2009. február 28., szombat

Faluriport a pálya csúcsán (Horváth István-redivivus)


A költő centenáriumára való tekintettel adta ki új kiadásban, közel negyven év elteltével Horváth István Magyarózdi toronyalja című írói falurajzát a csíkszeredai Pallas-Akadémia, amely 1971-ben jelent meg először a kolozsvári Daciánál. A születésnapi alkalmat látszik igazolni az a tény, hogy kevéssel újév előtt jelent meg, ugyanannál a kiadónál a költő Tiszta vizek sodra című válogatott versesfüzete is, azzal a jócskán megrostált költői hagyatékkal, amit lírájából a válogató-szerkesztő maradandónak érdemesített.

Ha a versek keletkezési idejét firtatjuk, azonnal kitetszik a könyvből az 1952 és 1970 közötti ordító hiátus, amikor is, úgy tetszik, az írói cselekvés "üresben" járt, nincs maradandó lenyomata. Ez az az időszak viszont - a szerző szerint 1962-69 -, amelyben az írói falurajz anyagának jórésze összegyűl és könyvvé szerveződik.

Horváth István annyira kötődött és ragaszkodott e munkájához, hogy előszavában nem átallotta megjegyezni: e könyv megírásával "magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nem csak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel - vagy amelyekkel - összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangoznak ide."

Gyűjtés és írás közben elfelejtkezik arról, hogy egészsége súlyosan megromlik. Törleszteni akar a szülőfaluja irányában, aki úgy tartotta őt sokáig számon, mint aki hátat fordított a fészkének. Hiszen gyermekkorában, mint ismeretes, Budapestre kerül, s a falusi gyermek városra szakadt meghasonlásából bőven kijut neki. A kitaszítottsággal, az idegenkedéssel a gyűjtés során lépten-nyomon meg kell küzdenie. Nem lehetett kellemes ellenséges, bezárkózó emberek portájára bekopogni, magyarázni a magyarázhatatlant, mentegetőzni... Horváth István mégis megteszi: ez számára a vezeklés, a visszatalálás útja. Amelyen végigaraszolva, a könyv megjelenése után, az első biztató vélemények elhangzásakor - különösen a nagytudású, szigorú Szabó T. Attila nyelvészprofesszor biztatása és dicsérete nyomott sokat a latban - a költő tudja: nincs megállás, a gyűjtést folytatni kell, mindent be kell hordani, ami a végső búcsú előtt még megtehető. Az utómunkálatokról jegyezte fel 1974-ben: "Annyi új, le nem jegyzett mese tűnt fel, hogy akkor már magnóval fogtam hozzá a gyűjtésükhöz. Falum népének előző gyűjtéseim alkalmával velem szemben tanúsított furcsa, néha már-már ellenséges magatartása is feloldódott. Szerettek volna minél többen 'könyvbe kerülni'. 1972-73-ban újra gazdag és izgalmasan szép, érdekes meseanyag gyűlt össze... Az újonnan gyűjtött meséket nem illesztettem be az előzőek közé."
Beillesztett viszont olyan passzusokat, melyeket a cenzúra annak idején kitanácsolt a könyvből, illetve olyan lakodalmi verses szónoklatokat, amelyeket csak később sikerült lejegyeznie. És felszaporodott a közmondások, a találósok száma, gazdagabb lett a táncszók, illetve a népdalok, balladák kínálata. Az így bővített és kiretusált kéziratváltozat 1977 nyarán került elő az írói hagyatékból - emlékezik vissza Cseke Péter, a hagyaték gondozója, aki a mostani kiadás bevezető tanulmányát is jegyzi -, s erre alapozta bővített kiadását az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon osztálya 1980-ban. E kiadást vette most alapul a Pallas-Akadémia is, s így elmondhatjuk, hogy ezáltal az erdélyi magyar irodalomban meghatározó fontosságú szociográfiai mű belátható időn túl újabb életet nyerhet.

Cseke Péter a Horváth István rendhagyó falurajza című bevezető esszéjében egy pillanatra sem állítja szembe az író költészetét prózájával, viszont a gyakori, történelmileg determinált költői kisiklások emlegetése és felrovása helyett a horváthistváni falurajz érvényességét, tudományos gazdagságát és szubjektív, immanens értékeit helyezi középpontba. Rámutat arra, mennyire átszabta a költő időskori világlátását az a majdnem tucatnyi esztendő, ami alatt a mű elkészült. És milyen jó, hogy nem ölte végső energiáit a szakemberré válás sziszifuszi küzdelmébe, némileg vállalva a “hályogkovács” spontán szerepét, amitől gyűjteménye friss, egyéni ízeket kapott. Minél mélyebben ásott szülőfaluja hagyományaiba, mesekincsébe és legendáiba, annál egyetemesebbnek érezte a mögötte rejtőző mítikus világot, odáig menően, hogy elérhető közelségben érzi hozzá a görög mitológiát. A kollektív népi emlékezetet kellett folyamatosan megvallatnia ahhoz, hogy ráébredjen: az emberi történések, tapasztalatok, tragédiák és tanulságok óhatatlanul körbefonják a földet, összeérnek, az egyetemesség komfortérzetét erősítik.

Sütő András és Beke György szociográfiai úttörései mellé helyezhető hát a Magyarózdi toronyalja, mely most Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról alcímmel jelent meg, s egyféleképpen áthangolja, telíti a Horváth István foghíjassá vált költészetét is. Egyik kései versében (Csillagos téli éjben) éppen a szülőföld visszanyert harmóniáját, csöndbe zárt zenéjét próbálta megfogalmazni - úgy, ahogy az falurajza minden ízéből otthonosan és természetesen árad:


“Fehéren a hó, feketén a fák.
Az éj ráncolja hideg homlokát.
Magát hallgatja a megdöbbent csend.
Délkristályát s az égi végtelent
Összeköti egy csillagfény-sugár.
Húr, amelyben az idő muzsikál.
Lépteim nyomán csikorog a hó.
Zsong a húr, s az a gigászi vonó.
Nem a vicsorgást, azt hallom, igen.
Benne zsongok a rezzenéseiben.”


Illusztráció: Horváth István, a Magyarózdi toronyalja írásakor * Fotó: Csomafáy Ferenc / RMSZ-archívum

(Megjelent az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletében, 2009. február 24-én)


2009. február 27., péntek

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (8)


A huszadik
szazad.hu portál advent első hetében archív közlemé-
nyeiben elért az első világháborút lezáró párizsi békekon-
ferenciához, illetve Trianonhoz. E történelmi pillanat gyökerestől megváltoztatta Magyarország és az elcsatolt területek, köztük Erdély életét. Rovatunk a honlap anyagaiból készült lényegi válogatásban, hétről hétre, lépésről lépésre korabeli lapok alapján igyekszik nyomon követni, mi minden történt velünk Trianon óta. Közép-Európa magyarsága ínséges és felelősségteljes napok elé néz... (Cseke Gábor)


Az ügyészség beszerezte a somfabotokat a botbüntetéshez
1920 október

Szeptember hó 29-én jelent meg a hivatalos lapban a vagyon és a hatósági személyek hatályosabb védelmére vonatkozó uj törvény, amely még aznap életbelépett. A törvény értelmében nem csak az árdrágitók kaphatnak botbüntetést, hanem 25 bot jár azoknak is, akik rosszhiszemüleg vagyoni büncselekményt követnek el. A tolvajok, zsebmetszők, betörők, továbbá az uzsorások, orgazdák, csalók és sikkasztók, nemkülönben azok, akik csalárd vagy vétkes bukást követnek el, a megfelelő szabadságvesztés büntetésen felül botbüntetést is kapnak. A kir. ügyészség már intézkedett a büntetés végrehajtásához szükséges somfabotok beszerzéséről, amely a törvény szerint 2 centiméter vastagságu lesz.
Mult hó 29-ike óta a budapesti büntetőtörvényszéken igen sok tolvaj felett mondtak ítéletet, azonban a botbüntetést még nem szabták ki, mert bár a törvény életbelépett, annak végrehajtási rendeletét az igazságügyminisztérium még nem adta ki.

Elodázhatatlanul szükséges a parlament reformja
1920 december

A napilapok egyértelmüen jelezték, hogy a mostani válság megoldása oly stádiumba jutott, hogy a kormányzó [Horthy - a szerk. megj.] már a legközelebbi napokban abban a helyzetben lesz, hogy az uj miniszterelnököt dezignálhassa. A jelenlegi bizonytalanság és zavar tulajdonképpen onnan származott, hogy a nemzetgyülés tagjainak egy jelentékeny része megfeledkezett arról a kötelességéről, amely parancsolólag követeli a kormányzópárt minden egyes tagjától, hogy fegyelmezett gondolkodásu, jóakaratu hozzáértéssel és önzetlen készséggel hozzájáruljon a szőnyegen levő fontos kérdések megoldásához és a tárgyalás alá kerülő javaslatok elintézéséhez.
A nemzetgyülés tagjainak tulnyomó része de fakto a kormányzó többséghez tartozott, lényegileg azonban állandóan ellenzékieskedett és szüntelenül oly kérdések fölvetésén törték a fejüket, amelyeknek hullámzása azután lehetetlenné tett minden termékeny munkát.
Ez az állapot nemcsak a viszonyok helyes fölismerésének hiányából állott elő, hanem azért is, mert a képviselők mindegyike majdnem szertelen ambicióval arénán bizonytalan léptekkel jobbra-balra csusztak.
A mostani kormányválság megoldásának alapvető gondolata az, hogy ezeket a minden hasznos munkát meghiusitó egyéni akaratoskodásokat egyszersmindenkorra megszüntesse anélkül, hogy a nemzet képviselőinek szabad mozgását és tevékenységét, szabadságát megbénitaná.
A kormányzó már régen felismerte a helyzetet és a Teleki-kormány tagjai előtt sem volt titok már az a szándék, hogy a parlamenti lehetetlen állapotokat feltétlenül meg kell szüntetni...
A közérdek parancsolólag követeli, hogy a nemzet képviselői a nemzetgyülésen olyan dolgokkal foglalkozzanak, amelyek az ország érdekeit előbbreviszik és minél kevésbé hozakodhassanak elő olyan dolgokkal, amelyek az egyéni kultusz szolgálatában állanak és amelyek nyilvánvaló célzatossággal a legtöbb esetben magánérdekeket szolgál.
A kormányválság megoldása és megoldásának helyes mederbe való terelése sok vonatkozásban külügyi helyzetektől függ.
Ez a helyzet ezidő szerint ugy hozza magával, hogy külügyi politikánkat programszerüen előre már most kell fixiroznunk, ha azt akarjuk, hogy ezentul azok a népek, amelyekkel érintkezésbe akarunk lépni és amelyekkel áruforgalmi és diplomáciai összeköttetéseket föntartani óhajtunk, bennünket meg ne előzhessenek céljaink megvalósitásában és háttérben szorithassanak akkor, amikor nemzeti érdekeink hathatós védelméről lesz szó. Be kell ismernünk, hogy a külügyi politika terén az eddig elkövetett hibákért és mulasztásokért a jelenlegi kormányt felelőssé tenni nem igen lehet...
Ha azt akarjuk, hogy a magunk sorsának igazi intézői lehessünk és ügyeinket, helyzetünket, aspirációinkat, gondolkodásunkat ismerő közegeink támogassanak és informáljanak bennünket a külföldön bennünket érintő és végbemenő eseményekről, akkor sürgősen kell arról gondoskodnunk, hogy ezeket a kötelékeket minél hamarább fölvehessük és rövidesen szoros kapcsolatba kerülhessünk azokkal a népekkel, melyek a multban is nemzetünk iránt való jóakaratuknak kétségtelen bizonyitékát szolgáltatták...

Nincs kilátás a fainség enyhülésére
1920 december

Ezernyi bajunk, sok sajgó nyomoruságunk tetejébe, legszeszélyesebb, kegyetlen ellenségünknek csapott fel az idei tél is. Egyik nap fagyasztó hideg szél söpri végig a várost, amely ellen nem ad védelmet foszladozó, ócska ruhánk, a másikon felszakadnak a mennybolt duzzadt párnái és pelyhes, puha fehér takaró boritja be a széltépte háztetőket, a kikopott hepehupás kövezetet, a harmadik napon pedig ujabb gonoszságot eszel ki ellenünk a szeszélyes öreg.
Langyos tavaszi szelet hajt felénk, a melytől fekete, mocskos csatakba málik a hó, sárpatakok lepik el az utcát és kidőlt, rokkant cipőnk oldalán vigan bugyborékol befelé az utcalé... S ha mindezek tetejébe nedves lábbal, kékre gémberedett testtel, náthától fuldokolva, estére kelve hazafelé tartunk, rettegve gondolunk a jéghideg szobára, a dermedt kályhára, amelyben még ott a tavalyi hamu.
Nem csoda tehát, ha valamennyien keserü irigységre torzult arccal olvassuk az osztrák lapok kérkedő hiradását, hogy Bécsben bőven van szén és fájuk is annyi, hogy elláthatták a háztartások szükségletét...
Mivel nálunk a szén- és fajegyünkön kivül alig van egyéb tüzelnivalónk, merő kiváncsiságból elmentünk az epedett, s most igazán drága melegitő kincs, a fa két hatalmas fórumához, először a Rákóczi-uti Hunnia-szállót elfoglaló „Faértékesitő” hivatalba, majd a Zoltán-utcába az „Erdészeti és faügyek országos kormánybiztosságához”, hogy megkérdezzük az intéző urakat, lehet-e reményünk arra, hogy megérjük azt az időt, amikor büszkén megirhatjuk mi is a pesti lapokban azt, amit a bécsiek...
A Rákóczi-uti hivatalban nagy a sürgés-forgás; a néhai szálloda kellemesen temperált szobáiban ügybuzgó emberek légiója ir tele rengeteg papirost, de mikor fa után érdeklődünk, hirtelen fagyosra merevedik az arcuk...
- Nagyon sajnáljuk, mi nem nyilatkozhatunk, mi nem tudunk semmit... tessék megpróbálni, talán a méltóságos ur...
Átmegyünk a Zoltán-utcába a kormánybiztossághoz. Itt ugyanaz a millieu, ugyanaz a fogadtatás...
Az államtitkár fogadószobájában a nyájas cserépkályhánál melegedve találunk végre egy barátságos urat. W. erdőfőtanácsost, aki hivatalosan egy szót sem hajlandó nyilatkozni, de „privátim” szivesen elbeszélget...
- A helyzet megoldására legjobb igyekezetünk mellett sem igen lehet kilátás... A belföldi fakitermelés békében sem fedezte szükségleteinket,annál kevésbé lehetséges ez a mostani Csonka-Magyarországon, amikor különösen érezzük az erdélyi rengetegek és a horvátországi erdők szállitásának elmaradását... Amint a szénbányák termelése emelkedni fog és több szenet kapunk, a fahiány egyszerre megszünik.

Illusztráció: faosztás a pesti utcán * Forrás: www.huszadikszazad.hu


2009. február 26., csütörtök

„Szemle” és „magvetés”


(Szükség van-e az erdélyi magyar irodalom történetére?)

Nem újdonság, mégis megborzongok, valahányszor kézbe veszem az Erdélyi Irodalmi Szemle poros, szamárfüles példányát 1924 januárjából, s elolvasom az Előszó indító mondatait:

„Az Erdélyi Irodalmi Szemlét a mindennapi szükség teremtette meg. Immár öt éve élünk Romániában anélkül, hogy volna olyan folyóiratunk, melyről elmondhatnók: megtalálható benne mindaz, ami a szépirodalomban és a különböző tudományokban itt, Romániában magyar nyelven történt. Pedig nyilvánvaló, hogy erről ma már nemcsak másoknak, de önmagunknak is számadással tartozunk.”

Így mutatkozik be a Keresztény Magvető c. kolozsvári lap irodalmi melléklete, öt évvel Erdély elcsatolása után, s lesz majdnem az évtized végéig, dr. Borbély István, majd György Lajos szerkesztésében az ébredező magyar öntudat kritikai szemléje Erdélyben. Igaz, úttörőként csak egy ideig van egyedül az eszmei küzdőtéren, hiszen bár a Pásztortűz időben megelőzte a Szemle jelentkezését, az kiemelten irodalmi, közlő folyóirat volt. Az olyan elméleti-kritikai profilt is felvállaló, irányadó lapok, mint a baloldali Korunk (1926-tól) vagy az Erdélyi Helikon (1928-tól), amelyek szembemennek a konzervatív értékekhez pozitivista módon ragaszkodó Szemlével, csak később jelentkeznek, és együttesen azt az erdélyi önösszeszeszedést szorgalmazzák, amire a neves erdélyi politikus, művelődésszervező és író, Kós Károly 1921-ben a Kiáltó Szó című, máig érvényes röpiratában a transszilvanizmus nevében megfogalmazott.

Mindez semmit nem von le az Erdélyi Irodalmi Szemle érdemeiből, amely különösen az első években - az első szám hansúlyosan is bizonyíték erre - igyekezett a legfontosabb szellemi területeken bepótolni a hiátusokat. E célt szolgálták a Szépirodalmi szemlében megjelent tanulmányok (Dr. Alszeghy Zsolt: A magyarországi líra friss hajtásai; A magyarországi széppróza friss termése * Dr. György Lajos: A magyar széppróza erdélyi múltjából, 1. közlemény * Dr. Borbély István: A történeti regényről), illetve a Tudományok szemléje, amelyben olyan személyiségek tűnnek fel, mint dr. Hirschler József, dr. Buday Árpád, dr. Csűry Bálint, dr. Tavaszy Sándor, dr. Bíró Vencel... (Ez utóbbi tanulmányának címe 1918 óta Erdélyben megjelent magyar nyelvű eredeti történeti művek) De ami ezen túl is igazi áttörésnek számít, az a harmadik szekcióként szereplő Román és német (szász, sváb) szemle, amely az első számban Borbély István és mindenek előtt dr. Bitay Árpád révén látszik megvalósulni. Az anyaországra való bátor rálátás, illetve az új társadalmi-nemzeti realitások elismerése, az együttélés szükségességének az elfogadása olyan sajátos kettősségbe állítja az erdélyi tudatot, mely azóta is a romániai magyar irodalom kötődéseit tételezi.

A lap szemléletéből kitetszik, hogy nem elégséges az egészséges erdélyi irodalmi élethez pusztán annyi, hogy az írók megírják műveiket. Az alkotásban ugyanis soha sem volt megállás, legfeljebb időleges megtorpanás, ami jórészt a mostoha, első világháborús évtizednek tudható be, a szemléletben viszont, az értékrendben komoly átrendeződésre volt szükség, amelynek alakulását az erdélyi szellem napszámosai nem kívánták a véletlenre bízni.

Mivel a Szemle csupán a cselekvés felismerésében töltött be előremutató szerepet, kevésbé irányultságában, hamar megszűnt iránymutatónak lenni. A „nyugatos” szellemben felnőtt és új utakat kereső erdélyi írók zokon vették a lap merev konzervativizmusát, ami akkor ütközött ki igen bántóan, amikor keményen kitámadta Makkai Sándor Ördögszekér és Magyar fa sorsa című munkáit, ez utóbbival egyúttal támadva mindazt, amit Ady hozott és jelentett a modern magyar irodalomba. Nem volt túl népszerű állásfoglalás a Szemle részéről az sem, hogy az erdélyi magyar költészet mestereként éppenséggel Szabolcska Mihályt szorgalmazták, az új erdélyi irodalom fegyvertényének pedig Gulácsy Irén munkásságát tartották. Ez nem jelenti azt, hogy a lap tevékenysége mindenestül elvetendő, hiszen filozófiatörténeti közleményei, amelyek dr. Tavaszy Sándor kézjegyét viselik, korszerű szemlélketet tükröznek. Ugyancsak példaértékű az a következetesség, amivel dr. Bitay Árpád a román-magyar kapcsolatok építésével és ápolásával foglalkozik.

Két kurta, ám jellemző példát is hoznék, mindjárt az első számból a szemle pragmatikus, konstruktív álláspontjára. Az első az a kis jegyzet, melyben dr. Csűry Bálint nyelvészprofesszor elmagyarázza a román pénznemek magyar kiejtésének és használatának „trükkjét”, a másik a román Nicolae Iorga gesztusát taglalja a magyar történelemszemlélet felé.

1. Lej vagy leu? Gyakran hallja az ember a kérdést: lej-t vagy leu-t írunk-e helyesen. Mint egyéb nyelvi és helyesírási kérdésben, itt is az általános nyelvszokás igazít útba bennünket. Kétségtelen, hogy a magyarság körében a lej ejtés az általános. Hallottam ugyan eleinte ilyen ejtést is: lé, ma is hallunk aztán láj alakot is, de ez utóbbi a német nyelvű honfitársak hatása lesz. Egyes pontoskodó emberek a leu alakot szeretnék elterjeszteni, de előreláthatólag nem fog sikerülni. E kérdésről a Budapesti Hirlap 1922. március 7-i számában Zolnai Gyula tanulságos cikket ír, melynek velejét a Magyar Nyelv 1922. évi 4-6. füzetében a 143. lapon röviden K. P. is közli. Cikkének veleje ez: A romániai magyarság a pénzt lej-nek mondja akár egy lej-ről, akár több lej-ről szól. A románban az egyetlenegy lej-nek leu a neve, de már 2, 3, 100, 1000 stb.-nek lei v. leii, azaz az egynél többet jelentő számnév mellett a románban a leu többesbe kerül, többese pedig lei és lei-i. Minthogy pedig többször esik szó 2, 3, 100 stb. lei-ről, mint egyetlenegy leu-ról, azért a többször hallott alak: a lei került a magyarba, még pedig a magyaros lej alakban. A lei írás a magyarben nem helyes, mert a magyarban az ei-vel írt szavak (vö. erde-i, beigazít) két szótagot jelentenek, míg az ej kettőshangzót a magyarban ej-nek írjuk (vö. fej, tej). Zolnai is azt ajánlja, hogy írjuk a lei-t lej-nek, mert ez az egyedül helyes.
Dr. Csűry Bálint.

2. A magyar irodalomtörténet Jorga Miklós szabad egytemén. Ez év nyarán (1923. augusztus) fontos esemény történt a magyar-román szellemi érintkezések terén. Iorga, a nagyhírű tudós, meghívta Dr. Bitay Árpád marianumi tanárt, hogy ismertesse az ő szabad egyetemén (Valenii-de-Munte, Prahova m.) a magyar irodalomtörténetet. Bitay egy előadás sorozatban, irodalomtörténeti szemléltető képek és könyvek segélyével, előkelő és nagyszámú hallgatóság élénk érdeklődése mellett, (köztük maga Jorga is) 1711-ig ismertette a magyar irodalom és szellemi élet fejlődését Előadásában elsősorban a művelődéstörténeti keret és kapcsolatok megrajzolását tartotta szem előtt s kidomborította a magyar s az egyetemes európai szellemi élet szerves összefüggéseit. Hallgatóságát különösen lekötötte, mert állandóan utalt a román történelem és irodalom párhuzamos mozzanataira s így lelkileg is közelebb vitte hozzájuk tárgyát. Előadásairól ügyes és részletes kivonatok jelentek meg, úgy a román napilapok, mint a folyóiratok hasábjain.
Vivant sequentes!

Külön öröm a ma embere számára, hogy a fenti megállapítások fellelhetők a nemrég megjelent erdélyi irodalomtörténetben, amelynek szerzője Pomogáts Béla. A könyv, amelynek teljes címe: I. Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944), II. Irodalmi dokumentumok, s a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál jelent meg, annak ötszázadik köteteként. Megjelenéséig úgy tűnt, hogy bár közel egy évszázad választ el a trianoni döntéstől, nem sikerül átfogó, az irodalmi folyamatokat és jelenségeket a maguk természetes összefüggésében ábrázoló erdélyi irodalomtörténetet megalkotni. Hol a kellő eszmei légkör hiányzott hozzá, hol meg a szerzői bátorság és munkabírás, de tény, hogy vázlatos, félbemaradt vagy erősen hiányos kísérleteken kívül máig nem született átfogó és használható mű. Maga az előzmény, a Balogh Edgár szorgalmazta Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amelynek az utolsó kötete (R betűtől) várat még magára, pozitivista módon hatalmas tény- és ismeretanyagot hordott össze, még ha nem is minden esetben használható értékeléssel, amelyet Pomogáts előszeretettel hasznosított is. De a jeles budapesti irodalomtörténész átütő fegyverténye mindenek előtt abban áll, hogy eloszlatja a romániai magyar irodalom fogalma körül kialakult nézeteltéréseket és elvi kérdőjeleket.
Évtizedeken át magyar-magyar szellemi konfliktust jelentett az a kényszerhelyzet, hogy az anyaország és az elcsatolt területek magyar szellemi élete között mesterkélt, a külföldi diplomáciai kapcsolatokra emlékeztető csatornák működtek az egységes nemzetet megillető szerves összetartozás helyett. Romániában, a nemzetállami körülmények között a romániai magyar kisebbség önállósodásának egyik szimbóluma és felvonulási területe éppen az önálló irodalmi-művészeti élet volt. Hiába tudták a romániai magyar alkotók, hogy művészetük része az egyetemes magyar irodalomnak, viszonylagos háborítatlanságra csak akkor számíthattak, ha deklaráltan elhatárolódnak az anyaországi művészeti szerveződésektől, s megfogalmazzák a kettős kötődés doktrínáját. A magyarországi szellemi élet sokáig ellenérzéssel fogadta és renegátságnak tudta be ezt az önfejűsködésnek tűnő függetlenedési kísérletet, s nehéz volt elfogadniuk, hogy a határon túli magyarság nem a közösséget akarja megtagadni anyanemzetével, hanem túszhelyzetéből próbálja így saját magát kiváltani.
Ha ugyanis az erdélyi (vagy vajdasági, felvidéki - teljesen mindegy) irodalom feladta volna önállóságát, mondván, hogy csakis magyar irodalom létezik, ezzel egycsapásra lefejezte volna saját, még működőképes és legális szerveződéseit. Így, az ideologikusan hirdetett és időről időre megerősített önállóság pajzsa mintegy levegőhöz juttatta azt a kevés irodalmi-szellemi intézményt, melyekkel a kisebbségi magyarok ha formálisan is, de még rendelkeztek.
Pomogáts Béla irodalomtörténete, amelynek befejező kötete a következő évre valószínűleg betetőzi e nagyszabású munkát, ebben a hosszúra nyúlt, meddő vitában vág utat s szögezi le a maga álláspontját. Ennek kimunkálásában - bevallása szerint - nagyon sokat tanult szellemi mentorától, első erdélyi témájú irodalomtörténeti tanulmánya főszereplőjétől, Kuncz Aladártól.
„Azt a franciás műveltségű, a nyugati világot nagyszerűen ismerő írástudót ismertem meg benne, aki épp ezt a magas műveltségét-szellemiségét állította egy megszületésre váró és megszületésre ítéltetett kisebbségi irodalomnak a szolgálatába. Kuncz Aladár nagyon jól tudta, hogy az erdélyi magyarok akkor tudják megőrizni a maguk nemzeti identitását, akkor lesznek képesek ellenállni annak a nagyromán nyomásnak, amely már a huszas években rájuk telepedett, hogyha lesz kultúrájuk, lesz irodalmuk, ha megőrzik a hagyományaikat” - hangsúlyozta Pomogáts Béla könyve csíkszeredai bemutatóján, ez év januárjában.
Ez a munka azért is kulcsfontosságú, és nem csak a magyar nyelvterületen, mert történeti fejlődésébe, társadalmi mozgásába és hátterébe ágyazza az erdélyi irodalmi jelenségek lényegét és alakulását, nemcsak azért, mert ez felel meg szakmai meggyőződésének, hanem mert az erdélyi helyzet különlegessége is valósággal megköveteli ezt a fajta szemléletet.

„Nem osztom azt a különben mostanában 'divatosnak' mondható kételyt, amely az irodalomtörténet-írással és általában a történetiséggel szemben tapasztalható. A történetiség elvét: egyáltalán a történetiség értelmének eszméjét egy történésznek sohasem szabad feladnia. Nagyra becsülöm a poétikai elemzéseket, az elméleti megközelítést, mindazonáltal nem hiszem, hogy az irodalomtörténet-írás hagyományos szemléletét és módszerét el lehet utasítani. Vagyis továbbra is képet lehet (és kell) adni az irodalmi folyamatok, a műfajok, az intézmények (folyóiratok, könyvkiadók, irodalmi szervezetek, mozgalmak, írói közösségek) történetéről, és természetesen az írói pályák, az írói életművek alakulásáról. Az irodalom végül is az írók alkotó munkájában: művekben és életművekben jön létre, az írói pályaképek akár csak vázlatos rajzát és a művek értékelését ennélfogva megkerülhetetlennek tartom” - áll, mintegy hitvallásként a mű bevezetőjében.

Pomogáts Béla, minden önkéntelenül örökölt és magába szívott anyaországi reflexein túltéve magát, sikerrel egyensúlyoz a történelmi hagyományok fölött, s következetesen vallja, hogy a tudatosan megfogalmazott transzilván gondolat Ady Endre nevéhez fűződik, aki Erdélyben a magyar megújulás és európai tolerancia fészkét látja, amit semmi pénzért nem volna szabad elveszítenie. A XIX. század vége-XX. század eleje olyan önálló szellemi fejlődést biztosított a decentralizált régióknak, így Erdélynek is, amely szabad kibontakozásában sajátos értékek egész tárházát hozta létre. Az elvesztett háború, Trianon mindezt egy mozdulattal semmivé változtatta, s az erdélyi szellem csak magára támaszkodva, az erdélyi együttélés és megmaradás parancsának engedelmeskedve tudta csak átmenteni jól-rosszul önmagát a nemzet kebeléből való elárvulás közel egy századában, amire gyógyírt ígért ugyan az Európai Unióhoz való közös csatlakozás, de az időközben leírt vargabetűk és tétova lépések új kérdésekkel és csapdákkal szembesítenek.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2009. február 19.

Illusztráció: Az Erdélyi Irodalmi Szemle első számának fedőlapja. Kiadja a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Részvénytársaság, 1924. Ára 20 lej.


2009. február 25., szerda

Petőfi minden változatban (16)


- Géza, nem akarsz Szibériába menni? - kérdezte egyik munkatársam.
- Ennyire haragszol rám? - kérdeztem vissza, nem sejtve még, hogy e rövid párbeszédnek milyen viharos következményei lesznek...

Ezzel a köznapi párbeszéddel indítja könyvét az 1989-ben még fiatal szekszárdi régész, Szabó Géza. Az Ásatás Barguzinban. A régész a egy legenda nyomában (Múzsák, 1990) másfélszáz oldalon számol be arról, hogy a szerző egy megyei újság hirdetéséből szerzett tudomást a készülő barguzini expedícióról, s azt a hirdetést is egy kolléganője ajánlotta a figyelmébe. Az expedíció ugyanis tolmácsokat és régészeket keresett, s némi töprengés után emberünk úgy érezte, kár lenne kihagynia egy ilyen ritkán kínálkozó alkalmat, hiszen, ha nem most, akkor ki tudja, mikor és hogyan jutna el Szibériába?

Az igaz, hogy Petőfiről éppen csak annyit tudott, amennyit a középiskolában akkoriban tanítottak (elesett Segesvárnál, a harcmezőn, halála után mindenféle ál-Petőfik tűntek fel, a nép sokáig hazavárta valahonnan stb.), de úgy vélte, mindez az indulásig bepótolható. Némi vitája volt ugyan a berzenkedő feleséggel, akivel korábban úgy tervezték, hogy a szeptemberre esedékes gyermekáldás előtt sokat lesznek majd együtt, most pedig be kellett jelentenie, hogy ez félig-meddig kútba esett. Miután vette ezt az akadályt, be kellett ásnia magát a Petőfi-kutatás rejtelmeibe.

Kéri Edit színésznő, amatőr Petőfi-kutató így emlékszik vissza Szabó Géza felbukkanására a Petőfi Bizottság munkájában:

"Újsághirdetést adott fel Morvai régészre - mert úgy gondolták, egy kevés lesz az ásatásoknál - és orosz tolmácsokra, mert sok kellett, s a tervezett nevek kimaradtak, Nehéz Misit kivéve... Így bővült meg a csapatunk az utolsó bizottsági ülésen egy régésszel: Szabó Géza, a szekszárdi múzeum munkatársa csatlakozott hozzánk. Ő az utolsó ülés után odajött hozzám: - Látom, maga legtöbbet tud ezekről az adatokról, legendákról. Én tulajdonképpen azt sem tudom, miért pont Szibériában keressük... Izgalmas feladat lesz. Úgyis fel kell jönnöm Pestre, nem találkozna velem és mesélne? - De, nagyon szívesen. Hívjon fel, s találkozzunk a Fészekben. - Pár nap múlva felhívott, s ebédre találkoztunk a klubban. Feleségével jött... Három óra hosszat mutattam a Morokova elbeszélés kéziratát, saját cikkeimet, magyaráztam a múlt századi nyomokat... Nagyon hosszan magyaráztam és készítettem fel őt az útra..."

Szabó Gézát, miként bevallja, nem lelkesítették a Petőfiről vitázók nyilvános csetepatéi, túlfűtött hadakozásai. Mindinkább szakmai kihívásnak és jó tapasztalatnak tartotta a szibériai küldetést, de elhatározta, hogy csakis úgy vesz részt benne, hogy távol tartja magát a háborúságtól és "az expedíció munkájából csak az általa vállalt, kifejezetten szakmai munkát végzi el, azt viszont a legjobb tudása szerint. Hogy ez végül is nem sikerült neki, mert az expedíció visszatérte után egyike volt azon kutatóknak, akik szakmailag többször is kiálltak a barguzini lelet hitelessége mellett, vállalván akár a küklerség ódiumát is. Mind expedíciós könyve, mind többízbeni szakmai állásfoglalása a Magyar Tudományos Akadémia felkért Petőfi-bizottságának jelentésének csúsztatásaival szemben tisztességes, bátor ember benyomását keltik az olvasóban.

Az Ásatás Barguzinban c. útinapló azért is rokonszenves alkotás, mert tömören összefoglalja mindazt, amit Petőfi szibériai utóéletével, illetve az excpedícióról tudni érdemes. Társával, Varga Bélával, a vajai múzeum igazgatójával eredményes, szorgalmas párost alkottak, aki előbb lelkiismeretesen feltérképezte a barguzini temetőt - mint kiderült, jövetelükig nem készült róla pontos térkép -, cipelték magukkal a felszerelésükkel megtömött súlyos katonaládát, hogy ne legyen fennakadás a munkájukban. Nehézséget okozott számukra a köves, kavicsos föld, meg az a tény, hogy olyan temetőben kellett ásniuk, amely még abban az időben is működött. Úgy dolgoztak, hogy tekintetbe vegyék: egyes sírokat még gondoznak a hozzátartozók. Ugyanakkor a síremlékekkel jelzett sírokhoz kegyeleti okokból nem közelíthettek.

Naplójából idézek:

"Barguzinban szinte családias légkörben folyt az ásatás. Azzal kezdtük a munkát, hogy kihajtottuk a békésen legelésző teheneket a temetőből, amelyet a feltárás idejére lezárt a rendőrség. Csak engedéllyel léphetett be bárki, kivéve ha halottjának sírjához ment. Hirtelen azonban megszaporodtak az elhanyagolt sírok körül szöszmötölők. Egy idő múlva már a látszatelfoglaltságra sem ügyeltek különösebben, letelepedtek a sírok melletti kis padokra, és kíváncsian nézelődtek. A gyerekek csak a kerítésig merészkedtek. Egy-egy hangosabb szóra félénken rebbentek szét, hogy aztán pillanatokon belül újabb leshelyet foglaljanak maguknak a deszkapalánk tetején.
A kíváncsiskodókat nemcsak az ásatás hozta izgalomba, hanem az is, hogy külföldiek vannak Barguzinban. Különösen a két amerikai antropológus iránt érdeklődtek, hiszen Amerikáról annyit és annyiféleképpen hallottak... Most, amikor életükben először amerikaiakat láttak, megnyugvással állapították meg, hogy azok is ugyanolyan hús-vér emberek, mint ők...
Az ásatásokon szokatlan jelenség a rendőri őrizet. Nem is tudnám pontosan megmondani, kit vagy mit őriztek, s főleg kitől... Az ásatás vége felé - minden szigorú rendszabály ellenére - már a szelvények szélén ültek az érdeklődők, akik között nemcsak helybeliek voltak, de Ulan-Udéból, Irkutszkból érkezettek is. Sorra tették fel kérdéseiket...
Azt még megértették, hogy miért éppen az adott helyen kezdtünk ásni, hiszen a legidősebb falubeliek még emlékeztek arra, hogy ott volt a politikai foglyok temetőrésze. Azt is belátták, hogy miért húztunk szelvényeket és árkokat, de amikor ott, ahol a téglalap alakú gödröket leástuk, mindig elő is került egy csontváz, akkor már csóválták a fejüket.
Elmagyaráztuk, hogy ez nem véletlen. Csak ott ásunk mélyebbre, ahol a szelvények vagy kutatóárkok aljában a föld elszíneződése sírgödörre utal. Megmutattuk a különbséget az eredeti, bolygatatlan talaj és a sírok gödrének visszatöltött földje között. Ott, ahol a földet valamiért megbolygatták, a különböző talajrétegek összekeveredtek, és ezeknek más lett a színe, összetétele."

Szabó Géza, aki nem vádolható azzal, hogy elvakultan, a legenda megszállottjaként vágott neki a szibériai kalandnak, annak a kutatónak a tipikus példája, aki aláveti magát a tudományos igazságnak, akkor is, ha abból semmilyen haszna, előnye nem származik. Menet közben, ahogy gyűlnek a tapasztalatai, látnia kell, hogy a kezdetben véletlennek tűnő felfedezések és azok összeesései, a 7. számú sírban talált lelet mind Petőfire utaló jellegzetességei, meggyőzik arról, hogy nem volt fölösleges vállalnia az utazást. Álláspontja az, hogy győzzön az igazság, de amíg jogos és logikus kérdéseket meg lehet fogalmazni a hivatalos álláspont - NEM PETŐFI! - érveivel szemben, addig azokat ki kell mondani és meg kell vizsgálni.

1990 januárjában, amikor az expedíció tagjainak nyomására a Magyar Tudományos Akadémia végre hivatalosan is felveszi a kesztyűt, és a Szovjet Tudományos Akadémiával karöltve szakértői bizottságot bíz meg azzal, hogy Ulan-Udében és Moszkvában, közösen újra vizsgálja a barguzini leletet és mondja ki a végső szentenciát. Az expedíció tagjai közül Szabó Géza is vállalja a hivatalos szakértőkkel való szembesítést, és miután megszületett a hivatalos verzió, Kardos Lajos, az expedíció rádiósa szerint további nyugtalanító kérdéseket tett fel, amelyekre nem kapott választ:

"A szovjet bizottság régészének felvetésére, hogy: „Alul a mongol férfi, felül a felesége!", Szabó Géza azt válaszolta, hogy:
1. Furcsa, hogy a férjet koporsóba fektetik, a feleséget enélkül teszik a sírba. Ilyen népszokás eddig nem ismert a Szovjetunióban.
2. A szovjet néprajzos kollegáktól érdeklődött, de nem tudtak róla, hogy lett volna Barguzinban olyan európai nő, aki mongolnak volt a felesége.
3. A lelet feltárásakor szövetmaradványokat csak a medence, a nyak és a lábszárak közvetlen közelében találtak, az egymástól távolabbi lábszárak között nem. Ez arra utal, hogy a tetemet nadrágban temették el. A szovjet néprajzos kollégák nadrágos nők temetésére sem tudtak példát mondani a térségben.
4. A megtalált lelet nem szokványos méretei mindenben megegyeznek a költőnek a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött sújtásos atillája alapján amerikaiak által készített számítógépes eredményekkel.
5. A halott életbeni termete kb. 166 cm volt. Ez megegyezik a különböző dokumentumokból számítható értékkel.
6. A halott arc- és koponyajellemzői az amerikai számítógépes feldolgozás alapján egyezést mutatnak a dagerrotípiával és a Petőfi Sándorról ismert jegyekkel.
7. A fogak, különösen a bal felső szemfog teljes egyezést mutat az irodalomból ismert adatokkal. (Jókai Mór olyan jellemzőnek tartotta Petőfi Sándor fogazatát, hogy egy ásatás alkalmával, csupán ennek alapján is megtalálhatónak tartotta tetemét egy tömegsírban. A Pesti Hírlap 1902/4. számában így írja le: „Petőfi felső fogsorában bal felől egy szemfog ferdén előre nőtt, valóságos kis agyarat képezett, ez a kiálló fog nevetésének olyan szatír kifejezést adott." Gyerekkori barátja, dr. Sas István, így ír róla: „Bal szemfoga igen előre állt.")
8. A nyak a Petőfiére is jellemzően, hosszú.
9. Mindkét kéz arányosan fejlett, de az izomtapadási felszínek a bal kéznél erősebbek. (Petőfi balkezes volt.)
10. A combcsont és a sípcsont izomtapadási felszínei erősek. (Petőfi híres gyalogló volt.)
11. A csontváz bal térdkalácsa hiányzott. A térdkalács veleszületett hiányát erősíti, hogy az ezzel többnyire együtt járó torziós csavarodása a sípcsontnak is kimutatható a bal lábon. Ortopéd szakorvosok szerint, ez sík terepen nem, de emelkedőkön megnehezítette a járást. Ezzel kapcsolatban Egressy Ákos írja: bicegni, sántítani kezdett a meredeken. Dienes András ugyanerről így ír: „Tudjuk, hogy amilyen kiváló gyalogló volt sík terepen, annyira rosszul mászta a meredeket, amit bal lábának csontelhajlásával magyaráztak". (Kardos Lajos: Mozaikok a szibériai Petőfi-kutatásból / Barguzintól Amerikáig / Szélrózsa, 1991 április, II/3.)

Végül, álljon itt Szabó Géza régész tudományos állásfoglalásának végső következtetése, ahogy azt a Magyar Tudományban (1990/9. szám) megjelent hivatalos akadémiai állásfoglalással kapcsolatban megfogalmazta, s amelyet a Reggeli Pesti Hírlap (1990. december 12, 14.) közölt teljes terjedelmében.

Megjegyzések, amelyek nincsenek összhangban a tényekkel. Egy vizsgálat nyitva hagyott kérdései. Ismét a barguzini leletről ( befejező részlet)

"Az Akadémia által eddig elvégzett vizsgálatok eredményeit figyelembe véve továbbra sem látok olyan egyértelmű bizonyítékot, amely cáfolná:
— a temető szerkezete és az ásatási megfigyelések, valamint a dendrokronológiai vizsgálatok alapján a 7. és a 28. sír egyidejű eltemetését 1839-1859 között a fagymentes május-szeptember hónapokban;
— valamint a szerves anyagok elhelyezkedése alapján azt, hogy a 7. sírban talált személyt férfira utaló nadrágban és egy többrétegű felsőruházatban temették el.
Ezek a megállapítások ellentmondásban vannak az akadémiai bizottság által közöltekkel. Úgy vélem, a bizottság munkája során eddig — mint az a jelentésből és a fentiekből is kitűnik — nem, vagy alig vette figyelembe az ásatási dokumentációt és a helyszíni megfigyeléseket.
Az egyes részproblémákra — szerintem — itt és most nem lenne célszerű kitérni. A megfelelő konferenciákon, szaklapok hasábjain kellene megvitatni azokat. Hiszen, ha a döntéshozatal előtt — a hiteles kép kialakítása érdekében — lett volna mód az eltérő vélemények ütköztetésére a megfelelő szakmai fórumokon, akkor nem alakult volna ki e minden érintett számára kellemetlen helyzet. Persze, ehhez arra is szükség lett volna, hogy az MTA bizottsága — melynek tagjai feltehetően a legjobbnak tartott magyarországi szakemberek — végrehajtsák az alábbi, a sajtóban is napvilágot látott, a sok vitát kiváltott 7. számú sír tudományos megítéléséhez általuk szükségesnek vélt 5 munkatervi pontot:
1. A feltárás helyszínének vizsgálata Barguzinban.
2. A 7. számú sírban, a feltételezett Petőfi-csontváz alatt levő, fiatal mongoloid férfi csontvázának vizsgálata, abból összehasonlító csontminta vétele.
3. A barguzini temetőből származó, biztos eltemetési idejű sírból férfi- és női csontváz mintavétele.
4. Az előbb említett sírokból földminta vétele.
5. A barguzini 7. számú sír vitatott leletének antropológiai, patológiai, igazságügyi orvostani vizsgálata, mérése, röntgenfelvételek készítése stb.
Az eddigi vizsgálatok során azonban az első négy pontban felsoroltakat egyáltalán, az ötödikben lévőket is csak részben hajtották végre.
Azt a mindenkitől független problémát pedig, hogy ki volt Alekszandr Sztyepanovics Petrovics, akinek a személyéhez a Bajkál környéki Petőfi-legendák szálai tapadtak, egyáltalán nem is vizsgálták.
S e félig sem végzett vizsgálatok és a nyilvánvaló ellentmondások ellenére az MTA — csak saját bizottsága részeredményeire alapozva, a kontroll-lehetőségek kizárásával — egyértelműnek és véglegesnek tartja megállapításait.
Mivel az MTA nem kíván a továbbiakban e témával foglalkozni, talán az is megoldást jelenthetne, ha a Művelődési és Közoktatási Minisztérium megbízást kapna arra, hogy jelöljön ki egy arra alkalmas intézményt, és ha kell, külső szakértők bevonásával
— maradéktalanul hajtsák végre az MTA kijelölt bizottsága által szükségesnek tartott munkatervi pontokat;
— biztosítsanak kontrollanyagokat a hozzátartozók sírjából, hogy az amerikaiak által a vietnami háború idején kidolgozott génlenyomat azonosítási eljárás még hátralévő részét el lehessen végezni;
— a vizsgálatok befejeztével tegyék lehetővé az eltérő vélemények ütköztetését a hiteles kép kialakítása érdekében egy szakmai konferencia keretei között;
— a vizsgálatok anyagából minél több jelenjen meg a megfelelő szaklapokban — hogy azok hiteles adatai alapján, s ne a napilapok olykor kétes értékű információira támaszkodva legyenek kénytelenek a szakemberek véleményt nyilvánítani;
- biztosítsák az 1990. januári vizsgálatok alkalmával a Szovjet Tudományos Akadémián tárolt barguzini 7. számú csontváz — mint vizsgálati anyag és állandó kontrolllehetőség — megőrzését;
— a szovjet szakemberek bevonásával kezdjék meg annak az alapvető történeti problémának a vizsgálatát, ki volt Alekszandr Sztyepanovics Petrovics, akinek személyéhez a Bajkál környéki Petőfi-legenda szálai kötődnek.
Nem hiszem, hogy érdekében állna a kormányzatnak vagy bárkinek e mély indulatokat kiváltó kérdés szakmaileg megalapozott megválaszolásának elodázása, a még szükséges vizsgálatok elhagyása.
Nem hiszem, hogy egy ügyet ennyi nyitott kérdéssel hosszú időre félre lehet tolni.
Itt már régen nem lehet cél egyik vagy másik fél igazának bizonyítása, csak az igazság jelenlegi eszközeink, tudásunkkal való kiderítése lehet feladatunk.
Jó lenne, ha 1999-ben, a segesvári csata 150. évfordulóján már pontosan tudnánk, mit ünneplünk. Egy minden részterületre kiterjedő tudományos vizsgálat talán megelőzhetné, hogy ismét hozzá nem értők foglalkozzanak a témával.
Dienes András, a neves Petőfi-kutató szavai máig időszerűek: „Ne felejtsük el: van Akadémiánk, Kisfaludy Társaságunk, van már Petőfi-társaságunk és 1867 óta van más történeti társaságunk is... meg lehetne oldani a segesvári problémát, ha volna akarat az intézményes kutatáshoz..."

Illusztráció: Szabó Géza a barguzini temető kutatóárkában * Fotó Borzák Tibor

*

(A témát a következő néhány napban pihentetni fogom, majd Barguzin bemutatásával folytatom...)


2009. február 24., kedd

Petőfi minden változatban (15)


Borzák Tiborral volt alkalmam először eszmét cserélni Petőfi állítólagos szibériai verseivel kapcsolatosan. Én magam nem igazán hittem e felfedezés valóságában, megrendezettnek és fölöslegesnek tetszett a szememben, ami épp arra bizonyíték, hogy valami nincs rendjén a kréta körül.

Tibor maga sem volt kimondottan hitpárti, de mert már volt rálátása a történtekre, érdekes magyarázattal szolgált.

- Bajkálon túli legendákat gyűjtött össze egy Eliaszov nevű orosz néprajzos, ez még a 30-as években történt, de azt megelőzően már a 20-as években is gyűjtöttek, s akkor találták meg azokat a bizonyos dalokat, verseket, amik Petőfi-Petroviccsal kapcsolatban fönnmaradtak. Nehéz Mihály szerint, aki lefordította azokat, most már újabbakat is találtak... Az ő elképzelése szerint úgy történhetett ez a szibériai versköltés, hogy az illető, akiről azt mondják, hogy Petőfi, németül írhatta vagy mondhatta a szöveget, azt meg oroszul leírták, nyilván segítséggel. Az az orosz szöveg aztán megmaradt a szájhagyomány útján, s bekerültek a már említett gyűjtésekbe. Bizonyítható, hogy nem ottani ember írta szövegek azok, az egyik kis dalban vagy versben például rózsákról és fülemülékről esik szó... Nyilván, Szibériában nem sok rózsa vagy fülemüle található... Mindenképpen európai ember kellett hogy azokat írja... Ez egy kicsit elgondolkoztató... Pedig ezekben a versekben én sem igazán hiszek...

Kiszely István gyűjteményében ez az első, a "barguzininak" tulajdonított vers.

Rózsaszirmok

Hullanak a sápadt rózsaszirmok,
S kertünkben nem szól a csalogány,
Kedvesem, csak veled virrasztok,
Beteg vagyok s arcom halovány.

Ágyamon fekszem betegen, gyöngén
S szívemben tűz már nem lobog,
Ah! miért kedveltelek meg én?
Hisz' szívem már soká nem dobog.

Itt van! itt jő az a napkelet,
Hol szél támad föl a bérceknek
S visz feléd majdan bús éneket,
Mert akkor már engem temetnek.

Tudom, régi barátim közül
Nem kísérhet oda senki sem
Csak te leszel ott egyedül,
Aki megsiratol, édesem.

Te csókolod majd a búcsúzót,
S rám zárják koporsófedelem.
És te mondod majd a búcsúszót:
Isten legyen veled kedvesem.

Fordításról lévén szó, fönnáll a gyanú, hogy a magyar szófordulatokat szándékosan is lehetőség nyílik "petőfiesíteni", vagyis olyan elemekkel megtűzdelni, melyek azt a látszatot keltik, hogy a vers könnyen tulajdonítható költőnknek. Az nem vitás, hogy amennyiben ismeretlen barguzini lélektől származik ez a néhány strófa, olyan embernek kellett lennie, aki legkevesebb megjárta Európát, sőt ott több évet is élt, megismerkedve az ottani flórával-faunával. Amennyiben pedig európai ember fogalmazta a fenti sorokat, értenie kellett a magyar poétikához, amit egy akármilyen fogoly - amennyiben nincs költői előélete - nehezen tudott volna produkálni. A verset tehát nehéz százszázalékos pontossággal megközelíteni, én magam inkább hajlok arra, hogy egyelőre csak olyan költői darabról van szó, amely fölkelti a gyanút, nem pedig igazolja azt.

Egészen másként áll a szénája az alábbi két versnek, melyekről többen beszélnek úgy, mint cáfolhatatlan bizonyítékokról.

Az álmaim

Ifjú koromban fölöttem
Csapatban keringtek, rajzottak
Az álmok! őket szerettem,
Am'ért engem hősnek álmodtak.

Büszkén harcra kerekedtem
Gonoszak, fondorok vesztére.
A népemet én vezettem.
Valék prófétája s vezére.

Kitűztem a piros zászlót
S kivont éles kardom késztetett,
Fölgyújtsam az ó világot,
Megszabadítsam a népeket.

Hadra paizsot s vértet vettem.
Lovamra merészen ültem fel.
Gyí! vágtass, száguldj érettem!
A szabadságért hadd essem el!

Gyöngén ülém meg ménemet.
Csatában lovamról leestem.
Fölöttem paizsom szétrepedt
Fölkelnék, de ólom a testem.

A távol' síkra meredtem.
Amott a hősök még küzdöttek,
S köztük már nem lehettem.
Ah! álmaim nem teljesültek...


Szomorú volt az életem

Szomorú volt az életem
Beléje nem is szüremlett fény.
Elhangzott hattyú énekem,
S a síromhoz is közelgek én.

Előjönnek a megélt évek,
S felsejlik már számos árnyalak.
Elbúsít, a képekre nézek,
A rámák üresen állanak!

Bennük tettem nincsen énnekem
Csak álmok, vágyak s töprengések.
Keserűen tölt el szégyenem,
Meddők voltak a szenvedések.

Miért vert bennem úgy a szívem?
Szeretteimért m'ért lobogott?
Miért a sok ébren éjjelem?
Tán tettekre valék hivatott?

M'ért roskadok a kereszt alatt?
Miért kaptam dőrén azt föl én?
S mit leltem én? Csak a síromat
Zord puszta örök hó mezején.

A verset 1987 elején közölte oroszul a Bajkál c. burjátiai folyóirat, A.V. Gurevics 1928-as gyűjtése nyomán. A versekre felfigyelt - különösen Kéri Edit hipotézisei nyomán - Szuromi Lajos, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem régi magyar irodalom tanszékének docense (súlyos betegsége miatt, alig túl az ötven esztendején, rokkantnyugdíjba kényszerült, s a létminimum határán él), ororszt tanító feleségével, Együd Évával elemezték formailag-tartalmilag a verseket. Ezzel kapcsolatos meglátásaikat - hogy aligha írhatta más a két orosz nyelvű verset, mint maga Petőfi, a két költemény belső világából racionálisan legalább is ez következik - 1989-ben tették közzé, néhány, hasonló motivumrendszert felmutató Petőfi-vers társaságában (Véres napokról álmodom, Az utósó ember).

Petőfi Sándor
Véres napokról álmodom

Véres napokról álmodom,
Mik a virágot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.

Csak szólna már, csak szólna már
A harcok harsány trombitája!
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja!

Örömmel vágom én magam
Föl paripámra a nyeregbe!
A bajnokok sorába én
Szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ha megvagdalják mellemet,
Fog lenni, aki bekötözze,
Fog lenni, aki sebemet
Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz aki
Homályos börtönömbe jő el,
S föl fogja azt deríteni
Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok
A vérpadon vagy csatatéren,
Lesz, aki majd holttestemről
Könyűivel lemossa vérem!

Berkesz, 1846. november 6.


Az utósó ember

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
Igen, sírbolt, amelyben a föld,
Ez óriás koporsó fekszik.
És ott fejem fölött az a fény
A nap? vagy a sírbolti lámpa?
Igen, sírbolti lámpa, melynek
Bágyadtan pislogó sugára
Sötétségét a síri éjnek
Halvány piros-sárgára festi.
S mily hallgatás!... de, hah, mi zendül
A némaságnak közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
A férgek rágják a koporsó
Behunyt szemű, hideg lakóit.
Igen, behunyvák a szemek mind,
Melyekben egykor szerelemnek
S gyűlölségnek szikrája lángolt,
S amelyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak ablakából,
A gőg, irígység, elbizottság,
A megvetés, alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, amely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége.
Alszik már a becsűletorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S amely őket nyomban követte,
A lelkiösmeret marása...
De ez nagyon régen halt már meg,
Az újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből.-
Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hűlve a szív.
Csak én magam vagyok még élő
A sírbolt roppant üregében,
S tünődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
Megbirkozom veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel
Dacoltam sorssal és világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

Pest, 1845. szeptember 10-24. között

*

Szuromi Lajos alapos irodalmi elemzését pár hónappal később, 1990-ben tette közzé a Békési Szemle február-áprilisi összevont számában (Két orosz nyelvű vers Petőfiről). A terjedelmes, szakszerű boncolgatásokon és verstani megállapításokon túl így összegzi véleményét:

"Az ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres napokról álmodom című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete, száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus – így együtt hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes lenyűgözni. Petőfitől mindez természetes volna, egy imitátortól csak szolgai másolás esetén képzelhető el. De az bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető ál-Petőfi sem volt közönséges utánzó, bravúros változatokkal kezeli például a motívumkincset. Nem másol, sem fordít, amit végez: adaptációnál is több. Látványos formai változtatása a félrím keresztrímmé alakítása, de e mögött stabil iskolázottságra visszavezethető szándékot nevezhetünk meg, formai nyomatékosítását a tartalminak, az álmaiban megcsalatott kínok keresztjét hordozza. Ahogyan a szintén keresztrímes Szomorú volt az életem ki is mondja.

Mégis, mégis: Az álmok közvetlen követője a Véres napokról álmodom… című versnek. Ál-Petőfinek hogyan jutott volna eszébe 8/9-es jambusi periódusokban írni verset Petőfiről, amikor a költőnek összesen egy ilyen verse van, a Véres napokról álmodom…? Annak esélye, hogy szándékosan ilyen verselési kuriozitást keresett megszállott célja érdekében, egyénítőt, költőtársakat lépre csalni képeset, átlag műveltségű olvasók számára teljesen közömböset – számunkra semmi. Ha ennek elfogadásától függne a szerzőség megítélésének kérdése, habozás nélkül Petőfit ismernénk el szerzőnek. Neki éppen érdeke is lehetett volna ez, olyan kézjegy, ami addig él, amíg verse, azonosításra alkalmaz – szerintünk az ál-Petőfinek e periódust a mintavers adta, talán tudatában sem volt annak, hogy a véletlen milyen unikum értékű formát tálalt elé. Őt csak a Petőfi-élet önjellemzése, a vers kifejező szépsége, tömörsége, minta értéke ragadhatta meg. Így tehát a formát szinte másolja. (...)

Az Álmok egyetlen szerzői szándékot szolgál: csaknem harsány naivitással idézi Petőfit, a költő nevének elhallgatásával bizonyos bájt is társítva a naivitáshoz, ezzel is nyilvánvaló formai imitációval is ál-Petőfi gyanúját erősítve a gondolkodó olvasókban az idők végtelenségéig. Csak szakavatott olvasó rendülhet meg, a művészi kézjegy nyugtalanító gyanúja alapján. Hiszékeny tömegek ideig-óráig vélhetik Petőfit szerzőnek, azok, akik annyi ál-Petőfinek adtak már szállást, pénzt, akik könnyen ámulnak. Átlagos, általános műveltségű emberek aligha esnek csapdába, ők, az olcsó legendák oszlatói győzhetik le fölényesen a hiszékeny tömegeket. A két vers közötti kompozíciót föltételezve Az Álmok célja éppen ez. Azzal kiegészítve, hogy az érdektelenségbe, a harsány – gyanús – ellentétébe, a kevesek figyelmét is alig érdeklődve, a nevezetes periódusba, ennek is inkább választásába rejt egy személyest, azonosítót, az agybéli velőt megrendítőt. Előkészíthet ezzel egy másik verset, amire többet bízhat, mindent talán, ami – hitelesítésként?, üzenetként? – bízni akar. A Szomorú volt az életem e föltételezett szándékot beteljesítő vers. (...)

A haldokló hattyú vándormotívuma Petőfi legszebb verseinek egyikében, a Tündérálomban igézetesen ismétlődik. A Szomorú volt az életem már elhangzott hattyúdalt említ, lehetne ez a tündérálom is. Lehet az imitátor véletlen találata, egyetemes vándormotívuma, halovány kapcsolatban az olvasmányélménnyel. Maga a motívum azonban oly közeli Petőfi lírikumához, hogy ismét az imitátorszemlélettől idegeníti az elemzőt.

Az éjben virrasztó, küldetésében hívő egykori álmodozó motívumában mindenekelőtt Az apostol Szilvesztere magasodik fölénk, a kínba, keserű szégyenbe taszított, eszményeiből, céljaiból kifosztott, kivégzett, s jeltelen sírba elföldelt mártír alakja. A társadalmi abszurditás ártatlan áldozatáé. (...)

Szótagszámtartó, szakozatlan jambusi kilencesekben, kétütemű szimultaneitással, anapesztusok nélkül egyetlenegy hosszabb verset írt Petőfi. Címe: Az utósó ember. 1845 szeptemberében készült, ez is, miként a Véres napokról álmodom… több kiadást megért. Egyik vers sem volt ismeretlen, bár kétségtelen, hogy Az utósó ember sohasem tartozott az életműből kiemelt, népszerű, híres versek közé. – Verselésének egyetlen korábban írt párja van, a mindössze négysornyi Szemfájásomkor, 1844. szeptemberéből. A Szomorú volt az életem leginkább szembeötlő verselési jegyei: szakozatlansága, jambusi-emelkedő lejtése, 20 sornyi terjedelme, az, hogy szótagszámtartó a kilencesekben. E primerverselési jelek alapján egyetlen párverse Az utósó ember lehet. Első olvasásra nyilvánvaló, hogy gondolati-hangulati tekintetben sem véletlenül. (...)

Ki vagyok én? Nem mondom meg – játszott egyik korai versében Petőfi (1843). „Ha megmondom: rám ismernek, - Pedig ha rám ismernének, - Legalább is felkötnének” – folytatódik az első strófa. Versben rejtőzködni, rejtvényes verseket írni – Kölcseytől, Aranytól, Vörösmartytól sem volt idegen. Életszerű, költészetszerű lehet olykor, határhelyzetben a rejtélyt sugalló vers is. Önmagát menekíti az időbe minden „versben bújdosó”.(...)

A két orosz nyelvű vers pusztán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásainak minősíthető. A természetes logika elemi konzekvenciája ez. A verseken belül minden megfigyelés e föltevést támogatja, ebből pedig következik a tapasztalati tény: semmi sem vonja kétségbe...

Nemzetünk lelkében rendíthetetlen a költő hitele, egyre fakóbb azonban eltűnésének kideríthetetlenségébe, rendíthetőségébe vetett hit. Pedig ma sem bűn keresni őt, akarnokság nélkül, tényeket kutatva, akár megszállottak ártalmatlan mániákusságával. A tények birodalma nem tűr erőszakot. Mikor halt meg Petőfi, hol pihen teste? Az elszállt lelket maga elé idéző Veronica Porumbacu szavaival felelhetünk: „Senki se tudja a percet s nem leli senki nyomát.” Kérdezhetünk hát az orosz nyelvű versekre is, ki írta őket? Nem tudjuk, bár hallani véljük a hattyú dalát. Ha nem Petőfi írta e költeményeket, írhatta őket más?"

*

Bevallom, hogy amikor a szibériai verseket készültem idézni, mindegyre az járt az eszemben, hogy egyetemi képzettségem okán majd magam próbálom elvégezni az összehasonlítást, s megállapítani, hogy melyik oldalon lehet az igazság. Amikor azonban a feladattal konkréten szembesültem, összezavarodott bennem minden. Rájöttem arra, hogy hiába írtam többszáz verset életemben, a költészet világáról ma is inkább csak sejtéseim, megérzéseim vannak, a tudatosság, a szabályok szerint élés nem kimondott erősségem, bár a látszat olykor másra enged következtetni. Képes vagyok megítélni, mérlegelni és kritikailag feldolgozni a mások megállapításait és elképzeléseit, viszonylag könnyen rálelek az összefüggésekre és az analógiákra, rímeket veszek észre ott, ahol talán nem is keres senki. De az egyéni nekirugaszkodást tízszer is meggondolom, mérlegelem, bemérem, latolgatom. Hezitálok...

Petőfi nekem szenvedélyem, mint annyi más ember számára, de zokszó nélkül elfogadom a mások párhuzamos rajongását, nem vagyok féltékeny a megosztott igazságra, tudom, hogy ebben is, mint annyi más, közös dolgunkban szükség van a kimondatlan munkamegosztásra, a bizalomra és a hitre, amit Petőfi éppen azért tud olyan kiválóan képviselni, mert nyomtalanul tűnt el, olyannyira, hogy mindenütt beléje botlunk.

Illusztráció: Nehéz Mihály, a barguzini expedíció tolmácsa, a Petőfinek tulajdonított szibériai versek fordítója * Fotó Borzák Tibor