2010. június 30., szerda

Torontói nyaraink (1)


2004. június 30., szerda

Gabi dolgozni ment, Anna Ilonkával elindultak a nőgyógyászhoz - már csak néhány hét van hátra, vagy tán annyi sem a szülésig. Én Andreára vigyázok. Elmegyek vele a közeli parkba (Lescon a neve), az iskola tőszomszédságában van, jól karbantartott, csupazöld területen, jól kiépített játszótérrel. Andrea egyik hintától és mászókától a másikhoz szaladgál. Stramm leányka, feszül az energiáktól. Látom, szóba elegyedik egy fiatal nővel - mint kiderül, az iskolában a gyerekekre felügyel. A kislány elmondja, hogy én csak magyarul beszélek, mire a nő meglepődve: jó-jó, Andrea, de te tudsz-e magyarul? Nem... S akkor hogy értekeztek? Hát... kézzel-lábbal...

Délután Ilonka, Gabi és Andrea bevásárolni mentek az egyik kereskedelmi központba, ünnepek előtti bevásárlásra. Július elseje ugyanis nemzeti ünnep itt. Canada Day... Anna pihen, jót beszélgetünk.

2004. július 1, csütörtök

Ismerkedésem az Annáék számítógépével. Számba veszem a programokat és fortélyaikat. Minden gépnek van egy egyénisége. Próbálom fölfedezni azt, ami közös bennük. Kapcsolatba lépek Pusztai Péterrel, talán valamikor augusztus elején el tudnánk menni hozzájuk Montrealba, néhány napra. A válasz: az időpont alkalmas, addig befejeznek egy gyors grafikai rendelést.

Ünnep lévén, eperfarmra megyünk, Missasaguába. Mindannyian, az egész család. A farmon megszedjük magunknak, amennyire szükségünk van, a kapunál lemérik és taksálják. Fontja 1,25 kanadai dollár. Nem túl olcsó, de a gyümölcs legalább friss. Azt szedünk, amit akarunk. Utánfutós traktor viszi ki a látogatókat a soros eperparcellákig. Mellette árnyékos erdőszél, ahová Anna egy hordozható székre ül. A készülődő gyermek már nagyon feszíti. Négyesben, alig egy óra alatt jókora edénnyel begyűjtöttünk. Körülöttünk csak úgy hullámzott a jónép. Mikor hazafelé indultunk, csak úgy tódultak minden irányból, gépkocsikkal, idősek, felnőttek, gyerekek, sokszor egészen kicsik is. A farmlátogatás egyfajta szabadidős szórakozás errefelé. Szedés közben mindenki annyit ehet, amennyi beléfér...

Délre haza is érünk. Meleg van, autómosás, kertöntözés. Andrea örömmel pancsol a kertben. Estefelé a szomszédok átszólnak a kerítésen: holnap elutaznak egy hónapra. Irániak. Az asszonyka Anna sorstársa, novemberre várják a gyereket. Eperrel kínáljuk őket.

Este farkasétvágyunk van. Mindent felfalnánk, de elfogy a kenyér.

2004. július 2, péntek.

Gabi elkísér a sarki üzletig, a pékségbe. Legalább megtanulom az utat a legközelebbi boltokig. Ilonka nekiáll befőzni a gyümölcsöt, eperillattal telik meg a ház, a legkisebb zugot is betölti.

Anna és Gabi vásárolni mennek, levelet hagynak Andreának, aki még alszik. Utasítások vannak benne, meg szülői intések, hogy miként viselkedjen. Továbbá, hogy elmehet velem a Lescon parkig, ahol tegnapelőtt is voltunk együtt.

Andrea későn ébred. Meglátja a levelet az asztalon, azt hiszi, anyját már be is vitték a kórházba, megijed, hogy lekésett valamiről, amiről pedig nem szeretett volna. Mikor elolvassa, megnyugszik.

A játszótéren ismerős kislányt fedezünk fe, aki a múlt alkalommal is ott ügyeskedett a szerek körül. Most is egy idős férfi vigyáz rá. Kiderül, hogy a nagyapja és románul beszélnek egymással. Távolról figyeljük egymást, de nem közeledünk. Az ember nem lehet eléggé óvatos. Fölösleges félelmek? Biztosan ugyanúgy tartózkodnak itt, mint mi: a gyermekeiknél. Segítenek, ahogy tudnak.

Délután megérkeznek Torontóban élő testvéreim: Ágnes húgom és Tamás öcsém. Ági a gyermekkori élményeit próbálja megidézni, feldolgozni. Kiderül: kellemetlen emlékei vannak rólam. Mint legkisebbik testvér - közöttünk 9 év a korkülönbség - nagyon boldogtalannak és magányosnak érezte a gyermekkorát. Tamás is teli van hasonló meghatározó élményekkel, amik az én emlékezetemből szinte teljesen kiestek. Tanulságos találkozás volt: egy kerek évtizede nem beszéltünk egymással...

2004. július 3., szombat

Anna úszótanfolyamra beiratni vitte Andreát. Minden második nap egy félórát jelent. Holnap kezdődik az oktatás.

Egyedül megyek a pékségbe. Mától kezdve én leszek a kenyérbeszerző. Anna leírta egy cédulára tudnivalókat, amiket én majd a boltban ékes angolsággal elmondok (és mindig csak azt!), megmutatta, hol áll az aprópénz, onnan mindig csak vegyek, ha kell.

Gabi egész nap villanyt szerel egy kolozsvári román fiúval, aki szakképzett villanyszerelő. Nekiállt lakhatóvá-élhetővé tenni a ház pinceszerű alagsorát - tulajdonképpen alsó szintjét -, hogy mire megjön a kicsi, nagyjából végezzen az építkezés mocskosabbik felével.

Nekilátog a román költészeti antológia összeállításának. Már tudom: Kölcsönsorok lesz a címe. Legtöbbször mindig a címmel készülök el legelébb. Amíg azt nem tisztáztam, minden zavaros bennem... Számítógépbe írom szinte valamennyi kész fordításomat.

2004. július 4, vasárnap.

Úszni megyünk Andreával, az egész család. Az uszoda Annáéktól még északabbra fekszik, egy Valleywood nevezetű klub területén, pompás természeti környezetben, óriási parkolóval. Teniszpályák, konditermek, uszoda sorakoznak egymás mellett. A strandmunkások vakációzó diákok, nagy türelemmel foglalkoznak a kliensekkel.

Közben kitör a zápor. Meleg van. Délutánra egyre közelebb morognak a felhők. Aztán elszabadul az égiháború. Hirtelen egy nagy csattanás és kialszik a villany. Órákon át várjuk, hogy megjavítják a hibát. Az eső után sétálni megyünk a környező utcákra. Olyan a fertály, mint egy hatalmas botanikus kert. Dombra fel és völgybe le. Másfél órán át kóborolunk, vacsorára hazaérünk, de még mindig nincs villany. Lámpafénynél étkezünk. Utána kiülünk a kert felé nyíló teraszra, s „tábori fényben”, gyertyák mellett beszélgetünk. Aztán lefekszünk, Gabi még éjfélig őrzi a házat, hátha megjön az áram, de belefárad és lefekszik.

2004. július 5., hétfő.

A villany éjfél után néhány órával jöhetett meg. Anna, mivel nem tudott aludni, felkelt, minden elektromos fohgyasztót ellenőrzött hajnalig. Reggel 5-6-ra időzítem a felkeléseimet. Ilyenkor még mindenki alszik, a számítógép is szabad. Elkezdtem írni az antológia bevezető esszéjét, amelyben megmagyarázom, miért ilyen a válogatás, amilyen? Meg egyáltalán, a románsághoz, a román nyelvhez és költészethez fűződő személyes kötődésem történetét. Vázlatot készítek az egészről, nehogy valami lényeges kimaradjon...

Andreával a parkban. Kissé tovább ültünk, mint az előző napokban, Anna itthon már izgult, mi történhetett velünk. Én voltam a hibás, előre szólhattam volna, hogy hosszabb ideig maradunk.

Amúgy szeles, egyre hűvösebb az idő, rendre mindenkit beparancsol a házba. Gubbasztunk a nappaliban, ki könyvvel, ki anélkül, és nézzük a kinti zord időt.

(Folytatása következik)

Illusztráció: Kanada Napján mindenütt látni az ország szimbólumát, a kanadai juharlevelet...

2010. június 29., kedd

Torontói nyaraink (Invokáció)


Tavaly ilyenkor, június 29-én érkeztünk meg a torontói reptérre, hogy harmadik kanadai tartózkodásunk napjait kitöltsük - ez az évforduló eszembe juttatja, hogy már nagyon régóta gyürkőzöm papírra vetni ama két nyárnak az eseményeit, de még inkább emlékeit, melyeket már ebben az évezredben, 2004-ben, illetve 2009-ben Anna lányunknál és családjánál töltöttünk, ideig-óráig gyakorolva is nagyszülői szerepünket.

Az első kanadai látogatásunkról (1994) már beszámoltam Jelentések magamról c. munkámban, akkor egy koratavaszi időpontban, újoncként kóstolgattuk a nyugati életformát, egy hónapot töltve Attila fiunk és családja torontói otthonában. Az akkor látottak-tapasztaltak-átéltek még inkább csak a felszínt, a hangulatot jelezték, amelyekre tíz év múlva újra fel kellett építenünk átmeneti életstratégiánkat. Attiláék ugyanis a belváros, a torontói city kellős közepén laktak, egy bérlakásban, elérhető távolságra mindentől, ami csillogó, nyüzsgő és nagyvárosi Torontóban. Szerencsénk volt: pár évre rá, mikor Annáék is követték új otthon teremtő példájukat, s túl voltak az első hónapok szárnypróbálgató együtt-lakásán, Attiláék váratlanul kiköltöztek egy alvóvárosba, ahol saját házat vásároltak, Annáék pedig ott maradtak a központban, egy toronyház valamelyik felső emeletén, távol egymástól a két testvér; a meglehetősen nagy távolság miatt csak ritkán kereshették fel egymást, aztán ők is megunták a bérlakási életet és Toronto északi részén (North York) kinéztek egy kertes házat és megvásárolták. Így a távolság még nagyobb lett a két kint élő gyermekünk között.

Ezt az eltávolodást „oldotta fel” Attila ama döntése, hogy családjával Budapestre költözik, feladva a kanadai életmódot, s így mi már úgy készülődtünk 2004 kora nyarán Torontóba utazni, hogy az óceánon túl töltendő hónapok előtt jópár napot, akklimatizálódás végett, Gyálon töltünk Attiláéknál, akik akkor már második magyarországi lakásukba költöztek volt. Az Annáékhoz utazásunk nagyon prózai magyarázata pedig az volt, hogy lányunk második gyermekét várta, s úgy reméltük, hogy az utolsó hetekben, Ilonka és én segítségükre lehetünk a családi élet megszervezésében. Ezúttal tehát nem vendégnek utaztunk hozzájuk, hanem segítő szándékkal. Hogy sikerült-e, az majd a továbbiakból kiderül.

Sokat töprengtem azon, milyen formába öntsem feljegyzéseimet, míg végül abban állapodtam meg magammal, hogy a könnyű ellenállás vonalán haladva, egyszerű dokumentarista eszközökkel, az ottléteink alatt írt naplók és feljegyzések összeszerkesztésével és közbevetett kommentárokkal elegyesen kazlat hordok össze, amelyben mindenki megtalálhatja majd azt, amit éppen keres.

A 2004-es utazással indítok, amelynek történetéhez épp úgy hozzátartozik a repülőutat megelőző gyáli tartózkodás, de amelynek túlrészletezésétől igyekszem megóvni nem csak magamat, hanem esetleges olvasóimat is. Gyálra ugyanis azért utaztunk el június 10-én, közel húsz nappal az óceán átrepülése előtt, hogy részt vegyünk Imola unokánk iskolai ünnepélyén. Akkor fejezte be az általános iskolát és felvételizett sikeresen a Karinthy Frigyes kétnyelvű, magyar és német gimnáziumba. Mivel az akkor még élő másik nagyanyja, Erika éppen ott tartózkodott, jónak láttuk mi is jelen lenni az eseményen, hiszen az unokákból eddig csak akkor jutott ki nekünk, ha rendszerint hozzájuk utaztunk.

Nem volt mellékes szempont az sem, hogy egyúttal fölkeressük új otthonában Péter fiunkat is, aki Újpesten élt és ugyanabban az évben telepedett meg Budapesten, amikor Attila elhagyta Kanadát.

Még a bevezetőhöz tartozik, hogy alig fél éve sikerült elszabadulnunk bukaresti lakhelyünktől és kezdtünk új létformát Csíkszeredában. Félig-meddig még az akkor még létező Romániai Magyar Szó zsoldjában tudósítottam a lapot és közreműködtem a művelődési melléklet szerkesztésében, illetve a lap Kalandozó c. útirajz mellékletét szerkesztettem, csak úgy mertem hosszabb útra elindulni, hogy bebiztosítottam magam előre tartalékanyagokkal, s azokat hátrahagyva, nem maradtak fedezetlenül feladataim. Szerencsére, Torontóban hamar megtaláltam azt az üzemmódot, ahogyan interneten keresztül rendszeresen kapcsolatban maradhattam a szerkesztőséggel, ezt pedig a vejemnek, Gabinak és a lányomnak köszönhettem, illetve annak az empátiának, amivel megértették, milyen fontos számomra az otthontól való távollétben megtalálni azt a foglalatosságot, amire évtizedek szerkesztőségi robotja után áhitoztam: az írás lehetőségét.

Kissé szorongva, ami inkább az otthon hagyott életemnek szólt, lesz ami lesz vakmerőségével indultam útnak Ilonkával a nagy utazásnak.

*

2004. június 10, csütörtök.

Ragyogó meleg, ígérkező nyár. Elvágjuk az utolsó „szálakat”. Üzenet a három gyereknek, indulunk az állomásra. Számítógép, villanybiztosítékok, nagyfogyasztók kikapcsolva. Nyáriasan öltöztünk, de így is meleg az este. Előzetes számításaink bejönnek: a vonat pontosan jön. A helyek elosztása fejetlen: a mi fülkénket telizsúfolták, másutt kong az ürességtől. A kalauz dicséretesen ésszerűsít: legtöbb 3 utast tűr meg egy kupéban, így a csomagok elférnek középen, mi az ágyakon.

Míg a leszálló alkony látni engedett, néztük a vonat mellett elforgó csíki, majd gyergyói és marosmenti tájat. Remek, harsány színek, friss növényzet, gondozott parcellák - tulajdonképpen megszokott látvány, még nem látott kiadásban. Nem tudunk eléggé betelni vele.

Eszembe jutnak szerkesztőségi „rabságom” behatárolt eseményei, és még mindig nem hiszem el, illetve vallom: amiben most leledzem, az ahhoz képest maga a szabadság. Újra enyém az idő, a látvány, a hallgatás - a választás lehetősége. Még akkor is, ha - akár ezzel az utazással is - szűken megrajzolt kényszerpályán mozgok: arra megyek, amerre megélhetés mutatkozik és részben régi-új életformámnak hódolhatok.

2004. június 11, péntek.

Attila és Péter Kőbányán várnak reggel. Péter épp csak megölel, rohan munkába. Még visszaszól: szombaton találkozunk!

Mindenütt viharnyomok: érkezésü nk előtti estén tornádószerű szélvész tört Budapestre, Attiláék cseberbe ültetett virágait mind felborogatta. Délután benézünk Imola iskolájának Ady-ünnepségére is (az iskolát a költőről nevezték el). Minden hely foglalt, nem maradunk, majd az évzáróra is eljövünk. De azért megnézzük Imoláék osztályának palotását. Fergeteges siker.

Magammal hoztam egy sor román költő fordításra kiválasztott versét, illetve Katharina Frostenson A Nílus c. monodrámájának nyersfordítását, aminek formába öntéséhez odahaza nem volt türelmem. Ha nem egyéb, itt lesz időm órákat szentelni a csöndes meditációnak, az elmélyült fogalmazásnak.

2004. június 12, szombat.

Reggelente, ahogy kipattan a szemem (ötkor-hatkor...), keményen olvasok. Óvakodok tenni-venni, nehogy felébresszek másokat a házból. Olvasnivaló éppen akadna, de a Attiláék könyveinek jó része szintén tőlem származik. Ismerem őket. Ha eddig nem olvastam el valamit, okkal tettem. Nem volt rá türelmem. Tegnap Loránd, a fiúunokám visszaadta azokat a házolvasmányokat, amiket korábban tőlem kölcsönöztek. Jókora stósz! Kettő kivételével azt mondtam: tartsa meg. Alighogy kiszuperáltam a könyvtáramat, nincs kedvem az újabb gyarapításhoz. De a Zola Patkányfogóját és Dreiser Amerikai tragédiáját megtartom. Ez utóbbit kamaszkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Istenítettem az íróját. (Persze, abban a korban mindenki dicsérte. Tagja volt az amerikai kommunista mozgalomnak...)

Ma már korábban ott vagyunk az ünnepségen. Alig lehet leparkolni a pestszentimrei iskola környékén, annyi az anyuka-apuka-rokonság-ismerős. A hátso sorokban foglalunk helyet, iszonyú a párás hőség. Rosszul behangolt mikrofon visít. Olykor belealszom a műsorba, félek, ne kezdjek horkolni is. Imoláék látványos palotása újra a várt sikert hozza: tombolva újráztat a közönség.

Délután piknik, flekken, sör,bor, pálinka, hűsítő, beszélgetések bele a késő estébe Attiláéknál, Tulipán utcában. Péter is eljött...

2004. június 13, vasárnap.

Olvasás. Mindenütt az építkezés nyomai. A ház kipofozása vasárnap szünetel. Hol kiderül, hol beborul.

2004. június 14, hétfő

Ilonkával kézbe vesszük a sorsunkat, s mintha összebeszéltünk volna, mindketten a városba készülünk. Úticél: Nyugati PU, Margit-sziget, esetleg a Parlament. Ebből az lesz, hogy lesétálunk a Margit-hídig, ott a fősétányra fordulunk, ahonnan a Duna partra érünk, leülünk a parton egy padra és nézzük a lassan hömpölygő folyamot. Vadkacsák úsznak az árral, majd ár ellenében. Hajók mindkét irányban. Kocogók iszkolnak el a rugalmas tartánösvényen. A sziget belsejében Arany János fái. Hosszas bolyongás után fel az Árpád-hídra, a metró felé tartunk. Előttünk diákcsapat viháncol. Ugrálnak, aggasztóan kileng a híd.

2004. június 15, kedd

Borongós idő, időnként kibújik a nap. Ma csak Gyál központjáig merészkedünk. Útvonal: Viola utca, piac, iskola, posta, Nagykőrösi út, önkormányzat, egészségügyi központ, gyógyszertár, üzletházak, PROFI szupermarket. Az út mellett vasút, időnként végigdöcög rajta egy-egy személyvonat.

2004. június 16-17, szerda-csütörtök

Újabb célirányos tekergés: a Hősök terén. Végiggyalogolunk az Andrássy úton. Megcsodáljuk a hatalmas, régi bérházakat. A biciklisávokat. A hősök szobrai előtt egyik turistabusz a másik után áll meg. Mindjárt körülveszik őket a valutaűzérek, mindenféle árusok. A rendőrök tessék-lássék odaszólnak, de mindenki végzi a maga dolgát.

Alaposan elfáradunk, másnap odahaza téblábolunk. Az udvaron álló nádfedeles asztal árnyékába húzódom. Teteje olykor még az esőtől is megvéd, csak a szélnek nem tud ellenállni.

Újraolvasom az Amerikai tragédiát.Most úgy találom, bosszantóan egyenetlen könyv, sajnálom, hogy első alkalommal a csapdájába estem. A körülményesség és a túlírtság iskolapéldája. Mennyivel erőteljesebb, amikor a második részben a bűnügy felgöngyölítésével, illetve a tárgyalással kapcsolatos huzavonák és taktikázások bemutatásával foglalkozik! Látszik a szerző újságíró múltja és tapasztalata, meg hogy mindenek előtt aktákból ihletődött. Ami saját átélés benne, az a fő figura, Clyde vergődése az élet különböző zsákutcáiban. A szerelmi szál bemutatása már idegesítően irodalmiaskodó, szószátyár. Sajnálatos módon, ilyen könyvön nevelkedett az én irodalmi eszményem is. Szomorú tapasztalat volt erre most ráébredni...

2004. június 19, szombat

Ki akar velem jönni Őrbottyánba? - kérdezi reggel Attila. Nemrégen telket vettek ott, építkezés céljából, de mintha megfeneklett volna a dolog. Ilonka és én is beülünk a kocsiba. Kis körút a Pilisen át, a Mezőségre emlékeztet.

Őrbottyán fejlődő település, elhanyagolt utakkal. A telek valahol fenn, egy erdőszél közelében. Kerítés nincs, két drót alatt bújunk be a szikár, szíjjas gyommal teli lekaszált, de rendezetlen, lepusztult udvarra. A telek legmagasabb pontján összerőtt, romos épület, benne egy szoba s a hozzá tartozó kamrácskák. Minden rozsdás, pókhálós, poros, homokban fuldoklik. Elgondolom: milyen lenne itt remetének lenni? Jó volna mielőbb megválni ettől a terméketlen álomvilágtól.

2004. június 20, vasárnap

Szeles, borús, de meleg időben újabb kirándulásra készülünk: Esztergom. Attila vezet, Péter is velünk jön. Még korán van, mire a bazilikához érünk, a vásárosok még nincsenek sehol, látogatók is épp csak hogy szotyognak. Körbejárjuk a környéket: a bástyákat, kazamatákat, a múzeumot, a haranggyűjteményt. A gyerekek vadul fényképeznek, mintha fotóriporterek lennének. Ilonka és Attila felkapaszkodnak kupolába, szétnézni a tájon, mi Péterrel leülünk a templom tövében egy-egy tábori székre és nézzük a megélénkülő idegenforgalmat. Majd mindannyian leereszkedünk a vár tövébe. Lejtős, zegzugos utcák, panziók, rengeteg virág, majd a Duna, odatúl Párkány s a befejezett híd a folyón által, a maga szépségében.

Felmegyünk Péter új lakásába. Régi, kényelmes bérházban van. Kissé belengi az elhanyagoltság s a gázfűtés káposztaszaga. Bent emeletes ágy, a szoba központi helyén a számítógép, nagy ablak előtt. Kitör a zivatar, s mikor eláll, lemegyünk ebédelni a közeli étterembe. Még megnézünk egy Truffaut-filmet a számítógépen, s valahogy végetér a nap.

2004. június 21-24, hétfő-csütörtök

Az első két nap látogatásokkal telik. Aztán szerdán Bálint Dénes barátunk - órái vannak Budapesten - elvisz hozzájuk Győrbe. Miután alaposan kibeszéljük magunkat, felkerekedünk, meglátogatjuk Pannonhalmát (sose jártunk még ott, mindenkinek ajánlom, ha arra jár - kis külön kultúrvilág, valahonnan egy korábbi időből), megcsodáljuk a mindent körülvevő szőlőket, a képtárat, a több emeletes könyvespolcokat, az épületekre sűrűn tapasztott fecskefészkeket.

Győrben leparkolunk a Duna parton, ott, ahol a Rába siet beléje. Nagy esőzések nyomát hozza Ausztria felől, a zavaros víz uszadéktól hemzseg. Kertvendéglőben ebédelünk, a Mozart cukrászdában kávézunk, telefonálunk Attilának, hogy este érkezünk, várjon a Keletinél.

Megérkezünk, de senki sincs az állomáson. Sietünk, nehogy lekéssük az utolsó buszt. Izgulunk, nehogy történt volna valami. Éjfél után érünk ki Gyálra, ott kiderül a félreértés: úgy hallotta, hogy csak reggel érkezünk és nyugodtan lefeküdt aludni.

2004. június 25-28, péntek-hétfő

Az utolsó napok feszültebbek. Csomagolni kezdünk: mit viszünk, mit hagyunk. Felkeresném a Pesten élő testvéreimet is: Peti öcsém a megadott számon elérhetetlen, Zsókával vasárnapra beszélünk meg látogatást.

Új könyvbe vágok bele, amit aztán magammal is viszek: Cseres Tibor Vízaknai csaták. A dokumentum ihletésű erdélyi regényt már régóta kerülgetem. Emlékszem még, amikor a Kortársban jelent meg, folytatásokban, de akkor, elaprózottsága okán, nem tűnt elő a jelentősége. Vasárnap reggelig kb. 100 oldallal végeztem (a mintegy 800-ból), sajnos van egy hátulütője is: hogy magyar ember írta. Így csak részleges hitele van sokak szemében, s mintha a mi malmunkra hajtaná a vizet. Úgy ábrázolja román szereplőinek román gondolkodását, hogy kitetszik: az író nem az ő oldalukon áll. Ami nem baj, de íróilag nem éppen korrekt.

Szombatunk kirándulunk egyet, a ráckevei Duna mellé, Majorházába, a megyem barátnőjének farmjára. Cseresznyeszedés, kutyabosszantás, séta a stéghez, a csöndes, telten vízillatú Duna-víz mellé. Csónakok, horgászok, motoros bárkák népesítik be a környéket, távolban Százhalombatta jelzőfényei.

Anna küldött egy angol nyelvű támszöveget, amit kinyomtatunk, hogy ha túl melegen faggatóznának jövetelünk célja és körülményei iránt a torontói reptéren - ahogy néha keletről és harmadik világból jött látogatókkal meg is szokták tenni -, akkor csak felmutatjuk és a kimagyarázkodás azzal meg is történik. A szöveg végén Annáék telefonszámai állnak - további felvilágosítások esetére.

2004. június 29, kedd

Ideges feszült várakozás. Túl korán érünk a reptérre, az elsők között jelentkezünk be. Középen kapunk helyet, ablak mellett. Leülünk a váróban. Újságokat vásárolok, Attila csokit, azt majszolgatjuk. Elmúlik a szorongásunk, a dolgok sínen: minden úgy történik, ahogy számítunk rá.

Az utazás nem tűnik túl hosszúnak. A Malév gép egész Torontóig repól, sehol nem kell leszállnunk. Az óceán fölött kissé ráz a gép, de különben tűrhető. Minden filmet, amit unaloműzőként vetítenek, végignézek. Esemény nélkül szállunk le. Csomagok érkezése után találkozunk Gabival, lemegyünk a garázsba, ahol mindent bepakolunk a fekete terepjáróba, irány a Nymark utca!

Otthon Anna és Andrea a nyakunkba szöknek. Már késő délután, estefelé jár, visszafiatalodtunk 6 órát a budapesti időhöz képest. Enyhe idő. Kicsomagolunk, közben beszélgetünk. Este 11-ig bírjuk valahogy, a végén már lekoppan a fejünk, szemünk. Végtelen hosszú éjszaka, többször is felébredek...

(Folytatása következik)

Illusztrációk: Dóra cica a Tulipán utcában, Attiláék teraszán * Andrea unokánk a terepjáróban

2010. június 28., hétfő

A partról nézve (7)


Nagy János: A tengerész magánya

Elvégeztem az egyetemet, s akkor a fiottánknak alig negyven hajója volt. Negyven hajó, az mi? Behunyt szemmel el lehet igazgatni a munkájukat! Húsz év alatt több mint kétszázötven tengerjáró hajónk lett, ami nagy előrelépés, s nem is a hajók szempontjából, hanem a legénység és a kiképzés miatt jelentett gondot. Gyakorlatilag szinte mindenkit fölvettek, aki jelentkezett, nemigen lehetett válogatni. Valamikor, aki tengerész akart lenni, éveken át kellett a kikötőben dolgoznia, majd tengerészkedjen vontatóhajókon, motoros bárkákon, s aki nem felelt meg, az kiesett, aki meg hajóra került, egészen másfajta ember lett, mint kezdetben... El lehet képzelni, amíg egy tengerészt kineveltek, rengeteg időbe került. A tisztek képzése a főiskolán úgyszintén... Ez különben világjelenség. Tavaly nyáron Alexandriában összeakadtam egy görög prancsnokkal, aki felhagyott már a hajózással. Körülbelül egyidősek voltunk, s beszélgetés közben elmondta, milyen gondjaik vannak a görög flottánál. Tátott szájjal hallgattam, mert nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen nagy hajózási hagyománnyal rendelkező ország hajózása nagyjából ugyanazokkal a gyors fejlődéssel járó gondokkal küzdjön, mint mi.

Ha valakinek van ráállása, tehetsége a tengerészetre, könnyűnek érzi ezt a munkát. De amit a szakma előír, azt bárki elvégezheti. Legfeljebb jobban megszenvedi, mint az, aki kedvből dolgozik.

Aki a tengerre száll, annak kötelező a tudás. Legalábbis a tiszteknek a sok-sok számtan, a földrajz. Ez utóbbit nem az iskolában, hanem a tengereket járva tanulja meg. Az viszont meg van aztán tanulva becsületesen.

A tengerész, hogy minden szempontból megfeleljen, egy kis gazdálkodói érzékkel kell hogy rendelkezzék, szeressen úgy gazdálkodni a hajón is, mint otthon. A hajó munkahely és lakás is egyben. Aki nem rendszerető, nem házias, az csak teher a hajón.

A világ helyzete elég sanyarú most. És ami a világban van, azt mi is megérezzük a tengeren. Ha a szárazföldön nehéz, akkor a tengeren még nehezebb, hiszen az ember magára van utalva.

Azt halljuk: munkához való jog, s talán nem is mindig érezzük át, milyen nagy dolog is az. Nagyon megdöbbentett nemrégiben egy belgiumi elektronikus mérnök esete. Többször járt a hajónkon, beszélgettünk, nemegyszer várt a kikötőben, amikor tudta, hogy érkeznünk kell. Most töltötte az 53. évét és egyik napról a másikra szabályosan munka nélkül maradt. Kapja ugyan a munkanélküli segélyt, de egy téli hónap fűtési díja nagyobb, mint a segély összege! Ha nem dolgozna a felesége és a lánya — ez utóbbi mellesleg képzőművésznek tanult, de csak ápolónőként tudott elhelyezkedni, megfelelő átképzés után —, nem is tudná, mihez kezdjen. Nagyon megrázott a tény: valaki harminc éven át dolgozott, s hét évvel a nyugdíj előtt az utcára kerül.

Nem tévedett, aki azt mondta, hogy a tengerész ember egy kissé vagabundus. Az ember fiatalsága vándorolva repül el, bár ismertem olyan hajóst is, aki 35—40 évesen szállt hajóra, elhagyván egy szakmát a tenger miatt, pedig nem könnyű elviselni ezt a hányatott életet. Mi a Craiován családként éltünk. De a legtöbb hajón ez a hangulat nincs meg, általában az ember egyedül van. A fedélzeten kötődő barátságok nem tartósak, s ha valaki más hajóra kerül, rendszerint abba is maradnak. Aki ezt nem látja be és illúziói vannak, az a tengeren nehezen bírja a magányt. A felületen mindez nem látszik, mosolygunk, de lélekben mordabbá teszi, megviseli az embert.


Nagy Mária-Magdolna: Két kapitány?

Annak idején mindenki azt mondta édesanyámnak az utcánkból: doamna Bredán, nem tudjuk, hogy kikerül majd férjhezadnia a lányát, mert nagyon fiús természetű, akaratos...

Lényegében magam se hittem, hogy képes leszek ennyire megváltozni. Természetem szerint nehezen mondtam le dolgokról, ma viszont, ha makacs maradtam volna, nem tudom, hogyan alakulna az életem.

Mint tengerészfeleség, például be kell érnem a Jani utazásainak történeteivel, emléktárgyaival. Amerre megfordult, igyekezett is nekünk apró érdekességeket hazahozni, például egy olyan kínai gömböt, amelyet egyetlen darab elefántcsontból faragtak, de úgy, hogy a belsejében 3—4 kisebb darab mozog. Pisából dísztányért hozott és látképeket, amiken ő is rajta van. Hozott egy darab korallt is, s én odaállítottam melléje egy bányavirágot, hogy a szülővárosunkra emlékeztessen. Hazahozta egy repülő hal farkát, aztán hozott mindenféle ehető halat, ami a világon előfordul, mi azokat végigkóstoltuk a gyümölcsökkel együtt, amelyek kibírták a hosszú utazást hazáig.

Egykori osztálytársnőim váltig irigyelnek, ök csak azt látják, hogy mi ketten szépen élünk. Hogy vásároltunk egy autót és egy lakást.

Mikor éppen a tengerparton nyaralnak és ellátogatnak hozzánk, felkiáltanak: jaj, micsoda remek dolgaitok vannak, milyen szép ez a ház! Igazatok van, mondom erre, de tudjátok, milyen drágán kellett érte fizetnem? És hogy felszippantotta minden korábbi ambíciómat? Ugyan, legyintenek, nagyon is jól nézel ki, s az életed is pompásan megy, te panaszkodsz?

Igaz, mondom, jól is megy, én nem mondhatom, hogy nem, de ez azért is van, mert nekünk nincs időnk veszekedni. Ti egymás mellett vagytok nap mint nap, mégis veszekedtek... Ne irigyeljetek hát engem, inkább utazzatok ti is ide-oda, s akkor talán ti se fogtok veszekedni.

Egyszer Jani el kellett hogy magyarázza az egykori pajtások előtt, hogy is van az, amikor az ember tengerre száll. Nem értem, mi történt ezekkel az emberekkel, pedig együtt nőttünk fel: sokan közülük elváltak, talán divat lett a válás, pedig egymás mellett éltek, én meg ki tudtam tartani Jani mellett annyi évig, oly sok nehézség ellenére, hát hogy van ez?

Igaz, életünket önállóan éltük, távol a nagy családtól. Talán, ha otthon maradunk, nem gyűl össze annyi szép emlék az életünkből. Ott lett volna kéznél anyuka, s akkor elpanaszoltam volna neki, hogy Jani ezt csinál, Jani most azt csinál, hogy Jani megint elment útra és itthagyott engem. Anyuka pedig azt mondta volna, hogy te az én kislányom vagy, és igazad van, Jani a maga során ment volna az ö szüleihez panaszkodni, s ő meg az ő fiuk lett volna, s vége nem lett volna a háborúságnak, így viszont nem volt kinek panaszkodni, csak ketten voltunk, mi szólalkoztunk össze, mi ketten is békültünk ki. Nem volt közöttünk bíró, aki segítsen, s most már annyira megszoktuk ezt a fajta életet, hogy nehéz lenne feladni.

Jani hajóskollégáinak jó része már a második-harmadik házasságán is túlvan, s szerintem azért, mert a feleségek nem tudnak eléggé lehagyni a magukéból. Ott, ahol megértés van, mind a mai napig jól élnek. A tengerészek különben, ha tengerjárás előtt nem találtak maguknak valakit, nagyon nehezen lelnek élettársra. Egyszerűen nincs idejük udvarolni, olyan keveset ülnek a szárazföldön. így aztán sokan vásárolnak zsákbamacskát, amikor végül rájuk jön a házasodhatnék: elmennek a kikötőkapuhoz, ott kiválasztanak egy csinos, szemrevaló leányzót, s ha az hajlandó kötélnek állni, tíz nap múlva akár meg is esküsznek, aztán néhány év elteltével megegyeznek: jobb, ha nem szomorítják tovább egymást.

Abban a házasságban, amelyben senki sem akar lemondani, vagy nagyon jó nagyszülők kellenek, vagy a házastársak különválása segít. Két kapitánynak egyszerre nincs helye egy hajón.

*

Nagy János: Kérdések

Mielőtt leköszöntem volna, felkészítettem rá a legényeimet. Már egy évvel korábban mondogattam nekik, hogy nem viszem velük sokáig. Hitték is, nem is. Aztán eljött a nap, amikor nem volt mit tenniük a tények ellen.

Nemrégiben járt itt egy tisztem, most első tiszt, nálam másodtiszt volt, felsóhajtott, hogy hej, de hiányzik maga, s a hajón sokat beszélnek arról, vajon én most mit csinálok. Sose gondolták volna, hogy képes leszek megülni egy íróasztal mögött...

De az irodai kollégáini se nyugszanak. Mi az, kérdik, nem akarok már menni sehova? Nem megyek én, mondom, jól vagyok én itt. Hogy később? Mit tudom én, lehet, hogy vagy két év elteltével.

S ha elgondolom: volt idő, amikor el se tudtam képzelni, hogy a hajó elmegy, én meg a parton maradok!

Konstanca, 1987. október


Nagy Mária-Magdolna: Kötések

Tudom, ha újra tengerre száll, nagyon nehezen telik majd nekünk az idő. Megszoktuk Jani ittlétét, de az is igaz, hogy ha meg akarja tartani hajóstiszti rangját, időnként egy-egy tengeri utat még meg kell tennie.

Ha nem muszáj, mi nem mozdulnánk el innen. Úgy hiszem, Konstanca a végállomása életünknek. Minden ide köt már ehhez a városhoz: megszoktuk, életünk több mint fele itt telt el, ide kötnek barátok, emlékek, kínlódások, reménységek. És a tenger, amelynek partjaival mindvégig beértem.

Konstanca, 1988. június.

Illusztráció: Nagyék búcsúznak * Fotó: Székely Sándor

2010. június 27., vasárnap

A partról nézve (6)


Nagy János: A család hajója

Már első tiszt koromban elkezdtem a közösség alakítását a Craiován. Arra gondoltam, hogy ha leteszem a parancsnoki vizsgát, legyen egy kialakult, összeforrott legénységem, amelyik felől nyugodt lehetek, s nem kell minden órában utánanézni, ki mit csinál, hová megy és hogyan dolgozik, mert az emberek végzik a magukét anélkül, hogy felvigyázzanak rájuk.

A parancsnok idős, kissé furcsa ember volt, s ha olykor beszívott, kenyérre lehetett kenni. Különben még az élőfába is belekötött, semmi se volt elég jó neki. Következetlenül viselkedett, letagadta, ha egyszer kimondott valamit, nem lehetett eligazodni rajta.

Mikor odakerültem, kikérdezett: mit csináltam, hol voltam, merre jártam. Utána én kérdeztem tőle, mégpedig azt, hogy mondaná meg nekem, ezen a hajón meddig ő az úr és honnan kezdődik az én birodalmam. Beosztottuk hát a munkát. De a lelkére kötöttem, hogy az én részembe nincs beleszólása. Ha valami baja van, hozzám forduljon. Így aztán megvoltunk egymás mellett, s szakmailag sokat tanultam tőle.

Amikor letettem a parancsnoki vizsgát, még nem töltötték ki rögtön a hivatalos okmányt, csak egy papírt adtak róla, kiérdemeltem és meg fogom kapni. Az utolsó vizsga napján felkeresett a személyzeti főnök azzal, hogy siessek, mert a Craiova indulóban, s nincsen parancsnoka. Az öreg ugyanis látta, hogy a legénység jó ideje rám hallgat, s szó nélkül állt félre az útból. Közben én voltam a párttitkár a hajón, s a fiúk nem akartak más titkárt választani.

Az öreg meg se várta, hogyy visszatérjek, úgy vettem át a hajót, magamra. Szerencsére, az akták szempontjából példás rend uralkodott nála, a hajót pedig, mivel három éve szolgáltam rajta, jobban ismertem őnála. Nem volt olyan csavarja a Craiovának, hogy ne tudjak róla, ne láttam volna.

Ismertem egy öreg parancsnokot, aki nyugalmazott korában megírta kalandozásai történetét. A fiatal éveiről érdekesen, hozzáértőén ír, de attól kezdve, hogy parancsnok lesz, már csak sablonos dolgokat tud mondani a hajózásról. Pedig a parancsnoki évek a legeseménydúsabbak mindig, a történetek szálai ilyenkor a parancsnok kezén futnak össze. Azt várom azóta is, hogy valaki úgy írjon végre a tengerészeiről, a tengerről, ahogy azt egy parancsnok látja: felelősen, összefüggéseiben. Persze ez tehetség kérdése is...

Amíg csak tiszt voltam, addig nem tudtam, mi az igazi felelősségérzet. Addig úgy néztem a tengerre, mint egy nagy vízre, amelyik vagy viharos, vagy nyugalmas. De amikor parancsnok lettem, s feleltem az emberek életéért, a hajóért, mindenért, akkor már egészen másként láttam a tengert. Nem víznek, hanem valami olyannak, aminek lelke van. Sokszor, amikor tehetetlennek éreztem magam vele szemben, még könyörögtem is neki.

A másodtiszt mindig tudja, hogy nyugpdtan alhat, mert végső soron ott van a kapitány, aki mindent eldönt és kihozza a hajót bármilyen nehéz helyzetből. De a parancsnokot csak a tudása és a szerencse, no meg a bátorsága segítheti. Különben teljesen egyedül van.

Gondolom, a tengerész bátorsága az, hogy hisz a tengerben és a hajóban. Ez még inkább áll a parancsnokra. Aki, ha nem hisz a hajóban, amit vezet, elveszett. Amikor már sok mindenen átment vele, és látja, mit bír, mennyire viszi az ereje, mire képes, mind jobban hisz benne. Bármi történjék is, nem szabad beijedni, mert egy élettel úgyis adósak vagyunk. Most vagy később, az mindegy. Ami lesz, az lesz. Vagy ez, vagy az. Egyszer csak meg kell hogy történjen. Az ember mindig arra gondoljon, hogy ha be kell adnia a kulcsot, adja be rendesen, s ha tényleg a végső ponthoz ért, akkor se lássa, aki látja, vagy ha nem látja senki, maga előtt se engedje meg, hogy beijedjen. El se tudom képzelni azt a parancsnokot, aki kritikusnak mondható helyzetben kijelenti: na, vegyétek a mentőöveket, mindenki jöjjön, mentse magát! Hát ez olyan nagy marhaság, hogy ritka! A legénység, ha meglátja, hogy a parancsnok egy kicsit fél, oda az egész lelki biztonsága. Ha rossz is a helyzet, ne mutasd, hogy aggódsz, mert akkor tényleg vége!


Nagy Mária-Magdolna: Pillantás a parancsnoki hídra

Amikor a lakásunk épült, gyors váiaszt kellett adnunk az építőknek: tegyenek-e új ajtókat a szobákra? Azért volt olyan nehéz kimondani az igent, mert nem kevés pénzt jelentett volna, amit nem mindegy, mire költ el az ember. És hátha Jani sajnálna ajtókra költekezni? Csakhogy az ilyesmit nem lehetett rádióhullámok útján letárgyalni, hogy Jani fiam, akarod-e az új ajtókat vagy nem akarod? Kikacag az egész város, ha feladok egy ilyen szövegű rádiógrammot, ezért inkább magamra vállaltam a dilemma eldöntését.

Mikor Jani hazajött, vártam, hogy na most, vajon milyen is lesz az a pillanat, amikor bejelentem neki: nézd csak, ezt és ezt így gondoltam, így láttam, ebben és ebben így döntöttem. Ha itthon él, akármilyen elfoglalt ember is, este csak hazajön, s ha akár 10-kor vagy 11-kor este, de csak elmondhatom, hogy nézd, ez így volna jó, te mit szólsz hozzá?
És Jani egyetlen esetben sem vont felelősségre azért, hogy mire költöttem a pénzt. Igaz, ha úgy vesszük, a család hajójának a parancsnoka én voltam, ez a felelősség azonban olykor nagyon nyomta a vállamat.

Amikor Janika a líceum első fokozatára iratkozott, előbb abban egyezett meg a család, hogy egy bizonyos iskolába megy. Amikor aztán az iratok kitöltésére került sor, hivatott az igazgatónő, hogy miért nem íratjuk egy komolyabb líceumba, mert a fiú sokkal jobb tanuló annál, hogy ne próbálhatna szerencsét. Hosszú tépelődés után másítottam az eredeti szándékon, s mikor Jani hazajött, meglepődött: te, amikor én a szülői értekezleten voltam, mondta, mintha másban egyeztünk volna meg. Töviről hegyire elmeséltem neki, mi jött közbe és igazat adott nekem.

Vannak örömök és vannak szomorú hírek, amiket szintén egyedül kell elviselni. Amikor például az édesapám meghalt, egyedül képviseltem a családot, a Jani mostohaapja halálakor mindez megismétlődött. Amikor egy unokatestvérünk ment férjhez, csak én voltam ott az esküvőn, és egyáltalán nem éreztem olyan jól magam, mintha Janival menteni volna. Lehet, mások egyedül is vidáman múlatják az időt, de mi együtt érezzük nagyon jól magunkat.

Amikor parancsnok lett, együtt utaztunk Galacra, ahol a Craiova horgonyzott. A fiúk várták már az autót, mert tudták, hogy sikerült a parancsnoki vizsga s Jani visszamegy közéjük. Tiszteletére meghúzták a szirénát, a legénység felsorakozott a fedélzeten, ahol pezsgősüvegeket és poharakat raktak ki. Egy üveget nem nyitottak ki, hanem a nyakát a korláthoz ütötték, az recésen letört, Jani pedig abból itta a pezsgőt, majd évekig hurcolta magával egyik útjáról a másikra. A csonka palack ma itthon áll, a tárlóban.

Soha komoly vita nem volt közöttünk. Olykor a gyermekek nevelése miatt összeszólalkoztunk. Ő azt mondja, hogy a fiammal tartok, én meg azt, hogy ő a lányával.

Mai napig is együtt járunk szórakozni. A tengerészek ugyanis, amikor itthon vannak, a feleségük nélkül nem járnak mulatni sehova. Hazajönnek, s akkor azt mondja a férj, hogy ma délután, vagy ma este elmegyünk ezzel és ezzel a családdal, netán az egész legénységgel szórakozni, akkor már nem hagyják egyedül a feleségeket.

Éppen elég, hogy a tízéves találkozómre egyedül kellett elutaznom. Amikor a húszévesre került sor, egy hónappal hamarabb már itthon kellett volna lennie, de úgy elhúzódott az útja, hogy megint csak egyedül lehettem jelen. Amikor jött az értesítés, hogy megrendezik, azt mondtam, ha nem tudok biztos választ adni, hogy ott leszünk-e, inkább el se megyek. Jani másképp gondolkodott: miért ne fizetnéd ki a találkozót? Ha hazaérek, elmegyünk, ha nem, hát nem, de ne mondjunk le előre a lehetőségről. Aztán az ő találkozójára sikerült végre idejében befutnia.

(Vége következik)

Illusztráció: A Földközi tengeren / Fotó Szász Adrián

2010. június 26., szombat

A partról nézve (5)


Nagy János: Emlékezetes kalandok

Kalandok éltetik a hajóst: előbb az átélésük, majd a tovább mesélésük. Lássuk csak...

Líbiába tartottunk az Arad nevű hajóval, az arab ünnepek idején. Utunk mindvégig viharos volt, s a görög szigetek után úgy rnegtáncoltatott, hogy a két hajónyi hosszú, vadonatúj kötelet is leszakította, ami egyszerűen feltekeredett a hajócsavarra! Ha sodronykötél lett volna, meghúzzuk s elszakad, de a műanyag kötél szabályosan ráolvadt a csavarra. Valahogy levágtuk a kötelet, de a hajóval csak előre mehettünk, ellenkező esetben a csavar ismét bekapta a rátekerődött részt. Elvergődtünk így Máltáig, s néztük a csavarra sült, ember nagyságú műanyag kupacot. Egyetlen megoldás volt: levágni! Egy horgonnyal valahogy kiemeltük a vízből, s le kellett eresztenünk egy kis termetű embert, aki odaférjen a boghoz. Jelentkezett az egyik srác, leeresztettük, egy idő után viszont feltűnt, hogy a kormányos — egy alacsony, sovány emberke — nincs sehol. Éjjel volt, táncolt a hajó, mindenki azt hitte, hogy a nagy kavarodásban beleesett a vízbe. Mikor már lemondtunk volna róla, szépen előbújt a kéményből! Hallotta ugyanis a döntést, hogy valakinek le kell ereszkednie a csavarhoz, s szépen elbújt, nehogy éppen őt küldjék le!

Tripoli előtt valahogy lehorgonyoztunk, vizünk, üzemanyagunk fogytán volt, de az ünnepek miatt nem sikerült beszereznünk, s a viharok csak nem csillapodtak, például a két horgonnyal kikötött hajó továbbra is hátrafelé sodródott. Hirtelen feldobott akkor egy hullám, majd váratlanul leejtett, s a rándulástól szabályosan sérvet kaptam.

Nehezen vergődtünk el Törökországig, de már a cigarettánk is elfogyott. Izmirben a Navrom - a román hajózási vállalat - helyi ügynöke, mikor feljött a hajólépcsőn, megijedt, mert azonnal a zsebének estünk, s elvettük minden cigarettáját. Elmondtuk neki, hogy egy hónapja nélkülözünk, szerezzen be gyorsan valami enni- és innivalót, s egy óra alatt minden a fedélzeten volt. Azon az éjszakán csak a kormányos és én maradtunk éberek. Mondtam neki, idehallgass, két üveg literes pepszi nekünk megteszi, s majd másnap pótoljuk a mulasztást. Sajnos, nem volt mivel, mert a fiúk a nagy nélkülözés után úgy nekiláttak a "munkának", hogy hajnalra mindent elpusztítottak, s jókedvükben a gitárjaikkal pingpongoztak. Az egész út nem tartott tovább másfél hónapnál, de olyan nehéznek tűnt, hogy azt mondtam magamban, még egy ilyen, és hátat fordítok a tengerészetnek!

A vihar a tengeri kalandok egyik főszereplője. Nem hagy bennünkel unatkozni. Sokszor találkoztunk vele a La Manche-csatorna környékén is, egyszer azonban majdnem megjártam. A vihar szemébe kerültünk, s ahogy az lassan haladt, körül minden elcsendesedett. Este volt, felmentem a fedélzetre, a nyugtalanító csöndben azon töprengtem, mi történhetett? Valami sejtelem futott végig rajtam, s leszóltam a gépházba: melegítsétek a motorokat, máris indulunk! A gépész csodálkozott: te bolond vagy, hová mennénk? Itt legalább a francia partoknál, egy öbölben vagyunk. Megyünk, mondtam, én itt egy percig se maradok. De miért nem? Mert úgy van kedvem, hogy menjünk. Mind ezt hajtogattam. Biztos voltam benne, hogy jól cselekszem. Fel is húztuk a horgonyt, s tíz percen belül elindultunk. Átmentünk az angol partra, s egy ottani kikötőbe húzódtunk, ahonnan egy másik kollégám éppen kihajózni készült. Te most hová mész? — kérdem. Sietek, azt mondja, mert sürgős árut kell rakodnom Norvégiában. Te bolond, mondom, hát nem olvastad a meteót? Olvastam, válaszolja, s az angolok is szóltak, üljek nyugodtan, mert az igazi nagy idő ezután jön. Hát ha az angolok is szóltak, mondom, gondolod, ők rosszabb tengerészek nálad? Nem, de a küldetés sürgős. Ha sürgős, hát akkor jó utat! És folytattam az utamat a kikötőbe, ő pedig még azon az éjjelen szinte odaveszett! Olyan kemény viharba került, hogy a hajó teste valósággal megcsavarodott! Ráadásul odalett mindkét horgonya. Le akart horgonyozni a viharban, ugyanis megállt a gépe. Két angol mentőhajó próbálta megközelíteni, miközben az egyik a szemük láttára elsüllyedt! Végül valahogy beindult ismét a motor, s elvergődtek egy másik angol kikötőbe, idegileg teljesen kikészülve. Én meg áldom a szerencsémet, hogy a vihar szemével együtt átmentem a védett kikötőbe, mert a vihar tombolása csak utána következett, s a barátom éppen a karjaiba szaladt...

Már parancsnok voltam a Craiován, s egyszer úgy elkapott a jég, hogy három napot ültem befagyva a Balti-tengeren. De jött egy modern katonai jégtörő, amelyik kihúzott. Ez a gesztus általában pénzbe kerül: amíg az ember nem írja alá a szerződést s nem fizet, ne is álmodjon a segítségről. Én azt mondtam magamban, egyszer húzzon ki, s aztán meglátjuk, hányadán állunk s ki kinek fizet. Többen voltunk ott, segítségre szoruló hajók, törte is nekünk a jeget a hadfi becsülettel, én húsz méterrel mögötte haladtam, de akkora volt a jég nyomása, hogy nem tudtam követni. Ekkor sodronyra kötött, s repültem is utána, mint a huzat! Gondoltam, hátha megteszi a szívességért egy láda itóka is, ne adjak ki drága valutát ilyesmiért. Rádiótelefonon megkérdezett a jégtörő parancsnoka, nem vinném-e partra a nála lévő révkalauzt, aki már hetek óta hányódik vele a tengeren. Dehogynem, mondtam, mire az illetőt áttették a fedélzetemre egy kosárral, s helyébe pedig betettem a ládát, s ráírtam filctollal: „Köszönöm a segítséget!" Felhívtam telefonon a parancsnokot, s kérdeztem, mivel tartozom a vontatásért. Nevetett: ha kap még egy ládát, akkor visszavisz és még egyszer kihoz a jégből... Ez tehát elrendeződött. Kérdezte, merre megyek. Mondtam, Svédország felé. Na, mondotta, épp abban a körzetben van egy parancsnok barátja, szintén jégtörőn, majd beszél vele, intézzen el nekünk egy kis soron kívüli jégtörést. Éjfél tájban a svéd partok közelében jártunk. Alig kapcsoltam be a rádiótelefont, már hallottam: „Román hajó, hol vagy?! Román hajó, hol vagy?!" Jelentkeztem. Na, azt mondja, én megyek elöl, te követsz, amerre mondom. Volt egy új radarom, egy helyen úgy láttam, vastagabb arra a jég, amerre a jégtörő visz, s letértem az útról. Persze, hogy beleakadtam. Leszidott, miért nem fogadtam szót. Nem akart elfogadni semmit, azt mondta, barátságból tette.

Mindenfelé találkoztam érdekes emberekkel. Kubában megismerkedtem egy teherautógyári mesterrel, aki az ottani szervizszolgálatunknál dolgozott. Veje a hajónkon volt első tiszt, egy vasárnap fölkereste, s kocsiján bevitt bennünket a városba. Egy híd alatt mentünk volna át, s mikor odaértünk, látjuk: a hídon egy DAC tűzoltó autó vesztegelt, mellette kétségbeesetten kerengő katonák. Fékeztünk, felkapaszkodtunk a töltésen s megtudtuk, hogy a kocsi elvesztette a hűtővizét, mert elvesztett egy csavart, s most mindenki azt keresi az úton. A mester a sárhányóból gyorsan kisrófolt egy másik csavart, betette a hiányzó helyére, s elköszönt. Ugyan, ki rótta volna föl neki, ha akkor tovább hajt, s hagyja a katonákat kínlódni? Kérdeztem is tőle tréfálkozva: miért álltál meg, ez nem a te dolgod! Tiltakozott: nem úgy van az, ez az autó a miénk, s mi azért vagyunk itten, hogy ha vasárnap van, ha hétköznap, megtanítsuk őket: egy elveszett csavar helyébe igenis, keressenek egy csavart, s ne nézzék tétlenül a hiányt. Ilyen szempontból nagyon rokonszenves volt nekem a szakmai és emberi hozzáállása az együttműködés kérdéséhez.

Volt úgy, hogy Angola partjai elé értünk, s úgy nézett ki, a kikötői zsúfoltság miatt hónapokat ülünk horgonyon, míg lerakodhatunk. Láttunk ott élelemmel megrakott hajókat, amelyek negyedik hónapja álltak rádában! Egy ploiesti-i harmadtisztemnek eszébe jutott, hogy volt egy angolai osztálytársa, együtt végeztek, most holmi fejes lehet az országban, s azt ő megkeresné, hátha segíthet. A repülőtéren bukkant rá. A tisztem egy folyosón álldogált, amikor a barátja kijött a gyűlésről. Meglátta: Petrica, te mit keresel nálunk?! Én tégedet, mondta a hajóstiszt, s elment magas beosztású barátjával ebédelni, a lakására, ott elbeszélgettek erről-arról. Másnap a kikötőben álltunk, vasárnap pedig már az árut is kiröpítették a hajóból!

Egy hajós rengeteg történetet tud mondani anélkül, hogy megerőltetné a fantáziáját. A bonyodalmakról az élet gondoskodik.

Nagy Mária-Magdolna: Nem unatkoztunk itthon

Nagy volt az öröm, amikor Jani kezdetben hazaérkezett egy-egy útjáról s mindjárt nem éreztem olyan elveszettnek magamat az ismeretlen nagyvárosban.

Pedig nyelvi nehézségeim nem voltak, esetleg az okozott gondot, hogy az én tempós, erdélyi dialektushoz szokott fiilem az elején nem tudta kihallani a constan-taiak beszédéből azokat a szavakat, amikből sietős hadarásuk összeállt. De megszoktam ezt is, s rendeztem a család hivatalos ügyeit, a ház papírjait, az autóét, mindenféle aktát azzal kapcsolatban, amit vásároltunk. Janinak ugyanis olyan szerencséje volt, hogy amikor történetesen itthon tartózkodott, kifogyott például az a bútor, amit kerestünk, s amikor ismét hoztak belőle, neki már utaznia kellett.
Úgy igyekeztem általában, hogy mire hazajön, megoldjak minden otthoni gondot: legyen mindig tisztaság, rend, fejezzem be az eltevéseket, hogy ne érezze annyira az itthoni napok sürgető ritmusát, hiszen éppen elég nehéz nekik a hajón, miért tetézzük még mi is a Jani életét a mi apró-cseprő szárazföldi bosszúságainkkal.
Konstancai életünk első éveiben a turista hivatal mamaiai részlegén dolgoztam, nagy lelkesedéssel, remek kollégák között, s bár Jani többet volt távol, mint itthon, nem unatkoztam. Rengeteg kirándulást szerveztünk, s az mind papírmunkával járt. Olykor addig dolgoztunk, amíg valamennyi akta rendben nem lett, s nemegyszer ért az este a hivatalban. Máskor nyelveket tanultunk, szorgalmasan képeztük magunkat tovább a turisztikai munkakörben.

Közben megszületett Janika. A „főnök", mármint a férjem, hallani se akart arról, hogy az ő gyereke az első éveit ne a család védőszárnyai alatt töltse. Nagymama nem volt a közelben, aki segítsen, s akkor a kolléganőim megígértették velem, hogy ha letelik a nyolc év, újra jelentkezem náluk. Még a munkakönyvemet is visszatartották, s mikor már kitelt volna a nyolc esztendő, telefonáltak: na, mit ígértél nekünk? Megkezded-e nyáron a munkát? Elszégyelltem magam, mert legnagyobb sajnálatomra azt kellett válaszolnom, hogy ha tudtak várni nyolc évet, úgy legyenek türelemmel újabb nyolc évig, mert most már jön a következő gyermek. Azóta a második nyolc esztendőt is magam mögött tudom, s akár már mehetnék is bármelyik pillanatban Mamaiára, csak tisztázódjanak itthon a dolgok.

Amikor a fiúcska született, Jani mindegyre siránkozott, hogy valahányszor oda volt, Janika nagyon hamar nőtt, és ő nem azt a gyereket látta viszont, akit pár héttel korábban otthon hagyott. Azt mondta, ez a kölyök úgy nő, mint egy mesebeli királyfi, legalábbis neki úgy tűnt, mert sokat volt távol.

Ehhez nekem is hozzá kellett szoknom. Hogy egy tengerésznek lettem a felesége. Igaz, hogy kimaradtam a munkából, viszont megtanultam varrni, például a gyermekeknek ma már bármit megvarrok. Megtanultam továbbá főzni, gyermeket nevelni. Olykor felháborodok, hogy nem jut időm olvasni, pedig nagyon szeretnék. Igaz, mikor Janika kicsi volt, olvastam neki elég mesét. És ahogy növekedett, úgy komolyodtak az olvasmányaink is, s mikor már a regények is napirendre kerültek volna, beköszöntött Erika. Vele pedig újra kellett kezdeni mindent, és csak most fejeztük be az első osztályt. Talán öregségemre eljutok majd oda az olvasás terén, ahová mindig is vágytam, ámbár ki tudhatja, akkor majd jönnek az unokák...

Hányszor elsírtam magam Janinak: tudod, mi vagyok én az életben? Egy automata! Egyszerűen be vagyok állítva arra, hogy reggel 3/4 7-kor csörög az óra, felkelek, elkészítem a reggelit, kikészítem a tiszta ruhát mindkét gyermeknek, s akkor kezdem: Janika, kelj föl! Amíg egyet felköltök, eltelik egy negyedóra. Miután Janika reggelihez ül, mindez megismétlődik Erikával is, akit költök, öltöztetek, etetek. Amikor elmentek, kezdődik a többi: ablaknyitás, takarítás, mosás, főzés, vasalás... Amikor hazajönnek a gyerekek, újrakezdeni velük a közös műsort: ebéd, de nem egyszerre, hanem sorjában, ahogy hazajönnek, persze az egyik hamarább jön, a másik később, utána leckézünk egyikkel is, másikkal is, s egykettőre eljön az este. Amikor valaki néha beállít és ül egy kicsit vendégségben, akkor az történik, mint amikor a robotnak meghibásodik egy áramköre, s akkor azt helyettesíteni kell... Úgy érzem akkor, mintha valamit elmulasztottam volna, és másnap többet kell dolgoznom, hogy a kiesést bepótoljam.

Nem panaszkodhatok, mert Jani sok mindent elmesél útjairól, kalandjairól, s azokból is az érdekes dolgokat, a tréfás, vicces fordulatokat. Sok mindent mesél a kollégáiról is, egyszer pedig alkalmam volt észrevenni, hogy rólunk legalább olyan lelkesen számol be a kollégáinak.

Első ízben utaztunk Galacra, hogy férjeink mellett lakjunk a hajón, s egy tengerész, amikor a fedélzetre léptem, bár sose látott, így szólt hozzám: ön biztosan Nagy Jani felesége... Kérdeztem tőle, hogy lehet ilyen biztos a dolgában? Úgy, magyarázta, hogy Jani mesélt nekik a családról, a feleségéről, s ahogy most engem elnéz, csakis én lehetek az asszonya. Ekkor jöttem rá, hogy miközben hosszú időn át a hajón tartózkodnak, a legtöbbször a családról, az asszonyokról szoktak egymás közt beszélni, és nem általánosságokat mondanak, hanem egészen részletesen. Különben az a tengerész nem lett volna honnan megismerjen engem.

Bizonyos eseményeket azért Jani elhallgat előttem. Nem mintha titkolózna, de ha valamit túl nyomasztónak vél, vagy még nem ismeretes a végkifejlet, arról mélyen hallgat. Később, amikor már minden elrendeződött s olyan alkalom adódik, hogy egy pohár mellé leülünk egymással szemben, akkor bátorságot gyűjt és nevetve meséli: „Tudod te, hogy akkor, amikor ez és ez történt... és csak azért hallgattam, hogy ne idegesítselek..." Ilyenkor töviről hegyire, szépen elmeséli a történteket... Van úgy, hogy csak ránézek, s máris kitalálom, mikor akar hallgatni valamilyen okból kifolyólag, hogy mikor mérges és miért nincs kedve beszélni. Ilyenkor egyáltalán nem kell zavarni. Majd elmondja magától. Jani nem szereti, ha mi őmellette szenvedünk. Úgy akarja, hogy amit csak lehet, múlt időben kelljen elbeszélnie.

De azért nem tud megóvni minden gondtól. A legnagyobb most éppen a fiunk fokozati felvételije. Számtalanszor elmondtam már Janinak: éppen elég volt, ha én hibát követtem el, és lemondtam a tanulásról. És nem fogom hagyni, hogy ő is ezt az utat kövesse, s ha másképpen nem megy, úgy megverem, hogy attól koldul.
Egyik délután ültünk az asztalnál, kérdezgetem tőle a fizikát, s egyszer csak a szemembe néz: tudod mit, anyu, azt mondja, mit mind eszed az életemet azzal a felvételi vizsgával? Azért, mondom, hogy tanulj, mert én képes vagyok téged el is verni a tanulás miatt. Erre azt mondja nekem nagy bátran az én fiam: na lássuk, adj egy pofot! Még gondolkozni se volt ideje, már repült is a frász. Rám néz nagy mérgesen: igen? Akkor adjál még egyet! És én újra adtam neki egy pofont. Sértődötten pattant fel a székről, és elvonult. Később bevallotta: nem tudta elképzelni, hogy nekem bátorságom lesz őt megütni... Dehogynem, drágaságom, vigasztaltam, a pofozást bármikor hajlandó vagyok megismételni, nehogy később a szememre hányjad, hogy nem vertelek meg idejében.

Istkolatársaim közül többen sóhajtoznak: milyen jó neked, hogy itt élsz a tengerparton, ők csak szabadság idején jöhetnek le egy-két hétre, bezzeg én... Hát ez igaz, nem mondom, a tenger nagyon szép, s nekem sincs éppen rossz dolgom, de elsősorban annak szép, aki a tengert járja, mert aki itthon marad, a parton, az alig várja, hogy a társa hazajöjjön a tengerről. Az sokszor mérges a tengerre, s haragszik a társára is, amiért ő olyan sokáig egyedül marad.

Míg a napokat számolgatom, eszembe jut, hogy egy munkahelyen, ha jól elvégzek egy munkát, megjutalmaznak, megdicsérnek, tán ki is írják a nevemet a tisztelettáblára, a jól dolgozók közé, esetleg megdicsér a főnök, tehát az erőfeszítésnek van valamilyen látszata. Olykor itthon is várnám a dicséretet, a jutalmat...

(Folytatom)

Illusztráció: munkában a jégtörő * Fotó Hegedűs Zsolt