2009. július 19., vasárnap

Én és a románok (2)

Kisebbik öcsém azokban az években járt az egyetemre, amikor sorsom arra fordult, hogy belátható időn belül, véglegesen Bukarestbe költözzek. A kolozsvári festőakadémián összemelegedett egy román kolléganőjével, s annyira komolyra vette kettejük kapcsolatát, hogy a család s az ismerősök egyaránt azt hitték, házasság lesz belőle. A kilátások nem okoztak általános és osztatlan örömet, szüleim különösen aggódtak e kapcsolat jövőjéért, mert úgy érezték, nincs meg a kellő tudatossági alapja, inkább csak az érzelmek pillanatnyi dominanciája íratja a fiatalokkal a “forgatókönyvet”. Mi, testvérek jóval nagyvonalúbban könyveltük el a megmásíthatatlan tényt, s kimondottan izgalmasnak találtuk e kapcsolatot, illetve a lehetőséget, hogy ezúttal talán megtörik az a merev szokásjog, mely az élet döntő, személyes kérdéseiben meggátolta nyelvek és etnikumok keveredését. Otthon nem emlékszem, hogy hallottunk volna szüleinktől erre vonatkozó tiltó szavakat – a maguk nemében ugyancsak nagyvonalúan reagálták le valamennyiünk ilyen-olyan „nonkonformizmusát” -, legfeljebb a véleményüket nem rejtették véka alá, észérvekkel, nem egyszer meglepően szelíden próbálván eltéríteni bennünket a helytelennek ítélt úttól. Ám azt is éreztük, sőt a gyakorlatban tapasztaltuk, hogy végül is a mi akaratunk az, ami győzedelmeskedik, senki nem tesz nekünk keresztbe azért, mert történetesen nem hallgatunk a jó szóra.
Mindezt öcsém is jól tudta, s fittyet hányt a kapcsolatukat övező ellenérzésekre. Én magam egyre inkább eljátszadoztam a gondolattal: hátha mégis nekik van igazuk, és kölcsönösen kibontakozó szerelmük mintegy csattanós válasz lesz az aggályoskodóknak. Meglehet, ők lesznek azok, akik annyi szomorú tapasztalat dacára bebizonyítják: létezik harmonikus élet vegyesházasságban is, s az előítéletek lebontásában a legfontosabb a határozott, tétovázás nélküli cselekvés – a többi pedig majd kialakul. A kérdésben egyben izgalmas irodalmi témát láttam, és eleinte öntudatlanul, később egyre jobban ráhangolódva, öcsémék bőrébe bújva próbáltam elképzelni mindazt, ami egy magyar fiú és egy román lány között feszülhet, annál is inkább, hiszen egyikük sem képes kiszakítani magát saját, életét alakító és lényegében meghatározó környezetéből. Ha pedig mégis megpróbálja, milyen következményekkel jár mindez kettejük sorsára? Ekkor láttam hozzá Érzelmes levelek c. levélregényem első fogalmazásához, azt tűzve magam elé, hogy az ismert személyi adatok és jellemvonások alapján „kitaláljak” egy kettejük között zajló, hihetőnek tűnő levelezést, amelyből az olvasó majd kihámozhatja a valószínűsíthető jövő mellett a történtek tanulságát is. Ámde, a fiktív levélcsomót lezárva – amelybe az élet a maga módján keményen beleszólt, azáltal, hogy a lány végül is, az egyetem végzése után, kihelyezéskor nem úgy választott állást, ahogy valamikor megegyeztek s ahogy természetes lett volna, tehát egyazon helységben, hanem a szülői befolyásnak engedve elintézte, hogy Kolozsvár környékén maradhasson, míg öcsém már egy évvel korábban az ország jócskán déli csücskében volt kénytelen munkába állni. Ez a piciny, de lényeges megingás elegendő volt ahhoz, hogy a tartósnak és felhőtlennek mutatkozó kapcsolat megomoljon, majd egy-két év után gyakorlatilag kihűljön és a múlté legyen. És igaz, hogy amiként öcsém megszenvedte e fordulatot, úgy senki se élhette át a szakítás minden vonatkozását, teljes mélységében, magam is keserűen gondoltam arra, hogy a mintául szolgáló élet ezúttal is a már szokványos kerékvágásba zökkent vissza, azok igazságát erősítve és továbbéltetve. Úgy éreztem, hogy tulajdonképpen az események felülírták a már lezárt kéziratot, amely abban a formában nem sokat ér, befejezetlen, hiszen adós marad a magyarázattal: miért történt így, hol következett be a rossz fordulat, milyen folyamatok játszódtak le a két főhősben, illetve környezetükben, amelyek kedvezőtlenül befolyásolták kettejük magyar-román viszonyának az alakulását. Kötelességemnek éreztem – ha már e nagy fába belevágtam nem túl éles fejszémet -, hogy tovább folytassam a történetet, s most már valós helyzetből kiindulva ugyan, ám fikciósan tárjam fel a lány pálfordulásának indítékait és belső rugóit, illetve az érzelem további alakulásának búvópatak-sorsát. Ehhez a legjobbnak az intim naplóformát találtam, amelyet addig-addig írtam, míg képtelen voltam elszakadni a hősnő életének és sorsának logikájától, és kénytelen-kelletlen úgy állítottam be lelki motivációját, hogy az olvasó, vele rokonszenvezve, az ő igazát érezze súlyosabbnak. Nem volt ebben szemernyi tudatosság sem, csupán az a sejtés (felismerés?), hogy a kölcsönös tolerancia hiányából adódó elbukások, meghasonlások sosem az egyik vagy a másik oldalt vádolják egyértelműen, ami nem zárja ki, hogy egyik vagy másik ne kenjék kölcsönösen egymásra a felelősséget a dolgok megromlásáért, hanem testvériesen megoszlanak, legfeljebb apró mozzanatokban, árnyalatokban billen ki jobbra vagy balra a mérleg nyelve. A napló belső logikájából következik, hogy erkölcsileg a fiú húzta a rövidebbet, ami arra késztetett, hogy egy harmadik részben, amely kimondottan minden kommentár nélküli párbeszédekre épül, a helyzetből kivezető út keresését, annak körülményeit következtessem ki. A három kisregénynyi írásból így lett trilógia, illetve ugyanannak a regénynek három síkja, s amikor elkészültem vele, nem csak abban kételkedtem, hogy egy ilyen írás egyáltalán napvilágot láthat, hanem abban sem láttam tisztán, hogy ér-e valamit az egész. Addig-addig halogattam felkínálását valamelyik kiadónak, hogy az évek teltével mindinkább bezápultnak tartottam a fiókban heverő kéziratot.
Ma sem tudom, milyen belső erőnek engedelmeskedve győztem le végül kishitűségemet, vettem újra elő a legépelt, majd agyonjavított szöveget, s olvastam el kiváncsian, egyre növekvő izgalommal, azzal az éreklődéssel, mintha nem is én vetettem volna papírra a sorokat, nem az én fejemben születtek volna meg a váratlan fordulatok, a párbeszédek, a naplósorok, az egymással feleselő, hol kitárulkozó, hol meg rejtőzködő levelek… Végig azt éreztem, hogy ez a könyv míg a világ, létezett, tőlem függetlenül, én csak kezembe vettem, lefújtam róla a port, felfedezvén magamnak… Aztán eszembe jutott, hogy a könyvet mégis csak én követtem el, s e gondolatnál menten kinyílott a toll a zsebemben, de mielőtt nekiálltam volna ismételten átszabni, egy szigorú belső hang figyelmeztetett: az jó dolog, hogy életed végéig mindig másként írnál meg valamit, amihez tapasztalat, bölcsesség és emberismeret szükséges. De ez, ami előtted van, a maga önálló életét éli, úgy van megírva, hogy ahhoz sem hozzátenni, s belőle elvenni sem lehetséges, feltéve, ha nem akarsz egy teljesen más művet írni helyette…
A Dacia könyvkiadó, személyesen jóemlékű Varró János szerkesztő – aki egy ideig lakószomszédom volt, míg egyik áldozata lett az 1956 utáni példastatuálásnak a kolozsvári Bolyai egyetemen, később meg a román irodalom jeles tolmácsolója, végül Kecskeméten halt meg 2004-ben - vállalta végül is a regény kiadását, amit igazából csak akkor hittem el, amikor a kezemben tartottam a kolozsvári nyomdában készült, 1980-ból datált példányokat, s azok megfelelőjét a könyvesboltokban is viszontláttam, illetve közönség- és sajtóvisszhangjáról személyesen is meggyőződtem. Visszagondolva azokra az időkre, érthető, hogy a nyilvánosságot „sokkolta” a könyv. Persze, nem annak esetleges művészi színvonala, nem is a problémaláttatás „mélysége” és „merészsége”, hanem maga a tény, hogy az együttélés kérdésére és problematikus voltára egy egész könyv hangolódott rá, miközben mindezekről, akkor egyáltalán nem volt szokás – mert „nem illett” - nyíltan beszélni. (Akkori fiatal színházi emberek odáig mentek, hogy azt fontolgatták: rockopera formájában színpadra viszik a Leveleket, ám az idő teltével, mint minden túlhordott ötlet, megfakult, érdektelenné vált, s mára már csak távolodó emlék…)
Bevallom, ugyancsak megszeppentem, amikor váratlanul eszembe jutott, mi is volt igazából a mű genezise. Annyira belelovaltam magam a történet építésébe és bonyolításába, a cselekménysíkok váltogatásába és egyeztetésébe, hogy megfeledkeztem arról: tulajdonképpen családunk életét érzékenyen befolyásoló eset mentén indultam útnak, anélkül, hogy előzetesen tisztáztam volna magammal és családom tagjaival az ebből adódó következményeket. Mint aki meggondolatlanul rossz fát tesz a tűzre, hideglelősen vártam, miként sújt majd le rám a családi átok, a kiutasítás, a megszégyenítés… Ha lehetett volna, megnemtörténtté teszem a dolgot, de vállalni kellett az EGÉSZET. Megtanulni, egy egész életre, hogy az írás felelősség, amivel elsősorban saját magunknak tartozunk.
Ehhez képest a családi reakció meglehetősen enyhére sikeredett. Öcsém, érthető módon, másoknál jobban felszívta a vizet, de érdekes módon nem érzelmi életének az ő előzetes engedélye nélküli illetéktelen kiteregetése miatt, hanem mert néhány jó ismerősével, kollégájával kapcsolatos információkat is beleszőttem a regény anyagába, s még csak meg sem kíséreltem, hogy némileg átfessem az összelopkodott valóságelemeket, amelyek a maguk konkrétságukban nem is játszottak kulcsszerepet; ő pedig amiatt restelkedett, hogy netán kitudódik: ő az elsődleges forrás, s a kellemetlenségek rá hullanak vissza. Amúgy a család diszkréten elnézett az esemény fölött, mintha mi sem történt volna: se neheztelést, netán haragot nem mutattak, de nem is lelkesedtek…
Pár év múlva Gyergyószárhegyen, az akkoriban talpraállított és funkcionálissá tett művésztelepen érdekes írótalálkozót rendeztek a marosvásárhelyi Igaz Szó és Vatra folyóiratok. Azóta is szívből sajnálom, hogy a nem mindennapi rendezvényen személyesen nem vehettem részt, de hát be kell látnom: a jelenlévők sokkal jobban megérdemelték a részvételt. A találkozó témája ugyanis a román és a magyar irodalom kölcsönös megismertetése, annak eredményei, távlatai és feladatai voltak, a meghívottak pedig olyan erdélyi magyar és román írók, szerkesztők, közéleti személyiségek, akik komoly tettekkel járultak hozzá a magyar, illetve a román fordításirodalom gazdagításához; mellettük az én addigi ügyködésem egy kíváncsi amatőrének hatott.
A találkozó, mint később kiderült, s ahogy az azokban az időkben természetes volt, csupán egy hivatalos keretet teremtett arra, hogy az erdélyi román és magyar értelmiségiek képviselői ad hoc megvitathassák a két etnikum közötti viszonyban feszülő, elfojtott és ki nem mondott problémákat, sérelmeket. A felszólalások hangvétele – képzelem – meglehetősen visszafogott és kiegyensúlyozott volt, legalább is ez tűnt ki abból az összeállításból, amely a két folyóirat hasábjain pár hónapra rá megjelent, bár tudnivaló, hogy a megjelentetés érdekében még az eredeti hangvételt is jócskán tompítani kellett. S akárcsak az Érzelmes levelek esetében – amely Domokos Géza szárhegyi problémafelvetésében konkréten úgy jelentkezett, mint a román-magyar kérdéskör jelenkori irodalmi ábrázolására tett meglehetősen ritka, ígéretes kezdő lépések egyike -, ezúttal is azt köszönthettük az eseményben, hogy egyáltalán sor kerülhetett rá, összeállítva egyfajta gyorsleltárt a kölcsönös kapcsolatok humanizálásáért és métányossá tételéért.
Azt ugyanis több résztvevő is szóvá tette, hogy a magyar oldalról történő közelítés aránytalanul túlreprezentált, pontosabban: megfordítva a nézőpontot, a román közelítés az, amely aránytalanul szegényes és koncepciótlan, magán hordozva a konjunktúra diktálta jegyeket és szempontokat, míg a másikon meglátszik egy tervszerű, átfogó integrációs szándék, amivel az erdélyi magyar írók és műfordítók beemelik a román irodalom értékeit a magyar kultúrába, odáig menően, hogy e törekvésükhöz az anyaországi szellemi élet legjobbjaitól is konkrét támogatást kaptak és jeles felzárkózást tapasztalhattak. A munka dandárját, természetesen, mégis csak Erdélyben végezték el, s elég volt átnézni a számszerű és a lexikális adatokat ahhoz, hogy az embert lenyűgözze egy, a tetőződéstől még távol álló, de már öntörvényű, impozáns Teljesítmény. Annyi év után Dan Culcer már említett cikkének megállapításaitól, most ismét elhangzottak ugyanazok a következtetések: a románság lemaradt a kölcsönös megismerés versenyében, s e lemaradást mindenek előtt illemből kellene behoznia.
Szóba került még Szárhegyen többség és kisebbség általánosabb viszonya, a többségi kizárólagosság veszélye, a kétnyelvűség mindenkori erdélyi korparancsának való megfelelés mindkét oldalon, az egyre bonyolultabbá és a kisebbségi lét szempontjából fenyegetetté váló oktatásügy számos vonatkozása, a történelmi események egyoldalú, elfogult beállítása, megpolitizálása stb. Gyakorlatilag nem létezett olyan probléma, amit így vagy úgy, ne neveztek volna néven, kivéve azt az egyet, amiről mindenki tudta, érezte, hogy a kérdés veleje: hogy maga a rendszer volt az, amely a problémákat még inkább, tudatosan összebogozta, mélyítette, miközben szánalmas színjátékokban éppen az ellenkezőjét próbálta bizonygatni, sikertelenül.
És hiába, hogy a megfésült többszörösen átszelidített vitaanyag megjelent mind az Igaz Szóban, mind a Vatrában, a találkozóra úgy tekintettek, mint egy szerfölött gyanús, már-már illegális összejövetelre. Az a tény, hogy megrendezésére jóváhagyások tucatjait kellett kérni annak idején, ráadásul az egész vita román nyelven zajlott le – egy-két kivételt leszámítva -, illetve a “figyelemreméltó” részletekről még azon melegében tájékoztatást küldtek a mindenütt jelen lévő szolgálatos jelentéstevők, semmivel sem csökkentette az iránta tanúsított utólagos belügyi kíváncsiságot és szimatolózást. Engem is megkeresett az akkori Előre szerkesztősége körül sündörgő lélekfelelős, hogy a véleményemre kíváncsi a szárhegyi találkozó kapcsán. Próbálkozása váratlanul ért, de nem készületlenül, hiszen még azon melegében érdeklődve áttanulmányoztam a vele kapcsolatban megjelent beszámolókat, illetve a közzétett jegyzőkönyvet, véleményem tehát volt a dologról, s azt mondtam magamban, hogy ha az elvtárs arról szeretne hallani, azzal nyugodtan szolgálhatok, helyszíni beszámolóra azonban nem vállalkozhatom, azon egyszerű oknál fogva, hogy személyesen nem voltam jelen a találkozón, sőt egyetlen résztvevővel sem volt alkalmam szóba állni. Miután ezt az illető előtt is leszögeztem, ő tudja, hogy csalódottsággal-e vagy sem, beleegyezett abba, hogy megelégszik a véleményemmel. Kérdései megfogalmazásából úgy tűnt, mintha még azt se tudná, hogy a szárhegyi jegyzőkönyv egyáltalán nyilvánosságra került, bár azt hiszem, hogy ez inkább trükk volt a részéről, ami fölött úgy tettem, mintha szemet hunynék; azt is tudni akarta például, hogy a két marosvásárhelyi folyóirat mely számaiban olvasható az általam emlegetett iromány, én pedig kíváncsiságát ezirányban is kielégítettem. Végül úgy fogalmaztam az olvasottakkal kapcsolatban, hogy szerintem mindenik hozzászóló próbálta a maga oldaláról érthetővé tenni a többségi-kisebbségi viszony úgy látszik, elkerülhetetlen problémáit, volt, akinek helyes volt a meglátása, más eltúlozta vagy csak egyoldalúan állította be a dolgokat, de erre a találkozóra mindenképpen szükség volt, hogy ezeket a problémákat higgadtan, őszintén egymás elé tárják. Azt is megkockáztattam, hogy az ilyen és ehhez hasonló alkalmakra rendszeresen sort lehetne keríteni, hogy a gondok és a feszültségek ne gyűljenek fel ilyen mennyiségben, amitől aztán puszta felsorolásuk is úgy hat, mint egy panaszirodai meghallgatás, minekutána az emberben az az érzés alakul ki, hogy minden rossz, ami ezen a világon van. Végül szóba került az akkoriban nagy felháborodást keltett Ion Lancranjan-féle politikai manifesztum (Gondolatok Erdélyről), amely egyfajta nemhivatalos, de jellemző román álláspontot képviselt a két nép közötti viszony jövőjének meghatározásában, s azt igyekezett többek között bebizonyítani – többek szemében sikerrel -, hogy a romániai magyarok tulajdonképpen sokkal több joggal rendelkeznek, mint a románok, mert amellett, hogy megvannak a kisebbségi jogaik, elfoglalhatják jó románok helyét az egyetemeken, iskolákban, munkahelyeken, részesülhetnek a román kultúra áldásaiból is – a magyar kultúra mellett -, míg fordítva ez már nem működik... Elmondtam ehhez fűzfve, hogy az ilyen írások elsősorban azért felháborítóak, mert egész egyszerűen nem igazak. Nem véleményt fejeznek ki, hanem ostobaságot, hazugságokat. Mert azon lehet ugyan vitatkozni, hogy egy romániai magyarnak mennyire másodrendű a helyzete, kisebbségi igényeihez megvan-e a szükséges megnyilvánulási lehetőség, de fennen hirdetni, hogy a kisebbségnek több joga van, mint a többségnek, eleve hamis posztulátum… Végül is, úgy váltunk el, hogy rögtönzött eszmecserénket is kölcsönösen hasznos beszélgetésnek minősítettük…
Valami hasonló, de egészen más töltetű és helyzetű beszélgetés zajlott le, egy évvel az 1989-es rendszerváltozás előtt egy székelyudvarhelyi szállodaszobában köztem és Mircea Florin Sandru bukaresti költő között, akinek verseiből a Kriterion könyvkiadó részére A nagy teremben címmel egész kötetet ültettem át magyarra.
Kapcsolatunknak története van.
Amikor a fordításkötetem megjelent, egy ifjú riporter nyomban ki is faggatott: miért éppen Mircea Florin Sandrut választottam ki a sok-sok élő román, s nem egyszer hangzatosabb hírű-nevű költők közül?
Akkor hirtelenében így válaszoltam:
- Véletlenségből. Fiatalabb korunkban, az ifjúsági szervezet vezetőségében rengeteg gyűlésen kerültünk egymás mellé, beszélgettünk, ismerkedtünk. Ő a bukaresti diáklap egyik vezető szerkesztője volt, én a magyar ifjúsági lapé, volt közös témánk, elfoglaltságunk. Kezdetben udvariassági gesztus volt a fordítás részemről, mert valahányszor egy-egy kötete megjelent, mindig dedikált egyet számomra. Később egyre több versét kedveltem meg, ültettem át. Amikor A nagy teremben c. válogatás gondolata megszületett bennem, már mintegy kéttucatnyi Sandru-vers magyarítása állt a hátam mögött.
A következő riporteri kérdés arra vonatkozott, hogy mégis, mi fogott meg ebben a költészetben, amit bemutatásra méltónak tartottam a magyar közönség előtt.
- Életközelsége - válaszoltam -, egészséges szellemi nyitottsága. Sandru az élet, a mindennapi apróságok átlényegítésének költője: nem ködösít, nem használ artisztikus, művi elterelő hadmozdulatokat, cseleket. Úgy írja a verset, mintha olyan kavicsokkal játszana, melyek pontosan illeszkednek egymáshoz. Ezt az illeszkedést egy teljesen más nyelvi megközelítésben újrateremteni, izgalmas feladatnak bizonyult.
Mircea rendkívül hálás volt ezért a gesztusért, bár maga sem tudta, hová tegye, nem fért a fejébe az, hogy ha én tőle nem kaptam semmit, akkor én miként vagyok kapható ilyen nem mindennapi cselekedetre irányában. Beszéltem neki belső kényszerről, meg arról, hogy mialatt verseit átültettem anyanyelvemre, magam is rengeteget csiszolódtam poétikai iskoláját gyakorolva, újrateremtve, imitálva.
Ugyanez a furcsa megilletődés kapta el, amikor hamarosan arra vettem rá, hogy írjunk közösen egy verseskönyvet a gyermekkorról. Lelkesen győzködtem: semmi az egész, közösen kiválogatunk ötven, témába vágó művészfotót az irattáramban halmozódó képgyűjteményből, majd naponta hol az egyikünk, hol a másikunk szállít hozzájuk egy-egy verset. Amikor aztán az ötven kép mellett ott lesz az ötven vers, nekiállunk és kölcsönösen lefordítjuk egymás munkáit – idáig érve, nagyfokú elbizonytalanodását látva, nagylelkűen vállaltam az előzetes nyersfordítást is számára, hogy átlendítsem magyar nyelvi fogyatékosságán -, s az egészet mindkét nyelven kiadjuk.
A terv szép volt, lelkesítő, én magam gyorsan és ütemesen el is készültem a részemmel, menet közben elkészítettem a Florin verseinek fordítását is, sőt, nem késlekedtem átadni neki a saját verseim nyersfordítását sem. Egy hét kell neki, ígérte, hogy visszajuttassa a véglegesített kéziratokat.
Nemsokára forgószélként bekövetkezett a rendszerváltás. Továbbra is találkoztunk, de őt is, engem is felszippantott az újfajta, felszabadult, gátlástalanná vált újságírás szédítő forgataga. Egyre kevesebb szó esett köztünk a kötetről, majd egyszer csak megkeresett azzal, hogy ha nem haragszok, ő kiadná a saját verseit, külön kötetben, mert bár elvégeztem ugyan számára a nyersfordítást, de hiába rugaszkodott neki, úgy érzi, képtelen arra, hogy lefordítsa az én verseimet.
Haragudni nem haragudtam, hiszen értettem én: van ilyen helyzet, s még mindig jobb kimondani, mint egymást hitegetni, keserű lett csupán a szájam íze, természetesen szabad kezet kapott saját verseit illetően, hiszen semmilyen jogom nem volt fölöttük, meg aztán azt mondtam magamban, azok a versek tulajdonképpen egy képvilágra tapadva születtek meg, s bár önmagukban is élnek, valódi hatásuk csak akkor lehetnek, ha beilleszkednek egy bonyolultabb, többszólamú rendszerbe, amelyre valamikor elszerződtünk.
(A kötet aztán mégis csak elkészült, ha csonkán is, ha csak magyarul, s nyilvánosságra segítését – az interneten - a budapesti Andrassew Ivánnak köszönhetem, akivel nem egy izgalmas szellemi kalandban vettem részt; egyáltalán nem mellékesen, ő a szorgalmazója és az éltetője annak a webantológiának, amely Román költők címmel hosszú évek óta új s új fordításokkal gazdagodik...)
Csalódásomat kiheverve, Mircea Florin Sandru éveken át emlék volt csupán a számomra. Egy idő után váratlanul, egyik napról a másikra odahagyta a szerkesztőséget, ahol dolgozott, így megszakadtak találkozásaink addigi természetes körülményei. Arra hivatkozva, hogy nyugdíjas éveire szeretne összegyűjteni még néhány jól fizetett esztendőt, elszegődött a bukaresti parlament sajtóosztályára előrehátra mozdítónak, tisztviselőnek, névtelen csinovnyiknak.
Aztán, 2002-ben váratlanul újra jelentkezett.
Sajtóval való szakításának fordulatát vázolva azt is elmesélte: az interneten szörfözött éppen parlamenti irodájában, s kíváncsiságból egy népszerű keresőprogramba beírta a saját nevét. Elsőnek a Színes kengurut, közös kötetünket jelölte találatként a program, s nem sokra rá a Román költők antológiáját, amelyben ugyancsak bő verscsokorral szerepeltettem.. Magyarul tudó kollégája segítségével nagy nehezen megértette, miként került a világhálóra és a meghatottságtól nem tudott eléggé hálálkodni.
Aztán egy nap két könyvet hozott címemre a posta, feladójuk: Mircea Florin Sandru költő. Aznap, a biztonság kedvéért felhívott telefonon is, jelezvén, hogy postázta két új kötetét, talán beléjük lapozok, s aztán ha nincs rájuk szükségem, el is dobhatom őket.
Majd csinálok nekik helyet, esetleg eldobok más könyveket - replikáztam, évődve, ahogy hajdanában froclizni szoktuk egymást.
Mármint én Florint, mert ő mindig tiszteletteljesen, a némileg idősebbnek kijáró alázattal szólított meg, még akkor is, amikor már alkotói közösségnek lehetett bennünket nevezni
Érdeklődéssel forgattam a köteteket: más-más kiadónál jelentek meg, egy év különbséggel, de tartalmuk szinte azonos. Szorongó szívvel tapasztaltam: a kötetek anyagának szinte fele ugyanazokat a verseket, tartalmazza, melyeket már magam is beválogattam a Kriterion-kiadásba. Az új versek pedig, valami iszonyatosan barokkos, avitt, halálfélelmekkel teli, már számtalanszor megverselt víziókat, fordulatokat tartalmaznak, egyszerűen nem ismertem az én valamikori jóemberemre. Gondoltam, folytatom a tolmácsolások sorát, legalább egyetlen vers erejéig. Újra és újra visszatértem mindegyik darabra, de vagy benne voltak már a magyar válogatásban, vagy nem érték meg a fáradozást… A frissen megjelent kötet címe viszont ismerősnek tűnt: Miere neagra – annyit tesz, mint Fekete méz. Izgatottan lapoztam át, többször is a könyvet, de hiába, a harmincadik próbálkozás után is azt tapasztaltam, hogy a címadó vers hiányzott belőle. Majd egy egész estét áldoztam arra, hogy tűvé tegyem jegyzettornyaimat, mindent meg is találtam, amit Sandruval kapcsolatban írtam vagy fordítottam, a „fekete méz" azonban sajnálatosan nem került elő. Ettől aztán végleg begerjedtem. Éppen, mint egy vadászkutya, akivel megszagoltatták a nyomot.
A Fekete méznek márpedig a végére kell járnom! Legjobb lesz, ha egyenesen a forráshoz – Mirceához fordulok.
Másnap felcsörgettem telefonon. Álmos, fáradt hang jelentkezett a kagylóban:
- Itt a szenátus sajtóirodája, mit óhajt, kérem?
Mondom, hogy kit keresek.
- Én vagyok az, miben segíthetek?
- Kérek egy köcsög fekete mézet...
- Hogyan?!!!... Ó, te vagy az? Így már minden egészen más.
Mondom neki: megérkeztek a könyvek, nagyon köszönöm.
Erre közbevágott: elég, ha átlapozom őket, s nyugodtan dobhatom a szemetes kukába.
- Majd odébb - vigasztaltam -, amikor a fekete méz végére jártam.
- Mi bajod van azzal a mézzel? Az az egyik kötet címe, na és?
- Igen, csak hogy nem találtam benne semmiféle mézet!
- Persze, mert szándékosan kihagytam... Az ugyanis egy nagyon keserű világot sűrít magába, nem illett volna a kötet anyagába.
- No de a cím, hát mégis azt a címet adtad neki!
- Igen, mert nagyon szeretem ezt a verset és a címét. Gondoltam, erre majd ráharapnak...
- Tudod mit, Florin, nem faxolnád át nekem a barátságunk fejében?
- Én akár mindjárt tollba is mondom, a legkedvesebb verseimet fejből tudom, de azért mégsem teszem, hogy ne tévedjek. Inkább várj holnapig, magammal viszem az irodába, s onnan átküldöm.
- Különben hogy vagy? - udvariaskodtam.
- Kösz, ahogy könyökvédővel lehet. A kis tisztivselőcske a kicsike pult mögött. Vagyok a kicsi gépezet... Emlékszel?
Felemlítettem neki, hogy meglepődve láttam: antológiái legalább felében feltétel nélkül megegyezik az én válogatási értékítéletem az övével.
- Hiába, többször rájöttem én is, hogy rokonlelkek vagyunk...
Ebben maradtunk.
Akkor ismét eszembe jutott 1988 ősze, amikor a frissiben megjelent fordításkötettel meghívtak kettőnket Homoródalmásra, az ottani kulturális napokra. A székelyföldi nagyközség tulajdonképpen a nagy erdélyi szobrásztehetség, Román Viktor szülőhelye, aki a hatvanas években fényesen futott föl Bukarestben modern szobraival, valahol etalon volt és mindent eldöntő ítész, aztán kiment Párizsba, ott egy jeles szobrász, Eugen Hajdu párfogoltja lett, ott is halt meg, távol a szülőföldtől, de szülei, ősei a homoródalmási temetőben nyugszanak. Florinnal kisétáltunk oda, enyhe, napsütéses délelőttön, mindenen a kiteltség, a megereszkedettség, az elmúlás hangulata lebegett, akár csak Labis Eminescu emlékére írt verstöredékében, az olvasótalálkozóig még hátravolt másfél óra, tűnődve sétáltunk az elvadult sírok között, az ódon fejfákról olvastuk le a székely neveket. Florin csodálkozott e gazdag lustrán, sose járt magyar temetőben, meglegyintette a hely szelleme, s a találkozó után, ahol őszinte lelkesedéssel kaptunk tapsot román és magyar szövegeink hallatán, a székelyudvarhelyi szállodaszobában, ahol az éjszakát töltöttük, azt a kérdést tette föl nekem: ha ilyen jól megértjük egymást mi ketten, akkor miért akartok ti külön vonulni, külön iskolába, egyetemre?
A válaszom az volt: azért, mert ettől még nyugodtan lehetünk együtt.
Igen, de ő nem tudja az én nyelvemet.
Ha akarnád, megtanulnád.
Miért, te meg akartál tanulni románul?
Nem, de egy idő után szükségem volt rá, és megtanultam
Tudod, amikor nekem is szükségem lesz a magyarra, megtanulok.
Rendszerváltás előtt volt, szállodai szobában, azóta sem folytattuk a vitát.
Azt hiszem, most már mind a ketten megmaradunk, becsontosodva annak, akik voltunk és akikké lettünk. Nincsen visszaút. Megértettem, hogy minden közeledési szándékom, gesztusom dacára a maradék távolságot már képtelenség közöttünk legyőzni: minden lépés, amit feléje teszek, az ő halmozódó adósságait húzza alá, amitől ő védtelen lesz és egyre legyőzöttebbnek, megalázottnak érzi magát. És a meghunyászkodás nem jó tanácsadó, mert magában hordozza az elvakult lázadás, a harag csíráit is.
Ennek dacára nem szűnik bennem a meggyőződés: minden aránytalanság ellenére, saját magunk megbecsülésére és épülésére, folytatnunk kell a megismerést, az értékek beépítését. Ebből a meggondolásból vállaltam el a huszadik század utolsó éveiben, hogy segítek Andrassew Ivánnak tető alá hozni a román költészet magyarul hangzó virtuális antológiáját. Amikor ötletét megosztotta velem, már túl voltunk együttműködésünk első tapasztalatain, és ráéreztünk arra, hogy a tervek, szempontok, értékrendek pepecselő kidolgozása helyett a fecske-stílusú, apró, építkező lépéseket kell gyakorolnunk. Nem kellett sokat vitatkoznunk sem a címen, sem a befogás korlátain, már-már magától alakult az egész azzal, hogy pár hét elteltével már a kezünkben volt egy csokor vers, féltucatnyi költőtől, amivel már weboldalt lehetett nyitni. Pár év alatt több mint hatvan név került föl az antológia tartalomjegyzékébe, köztük a Mihai Eminescué is, akitől barátaink a modern román költészet időszámítását datálják. (Személyesen nem értek egyet azzal a tabuhangulattal, ami a román kultúrában Eminescu alakját és munkásságát övezi, és amely kiátkoz minden kritikai véleményt, amit a költőóriás felé olykor megkísérelnek; ugyanakkor átérzem e reakcióban azt az ösztönös védekező reflexet, amely az alkotókat a kiszámítható értékrenddel ajándékozza meg: ha létezik egy felső határ, amihez mérhetjük magunkat és ahhoz igazodhatunk, mint egy etalonhoz, akkor az esetleges siker még az életünkben biztosított, nem kell megvárni pályafutásunk befejezte utánig, hogy majdani utódaink beseperhessék majd az utólagos elismerést.) Hogy ez mennyire helytálló, azt az a puszta tény is elárulja, hogy a magyar költészet legjobbjai több mint száz éven át versengve igyekeztek túlszárnyalni egymást Eminescut magyarító igyekezetükben. Költői életműve így lett mára szinte teljességében hozzáférhető magyar nyelven. Magyarul 1885-ben, tehát még négy évvel fiatalon bekövetkezett halála előtt jelent meg első verse a Kolozsvári Közlönyben, s költői sikere azóta töretlen a magyar kultúrában. Mózes Huba kolozsvári irodalomtörténész a költő halálának századik évfordulójára páratlanul értékes kötetet adott ki a magyar Eminescu fordítás-irodalomról, amelynek tanulmányát érdemes idézni: “1966-tól kezdve Eminescunak úgyszólván minden költeménye magyarul is olvasható. Nem kevés közöttük az olyan, amelyiknek tíznél több magyar változata ismeretes, de olyan Eminescu-verset is említhetnék, amelyiknek különféle magyar változatai eddig több mint félszáz alkalommal láttak napvilágot. A leggyakrabban tolmácsolt Eminescu-költemények legsikerültebb, ma is élvezhető magyar átültetéseit olyan fordítóknak köszönhetjük, mint Áprily Lajos, Berde Mária, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kacsó Sándor, Képes Géza, Kiss Jenő, Lőrinczi László, Nagy Kálmán, Oláh Gábor, Szabédi László és Szemlér Ferenc – az önálló Eminescu-köteteket jegyző Finta Gerő és Franyó Zoltán mellett. Más kérdés, persze, hogy a legszorgalmasabb és a legjobb műfordítók egyes munkái milyen mértékben közelítik meg a "hűtlen hűség" elérhető határait. Meggyőződésem azonban, hogy még a legszínvonalasabb tolmácsolás sem zárja ki egy újabb, legalább ugyanolyan színvonalas műfordítás lehetőségét, amely az eredeti költemény titkainak a megismeréséhez egy lépéssel ismét közelebb visz.” A könyvből ugyanakkor kirajzolódik az az integrációs folyamat, melynek során Mihai Eminescu valósággal “magyar” költővé vált, s egy-egy kimagasló költeménye nem egy esetben féltucatnyinál is több fordítás változatot számlál.
E messzemenő érdeklődést és rokonszenvet tapasztalva, 1989-ben annak próbáltam utána járni, hogy a még életben lévő, jeles költő-műfordítók közül néhányat megszólaltassak arról, mi közelítette őket Eminescuhoz, milyen indítékok késztettek fordításra, sokszor olyan esetben is, amikor az illető verseknek már létezett elismert, sikeres, az irodalmi köztudatban már meggyökeresedett tolmácsolása. Életem egyik legtanulságosabb riportútját zártam előbb a költő szülőföldje, Ipotesti, majd később Marosvásárhely, Kolozsvár és Bukarest érintésével. Bejárhattam az Eminescu-emlékházat, illetve a közelében található, költészetébe örökéletűvé tett emlékhelyeket – az erdőt, a forrást, a tavat -, amelyeket a versek nyomán a kíváncsi szem immár mindig titokzatosnak, rendkívülinek, egyedülállónak lát. Pedig a józan, a befolyás nélküli szemlélődés igazából nem lát sok különbséget az ipotesti-i erdő és egy akármilyen erdősáv, az ottani forrás vagy egy közönséges buzgár, a rejtélyesen ringatózó tó vagy egy elposványosodott állóvíz között… Sorra felkerestem az akkor még élő Székely Jánost, Kiss Jenőt és Tóth Istvánt, továbbá Lászlóffy Csabát, Márki Zoltánt és Lőrinczi Lászlót, egy-egy igen tanulságos irodalomtörténeti délelőttöt vagy délutánt töltöttem el körükben, legtöbb esetben otthonukban, s a különböző megközelítések ellenére is ugyanazt a rajongást és elkötelezettséget tapasztalhattam a megismerés és az integrálás mindennapi tettei iránt. Szinte kivétel nélkül úgy vallottak, hogy Eminescu-fordításaikban a fordulópontot az az 1996-os Eminecu-összes jelentette, amelynek szerkesztője Kacsó Sándor volt, aki rettenthetetlen karmesterként mozgósította szinte a teljes erdélyi magyar költői gárdát annak érdekében, hogy lehetőleg ne maradjon lefordítatlan költeménye a halhatatlan költőnek. A tolmácsolt művek között így voltak önként, kedvtelésből vállalt, de hazafias feladatba kapott szövegek is, s a jól levezényelt kalákából egyedülálló irodalmi teljesítmény született, amelynek értékéből mit sem von le, hogy időközben az Eminescu-kutatás újabb és újabb verseit, szövegváltozatait fedezte fel az ipotesti-i bárdnak, a magyarul megálmodott teljesség így – szigorúan nézve – csonka maradt…
(Nem kapott helyet a gyűjteményben az a románok által sokat idézett és egyesek szerint eminescui csúcsteljesítménynek elkönyvelt vers sem, amelynek Dojna a címe, s Eminescu korai költészetéhez tartozik. Az erőteljesen és nyíltan xenofób szöveget többnyire propagandacélokra és a tézisirodalom létjogosultságának bizonyítására használják, az 1989 utáni fordulatot is sértetlenül túlélte, amikor a román politikai paletta idegengyűlölő, nacionalista erői ugyancsak szívesen igazolták eszméiket a nagy költő állásfoglalásaival. Érdekes módon, a fenti vers helyet kapott a nemzetiségi iskolák számára is forgalmazott VI. osztályos alternatív román olvasó- és nyelvkönyvek egyikében - szerzők: Anca Serban és Sergiu Serban - is. A fordítás első ízben a Székelyföld c. folyóiratban jelent meg, 1998-ban. A teljes Eminescu-képhez ez is hozzátartozik.

Dojna


A Dnyesztertől a Tiszáig
Sír a román, panaszkodik:
Hogy nem halad, bárhova lép,
Annyi itt az idegenség.
Hotintól a Tengerig el
A muszka lovon eregel,
A Tengernél s Hotin táján
Ha jársz, az utad elállják.
Bajom s Vatra Dorna között
A jó somba nyű költözött;
Az idegen úgy ellepett,
Tőle magad sem ismered.
Lenn a völgyben, fenn a hegyen
Minden úton jő az ellen,
Szatmártól Szecsel' városig
Belőlük gát magasodik.
Szegény román, milyen szégyen,
Mint rák, hátrafelé mégyen!
Nem sikerül semmi dolga,
Magát ezért nem okolja,
Ősze nem ősz, nyara nem nyár,
Hazájában idegen már.
Turnutól el Dorohojig
Ellenség-áradat folyik,
S mindenütt megállapodik;
S ha vasúton ideérnek,
Menten elnémul az ének,
Elűzi a madarakat
Az a sötét idegen had.
Csak tövisnek hull az árnya
Hívő román ajtajára.
Az ingét is odaadja
Ez a szegény áldott haza.
Az erdőnket fejsze vágja,
Testvérünk ő, mégse bánja
Senki, kiszárad a forrás –
Szegény népnek: szegény ország!
Ki az idegent szereti,
Szívét a kutya egye ki!
Ház-népe menjen világgá!
Stéfán-vajda Őfelsége,
Ne ülj Putna hűvösébe'!
A rendfőnök elvezeti
A kolostort, te gyere ki!
Hagyd a szentek gondját másra,
A hajbókoló csuhásra,
Mondd: húzzák a harangokat,
Hogyha éjjel-nappal kongnak,
Tán megsegít istened,
Hogy megváltsd a népedet!
Hagyd ott a sírhelyedet,
Vedd kezedbe kürtödet,
Moldvát összegyűjtheted.
Hogyha egyet szól a kürtöd,
Nagy Moldvádat egybegyűjtöd,
Hogyha a kürt kétszer szólal,
Indul az erdős hegyoldal,
Ha kürtöd háromszor szólít,
Minden ellen porba hull itt,
Egy határtól másikig,
A varjak eltemetik
Őket, ha nem, legyenek
Akasztófacímerek!

BARTHA GYÖRGY fordítása)

Andrassew Iván 2003. július 20-án este a következőket jegyezte be internetes naplójába:
“Ma egész nap a gépem előtt ültem. Délelőtt jegyzetet írtam, aztán nekiláttam, hogy befejezzem a Román költők oldalait. Több ezer műveletet kellett végrehajtani szépen, sorjában, türelemmel. Amikor már minden készen volt, akkor persze lett egyetlen-egy hiba, amit órákon át képtelen voltam megoldani. Annyi volt az egész, hogy Eminescu oldalai nem akartak csatlakozni a Román költők oldalhoz. De bármit kitaláltam, nem jött be. Aztán estére rájöttem, mi a megoldás. Még volt egy órányi munka vele, de végül sikerült. (Ez a legértékesebb része: Eminescu versei románul és számos magyar fordításban. Igazi különlegesség. Persze feltéve, hogy valaki kedveli a verseket.)
Sokan megkérdezték már, hogy Cseke Gáborral miért töltjük a napjainkat ilyen oldalak építgetésével. Hiszen ma már az emberek elenyésző része olvas verseket, pláne románokat. Vagyis ez csak egy igazi sikertelen oldal lehet csak, napi egy-két látogatóval, legföljebb.
Csakugyan nagyon kevesen olvasnak verseket, de ahhoz képest, amennyire gondolunk, azzal, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk értük, meglepően sokan. De ha összesen ezerötszáz a tizenötmillióból, akkor annyinak is tartozunk
(Ezt a naplót hányan olvasgatják? Nagyon kevesen. Mihez képest?)
A román költészettel pedig azért foglalkozunk kitüntetett módon, mert gyönyörű, és azt fontosnak találjuk megmutatni. Ez a két nép mindent megtett azért, hogy az utálatban és a megvetésben kölcsönösen megnyomorítsák egymást. Évszázadok alatt ránk telepedett az a fajta gonoszság, ami attól ártalmas, hogy van. Ha nem öl, akkor is öl. Ha én gyűlölök valakit, az engem nyomorít, nem a másikat. Ha ketten gyűlöljük egymást, akkor mindketten a saját gyűlöletünktől fulladozunk. Ha népek teszik ezt, akkor maguktól veszik el az oxigént, fulladoznak az előítéletektől.
Az internet adott nekünk egy új hatalmat: békességet teremthetünk vele. Aki hajlandó megismerni a román költészetet, kész arra is, hogy az előítéleteit elveszítse. Aki meg is ismeri, az nem tud nem másképp gondolni a románokra, mint azelőtt.
Vélhetően még ebben az évtizedben elérkezünk egy történelmi fordulóponthoz: egy államban élünk majd. Abban egészen biztosak vagyunk, hogy rövid az idő, addig nem sokat változtathatunk. De valahol el kell kezdeni. Nem dumálgatni kell egymás oly kívánatos megismeréséről, hanem tenni kell érte valamit.”
Magam sem fogalmazhattam volna meg pontosabban azt a programot, mely antológiánkat életre hívta. Mindenekelőtt azért folyamodtam az Iván-féle meghatározáshoz, mert ő csiholta ki belőlem a részvétel elfogadását ebben a kalandban. Ő volt a kezdeményező, és én a végrehajtó. Az Egész végül is az ő kezében futott össze, s nem egyszer éjszakákon át tartó pepecsmunkája által vált láthatóvá, az egész világon elérhetővé. Ha büszke vagyok valamiért az életben – beh utálom a büszke szót, pedig magam is sokszor a vétkébe esek - , akkor az antológiánkra igen. És a kapcsolatunkra is. Olybá tűnik, mintha személyében Dan Culcer mellett, a magyar oldalon is lenne egy kiemelt mentorom, akivel mind a magyar-magyar ügyekben, mind magyar-román viszonylatban mondhatni tökéletesen értjük és elfogadjuk egymást. Iván a lehető legjobb hatással volt rám a századfordulón, egy olyan időpontban, amikor már-már úgy tűnt, hogy elmerülök az immár szabadon űzött zsurnalizmus fojtogató hínárjában, s minden mást elhagyok, kikapcsolok az életemből, ami szebb, emberibb, időállóbb. A taposómalomi hangulatomra rájátszva, olyan szabadon választható feladatot kínált nekem, ami a piramisépítés kínját és örömeit kínálja azzal, hogy nem kér azonnali végeredményt: türelmes, apránként kiégetett téglákból rakja fel, a méltóságteljesen hömpölygő Időben azt az építményt, amelyet ma már kikezdhetetlennek látok azon egyszerű oknál fogva, hogy – van. Létezik.
Többen megjegyezték kajánul: remek ez az antológia, de vajon készül-e valahol ennek a megfelelője, román nyelven, amely a magyar költőket mentené át téren és időn – román nyelven? Erre csak azt lehetett válaszolni, hogy a kölcsönösség szívből áhított, jó dolog, de nem lehet kötelező feltétellé tenni. A közeledő lépéseket valakinek tettlegesen is el kell kezdeni, s ha már elkezdte, folytatnia kell, függetlenül a körülményektől és következményektől, a távolság elfogytáig.
Ha mindkét irányból történik a közelítés, az egyenesen csodálatos érzés; de hadd ne álltassuk fölöslegesen magunkat: a lényeg a közelítés puszta ténye, bármely irányból.
Még a legelején voltunk az „építgetésnek”, amikor Andrassew levélben érdeklődött: mit tudok egy Lucian Tamaris nevű egyénről, aki állítólag Kolozsvárt él, s akit az Iván ugyanott élő nénikéje igen nagyra tart. Nemrégiben egy egész paksaméta versét tukmálta rá, s mert ő nem tud románul, arra kér, nézzem meg az anyagot, s amennyiben úgy találom, érdemes a figyelemre, próbáljak lefordítani néhány darabot közülük...
Barátok kérése számomra parancs szokott lenni, ha nem egyébért, hát személyes hiúságból. Kíváncsian vettem kézbe a lapidárisnak tűnő szövegeket, amelyek első közelítésre nem is a fordítónak, hanem mindjárt a versolvasónak okoztak gondot. Kerestem a szerző elmejátékának, elvont lírájának belső logikáját, de csak többszöri nekifutásra sikerült egy-két darabot kicsiholni magamból magyarul. Gesztusnak, gondolom, ennyi is megtette volna Iván felé, de mert kezemben volt a többi vers is, azt mondtam, ne legyek rest, próbáljak még tovább lépni, abban a tudatban, hogy bármikor abbahagyhatom, hiszen a feladatnak már így is, úgy is eleget tettem. Ez a fajta biztonság volt az, ami leszoktatott arról, hogy valamennyi feladatomban szerfüggő rabja legyek a mindenáron való időteljesítménynek, s így tudtam magam a megközelíthető teljesség igájába befogni. Végül is minden Tamaris-verset sikerült lefordítanom, javasolván Ivánnak, hogy ha már a kezünkben van, vegyük fel e csokrot az Antológiába is.
A véletlen, a baráti sugallatok és felkérések nem egyszer játszottak közre abban, hogy olyan román költőkkel ismerkedjek, kerüljek „viszonyba”, akikről addig sose hallottam. Érdeklődve és szívesen fogadtam mindenfajta beajánlást, anélkül, hogy elköteleztem volna magam valamelyik mellett. Az elkötelezés csak mindig azután következett be, hogy tisztáztam magamban: szabad vagyok igent vagy nemet mondani, amit viszont ehhez tennem kell, az a műben való megmerülés.
Így jutottam el Serban Codrinhoz is, akinek temesvári kiadású, egy közepes nagyságú tenyérben elférő minikötetét (Scoici fara perle) fotóriporter kollégám, Székely Sándor tukmálta rám; ő egy sajtórendezvényen találkozott a szerzővel, megismerkedtek, beszéltek erről-arról, majd a találkozás emlékére dedikálta neki a verskötetét, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy irodalmi mércével mérve érnek-e valamit az abban lévő szövegek. Arra kért, ha van rá időm, lapozzak bele a könyvbe, s majd egyszer, mikor jónak látom, vele is közöljem következtetéseimet. Sándorral azóta nem találkoztam az élet furcsa sorsforgataga miatt, amely bemérhetetlen kacskaringókon elragadta őt a közelemből, Codrinban viszont a japán versformák szenvedélyes – helyenként már-már szektáriánus szemléletűnek tűnő – művelőjét ismertem meg. Nyolc hónapba telt, míg egyetlen összefüggő ciklust alkotó tanka-fűzérének a végére jutottam – a szigorúan kötött versforma többször is megkísérelt, végül sikerrel járó begyakorlása után.
Román részről Dan volt az egyetlen, aki – kérésemre – értően felfigyelt a webantológiára, s átnézve, amellett, hogy nagyra értékelte, hasznos javaslatokat fogalmazott meg a továbblépéssel kapcsolatban. Egyrészt a válogatás palettáját tartotta még mindig túlságosan hiányosnak – ehhez pedig nem csupán a kritikát fogalmazta meg, de azóta is folyamatosan beajánl, javasol szerzőket, szövegeket; nem egyet közülük éppen ő maga fedezett föl vagy emelt ki a bolyból asymetria c. internetes folyóiratában -, ugyanakkor a lexikális jegyzeteket jónak látta költői arcképekkel is kiegészíttetni.
Így került az antológiába, s egyúttal fordítói célkeresztembe Cristian Simionescu, Gavril Sedran, Andrei Fischof és Yossef Abraham is.
Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy miután nagy izgalommal és kalandvággyal elmerültem különös versstruktúrájának elemzésében és értelmezésében s próbáltam újrateremteni a színgazdag román argóba öltöztetett líra rejtett zenéjét, a szerző levélben jelentkezett és megköszönte a fordításokat, majd munkássága újabb elemeivel ismertetett meg, sőt a rendelkezésemre bocsátotta ugyancsak Izraelben élő öccse héberül írt verseinek őáltala készített fordítását. És igaz, hogy e határhelyzetben, e versek fölvételével már a héber irodalom területére léptem (az egészen természetes, hogy az Izraelben élő és románul alkotó írókat a román irodalom felelősen számontartsa), de Amir Abraham szerepeltetése e kötetben inkább a Yossef alkotói portréját, költői világát és sajátos nyugtalanságát hozza közelebb.
Egy-egy fordításomnak, költői rokonszenvem felébredésének bizonyos költők iránt törvényszerűen külön története van, amelyet az élet „véletlennek” nevezett fiókjából kotorhatunk elő.
Így például Grigore Scarlat szatmári (avasi) költőre Sike Lajos kollégám hívta fel a figyelmet, még a rendszerváltozás előtt azzal a beajánlással, hogy az akkori általános nacionalista kurzus dacára az illető példásan korrekt magatartással viszonyul a magyar alkotókhoz, s már csak ezért is megérdemli, hogy nevét a magyar olvasóközönség is megjegyezze. Akkor egy vers erejéig, a cél érdekében eleget is tettem a baráti kérésnek. Aminek az lett a későbbi folyománya, hogy köszönetképpen Scarlat következetes tisztelettel dedikálta akkori legfrissebb kötetét, s azóta is, valahányszor egy-egy könyve megjelent, számíthattam rá, hogy hamarosan megérkezik postán is a tiszteletpéldány. Aminek a természetes „fizetsége” minden esetben az volt, hogy örömömre és épülésemre szabadon szemelgethettem Scarlat verseiből, s szépen szaporodó fordításaim sorát a továbbiakban újabb és újabb köszönetnyilvánítások, kötetek övezték...
Areta Sandrut 1978-ban, az Ifjúmunkásnál töltött utolsóelőtti évem nyarán ismertem meg, amikor is az ifjúsági szervezet felkérésére, az ifjúsági sajtóban dolgozó néhány, felelős beosztású tollforgatóra egy-egy alkotói kirándulás összehangolását és lebonyolítását bízták. A cél az volt, hogy az amúgy magányosan alkotó fiatal íróknak lehetőséget adjon megismerkedni az akkoriban újra felmelegített országos ifjúsági munkatelepek életével, valóságával. Az akciót kimódolók hangsúlyozták: a résztvevők teljes alkotói szabadságot élveznek abban, hogy azt és olyan műfajban írhatnak a látottakról-hallottakról, vagy éppen csak azok kapcsán bármiről, amit akarnak. Az ifjúsági szervezet megelégszik azzal, hogy az írások kapcsán egyáltalán szó esik azokról a munkatelepekről, melyek nemcsak hogy halvány árnyékai, hanem egyenesen karikatúrái voltak a hajdani legendás, a negyvenes évek vége hórukkos munkatelepeinek, amelyekről Kányádi Sándor költészetében például figyelemreméltó irodalmi korlenyomat található...
Bumbesti-Livezény, Ágota-Botorka, Szolyva-Visó... - jelentéses szimbólumok voltak évtizedeken keresztül, az új ember nevelésének valóságos iskolái – állítják a telepi veteránok, köztük Domokos Géza is életrajzi visszaemlékezéseiben, a következő évjáratok pedig szívesen el is hittük a lelkesen továbbadott tanmeséket, s azon törtük a fejünket, hogy miért vész oda minden, ami egyszer már kibomlott, szép, teljes ragyogású virágként pompázott...
A zilahi munkatelep a hetvenes évek végén a vízben-energiaforrásokban szegény megyeközpont szénműködésű hőerőművének építését kapta feladatul, olyan formában, hogy a létesítmény létrehozására berendezett telepen dolgozó fiatal szakmunkásokat külön is összeírták, aláírattak velük egy nyilatkozatot, hogy amíg ott dolgoznak, ifjú brigádosoknak is vallják magukat, ünnepi alkalmakkor felöltik a brigádosi egyenruhát, kitűzik a szervezet brigádosjelvényeit, egyéni teljesítményeikről, amiért különben fizetést kapnak mint bárki más, az ifjúsági szervezet különmegbízottjai párhuzamos nyilvántartást vezetnek és országos szintén külön eredményként is elkönyvelik. Ez egyfajta erkölcsi igazolvány volt az ifjúsági szervezet számára a roppant társadalmi kirakatban, mely azt kívánta elhitetni a világgal, hogy a tömegek megszervezésére létrehozott erőközpontok alkalmazottjai megérdemlik a fizetésüket, annak fejében, hogy a növekvő feszültségek és elégedetlenségek dacára kordában tartják a társadalom különböző rétegeit.
A gondjaimra bízott írócsoportból különösen Areta Sandru és újságíró férje, illetve a kolozsvári Adrian Popescu személyisége ragadott meg közelebbről; ez utóbbi visszahúzódó szerénységével, tipikus erdélyi nyugalmával és mindenekelőtt verseinek sugárzó belső feszültségével tűnt ki a szememben. Most visszagondolva, magunkra nézve is szánalmasnak találom azt a fegyelmet, amivel ezek az emberek elviselték a rendszer ideológiai szeszélyeit és önmaguk maradtak – Popescu akkoriban már a kolozsvári Steaua szerkesztője volt, korábban a kolozsvári diáklapot, az Echinoxot szerkesztette, megbízatásaiból kifolyólag nem vonhatta ki magát a közösségi felkérés alól.
Areta Sandru tanárnő volt, évek óta hitegették, hogy állást kap a román ifjúsági napilapnál, s ahhoz, hogy ezt az ígéretet be is váltsák, a törékeny, fiatal anyának, férjével együtt lelkesen kellett pitiznie az ifjúsági szervezetnek, ami abból állt, hogy a közösségi felkéréseket nem illett elutasítaniuk. Areta őszinte érdeklődést mutatott zilahi utunk alkalmával az erdélyi magyar költészet iránt, neki teljességgel újdonságszámba ment, hogy magyar írókat láthat szemtől szemben; elmondta, hogy bár tudott a magyarok és más nemzeti kisebbségek létezéséről az országban, de számára mindez csak elméletben működött, eleven magyarokkal e kiránduláson hozta össze a jósors. Felfedezését nagy lelki elégtételnek nevezte, s az igazi kapcsolatmélyítés – amely a szándék szintjén pár hónap alatt később meg is bicsaklott – tulajdonképpen a munkatelepi utazás befejezése után következett be, amikor Areta rendszeresen ellátogatott a szerkesztőségbe (igaz, olyankor egyúttal a szomszédunkban székelő román ifjúsági lapnál érdeklődött állásügye iránt), kéziratot is hozott, büszke volt rá, hogy versei, prózai írásai anyanyelvén kívül egy más nyelven is megjelennek és hogy bennem igazi, szavatartó támaszra lelt. Lelkesedésében odáig ment, hogy a férjével meghívtak bennünket egy vasárnap délutánra családostól saját otthonukba, ahol fő helyen egy ikon és egy örökmécses jelezték a házigazdák nyíltan ki nem mondott valódi szellemiségét. A beszélgetés és az ennek ürügyeként feltálalt vacsora protokolláris maradt, akárcsak a pár hét múlva megejtett viszontlátogatás nálunk: sokat beszéltünk és még inkább hallgattunk a semmiről, azaz inkább bátortalan, sután megfogalmazott kérdéseikre válaszoltunk az erdélyi magyarok életének sajátosságairól. Nekünk ilyen jellegű kérdéseink nem igen akadtak, hiszen gyakorlatilag mi az ő életüket éltük, betekintésünk volt irodalmukba, sajtójukba, filozófiai munkáikba... A két látogatás elég volt ahhoz, hogy ők is, mi is belássuk: az ismerkedés sikerült ugyan, de a barátkozás már nem... Közben Areta végre ifjúsági újságíró lett, szabadideje egyből nullára fogyott, többé nem is igen kerestük már a szorosabb kapcsolatot, megelégedtünk egy-egy futó kérdezz-felelekkel ilyen-olyan rendezvényeken. A rendszerváltás után sajnálatos módon Areta is, s férje még inkább elcsúszott a román nacionalizmus irányába, amelyben ma sem tudom, mennyi volt az őszinte hit és mennyi a szerepjátszás, tény, hogy az asszony hamarosan ágynak esett és iszonyatos gyorsasággal elvitte a rák.
Furcsa história az is, ahogy Adela Popescu belépett az életembe; aminek irodalomtörténeti értéke ugyan csekély, a románokkal való kapcsolataim alakulásában viszont meghatározó és jellemző.
Közvetlenül a rendszerváltozás előtt történt kevéssel, egyik este felhívott telefonon egy asszony, akinek a neve nem, a hangja viszont roppant ismerősen csengett. Hamar kiderült: férjhez ment, de továbbra is egy és ugyanazon személy azzal, akit a hatvanas évek végén az ifjúsági szövetség képviselőjeként megismertem. A szlávosan szőke, lágy vonású, kék szemű, babaszépségű, ám nagydarab nőt annak idején, mert magyar volt, a szervezet vezetősége azzal bízta meg, hogy egy darabig ideológiailag ellenőrizze és irányítsa az Ifjúmunkás tevékenységét. Emlékszem, akkori főszerkesztőnk nem volt igazán elragadtatva ettől a „fölérendeléstől”, de zokszó nélkül és úriemberként viselte; mi, fiatalabbak viszont nem vettük eléggé komolyan, mert inkább csak az oda nem illő nőt láttuk benne. Becsületére legyen mondva: sose játszotta meg a mindentudót. És emiatt mind rokonszenvesebb lett az egyénisége. Állásfoglalásait, munkánknak szóló bírálatait úgy fogalmazta meg, hogy abból őszintén kitetszett: nem tartja magát csalhatatlannak, csakis a saját véleményének ad hangot és kritikáiból nem következnek adminisztratív, fegyelmi intézkedések. Nem egyszer mutatott rá arra, hogy melyek illetékességének a korlátai, s mindaz, amit felénk közvetít, csakis azon belül értendők... Miként az eszme fegyelmezett katonája, a későbbeikben ott kamatoztatta tudását – történész volt -, ahol szükség volt rá: a pártakadémia, majd a belőle kinövő vezetéstudományi főiskola munkatársa lett... Az évtizedek távolából is megőrzött, felbúgó hangja egykori szerkesztőségi üléseket, kerekasztalokat idézett, s éreztem, hogy a telefonvonal túloldalán nagyon örvend annak, hogy ennyi év után is felismertem. Mivel személyes kapcsolatban sosem voltunk, nagyon nem mindennapi eseménynek kellett lennie annak, ami telefonálásra bírta.
Elmondta, van egy jó ismerőse, aki költőnő, és szeretné a verseit több nyelven kiadni. Megvan hozzá a kiadója, szövegeinek hiteles fordítása több európai nyelvre, magyar fordítót viszont még nem talált, akikkel eddig szóbaállt, azok rendszerint pár nap után visszaadták a megbizatást. Adela jó költő – hallgatom a telefonos jellemzést -, nem bőbeszédű és sajátosan asszonyos. „Énhozzám fordult segítségért, én viszont nem ismerek mást, csak önt ebben az irdatlan Bukarestben, s ha segíteni tudna, akkor nagy jót tenne a barátnőmmel és velem is...”
Az a tény, hogy többen elutasították a felkérést, egyből érdekessé tette számomra a kérdést; rosszabb nem történhet annál, mint hogy pár nap eltelte után én is visszaadom majd a kéziratot, a szokásos mentegetőzésekkel.
Másnap felkeresett a szerkesztőségben egy nálam idősebb, félszegen mosolygó, szolíd hölgy, fülig mosolyú, kopasz férjével, George Munteanu prózaíróval együtt. Mély hajlongásokkal ajánlották magukat, majd ismertették a kötet tervét: megtudtam, hogy Adela, férjével együtt amerikai körúton vett részt ottani románok meghívására válaszolva, s egyik ismerősük, aki kiadót működtet, megígérte neki, hogy kiadja költeményeit több nyelven, ami kulturális szempontból párját ritkító teljesítmény lenne. Elmondták, hogy újabban a multikulturális eszmére jelentős támogatást fordítanak a nyugati társadalmak, ezt a lehetőséget pedig kár veszni hagyni. Az is kiderült, hogy a kiadás semmiképpen sem üzleti vállalkozás, az irodalom támogatása manapság odaát egyáltalán nem üzlet – a bestsellereket leszámítva -, a fordításért tehát nem tudnak fizetni, de azt megígérhetik, hogy ellentételezésként majd kapok a könyvből...
Az elmondottak mitsem fakítottak érdeklődésemen. Nem érdekelt a feladat üzleti vonzata, megéreztem egy szokatlan szellemi kaland lehetőségét, s mert a munkámon kívül nem került semmibe, sajnáltam volna elszalasztanom.
Az első olvasat – de még a második is – szomorú benyomást keltett. Érdektelennek találtam ezt a költészetet, amelynek belső érzelemvilágára képtelen voltam ráhangolódni. A szerzőről semmivel sem tudtam többet, mint amennyit elmondott magáról, s a rendelkezésemre álló forráslehetőségek sem jártak eredménnyel. Nem tudtam megállapítani, hogy az előttem heverő, mintegy két tucatnyi vers milyen helyet foglal el az Adela költészetén belül, mennyire képviseli a költőnő jelenlegi hangvételét. Klasszikus megoldáshoz folyamodtam: a jó öreg kiváráshoz. Mivel nem állapodtunk meg konkrét határidőben, a lelkiismeretfurdalással sem volt különösebb gondom, csak amikor már olybá tűnt: annyi idő eltelt a látogatás óta, hogy vagy mély lélegzetet veszek és minden körülmények között végére járok a fordításnak, vagy visszaadom a kéziratot.
Ez utóbbi változattal, azt hiszem, kissé elkéstem forma... Maradt az első.
Pár nap alatt a végére jutottam, s úgy éreztem magam, mint az apa, aki nagyot csalódott újszülöttjében: túlvan ugyan az eseményen, de öröme vajmi csekély... Igyekeztem pontosan, nyomdakészen legépelni a kéziratot, hogy a külföldön végzendő nyomdai korrektúrának ne okozzak különösebb gondot a magyar helyesírással, illetve ne jelenjen majd meg nyomtatásban egy élvezhetetlen, kerékbetört, gondozatlan helyesírású szöveg, ami elsősorban nem a szerző teljesítményét kérdőjelezné meg, hanem a fordító hozzáértését.
Sűrű hálálkodások közepette vették át a kéziratot, majd telt-múlt az idő s én végképp elfeledkeztem az egészről.
1993 tavaszán váratlanul felhívott Adela, s érdeklődött, bent találna-e másnap a szerkesztőségben. A férjével jönne, mert közben – ha hiszem, ha nem - megjelent a könyve és szeretné átadni a megígért tiszteletpéldányokat. Hirtelen nem hittem a fülemnek, mert lelkem mélyén meg voltam győződve róla, hogy az egész történet csupán egy szép mese, ami inkább csak egy ambiciózus szándékra, mint valóságos tényekre alapozott. Az újabb látogatás pedig bebizonyította, hogy a legkeményebb valósággal állunk szemben: az Intre noi – timpul (magyarul: Közöttünk az idő) c. kötet 8 nyelven jelent meg, 1992-ben a washingtoni Moonfall Press kiadónál, egy neves memphisi egyetemi tanár angol és román nyelvű bevezetőjével. A kiadás nem túl díszes, ám az akkori romániai könyvviszonyokhoz képest elegáns és figyelemfelkeltő. Adela férje mindjárt le is számolt elém 10 példányt, amit az akkori 20 dollárros árral számítva akár úgy is vehettem, hogy a fordításért 200 dollár ütötte a markomat (mai viszonyok között nem is jönne rosszul...) – feltéve, ha megtalálnám azokat az embereket, akik hajlandóak ennyi pénzt áldozni a multikulturális jelenségekre. S mert ilyen embereket nem találtam (igaz, nem is kerestem), maradtam a természetbeni honoráriummal, amit aztán egyenként, illő alkalmakkor szépen és sikerrel elajándékozgattam.
Attól kezdve Adeláék elárasztottak a felívelő, jól menedzselt költői pálya legfrissebb híreivel. Időről időre összegyűjtötték az asszony költészetéről, kötetéről, újabb verseiről szóló kritikákat, az új lapközléseket, sőt később egy újabb kiadású román nyelvű kötettel is megleptek, utolsó ajándékuk pedig Adela japán és román nyelvű kötete volt, ami Tokióban látott napvilágot, s amely a szerző eddigi legteljesebb kötetének számít.
Ezzel kapcsolatban továbbra is azt tartom igen talányosnak és rendhagyónak, ahogy egy olyan költő szinte teljes munkássága került ki a nagyvilágba, világirodalmi terítésben, aki alig néhány tucat verset tudhat magáénak élete 68 esztendeje alatt, messze megelőzve ezzel tekintélyes költői életműveket a román líra markáns élvonalából.
Amilyen rámenősen és taktikusan intézték a költői pálya alakulását Adela és a férje, olyan szerény és szánnivalóan visszahúzódó volt Ioan Vieru jelentkezése a román irodalomban. Cingár, vékony, örökké kíváncsian kutató tekintetű ifjú ember volt, aki a nyolcvanas évek második felében szinte reménytelenül házalta végig a román sajtót verseivel, mert egy-két versközlésen kívül sehol sem tudott áttörni. Annak idején nem egyszer hozzám is benézett az Előre szerkesztőségébe, miközben szokásos körútját végezte a bukaresti sajtóházban, két-három versét el is fogadtuk, s rendületlenül panaszkodott a félénk, esztétikailag képzetlen szerkesztőkre, s olybá vett engem, mintha egy és ugyanazon irodalmi prérin keresnénk a zsákmányunkat. Eszmecseréink során azt kellett megértetnem vele, hogy az én vagy bármely magyar alkotó jelenlétéhez a román irodalom tágas terein nem elégséges a mi betörési szándékunk, nekünk is szükségünk van arra, hogy román részről fölfedezzenek, érdemesnek tartsanak fordítani tőlünk. – De miért nem fordítjátok le Ti a saját verseiteket? Hiszen tudtok románul... A mi helyzetünk a nehezebb – folytatta -, hiszen mi még a köszönés erejéig sem tudunk magyarul... Ha nehezen is, de megértette: a mindennapi nyelvtudás oly messze esik a költői fordítás lehetőségétől, mint a társasági tánc a balettől...
(Eszembe jutott egy évtizedekkel korábbi vitám is, egy volt egyetemi társammal, az oltyán származású Constantin Duicaval, akivel az egyetemek egyesítése után „fraternizáltam”: ő az enyémmel párhuzamos évfolyam román szakos hallgatói közé tartozott, egyetemista korában terjedelmes szabadverseket írt, amelyeket irodalmi körökön, diákmegmozdulásokon termetes alakjával, dörgő hangon adott elő, valódi majakovszkiji stílusban, nagy dioptriás szemüveggel. Amikor végeztünk, ő is a fővárosba került, a központi diáklaphoz, majd Maros megyében élt huzamosabb ideig, végül a rendszerváltozás után, bukaresti újságíróként halt meg. Első bukaresti éveink alatt futottunk többször össze a sajtóház előtt, mindig megkérdezte, hol, milyen lapban olvashat tőlem verset, mert ő nem látja a nevem a román sajtóban. Többször is elmondtam, hogy én magyarul írok, román nyelven pedig csak akkor közölhetek, ha valaki lefordítja a munkámat... Egy idő után megelégelhette, hogy mindig ugyanazt a választ kapja - hasonlóképpen voltam magam is az ő kérdésfelvetésével -, mert kissé emelt hangon folytatta:
- Rendben van, de hát éppen ezért kell megtanuljatok románul! Vegyük csak a Szovjetunió esetét... Az a kirgiz író, aki be akar futni, eleve az orosz nyelvet tanulja meg, azon a nyelven alkot s mindjárt van pár száz millió olvasója. Ti is így járhatnátok a románnal... A kis nyelvek sorsa meg van pecsételve...
Vitát a témában, akkor, nem kezdeményeztem, a replikát elraktároztam, s azóta jó néhányszor, különbözőképpen tálalva ismét visszahallottam.
A gondolat, a lehetőség nem hagyott nyugodni, s a Mircea Florin Sandrunak elvégzett nyersfordításokon túl, kísérletképpen elkövettem még néhány versem román nyelvre ültetését, amelyek aztán meg is jelentek a román sajtóban. Nem volt könnyű munka, de talán az illető versek sem voltak túl komplikáltak; erre illik igazán a vak tyúk is talál szemet közmondás...)
Ioan Vieru a rendszerváltás után valósággal szárnyakat kapott: részese volt a fiatal román írók forradalom utáni első nagy fegyvertényének, a Contrapunct (Ellenpont) c. avangárd folyóirat alapításának, amely azóta is működik, s amelynek rövid idő múlva főszerkesztője lett... Szívesen fordítok tőle bármikor, az idők folyamán megszerettem ezt a szikár, látszólag eszköztelen, mélyen gondolati költészetet, amelynek szerzőjét immár örökké úgy fogom elképzelni magam előtt, mint a hajdani éhenkórász, szinte gyerek fiatalembert, aki szabódva, érdeklődve bekukkant a szerkesztőségi ajtón, vajon a helyemen talál-e...
Tudom, írhatnék még Ana Blandianáról, akinek asszonyos szépségét még a hatvanas évek elején megcsodáltam Kolozsváron (mentségemre: nem én voltam ebben az egyedüli...) és akinek szelíd erdélyiségét nem győztem eléggé tisztelni a továbbiakban is, valahányszor férjével, a prózaíró Romulus Rusannal fölkerestek a szerkesztőségben. Majd a látogatások kimaradtak, s különösen az 1977-es földrengés után, amikor is Rusan a csodával határos módon menekült meg a pusztulástól, lassú belső száműzetésbe vonultak. Anától csak akkor tartottam ildomosnak fordítani, amikor sorsosa és értő magyarítója, Hervay Gizella már csak odafentről követhette költőtársa pályafutását.
Radu Sergiu Ruba létezéséről legelőször a nyolcvanas évek elején vettem tudomást, amikor is Kolozsváron élő sógornőm, aki egyetemi kolléganője volt, lelkesen mesélt róla és költészetéről. Mindjárt az elején elmondta, hogy Radu vak ember, aki sajátosan érzékeli és látja a világot, s lírája a láthatatlan valóság igazságainak kitapintásában egyedi. Évtizedeknek kellett eltelniük, hogy az időközben rendkívül tevékennyé, a vakok országos szervezetében felelősségteljes munkát vállaló, a gyengén látók szellemi életében meghatározó szerepű szerkesztővé lett költő hangja elérjen hozzám, s örömmel törlesszem a magammal szemben felhalmozott mulasztásokat.
Alexandru Dohit úgy ismertem meg, az Ifjúmunkás Matinék hőskorában, mint cingár, amatőr színészt, aki éppen szobafestéssel kereste a kenyerét, és Dusa Ödön truppjával hosszabb időn át igen eredeti színjátékot adtak elő műsorunkban. Azoknak az időknek egyik alapszabálya volt, hogy bármilyen hivatalos műsor összeállításakor tekintettel kell lenni az „egyensúlyra”, vagyis arra, hogy amennyiben magyar jellegű előadást vitt színpadra az ember (vagy kiadványt jelentetett meg), abban bizonyos hányadú – legrosszabb esetben is legalább egy – román szerző, szereplő, vonatkozás kell hogy szerepeljen, mintegy formailag is kifejezésre juttatva a romániai együttélés tényét és törvényét. Az egyik Matiné-előadáson történt, hogy a meghívott román költő nem jelent meg, s ezzel borult volna az előre elképzelt s biztosítottnak vélt „egyensúly”. Akcióemberünk, Tar Károly ekkor azzal állt elő, hogy van itt a Dusa csapatában egy srác, aki verseket is ír, állítólag nem is rosszakat, mutassuk be őt egy szereplés erejéig, s ezzel a versmondás kérdését is megoldottuk; az amatőr román színész, aki saját verseit mondja – ez jó megoldásnak tűnt, csak attól idegenkedtem, hogy engedményt tegyünk az értékrendben, nem voltam ugyanis meggyőződve arról, hogy Dohi – mert ő volt a „mentőangyalunk” – nem csak egy botcsinálta költő, hiszen senki sem ismerte, mit sem bizonyított még, legalább is a nyilvánosság előtt. Végül, politikus főszerkesztőként fejet hajtottam a kényszerhelyzet előtt és nagy volt a meglepetésem és az elégtételem, amikor meghallottam különös, szikárra fogott verseit, melyekben mégis ott lüktetett egy jó adag szenvedélyesség. Nemsokára közöltünk is tőle, aztán szem elől tévesztettem. Most bukkant fel újra előttem, az internetnek köszönhetően, s vált kötetem egyik célszerzőjévé - svédországi román költővé élemedve...
Nem hallgathatom el a román nyelvvel való kapcsolatom ama vonulatát sem, mely gyakorlatilag szinte egész bukaresti létem egyik meghatározó „alapfekvése”, ha lehet itt e zenei szakszót kölcsönbe venni. Mert az mind szép és nemes, hogy életem folyamán igyekeztem tájékozódni és feltöltődni az eredeti román irodalom alkotásaival, de a mindennapi befolyást, a napi penzumot, a gyakorlás közegét óhatatlanul a sajtó nyelve jelentette. A román lapok voltak az én leggyakoribb és leghűségesebb beszélgetőtársaim, amelyeket nem csak érdeklődéssel, hanem szakmámból adódó kötelezettségből is olvastam, sőt nem egy esetben szemléztem és fordítottam. És mivel az idő teltével a sajtó nyelvezete óhatatlanul a Nicolae Ceausescu pártfőtitkár által lelkesen és sikerrel gyakorolt – sőt, kifejlesztett – legautentikusabb bikkfanyelvhez próbált igazodni, olyannyira, hogy végül sikerült azzá is válnia; és mert a hivatalos életben igen sokszor ugyanazt a funkcionárius szlenget kellett használni, azért, hogy a semmitmondásba be lehessen csempészni néhány elrebegett gondolatot, kételyt vagy javaslatot, amelyek rejtekhelyét mindenki pontosan ismerte, de mégse szúrták ki a nagykutyák szemét, s alkalomadtán mindig hivatkozni lehetett arra, hogy a gondolatokat nem szabad összefüggéseikből, szövedékeikből kiszakítva megítélni, gyakori eset volt, hogy ha az ember bírálni akart – ugyan mit: bírálni! szóvá tenni csupán -, akkor az erre utaló egyszál mondatát még legalább tízzel körül kellett bástyáznia, amelyekben a lényeget ellensúlyozandó, politikai-ideológiai összefüggésekben láttatott eredményekről és evidenciákról történt említés.
Igy például, ha egy intézmény beadványt fogalmazott meg a párt központi bizottságának valamely osztályához, amelyben bizonyos bővítések, támogatások jóváhagyását kérte, akkor az egyszerű kérelem helyett – miszerint sürgetően szükség van erre és erre, ezért és ezért – több oldalas kiselőadás készült az intézmény mai sikereiről (történelmi visszapillantóba ágyazva), a párt részéről nyújtott eddigi támogatások hatékonyságáról, valamiképpen – ha másként nem, érintőlegesen – utalás arra, hogy N. C. elvtárs mi mindent tett az intézményért (pl. látogatás, személyes üdvözlet, kitüntetés stb., legrosszabb esetben néhány általánosság), és utána mintegy mellékesen, feltételes módba téve a tulajdonképpeni probléma, de nem csupaszon ám, hanem mindenféle fogadalommal megtűzdelve, hogy odafent lássák ám: ha a kérést netán pozitív válaszban részesítik (ám ki tudhatja?), akkor annak meglesz ám a fizetsége, az adója, megfizetik az árát csőstől, kamatostul...
E véget sose érő lecke szorgalmas tanulása közben az volt az érzésem, hogy a román nyelv rendkívül alkalmas e nyakatekert kifejezési sémához igazodni: mondatai szinte végeérhetetlenül, indázva fonódnak egymásba, az elejétől nem látod a végét, a végétől az elejét, elindulsz mondandóddal egy irányba, majd egy csöppnyi árnyalat beszúrása miatt váratlanul eltérsz, utána még egy kitérő jön, onnan visszakanyarodsz az eredeti kerékvágásba, de hamarosan újabb csapást vágsz, odébb kóricálsz, még néhány jelző, majd eszedbe jut egy gondolat, amit az írás véglegesítésekor amúgy is betoldottál volna, s ha nem azt, akkor egy másikat, de a toldást-foldást el sose kerülheted... Az is meglehet, nem kimondottan a román nyelvbe magába van beépítve a „szépen semmit mondás” strukturális lehetősége, s létezik a magyarban is, csak más jellemzőkkel és eszközökkel, amit elrejt az a tény, hogy a magyar szövegek szó- és gondolatrendje általában fordítottja a román szövegének; az egyszerű mondatok, gondolatok, a nyílt beszéd esetében ez alig észrevehető és könnyen áthidalható, minél bonyolultabb, szerteágazóbb, indázóbb és feldíszítettebb egy egységnyi szövegrész – nem egyszer egész újsághasábnyi bekezdés bizonyult egyetlen furmányos mondat-szövedéknek -, annál jobban próbára teszi a fordított logika működőképességét, valósággal megkövetelve a lehetőséget, hogy a barokkos gondolat-felépítést egyszerűbb, kisebb, kifejezőbb, átláthatóbb darabokra törjük, legalább is a szöveg lefordított változatában...
Csakhogy itt elérkeztünk a helyzet csapdájához: N. C. pártvezérsége és kultusza nem csak hogy stílust teremtett a sajtóban – a bikkfanyelv őelőtte is napirenden volt a politikai elit mindennapos megnyilvánulásaiban, legfeljebb más-más modorosságok szúrták ki az ember szemét -, hanem maga volt a stílus. És rendre, ahogyan mind gyakoribbak lettek a pártfőtitkári munkalátogatások, illetve az államfői külföldi utazások és szereplések, továbbá az olyan események, ahonnan az ország első embere nem hiányozhatott (eljutván végül ama abszurd helyzethez, hogy nem volt esemény, amelyen ne lett volna jelen), úgy sokasodtak, hosszabbodtak, dagadtak, habosodtak, ürültek ki, merevedtek meg, teltek meg képtelen képekkel és nyelvbotlásokkal, -ficamokkal az eseményekről szóló hírügynökségi „riportok”, illetve az elhangzott nagyvezéri megnyilatkozások.
Ahogy akkor megállapítottuk, az újságírói munka „fel-(másoknak: le-)értékelődött”, mert a riporterek szerepe időről időre szinte a nullával lett egyenlő: az újságot tulajdonképpen N.C. írta, mert minden napilapnak kötelessége lett a maga olvasótábora (szegmense) felé átmenteni a pártfőtitkári-államfői jelenlét soros eseményéből adódó pontos üzenetet, ennek terjedelme pedig lassan a lapok megszabott terjedelmét ostromolta. A román lapok esetében a hivatalos anyagok közlése gyakorlatilag egyszerű technikai kérdéssé zsugorodott. A szerkesztőségek munkatársainak csupán arra kellett ügyelniük, hogy a hivatalos anyagokat továbbító egyetlen hírügynökségtől kapott szövegeket maximális hűséggel és pontossággal, egyik napról a másikra közölhetővé tegyék, sokszorosítsák és olvasóikhoz időben eljuttassák.
Az egyetlen országos terjesztésű romániai magyar lap (Előre) esetében mindez egy újabb, óriási felelősséggel egészült ki: a hírügynökségi anyagot a lehető leggyorsabban le kellett fordítani, össze kellett vetni, majd legtöbbször saját felelősségre az eredetivel egyenragúvá – hitelessé – nyilvánítani; tovább már ugyanazok a fázisok következtek, mint a román lapok esetében, csak egy napi eltolódással, amit a magyar szöveg elkészültére kellett fordítani.
Az Előrénél éppen ezért külön munkacsoport foglalkozott a hivatalos fordításnak nevezett újságírói műfajjal, ebben a román nyelvet ismerő, rutinosan gyorsan fordító kollégák mellett gépírónők és stilizáló szerkesztők, illetve végső áldásosztogatók kaptak helyet, s érdekes módon, minél jobban elburjánzottak az efajta sajtószövegek, annál szorongatottabbá vált a lapok anyagi kerete, megfogyatkozott a hozzáértő munkaerő, úgy hogy az utolsó években már alig egy-két fordító és két örökké álmos, mert kialvatlan, rendszerint két műszakot is vállaló gépírónő vállaira nehezedett a személyi kultusz mindennapos, hivatalos hozsannájának átmentése arra a hivatalos magyar nyelvre, amelyet lassan már mi magunk is alig értettünk meg, viszont biztosak lehettünk, hogy az eredetinek több mint hűséges tükörképe.
Emlékszem azokra a szakmai vitákra, melyeket ugyan nem szervezetten, de a szerkesztőség folyosóin meglehetős vehemenciával lefolytattunk, amelyek során azt próbáltuk tisztázni, melyik út a követendő: 1. tökéletes magyarsággal, a magyar nyelvhelyesség és szórend, sajátos képzési módok tiszteletben tartásával fordítani le egy hevenyészett, önmagát is túlburjánzó, jobbára semmitmondó, demagóg szöveget, s utána minden esetben megvédeni azt olyan emberekkel szemben, akiknek halvány fogalmuk sincs a fordítás mibenlétéről és kockázatairól, amelyeket, bárhogy forgatja is az ember, végül is vállalni kell; 2. a magyar nyelv szabályait, követelményeit minél lazábban kezelve, az eredeti struktúrához mereven ragaszkodó, a tükörfordítás mérhető elvárásaihoz közel eső, szabályszerűségét illetően könnyebben ellenőrizhető, az eredetihez hasonlóan nyers, gyomlálatlan szöveggel állni az olvasóközönség elé. (Ez utóbbi mellett még az a ki nem mondott, de egész biztosan át- meg átgondolt érv is szólhatott, hogy a hivatalos beszédek, anyagok eltorzított, tökéletlen, nyelvileg suta fordítása egy-egy rejtett merényletet, tiltakozást jelenthet a diktatúrával szemben, amit viszont személy szerint öncsaló pótcselekvésnek tartok, mert az igazi ellenállás, tiltakozás, merénylet tulajdonképpen az lett volna, ha egyáltalán nem fordítjuk le N. C. szövegeit, illetve a róla szóló dicshimnuszokat – nem beszélve arról, hogy egy idő után magunk is beálltunk a himnusz-szerzők kórusába. S aki ezt nem tette közülünk, az többnyire azért volt, mert éppen nem volt kézügyben...)
A vita végül is sose dőlt el, a kétféle elmélet képviselői váltakozó eredménnyel művelték, fejüket lehajtva a penzum megszabta „kiskertjüket”, s szerencséjükre nem létezett – mert nem létezhetett – olyan felső fórum, amely minden tévedésüket kiszúrja, megbélyegezze és őket példásan megbüntesse. A „felfedett” és példastatuáláshoz szolgáló hibák az esetek nagy többségében kollegiális sugallatra, befújásra, „olvasói berzenkedésre” jutottak napvilágra, tudatosultak, s olyankor egy darabig mindig jobban görcsbe rándult a fordítók gyomorszája, hamarabb elkezdődött az éjszaka szinte kötelező érvénnyel fellépő fejfájásuk, amelyre egyre-másra szedték a legolcsóbb, rejtett függőséget okozó fájdalomcsillapítót, ami aztán egy jócskán túllépett dózis után rendre kiült a szemhéjak működésében, a reflexekben, az életvitelben.
Egyik jó barátom, a lap jó tollú publicistája egyik napról a másikra bejelentette: vállalja állandó besorolását a fordító brigádba. Amennyire meghökkentett a döntése, annyira nem értettem a logikáját: aki ugyanis csak tehette, hanyatt-homlok menekült a hivatalos szövegek árnyékától. Olybá tűnt ez, mintha valaki kényelmes, jól berendezett életét felhagyva előállna, hogy bejelentse: márpedig ő holnaptól beáll az Idegenlégióba; természetesen azzal a különbséggel, hogy a fordítóbrigádban távolról sem fizettek jobban az ott ügyködőknek, tehát az aljamunkát elvégzőket inkább csak az motiválhatta, mint a sírásókat: valakinek ezt is meg kell csinálnia. Barátom személy szerint így okoskodott: mintsem, hogy tovább hazudjon, saját aláírásával (miután, mellesleg, addig zokszó nélkül végighazudta egész pályafutását, mondhatni a kommunista újságírói pálya adott kenyeret, majd később hivatalosan is elismert szaktudást a kezébe), ugyanazzal az erővel inkább a pártvezér förmedvényeinek fordításán bütyköl...
A hetvenes évek elején, amikor a romániai szellemi életben még lobogott valamelyest a reménység lángja, hogy a csehszlovákiai eseményeket megelőző olvadás nem volt tiszavirág életű – márpedig hamar kiderült: igenis, az volt -, a romániai magyar sajtó és értelmiség több vezető egyénisége elérkezettnek látta az időt, hogy újabb támadást intézzen a hivatalos hangvételben mind tájbasímulóbbá váló Előre vezetése ellen, azt remélve, hogy egy új szellemű, rugalmasabb, kevésbé katonás és proletárkultúrájú főszerkesztővel és néhány „tiszt” lecserélésével feloldható a romániai eszmei gúzsbakötöttség problémája. Naiv hitüket megtetézték azzal a ravasznak hitt taktikával, hogy mindenkit a saját fegyverével lehet a legjobban legyőzni, ami általában aranyigazság ugyan, de ez esetben sokkal bonyolultabb dologról volt szó.
A rosszemlékű Romániai Magyar Dolgozók Országos Tanácsa egyik plenárisán azzal az előterjesztéssel álltak elő, hogy mivel az Előrében megjelenő pártdokumentumok – főtitkári beszédek, a látogatási riportok, értekezletekről, országos állami és párteseményekről szóló beszámolók, az ott elhangzó felszólalások, külpolitikai vonatkozású beszámolók stb. – magyar nyelvezete mélységesen minden kritikán alul van, aminek az az oka, hogy a lapnál hozzá nem értő, félművelt elvtársak törik kerékbe napszámra a nyelvet, mindez beárnyékolja nem csupán az illető szellemi teljesítményt magát, hanem lejáratja azokat az értékes eszméket, gondolatokat, kezdeményezéseket, útmutatásokat, amelyekkel N. C. elvtárs és a párt vezetése következetesen felvértezi és mozgósítja, nemzetiségi különbség nélkül az ország dolgozó népét. A nagyobb hihetőség kedvéért azzal érveltek, hogy ezáltal súlyos diszkrimináció éri a romániai magyar lakosságot, aki így, anyanyelvén egy csökött, rossz nyelvezettel sújtott, méltatlan szöveg révén ismerkedhet a legfontosabb pártdokumentumokkal, szemben a többségi román lakossággal, amely első kézből, világos, tiszta nyelvezetben és azon melegében tudomást szerezhet a sorsdöntő iránymutatásokról. A kezdeményezők a bírálat mellé mindjárt javaslatot is csomagoltak: felolvastak egy tucatnyi emberből – jobbára őbelőlük – álló kollektívát, amelyre az a feladat hárulna, hogy az Előre fordítói „boszorkánykonyhájában” készült szövegeket nyersfordításnak tekintve, addig magyarítsa a dokumentumokat, amíg azok eszmeileg és nyelvileg is egybevágnak majd az eredetivel. Tudják ugyan, hogy ez pluszmunkát és további átfutási időt igényel, de a jelszavuk az, hogy inkább jobbat és később, mint rosszat és gyorsan. Kezdetnek pedig, mindjárt kísérletképpen azt kérték, hogy N.C. elvtársnak a mostani plenáris előtt elmondott gyújtóhatású, nagyívű beszédének fordítása máris e módszer szerint készüljön el. Az Előre vezetője diplomatikusan rábólintott: semmi ellenvetése nincsen, csupáncsak egy feltétele: a szöveg lapzártáig kerüljön vissza hozzá nyomdakész állapotban. Azt ugyanis nem vállalhatja, hogy a beszéd – és bármely más dokumentum – a megszokott, muszájból történő egy napos eltolódásnál további késéssel kerüljön a lapba.
Az inkriminált beszéd természetesen úgy jelent meg, ahogy az eredetileg a rutinos boszorkánykonyhában elkészült, mert a magyarító brigád még a harmadik napon is azon vitatkozott, hogy egy szinte lefordíthatatlan román szójátéknak mi a hozzávetőleges magyar megfelelője, és a beszéd végéig még sok bogarásznivalója maradt a féltucatnyi hívatlan bábának; a kísérlet tehát dugába dőlt, s utána ment minden a maga addigi mentén, vagy talán még úgyabbul.
Pártkongresszusok idején, amikor egy héten át az újság úgy nézett ki, mint egy végeérhetetlen közlöny, szabályos betűtenger, rendhagyó módon megsokszorozódott oldalszámmal jelent meg, s emiatt akkora mennyiségű munka hárult a fordítórészlegre, hogy segítség nélkül egyszerűen belefulladtak volna. Ilyenkor a szerkesztőségben mentőcsapatot toboroztak, amelybe a románul viszonylag jól tudó újságírókat, szerkesztőket, olykor külsősöket is kértek föl ideig-óráig tartani a frontot, s az özönnel szállított hivatalos anyagokat részekre szedve, a hangyaboly működési elve alapján, friss erőkkel megsegítve sikerült legyűrni az idő-tényezőt, bár ennek a szöveghűség látta kárát; ezért két-három ember csak azzal foglalkozott, hogy a sokféle fordítói stílussal megközelített szövegeket egyneműsítse, stilizálja, összevesse az eredetivel... Magam is átéltem néhányszor e szerkesztőségi kaláka hangulatát, legtöbbször az volt a feladatom, hogy a rendezvényeken elhangzó, csasztuskákban fogalmazott pionírköszöntők, illetve a pártfőtitkár és a pártvezetés címére elmondott újévi kolindálás verses szövegét magyarítsam. Kínkeserves munka volt, hiszen itt már nem csak a tartalom, de a ritmus, szótagszám és a rím is egyeztetésre szorult, s nagyon sokszor olyan rímeket kellett kötelező módon megfeleltetni, mint a gyakran használt – népköltészeti „közkincsnek” számító – vapaie-Nicolae. Amiből a második elem mellőzhetetlen volt, ehhez kellett találni magyarban legkevesebb egy jobb asszonáncot. S ha még ez sem sikerült, úgy vállalni kellett annak az ódiumát, hogy a lap ilyenkor franciás divatot követő, tartalmi magyarításra fanyalodik.
Amikor e műhelyvallomás összeállításában idáig jutottam, kezembe került egy jeles román író, a moldvai származású Petru Cimpoesu szatírája, amely a marosvásárhelyi Vatra egyik tavalyi számában jelent meg. Kissé megdöbbentett a tálalás: szerzőként az egykori pártfőtitkár volt feltüntetve, címként az, hogy Emlékiratok. Alattuk pedig N.C. unalomig ismert portréja, s a megjegyzés, hogy mindez csupán lejegyzés, átírás. Az író, aki egyéb, a XXI. század első éveiben megjelent, visszhangos regényeiben előszeretettel ábrázolja az aranykor társadalmi mechanizmusát és továbbélését a románság lelkében, e pár oldalas pszeudoszövegében oly mesterien közelítette meg annak a stílusát, akinek a bőrébe bújt, hogy sok helyen, miközben olvastam, majd fordítottam, nem tudtam eldönteni, hol is siklik át pontosan a szöveghű bikkfanyelv a fikciós ábrázolásba, melyek az N.C. személytelen szavai és melyek az e stílusban saját magára visszamutató gúny, leleplezés. Azok az egykori éjszakák jutottak eszembe, amikor be kellett segítenem a dokumentumfordítóknak, tudatom alól családiasan bújtak elő az örökre elfeledettnek vélt idiómák, fordulatok, rendeződött szinte magamagától a fordított szórend, mindez megnyugtató volt és egyben ijesztő, mint amikor hóhér-emlékeire mosolyogna vissza az ember...

(Nicolae Ceausescu: Emlékiratok
Petru Cimpoesu átírásában


A nyolcadik évtized második felében a nemzetközi helyzet rendkívül bonyolulttá vált. A világgazdasági válság minden egyes nappal tovább mélyült, a haladó és a reakciós, imperialista erők közötti ellentét pedig tovább élesedett. Alapvető, forradalmi változások kérdése vetődött fel a nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatokban, egy politikai és gazdasági világrendé, amely az egyenlőségen, a méltányosságon, a függetlenség és a nemzeti szuverenitás tiszteletbentartásán, a belügyekbe való be nem avatkozáson, az erőszakról vagy az erőszakkal való fenyegetésről való lemondáson alapszik stb. A fegyverkezési versengés óriási méreteket öltött, a katonai kiadások elérték a rekordméretű 600 milliárd dollárt. Világviszonylatban, a munkanélküliség mutatója, akárcsak az inflációé, mindegyre emelkedett. Az emberiség roppant viszontagságos időszakot élt át, amelyet földrengések, viharok és orkánok rázkódtattak meg, amelyek nagy megpróbáltatásokat mértek a népekre, hatalmas károkat és szenvedéseket okozva. E nehéz körülmények között, a történelmi hullámveréssel szembeszállva, nagyon óvatosan kellett hajóznunk, hogy biztosítsuk hazánk töretlen előhaladását a civilizáció s a haladás újabb csúcsai felé. Ezért aztán, 1978 áprilisában, az USA-ban tett hivatalos látogatásom alkalmával számos, engem foglalkoztató problémát tekintettünk át Carter elnökkel. A Fehér Ház rendezte fogadáson több mint 130 személy vett részt, közöttük számos KGB-ügynököt is felismertem. Pár hónap múlva, ugyanezeket a problémákat Margaret Thatcherrel is megvitattam, a Nagy Britanniában tett hivatalos látogatás alkalmával, amelyen rendkívüli sikerem volt. Azt hiszem, igen nagy benyomást tettem rá azzal, hogy mélyéségében megértettem az emberiség legfőbb kérdését. A királynő országuk legmagasabb kitüntetésével tisztelt meg, míg a Laburista Párt vezére, David Steel egy labradorkölyökkel ajándékozott meg, akit Corbunak (magyarul: holló – ford. megj.) neveztem el, mert fekete volt. Miután Pacepa tábornok az USA-ba szökött, beláttam, hogy immár senkiben sem bízhatok meg és nagyon megbarátkoztam ezzel az ebbel, aki, ahogy ez várható volt, sohse árult el engem. Pacepáról és a többi árulóról részletesebben majd egy másik alkalommal írok. Ezen túlmenően, növekedésével egyidőben Corbu egyre értelmesebbé vált – és annyira jóságos lelke volt neki!... Éjjel velem aludt az ágyban, míg nappal megengedtem neki, hogy szabadon nyargalásszon a 12 A villa sétányain. Románia Szocialista Köztársaság londoni nagykövetének megparancsolták, hogy a Salisbury’s szupermarketből hetente vásároljon kekszet, amit diplomáciai futárpostával Bukarestbe továbbítottak. Amikor Corbu elérte a teljes nagykorúságot, előléptették a Román Hadsereg ezredesévé, s meg kell mondanom, hogy igen sok más ezredestől és tábornoktól eltérően, utolsó lehelletéig tisztességgel és odaadással tett eleget feladatának.
Az RKP 1982 decemberi Országos Konferenciájának jelentésében rámutattam, hogy határozottan vissza kell vernünk és le kell lepleznünk valamennyi retrográd, misztikus elképzelést, éles harcot kell folytatnunk az emberek tudatában és életében megnyilvánuló burzsoá behatások ellen, határozottan foglaljunk állást az ember bármiféle lealacsonyításával szemben, mint amilyen a reakciós erők megnyilvánulásai, amelyek a régi módszerhez és gyakorlathoz folyamodtak, hogy meggyengítsék a haladó erők, a népi tömegek kohézióját és egységét az imperializmus és a gyarmatosítás elleni harcban. Természetesen megtapsoltak, ütemesen kiáltozták a nevemet, bár közülük egyesek gyermekeiket azért titkon megkeresztelték, feleségeik pedig, bűnbánatért esedezve, kolostorokat látogattak. A háború előtt, amikor a Targu Jiu-i tábor foglya voltam, az elvtársak többsége reggel, mihelyt felébredt és este, lefekvéskor keresztet vetett és elmondta a Miatyánkot, bár az illegális kommunista párt tagjai voltak. Én viszont sose mondtam el a Miatyánkot, amikor pedig ilyen szavakat hallottam, mint Isten vagy Jézus Krisztus, minden elsötétült a szemem előtt, mert mindez nyilvánvalóan ellentétben állt a tudományos materializmus elveivel. Emlékszem, hogy a Venezuelában tett hivatalos látogatáson egy pompás, a tengerparton – ha nem tévedek, a Csendes Óceán – álló villában szállásoltak el. Vagyis hát, amilyen sok hivatalos látogatáson vettem részt, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Venezuelának van-e vagy nincs kijárása az óceánra. Mindenesetre, egy nagy víz partján voltunk. Meglehet, hogy csak egy nagyobb tópartról volt szó... Késő estig ültünk kint a teraszon, küldöttségünk több tagjával sakkozva, akikre anélkül, hogy különösebben megerőltettem volna magamat, sikerült rávernem. Szántszándékkal rosszul játszottak és összevissza léptek, mert tudták, hogy ha veszítek, feldühödök és magas lesz a vércukorszintem. Egyedül Corneliu Manescu tette az eszét, bizonyos kifejezéseket franciául használt, és mindegyre döntetlenre játszott, ha a fekete figurákkal, ha a fehérekkel játszott. Öt, sorozatos döntetlen után visszavonultam a szobámba, meglehetősen elégedetlenül azzal a móddal, ahogyan Manescu a külpolitikánkat érvényesítette. Amit akkor szó nélkül hagytam. Gondolatban viszont keresztet vetettem rá! Amint hazatérünk Bukarestbe, szándékomban áll összehívni a Központi Bizottság plenárisát, hogy tisztségéből menesszem, s kinevezzem valahová nagykövetnek. Miközben elnyúlva hevertem az ágyon, és ilyesmik jártak az eszemben, megláttam egy roppant szentkeresztet a falra akasztva, éppen a fejem fölött, s talpra ugrottam, mint akit megégettek. Csövével rám irányított gépfegyver formája volt!
- Ki tette ezt ide? - kiáltottam. – Ki tette a fejem fölé a keresztet?
Hálószobámba rendre begyűlt a testőrségem, majd a Politikai Bizottság tagjai, végül a küldöttség többi tagja. Rettegve bámultak ránk, de egy sem merte kinyitni a száját, s ama tárgyat sem merte kézzel illetni. Végül megjelent Elena elvtársnő is, akit akkor költöttek föl álmából, a kedélyek megnyugtatása végett. Azt hiszem, előzetesen már tájékoztatták dühkitörésem okáról, mert egy venezuelai kormánytag kíséretében érkezett, aki egyetlen szó nélkül fogta a szentkeresztet és karjára fektetve, kiment a szobából.
Máskor, az USA-ban tett látogatás idején, egy csoport New Orleans-i üzletember által tiszteletemre adott hivatalos ebéden elhagytam a termet, amikor betessékeltek egy bíborost, aki az ebédre háziáldást mondott. Rögtön azután, hogy hazatértem az országba, leváltottam az amerikai ügyek tanácsosát, Vasile Pungant, mert nem készített fel mindarra, ami ott bekövetkezett.
Az 1970-es évek elején, a Kínai Népi Köztársaságban tett hivatalos látogatás után rájöttem, hogy könnyen kézben tarthatom az embereket azáltal, hogy elhíztak. Egycsapásra meghunyászkodtak és behúzták a farkukat. Legelőször Emil Bobu elvtársat figyelmeztettem, akinek a pocakja ténylegesen is napról napra nőtt. Lesütötte a szemét, mintha valamiben ludas lenne. Mintha, példának okáért, rajtakaptam volna, hogy egy plenáris ülés alatt az orrában turkál. Ámde a többi elvtárs hízásnak indult, mihelyt fontos beosztást kaptak. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy ez tevékenységükben negatívumot jelent, s ésszerű táplálkozással kell küzdeniük ellene, Elena elvtársnő pedig azt a feladatot kapta, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel. Később, ebből kiindulva támadt bennem a káderek állandó cseréjének ötlete.
Nekem megvan a saját elméletem ezzel kapcsolatban. A Központi Bizottság elvtársainak többsége a munkásosztály és a szegényparasztság soraiból származott. Sokat nélkülöztek a múltban, rendkívül súlyos gondokat kellett legyűrniük. Ugyanakkor, szüleik és rokonaik is azokból a társadalmi rétegekből származtak, melyeket nemzedékeken át elnyomás alatt tartottak a kizsákmányoló osztályok. Ezeknek az embereknek a táplálék örökös, mondhatni fájdalmas gondot jelentett. Attól a pillanattól kezdve, hogy felelős beosztásba kerültek, első dolguk az volt, hogy teletömjék magukat. Ilyen vonatkozásban szolgál bizonyítékul maga az a tény is, hogy Corneliu Manescu elvtárs, aki polgári értelmiségi család sarja, egyáltalán nem hízott meg, bármit is evett. Ion Gheorghe Maurer elvtárs viszont csak éppen egy kicsit gömbölyödött ki, s azután, hogy már nem volt miniszterelnök, lefogyott.
Ezen az alapon tudtam később a miniszterelnök első helyettesévé előléptetni Elena Ceausescu elvtársnőt. Előbb viszont elnöki rendelettel Románia Szocialista Köztársaság Csillagát adományoztam neki. Később, amikor szavazásra bocsátottam a javaslatot, mindenki igennel szavazott. Mégpedig azért, mert előtte felhívtam a figyelmüket arra, milyen mértéktelenül meghíztak, ami azt jelentette, hogy nem alkalmazták az észszerű táplálkozás érdekében a párt által hozott intézkedéseket.
Szóval, a szocialista társadalomban is megnyilvánulnak bizonyos dialektikus ellentétek, amelyek, természetük szerint, a haladás tényezőjeként hozzájárulnak a termelőerők fejlődéséhez. A kapitalista társadalmat viszont számos, kibékíthetetlen ellentmondás jellemzi, amelyekre az Ausztrália külügyminiszterével folytatott beszélgetésen sikerült rámutatnom. Ebben az iparilag és mezőgazdaságilag jól fejlett országban, a 70-es évek végén erőteljes ellentmondás jelentkezett a termelőerők és a termelési viszonyok között. Fejleszteni kívánták a vasúthálózatot, de hiányzott hozzá a munkáskéz. A tárgyalások után belementem, hogy küldjünk hozzájuk segítségül tízezer munkást. Feltevődhet a kérdés: hogy is van ez, a román nép, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építője, járuljon hozzá egy kapitalista ország tőkefelhalmozásához és jólétéhez? Látszólag ez ellentmond az osztályharc tételének. A valóságban, valamennyien legtöbb öt évre ítélt köztörvényes bűnözők voltak, akik ez alkalommal kegyelemben részesültek, illetve nagykorúságukat elért árvaházi fiatalok. Cserében az ausztrál kormány számos, a kohóipar fejlődéséhez szükséges ércszállítmányt küldött Romániába. Utólag jelentették nekem, hogy ottani embereink nagyszerű teljesítményeket értek el, a 80-as évek közepén, ausztrál földön tett első látogatásom alkalmával pedig megállapítottam, hogy közülük egyesek roppant virágzó üzleti tevékenységet folytatnak. Maga Rod Atkinson, Melbourne város polgármestere is összeállt egy románnal, akivel közösen szállodát és vendéglőt nyitott. Elégedetten nyugtáztam a meghívást , hogy ebédeljek a társtuladonukban lévő Bukarest vendéglőben, miután Plesita tábornok biztosított afelől, hogy a román társtulajdonos titkosszolgálataink rangrejtve ténykedő munkatársa. Igy aztán alkalmam nyílott beszédet intézni hazafiak egy szépszámú csoportjához, s arra biztattam őket, hogy erőfeszítéseik révén ismertessék meg a világgal a román nép szorgalmát és tehetségét, évezredes kultúráját és hagyományait. Mikor viszont közelebbről érdeklődtem, megértettem, hogy itt is a kapitalizmus egyik sajátos ellentmondása nyilvánult meg. Az üzleti haszon ugyanis nem a tulajdonképpeni közétkeztetési tevékenységből származott, hanem a szerencsejátékokból és a szálloda alagsorában rendezett illegális szelleimdéző szeánszokból. Ami ismételt bizonyítéka annak, hogy a kapitalista társadalomra jellemző profit utáni hajsza elembertelenedéshez és misztikus megnyilvánulásokhoz vezet.
Elena elvtársnő egy nap megkérdezte, hogy miért is írom ezeket az Emlékiratokat, kihez kívánok szólni, és hogy általánosságban képesek-e megváltoztatni a történelem menetét. Be kell vallanom, hogy ez egy bölcs és jószándékú kérdés, amire nem is számítottam. A történelmet természetesen a széles népi tömegek valósítják meg, de szükség van rá, hogy nagy fontosságot tulajdonítsunk a személyiség történelemben játszott szerepének, amely katalizátorként hat annak sorsfordulóiban. Személyesen, valamennyi cselekedetem középpontjába az embert, annak törekvéseit és eszményeit állítottam. És bár még fiatalon elsajátítottam a marxista, dialektikus materialista filozófiát, azt is mondhatnám, hogy tulajdonképpen idealista lennék. Mindig is tudtam, hogy az élet értelme annyi, mint örvendeni a szellemi értékeknek, ismereteinket bővíteni a környező világról, hozzájárulva az emberiség haladásához. Mindezt leginkább Richard Nixon elnök értette meg, aki rendkívüli elismeréssel viseltetett irántam. 1984-ben, amikor már jócskán nyugdíjas volt, írt nekem egy ragaszkodástól áthatott levelet, amelyben közbenjárt John Breman ezredes és John Mitchel – két Fehér Házbeli munkatársa – mellett, akik a Pan-East International társtulajdonosai voltak, akik Romániában szándékoztak katonai egyenruhát és bakancsokat gyártani az amerikai hadsereg részére. Később megtudtam, hogy a bakancsokat Irakba szállították. Eszembe jut ugyanakkor az a kellemes találkozás, amely Henry Kissinger helyettes államtitkárral folyt le a Blair House-ban, 1970 őszén.. A találkozó napirendjén főként a vietnami háború s az USA kínai kapcsolatai szerepeltek. Nixon elnök ragaszkodott ahhoz, hogy fölkeresse ezt az országot. Végül is, sikerült kapcsolatot teremtenem a kínai elvtársakkal, de egyáltalán nem ment könnyen. A találkozó végén, a protokolláris megbeszéléseken túl, félig tréfásan, félig komolyan, megkérdeztem Kissingertől, miért nem teszik egyszerűvé az indokinai helyzetet, s hagyják a vietnami népet, hogy maga döntsön a sorsáról. Válasza, mint mindig, roppant értelmes volt:
- Ceausescu úr, személyesen én mindig a következő elvet követtem: ahhoz, hogy egyszerűbbé tegyem az életemet, a másokét kell elbonyolítanom. Jelenleg ezt az elvet jó eredménnyel alkalmazom az USA külpolitikájában.
- Mi a belügyekbe való be nem avatkozás, a szuverenitás és a függetlenség tiszteletben tartása és a kölcsönös előnyök elvei szerint cselekszünk – válaszoltam neki. – Nekünk egyszerűbbnek tűnik így.
- A legbonyolultabb dolog bebizonyítani, hogy az egyszerű dolgok valóban egyszerűek, például azt, hogy egy meg egy az kettő. Ferge német tudós egész életében egész életében ezen dolgozott, egy tanulmányt is írt ezzel kapcsolatban, később rájött arra, hogy elvétette a meghatározásokat.
- Az entrópiának köszönhetően minden porrá lesz – válaszoltam. – Ön személyesen hisz a földönkívüliek létében?
Kissinger felsóhajtott és kézmozdulattal jelezte, hogy kérdésem mintha a sarokba szorította volna. Értetlenkedése tulajdonképpen jobboldali meggyőződésének, idealista gondolkodásának és polgári neveltetésének tudható be.
A jobb- vagy baloldali ideológia kérdését csodálatosan összegeztük egy Gerald Ford elnökkel folytatott magánbeszélgetésben. Amikor az 1975-ös Helsinki Konferencia után Szinaján találkoztunk, hogy aláírjuk a Roland szigetekről szóló titkos megállapodást, megkérdezte tőlem:
- Ha az ember képes arra, hogy tükörben a jobb kezét a bal oldalon, s a bal kezét a jobb oldalon lássa, miként lehet az, hogy a lábunk helyett nem a fejünket látjuk és fordítva? Egy közvéleménykutatás kimutatta, hogy a megkérdezett amerikai állampolgárok alig két százaléka tudott erre elfogadható magyarázatot adni.
Egy materialista amerikai gondolkodótól választott idézettel válaszoltam:
- Hogyan bizonyíthatjuk be, hogy valami nem másvalami, ha a másvalami sem más dolog?
Válaszom gondolkodóba ejtette, de az ő kérdésén is volt mit törnöm a fejem. Valószínűleg, arra kívánt utalni, hogy a szocializmus és a kapitalizmus egy és ugyanazon valami, amit tükörben látunk, s mindegyik azt hiszi magáról, hogy ő a valóságos, míg a másik annak a fordított képét jelenti. Vagyis hát, attól függ, honnan nézed a dolgokat. És valóban, ama találkozás után titkosszolgálataink kitűnően kezdtek együttműködni, és elégedett voltam a Washingtonból kapott jelentésekkel. Beleegyeztem abba, hogy katonai támaszpontjuk a mi szigetünkön maradhasson, kizárólag azért, hogy távol tartsam onnan az oroszokat. Ha az oroszok megtudják, hogy a sziget tulajdonképpen Romániáé, engedélyeznem kellett volna hozzáférésüket a kikötői berendezésekhez. Később rájöttem arra, hogy a Roland szigetek az a tükör volt, amire Gerald Ford utalt. Mi az egyik oldalon álltunk, míg az amerikaiak a másikon – alaposan szemmel tartottuk egymást, de egyikünk sem tudta, hogy a másik miként ügyködik a háta mögött. Ami nem gátolt meg bennünket abban, hogy együttműködjünk a közös előnyök alapján.
Amikor tudomásukra jutott a szokványos ember öntudatánál fejlettebb új ember kialakításának terve, abban jártak, mindenféle nyomást gyakorolva ránk, hogy hozzáférjenek kutatásaink eredményeihez, de mi nem hagytuk magunkat, amíg csak az áruló Pacepa Németországba nem szökött a dokumentáció egy részével, majd onnan az amerikaiakhoz állt át. Akkor aztán szükségesnek láttuk, hogy a szuverenitás és a függetlenség tiszteletben tartásával tárgyalóasztalhoz üljünk.
Sok szó esik az „új emberről”, a kifejezés némiképp divatba jött, de kevesen ismerik e fogalom tényleges tartalmát, ami az én több mint harminc esztendős találmányom. A biztonsági szolgálat ügyosztálya operatív kádereinek értekezletén mondott beszédemben, amit érthető okokból nem tettek közzé, kijelentettem, hogy a jövő az új emberé, aki a szocializmus és a kommunizmus építője, tökéletesen tudatában van történelmi küldetésének. Kitértem akkor a politikai-ideológiai munka megerősítésére, valamint a szülési arányszám növelésére, olyan körülmények között, midőn a belügyminisztérium számos jelentése inkább a mesterséges vetélések arányának aggasztó növekedéséről szóltak. Csakhogy, mindenek előtt az új ember létrehozását célzó tudományos kutatások felgyorsítására volt szükség; e téren kiemelkedő szerep hárult az Elena Ceausescu vezette tudóskollektívára; Elena éppen akkor kapta meg a londoni egyetem díszdoktori címét, a polimérek terén végzett kutatásaiért. Természetesen, a makromolekuláris poliméreknek is megvan a maguk szerepe, ám sokkal fontosabb volt, hogy a különböző nemzetközi intézetek által begyűjtött információk alapján, rátérjünk fő tervünk gyakorlatba ültetésére. E kérdést felvetettem George Emil Palade Nobel-díjas tudóssal történt találkozásom során, ő sajnos Amerikában él; segítségét kértem, de az az érzésem, hogy nem értette meg pontosan, mit szándékozunk elérni – vagy csak úgy tett, mintha nem értené. Akkor taktikát változtattam, s azt javasoltam neki, hogy fogadjon be a Yale egyetemen dolgozó kutatócsoportjába egy ígéretes fiatal román kutatót, akit külön e megbízatásra képeztek ki. Palade megígérte, hogy megfontolja a javaslatomat. Részemről az az ígéret hangzott el, hogy mihelyst elhalálozik, a Bákó megyei Podul Turcului-beli agráripari középiskolát róla nevezik majd el, de ettől nem volt túlságosan elragadtatva. Mégis, alig három hónap múlva, a Yale egyetem ösztöndíjat kínált fel egy román diáknak, nem tudni, hogy Palade közbenjárására, vagy washingtoni nagykövetünk ténykedése nyomán, s természetesen a külön e célra felkészített embert küldtük el. Fiatal, szépreményű káder volt, aki régi forradalmi hagyományokkal rendelkező családból származott, anyai ágon a Leonte Rautu elvtárs rokona. A biológiai tanulmányokon kívül felkészítették az elképzelésünkhöz szükséges adatok beszerzésére, a DIE (külpolitikai információk titkosszolgálata – ford. megj.) központjával való operatív kapcsolatot a nagykövetségünk kereskedelmi attaséján keresztül biztosították. Kis idő múlva, az Egyesült Államokba érkezése és az egyetemre való befogadása után, feladta magát mint a szekuritáté ügynökét, ami tulajdonképpen része volt a mi akciótervünknek. Aztán több nyílt levelet intézett a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádiókhoz, amelyekben bírálta a román népnek a párt bölcs vezetésével elért megvalósításait, rólam pedig azt állította, hogy vérszomjas diktátor vagyok, Drakula vámpír méltó utóda. Mindaddig, amíg hozzájutottam a szükséges tájékoztatáshoz, , mindez igazából nem zavart engem, bár azt sem állíthatom, hogy a kedvemet leltem benne. Ámde 1987 elején a DIE egyik jelentésében értesítettek, hogy a yalei forrásunk „meghibásodott”. Mi történt? A „diák” megnősült, egy volt FBI-ügynök lányát vette el, és megkapta az amerikai állampolgárságot. Ez kedvező volt a fordulatban. Csakhogy, yalei tanulmányait bevégezvén, ahelyett, hogy Palade professzor mellett maradt volna, apósa kapcsolatainak köszönhetően az FBI alkalmazottja lett. - Megjelent: Vatra, 2003.8-9. sz. Marosvásárhely)

A kötet, melynek rendezőelve eme invokáció helyett kihordott vallomásból fejthető ki igazán, egy folyamatos és külső vagy belső rendelésre készült kölcsönvétel magyarázata, indoklása, genezisének folyamata, utólagos leltára, tárháza. Tartalmazza mindazt, amit az évtizedek során – érzésem szerint – úgy vettem kölcsön az életemben valamilyen szerepet játszó román költőtársaimtól, hogy lehetőleg ne legyek adósuk; még akkor sem, ha történetesen az érvényes szerzői jogi törvény értelmében magyarításaim – átdolgozásaim - nem jogtiszták. Lelkiismeretem viszont tiszta: az évtizedek során úgy alakult, hogy nem csupán fordítottam, hanem vállaltam is egyik-másik költő versét, munkáját. Ami e fedőlapok között van, nem egyéb, mint szerény bizonyító anyaga annak, hogy ha szabad felismerésből, előítéleteket lehetőleg mellőzve közelítek román alkotókhoz, akkor megannyi szövetségessel, szándékaimat fölerősítő kortárssal vehetem magam körül anélkül, hogy feladnám magamat.
Magánéletem a huszadik század végén úgy alakult, hogy egyik gyermekem román élettársat választott magának. S minden szülői ellenérzés és óvakodás dacára azt mondtuk: tiszteletben tartjuk e döntését. Mikor e sorokat írom, akkor az amerikai földrészen, viharokkal szabdalt, páradús, zöldgyepes nyárban nagyobbik gyermekükkel, ritkán látott unokámmal foglalkozom, s a román és magyar nyelvet próbálom felhasználni a vele való kommunikációra. Ő angolul tud, úgy is beszél, hiszen mindkét szülő munkahelyi elfoglaltsága miatt mindvégig óvodában, iskolában és a hozzájuk tartozó otthon-gondozásban nevelkedett, az én angol tudásom pedig erősen hézagos, s most már nem valószínű, hogy egyáltalán elérem vele a közlésképességet; következésképp kézzel-lábbal magyarázunk egymásnak, több nyelven is keresve, elismételve, hangsúlyozva, próbálgatva a megfelelő szavakat, olykor szörnyen idegessé válva attól, hogy nem értjük, a másik mit nem ért nyilvánvaló, szabatos, éppen csak más-más nyelven álmodó mondatainkon; lassan mégis hozzászoktatva magunkat ahhoz, hogy a megértés nem a pergő nyelven előadott szavak sokaságán múlik, hanem azok minőségén; azon, hogy mindig azt és úgy mondjuk el, hogy a másik is ugyanazt értse.
De a nyár úgy tűnik, iszonyúan hosszú, mi egymásra vagyunk utalva, s odahaza, vagy ahogy megyünk az utcán, a játszótéren, a könyvtárba, mindenütt szorosan fogjuk egymás kezét és – hallgatunk...

2004, Csíkszereda-Toronto
****

Utószó gyanánt

Az invokációt, mihelyt első fogalmazásban elkészültem vele, azon melegében megküldtem néhány barátomnak, akik a témában jócskán járatosak, illetve felbecsülhetetlen tapasztalatra tettek szert. Dan Culcer Párizsból két levelet is küldött.
Az elsőben gyorsvéleményt összegez, beígérve a későbbi elemzést. Igen fontos szövegnek tartja az írást, amely meghaladja előszóként betöltött szerepét. Bevallja, hogy amikor kettőnk kapcsolata ecsetelésének részleteihez ért, bőgni támadt kedve, mint egy öreg embernek - “a szemhéjaim mindenképpen megnedvesedtek”. Az ok: olyan részleteket tudott meg barátságunk hajnaláról, amelyeket már-már szinte elfelejtett.
„Szerencse, hogy egyedül voltam, és immár nem szégyenkezem az ilyesmi miatt. Azt hiszem, a férfiaknak is tudniuk kell sírni. Egymásra nézve és az után kutatva, miért nem valósultak meg fiatalkori álmaik. Amelyekről nem feledkeztek meg, szívesen továbbadnák, ám kinek?... Olvasd el addig is ezt az interneten, egy vitafórumon talált névtelen versezetet. Aki a szöveget a netre feltette, 21 esztendős. És ha megtette, akkor biztosan azonosul vele vagy éppenséggel ő a szerzője. Az esztétikai érték önmagában itt most mit sem számít. Az eminescui retorika modellje eleven még, akárcsak az erkölcsi forrás. A kritika. Vajon a rossz gyökerét megkeresi-e? Mert nem találja meg, legalább is nem igazán. A megoldás vajon az indulatos erőszak-e? A bezárkózás? A rossz meg tovább virul..."
A mellékelt, ugyancsak Dojna címet viselő, az eredetit terjedelmileg jócskán lepipáló, de rigmusszerűen szertefolyó versezet nem is igen méltó arra, hogy az ember idézze: a románság jelenkori nyomorúságos helyzetével kapcsolatban szintén a külső erőkre hárítja a felelősséget, mint annak idején Eminescu tette; szerinte a románságot inkább a sors sújtja, mintsem hogy beismerje: önkezével ás sírt saját magának, s a fölemelkedés is csak általa, belőle kiindulva lehetséges.
A második levelet teljes terjedelmében idézem:
„Ígéretemhez híven küldöm meglátásaimat.
A legfontosabbnak egy Petőfitől vagy más, a 19. század jelentős magyar költőjétől vett idézetet tartanám (azt hiszem, létezik ilyen, párhuzamba állítva és történelmileg megvilágítva), amely megmutatná, hogy az idegeneket érintő lírai kiátkozások az indulatosság ugyanazon tövéről fakadnak. Van egy korai kiadású könyvem, de nem találtam meg benne, amire gondoltam, hogy utalásomat megértsed. Azt hiszem, tisztesség kérdése vállalni és a maga helyére tenni e harcias és idegengyűlölő nacionalizmust. Mindkét oldalon. Hogy Eminescu ne tűnjön nacionalistábbnak annál, mint amilyen volt, nem annyira az ő kortársai szemében, hanem a mi vagy az unokáink olvasatában.
A másik javaslat: a Megkésett levél fordításában, ama bekezdésben, amely „A frankfurti filozófiai...” stb.-vel kezdődik, található egy aprócska torzulás, talán az én eredeti szövegem a ludas benne, de egészen biztos, hogy álhazaffyast akartam írni (8. sor).
Úgy vélem, nyilvánvalóbban nevén kellene nevezned, meghatározva azt az időszakot (a reménykedés éveit 1964-1969 között), amelyre hivatkozol, azt írván, hogy „Az egyetem után bukaresti ifjúsági laphoz kerültem...” Mi tudjuk, hogy ez miben állt, de a fiatal olvasó nem.
Semmi kifogásom a Paunescu szerepeltetése ellen egyazon könyvben velem vagy másokkal. Ő egy szélhámos, ám tagadhatatlan irodalompolitikai légkört és vonalat teremtett. Amikor először és utoljára írtam az Istoria unei secunde c. könyvéről, olyasmit említettem, ami úgy hiszem, pontosan jellemzi őt, az esztétikum és a politikum összevegyítőjét: javasoltam neki, válasszon Lautrémont és Béranger, az álforradalmár versfaragó között. E francia költőt Petőfi – bevallottan – néhányszor parafrazálta is.
Itt most egy zárójelet nyitnék: előszavad két szereplője, Ioan Alexandru és Dan Culcer egyfajta sorsközösségét illetően.
Amikor 1964-ben első ízben utaztam Budapestre, zsebemben volt az Amfiteatru (korabeli országos diákművelődési havilap, 1989-ig működött – szerk. megj.) Ioan Alexandru révén kiudvarolt ajánlólevele, amelyben fölkértek, interjúvoljam meg Lukács Györgyöt. Felhívtam telefonon Lukácsot, aki annak idején a Belgrád Rakparton lakott és Magyarországon tiltott szerzőnek számított; a telefonszámot Réz Páltól, az ismert fordítótól kaptam meg (mivel románból is fordított, rendelkezésére bocsátottam George Calinescu Szegény Ioanide c. regényének eredeti, a kereskedelmi forgalomból visszavont kiadását, fordítás végett, amire aztán sort is kerített), s pár órán át elbeszélgettünk az utópiáról. Nem volt hajlandó beleegyezni, hogy jegyzeteljek, mert meggyűlt a baja egy olasznak adott interjúja miatt. Úgy hiszem, ígéretett tett a Kádár-kormánynak, hogy nem érintkezik a sajtóval. Igen sajnáltam, amiért nem volt kellően jó memóriám ahhoz, hogy utólag emlékezetből rögzítsem párbeszédünket. Szóba került a romániai politikai helyzet, Swift és az ő Gulliverje, az 1956-os forradalom stb. Javasolta nekem, keressem fel német nyelvű fordítóját, a börtönből éppen hogy szabadult Eörsi István költőt, akit később meg is látogattam, egykori felesége lakásának cselédszobájában. Eörsi adta kölcsön olvasásra az Irodalmi Újság 1956-os számait, innen másoltam ki Illyés Gyula szabadságról írt poémáját. Évek múltán, amikor Illyéssel készítettem interjút és előkerült a vers másolata, megkérdeztem tőle, miként vélekedik a hajdani szövegről. Ama decembert követő esztendőben volt ez, amikor a Magyarország c. hetilap karácsonyi számába megírta kétségbeesett sorait a romániai magyarokat fenyegető genocídiumról. Interjúm szövege, a cenzúra közbelépésére, nem jelent meg a Vatra c. folyóiratban. Romániából való távozásom után (1987 novemberében) megjelent viszont a budapesti Új Tükörben, ahová kérésemre Sütő András juttatta el igen körültekintően, akire megőrzés végett a szöveg egy másodpéldányát bíztam.
...De abban a polgári, könyvekkel telezsúfolt lakásban, Lukács húsos, havannafüstöléshez szokott ajkairól elhangzott, hogy a marxista-revizionista esztétikus, az ellenforradalmár stb. 1957 novemberében politikai kényszerlakhelyen pár hónapot töltött Romániában; vendégként kezelték a szinajai Cota 1400 szállodában, ahol még a felszolgálólányok is belbiztonsági tisztek voltak, a Nagy Imre-kormány egykori művelődési minisztere elmondásában.
Nagyjából ennyi lenne.
Köszönöm román írókból készített fordításaidat és kérlek, e sorokat őrizd meg emlékeid közt. Ugyanakkor viszont, ha óhajtod, amikor már befejezettnek és véglegesnek érzed az előszó szövegét, szívesen közölném magyarul az Asymetriában. Lefordítását nem tudom megígérni, mert határidős könyvön dolgozom, de megpróbálok néhány részletet kiemelni a magyar szöveg elé tervezett bemutató sorokhoz.”

Dan megjegyzései egyértelműen megerősítettek abbeli hitemben, hogy ennek az előszónak meg kellett születnie. Még akkor is, ha annyi csíszolás, kiigazítás, befűzés után is további kiegészítésre szorul. Igaz, a Dan emlegette „álhazaffyasság” pusztán nyelvi árnyalat kérdése, s biztosan megérti majd, hogy a Szász János féle igen találó nyelvi lelemény – a hazafiassághoz negatív konnotációt társító úrhatnám nyelvi forma, a –ffy- szükségtelenné teszi az ál melléknév használatát, egyenértékűvé téve a kigúnyolt jelenséget a címkórság betegségével...
Egyéb sugallataival szíves-örömest értettem egyet, s ennek jegyében emelném ide Petőfi Sándor Élet vagy halál c. versét, annak ellenére, hogy a negyvennyolcas események összefüggésébe helyezve érthető a költő elvakult helyzetfelmérése. E vers is egy példája annak, hogy akik az eszmeiségén túli, ki nem mondott, de messzire sugárzó magyar érzelmiségben nevelkedtek, többnyire megbocsátják e hangot az amúgy mindig tisztán látó Petőfinek, míg a másik oldalon untig emlegetett sértésként könyvelik el – nem egy akármilyen fűzfapoéta, hanem egy költőzseni részéről; tán ezért is hathat, hagyományozódhat tovább, az eminescui Dojna soraihoz hasonlóan...


(Élet vagy halál


A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.

S ez most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszit a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test,
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rosz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!

Erdőd, 1848. szeptember 30.
PETŐFI SÁNDOR)

20 megjegyzés:

Stella Rene írta...

Köszönöm a többi embert innen Magyarország nevem Perez úr Budapestről Szeretnék bizonyságot tenni a jó hírről a múlt héten, amikor szükségem volt egy sürgős hitel formára, láttam egy bejegyzést az interneten, úgyh És kövesse az alábbi utasításokat, mert szükségem van arra, hogy a lehető leggyorsabban eljussak a hitelhez, és elindítottam egy halászati ​​vállalkozást, így 500.000.000-es hitelre szólítottam fel annak érdekében, hogy kibővítsem a halüzletemet és kifizessem az adósságomat, így kapcsolatba lépett Stella Rene asszonnyal Below{mrsstellareneloanfirm1@gmail.com} ahol 500.000.000 hitelt fizetek késedelem nélkül vagy stressz nélkül, így a testvéreim és testvéreim, amikor valaha kölcsönt igényel, szükségem van a Stella Rene társasághoz való kapcsolódásra és kapja meg a hitel összegét Szükséged van rá, és ma eljöttem a helyszínre, hogy köszönetet mondjak Stella Rene asszonynak, és így csatlakozhatok és ma kapcsolatba léphettem vele, és ma megkapja a kölcsönt, mert most, hogy a tengeri üzlet jobb lesz, így kapok hitelt Ma és én is használom az időt, hogy elmondjam Hogy csatlakozzon Mr Stella Rene Hitelintézethez, és mentesüljön a csalásoktól, így itt az alábbi e-mail: {mrsstellareneloanfirm1@gmail.com}, most hagyd itt állni, és itt leszek várni a többi testvérem tanúsága Mert Stella Rene asszony ezt csinálta nekem, és lehetővé tette számomra, hogy éljem és bővítsem az üzletemet, mert a kölcsöne meg van győződve, és nincs semmi kétsége a hitelességeiről.
Isten áldja meg őt és a társaságot ma.

Perez

m írta...

Kell egy kölcsön ahhoz, hogy vállalkozást indítson? Szüksége van egy kölcsönre, hogy kifizesse a számláit? Kölcsönöket nyújtunk minden olyan személyphilipnek, aki hitelt igényel, Személyi kölcsön, Auto hitel stb. Ha kölcsönre van szüksége, jelezze érdeklődését, így további részleteket küldhetünk Önnek.

Lépjen kapcsolatba velünk a philipromeo32@gmail.com

m írta...

Jó nap mindenki, Kölcsön van szüksége? Ez egy nyilvántartásba vett és hitelesített hitelbiztosító, amely garantáltan és kormányilag hitelesített, nemzetközi hitelnyújtó céget működtetünk különböző országokban, és kölcsönöket adunk magánszemélyeknek, cégeknek, intézményeknek, üzleti szervezeteknek és mindenféle embernek a világ minden táján. Szüksége van valamilyen hitelre bármilyen célra? Pénzügyi probléma van, pénzügyi megoldásra van szüksége. A Fast Finance megoldás minden pénzügyi problémára, a hitelek könnyűek, olcsóak és gyorsak. Lépjen kapcsolatba velünk a szükséges hitelkerettel kapcsolatban, tudunk gondoskodni minden olyan kölcsönről, amely megfelel a költségvetésnek, csak 3% kamatlábon. Az érdeklődő pályázóknak e-mailben: philipromeo32@gmail.com.

Susan Wealth írta...

Jó napot mindenkinek,
A nevem Lisa Scott, azt szeretném használni ezt a médiumot, hogy megosszák ezt a vallomást arról, hogy megkaptam a hitelemet egy Legit Loan Company-től. Néhány hónappal ezelőtt pénzügyileg feszült voltam, sürgősen szükségem volt a hitelre, ezért kapcsolatba léptem olyan sok társasággal, és annyi erőfeszítés és kifizetés után nem adtam kölcsönet, összesen 3000 eurót becsaptam. csalódott és kétségbeesett egészen egy hűséges napig, úgy döntöttem, hogy kapcsolatba lépjek egy barátommal, aki a közelmúltban kölcsönzött hitelt, elmondtam neki a pénzügyi helyzetemet, majd elmondta nekem a SUSAN WEALTH LOAN COMPANY cégről (susanwealthloancompany @ gmail.com). Felvette a kapcsolatot a Társasággal, és megkapta a Társaság Általános Szerződési Feltételeit, amelyeket elfogadtam és legfeljebb 48 órán belül a legnagyobb meglepetésemre jóváhagyták a 40.000 euró összegű Hitelösszeget, és átutalták számlámra. Azt hiszem, mások is bizonyságot tesznek erről a tisztességes hitelhitelezőről. Sürgősen szüksége van egy kölcsönre? kérjük, forduljon a Társasághoz e-mailben: susanwealthloancompany@gmail.com

Josef Lewis írta...

Jó napot, Josef Lewis vagyok. Egy elismert, törvényes és akkreditált hitelező. Nagyon gyorsan és egyszerűen nyújtunk kölcsönöket, személyi kölcsönöket, autóhiteleket, otthoni hiteleket, diákhiteleket, üzleti kölcsönöket, feltalálói kölcsönöket, adósságkonszolidációt. stb.

Kapjon engedélyt egy üzleti vagy egyéni hitelre ma, és szerezzen pénzeszközöket ugyanazon a alkalmazási héten. Ezek a személyes kölcsönök jóvá lehet hagyni, függetlenül a hitelezéstől, és sok boldog ügyfelünk van, aki támogatja ezt a követelést. De nemcsak megkapja a szükséges kölcsönöket; akkor a legolcsóbb lesz. Ez a mi ígéretünk: Garantáljuk a legalacsonyabb kamatlábat minden olyan kölcsön esetében, amely ingyenes fedezetet nyújt.

Törekszünk arra, hogy pozitív tartós benyomást hagyjunk ügyfeleim elvárásainak túllépése során. Célunk, hogy méltósággal és tisztelettel kezeljük, miközben a legmagasabb minőségi szolgáltatást időben biztosítjuk. Nincs szükség társadalombiztosításra, és nem szükséges hitelesítési ellenőrzés, 100% -os garancia. Kérjük, azonnal válaszoljon az alábbi részletek alapján, ha érdekel a kölcsön, és mentes a csalásoktól.

E-mail: progresiveloan@yahoo.com
Call / WhatsApp: +16626183756 köszönöm
Webhely: https://progresivefunding.wordpress.com



Gina Morgan írta...

Az én nevem Luis Roland, van egy kedves feleségem és 3 gyerekem. egy héttel ezelőtt kétségbeesett pénz iránti igénye voltam, ezért gondoltam, hogy kölcsönöket kapok, akkor olyan sok csalót követtem el, akik 2500 eurót gyűjtöttek tőlem, és nem tesznek e-mailt. Nagyon frusztrált voltam, és végül egy részeg, egy hűséges nap, amikor egy klubba mentem egy kis italt, ahol találkoztam egy régi barátommal, elmondtam neki mindazt, ami velem történt, bemutatta a GINA MORGAN HITELEZŐ KFT. cím (ginamorganloancompany@gmail.com), elmondta nekem, hogy a Társaság segített neki és családjának. Azonnal felkerestem, azonnal hazaértem, a szabályokat és szabályokat megmondtam, a kölcsön feldolgozása után kevesebb mint 24 órában megkaptam a 80.000 eurós hitelemet. Tehát, ha érdekelt a kölcsön, akkor is kapcsolatba vele az e-mail: ginamorganloancompany@gmail.com

Gina Morgan írta...

A nevem Patricia Martins, egyedülálló anyám, mielőtt a férjem meghalt, annyi adósságot hagyott bennünket, annyira zavaros és frusztrált voltam, hogy fizetném a hatalmas adósságot. Egy nap átkereszteltem az interneten, és találkoztam egy (Pedro Gonçalo) bizonyságával arról, hogy GINA MORGAN segített neki egy kölcsönt. Így a 85.000 euró összegű kölcsönt kértem a Társaságtól a postán keresztül (ginamorganloancompany@gmail.com). Amikor a hitelre pályáztam, ígéretet tettem Istennek, hogy ha megkapom a kölcsönt, akkor hogy a világ tudta, mit tett velem, legnagyobb meglepetésemre, kevesebb mint 48 óra alatt a hitelem 2% -os kamatlábbal történt. Most a férjem adósságát rendeztem, és új életet és vállalkozást indítottam. Teljesítette az én fogadalmat. Tehát, ha bármilyen típusú kölcsönt szeretne 2% -ig, kérjük, lépjen kapcsolatba GINA MORGAN HITELKERESKEDELMI KFT. E-mail címével, ginamorganloancompany@gmail.com

Gina Morgan írta...

A nevem Mária Ádám, egy egyedülálló szülő, mielőtt a férjem meghalt, annyi adósságot hagyott bennünket, annyira zavaros és frusztrált voltam, hogy fizetném a hatalmas adósságot. Egy nap átkerültem az interneten, és rámutattam (Jörg Stephen) arról, hogy GINA MORGAN segített neki egy kölcsönt. Így 15 000 000 Ft összegű kölcsönt kértem 5 évig a Társaságtól a postán keresztül (ginamorganloancompany@gmail.com). Amikor a hitelre jelentkeztem, fogadást tettem Istennek, hogy ha megkapom a kölcsönt, a világ tudta, hogy mit tett velem, legnagyobb meglepetésemre, kevesebb, mint 48 óra alatt a hitelem 2% -os kamattal járt. Most a férjem adósságát rendeztem, és új életet és vállalkozást indítottam. Teljesítette az én fogadalmat. Tehát, ha bármilyen típusú kölcsönt szeretne 2% -ig, kérjük, lépjen kapcsolatba GINA MORGAN HITELKERESKEDELMI KFT. E-mail címével, ginamorganloancompany@gmail.com

Susan Wealth írta...

Jó napot mindenkinek,
A nevem Lisa Scott, azt szeretném használni ezt a médiumot, hogy megosszák ezt a bizonylatot arról, hogy hogyan kaptam kölcsönöket egy Legit Loan Company-től. Néhány hónappal ezelőtt kétségbeesett szükségem volt a hitelre, sok társasággal kapcsolatba léptem, de összesen 3000 eurót becsaptam, egyre frusztráltabbá és kétségbeesőbbé váltam. Egészen hűséges napig úgy döntöttem, hogy kapcsolatba lépjek egy barátommal, aki nemrég kölcsönzött az interneten, elmondtam neki a pénzügyi helyzetemet, elmondta nekem ezt a legális Hitelcéget, a SUSAN WEALTH LOAN COMPANY (susanwealthloancompany@gmail.com). Felvette a kapcsolatot a Társasággal, és megkapta a Társaság Általános Szerződési Feltételeit, amelyeket elfogadtam és legfeljebb 48 órán belül a legnagyobb meglepetésemre jóváhagyták a 40.000 euró összegű Hitelösszeget, és átutalták számlámra. Azt hiszem, mások is tanúskodnak erről a Társaságról. Sürgősen szüksége van egy kölcsönre? forduljon a Társasághoz e-mailben: susanwealthloancompany@gmail.com

Gina Morgan írta...

A nevem Mária Ádám egy egyedülálló szülő, mielőtt a férjem meghalt, annyi adósságot hagyott bennünket, annyira zavaros és frusztrált voltam, hogy fizetném a hatalmas adósságot. Egy nap átkerültem az interneten, és rámutattam (Jörg Stephen) arról, hogy GINA MORGAN segített neki egy kölcsönt. Így 15 000 000 Ft összegű kölcsönt kértem 5 évig a Társaságtól a postán keresztül (ginamorganloancompany@gmail.com). Amikor a hitelre jelentkeztem, fogadást tettem Istennek, hogy ha megkapom a kölcsönt, a világ tudta, hogy mit tett velem, legnagyobb meglepetésem szerint kevesebb mint 48 óra alatt a hitelem 2% -os kamatlábbal történt. Most a férjem adósságát rendeztem, és új életet és vállalkozást indítottam. Teljesítette az én fogadalmat. Tehát, ha bármilyen típusú kölcsönt szeretne 2% -ig, kérjük, lépjen kapcsolatba a GINA MORGAN HITELKERESKEDELMI KFT. E-mail címével, ginamorganloancompany@gmail.com

Gina Morgan írta...

A nevem Mária Ádám egy egyedülálló szülő, mielőtt a férjem meghalt, annyi adósságot hagyott bennünket, annyira zavaros és frusztrált voltam, hogy fizetném a hatalmas adósságot. Egy nap átkerültem az interneten, és rámutattam (Jörg Stephen) arról, hogy GINA MORGAN segített neki egy kölcsönt. Így 15 000 000 Ft összegű kölcsönt kértem 5 évig a Társaságtól a postán keresztül (ginamorganloancompany@gmail.com). Amikor a hitelre jelentkeztem, fogadást tettem Istennek, hogy ha megkapom a kölcsönt, a világ tudta, hogy mit tett velem, legnagyobb meglepetésem szerint kevesebb mint 48 óra alatt a hitelem 2% -os kamatlábbal történt. Most a férjem adósságát rendeztem, és új életet és vállalkozást indítottam. Teljesítette az én fogadalmat. Tehát, ha bármilyen típusú kölcsönt szeretne 2% -ig, kérjük, lépjen kapcsolatba a GINA MORGAN HITELKERESKEDELMI KFT. E-mail címével, ginamorganloancompany@gmail.com

Gina Morgan írta...

Az én nevem Luis Roland, van egy kedves feleségem és 3 gyerekem. egy héttel ezelőtt kétségbeesett pénz iránti igénye voltam, ezért gondoltam, hogy kölcsönöket kapok, akkor olyan sok csalót követtem el, akik 2500 eurót gyűjtöttek tőlem, és nem küldtek e-mailt nekem. Nagyon frusztrált voltam, és végül egy részeg, egy hűséges nap, amikor egy klubba mentem egy kis italt, ahol találkoztam egy régi barátommal, elmondtam neki mindazt, ami velem történt, bemutatta a GINA MORGAN HITELEZŐ KFT. cím (ginamorganloancompany@gmail.com), elmondta nekem, hogy a Társaság segített neki és családjának. Azonnal felkerestem, azonnal hazaértem, a szabályokat és szabályokat megmondtam, a kölcsön feldolgozása után kevesebb mint 24 órában megkaptam a 80.000 eurós hitelemet. Tehát, ha érdekelt a kölcsön, akkor is kapcsolatba vele az e-mail: ginamorganloancompany@gmail.com

Susan Wealth írta...

Jó napot mindenkinek,
A nevem Lisa Scott, azt szeretném használni ezt a médiumot, hogy megosszák ezt a bizonylatot arról, hogy hogyan kaptam kölcsönöket egy Legit Loan Company-től. Néhány hónappal ezelőtt kétségbeesett szükségem volt a hitelre, sok társasággal kapcsolatba léptem, de összesen 3000 eurót becsaptam, egyre frusztráltabbá és kétségbeesőbbé váltam. Egészen hűséges napig úgy döntöttem, hogy kapcsolatba lépjek egy barátommal, aki nemrég kölcsönzött az interneten, elmondtam neki a pénzügyi helyzetemet, elmondta nekem ezt a legális Hitelcéget, a SUSAN WEALTH LOAN COMPANY-t (susanwealthloancompany@gmail.com). Felvette a kapcsolatot a Társasággal, és megkapta a Társaság Általános Szerződési Feltételeit, amelyeket elfogadtam és legfeljebb 48 órán belül a legnagyobb meglepetésemre jóváhagyták a 40.000 euró összegű Hitelösszeget, és átutalták számlámra. Azt hiszem, mások is tanúskodnak erről a Társaságról. Sürgősen szüksége van egy kölcsönre? forduljon a Társasághoz e-mailben: susanwealthloancompany@gmail.com

Gina Morgan írta...

A nevem Valeria Marco 6 hónappal ezelőtt az én üzleti összeomlásom volt, nem volt reményem, hogy újra elveszítem az üzletemet. Megpróbáltam pénzt kölcsönözni a banktól, de nem volt elég pénzem a hitelkártyámban, és nem volt biztosíték a hitelhez, majd egy nagyon közeli barátom, Camila Diego, bemutatott nekem egy hiteles hitelezőt az interneten keresztül. GINA MORGAN LOAN COMPANY LTD. Ez a női hitelintézet 160 000 euró értékű kölcsönt tudott adni nekem, vagyontárgy vagy hitelkártya nélkül, de bizalommal adta át nekem. Szóval a barátaimnak azt mondtam magamnak, hogy miért önzők, ezért úgy döntöttem, hogy megosztom ezt az információt mindenkinek. Ha egy hitelből hitelre van szüksége, a hitelező a Gina Morganhoz fordul az e-mail címén: ginamorganloancompany@gmail.com

Loan Lender írta...

Figyelem:

Hiteleket kínálunk magán- és kereskedelmi testületeknek, nagyon alacsony éves kamatlábbal, 3%, 1 év és 25 év közötti visszafizetéssel. Hiteleket adunk 5000 és 500 000 000 között. Ennek célja, hogy megszüntesse a Bad Credit növekvő történetét, és stabil nyereséget nyújtson mind cégünk, mind ügyfeleink számára.

Elvesztette az alvást éjszaka aggódva, hogy hogyan lehet hitelt szerezni? Kapcsolat: Paul Loan Agency most e-mailben: paulhelpfund@yahoo.com vagy WhatsApp: +91 733 787 3110

Kínálunk alacsony kamatozású 3% -os hitelt és kínálunk.

* Személyi kölcsönök
* Adósság konszolidációs hitelek
* Kockázati tőke
* Üzleti hitelek
* Oktatási hitelek
* Lakáshitelek
* Hitelek bármilyen okból

Sürgősebb információért forduljon azonnal hozzánk. paulhelpfund@yahoo.com vagy WhatsApp: +91 733 787 3110
Üdvözlettel
Paul Moritz úr

Susan Wealth írta...

Jó napot mindenkinek,
A nevem Lisa Scott, ezt a médiumot szeretném megosztani, hogy megosszam ezt a bizonyságot arról, hogyan kaptam meg kölcsönemet a Legit Loan Company-től. Néhány hónappal ezelőtt kétségbeesetten szükségem volt a kölcsönre, kapcsolatba léptem annyi céggel, de összességében 3000 eurót csalogattam, egyre csalódottabb és kétségbeesettebb lettem. Egy hűséges napig úgy döntöttem, hogy kapcsolatba lépek egy olyan barátommal, aki nemrégiben kapott kölcsön online, elmondtam neki a pénzügyi helyzetemről, elmondta nekem ezt a legit hitel kölcsönző céget, a SUSAN WEALTH LOAN COMPANY-t (susanwealthloancompany@gmail.com). Felkerestem a Társaságot, és megkaptam azokat a Társasági Feltételeket, amelyeket elfogadtam és legnagyobb meglepetésemre 48 órán belül megadtam és jóváírtam a 40 000 eurós kölcsönösszeget. Úgy gondolom, hogy más emberek is bizonyságot tesznek ugyanezen cégről. Szüksége van sürgősen kölcsönre? lépjen kapcsolatba a Társasággal e-mailben: susanwealthloancompany@gmail.com

Gina Morgan írta...

A nevem Luis Roland, kedves feleségem és 3 gyerekem van. egy héttel ezelőtt kétségbeesetten szükségem volt a pénzre, úgyhogy gondoltam, hogy van egy kölcsön, és olyan sok csalóba esett, aki 2500 eurót gyűjtött rólam, és megtagadta nekem e-mailt. Nagyon csalódott lettem és végül részeg voltam, egy hűséges nap, amikor egy olyan italhoz mentem, ahol találkoztam egy régi barátommal, mondtam neki mindent, ami velem történt, bemutatja a GINA MORGAN LOAN COMPANY LTD-nek, és megadta nekem az e-mailt cím (ginamorganloancompany@gmail.com), azt mondta nekem, hogy a társaság segített neki és családjának. Rögtön kapcsolatba léptem vele, hogy hazaértem, azt mondták a szabályoknak és szabályoknak, hogy a kölcsön feldolgozása után kevesebb, mint 24 órán belül megkaptam a 80 000 eurós kölcsönt. Tehát ha érdekel egy kölcsön, akkor kapcsolatba léphet vele is e-mailben: ginamorganloancompany@gmail.com

gina morgan írta...

A nevem Mária Ádám Magyarországról, egyedülálló szülő, mielőtt a férjem meghalt volna, annyi adóssággal hagyott minket, annyira zavart voltam és csalódott voltam, hogy hogyan kell fizetni a hatalmas adósságot. Egy nap az interneten mentem át, és egy Jörg Stephen tanúvallomását tapasztaltam arról, hogy GINA MORGAN segített neki kölcsönben. Tehát 15 000 000Ft hitelre jelentkeztem 5 éves időtartamra a Társaságtól e-mailen keresztül (ginamorganloancompany@gmail.com). Amikor a kölcsönre jelentkeztem, fogadtam a GOD-t, hogy ha megkapom a kölcsönt, a világ tudja, mit tett számomra, a legnagyobb meglepetésemre, kevesebb, mint 48 órán belül a kölcsönem 2% -os kamatlábat kapott. Most elszámoltam a férjem adósságát, és új életet és üzletet indítottam el. Most teljesítettem az én fogadalmat. Tehát, ha 2% -os hitelet szeretne, kérjük, forduljon a GINA MORGAN LOAN COMPANY LTD-hez e-mailen a ginamorganloancompany@gmail.com

gina morgan írta...

A nevem Valeria Marco 6 hónappal ezelőtt az én üzleti összeomlásom volt, nem volt reményem, hogy újra elveszítem az üzletemet. Megpróbáltam pénzt kölcsönözni a banktól, de nem volt elég pénzem a hitelkártyámban, és nem volt biztosíték a hitelhez, majd egy nagyon közeli barátom, Camila Diego, egy igazi hitelezőhöz vezetett be az interneten keresztül. GINA MORGAN LOAN COMPANY LTD. Ez a női hitelintézet 160.000 € értékű kölcsönt tudott adni nekem, biztosíték vagy hitelkártya nélkül, de bizalommal adta át nekem. Szóval a barátaimnak azt mondtam magamnak, hogy miért önzők, ezért úgy döntöttem, hogy megosztom ezt az információt mindenkinek. Ha egy hitelből hitelre van szüksége, a hitelező a Gina Morganhoz fordul az e-mail címén: ginamorganloancompany@gmail.com

juliet caria írta...

Jó napot mindenkinek..
Csak 3% -os kamatlábra vállalunk magánhitel-vállalatot, ha saját vállalkozást szeretnénk indítani, és sürgős pénzt akarunk adni, segítünk Önnek egy kölcsönben, egy olyan cég, amelyre bízhat, és soha nem fog megbánni velünk folytatott üzleti tevékenység, mindössze annyit kell tennünk, hogy őszinte legyek és őszinteek legyünk, lépjen kapcsolatba velünk ma, ha érdeklődni szeretne egy kölcsönszerzésről ezen az e-mailen keresztül: 24hoursloanonline@gmail.com