2010. augusztus 31., kedd

Színek a palettán (2)



Csíkszereda, 2007. november 14, reggel 8.50.

(Akkor tehát vágjunk bele... Hogy képzelted az első beszélgetést? Honnan induljunk el?)

- Arra gondoltam, hogy a kezdetektől... Miért, hogyan kerültem én erre a pályára? Egyáltalán, mi volt és ki volt az, aki elindított...

- Édesapámmal kell kezdenem. Asztalos ember volt, és nagyon-nagyon szeretett festeni. De neki nem adatott meg rá a lehetőség... És jött a háború is, de azért nem hagyta magát. Örökké festegetett. Nagyon érdekes dolgok kerültek ki a keze alól... Igaz, hogy másolt, de a másolásból nem giccsek lettek, hanem valami egészen különös áthangzások, látszott, hogy van valami igen erős, belső késztetése. 83 évet élt, de ezalatt végig festegetett is.

- Negyvennégyben elváltunk apámtól, s csak negyvenkilenc őszén találkoztunk újra, közben megjárta a fogságot, s hazajőve látta, hogy én is rajzolgatok. Ez a rajzolgatás őszerinte, mert a gyermekrajzhoz kevésbé értett, nem volt komoly, mert rám szólt: mit mind ilyen karikatúrákat meg ilyeneket festegetsz? Nem baj, mert összegyűjtjük az olajfestékeket, s adok én neked mást, hogy csináljad becsületesen...

- Negyvennégy őszén óriás mennyiségű, vagy két teherkocsira való könyvtárat hoztak, ki tudja honnan, leürítették a szomszéd udvarra... A versesköteteknek, emlékszem, jó széles margójuk volt, nekem az rettenetesen tetszett, mert jól lehetett rajzolni körülötte... Pár ilyen könyvet ma is őrzök, itt van az egyik...

(Ez tulajdonképpen egy Ady kötet, a Minden-titkok versei eredeti, Nyugat-os kiadása. Hogy került ez a könyv, a többivel együtt az udvarotokba, s később mi lett a sorsuk?)

- Legtöbbet budipapírnak használták fel, meg tüzet gyújtani. Volt, aki cigarettát is sodort belőlük... Saját szememmel láttam, amikor lepakolták a szomszéd udvarra. Istenesen esett az eső, mintha öntötték volna fentről. Két nagy német teherautó húzott be az udvarra, ott a katonák lenyomták a sok könyvet, a rakományt, megjavították az autót, majd felültek s elmentek, a könyveket meg otthagyták. Még rá is havazott később, úgyhogy tavaszig ott hevert az egész könyvtár. Még amit lehetett frissiben, elszajréztam, de már csak ez az egy van meg, talán még egy rejtőzik valahol otthon... Folyt a visszavonulás, nagy kapkodás volt mindenütt. Elképzelhető, mi minden pusztult így el a háború nyomán... Úgy emlékszem, sok ilyen könyvbe rajzoltam még annak idején, ezt véletlenül kiemeltem magamnak s hordoztam mindenfelé, így maradt meg.

(Biztosan, jófajta papírra nyomták a többit is...)

- Nem a papír minősége érdekelt, hanem maga a felület. A papír akkoriban, mindegy hogy milyen, de kincs volt... Valamire kellett rajzolnom... Érdekes módon, a későbbiekben meglepett, hogy ez a körberajzolósdi, a frízszerű gondolkodásmód mennyire hozzám ragadt.

- Az első ember, aki Alfaluból képzőművészeti főiskolára ment, egy Ambrus Imre nevezetű fiú, aki most úgy tudom, kint él Magyarországon, valamikor a bábszínháznak volt díszlet- és bábtervezője Marosvásárhelyen. Egy nagynéném lakott velük szemben, ott láttam nála életemben először festőállványt, az aztán rettentően izgalmas volt... Annak az Ambrusnak volt egy pap nagybátyja, az is festegetett, méghozzá szentképeket... Ambrus még középiskolás sem volt akkor, s rettentően tetszett nekem, amit csinált, hosszú időn át vágytam rá... Aztán ott volt Sövér Elek, aki ugyancsak Alfaluból ment középiskolába. Elekhez közelebb álltam, alig három évvel járt fölöttem. Egyszer aztán tehetségkutatni jött ki Marosvásárhelyről, Incze István tanár úrral együtt jöttek, mert ekkor Marosvásárhelyről hivatalból küldték ki a tanárokat a Székelyföldre, a falvakra, tehetségkutatni, így a művészeti iskola befogta az egész Székelyföld falvait s az ott élő, lappangó tehetségeket.

- Pont, amikor Elekék tehetségkutatni jártak, édesapámmal éppen erdőlni voltunk. Mikor hazajöttünk a szekér fával, rettenetesen le voltam törve, hogy nem lehettem jelen a meghallgatáson... De azért a tanár úr hátrahagyta, hogy küldjünk el rajzokat, össze is csomagoltuk édesapámmal, s odaadtuk az alfalvi iskolaigazgatónak, aki tudta, hova kell küldeni... Máig se küldte el a képeimet, így elestem az esélytől... Édesapám elment hozzá és megkérdezte, hogy hát mi van, miért nem küldte el a rajzokat, mire azt válaszolta, hogy tetszik tudni, nem akartam kiadni a papírjait, s elküldeni, mert féltem, hogy szégyent hoz a falura. Ez egy olyan keserűséget okozott bennem, hogy elkísért egész életemben: mi jogon szólt hozzá egy igazgató az én vágyamhoz, miért avatkozik ő abba bele?

- Vakációra aztán hazajött Sövér Elek, aki elmondta, hogy a rendes felvételit elkéstem ugyan, de felhívtuk telefonon a vásárhelyi művészeti iskolát, s mondták, hogy lényegében augusztus elején van még egy felvételi. Erre aztán elmentem, ez volt életemben az első nagy utam.

- Elek lerajzolta volt nekem a térképet az állomástól, életemben addig vonaton nem ültem, odahaza felraktak, szerencsésen megérkeztem, s a térképpel a kezemben eljutottam a Kultúrpalotához... Egy kicsi, darócruhás, zöldkalapos gyermeknek, képzelheted, rettenetes nagy dolog volt az a Kultúrpalota! Reggel korán volt még, de sikerült bejutnom, s mindjárt szembementem a velencei tükrökkel, gondoltam, ha a benne szembe jövő fickó nem kerül ki, én nekimegyek... Így jártam a tükörképemmel... Ott aztán felmentem a második emeletre, ahol már szétváltak a lépcsők, s éppen két fürdőruhás, mezítlábas akárki üti egymást seprűnyéllel, fejükön egy-egy fonott szemétkosárral... Én akkor ott egy sarokban hirtelen megbújtam, s el nem tudtam képzelni, mi sül ki ebből az egészből... Amikor a bajvívók kifulladtak, levették a kosarat a fejükről, s megkérdezték tőlem: te gyermek, mit keresel itt?

- Egy életre szóló barátság kezdődött ezzel a harcias találkozással, egyikük éppen Román Viktor volt, akkor ő már a főiskolára járt, de még benézett az iskolába, mert Izsák tanár úrnál inaskodott, a másik pedig Márton Sándor, későbbi csíkszeredai szobrász volt... Hát ők ketten fogadtak... Kérdezték, miért jöttél, mit csinálsz? Később be kellett ülnöm abba a terembe, ahol a felvételi zajlott. A vizsgáztatók kérdezték, hogy na, mit rajzoltál, én hoztam magammal valami rajzokat, mutattam őket... Egy Nagy József nevezetű tanár volt ott, valamikor szobrászatot végzett, de Marosvásárhelyen tornatanárként dolgozott, nyolcadik osztályos korunkban ő vezette a szobrászati órákat, nagyon jó sportoló volt, teniszezett, s a vásárhelyiek úgy emlegették, hogy a tornatanárok között a legjobb szobrász, a szobrászok között pedig a legjobb tornatanár... A vizsgán kiraktak az asztalra egy görög fejet, soha életemben olyat nem láttam, nem hogy le is rajzoljam, adtak rajzszeget s rajzpapírt, fel is raktam rendesen, akkor bejött Román Viktor, s azt kérdezte, rajzoltam-e, láttam-e ilyet, mondtam, én soha életemben, na akkor, azt mondja, úgy helyezd el a papíron, jó nagyban, s amit látsz, azt mind rajzoljad le... Ez volt az első lerajzolt gipszfejem. Később jöttek s mondták, hogy valami kompozíciót kell festeni vagy rajzolni. Én azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, otthon a rajzot a matematika tanárnő tanította, kiraktak az osztály elé valamit, mindegy mit, s mi rajzoltuk, ahogy tudtuk... Jön megint Román Viktor, s kérdezem tőle, bácsi, mi az a kompozíció? Ő meg visszakérdez, hogy ti otthon mit szoktatok csinálni a mezőn? Ugye dolgoztok, többen vagytok? Hát például azt kell lerajzolni, ahogy ott dolgoztok, az a kompozíció, így aztán rajzoltam egy kompozíciót.

- Megérkezett aztán Marosvásárhelyről az értesítés, hogy sikerült a vizsgám. Az iskolában nagyon jó, kis létszámú osztályaink voltak, mi kereken tizen voltunk, három lány és hét fiú. A közösség eleinte ismeretlen volt számomra, de áldom az eget, hogy így összekerültünk, mert egy életre megtanultam, mit jelent a közösségben élni s azzal együtt dolgozni.

(Milyen hagyományai voltak akkor már az iskolátoknak?)

- Hat éve működött már a középiskola, amikor odamentem, épp abban az évben került be főiskolára Gáll Andris évjárata, az előtte lévő évfolyamon pedig Péterffy Laciék, Hunyadi Laciék jártak, ők voltak az első végzős nemzedék Marosvásárhelyen, 49-től 53-ig jártak oda... Markáns művészegyéniségek kerültek ki onnan, ezt állítom... Érdekes hangulata volt a bentlakásnak, az iskolának. A többiben, mint amilyen például az akkori Ranghet volt, vagyis a mai Bolyai, szigorúbb volt az élet, mi több helyen jártunk ugyanabba az iskolába, mert a bentlakás a Ferencesek kolostorában volt, az akkori Lázár Ödön parkban, az iskola viszont fent volt az Unireában, az a Szent István gimnázium volt valaha, az egyik fele volt a művészeti iskola, a másik fele lánylíceum. Végül a szakórákat a kultúrpalotában tartottuk, úgyhogy naponta egy jó nagy háromszöget kellett bejárnunk.

- Reggel korán keltünk, sorba álltunk, elmentünk szilenciumra, majd vissza a kultúrpalotába, ahol minden nap volt 6 gyakorlati óránk, kaptunk egy óra ebédszünetet, azalatt visszarohantunk az Unireába, fel a vár mellé, délután pedig volt 5 elméleti óránk... Furcsa, érdekes világ volt ez számunkra, majd mindenkinek, hiszen szinte mindannyian falusi iskolákból kerültünk össze a városba.

(Vegyük sorjába az osztálytársakat...)

- Volt tehát Háromszékről Plugor Sándor, Kökösről, Gergely István Csíkkozmásról, Csutak Levente Kovásznáról, Lenk Ilona Csíkszeredáról, Kákonyi Csilla Marosvásárhelyről, Bakó Antal Jobbágytelkéről, volt egy Nyisztor Miklós, azt első év után ki is rakták, Szilágyi Zoli Marosvásárhelyről, Kiss László Székelykeresztúrról, majd másodévre jött Gyenge Imre, mert felszámolták a csíkszeredai tanítóképzőt, és Lázár Lili Kacáról.

- Az elején nagyon nehezen szoktunk az egészhez, főként a rajzban elvárt pontossághoz. A fegyelemmel nem volt gond, de a precizitáshoz nehéz volt igazodni. A lányok viszont nagyon szépen tudtak satírozni, szépen rajzoltak. Mi darabosak voltunk, nehézkesek... Incze Pista bácsi tanította a festészetet, a szobrászatot Nagy József, a művészettörténetet pedig kezdetben Antalffy Endre bácsi tanította egy fél évig, nahát, azt nagyon érdekesnek találtuk, utána jött Olariu Gheorghe, mi Gyurkának hívtuk, elvégre ő is marosvásárhelyi gyerek volt, s ahogy megérkezett hozzánk, mert az egyetemet Bukarestben végezte, a művészettörténetet magyarul tanította nekünk... , A matematika tanár, Kornélia néni nagyon jó osztályfőnökünk volt, a többi elméleti tanár is - volt köztük három-négy tanárnő is - mind anyáskodóan bánt velünk. Később tudtuk csak meg, hofgy az igazgatónknak volt egy olyan felfogása, s ennek sikerült érvényt is szereznie, hogy nem kell minden áron agyontömni a művészetis gyermekek fejét matematikával, fizikával, kémiával, és inkább a szakon legyen a hangsúly... Egyszóval, segítettek bennünket.

- Az első év után, mivel nem voltam valami kitűnő tanuló, nehezen ment a tanulás, hárman is olyan helyzetben voltunk - de ez csak jóval később, utólag derült ki -, hogy kifelé állt a szekerünk rúdja. El akartak tanácsolni. Ketten meg is járták, egyikük sajnos, színvak volt, a másik pedig más szempontból nem felelt meg s én lettem volna a harmadik, de Barabás István tanár úr valahogy kivédett, s azt mondta, hagyni kell ezt a gyermeket, lássuk, hogy mi lesz belőle... De én akkor erről semmit sem tudtam.

- Jóval később, már hatod éves egyetemista koromban, éppen a diplomamunkámon dolgoztam Kolozsváron, lent a sétatéri műcsarnokban, amikor egy délután jön a takarítónő, s azt mondja, hogy Marcika, magát keresi egy volt tanára!

- Ide tegyünk egy zárójelet, a középiskolában a Márton családnevemből ugyanis Marci lett, mivel a fölöttem járó szobrász Márton Sándort is Marcinak emlegették, s miután ő elment, engem tiszteltek meg vele, mai napig így becéznek. Vége a zárójelnek...

- Szóval a takarítónő is így szólított: Marcika, keresi egy volt tanára... Kimegyek, hát Incze István bácsi a látogató. Éppen volt valami tavaszi tárlat Kolozsváron, abban az időben a környékről mindenünnen látogatták a tárlatokat, egy kiállítás akkor nagy eseménynek számított, gondoltam, azért jött el, hogy ő is jelen lehessen, jó lehetőség volt ez arra, hogy tájékozódjanak a művészemberek, megtudják, ki mit csinál, min dolgozik... Kérdeztem, mi a probléma, tanár úr, miben segíthetek? Azt mondja erősen zavarban, hogy hát csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled... Úristen, gondoltam, de hát miért, én nem tudok semmi olyasmiről, amiért egy tanáromnak bocsánatért kellene esedeznie... Akkor mondta el, hogy a középiskolában, az első év után el akart tanácsolni, s csak Barabás István javaslatára maradhattam még egy évet... Rettentő kellemetlen nekem ez az ügy, mondta, muszáj volt ezt elmondanom neked, hogy megnyugodjék a lelkiismeretem s kérlek, bocsáss meg nekem... Tanár úr, válaszoltam, ezt most hallom először, s gondolom, utoljára is, többet ne beszéljünk róla egy szót sem.

- Most azért elárulom neked, hogy egy életre szóló tanulságot vontam le az esetből akkor, hiszen államvizsga előtt álltam, s tudtam, hogy tanár leszek, neveléssel foglalkozok, ez lesz majd a kenyerem, s egy percre sem szabad elfelednem, hogy egy helytelen döntés életeket tud elrontani.

(Te akkor éreztél valamit, hogy valami történik körülötted?)

- Akkor nem. Éreztem, hogy nem megy úgy az iskola, ahogy szerettem volna, de egy ilyen következmény álmomban sem jutott volna eszembe... Gyanútlanul mentem vissza ősszel s kezdtem el a másodévet. Akkor megjelent a tantárgyak között a grafika, a díszítő rajz, amit Nagy Pál tanár úr tanította első évben. Ő és Sövér Elek igen jó barátságban voltak, a téli vakációban ellátogatott Elekékhez Alfaluba s engem is fölkeresett. Sok jó tanácsot kaptam tőle.

- Vakációba jőve, a faluban ugye mindenütt kérdezgették tőlem, na, mi leszel, hogy leszel? Hát festő, válaszoltam... Mi az hogy festő? És mit fogsz csinálni, ezért mit adnak? Tudod, milyen a falusi ember, s főleg, hogy egyedüli fiúgyermek voltam akkor. Édesapámat meg is rótták amiatt, hogy miért engedett el a faluból... Pedig én sose uraskodtam, még iskolásan sem. Ahogy édesapám hazajött a fogságból, ’48 őszén, a mesterségét tovább nem folytathatta, mert minden mesterembert kuláknak kiáltottak ki, a maradék kevés földünkön gazdáskodtunk mindahányan, majd nekifogtunk családi házat építeni, volt egy üres telek, s minden nyáron végig dolgoztam, mint egy állat... Elpanaszoltam Nagy Pál tanár úrnak, hogy az emberek miket kérdeznek, s én erre most mit válaszoljak? Ide figyelj, azt mondta, ha még egyszer kérdezik, hogy mi leszel, te mondjad azt, hogy lovastengerész. Meglásd, hogy fognak rá bólogatni, hogy az milyen jó egy mesterség. Így is lett, édesapámmal később mentünk a szekérrel, s megint kérdik, hogy mi leszel, Árpád? Hát lovastengerész... Édesapám nevetett, fordult le a bakról, hogy mondhatok ekkora hülyeséget, de a válasz szószerint úgy hangzott, ahogy azt Nagy Pál megjósolta volt: hogy az egy jó mesterség...

- Másodévre visszamenve, a festészetről átraktak grafikára. Pedig én életemben mindig festő akartam lenni. Két vagy három hónapig tartott ez az állapot, s egy Sátán nevezetű egyén tanította a grafikát, nagyon jó reklámgrafikus volt akkoriban, az ötvenes évek vásárhelyi viszonylatában, ő csinált ott mindent, ő írt ki minden hirdetést a városban, én viszont a betűírást meg ami azzal járt, egyszerűen utáltam. Megjárta a fejemet, hogy ha itt kell maradjak, én feladom. Nem ment, az istennek sem ment, hiába erőltettem, nagyon el voltam keseredve, egy adott pillanatban meg is mondtam: elmegyek, hazamegyek, nekem nem kell a grafika, inkább csinálok akármit, de azt nem. Akkor a festészeten négyen voltak az évfolyamról: Plugor, Kákonyi, Csutak és Kiss Laci. Elmentem Barabás Pista bácsihoz, ő volt a festészet vezetőtanára, s elpanaszoltam neki, hogy én festő szeretnék lenni, de a grafikára raktak, s ha nem engednek festészetre, akkor itt se voltam. Azt mondta, rendben, megbeszéljük. Meg is beszélte az igazgatóval, s jött, hogy a következő héttől két hét próbaidőm van. Most is megvan az a csendélet, amit akkor festettem, szívemet-lelkemet beletettem abba, csakhogy a festőkhöz kerülhessek... Ettől kezdve aztán ő lett továbbra a szellemi atyám. Igaz, a beszédem és a viselkedésem folytán akkor már közkedvelt figura is lettem... Itt van, látod-e, Izsáknak a szobra, ez a gyerek, itt az asztalon, hát így néztem én ki Vásárhelyen másodéves koromban. Izsák tanár úr szobort meg ebben az alakban, ugyanabban az öltözékben, amiben megérkeztem Vásárhelyre...

- A festészeten aztán hamar kiderült, hogy igazából ez való nekem. Akkor már tanultunk kompozíciót, rajzot. Ez utóbbit Piskolti Gabi bácsi, a kompozíciót Nagy Pál tanította, aztán olyan is volt, hogy festészeti technológiai ismeretek, ezt szintén Nagy Pali tanította, s kimondhatatlan örömmel jártunk órákra, s örömmel csináltuk az egészet...

- Minden év végén beütemeztek egy hónapon át tartó nyári gyakorlatot, amikor nagybányai módra kivittek bennünket tájfestésre. Első év után Görgényszentimrén, másod- és harmadév után pedig Marosvécsen voltunk, ami abból állt, hogy testületileg kiköltöztünk konyhával, iskolával, mindennel; matracokon aludtunk s reggeltől estig festettünk. Ez egy csodálatos valamiként él azóta is bennem. Igaz, az iskolában is programszerűen festettünk, de a gyakorlaton ezen felül még szabadok is voltunk, megízlelhettük azt, hogy valójában mit is jelent a plein air festészet, mit jelent a tájban felismerni a világot, hozzászokni a távlathoz, a fa anatómiájához, a terep ábrázolásához. Év közben nem volt alkalmunk a tanárainkkal együtt dolgozni, itt viszont mindenki jött a festőállványával és a rajztömbjével, diák vagy tanár, nem számított, amikor kiültünk festeni, egyformák voltunk s láthattuk, hogy ki, hogyan, mit csinál. Ezek a festői táborozások megerősítették a táj- és közösségszeretetemet, ott az ember minden percben embernek érezhette magát. Ez egy csodavilág volt, rendkívüli kikapcsolódás, de igen-igen aktív... Mindig, amikor vége lett, s utaztam haza, a kasza s a kapa mellé, édesapám mindig azt mondta, hogy na, a nyaralásnak vége... Kezdődik a világ...

(Az imént szóba hoztad, hogy ez a szobor itt előttünk igazából rólad szól. Van-e valami különleges története?)

- Az osztályunkban lévő hét fiú túl sok jóval nem szolgált, elég gyakran citáltak az igazgató elé, s bizony, megkaptuk a nekünk kijáró taslit, nem kérdezték igazán, hogy szabad vagy nem szabad, sokszor vonták meg a vasárnapi kimenőt tőlünk... Az ilyen alkalmakkor viszont azt láttam, hogy Izsák valamiképpen szimpatizál velem. Másodéven történt, olyan november felé járhatott az idő, s azt mondta a tanárom: te, figyelj ide, itt van, adok neked pénzt s haza kellene utazzál egy hét végén, hogy hozd el azt a darócruhát, amiben feljöttél az iskolába, s a kalapodat is, mert meg akarlak mintázni... Hazamentem, édesapámék meg elkacagták, hogy jó arasszal volt rövidebb rajtam a gúnya, de azért felvettem, s egy fél éven át minden hét végén, vasárnap délelőttönként elkéreztetett, hogy modellt álljak neki. A Kultúrpalotában volt neki egy kis műtermecskéje, ott készült ez a szobor, amelyik ki is volt állítva annak idején a téli-tavaszi tárlaton... Mondhatom, unalmas dolog volt modellt állni, de mit tehettem volna?

(Hogy került aztán annyi év után hozzád, erre az asztalra?)

- Izsák Márton két éve halt meg, s a műtermét, mert a vásárhelyi gyermekklinika tájékán, a valamikori „vagon-vendéglő” mellett épített egy monumentális műtermet, a szobortól kifelé, a hegyre, a hozzátartozók kipakolták, szabályosan kiraktak mindent, ami odabent volt, s Hunyadi Laci, a szobrász tudta, hogy az öreg ezt rólam készítette, s azt kérdezte, hogy ne kallódjon el, lenne-e valamilyen megőrzési lehetőség, persze azzal a feltétellel, hogy ha majd restaurálták, az alfalvi képzőművészeti gyűjteménynek ajándékozzák.

- Ez lett a tanár úr sorsa: örökösei eladták az egész hagyatékot, ahelyett, hogy egy emlékházat csináltak volna. Vásárhely pedig nem állt az ügy mögé, ezt nagyon szomorúnak tartom. Annyi éven keresztül vezette a művészeti iskolát, s persze, csinált ő ilyen meg olyan szobrokat, de azért a maga módján nagyon jó szobrász volt... Szép szál, magas ember volt, s kilencven valahány évesen, amikor a Bernády-gyűjtemény anyagát végre bemutatták, amit Simon Endre ott megszervezett, s a pincéből újra előkerült a régi kultúrpalota műgyűjteménye, akkor még a tanár úr is jelen volt s szenzációsan beszélgettünk. Nagyon jól tartotta magát... Budapesten végzett s valamikor öklözött is, fizikailag igen fejlett volt, emlékszem, mindig adott magára. Csak hát gyereke nem volt, felesége korán elhalt, magányos emberként élt, s erről panaszkodott akkor, kilencven évesen is... Én akárhányszor Vásárhelyen jártam, mindig meglátogattam, mert egyszer örökbe is akartak venni engem, de aztán a szüleim nem egyeztek belé, egyedüli fiuk voltam, ugye...

- Első év végén a diplomázó festők és szobrászok is valósággal rám szálltak. Korondi Jenő például, nyugodjék most már békében, diplomamunkájához egy kisfiút kisborjúval akart megmintázni. S hát ki volt a kisborjús fiú? Én voltam... Attól kezdve ide-oda cibáltak, ennek is álltam modellt, annak is... Pedig hát nem voltam én már akkor épp olyan gyerek. Megvoltak a magam bajai, a magam élettapasztalata, hosszú éveken át apa nélkül nőttem fel, nekem minden csak gond volt, meg kötelesség volt, sose lehettem játékos, könnyelmű gyerek... Kiss Laci viszont, az osztálytásam egy teljesen más világból, polgári környezetből, tisztviselő családból jött, olyan huncut kölyök volt, az úgy játszott, kicsi autókkal, meg papírrepülőket hajtogatott, dobigált ott, és mi csak néztük, mert a többiek, a többi hat fiú mind parasztgyerekek voltunk, számunkra szörnyen furcsának tűnt ez a gyerekesség... Annak idején mi darwinizmust tanultunk, akkor úgy hívták a biológiát, egy Kiss nevezetű tanárnő tanította, aki a Ranghetből járt át, a földrajzot is ő adta elő, s amikor a születésről, szülésről, megtermékenyítésről esett szó, egyszer csak felháborodva kifakadt: mi az, gyerekek, nem tetszik az órám? mi van veletek? Ahol én tanítottam eddig s előadtam ezt a leckét, állandóan nagy röhögés, kuncogás volt, mi van itt, hogy ti nem nevettek? Vontuk a vállunk, hogy tanárnő, ez számunkra annyira természetes... Az, hogy elviszik a tehenet a bikához, hogy az megborjúzik, meg hogy megellett a juh, ez olyan természetes, mi van ezen röhögni való?

- Szóval, egy ideig én voltam az örök modell, de már később, a diplomamunkámhoz már én is csíptem nyakon a kisebbeket s cipeltem magammal... Törődtünk egymással, nagyok és kicsik. Volt egy általános egymásra figyelés az iskolán belül, segítettük egymást, s ezt nagyon jó dolognak találtam, a bentlakásban is élt ez a szellem, sokat köszönhetünk öreg nevelőnknek, Simon Feri bácsinak, aki valamikor a somlyói tanítóképzőt végezte, Nagy Imre bácsinak, a festőnek s Gáll Feri bácsinak, neves műgyűjtőnek volt az évfolyamtársa, s ezt ő mindig el is mondta nekünk. Hosszú időn át a Nyárád mentén volt tanító-igazgató, egy életen keresztül gyermekekkel bánt. Értett hozzánk. A maga módján megjátszotta a katonás tempót, de távolról sem volt ő olyan, valahányszor elkövettünk valami hülyeséget, örökké szidott... Mondtam neki, Feri bácsi, nevelő elvtárs, mert akkor neki is azt kellett mondani, elvtárs, tessék engem felpofozni, mert éreztem, hogy a szindása olyan volt, mint a zsilett, nyúzott, fájt. Ha kaptam volna két frászt, kit érdekel, mentem volna tovább, de így... Ő volt az, aki nagyon sok mindent meg is magyarázott nekünk emberileg, apailag, fontos volt egy ilyen ember a közelünkben.

(Folytatom)

Néhány lap Ady verseskönyvéről, amelynek üres felületeit a gyermek Márton Árpád nagy buzgalommal telerajzolta

2010. augusztus 30., hétfő

Színek a palettán (1)


Márton Árpád és Cseke Gábor beszélgetőkönyve

Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
(Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)


Márton Árpád:

Sorok ötven éves születésnapomra

Vallomás? Önvallomás alkotásról, környezetről, a közösségről, amelyből vétettem? Ami meghatározta utamat, célomat és mondanivalómat?... Ott születtem, ahol az ég félgömb alakban borul a hegyekre. A hőmérő higanyszála itt süllyed mínusz alá legtöbbször. Gyergyóalfalu zord éghajlata határozza meg az emberek lelkületét és munkához való viszonyát. Munkáim alaphangvételét itt kell keresni. Amit eddig sikerült megfogalmaznom, annak minden kis részlete - szálanként - ide kötődik. Keresgéléseim kimeríthetetlen és örökké visszatérő motívuma: az ember és a kenyér.

Részlet egy 2006-os interjúból (Új Magyar Szó)

- Egyre jobban foglalkoztat az egykori iskolámhoz fűződő emlékek rögzítése. A marosvásárhelyi művészeti iskola döntő színhelye életemnek, ugyanakkor a jelenkori erdélyi festészet egyik meghatározó bölcsője, remek tanáraival együtt. Az itt végzettek, mai napig jó barátaim, teremtettek tulajdonképpen művészeti életet, ízlést és alkotó szellemet olyan városokban, mint Szászrégen, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Segesvár, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós. A rájuk való emlékezés, a tanulságok átmentése sürgető parancs. Érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked. Nem dicsekszem, mások állítják: talán én emlékszem a legpontosabban, legrészletesebben mindarra, ami velünk történt. Ahányszor összeülünk, elismerik: tényleg, ez is úgy történt, meg az is, ahogy elmesélem. És csodálkoznak: hogy tudtam ennyi mindent észben tartani?

Cseke Gábor:

Reggeli beszélgetések a műteremben


Régóta készülök arra, hogy meghitt beszélgetésben szóra bírjam életéről, pályafutásáról Márton Árpádot. Különösen, amióta megérintett az a mód, ahogyan egykori iskolájára, tanáraira, diáktársaira emlékezett. Egy művész, akit nem minden áron a saját érvényesülése, befutottsága foglalkoztat, hanem az intézmény, a körülmények, amelyek vele együtt egy egész alkotó nemzedéket felszínre hoztak.

Teltek a hónapok, váratlan baleset érte a festőművészt: szülőfalujában járva, kertjükben a gyümölcsfák ágait akarta magas létráról fűrésszel visszavágni, amikor letörött alatta a létra s ő pedig a működő druzsbával együtt a földre zuhant... Gyors orvosi közbelépésnek és szívós fizikumának köszönhetően pár hónap alatt felépült, de az önmagának tett igéretből nem valósult meg semmi. Tudtam, amúgy is mekkora gond neki a fogalmazás, pedig élőbeszédben színesen, érzékletesen ad elő, legtöbbször rögtönöz, amikor nyilvános szakmai szereplésre kérik föl - egy-egy pályatárs, tanítvány munkáját beajánlani, értékelni - , szaktanulmányait, kritikáit sokáig odázgatja, amíg aztán végképp a körmére ég a gyertya, s akkor görcsösen, pánikszerűen kihordja.

Az a nagyívű vallomás, amire a 2006-os interjúban utalt, nem teljesíthető ki egyik napról a másikra. Az emlékezés, illetve a felejtés - Bajor Andor érzékletes hasonlata szerint - olyan, akár a sajt, amelyben a felejtés a lyukakat jelenti, s amíg a sajtkerék teljességgel összeérik, az emlékek összefüggő rendszerbe szerveződnek, időbe telik. Hogyan is foghatnánk ki az időn? - töprengtem...

És akkor elhatároztam, hogy nem várok tovább - 2007 őszét írtuk -, s kiugratom a nyulat a bokorból. Néhány év múlva Árpi barátunk betölti a hetvenedik évét, ilyen korban már csak jó sorsunk tudja, mi történhetik még velünk, meddig ér életünk mind jobban elvékonyodó vonala. Titkon fiatalkori rokonszenvem is közrejátszott abban a döntésemben, hogy kiprovokálom belőle élete, emberré válása eseményeit.

Egyetemistaként ismerkedtünk össze, 1959 nyarán, Ludason, mindketten az épülő cukorgyár munkatelepén bizonyítottuk időszerű hazafias lelkesedésünket. Ő a művészeti egyetem hallgatójaént, én magam mezei bölcsészhallgatóként... Együtt voltunk, egyazon táborban, de ők, a művészpalánták (mi úgy neveztük őket egymás között, hogy a piktorok) mégis valahogy külön. Kis, vidám, összetartó csapatnak látszottal a többi kolozsvári egyetemista elvegyülő, kavargó tengerében. Étkezéskor is rendszerint különvonultak, az utcán csapatban jártak, s a munkatelepen is, az első napokat leszámítva, rövidesen kiemelt bánásmódban lett részük: amíg a nagy többség a leendő gyárhoz vezető vasúti szárnyvonal töltésének útját egyengettük, s az ott mindegyre lerakott teméntelen sódert lapátoltuk egyik helyről a másikra, sziszegve gyógyítgatva víz- és vérhólyagos tenyerünket, addig ők az étkezde épületének szél - és napvédett egyik tűzfala mellett kimerevített, több méter magas vászonpannó előtt, csinosan megácsolt kőműves állványon, jókora pemzlikkel egyvégtében festéket kenegettek a vászonra. Napszámosmunkánk közben odaláttunk a piktorok csapatára, irigykedve lestük minden mozdulatukat. Csöppet sem kapkodták el a dolgot, sokáig nem is igen tudtuk eldönteni, mi kerülhet majd ki a kezük alól, pedig minden a szemünk előtt történt; a halvány, bizonytalan, kusza vonalak, a fakó festékfoltok, a jellegtelen, szürkés testszínű felületek csalódást keltettek bennünk, s fokról fokra megrendítették hitünket az addig feltétel nélkül csodált piktorok rendkívüliségében.
Hamarosan elterjedt a híre, hogy az ország nemzeti ünnepe, augusztus 23-a tájékán, az akkori pártvezető, Gheorghiu Dej készül meglátogatni munkatelepünket, hogy - reméltük - elismeréssel adózzon odaadó és lelkes munkánk iránt. Megtudtuk ugyanakkor, hogy a piktorok tulajdonképpen a mélyen tisztelt vezető arcképének megfestését kapták feladatul, hogy a vendég érkeztéig befejezzék a hivatalos fénykép alapján festett, erősen felnagyított arcképet.
Később, egy újabb kószán érkező hír szerint, a várvavárt vendég mégsem talált elég időt magának ahhoz, hogy ellátogasson hozzánk, így aztán majd csak a kolozsvári egyetemek rektorai utaztak le hozzánk, ünnepi terepszemlére. (A ludasi állomásról odáig tolatott különvonatuk épp azon a szakaszon állt meg, s ott ereszkedtek le az idős professzorok a hepehupás töltésre, ahol reggelenként lapátjainkkal csatasorba állítottak bennünket...)

A hír igaznak bizonyult: a piktorok - vagyis Árpiék - egyik napról a másikra leálltak a félig kész munkával, a kantin melletti pannón ott maradt a bizonytalanul felvázolt, elfolyó, pöffeteg férfiarc kidolgozatlanul, az időjárás viszontagságainak kitéve, a festőbrigádot pedig visszavezényelték az általunk végzett napszámos munkára, ami ellen - úgy láttam - a piktorok nem mis igen tiltakoztak...

Egyszer finoman szóba hoztam Árpi előtt ezt az emlékemet, amin ő meglepődött egy kissé, de aztán kajánul elnevette magát. Elmondta, hogy eleinte kivétel nélkül örvendtek a megbizatásnak, jól jött nekik a napszámosmunkától elütő szakmai feladat, s azt remélték, hogy a pannó árnyékában a végtelenségig lophatják majd a napot, de mert a főnökök mindegyre látványos előrehaladást szerettek volna látni, azon voltak, miként cselezzék ki egymást; mindenki megpróbált kibújni a feladat alól. Végül már csak három-négy, szelídebb, szófogadóbb társuk mozgolódott az állványon... A magasszintű látogatás lefújása megváltás volt a számukra: vége szakadt az alakoskodásnak, a csoportbeli torzsalkodásoknak, ravaszkodásnak. Mindneki láthatta: a művészkezektől sem volt idegen a lapátolás!

2007 novemberében elérkezettnek láttam az időt arra, hogy nekivágjunk egy hosszasnak ígérkező beszélgetésnek. Reggeleimet szabaddá téve, megegyeztem Árpival, hogy az interjút az ő műtermében bonyolítjuk le, a lehető legközvetlenebbül. Amennyiben elakadunk vagy nincs rá hangulatunk, esetleg nem érünk rá, minden további nélkül halasztunk. Semmit nem erőltetünk, de azért fegyelmet tartunk, nem hagyjuk kialudni az egyszer már meggyújtott tüzet.
Így is jártunk el: reggelente telefonon megbeszéltük, mihez is kezdünk aznap: találkozunk vagy halasztunk. Az interjúval töltött hetek-hónapok alatt - 2007 novemberétől 2008 januárjának végéig 12 alkalommal ültünk le a zsúfoltságában is meghitt, munka hangulatú műteremben, egy asztalon álló, méteres gipsszobor társaságában, amely egy székelyharisnyás, bakancsos, kezében palettát s ecsetet tartó legénykét ábrázolt, körülötte mindenféle húsos, buján növő szobai növények tömkelege zöldelt, a legváltozatosabb nagyságú cserepekben.

Árpi elrévedezve maga elé nézve, máskor tekintetemet keresve mesélt, én erősen figyeltem, bár tudtam, hogy digitális hangrögzítőm szorgalmasan működik (amíg ki nem merül benne az elem), időnként feljegyeztem egy-egy eszembe ötlő kérdést, amelyeket a kellő időben később rendre fel is tettem, amiért is az eleinte egyenes úton beindult vallomásfűzér menet közben mind ugrabugrálósabb, mozaikszerűbb lett, mintha egy óriási freskó felületét tetszőlegesen fednénk be, hol itt, hol ott a kidolgozott részletekkel, szeszélyes összevisszaságban, amíg aztán végül minden a helyére kerül.

Találkozásaink mindegyikén egy-másfél órát tartott Márton Árpád soros vallomása, amit aztán odahaza késedelem nélkül betűhíven papírra vetettem, majd átfésültem, itt-ott a szükséges dokumentációval kiegészítettem, úgyhogy következő találkozásunkkor Árpi elé tehettem legutolsó párbeszédünk kinyomtatott jegyzőkönyvét.

Az interjút befejezve abban egyeztünk meg, hogy Árpi fél évet kap a nyers szöveg átbogarászására, majd korrektúráival együtt rendelkezésemre bocsátja az egészet, hogy megadhassam neki a végső formát. A félév letelt, a határidőt mindegyre tologattuk, most meg már itt állunk, a születésnap küszöbén; körmünkre égett a gyertya.

Nem szeretném, hogy hiába áldoztunk volna időt és energiát egy lassan már csak fakó emlékekben élő iskola és sorsformáló művésznemzedék megörökítésére. Legjobb tudásom szerint, egyedül látok hozzá a továbbiakban beszélgetéseink csapongó, ám célratörő szövegének véglegesítéséhez. A vallomásos, elbeszélő részek Márton Árpád emlékezését tartalmazzák, kérdéseim és megjegyzéseim minden esetben zárójelbe kerülnek, a tárgyalt személyekre és eseményekre vonatkozó dokumentumok és vendégszövegek idézőjelben és dőlt betűkkel szerepelnek.

Itt kell megjegyeznem, hogy minden, ami ebben a beszélgetőkönyvben megszívlelendő tanulság, jelentéses érték, az kizárólag beszélgetőtársam érdeme; a melléfogások, félrehallások, mulasztások és felületességek alulírott lelkén száradnak.

2010. augusztus 23.

(A következő napokban, elkészültük függvényében, rendre itt teszem elsőízben közzé a beszélgetőkönyv fejezeteit.)

2010. augusztus 29., vasárnap

Mit mond a visszhang, a visszhang...


Nem vagyok ruszofil, könyörgöm! Csak nagyon szeretem az orosz irodalmat. Azt a jó orosz irodalmat.

Mint ahogy nem vagyok pedofil sem! De nagyon szeretem a gyerekeket. Minden korosztályt, kivétel nélkül.

És szeretem Vlagyimir Szemjonovics Viszockijt, aki 1980-ban lehelte ki a lelkét, 42 esztendős korában, a gégerák vitte el, mint jó Babitsunkat, de előtte még belopta magát a szépre könnyen megnyíló szívekbe rekedtes hangú, csodás dalaival. És posztumusz verseskönyveit már a hálás utókor jelentette meg.

Viszockijról még nem tudtam, amikor kamaszként már gyötrődve szerettem Marina Vladyt, a bomba szőkét, A boszorkány című filmből, amely Kuprin kisregényéből készült (nocsak, még egy orosz a láthatáron!), voltak éjszakák, amikor vele álmodtam és vele élveztem, most már mindegy, bevallhatom, de Marina mit sem tudott rólam, ő leginkább Viszockijt szerette, minden hidegháborús akadályt képes volt legyőzni ahhoz, hogy halálosan magához láncolja.

Mindig mindenki mást szeret, ez egy jó alaptörvény, pedig a legjobb az lenne, ha mindenki mindenkit szeretne, de mivel ez most nem kivitelezhető, maradjunk Viszockijnál, aki nem csak dalaiban él tovább, hanem verseiben is, verseiben is, is, is,is...

*


Vlagyimir Viszockij
A HEGYI VISSZHANG KIVÉGZÉSE

A háló csendjében, hol szél szabadon szállhat hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.

Mikor magad vagy s torkod kóvel tömi el a bánat, a bánat,
s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
hangod megnehezíti, nagyítja, s rnessze fut vele.

Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.

Gonosz és véres munka volt, és eyész éjszaka tartott, tartott,
taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.

2010. augusztus 28., szombat

Hát idefigyelj! (Utassy József halálhírére)


Te Halál, hát mégis csak bekopogttattál szegény Utassyhoz, pedig ő korábban hányszor de hányszor megszólított, felkért, megidézett! Hányszor magához engedett volna, de Te nem, hagytad kéretni magadat, amíg aztán ő is meggondolta magát. Gondolom, azért nem szívóskodtál, mert tudtad, hogy Te is teremtő, mindenható vagy, aki akkor és úgy rendelkezik fölöttünk, mint egy negatív gondviselés.

És mégis, ha szabad ezt így mondanom, lehettél volna nagyvonalúbb, hagyhattad volna még egy kicsit vergődni Utassy testvérünket, abban a csökött létben, amit a sors őrá mért, mert költői vénájából még nekünk is csurrant-cseppent... Mibe került volna Neked, ha kivársz, mondjuk márciusig, hogy betölthesse legalább a hetvenet. Mert az mégis csak más, kerek életkorral a hátunk mögött lelépni... Így az az érzése az embernek, hogy valami befejezetlenül, elvarratlanul maradt, mintha valakit nyitott koporsóban eresztenének le a földbe, mintha...

Tudom, ez a játszma már véglegesen le van játszva, ezt már Te sem vagy képes visszacsinálni, mindenhatóságod csak eddig terjed, a Teremtés nem a Te asztalod, csupán a nagytakarítás, a maradványok eltüntetése, környezetbarát lebontása.

Persze, Te jobban tudod, hogy mit és miért, távolról se kívánok beleszólni bonyolult számításaidba, ezt is csak félhangosan, inkább csak úgy magam elé motyogósan mondtam, amikor kora hajnalban elolvastam a postaládámba érkezett elektronikus hírlevelet arról, hogy meghalt Utassy József, aki 1941-ben született, pár hónappal előttem, és akit fontosnak találtam megszólítani, versenyre kihívni Lírai tőzsde. Fontos versek (Irodalmi Jelen Kiadó, 2006) c. kötetemben; egyike volt ama ötven költőnek, akivel megkíséreltem egyoldalú szellemi párbeszédbe elegyedni. Életemben sose láttam, sose találkoztunk, ő nekem tisztára csak költészet volt, s most már mindannyiunknak irodalomtörténet.

Neked pedig - egy gonddal kevesebb. Szeretném remélni, hogy amíg méltóztatsz elérni hozzám - Te tudod, mikor esedékes -, néhányszor sikerül eltévesztened a házszámot...

Csíkszereda, 2010. augusztus 28.

Cseke Gábor

*

Utassy József:
MAJD ÖSSZEOMLOK

Majd összeomlok szótlanul
gyaloglás közben a járdán,
jön egy buldog, és megszagol,
mellém ül, vigyáz rám.

Körülállnak öten-hatan,
úgy néznek rám, mintha tóba.
Telefonál valaki a
hullaszállítóba.

A hölgy, a buldogos asszony
lefogja két szemem, reszket.
Repülőgép árnya vet rám
suhanó keresztet.

Futva megjön a rendőr is,
oszlat rögtön, teszi dolgát,
valahonnan előkerül
egy Új Magyarország,

és letakar vele, beföd.
Arca nem árul semmit.
Mellém feketül egy furgon:
rám csukják a tepsit.

Utassy József (sz. 1941, Ózd) olyan számomra, mint egy halálát túlélt Petőfi. Kifelé lobogó lázadása az idő teltével önmaga ellen fordult, a megváltani szándékozott világ kijátszott bennünket, de arra is ráébresztett, hogy az egyén csakis saját magát képes megváltani. De az se semmi...

Cseke Gábor:
HAPTÁKBAN ÁLLVA ELZUHANNI

éjjeli őrségen félálomban valamikor
azon merengtem:
puskámra dőlve silbakol
a túlvilág felettem

s én tisztelgek mintha parancsnokom
ütött volna rajtam
haptákba állok s dől belőlem
panasz helyett a dallam

átlátott rajtam jól tudta ő
a posztban csak testem áll
hagyta szökni a lelkemet
bár menekülni kár

halálom volt és éltem is
barátom nőm apám
három kísértő gyermekem
majd minden éjszakán

haptákban állva dőlni el
így edzem én magam
őrségemen míg a hajnal inge
rámvizül hangtalan

(Lírai tőzsde. Fontos versek. Irodalmi Jelen kiadó, Arad, 2006.)

*

Alkalmi Utassy József-verscsokor*

A kakukkfű illata

Házunk előtt
barnáll egy új
iskola,

olyan üres,
mint a szívem.
Nincs kora.

Két hatalmas
véreb őrzi
udvarát,

verebekkel
tollaslabdáznak
a fák.

Jaj valahol,
túl az Óperencián,

gondolsz-e rám
öreg, árva
iskolám?!

Küszöböd én
nem léphetem
át soha:

megfojtana,
megölne,
meg:

a
kakukkfű
illata.


Fortély

Mert ősebb ám a játék, mint a munka!
Már az őssejtnek is humora van.
Gondoljatok a tíztonnás mamutra,
amint a fortély vermébe zuhan.

Csehó

Azt a csehót, hová sörözni járok:
Ördögfingnak neveztem el.
Innen mehettek mennybe a betyárok:
útszéli csárda ez, búvóhelyem.

Itt lelnek rám szerdánként a barátok.
Dörzsöli kezét a Sátán.
Hebeg, habog, Istenke is csak tátog
egy-egy versük úrfelmutatásán.

Világ

temérdek
önérdek

Helyzetkép

Kutyavilág van.
Ám a karaván halad!
Veszett eb kószál.


Rostock – Warnemünde

Rostokoltam Warnemündében,
forró grogot vedeltem éppen,

s mivel meggyötört bitor lázam,
nem volt kedvem, hogy vitorlázzam.

Maradék márkám összesöpörtem:
hóka hajómon világgá szöktem.

Rosalinda meg csak állt a mólón,
nézett utánam: soha-nem-múlón.

Euthanasia

Jó veled lenni, Eutanázia!

Jobb karod a fejem alatt,
markom narancsa melled,
ajkad piros pecsét a számon:
üzensz velem a végtelennek.

Jó veled nagyon, Eutanázia!

Részeg vagyok, részeg a búcsútól.
elmúlás, te szigorú szender!
Szerelmed lassan magamra húnyom:
áldjon meg az ég, áldjon ezerszer!

Csókolj meg: bukó napot a tenger.


Illusztráció: a költő Motívum c. versének kézirata (PIM)

2010. augusztus 27., péntek

Hazai utazók Erdélyben (2)


Az 1940-es, félig sikerült revíziót követően a szellemi élet távolról sem érte be a mindegyre fölidézett történelmi távlattal: Erdély nem csupán érvek és igazolások forrása volt, de nagy fontosságú felvonulási terület lett a második bécsi döntés után, s nyolcszázezer ember őrhelyre érkezésén túl más is lezajlott ama váratlan fordulatként, testi-lelki felszabadulásként megélt napokban-hetekben; az Észak-Erdélyben helyet foglaló anyaországi közigazgatási hatalommal együtt újságírók-írók is megindultak seregestül, birtokba venni azt, amiről emlékeket, korábbi hézagos benyomásokat őrizhettek ugyan, de aminek a dimenzióit csak most voltak képesek fölmérni testközelből.

Cs. Szabó László, Kolozsvárról elszármazott író az Erdélyben megtelepedő új magyar hatalommal együtt, már-már propagandisztikus megbizatással érkezett haza 1940 őszén s számolt be Erdélyben c. munkájában (Nyugati Könyvkiadó, 1941) a tizenöt éves kényszerű távollét után tapasztaltakról. Munkáján, az érthető és meggyőző szubjektív, önéletrajzi vonatkozásokat leszámítva, erősen érződik az a túlfűtött lelkesedés, aminek ernyője alatt a bevonulás néhány hónap alatt lezajlott: több benne a történelmi, publicisztikus megállapítás, mint az eseményekhez kapcsolódó tényszerűség. Enyhe csalódással fejeztem be útibeszámolóját - pár éve fedezhettem fel egy 2007-ben kiadott, igen tartalmas antológiában („Megyünk és örülünk Erdélynek”. Magyar írók úti élményei. Névsorolvasás-sorozat, 5. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2007), amelyben huszadik századbeli jeles íróink (Ady Endre, Babits Mihály, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán, Tamási Áron) vallanak erdélyi-romániai élményeikről -, hiszen Szabó Lőrinc és még inkább Németh László, jóval a bécsi döntés előtt, amikor még jócskán veszélyes és kritikus vállalkozás volt a Trianon utáni Romániában utazgatni és az ottani magyarság állapotáról dokumentálódni, de árnyalatgazdag látleletük nyomán máig érvényes Erdély- és Románia-képe van a magyar szellemiségnek.

Szabó Lőrinc objektív hangjával, kitűnő részletmegfigyeléseivel, a jószemű (újság)író éleslátásával olyan életképeket villant föl hét évvel Trianon utáni erdélyi utazásából, amely minduntalan az ottani társadalmi változások megannyi hétköznapi életjelét hozzák eléje. Nem ad igazat senkinek, de a jelzett tények önmagukért beszélnek.

Németh László nagylélegzetű beszámolója (Magyarok Romániában) nem véletlenül máig a román-magyar kapcsolatok elemzésének és megértésének egyik alapműve. Az író pár hetes romániai tanulmányútja, amelyre szociográfiai érdeklődése vezette többedmagával 1935 augusztusában, mind a román ókirályság szellemiségének, mind az erdélyi népek együttélésének erős vonásokkal felrajzolt helyzetrajza, amely nem áll meg a konstatálásnál, hanem értelmez és karikíroz is ugyanakkor. Farkaslakán, Tamási Áron és családja vendégeként enged föl a kritikkus szemű társadalomtudós szigora s bújik elő belőle az író, akit elbűvöl az a rendhagyó, egy egész falu népére jellemző szellemi közeg, amiből a Tamási-féle észjárás és esztétika táplálkozik... Érdekes módon, szigorával Németh elsősorban a magyarokat illeti, és bár meglátásai sok mindenben helyesnek, érvényesnek tűnnek, műve folyóiratban való megjelenése éles vitát váltott ki a magyar szellemi életben, ellenfelei még perbefogását is kilátásba helyezik; a cáfolatoktól és vádaskodásoktól nem mentes eszmecserében mind az anyaországi, mind az erdélyi írók népes serege hallatta a hangját. (Jó érzékkel, a viszonylag rövid, feszes tömörséggel megírt útirajzot a vita teljes anyagával és értelmező tanulmánnyal együtt 2001-ben a marosvásárhelyi Mentor kiadó rendezte sajtó alá, ugyanannak a Nagy Pálnak a jóvoltából, aki a már említett, 2007-es antológiát is szerkesztette.)

E két beszámoló olyan magas labdát adott fel az utókornak, amit csak azok a szerzők voltak képesek leütni, akik nem az óda és a dicshimnuszok műfajában élték ki magukat, hanem a történelmi súlyú kérdésekhez illő, józan válaszokat kerestek a jelenben. Márai Sándor nézőpontját a kisebbségben élő, felvidéki ember tapasztalatához igazítja: úgy néz szét Kolozsváron, hogy mindenütt a kassai szellem replikáját véli fölfedezni a múlt és a jelen építőkövein. Kárpát-medencei gondolkodó ő, akit nem kábítanak el visszaállított „magyar világ” szimbolikus külsőségei. Sem ő, sem más felelős kortársai nem hallgatják el az anyaország vétkes mulasztásait az erdélyiekkel, a székelyföldiekkel szemben, s ezért nem az ideig-óráig visszanyert területek fölötti elégtétel vezeti tolluk, hanem az adósságok törlesztésének sürgetése.
Ma már tudjuk, hogy e józan hangok sajnálatosan nem jutottak cselekvő visszajelzéshez, Erdély sorsának a háború végkimenetelével bizonytalanná vált kényszer-rendezése meg kellett hogy bukjon, hiszen a revíziót garantáló hatalmak, Olaszország és Németország a vesztesek sorsára jutottak, Magyarország pedig példás „hűséggel”, az utolsó pillanatig ragaszkodott elbukó szövetségeseihez. Pedig ha valamit világosan kiolvashatunk az alább következő, részletekben idézett beszámolókból, az az életteremtő megtartás és nem az erőszakkal, a visszaszerzett hatalommal való birtoklás szelleme.

Cseke Gábor



*


Pomogáts Béla: Testvéri peregrináció
(Előszó)

Ahogyan változtak a történelmi idők, az erdélyi magyarság iránt tanúsított magyarországi érdeklődés is hol felerősödött, hol alábbhagyott. Ennek az érdeklődésnek igazából három jelentősebb korszaka volt. Az első közvetlenül a trianoni átalakulások után, midőn az egész nemzet szorongó szívvel követte nyomon az erdélyi magyarok sorsának változását. A második a harmincas évek végétől a negyvenes évek második feléig, midőn az anyaország nagy része a történelmi igazságtevésben reménykedett, és lelkesült örömmel ölelte szívére a Második Bécsi Döntés következtében visszatért magyarokat, magyar városokat és falvakat, majd az új békeszerződés rendelkezésein érzett csalódás is igyekezett figyelemmel kísérni erdélyi nemzettársainak sorsát...
A magyarországi irodalom igen nagy figyelemmel fordult ebben az időben Erdély, az erdélyi magyarság és az erdélyi irodalmi élet felé. A Nyugat 1940-es és 1941-es évfolyamában Illyés Gyula rendezett írói ankétot arról, hogy a visszacsatolások (tehát még korábban a Felvidék déli peremvidékének, majd Kárpátaljának, aztán Erdély egy részének visszatérése a magyar állam közösségébe) milyen következményekkel járhatnak a magyarság nemzeti életének teljesebb kibontakozása tekintetében. Ennek az Egységes magyarság címet viselő ankétnak a keretében számos magyarországi és erdélyi író, így... Babits Mihály, Illyés Gyula, Joó Tibor, Schöpflin Aladár, Tolnai Gábor (akinek mint irodalomtudósnak voltak érdemei az erdélyi irodalom magyarországi megismertetésében), az utóbbiak közül Asztalos István, Kovács László, Molter Károly, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tompa László és Wass Albert (tehát összesen tizenhárman) fejtették ki véleményüket a magyarság nemzeti egységének helyreállításáról, illetve ennek kívánatos következményeiről...


Szabó Lőrinc: Ki Európából
(1927)

Őrült a fülkében * Csöndes és inkább sajnálkozó, mint méltatlankodó bosszankodásomból hirtelen lárma ver föl. A szakaszba, amelyben eddig egyedül utaztam, három úr szállt be. Kellemetlen útitársak lesznek, gondoltam, s eleinte csakugyan azok voltak. Mert az egyik utas beteg volt, lankadtan hevert az ülésen és párnájára dőlve folyton nyűgösködött. A másik kettő suttogva vigasztalta, oly halkan, hogy alig tudtam kivenni, milyen nyelven beszéltek.
Gondoltam, azért nézegetnek mindenkire oly félénken és bocsánatkérően, mert zsidók. Romániában ugyanis magyarnak sem kívánatos lenni, nemhogy a magyar kisebbség kisebbségének, magyar zsidónak. De csakhamar kiderült, hogy azért ilyen félszegek, mert testvérük, akit szállítanak, csöndes őrült. Nagyon megsajnáltam, mikor elmondták történetüket: a beteg fiatalember Szatmáron szolgált, mint katonatiszt, valami nőügy miatt amerikai párbaja volt, átlőtte a mellét, s bár hozzá még mérget is vett be, megmentették. Ellenben az izgalmakba beleőrült. Előbb Váradon kezelték, ott az egyik ápoló megverte, mire jómódú testvérei elhatározták, hogy Kolozsvárra viszik a Nervába.
Szegény őrült nyöszörgött, aludt, megint nyafogott, néha dadogva kiabálni kezdett, az expressz pedig, szegény expressz, nyargalt az alagutakon át, hősiesen és mámorosan, mint egy gyorsított személyvonat. Kimegyek a folyosóra, onnan nézem, hogy fut a táj. Vándorcigányok tábora mellett szaladunk, bivalycsorda marad mögöttünk, távolabb előkéklenek az északi hegyek. Huedin állomásának magyar közönsége és a csupa magyar szó igazán kevéssé segíti elő fantáziámat, hogy a név alatt Bánffyhnnyadot értsem. Rettenetes a forróság. Szakaszomban az őrült si-ránkozik, mint egy gyámoltalan kisgyerek, hát inkább kint szorongok. Az állomásokon román katonák. Ezeket is, mint a többit, akit eddig láttam, meglehetős mostohán öltözteti az állam. Szegény katonák nagyon piszkosak, csaknem rongyosak. A nemzeti hadsereg volt ilyen 1919-ben. Háborúban megjárná az efféle legénységi uniformis, ma már feltűnő.

Elegáns, udvarias tisztek * Ellenben a tisztek, rendkívül elegánsak, nemcsak passzív udvariasság van modorukban, hanem határozott kedvesség az idegennel szemben is. Nem tudom, mennyire általános érvényű ez az észleletem, talán szerencsém is volt, de tény, hogy a közül a 10-12 idegen katonatiszt közül, akivel később valami privát dolgom akadt, egyetlen egy volt csak komisz. Igaz ugyan, hogy azt az egyetlen agresszív regáti komiszságot aztán nem felejtem el! A többi, ismétlem, előzékeny, szinte franciás. Még a vonaton történt például, hogy egy román kapitány, látva folyosói gyötrődésemet, magától meginvitált szakaszának egyetlen üres ülésére, oly kedvesen, hogy előzékenységét szinte mesébe valónak tekintettem később, amikor egy déli városban egy szigurancai kiskirály másfél órán át fölháborító kitartással gyöngítette a román közigazgatás iránti tiszteletemet, miközben megismertetett azzal az érzéssel is, hogy mit jelenthet kisebbségi polgárnak lenni.

Szegény miniszterek * Ez a kapitány adott különben először némi ízelítőt a legendás erdélyi-regáti ellentétből. Minthogy a meghívásnál inkább csak gesztikulációval értekeztünk, jelenlétemben is zavartalanul folytatta feleségével megkezdett francia beszélgetését. Ó-Romániában járhatott, az ottani állapotokat szidta, igaz transzszilvánista odaadással és fájó, hazafias gúnnyal:
- Bukarestben - hallgattam egy darabig a szavait - senki sem jelenti be a miniszternél a látogatókat. Minden kis ügyben legcélszerűbb hozzá rohanni. Meg is rohanják, néha húszan-harmincan egyszerre. Ha megy le a lépcsőn, megállítják, falhoz szorítják s aláíratnak vele valamit, ami talán semmire se jó, legfeljebb meg lehet vele zsarolni valakit. Ha bemegy az ember a miniszter szobájába, hát egész kis csődület elé kerül, középen a miniszter, aki azt se tudja, mire figyeljen, kivel végezzen előbb, valahol a sarokban egy ködmönös paraszt alszik a padon és senki se tudja, hogy került oda...
A fáradtság, a sok cigaretta, meg a rekkenő hőség csökkentette érdeklődésemet, így aztán nem kérdeztem meg a kapitányt, hogy előadásában van-e és mennyi a karikírozás, de meg vagyok róla győződve, hogy mint erdélyi román, még hevesebben bizonyította volna az igazát. Mert tapasztalatból tudom, a magagúnyolásban is furcsa nép a román: a sárga földig lehordja egymást, különösen az erdélyi a regátbelit és megfordítva, akár idegenek előtt is, de azt nem tűri el, hogy az idegen igazat adjon neki. A jobbakban kétségtelenül az építő és tisztító hazafiasság egyik rokonszenves vonása ez, másokban viszont szinte öntudatlan provokatív akarat.
Nekem egyébként részben még tetszik is az a jelenet a ködmönös paraszttal. Nem maga a tény tetszik, hanem valahogy a tény gyökerei. Sok gyerekesség, kedvesség és patriarkális van benne.

Zűrzavar, zűrzavar * Kimegyek megint a folyosóra. Az országúton darócruhás móc bandukol, elmarad. Szomorú, szomorú pária. Évszázadnyi távolságban a magyar paraszttól. Visszanézek a tisztre. Vajon mi közösséget érez ez az erdélyi kapitány ezzel a havasi móccal? Érte küzd, testvérének tartja, vezetni fogja? Vagy hazugság az egész fölszabadítási akció? A fülkében tovább zizeg az édes francia beszéd, a másik szakaszban az őrült nyöszörög, s Isten áldását emlegeti, amiért nem verik. Két testvére angyali türelemmel csöndesíti: jó, jó, csak ne beszélj! Erre a beteg hosszan magyarázza, hogy ő nem beszél.
- Hát ne mondd, hogy nem beszélsz.
- Nem beszélek, isten bizony, nem beszélek többet, de fű nőtt az orromban...
Nem bírom szavainak gyötrelmes zűrzavarát, lehúzom az ablakot és kihajlok a kattogásba. Kalotaszeg vidékén járunk, valami 42 magyar falu vidékén, román tengerben. Ez is zűrzavar, mint minden emberi. Csak a táj tiszta és szent, a föld, aminek mindegy, hogy ki él rajta. Óriási kanyarodó. Alattunk mély, erdős völgy; szemközt, messze, a szilágysági hegyek. A Körös helyett már a Szamos kíséri utunkat. Ez már Erdély, igazi Erdély.
- Árdeál! - mondom magamnak, hangosan, hogy megtanuljam és ne felejtsem el.
És az az érzésem, hogy e gyönyörű, kincses országban, robbanásig forrósodott vagonban, aggódó, betegápoló emberek, idegen nacionalizmus és hazafias öngúny és magyarok és románok és zsidók közt s egy szegény őrült csöndes nyöszörgése mellett valami alaktalan, nagy, emberi Zűrzavar felé vonszol ki Európából a rángatózó, szennyes, szomorú expressz.


Németh László: Magyarok Romániában
(1935)

A vonatablakból Gyergyó és Csík megmarad balladái tájnak. Ahogy visszagondolok rá, nem is tudom: láttam-e vagy a Kodály Háry Jánosában hallottam a Görög Ilona balladáját követő búcsúztatóban. Udvar[hely]szék tündérfalvában azonban biztos, hogy személyesen jártam; léptem a füvén, s ettem asztalánál. Tamási Áronnak köszönhetem, hogy megnyílt előttem ez a falu, mely rég elszokott tőle, hogy városi embernek megmutatkozzék. Áron, a bennszülött azonban tudta a bűvszót, s míg én Udvarhelytől a bakon a kocsissal hadseregbeli élményéről beszéltem (falovon tanultak a huszárok lovagolni), ő a falukkal kirakott vízér édes hepehupái közt azt a falvacskát kereste, melyet tornyostól, hegyestől réges-rég a magyar írás legszebb dombára ültetett. Úgy érezte, nem szabad elengednie bennünket Erdélyből a székely falu emléke nélkül; messziről utazott le értünk ide, megtömte a zsebét prefektusi engedéllyel, s a nyájas kanyargós úton kissé kényelmetlenül ült a hintóban Dezső s az egyik szociográfus közt (a másik Bukarestben kidőlt); megérdemeltük-e, hogy e szent helyre lehozott minket.
A falu szegényebb volt, mint vártam. Rendes utak helyett kocsival épphogy járható közök szökevénye. A házak fából, s ha a fát sárral be is kenték, s szép kékre ki is meszelték, a sarkokon az összerótt gerendák keresztje elárulta a vakolt fal alatt a faépítkezést. Ami még különösebb: a házak, talán hogy a víz leszaladhasson körülöttük, magas lábon álltak, s a láb fölött fatornác kerülte meg a földszintet. Ettől valami cölöpépítmény jellege támadt a községnek: ott úsztak magasan a föld fölött, virágos karfájukkal, lebegő faragások közt. Minden ház körül kert. Nagyobb udvarra, szérűre, ahol asztagokat kell rakni, itt nem volt szükség. A gyümölcsösök nyugodtan ellephették a házak mögét, s azt, ami szorosság és szegénység volt térben és anyagban, tündérséggé varázsolhatták képben. Az én gazdag dunántúli parasztfalum megközelítőleg sem volt ilyen szép. Ott a jómód is földhöz ragadt e szegénység két lepkeszárnya mellett. Akik ezt a vízárkot házzal és görbe szilvafával így befuttatták, művészek voltak. Nyomorúságában is van egy játékos íz, irigylésre méltó. S ilyesformán az emberek is! Ahogy a kocsiról lekószáltunk, s az örömtől síró anyó s a rokon asszonyok előkerültek, magam is megijedtem kissé magunkért, nem leszünk-e félszegek köztük. Az én falusi családom valóságos parasztbárókból áll ezekhez képest. Ha egy-egy pesti embert levittem közébök, mégis milyen kínos volt a helyzetem nekem, aki a városiak felületes, zavart leereszkedését is értettem, s a paraszt rokonnak is ismertem a megtévesztő külső mögött fölényes eszét s kényes érzékenységét. De az a tündéri íz, ami a cölöpfalut lebegő remekművé emelte köröttünk (melyet anyagával mérni barbárság volna), megvolt az emberekben is, úgyhogy az utasok hamar fölmelegedtek. Élvezet volt az úrifjú szociográfus első zavart ügyetlenségétől az átmenetet a mámoros elragadtatásig megfigyelni.
Amíg a váratlan meglepett család észbe kap kissé, szétnéztünk a faluban, s kivetődtünk a temetőbe. Magas keresztek állnak ebben a temetőben a sírok felett szétvetett karral. A felnőtté magasabb, mint a gyermeké; magát a halottat példázza itt mindegyik fejfa. Míg mi a füves mezőbe visszakívánkozó halmok közt üldögéltünk, emberek jöttek át a temetőn, egy asszony, s a fia; Áronnal, aki innen-onnan rokonuk, szóba ereszkedtek. Az újságjuk nem volt valami örvendetes. A pótadó idén ötszöröse az alapadónak; a bíró átállt, s a községházán már istentiszteletet is tartottak sokágú gyertyatartóval; a legénynek, aki az iskola miatt felszólalt, a hegyekbe kellett bujdosnia, amíg a népek a hatóságot megkérlelték. Csendesen mondták, minden szenvedély, felháborodás nélkül; a temető hallgatásába innen is esett, onnan is egy-egy szó. A fekvő kérdezett, az állók feleltek, senki idegen ki nem találhatta volna, hogy ebben a vontatott, tárgyilagos beszédben az egyik fél súlyos panaszt mond, a másik meg gyilkos híreket hall. Nem az a faja volt ez a rezignációnak, melyet olyanoknál látunk, akik hétfőn vadul reménykedtek, s keddre elernyedtek. Ez a re-zignáció évszázados gyökerű, s épp ezért sokkal inasabb, keményebb. A nagy dolgok az ember fölött rosszak vagy rosszabbak, de hozzátartoznak az élethez, mint a levegő nyomása, s kár rájuk dühös szavakat vesztegetni. Az indulat, igaz, föl-fölszáll ezért vagy azért, néha nem is a legnagyobbért, mint egy morbus sacer, amelyet tisztelettel s megértéssel kell körülállni, de itt, a halottak kertjében, ahol az űr ad előleget a csöndességből, messze a hatalom fülétől, gyermekes dolog volna a bajt dühös szavakban kiáltozni. Felejthetetlen csendes félóra volt az a keresztek bádogján pirosló alkonyaiban, olyan, mint Áron legszebb helyei, ahol egy anya halálát csaknem mókás szóban adják hírül, s a lélek gyürkőzését csak a szünetek éreztetik.
Estére ezek a novellák másfelől is megmutatták, hogy mi áll mögöttük. Vacsorára a sógor ellopott bennünket az édesöcs elől. Igen egyszerűen ment ez a vendéglopás, a sógor utánunk szegődött a határban, s azt mondta, megegyezett az otthoniakkal, hogy a vacsora náluk lesz. Nem volt igaz; a másik fél meg is sértődött, de az este így is gyönyörű volt, egyik legszebb estém. Négyen kezdtük, vendégek, a vacsorát; kisvártatva leült anyó, a sógor, aztán a háziasszony, lassan-lassan, hogy végeztünk, a beszivárgó ismerősök, atyafiak; éjfél felé már húszan is lehettünk. Az ember azt hihetne, hogy húsz ember akkora elnyomatásban, ha összeül, mást sem tesz, csak politizálgat. Valójában egy politizáló vagy panaszkodó szó sem esett egész este. A rossz híreket megtudtuk a temetőben, s ha annak a beszélgetésnek a súlyos csöndje nyomta is kívülről a falat, s az éjszakán kívül egy másik tenger nyomása is érezhető volt az elsüllyedt szobácska körül, a vendéglátók nem fecsegtek fölöslegesen róla. Ebben a faluban még nemigen olvastak újságot, s az élet elnyomorodása fölött nem rajzolódott ki az országnagyok félelemmel és reménnyel kísérhető színjátéka. A végzet arc nélkül szorította összébb és összébb ezt a népet, s védekezés nem volt más ellene: csak a humor, ünnepekkor az ének. Azzal telt meg ez a szorongatott cella is, tiltakozásul nem is a románok, hanem a mindig más nevű végzet ellen.
Áron öccse a katonaélményeiről beszélt; tisztiszolga volt, s sok mulatságosat tudott kapitányáról. A legnagyobb élvezete az volt neki, hogy elnyúlt, s a talpát vakartatta a tisztiszolgával. A fiú könnyű kenyérkeresetnek találta ezt, s szégyen nélkül tette; talpvakargatás közben mesélt is neki, mint a gyereknek. Minden tisztiszolgai kalandjai közt ez volt, ami nekem, de a helybeli hallgatóságnak is a legjobban tetszett. A helyzetet fel lehetne persze pesti vezércikkíró módján is fogni: a legnagyobb erdélyi író testvére egy román talpát kénytelen vakarni, idejuttatott bennünket Trianon, huj, huj, hajrá, szép selymes lódingom. A talp azonban furcsa jószág; tényleg szereti, ha ravaszul, ütemesen birizgálják, s a nagy író öccsének itt maga a végzet, a nehéz katonasors nyújtotta oda a talpát békülékenyen, nesze, székely, kenyerezd le a talpamat, s jó gazdád leszek. S a székely vakart és mesélt, sokkal több igyekezettel, mint ressentiment-nal. A szigorú katonai viszonynál bizonyára többre becsülte a dajka-csecsemő viszonyt, melybe az ujjai bódulatában heverő kapitánnyal került. Magyar ember ilyet nemigen parancsol persze a szolgájának; de a kapitány különben jó, kedélyes fiú volt, s ezt a kis bódulatot a székely, ha meg is mosolyogta, nem írta embersége rovására. Ő maga is emberségesen mesélt róla, fölényes humanizmussal, mint a bátyja szokott, akire elbeszélő modora különben rendkívül emlékeztetett.
Sikere a többieket is nekibátorította. A háziasszony, Áron asszonyhúga, háborús emlékekkel hozakodott elő. A románok első bevonulásakor a fehérnépek egy része fölmenekült valamelyik havasi szállásra; ott laktak, amíg a faluban büdös volt. Egyik este néhány nyughatatlan lány mindenféle lebernyeget öltött magára, s lovon a tanya alá szállt. Amíg ott ficánkoltak, egyik beszaladt, hogy itt vannak a románok. Volt ijedelem, sopánkodás a beszorult vénasszonyok közt. Tizennyolc év után olyat is rájuk lehet fogni, ami tán igaz sem volt. A mi elbeszélőnk merev, mozdulatlan arccal mondta a csintalanságokat, csak a hadaró, szapora beszéde mutatta, hogy komédiázik. Volt ott néhány asszony, maguk is tanúi a dolognak, átalvették tőle a mesét, új részletet fűztek-tódítottak hozzá, egyik elkapta a másiktól a réges-régi élményt, mint a koncot. S szó és váltás egyre sebesebb lett, anélkül hogy a résztvevők mozdulatlan arca az általános kacagásnak odaengedte volna magát.
A nagy mesemondásban még anyókára is sor került. Ő azt mondta el, hogy vesztette el Áron fia a hüvelykujját. Éjszaka lopózott ki töltényért, s mikor a pukkanásra kiszaladtak, véres inakon lógtak tenyere csonkjáról az ujjai. Bevitték Udvarhelyre a kórházba. A sokgyermekes anya heteken át mindennap bezarándokolt, közel húsz kilométert téve meg oda-vissza, hogy az operált fiáról hírt halljon. Mint kiderült, annak a képzeletizgató patronnak köszönhette a magyar irodalom egyik legnagyobb elbeszélőjét. Mi mást is kezdhettek volna a nyomorékkal, taníttatták. Az öregasszonynak, úgy látszik, sokat kellett tűrnie ezért is meg másért is, mert amit az uráról mondott, azt gyerekei azzal a csendes meghatottsággal hallgatták, mellyel csak a jó anyájú felnőttek - külön rendje az emberiségnek - tudnak egy pillanatra gyerekként bújni szültjük áldott szoknyája köré az emlékezésben.
A nagy mesemondásnak a sógor fúvószerszáma vetett véget. Ő ebbe fútta bele, ami sok volt benne a szénégetőélethez. Az asztal körül ülők halkan dúdolva kísérgették a többnyire egész rendjén kiszaladó zenehangot, aztán nekibátorodva le is hagyták, lévén a szívhez legközelebb eső s így legkönnyebben használható hangszer: a torok. A ritka nótákból feljegyeztem néhányat, de mit érdemel mást az ilyen papír, mint hogy elveszítsék. Ez történt az én folklóros papirosommal is. Az emberközösség azonban, melyben a dalokat hallottam, nem veszett el. Ha lehunyom a szememet, itt ülök a melegében, mellettem a meghatottságtól kissé morc író, kinek első kötete, tíz éve, kritikusi pályám első boldog meglepetése volt. Soha íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is a családjához, falujához, mint ő. Akárhol metszed meg ezt a falut, az ő szava csorog belőle, s amit különösnek, egyéninek, olykor-olykor erőltetetten provinciálisnak találtam benne, íme, itt ömlött ebből a családból, mely nagyságáról alig-alig tudott valamit. Híres regényét is csak a sógor olvasta (aki egy-egy célzásával a messzi szénégetőéletről ama „Rengeteg" jeleneteit villantotta fel), s alig látott valami nagy dolgot benne. Különös gyöngédséggel, büszkeséggel beszéltek róla, de inkább csak mert nyájas volt hozzájuk, s úr lett belőle. Féltették a városi élettől, hogy megerőlteti a fejét, s házat néztek neki, amelybe visszajöhetne. S ez talán úgy is illene attól, aki annyit köszönhet nekik. Hiszen őbenne csordították ki szomorú bölcsességüket, tarka, szikrázó tehetségük. A népek, amíg fiatalok, harcolnak, alkotnak, nemzenek: amikor bekeríti őket a sors, ha kiválók voltak, költők
lesznek. Amivel Áron bennünket elbűvölt, az ennek a halálhoz szokott népnek édes költészete. S csak a költészetet tápláló halálhoz maradna hű, ha bezárkózna népével e felfegyverzett, elvágott faluba, melynek kertjeibe ma farkascsordák húzódnak le a vadász híján elvaduló rengetegből.
Amikorra a magas ágy párnáin fölébredtünk, a csendőrség már keresett, mutassuk be az írásainkat. Elmenőben leszálltunk s jelentkeztünk. Szegény csendőr őrmester jött keményen, s följegyzett egy papírra mindenféle számot, amit útlevelünkön, sajtóigazolványunkon s a prefektus pecsétjén fölfedezhetett. Vékony, suhancforma ember volt, a segédje meg éppen jámborjóska. Két óvatos, a törvényt képviselő s járatlanságában a felelősségre vonó törvénytől rettegő ember. Iderakták őket ennyi bölcs, halálos humorú költő fölé uralkodni. Türelmesen bevártuk, amíg mindent följegyez, s barátságosan köszöntünk neki. Az ő nagy csendőri igyekezete s félelme csaknem oly megható s szomorú volt, mint az elhagyott falu, melybe ma már éppoly nehezen vetődik el magyar, mint hajdan a csaknem mesebeli csángó vidékre.


Cs. Szabó László: Most jöttem Erdélyből
(1940)

Tizenöt év előtt megfogadtam a Szent-Mihály templomban, hogy csak útlevél nélkül térek haza. Azóta többször jártam Londonban, Berlinben, Párizsban, Rómában. Közelebb voltak, mint Kolozsvár. Bemegyek a templomba, visszaadom a fogadalmamat. A templom üres. Künn zúg a város, mellében hömpölyög a készülő rivalgás. A torony fölött sötétlila az ég. Ma megázunk.
Van a belvárosban egy kicsi utca, s a közepében egy földszintes, szürke ház. Odamegyek. Az utca is üres. Valamikor feneketlen szakadéknak láttam, ma szinte a háztetőkig érek. Addig-addig mondták: nagyra nőj kicsi Laci, amíg kinőttem az utcából. De amikor a kapukilincshez érek, összezsugorodik a szívem, s egyszerre a szívemhez kicsinyedem. Úgy nyomom le, mintha megint a magosban volna. Húszéves koromban csuktam be utoljára a kaput, s gyermekszemmel látom újra. A huszonöt éves emlék erősebb, mint a tizenöt év előtti. Halálomig azt a képet hordom magamban, ami gyerekkoromban a lelkem lemezére maródott.
Az udvarban egy riadt, idegen cseléd. Keresztülmegyek két idegen szobán, a bútorok a falhoz húzódnak előlem. Anyám nincs itthon. Egy asszony ül a harmadik szobában, rám néz, viaskodik az emlékével. Megmondom a nevemet, azon a néven mutatkozom be, amellyel a lekvárját, tortáját és karácsonyi cukrait ettem. Elfordul és csöndesen sír.
Földrengés dúlt a házban. Az ismerős tárgyak a belső szobába húzódtak, a többiben pironkodva fogadnak a jövevények. Nem ismerem az ágyterítőt, nem ismerem a függönyt, nem ismerem a képeket. Hova lett a meleg fésülködőkabát, a faragott vándorbot s a lyukas dob? Hova lett a bábszínház? Az idegen tárgyak riadtan s szepegve néznek. Ne haragudjatok: mi már nem ismerkedünk. Lezártam a leltárt. Nagyon rég lezártam.
Elmenet még egyszer megállok a szűk kis udvarban. Ez is megváltozott, de a javára. Betölti a muskátli, georgina, rózsa, szegfű, a falon délignyíló himbálózik. Most már tudom, hogy itt lakik anyám.
Visszatérek a Főtérre. A New York kávéház terasza kiszögell a sarkára. Előtte megyek el. Egy férfi háttal fordulva éppen helyezkedik. Megérintem.
- No, itt vagyok, Áron.
Tamási Áron megfordul, dicsérően mosolyog.
- Ezt ügyesen csinálta. - Megölel, megcsókol. - Isten hozta.
Kétszer is elered az eső, abbahagyja, harmadszor leszakad az özönvíz. Senki se mozdul a téren. Most vonulnak be a honvédek. Egy fiatal főhadnagy „balra át!"-ot vezényel. Előrehajol egy anyóka, tölcsért csinál a tenyeréből. „Mit mondott?" „Azt mondta: balra át!" Összekulcsolja a kezet. „Óh, a lelkem!"
Csuromvizes az arcom, becsorog az ingembe, bokáig állok a vízben. Fürdenek a házak, megtisztulnak a tornyok, a járda mellett sebes forgókban úszik, sodródik, eltűnik a szemét. Patakzik az arcunk, folynak a falak, zuhatag fakad a tetőkről, csattog a villám, kopog az eső, zúg az éljen. Ez a tisztulás ünnepe...


Márai Sándor: Erdélyi adósság
(1942)

Olyan ez, mint Jákob harca az angyallal: az ember mást akar. De egy éjjel szárnysuhogást hall. S az angyal azt mondja: „Ezt is neked kell tenned." De mikor más a dolgom, feleled. S az angyal, szigorúan: te nem tudhatod, mi a dolgod.
Erre csomagolsz és elindulsz. Meg kell nézned Erdélyt, most már érted; s éppen most, a világháború harmadik esztendejének kellős közepén. Igazán más volt e nyáron terved és dolgod. De az angyal nem enged. S már tudod azt is, hogy nem a divatos fürdőhelyekre utazol majd, nem fogod látni Szovátát, Borszéket, sem a Gyilkos-tó vidékét. Messzebb kell menni és mélyebben, sötét erdőkön, apró városokon, nyomorúságos kis falvakon át, valahol a történelmi országhatár mentén, ahol Kőrösi Csoma született, ahová Mikes örökké visszavágyott... mindezt látni kell, éppen most, még e nyáron. Ezért sóhajtasz, veszed az írógépet és a fogkefét, s felülsz a vonatra.
Kolozsvárig menetrendszerűen megy minden. De már Kolozsvárott, mikor utad célját elárulod, elkomolyodott és megilletődött tekintetek méregetnek. Sokan torkuk köszörülik, meleg együttérzéssel pillantanak reád, s kezed szorongatják, mint akik búcsúznak, mert egy ember a bizonytalanba indul és vállalja a következményeket. Ezt a megilletődött együttérzést nem érted. A vonat délután indul Kolozsvárról Székelyföld felé, a hírhedt Szeretfalván át kell szállani a rettegett társaskocsikra: és aztán?... A medvék, noha most sokan vannak, a mócokat is legritkább esetben falják föl a Keleti-Kárpátokban, s minden egyebet majd eligazít a helyi véletlen. Nem érted ezt a hirtelen fakadt tiszteletet: végre is, Csoma Sándor nyomába is indulsz, de egyelőre még nem Darzsilingibe. Igen, mondják aggodalmasan, de Sepsiszentgyörgy felé néha három órát is késik a körvasút. S van úgy, hogy Szászrégenben kell aludni, mert a világ legtürelmesebb vasútja, éppen az említett körvasút is elunja várni azokat, akik Vásárhelyre igyekeznek. S nem tudod, mondják, mi az, poggyászokkal felszállani a visszaúton, Csíkszeredán vagy Gyergyószentmiklóson, mikor már zsúfolásig tele a vonat Déda és a nyílt, gyors fővonalak felé. S nem tudod, hogy néha tolni kell az agyonnyúzott társaskocsikat fölfelé a hegyen, mert nem bírják az üzemet és iramot. S Tusnádon néha négy-öt napon kell várni, míg jegyet kapsz a gyilkos-tói társaskocsira. S az ellátás itt, a posta ott.
Nem, mindezt nem tudom. A jóslásokat visszás érzésekkel hallgatom. Volt egy évtized - most már tudom: boldog évtized, az ifjúság és Európa boldog, utolsó boldog lélegzetvételének ideje -, mikor szüntelenül utaztam teveháton, repülőgépen, hajón, vasutak harmadik osztályán, tót kivándorlók és lengyel politikai menekültek között aludtam a fapadokon, hogy lássak egy faragott istenszobrot Kartúmban, egy északi várost, egy déli kőkutat. Utaztam, éjszakákon és évtizedeken át, írógéppel és fogkefével, vadidegen országokon keresztül, melyekhez nem volt semmiféle belső közöm. S most forduljak vissza Erdély felől, mert Szászrégenben néha késik a társaskocsi?...

*

Az aggodalmas jóslásokat szótlanul hallgatom. De mikor a szamosújvári állomáson, ahol a szeretfalvai gyorsvonat keresztezi a besztercei gyorsot, mely a nyaralás után hazatérőket gurítja Pest és a belső ország felé, egy ingujjas ember a hazatérők közül gúnyosan átszól felénk a másik vonatba: „Hát akadnak még merész emberek, akik Erdélybe mennek nyaralni?" - érzem, hogy elönt a csendes düh, minden dühök legveszedelmesebbje.
Valószínű, hogy ez az ember verte huszonkét esztendőn át leghangosabban a törzsasztalt öklével, mikor Erdélyre került sörözés közben a szó. Ez a fajta lusta és tunya kispolgárság, amely most riadozva mesél rémregényeket az erdélyi közlekedési viszonyokról, s amely huszonkét esztendőn át teli szájjal hirdette, hogy Erdélyért semmiféle áldozat nem sok. Ha tudtak huszonkét éven át várni Erdélyre, hát várjanak most szótlanul még egy órát Szászrégenben, gondolom. Ha tudtak teli szájjal szavalni és cikkeket írni a „székely szenvedésről", tudjanak most szenvedni két, három óra késést a székely körvasúton. Ha tudtak - még most is fáj a fülem ettől a tenortól - sör mellett hörögni az „áldozatvállalásról", hát ne riogassák most Kolozsvárott vagy a pesti vendéglőkben az Erdélybe indulókat azzal hogy néha tolni kell a leromlott társaskocsit valamelyik erdélyi fürdőhelyhez vezető meredek út egyik szakaszán. Ha tudtak jelvényeket viselni huszonkét éven át, veszélytelen társas együttlétekben fogadkozni, hogy ők, majd ők a tíz körmükkel is visszaszerzik Erdélyt, ne jajongjanak, ha másfél órán át teherkocsin kell zötyögniük, míg elérik úti céljukat, mert a személygépkocsik megteltek fürgébb utasokkal. S főként ne kiabáljanak át a besztercei gyorsról a szeretfalvi gyorsra az utasoknak, s ne csodálkozzanak, hogy „akadnak még merész emberek, akik Erdélybe mennek nyaralni".
Ez a gyáva, sunyi kispolgári defetizmus mindennél undokabb. Erdélybe utazni ma nem kéjutazás: hazug pátosz lenne ezt állítani. Erdélybe utazni ma fáradságos, bonyolult vállalkozás, s nemcsak nekünk az, akik néhány hétre kegyesen odarándulunk, hanem még sokkal inkább az erdélyiek számára, akiknek életében létkérdés a vonatok és társaskocsik késése és közlekedése. Amíg a szeretfalva-dédai vasútvonal el nem készül - s ez a világ egyik legnehezebb vasútvonal-építése, süppedős talajon, megfeszített irammal! - Erdély, pontosabban a Székelyföld, melynek jövőjéért olyan merészeket lehetett rikkantgatni az anyaországbeli törzsasztalok mellett, félig-meddig az önellátás állapotában él, ha nem is elvágva, de eltávolítva a világtól, igen nagy gondok közepette. Nem, Erdélybe utazni ma csakugyan nem kéjutazás. Én is megéltem a háromórás késéseket a körvasúton, láttam a csíkszeredai és gyergyószentmiklósi rohamokat a vasút ellen, láttam a defektet Szászrégen előtt, vártam órákat apró állomásokon, nyolcszáz kilométer távolban Pesttől s mindentől, ami közvetlen anyaországbeli segítség lehet; s ha megejtett az unalom vagy türelmetleniség, a szamosújvári állomáson átkiabáló ingujjasra gondoltam s elszégyelltem magam helyette is. Huszonkét éven át vertük az asztalt és mellünk, hogy majd mi megmutatjuk, mi tudunk tűrni és vállalni Erdélyért! Hát vállaljuk. Legalább azt, hogy a világtörténelem legnagyobb háborújának kellős közepén néha magunk cipeljük egy kis állomáson a poggyászt, s teherkocsin zötyögünk, ha úgy fordul, Zágon vagy Kézdivásárhely felé.

*

Mert Erdélybe utazni nem kéjutazás, hanem adósság törlesztése - s az adósság nagyon bonyolult. Aki nem érti meg, hogy a háborúnak ebben a szakaszában, mikor a kettészakított Erdély közlekedési, ellátási problémái csakugyan fájdalmasok, a meztelen létezés kérdéseivel állunk szemközt, ne menjen Erdélybe. De nagyon kérem, hogy Pesten hallgasson a törzsasztalnál Tordát, Torockót és Brassót érintő megjegyzéseivel. (...)
Erdély ma adósság: le kell törleszteni, szívós munkával, igen, önfeláldozással. A székelyek jobban tudják ezt, mint mi: tűrnek, dolgoznak, hallgatnak, sokszor nélkülöznek, de semmi esetre sem nyűgösködnek. (...)


Márai Sándor: Szeretfalva
(1942)

A pesti gyors, mint két éve minden nap, tegnapelőtt is megérkezett Szeretfalvára, s aztán továbbhaladt. De most nem Besztercének ment, hanem Dédára, s onnan egyenesen a Székelyföldnek, Sepsiszentgyörgy felé. Ez történt, ennyi az egész.
De a közlekedésügyi híradás mögött, az „ennyi az egész" mögött két esztendő rendkívüli erőfeszítése lappang. E nyáron, mikor átutaztam Szeretfalvára, beszéltem vasútépítő szakemberekkel. Elmondották, hogy ez a rövid, talán hatvan kilométeres útszakasz, melyet meg kell építeniök, Magyarország egyik legnehezebb pályaépítkezése volt. Csúszós, süppedős talaj, melynek talajvizét le kellett vezetni. Annak idején, mikor a székely körvasutat építették, nem ok nélkül kerülték el a mérnökök ezt a rövidebb útszakaszt. Most a bécsi döntés történelmi sorsfordulata kényszerítette a szakembereket, hogy megbirkózzanak a talajjal, az elemekkel. Két év kemény, szívós, erőltetett menetű és ütemű munkáját építették be e rövid pályatestbe. Sok millió munkanap, rengeteg anyag melynek nagy részét több száz kilométer távolságból, Budapestről kellett Szeretfalvára szállítani. A háború kellős közepén, mikor a nyersanyag egyre ritkább, a szállítási nehézségek mind nagyobbak, a szakember és munkás mind keresettebb, valóságos technikai hőstett, hogy a Szeretfalva-Déda közötti vasútvonal a tervezett időben elkészült.
Olyan volt ez a Szeretfalva, a Székelyföld és az anyaország között mint a trombusos rög az egészséges szervezet vérkeringésében Szeretfalvánál megszűnt az utas számára a közvetlen kapcsolat a mögöttes országrészekkel... A székelységet elvágta Magyarországtól e hatvan kilométeres pályatest, melyet most végre megépítettek. Az ország vérkeringése most már nyugodtabb lesz (...)
S amíg ez a nagy munka készült, csendben, szívósan, mennyit beszéltek és szónokoltak idehaza!... Mennyit beszéltek, írtak, vitatkoztak és bíráltak, hány népboldogító terv látott napvilágot, mennyi szenvedély, becsvágy lángolt es füstölt el teljesen meddő harcokban! Mi maradt mindebből?... Füst, papír, még annyi sem... S közben a pályatest épült, mély csöndben, mindennap közeledett néhány méterrel a töltés Szeretfalva felől Déda felé. A munka tudniillik - ez a sajátsága - egészen csendes valami. Aki pályatestet épít - a mérnök, a kubikos, a vasmunkás -, nem ér rá a Jövő végleges és tökéletes felépítésén dolgozni. Mindig csak azt a métert látja maga előtt, amelyet aznap meg kell építeni, szilárdan, úgy, hogy megálljon a munka jelenben és jövőben is... Mindig ennyi a valóság. S mindezt megcsinálták, a háború közepette, mikor mindenfelé nagy értékek pusztulnak a világban. S amíg oly sokan szónokoltak a nagy Magyar Akaratról, addig néhány ezer ember, tervszerűen végrehajtott és nyélbe ütött valamit, ami rendkívüli jelentőségű az ország életében, s ami csakugyan a magyar akarat eredménye, kis betűvel. De ez a fontosabb. Gondoljunk erre, ha kinézünk legközelebb a hálókocsiból, mikor áthalad a vonat Szeretfalván.


Illyés Gyula: Megyünk és örülünk Erdélynek
(1942)

Az ország tágult s újra tágult, mint a lélegző mellkas. Járom a vidékeiket. Valami öntudat csak most kezd igazán tágulni és emelkedni bennem. Oly erős volt a szorítás, a nyomás? Nem tagadom, megilletődtem én azon, hogy még Kolozsváron is magyarul szabadon beszélnek. És Marosvásárhelyen is, s Gyergyószentmiklóson is, száz és száz kilométerre Pesttől és még azon túl is, száz kilométerre Ozorától. Én úgy készültem magyarnak, hogy kitartok mellette s viselem, ha mindössze csak Tolnában beszélik is ezt a nyelvet. A többi mind ráadás nekem: már Székesfehérvárt hódításnak éreztem. Hallgatva ülök az erdélyiek társaságában, úgy hallgatom a puszta beszédet is, úgy élvezem, mint valami ünnepi előadást, valami nagy győzelem után. Megeresztett tagokkal karszékben ülök, nem minden önelégedettség nélkül.
Soviniszta vagyok? Mindezt azért merem leírni, mert épp ellentéte vagyok a sovinisztának. A színmagyar Gyergyószentmiklóson, a főtéren tegnap az autóbuszba egy csapat román paraszt tódul be, Gyilkos-tónál van átszállásuk Békás felé. Otthonosan, hangosan beszélnek románul: távolról sincsenek többségben, de ez a fesztelen hangosság egyszeriben úrrá teszi nyelvüket a nagyrészt csak pusmogó magyaron. Fölszáll egy rikkancs, nagy szóval újságjait kínálja; elfojtják az ő szavait is. A rikkancs idősebb törpe - hirtelen fölemeli a hangját. Azt kiáltja, beszéljen mindenki magyarul, magyar világ van már! A lárma oly egyszeriben eláll, mint zápor szűntével a mély útban a víz. A rikkancs - hangjában némi fölénynyel - most románul kiált egy mondatot. Nyilván az előbbieket ismétli. Kínos csönd, a magyarok is hallgatnak. A rikkancs újra megszólal, hangjában a fölény most már szinte a kárörömé. A csönd még kínosabb.
Iszonyodom a föltűnéstől. Gyermekkoromban rengeteg pofon rekedt meg a tenyeremben csak azért, mert a csattanás egyben látványossággá is ütötte volna ügyemet. Egy puszta mezőn megmérkőzni, csak az Isten szeme előtt, az más. A kínos csöndben jól érzem, hogy kellene valakinek valamit csinálnia; de miért éppen nekem? Fordulok az ablak felé, kaparom a jeget, kandikálnék ki az estébe; eléggé elöl ülünk, a harmadik, negyedik sorban. Nagy meglepetésemre hirtelen azt hallom, hogy megszólalok.
Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében, mert rögtön leszállt. Hátrafordultam a románok felé, hogy csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk. Nem mukkantak; nem értették? Kézzel homlokomhoz, majd a távozó után mutattam, aztán legyintettem: ne adjanak rá. A beszélgetés megindult; hamarosan megindult a kocsi is.
Másfél óránként szoktunk Tamásival egy-egy mondatot váltani. Már jól fent járhattunk a Pongrác-tető felé, amikor megszólalt:
- Jól tetted.
Valami még fúrhatta, mert alig fél óra múlva még ezt fűzte hozzá:
- Annál inkább, mert huszonkét évig egyszer sem volt részem ilyesmiben.
Emlékein tűnődhetett, köztük kutathatott, amíg ismét meg nem szólalt:
- Elégszer elhallgattattak bennünket. De hogy közülük valaha egy is pártunkat fogta volna, nem, abban nem volt soha részem. Tán azért is esik most ez olyan jól.

Illusztráció: A Nagy Pál-féle 2007-es antológia fedőlapja