritka esetek, mint amilyen például a József Attiláé, aki párizsi tartózkodása idején nagyon gyorsan meg akart tanulni franciául, s ehhez azt a módszert választotta, hogy sűrű időközönként bevágott egy-egy betűt a francia–magyar szótárból, nem oldják meg a problémát. Nem tudom, mennyi ebből a legenda és mennyi a valóság, az tény, hogy az ábécé betűit nem sikerült végigzongoráznia, viszont a nyelvtudás területén odáig jutott, hogy franciául is írt néhány verset.
DC: Csakhogy én nem a köznapi emberről beszélek. Konceptuális programokról szóltam, az általános szükségleteknek megfelelően.
CsG: Éppen azt szeretném tudni, hogy miért születik olyan nehezen a pozitív válasz, ha egyszer valós ez a szükséglet?
DC: Mert a Romániában 1848-ban meghonosodott társadalmi-gazdasági gondolkodás rendszere kívülről érkezett, a francia szabadkőművességben gyökerezett, amely erőltetett szinkronban egy olyan társadalmat hozott létre, amely elfedi a valóságos román társadalmat. A reális társadalom ugyanis roppant gyakorlatias, amely ha szükségét érezte, akkor a török nyelvet vagy a szerbet használta, minden gond nélkül. Senki nem kényszerítette rá és mégis megtanulta. Az ország északkeleti részein vannak területek, ahol a románok is beszélnek ukránul vagy ruszinul, és fordítva, mert szükségét érzik a tolmács nélküli, kölcsönös közlésnek... És ez a közlés: létezik!
Vagy jusson eszedbe, hogy a rendszerváltás előtti román televíziózás olyan mélyre süllyedt, hogy már csak napi két órán át sugároztak műsort, de abban sem volt köszönet, mert többnyire a pártfőtitkár cselekedeteiről számoltak be. Ezért aztán a Románia határövezetei mentén lakók, akiknek úgy ahogy sikerült venniük a szomszédos országok adásait, tehát a bolgárokat, a szerbeket, a magyarokat, de még az oroszokat is, mindinkább rákaptak ezek műsoraira. Ismerek embereket Turnu-Severinből, akik ezért tanultak meg szerbül, mások Slobozia környékén a bolgár nyelvvel barátkoztak. Igaz, nem vitték tökélyre a nyelvtudást, de annyira azért már tudtak, hogy néhány éven át értelmesen követhessék a szófiai adást.
CsG: 1987-ben lehetett, amikor születésnapomra a gyermekeimtől egy bolgár–román zsebszótárt kaptam, azzal a kitétellel, hogy segítek nekik kedvenc filmsorozataik lefordításában, amelyeket a szófiai tévében követtek. Már-már én is ott tartottam, hogy összefüggő szövegeket, filmbeli párbeszédeket, újsághíreket kapásból fordítottam. Aztán jött a fordulat és az egész abbamaradt...
DC: Akkor hát a saját szemeddel láthattad, miképpen jelentkezett egyfajta szükséglet a gyakorlatban. Az igazi probléma az, hogy amennyiben felüti a fejét valamilyen szükséglet, amit értelmesen megmagyaráznak, amely mellett érvelnek, akkor annak lehet gyakorlati foganatja is. A történelemtankönyvek esetében is így áll a helyzet. A szükséglet valós. De amíg akuttá válik, egy román-magyar közös próbálkozás csak lendíthetne előre a helyzeten, bebizonyítaná, hogy az elképzelés lehetséges, s arra ösztönözné a körülöttünk élőkkel bennünket is, hogy bízzunk benne: lehetséges az együttélés halálos ellenségeskedés nélkül is.
Vagy például politikusaink értelmesen rámutathatnának arra, hogy a szomszédainkkal való kereskedelmi kapcsolataink sokkal jövedelmezőbbek és méltányosabbak, mintha azt a nagyhatalmakkal szorgalmaznánk. Amelyek gazdasági erejüknél fogva valósággal agyonnyomnak bennünket. Elefántok a porcelánboltban...
CsG: Az a véleményed tehát, hogy hiányzik az érdekeltség?
DC: Egyes jelenkori román politikusok elképzelései és akarata hiányoznak, akik nem értik meg, hogy a szomszédokkal és nem a nagyhatalmakkal való kapcsolatokon kell kiemelten munkálkodni. A nagyok csak azért állnak le velünk üzletelni, hogy behajtsák maguknak a hasznot. Sajátos nézőpont kérdése ez, amelyet ha elfogad az ember, hangadók, a sajtó révén könnyebben elterjedhet az emberek között. Olyan élő példát mondhatok erre, ami nem most, a liberalizált szabad kereskedelem idején, hanem még a rendszerváltás során vált be, méghozzá Marosvásárhelyen. A Maros megyei kereskedelmi igazgatóság vezetőjéről van szó, aki még azelőtt, hogy Franciaországba emigráltam volna, tehát 1987 előtt arról volt híres, hogy a segesvári inggyár termelését próbálta a magyar piacra terelgetni úgy, hogy egyezséget kötött egy élelmiszertermékekben gazdag magyarországi várossal. Az akkori Romániában tudjuk, Romániában krónikus élelmiszerhiány volt. Nem tudom pontosan, hogyan sikerült erre jóváhagyást szereznie, feltételezem, hogy jó kapcsolatai voltak az akkori megyei első titkárral, a lényeg az, hogy szabályos cserekereskedelemben egyeztek meg. Ennek fejében Magyarországról élelmiszerek érkeztek Marosvásárhelyre és az egész megyébe, Segesvárról pedig inget és egyéb, keresett textiltermékeket szállítottak a magyaroknak. A termékcsere tökéletesen működött. Lám, a valós kommunizmusban is sikerült megoldást találni erre a gondra. Valakinek beugrott az ötlet, amelyet politikai érvekkel sikerült megtámogatnia, valahogy így: amennyiben nem látjuk el élelemmel Maros megyét, az ott élő magyarok joggal mondhatják, hogy Romániában az embereket kiéheztetik. Ha viszont behozunk némi élelmet, ez a veszély megszűnhet, legalábbis Maros megye viszonylatában. Egy értelmes politikus mindenképpen azon van, hogy lehetőségeihez mérten csökkentse a feszültségeket, a konfliktushelyzeteket.
CsG: A példa, amiről szóltál, valósnak tűnik, hiszen odalent, kicsiben sok minden másként, valahogy emberibben, értelmesebben zajlott, mint odafent, makroszinten. A csúcsról jövő utasítás ugyanis az volt: vigyünk ki mindent az államadósság fejében, amit csak lehet, amit csak elfogadnak.
DC: Hogy ennek ellenére egy, az általam bemutatott cserekereskedelem létrejöhessen, valahol, valakiknek be kellett hunyniuk a szemüket.
CsG: Úgy van, valakinek vállalnia kellett hallgatólagosan a felelősséget. Rábólintott az ügyre, mondjuk éppen a megyei első titkár, anélkül hogy a felső hatóságoktól engedélyt kért volna rá. Azt mondhatta: ha működik a dolog, jó, ha meg nem, akkor nem tudok semmiről semmit, mosom kezeimet... Az ilyesmi nem új dolog, a történelem tele van ehhez hasonló számos partizán magatartással. Ahhoz, hogy valami normálisan működjön, olykor muszáj megkerülni a hatalmat, és akadnak szerencsére hozzá olyan emberek, akik vállalják ennek a kockázatát. Egy bajuk van viszont, az pedig elég nagy: már-már a semmire épülnek. A bizonytalanságra.
DC: Mert hiányzik hozzá az állami garancia. Helyi szintű, amatőr próbálkozások. Mai szóval élve: civil kezdeményezések.
CsG: Ha viszont semmi sem biztos, akkor hogyan lehessen rá alapozni? Tudjuk, hogy szükséges, hasznos a partizánmunka, de vakon nem zenghetjük a föltétlen dicséretét. Az egyik nagy tanulság, amit az eddigi beszélgetéseinkből leszűrhetünk, az az, hogy egyedül semmire sem megyünk. Se a kapcsolatépítésben, sem a kereskedelemben, sem az egyezkedésben.
DC: Ez így igaz.
CsG: De ketten sem megyünk semmire. Vagyis szinte semmire...
DC: Ezt viszont másként látom. Azt hiszem, a kettő már akár sok is lehet...
CsG: De csak akkor ha a másik betartja a szavát és teljességgel megbízhatsz benne.
DC: Hajdanán, a kereskedők, a vásárokon, ahol az emberek saját termékeiket adták-vették, elég volt annyit mondani: rendben, a vásár megköttetett. Nem volt ott semmilyen formalizmus, irkafirka, nem kellett oda semmi egyéb...
CsG: Talán csak az áldomás.
DC: Persze, az nem maradhatott el. Ennek a bizalomnak az ára – a bizalom volt! Maga az aktus egyszerű volt, nem járt együtt a cserekapcsolatok erősítésével. Minden egyszerűen zajlott: kezet fogtunk, megittuk az áldomást és az ügy ezzel be volt fejezve. Ebben áll a hagyományos jogtörténeti kultúra. Így köttettek az összes egyezségek. De akár a békeegyezmények is. Nem léteztek mai értelemben vett papírszerződések. Amikor az emberek javában püfölték egymást a bunkósbottal s mind a két fél úgy látta, hogy ideje abbahagyni, egy váratlan pillanatban megálltak és azt mondták: elég volt! Ennyi volt...

Csíkszereda, 2015. március 30.



*

Ketten egy szigeten
Szemelvények Cseke Gábor és Dan Culcer baráti beszélgetéséből

Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.

(Régóta barátkozunk – több mint ötvenöt éve, régóta nem találkoztunk – öt éve is megvan már, miközben virtuálisan állandó kapcsolatban álltunk. Fordítottuk egymás munkáit, nyílt levelek révén véleményt cseréltünk – nem egynek a Kisebbségben melléklet is helyet adott –, közös könyvet szerkesztettünk, de egy amolyan igazán jót csak most volt alkalmunk beszélgetni.
Odakint az utcán zajlott a város élete, az élet hangjai beszűrődtek a félig nyitott ablakon át, mi ketten pedig azt próbáltuk ki magunkon, mire jut egymással manapság egy román és egy magyar, ha nézeteltéréseket hoznak szóba, olyasminek adnak hangot, amiről legtöbbször – a béke kedvéért – amúgy illedelmesen hallgatnak; de nem felejtenek!
Az alábbi szöveg vázlatos szemelvénycsokor a beszélgetés jegyzőkönyvéből, amelynek felépítésén, tartalmi gazdagításán még javában dolgozunk. Annyi bizonyos: az itt megfogalmazott gondolatokon nincs szándékunkban másítani, legfeljebb az érvelést, a tényszerű hivatkozást tesszük helyenként még árnyaltabbá, meggyőzőbbé – nem annyira a magunk, mint inkább a közönség számára. Az alábbi vázlat a maszol.ro Kisebbségben című melléklete felkérésére készült, Cseke Gábor szerkesztésében.)

Cseke Gábor (a továbbiakban: CSG): Amennyiben mondjuk egy szigeten élnénk, csakis mi, románok és magyarok, azt hiszem, képesek lennénk megtárgyalni a dolgainkat. Mert nem zavarna senki, körülöttünk csak a tenger hullámzana és... ennyi. Mindkettőnkre ugyanaz a sors vár. Vagy elpusztulunk, vagy...
Dan Culcer (a továbbiakban: DC): ...vagy méltányosan elosztjuk az élelmet, hogy szerencsés túlélők lehessünk. De vigyázat, azért én nem etnicizálnám túl a kapcsolatunkat, mintha két egyöntetű tábor állna szemben egymással. Ez így tévedés volna. Nem minden román és nem minden magyar tekinthető automatikusan egymással szembenállónak. Mi lenne, ha végre nyíltan kimondanánk, miről is van szó közöttünk: területekről? Erdélyről, hogy az csak az egyiké legyen, vagy pedig mindannyiunké? az egyenlő jogokról és kötelezettségekről, az 1919 előtti status quo visszaállításáról, Magyarország hozzáféréséről Erdély nyersanyaglelőhelyeihez? Ki fogalmazza meg nyíltan a kérdéseket? Megkérdezték valaha világosan tőlünk, mindannyiunktól, hogy mit akarunk? Hogy te mit akarsz? És én mit akarok?
CSG: Én például azt szeretném, ha többé-kevésbé méltányosan megosztoznánk. Jóban is, rosszban is. Minden külső erő noszogatása és vigyázó tekintete nélkül...
DC: Én is így gondolnám... De fennáll a veszély, hogy váratlanul feltűnhetnek például kalózok... Vagy hogy az egyiknek történetesen van egy husángja, a másiknak pedig nincsen. Például... A szóértés sajnos, minduntalan elbukik azon, hogy ami az ésszerűség oldaláról nézve nyilvánvaló, azt akár el is fogadja az ember, de az irracionális szempont mindegyre keresztülhúzza esélyeinket.
CSG: A sziget-helyzet csak azért tűnt kifejezőnek, mert hogy ott más nem szólhat bele a kettőnk egyezkedésébe...
DC: Jól van, megértettem... Viszont semmiféle beleszólásra nem volna szükség, amennyiben folyamatosan és nyíltan beszélnénk, mint az olyan emberek, akik ismerik egymást. Beleértve a másik nyelvét és kultúráját. E téren azonban nyilvánvaló az egyensúlyvesztés. Bunkó románoknak tűnünk a szomszédainkhoz képest. De vajon mit tudnak a művelt románok a magyarokról, bolgárokról, ukránokról?! Csupa közhelyet! A párbeszéd századok óta egy helyben topog... Ámde a hajók jönnek-mennek...
CSG: Csak jöjjenek! Meg kell szoknunk, hogy nem vagyunk egyedül ezen a földön. Mindig lesznek olyanok, akikre azt mondhatjuk majd mind a ketten: zavaró tényező...
DC: Gondoljunk a Húsvét-szigetek történetére... Mielőtt fölfedezték volna őket, a sziget lakossága két táborra oszolva ellenségeskedett egymással. Majd a semmiből felbukkanó európaiak járványokat, idegen szokásokat és minden egyéb bajt hoztak a szigetlakókra, amelyek nyomán csak úgy hullottak, mint a legyek. Függetlenül attól, hogy azelőtt melyik táborba tartoztak...
CSG: Arra gondolok, hogy az ilyesfajta konfliktusok, amelyekről esetünkben is beszélhetünk, nem példa nélküliek az emberiség történetében. Lehet, hogy valamikor gyakoribbak voltak, máskor kevésbé, de az idők teltével valamilyen módon végül is megoldódtak, vagy ha nem, új helyzetekbe torkolltak. A népek jöttek és mentek, hol itt, hol ott ütötték fel a fejüket a nézeteltérések, békétlenségek, lettek kritikusak a szomszédsági viszonyok. Nem gondolod, hogy a mi sorsunk is ebbe az általános vonulatba illeszkedik?
DC: Így van, ebben nincs is hiba, viszont azt sehogy sem tudom elfogadni, hogy helyettem vagy a te helyedben mindig mások döntsenek. Nem is a döntéshozók nemzetiségi hovatartozása izgat engem, sokkal inkább az, hogy aki dönt, az nem tárgyal velem, nem ismer engem, ahogyan tégedet sem, egy társadalmilag kisebbségben lévő csoport nevében ágál, amilyenek például a gazdagok vagy a javában tollasodók, és hazudnak nekünk, amikor azt állítják, hogy a nemzeti többség nevében beszélnek. Ez a dolog sehogy sincsen az ínyemre. Egyszerűen nem tudom lenyelni, hogy megfosszanak döntési képességemtől. Én igenis tudatában vagyok annak, hogy mi ketten képesek vagyunk szót érteni, és azt is tudom, hogy nem csak mi vagyunk ebben a kivételes helyzetben. Nem csak mi vagyunk az a román és az a magyar, aki képes tárgyalni egymással, akik ismerik egymást, egymás nyelvét... Ilyenek mint mi, még vannak, egészen biztos, ha pedig vannak, bár nem tudom, hogy mennyien lehetnek, de az hiszem épp elegen ahhoz, hogy akárcsak mi, adott ponton ők is szót értsenek. Ha viszont mi nem beszélgetünk, ha nem fordulunk egymás felé, már-már felmutatva a példát mások előtt is, hogy íme, lehetséges... Igenis, lehet szitkozódás, gyalázkodás nélkül beszélni, tiszteletben tartva a másik sajátosságait, beleértve a más-más módon értelmezett történelmet is... Ha mi nem beszélgetünk, úgy odavész a meggyőzés egyetlen módja, hogy helyzetünkre létezik megoldás, hogy legalább a megoldás keresésére van esély...
CSG: A beszélgetés, a tárgyalás nyilván elmaradhatatlan. Én viszont szűkíteném a kört, és azt mondom, hogy egyeztetésre igen sokszor nem csupán egy román és egy magyar között kell sort keríteni, de magyar és magyar között is elkerülhetetlen. És a vita ez esetben talán még élesebb, még kihegyezettebb, mint most kettőnk között...
DC: A saját közösségeinken belüli vitákra gondolsz?
CsG: Arra hát! Amit mi magunkkal folytatunk. Ezért látom sokkal bonyolultabbnak a szóértés problémáját.
DC: Tökéletesen ez a helyzet a románság kebelében is. Nagyon sokszor lehet hallani tőlünk, a választási kampányokban is elhangzik, most, az elnökválasztás előtt is hallhattuk az erdélyi románság körében, hogy eljött az idő megszabadulni a regátiaktól, a moldvaiaktól, az oltyánoktól, a Mitica-féléktől... Emlékezzünk csak arra a Sabin Gherman nevezetű fickóra, aki meghirdette Erdély önállóságának a fontosságát... A baj csak az volt, hogy túlságosan leegyszerűsített módon fogalmazta meg ezt a gondolatot és szinte kizárólag az erdélyiek fensőbbségére építette érvelését...
CSG: Politikusi együgyűségére szükség volt ahhoz, hogy egyáltalán egy ilyen elképzeléssel előálljon.
DC: Ami viszont még nagyobb ostobaságnak tűnt, az az volt, hogy mihelyt Sabin Gherman kiáltványa elhangzott, a magyar sajtó azon nyomban lelkesen lecsapott rá. A magyar sajtónak pedig lehetne annyi tisztánlátása, hogy tudja: ha felbukkan egy ehhez hasonló ötlet s a magyar média teljes mellszélességgel mellé áll, akkor annak biztos, hogy semmi esélye nincs. Pont az ellenkező hatást érik el...

*

DC: A fiam, gyermekeim közül a legkisebb, igazából Párizsban nevelkedett, s egészen másként látja a világot, mint én. Élete, a munkája révén sokat van távol, ide-oda utazik, olykor hosszú elektronikus leveleket írunk egymásnak. Nemrégiben meghívtam a családi házba, töltsünk el néhány napot együtt. Szombattól vasárnap estig tartózkodott itthon, mialatt egyvégtében beszélgettünk, apa és fia. Minden szóba került, beleértve a politikai és társadalmi kérdéseket, s hosszasan vitatkoztunk, ahogy szülő és gyereke között ez csak ritkán történik ez meg... Ekkor ébredtem rá, hogy ugyan a gyermekemről van szó, de már igazi felnőtt. Ő viszont arról győződhetett meg, hogy apai tekintély ide vagy oda, én sem vagyok az az ember, akivel ne tudna szót érteni. Örömöm még nagyobb volt, amikor mindezt meg is írta nekem utólag, jelezvén, hogy úgy érzi, még a sok közölni valónk egymás számára. Egy másik alkalommal ezért rávettem, hogy egymásnak ellentmondó beszélgetésünket kép- és hanganyag formájában is rögzítsük. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben én akarok mondani neki valamit, és ő is hajlandó megnyílni előttem, ráadásul régóta nem beszélgettünk, mert mindkettőnknek megvan a maga gondja, ritkán jöhetünk össze, akkor igyekezzünk megőrizni e ritka alkalom minden részletét, aztán majd meglátjuk, megyünk-e vele valamire egyáltalán. Mondhatom, olyan eleven párbeszéd kerekedett belőle, amit azt hiszem, egyszer még papírra kell vetnünk. Ő franciául beszélt, én románul, néha ő is román nyelvre váltott, egy idős és egy fiatal ember közötti, roppant mozgalmas és polémikus, ugyanakkor roppant civilizált, minden perlekedő hangtól mentes vitáról volt szó. Olyan párbeszédről, amelynek során mindegyikünk elmondhatta amit akart, és türelemmel végighallgatta a másik érvelését. Különben ez volt a célunk is. És ha történetesen csak a mi esetünkben, mégis igazolja azt a feltevést, hogy létezhet értelmes vita apa és fia, illetve fiú és apja között anélkül, hogy ez szakításhoz vagy különösebb feszültséghez vezessen. Képesek vagyunk hát kommunikálni! Ez, gondolom, azzal is magyarázható, hogy mindketten az ikrek jegyében születtünk és hajlamosak vagyunk a párbeszédre. Nem mondom, hogy érvelésünk teljességgel mentes lett volna bizonyos fajta merevségtől, de azért eljutunk a szóértésig. Vagyis odáig, hogy ne vesszünk össze, csak mert nem értünk egyet egymással... Ez járt a fejemben akkor, amikor javasoltam, hogy próbáljuk meg ilyen formában mi is kiteljesíteni a párbeszédünket. Hiszen ha sikerült zöld ágra vergődnöm a fiammal, úgy minden bizonnyal veled is megértetem magam, még ha mindkettőnkre nézve kényes kérdéseket érintünk is. És azt hiszem, ez bejött nekünk...
CSG: Bejött, mert én is bíztam ebben, nem egyszerűen csak hittem a sikerben. Tudtam, hogy bármennyire feszítenénk a húrt, sose jutnánk el az első vérig, amikor a küzdő felek azt mondják egymásnak: eddig és ne tovább! Minket nem ilyen anyagból gyúrtak, nem a háborúskodás végett vitatkozunk, hanem a megértésért. Az igazán fontos kérdések, gondolom, vitára késztetnek. Igaz, hogy ezek mellett nyugodtan szólhatnánk még sok egyébről, olyasmikről, amiket már túlhaladtunk, amiket elrendeztünk egymással, de ezek engem hidegen hagynak. Lehetséges, hogy gyerekkoromban, naivságomból kifolyólag, a környezet hatására magam is úgynevezett „nagy hazafiként” viselkedtem, már alig emlékszem... Petőfi költészetének, korának romantikus jelszavai kritikátlanul lelkesítettek. Szabadság, zsarnokság, elnyomás – csak úgy röpködtek a levegőben ezek a fogalmak. „Forradalmas” idők voltak... Annyi évtized után valahogy ködösekké váltak mindezek a dolgok. Az viszont biztos, hogy jelenleg közömbösek számomra a kötelező jelszavak, a föltétlen érzelmi elkötelezettség. Azt is tudom, hogy egy másik nemzettársammal egy ilyenszerű vita sokkal bonyolultabb lenne, ha nem éppen lehetetlen. Furcsa, de így van.
DC: Arra gondolsz, hogy egy olyan vitában sokkal radikálisabb nézeteltérések fogalmazódnának meg, élesebben szétválnának az álláspontok?
CSG: Arra, hogy képtelen lennék eljutni a szótértésig, mert úgy érzem, nem tudok olyankor elég diplomatikus és színlelő lenni. Az én fajtársammal teljes nyíltsággal, azt hiszem, nem sokra mennék. Veled megkísérlem a lehetetlent, és vagy sikerül, vagy nem. De legalább megpróbáltam. Jobbik esetben mind a ketten megpróbáltuk. De a fajtámmal, amennyiben nem ért velem egyet, mert elvi szakadékok választanak el egymástól, hogyan legyek teljesen őszinte? És miért? Mit oldok meg vele? Legfeljebb kiadom magam, a másik meg röhög a markába...
DC: Paradoxon, amit állítasz, de valószínű, hogy így van. Nekem is voltak olyan élményeim, amik arra utalnak, amiről az előbb beszéltél. Hogy nehezebb szót érteni egy magamfajtával... Még diákkoromból ismert személyről van szó, könyvtárigazgatóról, az Akadémia levelező tagjáról. Minden elképzelhető címe megvolt, én pedig egyszer hozzá fordultam segítségért, mert megtudtam, hogy valamelyik kolozsvári levéltárban rábukkant egy Gheorghe Barițiu kéziratra, amelyben a szerző a románság és az Avram Iancu közötti kapcsolatot értékelte. Leírta, miképpen látták a kortársak Avram Iancut, főleg azután, hogy kiderült: súlyos betegség kínozza. A szöveget még sehol sem közölték, állítólag egyetlen történésznek sem volt elég kurázsija nyilvánosságra hozni. Hogy miért? Mert rossz fényt vetett volna a románság szolidaritására, kétségessé tette volna a Iancu korábban bevett, szimbólum értékű szerepének eddigi értékelését. Egyszóval, kedvezőtlenül állította volna be a kortársak viselkedését a nagybeteg hőssel szemben. Ezért aztán a dokumentum afféle titkos iratnak számított... Történt, hogy prózaíró barátom, Radu Mareș valahogy a regényébe illesztette ezt a szöveget, a román történelemről folytatott könyvbeli párbeszéd során idézett belőle, ekkor szereztem róla tudomást, és érdekelni kezdett a téma, eredetiben szerettem volna hozzáférni a forráshoz, nem csupán annak kivonatához. Akadémikus ismerősöm megígérte, hogy megküldi Párizsba a szöveget, de hiába vártam, végül nem érkezett semmi. Furcsálltam a dolgot, hiszen mindvégig jóban voltunk, ő munkatársa is volt a Vatra folyóiratnak, ha meg nem lehet, normális körülmények között mindenképpen tudatnia kellett volna velem, legalább kollegiális alapon... Egy idő után megkértem Radu Mareșt, járjon közben az érdekemben. Ő aztán megtudta, mi történt tulajdonképpen... Az akadémikust közönségtalálkozóra hívták Marosvásárhelyre, egy könyve megjelenése alkalmából. Úgy gondolta, az esemény jó alkalom arra, hogy kikérje a hallgatóság véleményét az ügyemben. Elmesélte ott, hogy a jelenleg Párizsban élő Dan Culcer kérte tőle az Avram Iancuról szóló szöveget, ő pedig most arra kíváncsi, mi a véleménye a jelenlévőknek, megérdemli-e Culcer, hogy megkapja a szöveget vagy sem? A teremben ülők, történetesen bunkó román nacionalisták gyülekezete lévén, kézfelemeléssel egyhangúan úgy vélekedtek, hogy Culcer nem jó román ember, nem érdemli meg a dokumentumot, az egész világ tudja, hogy ő egy áruló. És miért? Mert ő elment, s itthagyott bennünket, hogy együk a szójás szalámit... Nem szeretem gyalázni az enyéimet, de most nem tehetek másként... Te mondtad az imént, hogy valamikor nagy nacionalista voltál, de most már nem vagy az. Én viszont úgy vélem, igazából most vagy valódi nacionalista, viszont egy olyan, aki nem kívánja mindenáron, hogy megdögöljön a szomszéd kecskéje... Én ilyen értelemben tökéletes nacionalistának vallom magam... Csakhogy azok az emberek, akik akkor "leszavaztak" engem, egy másik kategóriát képviselnek, azt hiszik, ők a világ közepe, az ő álláspontjukhoz nem férhet kétség... Akkor ébredtem rá arra, milyen kétértelmű a kapcsolatom azzal a népközösséggel, amelyhez tartozom. Hiszen nem érzek sorsközösséget sem a bunkókkal, sem azokkal, akik a világpolgárságot dicsőítik, igazábaól e két szélsőséges álláspont között állok és az vagyok, ami vagyok. Vagyis se ez, se az. Valahol a középen helyezkedem el, az egyetlen olyan helyen, ami számomra összhangban van saját eszményeimmel... Gondolom, ez a fő nehézség, amivel szembesülünk akkor, amikor közös gondjainkat próbáljuk megbeszélni. A dogmatizmus és a közösségi nyomás az, amit nem könnyű elviselni, az a sokat hangoztatott elképzelés, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát ki kell közösíteni. Ami egy eléggé kommunista ízű vélekedés, ugye, emlékszel rá: aki nincs velünk...
CsG: Ez a vélekedés jóval a kommunizmus gyakorlata előtt működött már...
DC: Úgy értem, a közösség termeli ki ezt a fajta viszonyulást. Arról a társadalmi jelenségről van szó, amit a szociológusok úgy írnak le, mint a válsághelyzetek – háborúk, forradalmak – fő kirobbantóit. Mit gondolsz, miért viselkedik oly embertelenül ilyenkor az ember? Mert a közösségi nyomás akkora, hogy a többség képtelen ellenállni neki.
CSG: Ennek során alakulnak aztán ki a táborok is. Nekünk pedig személyesen is határozott választ kell adnunk, hogy valójában melyik táborhoz tartozunk? Merre tartunk? Nem állhatunk egyszerűen a középre. Azaz állni állhatunk, vállalva a vele járó következményeket.
DC: Nem, nem állhatunk... Választanunk kell.
CSG: Igazad van, az is következményekkel jár, hogyha választunk...
DC: Olyan helyzet ez, amiből nem is tudom, létezik-e egyáltalán kiút? Sokszor eszembe jut egy történet, még abból az időből, amikor Marosvásárhelyen éltem. Adrian Păunescu és csapata, a Cenaclul Flacăra égisze alatt a városba érkezett és a Művész moziban léptek fel. Személyesen addig nem vettem részt ilyen rendezvényen, tévéközvetítésen se láttam, azt mondtam magamban, most az egyszer elmegyek, hogy lássam, mi fán terem egy efféle showműsor. Valahol a középső sávban, a 6-7. sorban ültem. Egy adott ponton Păunescu elkezdett szövegelni. Hogy konkrétan mit mondott, arra nem emlékszem, de valami bombasztikus propaganda-szövege volt, nem föltétlenül Ceaușescu-magasztalás, de valami olyan duma, ami késleltette a zenei műsort. Mondjuk úgy, süket duma volt... A műsor általában dalokból állt össze, Păunescu a dumájával pedig túlfeszítette a húrt. Akkor valaki, mintegy két sorral előttem, elkiáltotta magát: Jóuram, térjenek át most már a zenére is! Kínos csend lett a teremben, Păunescu felállt és vészjósló hangon elbődült: Ki az, aki közbeszólt? A fickó csöppet sem zavartatva magát, felállt: én voltam! Mi zenét hallgatni gyűltünk össze, nem másért! Mire Păunescu: Itt én mondom meg, hogy mikor zenéljenek és mikor nem... Alig hangzott el ez a mondat, mire a pasas körül menten megritkult a levegő. Păunescu pedig rászólt: ha nem tetszik, kívül tágasabb. Az illető pedig felállt és távozott. Senkinek nem volt mersze, beleértve engem is, hogy a kizavart ember pártjára álljon. Senkinek, érted?! Ettől akkor nagyon megrémültem. Akkor éreztem át igazán, milyen veszélyes embertípust képviselnek Păunescu és társai. Ő volt az az ember, aki vonzotta a tömegeket és meggyőző erejével képes volt őket befolyásolni, hogy egyetlen közös testként cselekedjenek. Ő képes volt erre a szerepre, s vállalta is azt, mert számos esetben és alkalommal hasonló stílusban viselkedett. Ez maga volt a szemünk láttára működő diktatúra, természetesen a rendszerhez képest egy más léptékben. Minden bizonnyal ekként működött valamennyi diktatórikus rendszer: aki megpróbált ellenállni, azt a tömeg azonnal kivetette magából. Fizikailag vagy jelképesen, egyre megy...

*

CSG: Úgy emlékszem vissza a letűnt rendszerre, hogy abban, ha csak a kijelentések szintjén is, de a román–magyar barátság gondolata az egyik fő helyen szerepelt. Hivatalosan senki se vonta kétségbe. Az a tény, hogy e gondolat leple alatt egyéb, a barátságtól teljességgel idegen cselekedetek is történtek, az más lapra tartozik. Ismerjük be, hogy ha néha formálisan is, de ezen a téren sok tartós és jó dolog történt. És számos őszinte tett. És nagyon kár, hogy ez a törekvés megbicsaklott, hogy mindez abba maradt.
DC: Egyetértek veled. Ezért sajnáltam – és ma is sajnálom – , hogy a Kriterion Könyvkiadó felhagyott a fordítói programjával. Nem csupán a román irodalom fordítására gondolok, hanem valamennyi, az övezetben élő irodalmakéra, tehát a nálunk élő kisebbségek irodalma mellett a Románia és Magyarország szomszédságának irodalmaira. Elvégre itt mindenki mindenkinek a szomszédja. Talán ha itthon lettem volna – ábrándozok most hangosan –, és beszélhettem volna Domokos Gézával, azzal az emberrel, akiről úgy érzem, hogy ilyen dolgokban valódi tárgyalóképes ember, ugyanúgy, ahogy mi most ketten beszélgetünk, mindent meg kellett volna tennem, természetesen a létező román erőket mozgósítva, hogy fenntartsuk és bővítsük ezt a projektet. Csak hát, sajnos, nem voltam az országban, ő meg nekiállt politizálni, majd...
CsG: A politika benyelte, sajnos... De egészen!

*

Korábbi bejegyzések, beszélgetések


Ezen az oldalon közzéteszem azokat a sajtóban megjelent és ezután megjelenő vitacikkeket, melyek a Párizsban élő Dan Culcerrel folytatott levelezés nyomán állnak össze szellemi párbeszéddé két, egymást régóta ismerő ember között, akik hisznek az együttélés erkölcsében és esélyeiben.
A cikkek a bukaresti Új Magyar Szó Kisebbségben c. mellékletében jelennek meg.