2009. március 10., kedd

Petőfi minden változatban (25)


Korábban említettem volt, hogy milyen lelkesen, a nagy (szellemi) kaland izgalmában bízva vágtam neki a magam Petőfi-expedíciójának. Mert azt az időutazást, amelynek állomásait az eddigi fejezetekben fölvázoltam, egyedül terveztem, méghozzá saját magamnak. S hogy valóra váltsam szándékaimat, nem volt szükségem szponzorokra, utitársakra. Mint amikor valaki sárkányrepülésbe kezd és a felhajtó, jó légáramlatokat lovagolja meg, úgy ültem én is a Petőfi halála okán kirobbant felbolydulás hullámára, s érzelmileg lehetőleg el nem kötelezve, minden részletre alaposan odafigyelve, a legkülönbözőbb véleményeket meghallgatva és mérlegelve, mindvégig fölötte maradjak az alant zajló csetepaténak. Úgy éreztem, ha csak egyszer is beleavatkozom a küzdelembe, egyik vagy a másik oldal javára, engem is beszippant a felkavart szenvedélyek örvénye. Így aztán, minden felelősségtől ment kukkolóként, kíváncsi különutasként, kényelmes bársonyszékben éltem meg a nagy próbálkozást, hogy kiderüljön: valósak-e, hitelt érdemelnek-e a szibériai Petőfi nyomok, vagy hagymázas, elburjánzó legendaépítés áldozatai vagyunk mindahányan, akik - kellő bizonyítékok mellett - hitelt adnánk egy ilyen lehetőségnek. Mikor már nagyjából tisztában voltam a kérdés apróbb, egészen finom részleteivel is, mind erősebb késztetést éreztem, hogy megpróbáljam átélni - mintegy szimulálva magamban - egy ilyen rejtélyes, akaratom ellenére véghezvitt eltűnés valóságát. Azt kerestem magamban, hogy mely személyiségi jegyek és környezeti kényszerek vezethetnek oda, hogy az ember, a költő, aki jelszavaival és igéivel a leghaladóbb emberi magatartást hírdeti, meghasonlottá váljék és hangoztatott meggyőződése ellen cselekedjék; mi több, tűrje és elviselje az elfogadott kompromisszumot.

Tulajdonképpen, most már belátom, hogy hiszen ugyanazt az utat próbáltam bejárni, mint amelyen Makkai Ádám oly nagy ívűen és látványosan végigment, csakhogy törekvéseink párhuzamosak és egymástól teljesen függetlenek voltak; a közös annyi volt bennük, hogy ugyanannak a konfliktusnak a feldolgozását céloztuk meg irodalmi kísérletünkkel.

Mindenki a maga elképzelésével: bár tisztelem és csodálom - sok helyütt irigylem is - a Makkai vizionárius erejét, de úgy tartom, hogy az én viszonyulásom az emberibb és ez visz közelebb a tudományos igazság és a legenda összebékítéséhez. Képzeld el és fogadd el a dolgokat úgy, ahogy a hipotézis elemei meghatározzák, s utána próbálj lelket lehelni a felállított helyzetbe - így fogalmaztam meg magam számára a feladatot, amikor 1993-ban Budapesten kézbe vettem dr. Kiszely István kompendiumát.

Öt márciusi napot töltöttem a Duna parti városban, lapomat, a Romániai Magyar Szót képviseltem egy összmagyar, kisebbségi lapokat és kiadókat bemutató nemzetközi vásáron; veszett baragáni hóviharban indultam, órákon át kétséges volt, hogy egyáltalán fel tud-e szállni velünk a gép a kifutópályán száguldozó förgetegben. A lezárt láthatár, a csapkodó függönyhöz hasonlatos hószakadás a legnagyobb természetességgel idézték föl számomra Szibériát, a távoli Bajkált, azt a patriarchális díszletet, amibe az egész Petőfi-féle száműzetési kaland belehelyezhető. A kavargó hóhullásban, a parttalan várakozás perceiben, zsebrádiómon Haendel vízizenéjét hallgatva, lélekben ott jártam, a barguzini távolban és alakuló Petőfi-énem reflexeit próbálgattam magamban.

Budapesten szeles, ám napos idő fogadott, amely ideig-óráig visszavezetett a reális tér-időbe. Megkerestem szállásomat a volt Kilián-laktanyában, ahol akkoriban a bevándorlási hivatal ágyrajáró otthona működött; menekültek ideiglenes, pár napos elhelyezésének céljára rendeztek be az első emeleti körfolyósóról nyílóan néhány cellára emlékeztető szobát, amelyek ablakai az Üllői útra nyíltak. A 3-4 ágyas szobákban gyakran váltották egymást a lakók: legtöbbször Szerbiából jött menekültek, határon túli, gyógykezelésre, műtétre érkezett páciensek vagy hozzátartozóik osztották meg egymással a szűk teret, ahol lakni nem, inkább csak néhány éjszakai órát lehetett eltölteni a fülledt melegben.

Hol fogok itt írni, kérdeztem magamtól, mert azt terveztem, hogy azt a néhány estét, amit Budapesten kell eltöltenem, majd a tervezett poéma írására fordítom. Mielőtt a város forgatagába vetettem volna magam, megérdeklődtem a gondnoknál, hogy esténként használhatom-e az irodájával átellenben nyíló aprócska várótermet, ahol nappalonként a lakófelvételt bonyolították le, s amelyben öt-hat széknél egyéb bútorzat nem volt. Kicsiny, rácsozott, kopott tejüveges ablaka a körfolyosóra nyílott. Igazi kalitka volt, de ha azt vesszük, hogy számomra most minden olyan körülmény, ami máskor a lírai tevékenység gátját jelenti, rendkívüli ösztönzéssel járhat még jobban átélni a távolra hurcolt költő akadályoztatását, akkor mondhatom, hogy szerencsém volt. A gondnok engedélyével aztán, papír, ceruza, egy üveg vodka és télikabátom társaságában - a kis teremből hiányzott a fűtőtest, úgy választották le a fűtetlen előszobából - magamra húztam az ajtót, s estéről estére megteremtettem magamnak azt az ingerszegény, kopottas, rideg, ugyanakkor felfokozott hangulatú miliőt, amelyben megfoganhattak a Petőfi-léptékű gondolataim és vívódásaim.

Úgy utaztam haza, mint egy győztes, aki reményén felül ütötte meg a főnyereményt. Elképzeltem akkor, milyen szívvel térhettek meg barguzini útjukról az 1989-es expedíciósok, ám eufóriájuk csak addig tartott, amíg az első sajtótájékoztató utáni fum,igálás el nem kezdődött. Magam is attól tartottam, hogy ha ezt a poémát valamilyen formában nyilvánosságra hozom, akkor olyan botrányokat idézhetnék elő magam körül, amire a mindennapi munka biztonságos végzéséhez semmi szükségem nem volt. Féltem, hogy az alkotás csak nekem jelent ilyen sokat, mert megszenvedtem érte, mert rendkívüli körülmények között provokáltam ki magamból. Sajnáltam volna, ha az a kielégüléssel járó örömérzést, ami a vers olvasása közben ma is elfog - talán mert úgy vélem, a vers pontosan azt mondja el, amit én szerettem volna belesűríteni - beletaposódik a sárba. Így aztán éveken át titokban tartottam e szöveget, majd amikor Andrassew Ivánnal építeni kezdtük az erdélyi költőket bemutató honlapot, s tőlem is akart mindenáron néhány verset szerepeltetni, kísérletképpen s meglehetősen szorongó szívvel elküldtem neki. Bódult örömmel fogadtam e- mailben másnapi szentenciáját: de hát ez nagyon jó!

*

Cseke Gábor
vodka az asztalon

(petőfi iszik korty korty után
csúszik le a torkán sóhajtozik
halszagú mécs pislákol arcába
fintorog de még nem alkuszik

borhoz szokott lelke szálldos
pár négyzetméteren haza
még hiszi várja júliája
övék lesz minden éjszaka

de morajlik csöndben a tó vize
eliszunban nincs nyugalom
petőfi ma vodkát iszik
korty korty után dagad a fájdalom)

*

volt-e forradalom valaha
írtam-e verset én
verdeste-e kard csípőmet
éltem-e egyáltalán
e tájon kívül mely behatárolja elmém
mintha örökkön ez a tó
ez a fenyves zord anyás felkínálkozó
fogvatartó szabadság
szorongatná a lelkem
álom volt-e a többi ami felrémlik olykor
vagy csak a vágy csupán

*

ha úgy vesszük, tetszettek ám a lyánykák
hogy' forgolódnék köztük szüntelen
de versben könnyebb szerezni mátkát
a dalban kivirul a szerelem

mikor az élő szóra váltok
szorongva gondolom vajon
a válasz mit a lányból kiváltok
szerelem avagy szánalom

kacag-e nagyokat a hátam mögött
vagy olyan nagyravágyó fajta
én a lyánykáknak mindig verset írtam
majd elolvassa ha nagyon akarja

*

ezt júliára ezt a kortyot
s a következőt is talán
ő volt az egyetlen aki megoldotta
nyelvem s szóra bírta a szám

szeretett rajongott értem
s mondhatom én is szerettem őt
szerettem benne az engem elfogadó
fiatal zsenge nőt

szerettem benne a mámort
s mert versre ihletett magamat
ő hívta elő belőlem talán
a legtitkosabb szavakat

ömlött a vers mint otthon a bor
ha olykor megvendégelt apám
de aztán eljött a pillanat
otthagytam őt a harc okán

tán jó volt így emléke szép
nincs rajta folt nem is poros
ha szoknyája mellett maradok
most nem lennék ily mámoros

volnék mord zsémbes férfiú
kivel az asszony szüntelen perel
s bújnék az egérlyukba is
csak hallgasson már végre el

*

a búcsú
felemás volt sírtunk
és rájöttem hogy magát siratja
féltékeny lett a kardviselőre
ki elrabolta tőle a férjet
én mindig a szabadságot szerettem
a szerelemben is
azért vagyok ma rab

*

halni akartam a csatamezőn
nem sikerült
de nem is bánom
a dárdaszúrással a világ üzent
lezárult könnyed ifjúságom
most ha írnék magamnak tenném
a közönség körülem kihalt
várom a közelítő estét
korty korty után várom a dalt
de csak valami tétova szándék
bukik ki ajkamon
különben jól tartanak engem
vodkán élek és lazacon

*

annuska alszik
drága lénye
betölti az ágyat a szobát
úgy fogvatart az ölelése
ahogy a föld köti a fát
ő etet itat hallgat mellettem
hogy túlélhessem magam
áldásom ő és büntetésem
fogságom fénylő aranya
e tópart maga egy nagy bilincs
észre se vettem csuklómra csattant
annuska volt a ráadás
melegre vágytam meleget kaptam

*

pedig de furcsa
hej milyen fura
hogy én a barguzini fogoly vagyok
valakinek az ura
hogy aki hetente jelentést körmöl arról
miként érzi magát
és mennyire tiszteli őrét
az országot az atyuskát a cárt
annak is lehet egy két parancsa
feküdj tedd szét a lábad
nőre vágyok nem narancsra
légy szíves fogd be a szádat
amit mondanál úgysem értem
s ha érteném is minek
egyetlen barátom az este
s előttem a kotyogó üveg

*

szeretem hogyha orgonál
a hóvihar odakint
míg bentről hallgatom
megtelek gyermeki örömmel
hogy ellepjük újra a világot
mert én a vihar rokona vagyok
vele szállok üvöltök a hodálynyi melegben
ő az erő mely felszabadít
olykor meg is ijedek tőle
mert hosszú utakra csábít
s a végén mindig ugyanaz a kérdés
itt fagyjak meg vagy ötven méterrel odébb

*

míg van mit innom
hallgatok
kérdezni sincs erőm
gép vagyok élem életem
van ágyam benne nőm
ki ételt ád és elringat
ha őrület fog el
aki nem érti sorsomat
de éli hogyha kell
cári ajándék ez talán
ki tudja ki vagyok
de hát ki vagyok én egyáltalán
rigolyák viharok

*

pilvax nemzeti dal lobogó
márciusi ifjak tüntetés
táncsics kiáltvány múzeum
forradalom vad lüktetés

emlékek mit érnek álmomban
egyik másik visszajár
én úgy élek hogy már nem élek
talán már júlia se vár

*

(miért pózoltál egész életedben
sándor ó sándorom
miért voltál gyáva elvérezni
a barikádokon
miért nem mondtad ott
hogy az életed
egy hősi képnél fontosabb
a megtagadott énekek
hazudják sorsodat
ember lettél gyötrődő iszákos
ki szakállába motyog
s míg a halál felé kilép
botlik és tántorog)

*

ha még egy verset tudnék írni
csak egyet legalább
akár meg is halhatnék nyomban
eldőlve mint a fák

de az a vers ha írni kéne
kinek szóljon vajon
nincs aki nyelvem értené
e titokzatos tájakon

életre ítélt kiapadt költő
volt nincs ki tudja
csillagösvényen botorkálva
valahol elfogy az útja

füst lesz vagy marék por
egy elnyújtott segélykiáltás
eledel férgeknek legyeknek
átok és áldás

(1993)

*

2007-ben, a Magyar Vers ünnepén - vagyis József Attila születésnapján (április 11) Csíkszeredában valami kimagasló formát találtak fiatal diákversmondók, hogy a versre irányítsák a városka figyelmét. Varga Sándor fiatal színművész ösztönzésére, aki Mágamaszk elnevezésű színjátszó csapatukat dédelgette, azt tűzték maga elé, hogy rendezvényükkel ébren kívánják tartani a magyar költészet iránti érdeklődést, fel kívánják hívni a figyelmet a magyar nyelv sajátosságaira, nyelvi értékeire.

Vagyis - ha elfogadjuk Székely János logikáját, akinek végletesen szomorú, de figyelmet érdemlő megállapítása szerint a versnek, a költészetnek mára leáldozott –, menteni akarták, ami még menthető, átvinni a vízen azt, ami önmagától immár nem tud általjutni, s ehhez olyan látványos erőfeszítést vállaltak magukra, amiről sejtették, remélték, hogy magára vonja a város, a környék figyelmét. A Magyar Költészet Napját úgy kívánták emlékezetessé tenni, hogy április 13-a délután 2-től másnap délután 2-ig egyvégtében - félóránként lélegzetvételnyi szüneteket tartva - verseket olvastak fel a magyar költészet gyöngyszemeiből.

Tizenhat diák, ebből 12 a diáklány, s a megszállott színész ugrott neki a demonstrációnak, s mentoruk segítségével begyűjtöttek egy több száz versre rúgó lírai muníciót a magyar költészet tárházából. Éppen csak le kellett pallani némelyikükről a port, s a fiatalok ezt a lépést oly ügyesen és okosan tették meg, hogy maratoni felolvasásukat hallgatva mindegyre azt érezhettük: valósággal dúskálhatunk régi és legújabb kori líránk gyöngyszemeiben.

Április 13-14-i demonstrációjuk mindenkit meggyőzhetett arról, hogy létezik Csíkszeredában egy olyan „kemény mag", amihez bátran hozzászámíthatjuk a maratonba önkéntesen beszálló színészeket is, illetve a ráadásórán verset mondó önkéntes „népség-katonaságot", aki képes kiállni nem csupán a költészet és az azt éltető anyanyelv mellett, hanem tenni is próbál valamit érte. Most éppen virrasztani, a szükséges kellékek – otthonos helyszín, gyertyafény, hanghatásokat biztosító technikai háttér, némi túlélést szolgáló harapnivaló és üdítő – segítségével meghittséget, az összetartozás hangulatát, a csapatszellemet és a jó ügy melletti kiállást gerjeszteni a résztvevőkben.

A végeredményt különben borítékolni lehetett már az elején; azt, hogy a versmondókon és néhány közvetlen munkatárson kívül gyakorlatilag senkinek sem sikerült a 24 órás talpon maradás; arról pedig, hogy valaki értelmesen, ép ésszel és nyitott tudattal végighallgassa a félóránként lélegzetvételnyi szünetekkel tarkított felolvasást, nem igazán van tudomásunk.

Maguk a tanulók is, ha nem éppen verset mondtak, érthetően gyakran jöttek-mentek, szundítottak, beszélgettek, lazítottak, izegtek-mozogtak, egyedül csak a színházi előcsarnokban felállított olvasólámpa fénykörében gubbasztó, éppen soros virrasztó vigyázta a költészet fényének gyertyalobogását; olyan volt az egész, mint egy végzetes tűzfelelősség, hogy ki ne aludjon a láng, de az már mellékes volt, hogy az így átmentett tűz melegít-e valakit egyáltalán. Az öncélúság, a magáért való demonstráció árnya mindvégig ott lebegett a vállalkozás fölött, még akkor is, amikor a maratonon résztvevők a finishez érve, kissé már káprázó szemmel és zúgó füllel úgy érezhették, hogy (Vörösmartyval szólva) ez jó mulatság, férfimunka volt…

Magam, bár úgy mentem oda, hogy az extrém kalandos vállalkozásoknak kijáró rajongó tisztelettel végigülöm a maratont, még akkor is , ha a végén beleájulok, éjfél utánra elfásultam, s többet foglalkoztam a saját belső gondolataimmal, elkalandozó képzettársításaimmal, ejtőzve roskadtam magamba, hogy semlegesítsem a szavak egyre fájdalmasabban agresszív ingerzáporát. Barátom, Ady András költő, aki a polgármesteri hivatal sajtósaként, de amúgy kíváncsi kibicként, maga is megpróbált helytülni, szapora fotózás után úgy döntött, olajra lép és valamikor reggel újra csatlakozik a virrasztókhoz - ha még lesz kihez.

Szégyenszemre bevallom, hogy én sem tudtam ellenállni az otthoni ágy csábításának és éjfél után hazavergődtem, majd reggel korán ismét vershallgató helyemen ültem. A versmondókon kívül szinte senki se tartott ki, közülük is a társaság több mint fele a székek támlájára borulva bóbiskolt. Csak a gyertyafényes félhomály a színházi előcsarnokban és a szolgálatos olvasó botladozó nyelvű szövegmondása emlékeztetett az előző napi hangulatra.

Délre lassan benépesedtek a széksorok, felébredt a város, győzött a kíváncsiság, ha nem is gyorsan, de biztosan közeledett a maraton végórája. Amikor - éppen egy szépreményű diáklány volt a soros felolvasó - meghallottam a nevem és a Petőfi-poéma címét. "Te jó ég - mondtam magamban - ezek az interneten megtalálták a verset, s most bedobják a hallgatóságnak! Lőttek hát a további nyugalmamnak!"

Torkomba összegyűlt, szorongó szívvel hallgattam végig a sorokat, melyeket valamikor magam vetettem papírra, most mégis olybá tűntek, mintha más írta volna őket. Valahogy kívülről láttam bennük magamat és mindvégig kritikusan, valamilyen hibát, pörsenést, eldolgozatlanságot keresve követtem a felolvasást, de az újra átélt katarzison kívül más maradandó élményre nem emlékszem. Éreztem, hogy ez a poéma az egyetlen kimondható végszó abban a történetben, amit az előbbi oldalakon megpróbáltam előadni.

Mikor a szavaló befejezte a felolvasást, nem dőlt össze a világ, csak némi taps hangzott fel, majd minden ment a maga mentén tovább. Nem sikerült megbotránkoztatnom a világot, mert Petőfi élete és halála is ugyanarról a tőről fakad: az önmagunk ismeretéről. Azért foglalkoztat bennünket, mert mindenkinek csak egy élete s egy halála van, s legalább az egyik legyen emberhez méltó - ha már mindkettőre nézve ez ritkán adatik meg...

Csíkszereda, 2009. március 8.

Illusztráció: Versmaraton Csíkszeredában * Fotó Ady András

1 megjegyzés:

zola írta...

Tisztelt Cseke Gábor!
Kérem, hogy személyes kapcsolatfelvétel céljából adja meg elérhetőségét.Üdvözlettel:
Zola