2009. április 30., csütörtök

Spanyolviasz helyett (10)


Öt perc

"A hazugságot nehezebb hallgatni, mint mondani."
(Török közmondás)

"Nem az a hazugság ártalmas, ami megfordul az ember fejében, hanem az, ami megül ott és gyökeret ereszt."
(Francis Bacon)

Amikor mondjuk: - mily árnyalatnyi, alig észrevehető eltérés van a két ösvény között!
Az előbb még, biztosan tudjuk, az igazság szűk csapását tapodtuk, majd az egyik lábunk enyhén letérő, később visszaoldalgó leágazásra tévedt, mondhatjuk, megbicsaklott csupán, nem elég biztonságos az alig lépésnyi széles sáv, amelyen elindultunk; vigasztaljuk magunkat, hogy nem az időszakos eltévelyedések, a pillanatnyi megszédülések a jellemzők, hanem a fő csapás, amit követünk; és annyira szeretnénk, ha mindenki ugyanígy látná vonulásunkat...

De amikor halljuk: - igazságérzetünk azonnal borzolódik, hogy az illető egyáltalán elkalandozni merészel, fülünket sérti az elcifrázott dallam, egy hamisan játszott partitúra, vagy mint egy éles késsel végigkarcolt táblaüveg hátborzongató szisszenése; a szégyen egyenesen bennünket öl, mintha mi követtük volna el az elkövethetetlent, a történtek értelmét latolgatjuk, és mintha fölöslegesnek tűnne a szánalmas hamiskodás; szívből elhatározzuk, hogy mi ilyet semmi szín alatt nem tennénk...

Amikor benne van, az ember akarva-akaratlan, szinte jószántából elfogadja egy vonatfülke rossz szagú levegőjét. Amikor kintről lép be, hirtelen megtorpan, mintha lövés érte volna: ő öt percet se tudna egy olyan szörnyű helyen kibírni...

Aztán az öt perc eltelik.

(Megjelent az Előre Vasárnap c. mellékletében, a nyolcvanas évek vége felé)

Balla József festménye

2009. április 29., szerda

Spanyolviasz helyett (9)


Ikrek

"Ha a szem nem kíván látni, se fény, se szemüveg nem segít rajta."
(Német közmondás)

Egykori osztályunkba járt egy ikerpár, s tanáraink többsége egyszerűen képtelen volt megkülönböztetni egyik testvért a másiktól.

Nekünk ez sehogy sem fért a fejünkbe, hiszen előttünk nyilvánvaló különbségek egyénítették két társunkat; egyiküknek borsószemnyi anyajegy barnállott ajkának jobb sarka fölött, a másiknak nem. Az egyik testesebb, izmosabb volt, a másik törékenyebb, véznább. Az egyik mutálás előtti gyerekhangon szólalt, a másik javában átváltott már holmi mackós dünnyögésbe.

Úgy gondoltuk: ha ennyi eltérés után se tudja valaki megkülönböztetni a fiúkat, az egyszerűen - ostoba!

Pedig hát a tanáraink nem voltak ostobák. Éppen csak, mivel ők nem kizárólag egyetlen osztály, hanem egy egész iskola diákságának heterogén arcképcsarnokában kellett hogy eligazodjanak, nem vették maguknak a fáradságot, hogy az ikrek különös ismertetőjegyein külön is eltöprengjenek. Egyszerűen, leírták magukban a problémát, mint olyat, ami vel fölösleges törődni. Így kaptak lábra aztán a macska-egér harchoz hasonlatos, emlékezetes konfliktushelyzetek tanáraink és az ikrek között.

Egyes tanárok például, feleltetéskor, mindkettőjüket felszólították. Csakhogy az ikrek egy óvatlan pillanatban - mert felváltva, pontosan beosztott rend szerint tanultak - helyet cseréltek, s a "szolgálatos" testvér kétszer darálta el ugyanazt a leckét. A katedrán ülő gyanította, hogy módszere nem a legtökéletesebb, ezért a következő alkalommal már egy időben szólította ki őket a tábla elé, hogy mindvégig szem előtt legyenek. Az ikrek, természetesen, abből a kutyaszorítóból is megtalálták a kivezető utat, s a tanári cselek kifinomodott sora rednre fennakadt a diáktalálékonyság kikezdhetetlen pajzsán.

Ma már, felnőtt ésszel, tudva tudom: tanáraink igazából nem is nagyon akartak a "rejtély" mögé látni. Nemrégen megtartott, harminc éves érettségi találkozónk egy meghitt pillanatában egykori rettegett tudorunk bevallotta: ijesztő pontossággal emlékezik egy dolgozatírásunkra, amikor én például meg voltam győződve arról, hogy sikerült éberségét kijátszani, s a leckefüzetből isnpirálódnom. pedig ő, onnan, a katedráról, mindent látott. és hallgatott. Hogy miért, azt csak ma árulta el: hirtelen helyettem is elszégyellte magát.

(Megjelent az Előre Vasárnap c. mellékletében, a nyolcvanas évek vége felé)

Keller Emese rajza

2009. április 28., kedd

Spanyolviasz helyett (8)


Ítélet születik

"A bölcs ember maga fölött ítélkezik."
(Albán közmondás)

Nem is kívánhatunk eszményibb ítélőszéket az önnön lelkiismeretnél. Hiszen minden együtt van: vádló, védő, jegyző, törvénszéki ülnök, tanúk, elnök, nézőközönség...

Mindenki tudja a feladatát, jól ismeri a per főszereplőjét, a tényeket, az összefüggéseket, a súlyosbító, illetve az enyhítő körülményeket. Jól ismeri ugyanakkor a törvényt, s nem vezeti elvakult bosszúállás, kicsinyes gyűlölködés...

Egyetlen "hátránya" van az ilyen önkiszolgáló ítélkezésnek: a szertartás szereplői közül egyiket se lehet átverni. Mindenki kénytelen "az igazat, és csakis az igazat" mondani. Nincs hamis tanúzás és nincs megkent védőügyvéd. Nincs lekenyerezett jogtudor és nincs ravasz tollú jegyző...

Minden poszton mi állunk: magunkkal szemben, illúziók nélkül. Nincs miért kételkednünk:

igazságos ítélet születik.

(Megjelent az Előre Vasárnap c. mellékletében, a nyolcvanas évek vége felé)

Bencsik János rajza

2009. április 27., hétfő

Magyar-román „átjáró”


(Széljegyzetek a Második Nemzetközi Imagológiai Konferen-
ciáról)

Másodszor ültek össze Csíkszeredában magyar és román szakemberek, mindenek előtt egyetemi oktatók, hogy a Magyarok a román irodalomban - románok a magyar irodalomban témakörben ismét tükröt tartsanak egyik a másiknak. Az első, 2007-es próbálkozás valamivel nagyobb szabásúra, ám protokollárisabbra sikerült, az április 24-i rendezvény ehhez képest bensőségesebb, elmélyültebb és céltudatosabb volt, ami e föltétlen folytatásra „ítélt”, hasznos rendezvény hozamát illeti - vélekedett az eseményről a szervezők nevében dr. Balázs Lajos kari kancellár. Mind a román, mind a magyar előadók eleve adott nyitottsága lehetővé tette, hogy az együttélésünk és egymásrautaltságunk mindennapi tapasztalatai szerencsésen kiegészüljenek olyan irodalmi példákkal, kapcsolatokkal és vonatkozásokkal, melyek a közös érintkezési pontok, illetve a különbözőségek taglalásában nem söpörték szőnyeg alá az ún. „kényes” témákat sem.

Dr. Kövecses Zoltán (ELTE) Jelentés, kultúra, humor c. előadása az emberi szóértés, a vita, az értelmes párbeszéd és megértés kognitív feltételeit és technikáit érintette egy szellemes vicc boncolgatása kapcsán. Nyilvánvaló következtetése, amely a konferencia munkálataiban a kovász szerepét töltötte be, hogy az értelmes vitához elengedhetetlen a fogalmi síkok összehangolása, hogy a felek igényeljék az egymás gondolatmenetébe való kölcsönös átjárást és akarjanak következetesen arról beszélni, amiről a másik. Ugyanakkor a tisztázásokat nem a párbajszerű konfrontációk, a hitviták, hanem a közös tárgy építő megközelítése formájában képzeljék el.
A közös gondolkodás, élettapasztalat és determináltság meglétét bontotta ki folklór-gyökerű tanulmányával dr. Breaz Mircea-Constantin (Kolozsvári Babeş-Bolyai). A román és magyar közmondások gyermeki világképe című dolgozata egy, a jövőben kiteljesítésre érdemes kutatás első lépése, amelyben most már a kellő árnyalás végett a közös jegyeken túl a különbözőségek, a sajátosságok kódjait is érdemes megkeresni.

Látszólag ugyanaz a tárgy foglalkoztatta dr. Bucur Nicolaét és dr. Bíró Bélát (mindketten a Sapientia EMTE, Csíkszereda oktatói): Octavian Goga sajátos hazafiságának ellentmondásossága, illetve Goga és Ady Endre pengeélességű vitája az antiszemitizmusról és a román-magyar közeledés esélyeiről. Ám a két előadás, anélkül, hogy homlokegyenest ellentmondott volna egymásnak, ugyanannak a jelenségnek, alkotónak és szellemi közegnek a más-más szemszögű vizsgálatát és értelmezését végezte el, kitágítva és érvényesítve így a fokozott kritikai szellemet.
XVIII-XIX. századi irodalmi „átjárók” alkotástörténeti, illetve kanonizációs vonatkozásaiban hozott újat dr. Egyed Emese (Kolozsvári Babeş-Bolyai) és dr. Tapodi Zsuzsa (Sapientia EMTE, Csíkszereda). Az előbbi a partiumi Barcsay Ábrahám román leányvásárt ábrázoló verses élőképének gyökereit és élményeit boncolgatta, míg az utóbbi egy Gyulai Pál regény szereplőinek etnikai jellegzeteségeiben kutatja föl az írói hitelesség és a kor elvárásainak az ötvöződését, összevetve a teljesítményt Jókai Mór hasonló, ám erőteljesen idealizáló románság-képével.
Újabb szerencsés párhuzamosság és kölcsönös kiteljesítés jegyében születtek meg a dr. Papp Kincses Emese (Sapientia EMTE, Csíkszereda) Illúzió és időszerűség. Kánon és kanonizáció Kós Károly transzszilvanizmusában, illetve a Nagy Imola (Sapientia EMTE, Marosvásárhely) Magyar transzszilvanizmus, román transzszilvanizmus című dolgozatai, amelyek szinte modellszerűen igazolták a román-magyar párbeszédben mindmáig tisztázatlan, ellentmondásos és kölcsönös félreértésekre okot adó vádaskodások manipulációs célzatú felhasználását. Az erdélyiség kérdése, mint kiderült, már a huszadik század elején ugyanúgy foglalkoztatja - időnként a sajátos történelmi helyzetből fakadó, változó intenzitással - a magyar és a román szellemiséget, de míg a saját erdélyiséget mindegyik dicséretesnek a tartja, a másikét nacionalistának, kártékonynak bélyegzi. Pedig - mutatnak rá a dolgozat szerzői - a Kós-féle transzszilvanista eszmék már a korszerű értelemben vett európaiság eszményeit vetítik előre.
A záró elmélkedés, mintegy a nyitó előadásra rímelve, dr. Bakó Rozália (Sapientia EMTE, Csíkszereda) tűnődéseit emelte a résztvevők figyelmébe (Párhuzamos identitások a virtuális térben), és egy magyar, illetve román nyelven vezetett, majdnem azonos tartalmú internetes blog eltérő visszhangjának és stílusbeli különbségeinek elemzését tartotta érdekesnek egy, a hagyományos olvasmányoktól eltérő kommunikációs mezőben.

A jelek szerint, a Sapientia csíkszeredai egysége által rendezett és folytatásra váró imagológiai konferencia bár szükségesnek tartotta, nem tudta igazán megnyerni az ügynek a román-magyar kultúrkör átjárhatóságát előmozdító írók, műfordítók, újságírók érdeklődését, s úgy tűnik, a folytatással oktatói környezetben próbálja majd tovább mélyíteni a már felvetett kérdéseket. Ehhez viszont joggal elvárható, hogy a román résztvevők körében is növekedjen azok aránya, akik legalább olyan otthonosak a magyar kultúrában és nyelvben, akár a magyar oktatók a románban. A kolozsvári vendégek javaslatára, a rendezvény hatósugarának növelése végett, a diákkutatók bevonásával eredményesen meg lehetne hosszabbítani a román-magyar „átjáró” tartós, minden irányú működésének vizsgálatát, elősegítését.

Cseke Gábor

*

(PS.)

Ez a bejegyzés tulajdonképpen az Új Magyar Szó Színkép mellékletének szánt beszámoló, ami ki tudja, mikor jelenik majd meg, a közelgő munkaszüneti napok (május 1) miatti zűrzavarban. De addig itt jó helyen van, éppen csak az a gond, hogy a kimért, szalonképes fogalmazás nem képes minden szükséges hangsúlyt kellően nyomatékosítani, ezért alább elmenne néhány keresetlen szó.

A konferencia ott sántít, hogy bár szinte egyedülálló a román-magyar nyelvterületen, képtelen megteremteni magának az eggez szükséges aurát és a kellő kisugárzást. (No jó, ez is selyempapírba csomagolt fogalmazás, de hát mit tegyek, ha nem akarok indokolatlanul megsérteni senkit?)

A következő sántasága az, hogy eddig még nem sikerült megteremteni azt a természetes közeget, amelyben a kétnyelvűség mindkét irányban zökkenőmentesen működik. Ez nem csupán a konferencián való kommunikációban jelent akadályt és nem csak a rendezvény homlokterébe állított eszmények tekintetében szépséghiba, hanem a kutatásban magában is. Igenis, mind a magyar, mintd a román előadóknak otthonosan kell mozogniuk a magyar és a román kultúrában - ez a minimum! Az a tanár pedig, akik a román és magyar közmondások egymásrahatását vizsgálja és nem tud magyarul, az igazából semmiféle pertinens, továbbmutató következtetést nem tud megfogalmazni, azon kívül, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja...”

Valahogy meg kellene lódítani ezt a jó irányba haladó szekerecskét, bár tudom, hogy a mai helyzetben ennek az esélyei minimálisak; senki se figyel ma szellemi közeledésünk imperatívuszaira, amikor mindenki a saját irháját próbálja menteni... S most ráadásnak ez a disznóktól elkapott influenza, amit, köszönjük szépen, megkapunk tőlük, aztán immár nélkóülük egymásnak tovább adjuk... Együttműködésre kötrelezne, de a dagadó pánik miatt nem igazán az összefogásra, annál inkább a széttartásra fogja sarkallni az emberiséget...

Illusztráció: Fatia Negra Jókai Szegény gazdagok c. könyvéből készült filmben. Jókai az egyik korai román-ábrázoló a magyar irodalomban

2009. április 26., vasárnap

Táltosi rangban

(A járda szélén című sorozatból. Előre, 1986)


Hetek óta figyelek egy lovat. Legel.

Persze, nem a nagyváros szívében, de nem is urbánus terjeszkedésén túl, ahol már csak a névtábla őrzi az agglomeráció hangulatát.

Nem szabad mezőn bóklászik a vedlett, szögletes formájú, inkább a ló karikatúrájára emlékeztető állatocska, hanem tömbházak között telepített zöldben, ahol perzselő nyarakon a szórófejes, körbe forgó öntözőberendezés enyhet adó cseppjei jelentenek menedéket a biztos pusztulásból.

Legel tehát a lovacska, unottan és egykedvűen, rágja a hó alá menendő - ha egyáltalán megtisztel vele ez a tél! - kemény fűtorzsák maradékát, a helyenként ottfelejtett sarjat.

A gyepterület mellett lakóközösségi parcellák kerítéssel leválasztott, letarolt sávjai. A különbség alig észrevehető a kint és a bent között; csak egy-egy ottfelejtett, idővel s talajmenti fagyokkal dacoló káposztafej jelzi, hogy hát mégis, ő kerítésen belül van, míg a világ többi része - a tömbházak, az autógumiktól csikorgó utak, az emberek, a gyerekek s velük együtt a lovacska is - kívül rekedt a mindent adó kertből... Odébb futópaszuly indái zizegnek a szélben kupacba gyűjtve, biztosan elfelejtettek alája gyújtani, s valahol oldalt dülöngélő, lefosztott kukoricakórókat nyálaz a fővárosi tavak felől előnyomuló köd. Van aztán ott még szanaszét heverő karalábélapi, vinettaszár, elfonnyadt murokzöldje... Amint az itt gazdáskodó lakók betakarították ősszel a termésüket, mintha megfeledkeztek volna a többi tennivalóról, hiszen a gazdálkodás sohasem áll meg a begyűjtésnél, örökös gond az, és véget nem érő tánc, akár csak a természet és az idő körforgása mivelünk s körülöttünk.

A látszólagos kihaltság fölött pedig mintha csak a lovacska silbakolna, egykedvűen lesütve a szemét, csupán a silány kóstra összpontosítva; hogy aztán éjszakára ő is odahagyja szándéktalan őrhelyét...

Mert mihelyt sötétedik a város fölött, alacsony, fülessapkás öregember szokott érte jönni. Körüljárja, megnézegeti, hogy maradt-e legelnivaló a lova közelében, s egyúttal kiválasztja a másnapi körzetet néhány lépéssel odébb. Ezután a nap közben produkált trágya mennyiségét egzaminálja, jobbról is, balról is becsülgeti a halmot, s eltűnik néhány percre a tömbházak irányában. Nemsokára lapáttal a vállán tér meg. Nyomában szemüveges, gömböz formájú férfi csörtet szuszogva, festékfoltos tréningruhában, s dülledt halszemével kitartóan szemléli, amint az öregecske, félig-meddig már az est mindent befedő palástja alatt, a felgyűlt kupacot kimmért mozdulatokkal átalveti az alacsony sövényen, a letarolt parcellára.

Egy héten át legel ott a lovacska körben, a kerítés mentén, amíg akad valami pusztítani való. Egy héten át minden este szorgalmasan a kerítésen túőlra mentődik egész napi igyekezete, miáltal ő is jóllakik, s a lakóközösség földje is megkapja a szükséges tápanyagot. mert úgy gondolták, magyarázza a lapátolás szemlélése közben a tréninges gömböz, látván, hogy szívesen időzök el az esti szemrevételezésnél, szóval az a számításuk, hogy a "trágyatermelés" környező lehetőségeinek teljes kimerítésével az egész mindenséget - beleértve a parcellán felejtett őszi hulladékot is - beforgatják ekével a földbe, feljavítás céljából. Az eke elé, természetesen, ugyanazt a lovacskát fogadták föl, s minden tökéletesen ki van számítva, mert például, amíg a ló szánt, hát enni is kell hogy kapjon ugye, s ha már eszik, "termel" is, ami szintén a barázdát hízlalja...

Aztán, amikor a lapátolásnak vége, az öreg mondja fel röviden, hogy a várostól valahányadik falucskában lakik, amelynek lakói hagyományosan fuvaros emberek, ő viszont fuvarozás helyett ("hát lehet ezzel a szerencsétlen jószággal fuvarozni, hát mondja meg!") erre adta a fejét: várostelepi kertek talajfeljavítását vállalja, hosszú évek óta, a mellette kitartó segítőtárs lehetősége és kapacitása szerint. Így aztán nem fő a feje lova táplálása miatt, nap közben pedig, amíg az állat "szolgálatban" van (így mondja: la serviciu...), ő maga nyugodtan nézhet a dolgai után odahaza, az mtsz-ben...

Egyszóval, minden ki van számítva: idő, lehetőség, egyéni és társadalmi haszon.

Aminek a fejében lovacskánk kitartóan legelész a tömbházak között, mint a természet körforgásának kiszolgált, de fáradhatatlan obsitosa. Ma itt, holnap ott tűnik föl göthös, sebhelyes kis alakja, mely annyi odaadással gyámolította már az emberiséget, hogy bátran kiérdemelné a táltosi rangot.

Fotó: Fadgyas Tibor

2009. április 25., szombat

Festő kerestetik (Timár János)



A minap érdekes újságcikkre bukkantam
a huszadikszazad.hu honlapon.
Száraz, kurtácska, inkább
figyelemfelkeltő szöveg volt
a XX. század első negyedéből datálva,
íme:

Egy fiatal festőművész, akinek nagy sikereket jósolnak
1926 október

Marosvásárhely utcáin télen-nyáron sétálgat egy kalapnélküli fiatalember, akiről mindenki tudja, hogy Timár Jánosnak hivják és nagyon tehetséges festőmüvész. Neve Budapesten sem ismeretlen 1917-ben kiállitása volt a Nemzeti Szalonba. Tanulmányait Strobl mesternél kezdte. Bejárta a külföld nagy városait. Kolozsvárott állami kitüntetésben és ösztöndijban részesült, szovátai kiállitását Mária királyné is megtekintette és több festménye a királyi udvar birtokában van. Kompozicióinak különössége ellenére mindenütt a közvetlen életet, a hus és vér hatását érezzük.
A végtelenül leegyszerüsitett formák jellemzik. Kitünő karakterérzéke van és nemcsak a hasonlatosság elérésére, hanem az egyéniségnek és jellemnek reprodukálására is törekszik. A piktura mellett szobrászmüvészettel is intenziven foglalkozik. Timár János valószinüleg rövid időn belül Budapestre költözik és itt kollektiv kiállitást rendez. Szakemberek, akik látták ujabb munkáit, nagy sikereket jósolnak a fiatal festőmüvésznek.

*

Miután ezt elolvastam, keresni kezdtem számos könyvespolcon vagy az interneten elérhető forrásanyagban a marosvásárhelyi csodagyerek nyomát, de sehol nem bukkantam még utalásra sem. Pedig léteznie kell nyomnak, bizonyítéknak arra nézvést, hogy ez az ember itt élt közöttünk, mellettünk, szüleink mellett, s ha nem is Erdélyben, de Magyarországon, hiszen Budapestre készült költözni - a korabeli újságcikk szerint.

Mivel Marosvásárhelyról származott a tudósítás, megkérdeztem Elekes Ferenc barátomat, hallott-e valamit erről a festőemberről. Jól tudtam, hogy Feri kezén számost ismert és ismeretlen, sokszor már félig elfeledett művész alkotása ment keresztül; immár nem működő régiségboltja sokfelé kacsingatott, hozzá bejöttek az információk, még ha nem is akarta, a régi holmik szívesen tapadnak azokhoz, akik kedvvel és szenvedéllyel dédelgetik a múltat, akárha az öregek fejét simogatnák.

Feri akkor vakart egyet a fején, hümmögött, de nem tudott segíteni. Pár napi hallgatás után aztán, pontosabban 2009. április 20-án az alábbi értesítés érkezett tőle, egy reprodukcióval együtt (1. kép):

"Timár János egy képét sikerült azóta fölfedeznem. Olyan 40x40-es kép, szép, fekete rámában. Sárga színek, hegyoldal, fákkal, jó szemmel megcsinálva. Úgy 400 eurót kérnek érette. Nem vettem meg. Hogy a szerzőjük ki volt, nem tudják. Aláírás jobbra, lent, Timár, l935. Akkor születtem. Ennyi az eredmény...
(A felvételt a mobilommal csináltam, üveg van a kép előtt, ezért csíkos egy helyen a kép.)"

Ezalatt még egy próbát tettem az internettel, s egy szűkítettebb szempontú keresés nyomán végre előugrott a Timár János festő neve, sőt egy portrét is találtam róla (2. kép), amit szerelme, Korb Erzsébet festőnő készített róla a huszas években (Alterego, 1920 körül. Olaj, vászon; 111 x 90,5 cm. Magántulajdon.)

Korb festményén a fényben fürdő hegyek előtt szintén két félalak magasodik, az Alterego azonban nem két személy portrészerű megfestése, erre a cím is utal. A képen egy férfi megkettőzött, több síkon dichotomisztikus alakja jelenik meg. A kompozíció nemcsak az egymással szembeforduló két férfi statikus-dinamikus pózának, illetve a felöltözöttség-ruhátlanságnak az ellentétpárjára épül, a lendületes ívben egymásnak feszülő "ikerfigurák" a racionálisan kontrollált felettes én és az elfojtott ösztön-én feszültségét, konfliktusát személyesítik meg. A zaklatott lélekállapotot a Szőnyiével ellentétes, mozgalmas beállítás és az eltérő karakterű táj is tükrözi: a Kettős arckép párába vesző, szelíd lankái helyett felhők felé törő hegyormok húzódnak a háttérben. A kép modellje egyébként beazonosítható személy, Tímár János festő, Korb akkori szerelme, akinek jellegzetes profilja Aba-Novák Vilmos több rajzán is feltűnik. - olvasható a Szőnyi István és köre c. virtuális kiállítás bemutató anyagában.

Tehát akkor mégis igaz! Timár János - munkáival - valahol itt rejtőzik közöttünk. Vajon egyedüli eset, vagy még akadnak hozzá hasonló, rejtőzködő művészeink, akikről majd csak ezután kell lefújjuk a port?

2009. április 24., péntek

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (16)


A huszadik
szazad.hu portál advent első hetében archív közlemé-
nyeiben elért az első világháborút lezáró párizsi békekon-
ferenciához, illetve Trianonhoz. E történelmi pillanat gyökerestől megváltoztatta Magyarország és az elcsatolt területek, köztük Erdély életét. Rovatunk a honlap anyagaiból készült lényegi válogatásban, hétről hétre, lépésről lépésre korabeli lapok alapján igyekszik nyomon követni, mi minden történt velünk Trianon óta. Kémhistóriák, uralkodókról terjesztett álhírek, beolvasztott harangok pótlása, aranyéhség - a háború utáni idők mindennapi hozadékai...


Román kém, aki német repülőtisztnek adta ki magát
1922 március

Ki akarta kémlelni a nemzeti hadsereg számerejét - Tárgyalás a büntetőtörvényszéken
A Hétfői Napló tudósitójától.

Hunger Hans huszonnyolc esztendős diszletfestő a háboru idején mint német állampolgár a Mackenson-féle hadseregben teljesitett szolgálatot. A leszereléskor Hunger Szászrégenben telepedett le, ott meg is nősült és cimfestő vállalkozást alakított. Később a románok ki akarták utasítani, mire Hunger felajánlotta nekik kémszolgálatait és belépett a román titkosrendőrség kötelékébe. A románok megbizhatónak találták és azt a föladatot adták neki, hogy jöjjön Magyarországra és figyelje meg az itteni irredenta törekvéseket, különösen azokat, amelyek Erdélyre vonatkoznak. Feladatául adták neki még azt is, hogy kémlelje ki a mi nemzeti hadseregünk számerejét és esetleges haditervek után is érdeklődjék.
Hunger Hans Budapestre jött, itt német repülőtisztnek adta ki magát és sok furfanggal gróf Bethlen Andor közelébe férkőzött, aki a honvédelmi miniszteriumban magához rendelte, gróf Bethlen Andor azonban természetszerüleg elővigyázatos és gondos volt és mielőtt szóba állt volna ezen állrepülőtiszttel, tudakozódott utána és csakhamar megkapta az értesítést, hogy Hunger tulajdonképpen oláh kém. Ennek tudatában felvezettette magához Hungert a minisztériumba, ahol nyomban letartóztatta. Megindult az eljárás és az ügyészség hűtlenség büntette címén adott be ellene vádiratot.


Miklós román herceg és a magyar trón
1922 május

A Journal de Genéve szerint a Corriere della Sera bécsi forrásból azt a hirt kapta Budapestről, hogy Habsburgi Károly halála folytán s az uj uralkodóválasztásra való tekintettel a román király második fia, Miklós, a maga jelölttetésének előkészítésén fáradozik. Mária román királynő jelenleg Belgrádban időzik, hogy a tervet előbbre vigye. Ugyane célból utazik le Masaryk is Belgrádba.
Azt mondják, hogy Krisztinavics miniszter a szerb külföldi propaganda elnöke, aki közelebbről Budapesten időzött, egy bankban tekintélyes összeget helyezett el Miklós herceg választási propagandájának költségeire.

Budapestről a következő értesüléseket kaptuk, - irja a nevezett lap:

Mikes János gróf, szombathelyi püspök, aki ismeretes Habsburg-érzelmeiről, akinél IV. Károly megszállott volt első államcsinykiséretekor, néhány nappal ezelőtt Budapestre érkezett avval a határozott céllal, hogy mozgalmat indítson - az osztrák házi örökösödési rend alapján - Ottónak, IV. Károly legidősebb fiának érdekében, hogy őt a magyar kormány és egységes kormánypárt Magyarország királyának ismerje el. Addig, mig a herceg elérné nagykoruságát, régens uralkodnék, lehetőleg Apponyi Albert gróf, esetleg Horthy, a jelenlegi kormányfő.
Mikes püspök kihallgatást eszközölt ki Horthy kormányzótól és egyidejüleg megbeszéléseket folytatott a magyar kormánnyal is. De megbeszélései nem vezettek és nem vezethettek eredményre mert a kormányzat a 1920. I. és 1921. XLVII. törvénycikkhez tartja magát és sohasem fogja kötelezőnek elismerni a Habsburg Hausgesetzet, amely a család kebelében az örökösödés rendjét szabályozza.
Ezután ismerteti Grátz Gusztávnak a Magyar Hirlapban megjelent nyilatkozatát, melyben elmondja, hogy IV. Károly király végrendelete jelenleg Andrássy Gyula gróf birtokában van s ha a király Funchalban más végrendeletet nem csinált, akkor ez az érvényes.
A Journal de Genove-nek ehhez a hiréhez azt meg kell jegyeznünk, hogy az egész, legalább ebben a formában kis ántánt-forrásból eredő koholmány...


Hogyan születik a harang az Ecclesia Harangműveknél?
1922 május

A kath. és protestáns hitközségek szerte az országban új harangokat szereznek be a világháboruban ágyuvá öntött harangok helyébe.
A harangokat az öntőmedencében formálják. Először a magot építik meg téglából, melyre agyagot kennek és azt az első sablonnal pontosan formázzák, majd az építmény alá tüzet gyújtva ezt kiszárítják.
A kész harangmagot zsíros hamuval kenik be és ráformázzák agyagból az úgynevezett álharangot az öntendő harang legpontosabb méreteiben, melyre viaszból ráillesztik a díszítéseket és felirásokat is. Az öntőmedencében egymásmellé helyezett kész harangformákat homokkal betemetik, a harangfejen kis nyílást hagyva téglacsatornát építenek a kemencétől minden egyes harangfejig s amikor az előírásosan kevert vörösréz és ón (78% - 22%) vegyülék a kellő hőfokot eléri és az öntés körül álló papok és hívek imájukkal kérik az Ég segítségét, hogy jó harangok szülessenek; Rincker mester vasrúddal kezében benyomja a kemence dugóját s a forró érc befolyik a harangformákba.
A kihülés után lemossák, lekefélik a harangokat, de nem reszelnek rajta, mert a reszelés nemcsak a haranghangot, hanem az öntő jó hírnevét is rontja. Márpedig Rincker mester mindkettőt féltékenyen őrzi.


Az arany rejtekhelye
1922 május

...Minthogy az arany igen súlyos fém, minden valószinüség szerint, akkor sülyedt le a mélyre, amikor az egész föld még folyékony állapotban volt. Talán sohasem is vettek volna az emberek tudomást az aranyról, ha fényesen, csábítón fel nem csillant egy-egy forrás vizében. A földalatti források forró vize kovasavat tartalmaz, a kovasav pedig oldja az aranyat.
Gyakran előfordul, hogy a kovasav a földalatti forrás falára rakódik és ott kvarctömeget képez, melyben már az arany sem maradhat oldott állapotban, hanem aranycsillám, aranypor vagy apró aranypikkelyek alakjában kiválik és a víz kvarccal vegyesen felszinre hozza. Igy jutnak folyóvizek vagy patakok aranytartalomhoz, minthogy pedig minden patak és minden folyó a tengerbe ömlik, természetes, hogy a tenger nagymennyiségű oldott állapotban levő aranyat tartalmaz.
Sherry Hunt nevű angol tudós megállapítása szerint 1000 kilogramm tengervíz, körülbelül 32-60 miligramm aranyat tartalmaz. Tehát egy kilogramm arany nyeréséhez 30 millió kilogramm tengervizre volna szükség. Sokan foglalkoztak az aranynak tengervizből való előállításával, de eddig megfelelő módot még nem sikerült senkinek sem feltalálni...


Illusztráció: a harangöntés előkészítése

2009. április 23., csütörtök

Lesz-e pótkötet? (Iván 6)


E napokban biztosan nagyokat csuklott Andrassew Iván, hiszen jócskán megforgattam őt mint témát, sokféle lehetséges helyzetében, de ez még mindig csak jelzés, hiszen bár vészesen közelít a hatvanhoz (akár csak én a hetvenhez), bevallása szerint még mindig négy lovat ül meg egyszerre, magyarán: ennyi munkahely kívánalmainak kell megfelelnie.

Ráadásul nem is lakik Budapesten, Tahitótfaluból elköltözött Veresegyházba, egy új kertes házba, szerinte már kezd kialakulni minden új életterében, hamarosan talán a város is befogadja, próbálgatja helyi társadalmi kapcsolatait is építgetni.

Mikor elárultam neki, hogy ő is "téma" lesz a blogban, megköszönte, s miután az első bejegyzést elolvasta, így sóhajtott fel:

Andrassew:
0:18 azt sokszor sajnálom, hogy nem csinálunk olyanokat együtt, mint régen, de csakugyan úgy van, hogy négy munkahelyem van, és egyszerűen képtelen vagyok, még novellát írni is.

0:19 én: tudom, a nosztalgiák sajognak, de végül is az számit, hogy az ember előre nézzen. Én tudom, hogy azok az idők nem térnek vissza, de a fontos az, hogy rajtunk múlik: akár éppen vissza is térhetnének...

0:21 Andrassew: ha rámész a klubradio.hu -ra, azon meghallgathatod a holnapi műsoromat. Itteni idő szerint háromkor kezdődik, öt után már biztosan le is tölthető.

én: megjegyzem

Andrassew: ez csak havonta egyszer van
0:22 lehet, hogy hamarosan több időm lesz, mert le tudok mondani a rovatvezetőségről

0:25 én: meglátjuk. Drukkolok Neked, hogy egyszer már Te is kibújhass az alagútból (én úgy érzem, nekem sikerült).

Azt akkor már nem mertem tőle megkérdezni, hogy mihez kezdünk az Erdélyi és csángó költők pótkötetével, amit közel két éve indítottam, immár őnélküle, a Káfé honlapján, azzal a meggondolással, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba került, lezárt gyűjteményből kimaradtak még lehetséges szerzők, sőt, az élet továbbra sem áll meg, a fiatal nemzedék évről évre gyarapszik, új és új poéták tűnnek fel, egyre jobbak és valamennyien méltók arra, hogy bekerüljenek ebbe a virtuális gyűjteménybe.

2007 júniusában Iván átküldött egy levelet, amit a kolozsvári Benő Attila írt, s amelyben az illető nehezményezte, hogy a már kész kötet frissítése sajnálatosan megszakadt. Szerette volna tudni, van-e lehetőség a folytatásra, a bővítésre. Anélkül, hogy Ivánt megkérdeztem volna, azonnal válaszoltam neki:

Teljesen igazad van, még sok fiatal költőnek ott lenne a helye, de az Antológia - tárolási problémák miatt - átkerült a MEK-be és egyelőre nem látom a lehetőségét a frissítésének (pedig jó lenne). Sajnos, Iván nem ér rá úgy foglalkozni a webes szerkesztéssel, mint korábban, így a megoldás némilerg a bizonytalan jövőbe tolódik. Töprengek a megoldáson, addig is felajánlhatom, hogy a stockholmi szerkesztésű Káfé honlapon készítünk egy "pótkötetet", amely éppen Veled kezdődhetne. Ha ráérnél segíteni, felhajtani az eddig kimaradt kollégákat, pazar lenne.

Majd tájékoztattam Ivánt is e lépésemről, s kértem, ne haragudjon, amiért nem konzultáltunk előzőleg s hogy nélküle képzeljük el a folytatást. Pontosabban ő az aprómunkából maradna ki, abból, amit annak idején, félig-meddig szabadúszóként, még el tudott végezni. Az ugyanis majd úgy is rá vár, hogy a Káfén felgyűjtött anyagot majd az alapkötetbe "bedolgozza".

Azóta Attilával építgetjük a pótkötetet, amit igazán kár lenne még lezárni, hiszen mindegyre akadnak újabb és újabb jelöltek. Attila igen pontos, jó, megbízható segítőtárs, közben mások is segítettek, például a gyergyószentmiklósi Bajna György. Jelen pillanatban a pótkötet címlapján ez áll:


ERDÉLYI ÉS CSÁNGÓ KÖLTŐK * Pótkötet
Új!
FARKAS WELLMANN ÉVA versei a pótkötetben!


Fiatal kolozsvári költő jelezte: a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálható Erdélyi és csángó költészet c. gyűjtemény, amit alulírott a budapesti Andrassew Ivánnal együtt - és mindenek előtt az ő biztatására -, saját kedvtelésükre hozott tető alá 1998-2004 között megérett arra, hogy integrálja az eddig mellőzötteket, illetve a menet közben jelentkezett újabb alkotókat, hangokat.

Mivel a gyűjteményünk pillanatnyilag zárt rendszer, a problémát áthidalandó, ideiglenes jelleggel megnyitunk a Káfén egy pótkötetet, amit aztán kellő mennyiségű anyagot begyűjtvén, beilleszthetünk a korábbi vállalkozásba. Hosszabb időre szóló, távlatos munkánkat a kolozsvári Benő Attila bemutatásával kezdtük, majd a Csíkszeredában élő Fekete Vincét, a Sepsiszentgyörgyön élő Ungvári László Zsoltot, a Kolozsváron élő Gáll Attilát , a Csíkfalván élő Székely Benczédi Endrét a csíkszeredai Borsodi L. Lászlót, a Marosvásárhelyen élő Kuti Csongort, a kolozsvári Jánky Bélát, a marosvásárhelyi Elekes Ferencet, a gyergyószárhegyi Rafi Lajost, a gyergyószentmiklósi Bajna Györgyöt, a kolozsvári Balázs Imre Józsefet és a Szatmárnémetiben élő Debreczeni Évát mutattuk be. Jelenleg az archívumban érhetők el. Ezúttal a Kolozsvárt élő Farkas Wellman Éva bemutatásán a sor. (Cseke Gábor)

Nagyon reménykedem, hogy Iván a szükséges pillanatban majd csak visszaáll a "brigádba" és talán visszatérhet még a "régi szép napok" hangulata...

Talán...

2009. április 22., szerda

Keleten kalandozó (Iván 5)


2005 novemberében Andrassew Iván izgatottan üzente, de meg a blogjában is kellőképpen megszellőztette, hogy úgy néz ki, lapja, a Népszava távoli utazásra küldi Sri Lankára, egy fotóriporterrel együtt. Azokban a napokban, hetekben derült ki igazán, hogy az az ő utazás utáni rajongása és vágya még az enyémen is túltesz. Valósággal gyerekként izgulta végig az indulásig hátralévő időszakot, azt tervezgette nagy technikai beleéléssel és invencióval, hogy miként tudja óráról-órára, napról-napra tudósítani blogját az utazás fejleményeiről, eseményeiről. Mert egy dolog, hogy valaki otthonától távol eltölt egy hetet, megszívja magát mindenféle úti élménnyel és benyomással, majd amikor hazaérkezik és úgymond kipihente a fáradalmait, kényelmesen hátradől a székében és papírra veti úti beszámolóját, amit majd a lapok közölnek.

És egészen más a frisseség, az, hogy az ember, bár igen távolra utazik, igyekszik legyózni a távolságot, és bár nem rádiós, nem tévés, megteremteni a "helyszíni közvetítés" lehetőségeit.

Iván megkísérelte a lehetetlent. Kitalálta, hogy kis tenyérgépen, mely telefonként és számítógépként is működik, rövid üzeneteket küld el távoli naplójához, s indulás előtt ki is próbálta, működik-e a rendszer. Működött. Olyannyira, hogy a december 2-i indulást és a Sri Lankáig való utazás zűrzavarát rövid tőmondatokban, impressziókban ismertette, valahogy ilyen stílusban:


iwan 2.ma 17:38 | Válasz | #2
Mindjárt beszállunk a gépbe. Eloször Bécsbe megyünk, aztán onnan Colombóba. Reggelre érünk.

iwan 2.ma 18:13 | Válasz | #3
Nem szállunk, se a gépbe, se az égbe, mert Bécsben rosssz az ido. A kérdés persze az, hogy ott megvár-e a csatlakozás. Huszonöt perc múlva megtudjuk.

iwan 2.ma 18:52 | Válasz | #4
A legújabb hír az, hogy a gép hétkor száll le, és húsz perc múlva föl is szállunk.

iwan 2.ma 22:09 | Válasz | #5
Természetesen lekéstük a colomboi gépet, de negyed tizenkettökor megyünk tovább Bankokba, ahol hat órát leszünk, és onnan tovább Colomboba. Most éppen eszünk és várunk, beszélgetünk. Egyre többet tudok meg Sri Lankáról.

iwan 2.ma 23:15 | Válasz | #6
Mindjart indulunk. Tele van a gép fiatal thai nokkel és öreg osztrák pasikkal. Úgy érzem magam, mint egy szokatlanul széles vonatban.

iwan 3.ma 13:06 | Válasz | #7
03 szombat 02:34 Talán valahol Pakisztán fölött röpködünk. Kicsit lóbálja a gépet valami szél, de kifejezetten kellemesen lengünk. Nem tudok tájékozódási pontokat találni, mert teljes sötétség van, csak a képernyökön megy valami hülye amerikai film, számomra ismeretlen, ellenszenves szereplokkel. Engem kifejezetten zavar, ha nem látok ki az ablakon. Nagyon fáradt vagyok, de nem tudok elaludni, csak néha, pár percre.

iwan 3.ma 13:07 | Válasz | #8
08:35 Nem tudom eldönteni, hogy aludtam-e, avagy sem. Azt meg pláne, hogy eleget-e. Mindenesetre jól vagyok. A legérdekesebb az, hogy egy tapasszal szinte tünetmentesen bírtam a nikotinhiányt. Rájöttem, az nyomasztott végig, hogy leeresztik az ablakokat. Ettöl olyan mintha sokezer kilométert tennénk meg, metróval.
Mindjárt leszállunk Bangkokban.

iwan 3.ma 13:07 | Válasz | #9
12:53 (magyar ido szerint - itt hét órával késobb) Leszálltunk, és azóta is menetelünk. Biztos van még ilyen méretu repülotér a világon, de ez elképeszto. Két kilométeres folyosókon megyünk, csodálatos emberforgatagban. Minden nagy, kivéve a dohányzóhelyiségeket, mert azok éppen akkorák, hogy rá se kell gyújtani,azonnal kiszédül az ember.

Kata (Iván felesége) 4.ma 08:45 | Válasz | #10
Mivel Ivánnal jelenleg csak sms-kapcsolat működik, ezért másodközlésben: magyar idő szerint 18.45-kor szállt le a gép Colombo-ban, rövid éjszaka után éppen kelet felé utaznak, ahol nincs internet. Talán holnap este tud frissíteni...

És így tovább. Egy héten át. Úgyhogy az útirajz velejét már menet közben megismerhettük, de azért mégis más volt a hazatérés után kézbe venni a lapnak írt, fényképes riportot.

Az Új Magyar Szó Kalandozó rovata felkérésére aztán Iván megírta az útirajz egy másik változatát, amely 2006 június-júliusában meg is jelent a Hétvége mellékletben, Isza Ferenc remek fotóival. Csak sajnálom, hogy az akkori közléskor a tördelő egyszerűen "lefelejtette" a fotós nevét az oldalról...

Az itt látható három felvételének címei, sorrendben:
* Vonat, amelyben hétszáz ember rekedt a rázúduló iszap alatt
* Boldog szobafestő Sri Lankán
* Temető és nyomrtanya


Andrassew Iván: A halálos Paradicsomban
(Naplóbejegyzések Sri Lankán)


Több mint egy esztendeje szembesülnünk kellett Sri Lankán a belátható idők egyik legsúlyosabb természeti katasztrófájával. Magyarországon soha nem látott gyűjtés kezdődött. Ám kétségtelen, hogy minden adománygyűjtés idején fölvetődik egy kicsi kétség: hátha mégsem használják jól a pénzünket. Utunkon személyesen ennek is utána néztünk...

2005. december 4.

Éjszaka, kalandos repülésekkel, egy napos késéssel, igen elgyötörten, de szerencsésen megérkeztünk Bangkokból Colombóba. Fél óra alatt elértük szálláshelyünket, a Grand Oriental Hotelt, ami egy gyönyörű, a nagybrit gyarmati időkből maradt épület. Egy emléktábla szerint maga Csehov is megszállt itt egyszer. Ez jó érzéssel tölt el, mindjárt otthonosabb az egész.

A rettenetes fáradtságnak tudható be, hogy nem bírtuk eltalálni a helyes vekkeridőt, így egy órával korábban keltünk, mint kellett volna. De nem feküdtünk vissza restek módjára, hanem elmentünk hatalmasat reggelizni. A legjobb a nyers ananász volt. Soha nem ettem még ilyen finomat. Megkóstoltam a forró tejszínnel készített teát is. Azt hiszem, rá fogok szokni.

Csodás a kilátás. Éppen a kikötő fölött ültünk. Már ott belém fészkelt az az érzés, hogy a Paradicsomba érkeztünk. Talán az ananásztól, talán a teától, vagy talán a tengertől

Dr. Mészáros Kálmánnal, a Magyarországi Baptista Egyház elnökével és Szenczy Sándorral a Magyar Baptista Szeretetszolgálat lelkész igazgatójával utaztunk egész nap egy kisbuszban kelet felé. Nem mondhatnám, hogy nagyok a távolságok a Magyarországnál kicsit kisebb - bár kétszer annyi lakosú - szigeten, de az utak olyanok, mintha magyarok építették volna mindet. (Ezt a rosszindulatú utalást, látván, hogy a magyarokat itt képviselő baptista szeretetszolgák miket hoznak létre, három nap múlva, hazafias érzésektől eltelve, visszavonom.) Az úton az egyházak szerepéről beszélgettünk. Arról, hogy az irgalmasság mindigis küldetésük egyik legfontosabb pillére volt, és ennek szerepe néha fölerősödik. Kérdésemre, hogy ennek lehet-e mérhető hatása, kiderül, hogy a legutóbbi népszámláláskor száz százalékkal többen vallották magukat az egyházhoz tartozónak, mint azelőtt. Az egy százalékos felajánlásból harminc százalékkal több folyt be, mint egy éve.

Kandyban, a buddhista szent Városban ebédeltünk. Elképesztően szép ez az ország. Az emberek meg még szebbek. Talán az a legjobb kifejezés, hogy elegáns szépség ez. Olyanok, mint a gyönyörű magyar cigányok, csak kicsit sötétebb a bőrük. (Az egyik tévés kollega meséli, hogy valakivel beszélgetett az utcán, odajött egy másik ember, mondott valamit, nem értette. A beszélgetőtárs elzavarta. Aztán az okot firtató kérdésre azt válaszolta, hogy "ez csak egy cigány volt".)

Az úton végig beszélgettünk. Sokat tudtam meg a baptista viszonyokról, az egyházak egymás közti viszonyairól, Szenczy Sándorról, sőt magamról is, mert meghitt, ritkamód szeretetteljes hitvitába kezdünk. Sándor előre megmondja, hogy meg fogok világosodni ezen az úton, én viszont biztosítom, hogy megtérni semmiképpen. Ők hitükhöz és hivatásukhoz méltó módon azt mondják, hogy a Bibliában minden benne van, Isten tökéletes világot alkotott, ami rossz az a szabad akarattal bíró ember és az ördög műve. Ezzel szemben én azt állítom, hogy ha volt is Isten, akkor itt-ott hibázott teremtés közben, és ez nem szégyen, be is lehetne vallani, hiszen nem gonoszságból tette. Nem lehet mindenben a szabad akaratra meg az ördögre hivatkozni.

Állandóan rám tör a Paradicsom-érzés. Nem csak a vegetáció csodás - néha szinte európai, hegyi környezetben, például fenyők között járunk, hogy aztán alább ereszkedve visszaérjünk a pálmák közé -, hanem az ember művelte földek is lenyűgöznek. A természet példás összhangban él egy csaknem két és félezer éves kultúra teraszaival, vízvezető rendszereivel. A majmok úgy mászkálnak az utakon, mintha ők építették volna azokat, a tehenek meg úgy ácsorognak, mintha oda teremtették volna őket. Szobornak. Kicsit belezavart a képbe, hogy egy sor katonai ellenőrző ponton kellett átjutnunk, hiszen polgárháborús övezetbe jutottunk.

Estefelé megérkeztünk Amparába. Aztán megtudtuk, hogy a program erősen változik, mert szombaton Batticaloa városban, az irodájában megölték az egyik vendéglátónkat, Aref Rafaellt a cunami utáni újjáépítés kormánymegbízottját, akit vasárnap el is temettek Kalmunaiban. A forrás teljesen hiteles volt, mert éppen Sarath Jayasundara tartományi rendőrfőnök látott minket vendégül egy könnyű vacsorára. Szerinte a gyilkosságot azért követték el, mert Aref Rafaell nem teljesítette a tamilok követeléseit. A népek szerették, ezért zavargás, esetleg kijárási tilalom várható.

Természetesen azonnal telefonáltunk, és be is diktáltuk a hírt. Az volt a vége, hogy "A Baptista Szeretetszolgálat helyszínen tartózkodó küldöttsége - köztük lapunk munkatársai - csak fegyveres kísérettel tudják eljuttatni a havi esedékes támogatásokat és ajándékokat, mert a tartományban nagy tüntetések várhatók a népszerű politikus elvesztése miatt."

Ennél azóta kicsit fenyegetőbb a helyzet, mert a rendőrfőnök olyannyira az oltalmába vett minket, hogy gyalog haza se jöhettünk a közeli támaszpontjáról. Motoros rendőrök vezették föl a három kisbuszunkat, és jelezte, hogy éjszakára fegyveres őröket állíttat az ajtónk elé. (Mint kiderült, három hete a szállásunkon öltek meg egy segélymunkást - nem baptistát.) De ez mind semmi ahhoz képest, hogy most, ahogy írok, a hatodik távoli lövést hallom.

Azt hittem, jó ötlet lesz, hogy kiülök a szállás kertjébe írni, de megjöttek a szúnyogok, és nyalogatnak. Állítólag valami hatalmas és vérszomjas leguánok is laknak itt, de nem látom őket, csak a nyomaikat a homokban.

Most volt a hetedik lövés. De elég messze.

December 5.

Virradat után néha távoli sorozatlövéseket hallottunk. De reggel a legnagyobb veszélyt egy bütykösfejű lúd okozta: megcsípte a nadrágomat. Házőrző lehet, mert ahányszor elmentem a szálló gondnokának ajtaja előtt, rám támadt. Valaki elárulta, hogy nem leguánok vannak ám a környező vizekben, hanem krokodilok. Nem hiszem el: csak gekkót láttam a plafonon.

Sikerült könnyedén eljutni Akkaraipattuba, a katolikus Emmanuel atya árvaházába. Meg kell jegyeznem, hogy ritka és sokatmondó az a gesztus, ahogy a baptisták kifejezetten ragaszkodnak a más vallásúak munkájának megmutatásához, sőt - mint kiderül - azt agyagilag is támogatják. Eléggé abszurd volt az a körülmény, hogy érkezésünkkor csőre töltött az a húsz-harminc fegyveres, akik körülvették az árvaházat, hogy biztosítsák "az eseményt". Az egyik "nagy jelentősegű" pillanat az volt, amikor labdát adhattam át annak a tamil kisfiúnak, akit jelképesen örökbe fogadtam. (Gyurcsány Ferenc is támogat egy ottani kislányt, aki egy "kincsekkel" megrakott táskát kapott. Pont olyat, mint amilyennel hamarosan sok-sok árvát lepnek majd meg.)

Aztán táncoltak és énekeltek nekünk a lányok - dalukban sokszor Magyarországot emlegetve. Néztük őket és megállapítottuk, hogy ritka gazdag ország az, ahol ennyi gyönyörű gyerek él. Rafaell atya erős karizmája besugárzott mindent. Csak annyit tudok mondani róla, hogy bármikor rábíznám a gyerekemet. Kilencvenhetet nevel most - persze segítséggel -, egyebek mellett a baptisták támogatásával. Tisch Ferenc, a szolgálat volt nemzetközi igazgatója, megjegyezte, hogy ez az árvaház igazi híd az ott elő népcsoportok között, hiszen senki nem nézi, hogy szingaléz, tamil, miféle keresztény, buddhista vagy mohamedán a gyerek. Csak az számít, hogy árva. Ő itt volt, amikor nulláról indultak, hónapokig vezette a munkálatokat, most könyvet ír arról az időszakról. Arra is rávettem, hogy írjon a Népszavának a cunami első évfordulóján.

Lementünk a tengerpartra egy halászfaluba - mármint abba, ami maradt belőle. Háromszázhúsz család, ezerötszáz ember veszett oda egy perc alatt. Betonalapig lepucolta a tenger az épületeket - a pálmafák szinte mind túlélték. Különös módon, a templom szinte épen megmaradt. A házak többsége nem épül újjá, mert nincs kinek. Csak páran vannak életben. Ok valahogy tengődnek. Új, pici hajlékokban. Bejutunk egybe. Semmi nincs benne, csak két alvóalom, szőnyegféle, gyerekek, meg az anyjuk és az apjuk. Éppen ebédelnek. Kókuszdiót. Ők a szerencsés túlélők. Siratni való a nyomorúság.

Szerencsésen kijutottunk a polgárháborús övezetből. Biztos az imádság is segített, mert a magyarországi kedves baptisták kissé félreértették a híreket, és a végén már azt hitték, hogy fogságba estünk, és csakugyan egész gyülekezetek virrasztottak és közösen imádkoztak értünk éjszaka. Irigylem is őket, hogy ilyesmire képesek. Jöttek az esemesek tucatszám. Nyilván az történt, hogy a hírek a láncüzenetek végpontjain fölturbósodtak. Tanulságos volt.

Az úton hazafelé az Édenkert rizsföldjei és teaültetvényei között megint nagyokat beszélgettünk Mészáros Kálmánnal és Szenczy Sándorral a vallásról. Nem mondom, hogy hitvita volt, mert nekem nincs hitem, de afféle. És, azt hiszem, jóféle.

December 6.

Reggel, Colombóból kifelé tartva láttuk, hogy ötvenméterenként gépfegyveres katonák állnak. Aztán kiderült, hogy a miniszterelnöki rezidencia környékén járunk. Délfelé indultunk. A városból kiérve a tengerparton, az út mellett partra vetett, kettétört hajók, megroggyant vagy szétesett házak, sátortáborok még mindig. A part néhány szakasza tele van sírkövekkel.

Először Kahawába megyünk, az épülő Help Centerbe. Az SOS falvakhoz hasonló konstrukcióban, külön házakban élő családokban nevelik majd az árvákat. Azzal a különbséggel, hogy házanként a négy-négy gyereket itt két örökbe fogadó, vagyis anya is, apa is istápolja majd. Sőt az apró falucskában közös nagyszülők is helyet kapnak, külön házakban. Végül remélhetően kialakuló, összeálló, összeérő családok megkapják az ingatlant. Aztán vagy eladják, vagy megtartják, együtt maradnak, és esetleg újat építenek mellé. A lényeg az, hogy tizennyolc éves koruk után legyen valami alapjuk az életkezdéshez. Bármelyik házba beköltöznék a családommal. Meglepően olcsó az építkezés: alig több mint egymillió forintból otthon teremthető.

Megálltunk egy vonatnál, amelyben hétszáz ember rekedt a rázúduló iszap alatt, és meg is fulladt mind. A kocsikat otthagyták az emlékükre. A környék - mint az egész katasztrófa rombolta terület - tele van szerencsétlen kéregetőkkel, akik persze nehezen érthetik meg, hogy nem tudunk mindenkinek adni. És azt sem, hogy mi nem turisták vagyunk, hanem dolgozunk.

Galléban egy olyan erődben ebédeltünk, amelyik megfogta a cunamit, az árhullám alig tett kárt benne. Még a portugálok építették.

Aztán egy épület átadására voltunk hivatalosak. A család, amelyik vére beköltözhetett, bérlakásban élt, ezért, bár az özönhullámban mindenük odaveszett, nem számíthattak segítségre. A Baptista Világsegély oltalmába vette őket. Szilagyi Attila, a Szeretetszolgálat sri lankai képviselője elmagyarázta, hogy az észak-karolinai baptisták, önkéntes munkások, akik részt vállaltak az építésben, maguk fizetik az útjukat, aztán két hétig ingyen dolgoznak. Tizenöt család költözhet új, vagy felújított házba. Ezek is négyezer dollárba, vagyis nagyjából egymillió forintba kerülnek. Könnyekig meghatott a család. A férfi nem is tud mit mondani, csak igyekszik minden kezet megszorítani.

Pár percnyi út után még egy szeretetszolgálati segítséggel készült ház átadásán tettük tiszteletünket, majd a holland reformátusok templomában adtuk át a Magyarországról küldött ajándékokat. Azt hiszem, ennyi gyereket meg nem is láttam együtt. Hihetetlen izgalomban voltak. Amikor már nem bírtam a trópusi hőséget a templomban, kiültem az erőd falára. Egy perc múlva körülvettek a helybéli férfiak. Persze amerikainak néztek. Amikor tisztáztuk származásomat és lakhelyemet, kiderült, hogy nagyon is lelkesek, ha Magyarországról hallanak. Egyébként ez így volt mindenhol, ahol jártunk, ha olyan emberekkel beszélgettünk, akik nem koldulás vagy cigaretta kérincsélés céljából közelítenek. Rendkívül barátságos emberek.

December 7.

Délelőtt vásároltunk Colombóban. Pár perc volt erre. Aztán kihasználtam Tisch Feri invitálását és úgynevezett tuktukkal - háromkerekű, háromüléses, műbőrtetejű, oldalt nyitott, autószerű bicikliféle - jöttünk vissza a szállodába. Rendkívüli élmény egy totális közlekedési káoszban, trópusi párába burkolt kipufogófelhőben ilyen jószággal tülekedni.

Különösnek találtam, hogy noha a városban az a hír terjedt el, hogy öngyilkos terroristák szivárogtak be, ez sehogyse látszott az emberek viselkedésén. (A tamilok északon állítólag sok katonát megöltek, fölrobbantottak egy autót. Az itteni ismerőseink a polgárháború kitörésének esélyeit latolgatták. Ehhez képest a fővárosban nem éreztem az utóbbi napokéhoz képest erősebb katonai jelenlétet.)

Délután árvaházátadásra voltunk hivatalosak. Egyszerűen lenyűgöző, amit a szeretetszolgálat a magyar adományokból létrehozott. Mészáros Kálmán is megdöbbentőnek mondta, amit látott. Még egy éve sincs, hogy pusztított a cunami, és ott állt előttünk egy ezerkétszáz négyzetméteres háromszintű épület. Egy mocsár helyére, harminc, négy és fél méteres oszlopra emelték. Februárban volt az alapkőletétel, az esőzések miatt két hónapig szinte állt is az építkezés, mégis megvalósult a terv. Most száz gyerek költözhet be. Az egész kijött negyvenmillióból!

A hátunk borsózott attól, ami a hivatalos - miniszteres, helyi- és országos méltóságos - ünnepség után következett. Eljött az a pillanat, amikor emberemlékezet óta végre minden okom meg volt arra, hogy jól érezzem magam magyarként, mert büszke lehetek arra, hogy az én népem ezeknek a borzalmas sorsú gyerekeknek mindezt létre tudta hozni. Ráadásul - sajnos - megnéztük a gyerekek előző kényszerszálláshelyét is. Rendesen rosszul lettem a látványtól.

Bár attól is, amikor az egyik gyerek odajött hozzám, és azt mondta, hogy én vagyok az ő nagypapája. És egyáltalán, az a szeretet és ragaszkodás, ami felénk áradt, kicsit megviselt mindenkit. Megtaláltuk azt a tizenöt árvát is, akiket a Népszava támogat. Amikor le akartuk őket fényképezni, valahogy tizenhatan voltak. Aztán kiderült, hogy az egyik gyerek viccből ült közéjük.

Nem tudtunk egy métert megtenni úgy, hogy nem pörgött körülöttünk egy kisebb gyereksereg. Vidámnak és boldognak látszottak. Ez is reményt ad arra, hogy talán mégiscsak jut nekik valami emberi élet. Azt hiszem, Isza Feri is könnyezett a fényképezőgépe mögött, amikor elhajtattunk a kocsikkal a gyerekek sorfala mellett, és "sziasztok, sziasztok" kórussal búcsúztattak minket. Bizonyára nagyon kemény férfiak vagyunk, a fegyverektől sem rettenünk meg, de ilyesmit nehéz könnyezés nélkül kibírni.

Volt meg egy említésre méltó dolog, amivel azóta se tudok mit kezdeni, és bár tulajdonképpen magánügy, csak azért jegyzem ide, hogy jelezzem, miféle hatások érhetik az embert, ha keletre utazik: indulás előtt, amikor a kocsink mellett a többiekre vártam, Colombo buddhista főpapja, egy kortalan láma a gyerekek gyűrűjéből kilépve, egyszercsak elég nagy távolságból elindult felém. Odajött hozzám, megfogta a kezem, Ivánnak szólított, aztán megáldott. Sehonnan se tudhatta a nevem, nem is kérdezhette meg senkitől, mert angolul se tud. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést egy olyan embertől, aki előtt a szemem láttára vezették hasra magukat hívei.

Utolsó esténken egy golfklubba voltunk vacsorára hivatalosak. Nagyon jót beszélgettünk Dr. Padma Gannoruwa úrral, Sri Lanka magyarországi tiszteletbeli konzuljával. Az évtizedek óta Érden élő sebészorvostól, az ország egykori sztár-krikettjátékosától, aki - egyebek mellett - most éppen egy "magyar falu" építésén dolgozik, sokat tudtam meg az ország történelméről, és kultúrájáról. Válaszolt arra a kérdésre is, mitől van az, hogy ebben a rendkívül gazdagnak látszó, csakugyan paradicsomi országban - óvatosan fogalmazva, és persze hozzánk képest - eléggé szerényen élnek az emberek. A buddhista szemlélettel magyarázta. Egészen másra vágynak, mint mi - sőt, a vágy fogalma is másként értelmezhető a szemlélődő emberek világában. Amikor azt firtattuk, hogy miért nincs több turista a szigeten, azt a meglepő magyarázatot kaptuk, hogy nem is szeretnék, ha sokkal több lenne. Mert a turizmusnak vannak ugyan jónak látszó gazdasági hatásai, de nem lenne kívánatos, ha olyan emberi sorsok alakulnának ki, mint például egynémely közeli országokban, amelyekben - egyéb rétegek mellett - rémisztő számban prostituálódnak gyerekek. Természetesen fejlesztik az infrastruktúrát, de a cél nem a tömegek idecsábítása, hanem a magas minőségű turizmus. Magyarázatot kaptunk arra a kérdésre is, hogy miért nem látunk sok öreget: nem úgy öregszenek, mint mi. Tanulságos, hogy az átlag életkor jóval magasabb, mint Magyarországon, csak a legfejlettebb országokéhoz mérhető. Abban a reményben váltunk el, hogy a magyarok árváira is jó élet vár.

Szenczy Sándornak igaza volt: bár nem tértem meg, kicsit megvilágosodtam. Ugyan nem változtattam azon a nézetemen, miszerint a teremtés nem volt tökéletes, most azt gondolom, hogy a szabad akaratnak csakugyan volt szerepe ebben a katasztrófában. Azért halt meg nagyságrendekkel több ember Sri Lankán és a környező országokban, mint amennyi elkerülhetetlen volt, mert az emberek bűnösen, felelőtlen módon nem kötötték össze az egyébként meglevő és működő információs és jelzőrendszereket. Azon még vitatkozhatunk persze, hogy Isten felelős-e a saját képére és hasonlatosságára teremtett ember hibás természetéért. Én még mindig azon az állásponton vagyok, hogy felelős. Gondatlan volt, amikor a Földre eresztett minket. Az emberiség jobbik felének talán az a dolga, hogy a hibák következményeit, egyebek mellett a leírhatatlan szenvedést legalább enyhítse. A baptista szeretetszolgák ezt teszik. A saját hitetlen hitem szerint is jó emberek. Érdemesek a támogatásra. Már csak azt szeretném, ha a magyarországi nyomorúságok enyhítésében is jobban támaszkodhatnánk rájuk.