2008. október 31., péntek

Hagyománymentő képírás


A Hargita Megyei Kulturális Központ (a továbbiakban: HMKK) 2002-ben indította útjára azt a közösségi “kultúrkalákáját”, melynek a kissé mozgalmi hangulatú "fotótábor" elnevezést adta. (És ha már így vonult be a köztudatba, ám legyen...)

A fotótábor lényege: meghívásos alapon, mindenek előtt szakmai szempontokat figyelembe vevő válogatással, mozgékony fotóművész csapatot meghívni - leggyakrabban egy hétre - egy-egy jellegzetes tájegységet képviselő községbe, tanyabokorba, falufűzérbe stb., akik az ellátás és a munkához szükséges fotóanyagok biztosítása fejében, saját művészi koncepciójuknak megfelelően, részt vállalnak a tábor hatókörének feltérképezésében, megörökítésében és munkáik bemutatását, illetve felhasználását - saját szerzői joguk feladása nélkül - a közös, végső cél (a régió képi jelenének átmentése a jövőbe, illetve a látlelet minél szélesebb körben való felmutatása) érdekében.

Az első fotóstábor Székelyvarságon, e legnagyobb romániai községben vert tanyát 2002 nyarán, a legutolsó pedig, a 16., Oroszhegyen végzett 2008 szeptemberében igen figyelemreméltó feltárómunkát. A két tábor között a következő állomásokat jegyezhetjük: Borszék (2003), Csíkszereda (2004), Gyimesek (2004), Etéd (2005), Gyergyóalfalu (2006), Karcfalva (2006), Vízakna (2007), Menaság (2007), Gyergyószentmiklós (2007), Kászon-völgye (2007), Gyergyóremete (2007), Pusztina (2008), Csíkdánfalva (2008), Lázárfalva (2008).

A táborok szervezésének szeszélyesnek tűnő üteme mindenek előtt azzal magyarázható, hogy a Hargita megyei községek - de mindinkább a régión túli, más erdélyi közösségek is - felismerték e művészi "vendéglátás" kulturális örökségük átmentésére gyakorolt áldásos hatását, s egyre számottevőbb részt vállaltak az ellátás, a munkakörülmények és az akadálymentes alkotói légkör biztosításából. Mindez anyagilag részben tehermentesítette a lassúbb ütemre berendezkedett HMKK-t, hogy így még jobban a lényegre összpontosítson, s a hallatlanul gazdag termés adminisztrálásával és archiválásával foglalkozzon.

A legutolsó év mennyiségi robbanása némileg visszafogta, behatárolta az értékesítés folyamatát. Hagyományszerűen minden egyes tábort a helyszínen megtartott, tájékoztató és műhely jellegű "házivetítés" zárt, amelyet aztán bizonyos idő múlva közös fotótárlat követett, ez pedig számos bel- és külföldi helységben vándorútra kelt, s a megvalósítandó célhoz tartozott a képanyag javának fotóalbumban való, időálló felmutatása is. Ámde, miközben a tárlatokkal még úgy-ahogy tartani lehetett az ütemet, a fotóalbumok terén - mindenek előtt a magas nyomdai költségek miatt - lemaradások észlelhetők. Ugyanígy, mindenek előtt idő és megfelelő humán erőforrás hiányában, várat magára a begyűjtött képanyag tudományos feldolgozása és rendszerezése.

A fotótáborok résztvevői táborról-táborra - mind a számszerűség, mind az összetétel tekintetében - változtak. Voltak olyan fotóművészek, akik, felismerve a vállalkozás jelentőségét, valamennyi táborban vállalták a részvételt, mások elfoglaltságuktól függően cserélődtek, de a 16 alkalommal megvalósított fotós kiszállás során összecsiszolódott egy olyan, mintegy tucatnyira tehető, zömmel a Székelyföld vonzáskörébe tartozó szakember csapat, aki maradéktalanul föl tudta vállalni a táborokat életrehívó szándékok célkitűzéseit. A tábori tevékenységre felfigyelt a helyi és az országos sajtó is, s ezzel kapcsolatosan az egyik utóbbi értékelés szerint: "A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezte fotós kirajzások egyre inkább nem a kellemesen eltöltött közösségi időtöltésről szólnak, hanem a nagyon komoly, megfeszített és olykor emberfeletti műhelymunkáról. Különösen az utóbbi két évben látszik összehangolódni egy állóképes művészcsapat, amelynek tagjai immár félszavakból is értik egymást, tisztelik társaik szakmai-művészi szándékait, elfogadják a munka fegyelmét és alázatát, amelyek mindinkább a tábor éltetőivé lépnek elő. Könnyen előfordulhat, hogy hamarosan ez a csapat akár művészi közösségként is föllép majd és a régión jóval túl erőteljesen hallatja majd a hangját." (Hargita Népe, 2007. június 22.).

Egy bizonyos: általánosan elismert tény, hogy a fotótáborok, ebben a formában, ahogy megvalósulnak, a szakmai kihívásnak olyan megismételhetetlen esélyei, melyek nem csupán a témakeresésben nyújtanak könnyebbséget és döntő módon támaszt, hanem egyúttal szakmai műhelyek is, ahol a különféle művészi tapasztalatok, stílusok és elképzelések, amellett, hogy szinte észrevétlenül és szabadon gazdát cserélnek, ráadásul termékenyítő módon hatnak egy-egy fotóművész tevékenységére. A táborozások nyomán készült, nemzetközi hírű tematikus tárlatokon túl számos alkotó figyelemreméltó szakmai sikert ért el a HMKK szervezte közös kiszállások nyomán készült munkáival, különböző nemzetközi fotószalonokban és pályázatokon.

A 16 kiírást megért, számos esetben nemzetközi jellegű fotótábor tanulsága immár figyelmeztetőleg tornyosul a HMKK munkaasztalán: mindenáron lépést kell tartani a begyűjtéssel. Értelmezni, rendszerezni, közhasznúvá kell tenni rövid idő alatt mindazt, amit az elmúlt bő két és fél évben, felgyorsított ütemben a tábori fotósok rögzítettek. Mindennek pedig nem csupán szervezési, hanem kemény anyagi vonzata is van, ami túlmutat egyetlen önkormányzati intézmény hatáskörén és anyagi-szervezési lehetőségein.  

*

Az elmúlt években valósággal mániákusan igyekeztem kapcsolatban maradni a fotótáborok eseményeivel. Nem egy esetben meglátogattam a fotósokat kiszemelt táborhelyükön, részt vettem szakmai vitáikon, vetített képes bemutatkozásaikon, szerkesztettem internetes képválogatást legjobb munkáikból, értékeltem a sajtóban a hagyománymentő szorgalmat.

Akit nem csupán az elmélet, de a képiség és a történetiség szintjén is érdekel a téma az rendszerezett összeállítást talál fotótáramban, ahol közel ötszáz kép és dokumentum adatolja a fotótáborok hozadékát.

Az alábbiakban néhány, erre vonatkozó cikkemet fűzöm közös cím alá, hiszen ha más-más időben is, ugyanarról tudósítanak: a közösségi felelősségről.

*

A fényképező fonográf

Két hosszú asztal mentén vacsorázik a fotóstábor majd teljes létszáma a karcfalvi vendéglőben (kocsmában, bárban, fogadóban, ahogy tetszik), kanalazzák a jó pityókatokányt, amíg csak a tálak fenekére néznek, s arról folyik közben a diskurzus, hogy a községben szervezett szeptember 26 és október 6 közötti, gyakorlatilag a mai nappal záruló VII. nemzetközi fotóstábor, ha már a Bartók emlékév jegyében zajlik - mert már előzetesen így szerepelt a meghirdetésben -, mitől illeszkedik a nagy zenei lángész életművéhez? Hiszen az itt eddig közösen eltöltött napok sok mindenről szóltak,  kevésbé a zenéről, s nehezen feltételezhető, hogy Bartók tanár úr az ő korában még csodaszámba menő fonográf működtetése mellett egy hasonlóképpen bonyolult és nehézkesen kezelendő masinéria, a korabeli fényképezőgép szolgálatait is igénybe vette volna. 
Akkor meg hogy kerül a csizma az asztalra?
 
A kérdés alaposabb ismerője, a karcfalvi születésű Ádám Gyula fotóművész, aki a táborszervező Hargita Megyei Kulturális Központ részéről elejétől a végéig levezényelte a rendezvényt, elmagyarázza: dokumentumok vannak arra nézvést, hogy a huszadik század első évtizedében székelyföldi gyűjtőútján tartózkodó Bartók egyik állomáshelye éppen Csíkkarcfalván, pontosabban ugyanabban a fogadóban volt, amely most a táborlakók étkezésének és esti eszmecseréinek színtere. 
Ez persze nem azt jelenti, hogy a zeneakadémiára akkor éppen frissiben bekerült Bartók tanár úr holmi kocsmázó, mulatós kedvű férfiember lett volna, mint ahogy a Karcfalván most jelenlévő fotósok sem törvényszerűen a bohém életforma elkötelezettjei. Az viszont tény, hogy egy fogadóban, akár csak a múltban, ma is valamiképpen összefut egy kis település lényegi információhálózata. Bartók lehetséges adatközlőkről szóló értesüléseket szerzett a fogadóban, majd ott állította fel fonográfját és szorgosan jegyezte 1907-ben a karcfalvi, tamásfalvi és jenőfalvi pentaton dallamokat. Minderre pontosan datált kották a bizonyítékok, amelyekre jól emlékeznek a faluban, mint ahogy az is nyílt titok, hogy a mai fotósok éppen merre járnak keresztül-kasul a csíkkarcfalvi valóságban, hol pásztázzák kameráikkal az utcát, a határt, a lakásbelsőket, a pityókaszedés dandárját, mindenféle vidéki eseményt. Tudják, hogy szálláshelyük ott van a helybeli műjégpálya melletti épületben, s a község vezetői közösségi tiszteletét és támogatását élvezik. Ottjártunkkor éppen megtisztelő baráti fogadáson beszélgettek el a jelenlévő művészekkel, akik ma, pénteken a táborban eltöltött idő gyümölcseiből: képeikből szembesítenek egy csokorra valót Karcfalva lakóival.
A fotóstábor tagjai (meghívottak voltak: Bálint Zsigmond Marosvásárhelyről; Barabás Zsolt Sepsiszentgyörgyről; Balázs Áron Gyergyószentmiklósról; Balázs Ödön és Erdély B. Előd Székelyudvarhelyről; Szentes Zágon, Szabó Attila, Labancz István, Vitos Hajnal Csíkszeredából; Czire Alpár Székelykeresztúrról; Moser Zoltán Bicskéről; Danis János Gödöllő/Pitesti-ről, valamint Salat Kincső, Nagy Boglárka és Fodor Zsuzsa média szaskos hallgatók) gyakorlatilag hasonló gyűjtőmunkát ismételnek meg, közel egy évszázadnyi distanciával, mint amit Bartók folytatott, csakhogy nem a zene, hanem a képi valóság terén. A hagyományos értékek kollektív átmentése és a mai székelyföldi lét sajátosságainak felmutatása olyan maradandó célja a táborlakóknak, ami nem csak művészi törekvéseik kiélését, hanem a falu szembesülését szolgálja önnön, már-már alig észrevehető rezdüléseivel, gesztusaival.
Míg ezt a karcfalvi párhuzamot némi fantáziával s közös erővel kiókumuláljuk, azt is megkockáztatjuk, hogy bizony, könnyen előfordulhatna: ha Bartók most becsöppenne e fiatal, szakmailag elkötelezett fotós társaságba, minden bizonnyal ő maga is a képrőgzítő kamerát részesítené előnyben, előszeretettel szállva be a közös vállalkozásba. A mai digitális fényképezőgépek ugyanis csodákra képesek: nem csupán kép, de mozgókép és hang szinkronelegye is rögzíthető, ami lényegesen több, mint amit a fonográf nyújtani tudott a maga idejében. De hát az ilyen képzelgések valahol gyermekien értelmetlenek. Arra azonban jók, hogy tartósan hídat verjünk az idő és az emberi cselevések szakadékai fölött. 
Azt ugyanis tudjuk: Bartók Béla a ma már roppant korszerűtlenül ható fonográfjával is nagy-nagy elégtétellel végezte a gyűjtést, s anyjának lelkendező leveleket küldözget nem csak Csíkból, más vidéki vándorlásairól is: "Életem legboldogabb napjai azok, melyeket falvakban, parasztok között töltök...". Ebben megingathatatlan volt. A tábor számítógépén eddig összegyűlt, illetve a személyes mappákban sokasodó felvételek százait figyelmesen átpörgetve visszasugárzik róluk az újra és újra átélt bartóki boldogság.

(Hargita Népe, 2006)

*

Fotóműhelyek titka

Mit csinál a fotós, amikor nem állít ki és éppen semmilyen feladat nem szorítja arra, hogy gépével a valóságot fürkéssze?
Erre vannak ildomos válaszok, amelyekből az derül ki, hogy fotós mindegyre éberen jár-kel, silbakol közöttünk, el nem mulasztva egyetlen apró rezzenést sem, ami lencsevégre kapható, mert érdemes, mert a "mindent begyűjteni, amit  lehet" elve egyre jobban hódít...
De léteznek őszinte válaszok is, amikor fotós bevallja, hogy leginkább akkor vesz kézbe fényképezőgépet, ha valami kényszerítő körülmény kívülről sarkallja. A csíkszeredai Szabó Attila például, a Prisma fotóklub elnöke, akinek tegnap, május 10-én nyílt meg a marosvásárhelyi Bernády Házban Artifex mundi (Világteremtő) című reprezentatív tárlata, a tárlatnyitó előestéjén nem átallotta bevallani, hogy az összeválogatott munkák zöme talán nem is készült volna el - legalább is így nem -, hogy ha nem vesz részt számos, a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) szervezte fotótábor életében és munkájában. Az alkotó elégedetten állapította meg, hogy a műhelyhangulatú közösségi művészi létforma szinte észrevétlenül hozza ki az emberből az értékteremtő ambíciót és ihletet: tárlata lényegében az alkotó, teremtő, sokszor vívódó, magányos, máskor töprengő ember változatos portrégalériája, meglepő társításokkal és a képi egymásmellettiség összejátszó cinkosságával.
 
Hasonlóképpen a fotótáborok hozadékát gyümölcsöztette pár nappal korábban, május 6-án a székelykeresztúri Czire Alpár, aki a helyi Molnár István Múzeumban állította ki Vannak vidékek legbelül címmel 61 fotóból álló, mintegy három esztendő munkáját felmutató válogatását. Képeinek némelyike nem egy, a táborozások után rendezett közös tárlaton is felhívta már magára a figyelmet. Azon túl, hogy szocio-, etno, táj- és portréfotói már a népes megnyitón szokatlanul nagy érdeklődésnek örvendtek, a tárlat azzal is rendhagyó módon kiemelkedett hasonszőrű eseményekből, hogy a kiállító fotóművészt csoportosan is megtisztelték azok a kollégái, akikkel együtt vett részt az április közepén a Szeben megyei Vízaknán rendezett fotótáborban, közös szakmai ünneppé avatva Alpár személyes sikerét.
Néhány fotós táborozás hangulatába ideig-óráig - amolyan fő vendégként - személyesen is belekóstoltam már, s némileg beleélve magam résztvevők helyzetébe, illetve látva az áldásos eredményeket, azt tartottam bennük tartósan élményszerűnek, ami egyszerűen és mélyen emberi: az egymás munkájára, tudására, tökéletesedésére történő őszinte odafigyelést, a közösségi empátia megélését egy olyan világban, amely mindinkább a széttartásnak kedvez, az egymásnak hátat fordító helyezkedési furfangot bátorítja, a szakmai irígység parazsát szítogatja. 
Az természetesen igaz, hogy az alkotás mélységesen személyes ügy: amikor értéket teremtünk, akkor csakis a saját ihletünknek, lelkiismeretünknek, ízlésünknek, az alkotói szabadságról vallott felfogásunknak engedelmeskedünk.De éppen úgy igaz az is, hogy a magára hagyott, a saját műhelye falain túl alig ő, saját kútfejére szorítozó, de azért elismerésre, visszhangra áhítozó alkotó sokkal könnyebben eltájolódik, mint a vitákban edzett, kritikát álló, csapatszellemben gondolkodó művész.
Napjainkban annyi a kihívás, oly számos a körmönfont kísértés és ó, hogy a magányos harcosok törvényszerűen sodródnak félre, a pálya szélére! Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, majd két évtizeddel egy gyökeresnek ígért rendszerváltás után, hogy egy megbukott, eleve rosszul elképzelt, s még silányabbul kivitelezett társadalmi kollektivizmus ódiuma miatt főbenjáró vétek bármilyen összefogást, közös érdekérvényesítést és fellépést sutba dobni.
Külön öröm, hogy a Hargita megyei fotósok között egyre szorosabbá fűződnek nem csupán a szakmai összetartozás, hanem a baráti egymásra találás szálai is. És az is biztató, hogy  a HMKK-féle fotótáborok által meghirdetett régió-önismereti program időszerűsége és életképessége minden egyes akcióval csak fokozódik. Ma már nem jelent meglepetést, hogy egy-egy tábor végén a dokumentációs terepként éppen kijelölt helység lakossága demokratikusan megismerkedhet - a táborzárás alkalmával - azzal a képi világgal, amit a fotósok objektívje érdemesnek tartott róluk megörökíteni... 
A modern fotótechnika ezáltal nem csak az alkotókat, hanem a társadalmi párbeszédigénylőket is azonnali állásfoglalásra készteti.

(Hargita Népe, 2007)

*

Mitől borul ki az ember?

Akik e rovatot olvassák s nyomon követik (merem remélni, vannak páran), azt mondhatnák, hogy bizonyos témákhoz rögeszmésen visszanyúlok, mintha valamiféle örök Mórickaként mindenről csak ugyanaz a dolog jutna az eszembe. (Most nem mondom meg, hogy mi...)
Ilyen a Hargita megyei fotótáborok ügye, amely ezen az oldalon időről időre terítékre kerül. Ebben persze nem én vagyok a „ludas", annál inkábba szervezők és az egymással egyre hevesebben vetélkedő eddigi és ezutáni, táborhivogató házigazdák, akik úgy vélik, hogy minél több fotótábor van a tarsolyukban, annál nagyobb a felelősség és komolyabb az elkötelezettség.
Ha az ember valami kis dolgot vállal föl s tető alá viszi, azt mondják rá: ez igen, ez derék dolog! Mivel hogy ő is hozzájárult valamivel a közös ügyhöz. De ha látványosan, s ráadásul az időben gyűlnek a fölvállalások és mellettük ott vannak a teljesítések is, akkor olyasmi történik, amit illik komolyan venni és lehetőség szerint hozzásegíteni a végkifejlethez.
Személyesen nagyon drukkolok annak, hogy ez az immár több évet átfogó vállalkozás, amelynek a kezdetéhez - a varsági kalandhoz - még bukaresti életemből asszisztáltam várakozással és kíváncsian, milyen formában tetőzik majd, s utól tudja-e érni önmagát az életünk múlandó látványát makacsul megörökíteni vágyó igyekezet és szenvedély. Mert azt már tudjuk, hogy a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezte fotós kirajzások leginkább nem a kellemesen eltöltött közösségi időtöltésről szólnak, hanem a nagyon komoly, megfeszített és olykor emberfeletti műhelymunkáról. Különösen az utóbbi két évben látszik összehangolódni egy állóképes művészcsapat, amelynek tagjai immár félszavakból is értik egymást, tisztelik társaik szakmai-művészi szándékait, elfogadják a munka fegyelmét és alázatát, amelyek mindinkább a tábor éltetőivé lépnek elő. Könnyen előfordulhat, hogy hamarosan ez a csapat akár művészi közösségként is föllép majd és a régión jóval túl erőteljesen hallatja majd a hangját.
Múltmentésük közben most éppen Gyergyószentmiklóson és környékén, esetenként a Gyilkos-tónál lehet velük találkozni, amikor is éppen hogy a jelent fényképezik. De ma már szinte minden ember tudja, hogy a ma mennyire gyorsan lép elő múlttá s tűnik el életünk süllyesztőjében minden, amiről valamikor azt hittük, reméltük, hogy örökkévaló lesz: házak, otthoni környezet, természeti közeg, egyszóval a szülőhely megannyi viszonyítási pontja.
A tábornyitó, amelyre a hét elején került sor, azt bizonyította, hogy a fotóművészek nincsenek egyedül szándékaikban. Az eseményre összegyűlt népes közönség lelkesülten hallgatta Köllő Miklós műépítész elfogult, ám éppen emiatt mélyen meggyőző szerelmi vallomását városa iránt, amelyben él. Pedig nem szép szavak, nem egymással vetekedő jelzők hangzottak el ama bő egy óra alatt, hanem egy izgalmas, szubjektív megközelítésű várostörténet, amelyben ott rejlett a székelyföldi sors minden kis- és nagyszerűsége. Jobban megérthettük egy végvári város születésének és kordivatokhoz igazodásának sajátos történetét, és rá kellett döbbennünk arra, hogy elődeink mekkora összegeket és kincseket öltek bele - mondhatni önzetlenül - mindabba, ami fölött ma meglehetősen könnyelműen és nagymellényűen rendelkezünk. Fel- és meg tudjuk-e eléggé becsülni azt a hagyományt, ami a szemünk előtt olykor ha Janus-arcúan is, de felkínálja önmagát? A városi létének centenáriumát ünneplő település soha jobbkor nem fogadhatta volna a már összerázódott fotós csapatot. Köllő Miklós szerint gyakorlatilag minden eltűnőben és átalakulóban van, kis túlzással azt lehet mondani, hogy a változások gyorsabbak, mint ahogy a fényképezőgép követni tudná az ütemet. 
Elnéztem az építész szavaira figyelő képírókat, és egyikükön sem látszottak az unalom nyomai, annál inkább a meglódult képzelet lámpái gyúltak ki a tekintetekben. Egészen bizonyos, hogy a hét végén esedékes táborzáró újabb felbecsülhetetlen értékű anyag begyűjtésére tesz pontot, ami immár figyelmeztetőleg tornyosul a HMKK munkaasztalán: mindenáron lépést kell tartani a begyűjtéssel. Értelmezni, rendszerezni, közhasznúvá kell tenni rövid idő alatt mindazt, amit az elmúlt másfél évben, felgyorsított ütemben a tábori fotósok rögzítettek. Nem titok, hogy mindennek nem csupán szervezési, hanem kemény anyagi vonzata is van. Végső soron, ettől borul ki ugyanis az ember minden lépésre manapság, hogy hiába adja hozzá a jó dolgokhoz a saját tudását, lelkesedését és munkaerejét, képtelen kikerülni azokat a fázisokat, melyeken egyre inkább és csakis a pénz az, ami megoldást jelent életre és halálra.
És mégis, a fotótáborok folytatódnak. Mert futja a kezdeti lelkesedésből, amit az elhivatottság táplál. Szeretnék bízni benne, hogy még elég sokáig így lesz.

(Hargita Népe, 2007)

*

A fotótáborok egyike, még az első években, a gyimesi településekről és portákról gyűjtött be gazdag anyagot. Miközben az ebből szerkesztett fotóalbum alakuló szövege fölött bábáskodtam, megkísértettek a képek, hogy egyetlen összefüggő szintézisként, versben fogalmazzam meg mindazt, amit számomra a képíró csapat munkájának együttes látványa jelent. A képi motívumokat, jellegzetes részleteket kicédulázva, majd azokat kártyaként megkeverve, valami sajátos rezonanciájú, egyszéges vízió került a papírra. Azóta is egyik legsikerültebb s egyúttal legtalányosabb versemnek tartom.

Mákbuba

Kéken iramló kattogó sebesség
Füttyökbe szédült árva viadukt
Ablakot vág a táj felé a rozsda
Az élet mint egy gyertya elaludt

Ritkás fogán át üzen a gereblye
Kaszafenéstől peng a délelőtt
A vízimalom elnyűtten fecsegne
Csűr oldalán a roham rég elült

Gallyak tövén táncol a fejszeél
Maganövesztő fán míg duzzad a göcsört
Anyaországot idéző szekér
Csurgóra jár mint lábrakelt idő

Boglya ölében béke tenyerén
Csapzott hajú verejtékes napok
A havas távol mégis oly közelben
Visszaszálló tűnt évek dallamok

Lengő füstök párák töprengenek
A hegy fölött hol a hűség lova
Fához kötve bóklászik úgy legel
Vonat kúszik a völgy mélyén tova

Mely csupa ránc s rajtuk a bánat
Gyalogösvényen oda-vissza jár
Nézem amint egy jó botot szorongat
Elvánszorog az őszi délután

Kézimunkába temetkezve némán
Anyóka néz hályogos fél szeme
Olykor egy vézna mákbubára téved -
Egy csökött álom zörgő szelleme...

Cseke Gábor

Illusztráció: Bálint Zsigmond Mákbuba c. fotója a gyimesi fotótáborból

2008. október 30., csütörtök

Világörökségi esélyek


1.

Ha a katasztrófa-
hírekre figyelünk, az az érzésünk, hogy a világ a végzete felé sodródik: lepusztul, elveszíti korábbi élőhelyeit, globálisan a tönk szélére kerül.

Elég azonban csak az UNESCO által kezdeményezett világörökség gyarapodó világlistáját nézegetni, az embernek mindjárt a korábbival ellentétes benyomása támad. E furcsa paradoxont éli majd meg az az olvasó is, aki fölkeresi a csíkszeredában megnyílt magyarországi tárlatot, melynek ízléses pannóin - gondolatban - azt az utat járhatja be, természetesen lényegesen rövidebb idő alatt, amit a hivatalosan is immár világörökségnek tekintett magyar helyszínek tettek meg, amíg a listára kerültek.

Büszkeség? Már miért ne? Hiszen az nem semmi, hogy immár nyolc olyan kulturális, történelmi, természeti értéke létezik az anyaországnak, amelyekről hivatalosan az egész világon tudomásul vesznek, s kiemelt védelmet és támogatást élveznek.

Már a magyar lista is imponáló: 

Budapest Duna-parti látképe, a Budai Várnegyed , az Andrássy út és történelmi környezete; Hollókő ófalu és táji környezete; az Ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság és közvetlen természeti környezete; Hortobágyi Nemzeti Park - a Puszta; pécsi ókeresztény sírkamrák; a tokaji történelmi borvidék, továbbá az osztrákokkal, illetve a szlovákokkal közösen a Fertő / Neusiedlersee kultúrtáj és az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai. 
Sok ez, vagy kevés?
A válasz nézőpont függvénye: ugyanis ha azt vizsgáljuk, hogy a világlistán Magyarország olyan országok elé "került" - sporttabellaként kezelve a nyilvános adatokat , mint Algéria, Bolivia, Chile, Dánia, Dél-Afrikai Köztársaság, Egyiptom, Finnország, Románia, Hollandia, Horvátország, Indonézia, Irán, Izrael, Libanon, Nepál, Norvégia, Pakisztán, Sri Lanka, Svájc, Szerbia, Szlovákia, Vietnam, amelyek mind területileg, mind értékeiket tekintve akár verhetnék is a magyar potenciált, akkor különösebb aggodalomra nincsen ok, sőt. Persze, ez az optimista ember lustrája, mert közeledhetünk másképpen is az adatokhoz, amelyek - ha helyesen olvassuk azokat - nem csak egy-egy ország, nép természetes, örökletes gazdagságáról szólnak, hanem arról is, milyen közösségi erőfeszítésekkel képes ma megbecsülni, derekasan gondozni, szintre hozni és támogatásra méltóvá tenni - "piacosítani" - saját immanens értékeit. Meggondolkoztató ugyanis, hogy Magyarország elébe, ha nem is sokkal, de olyan országok vágtak, mint Belgium, Bulgária, Csehország, Lengyelország, Svédország, Törökország. Nyilvánvaló, hogy ezt balgaság veszteségként megélni, mint ahogy az sem bátortalaníthat el senkit, hogy a "csúcsok" tekintetében a "nagy" országok olykor történelmük-kultúrkincseik okán, olykor meg gazdasági potenciáljuk révén képesek elfogadható világörökségi helyszíneket produkálni. 

Az ember irígykedhet ugyan az Amerikai Egyesült Államokra (20), Ausztráliára (16), Franciaországra (31), Angliára (24), Olaszországra (40), Spanyolországra (38) vagy éppen Orosztországra (22) - hogy csak néhány éllovast említsünk -,de hát ne feledkezzünk meg se kiterjedésükről, se gazdasági erejükről, sem az emberi civilizáció történetében játszott hellyel-közzel kulcsszerepéről. Tulajdonképpen az UNESCO, amely a világörökség eme 812-es listájával földünk jövője és önbecsülése szempontjából rendkívüli tettet hajtott végre, eredendően nyugat-európai képződmény, mindenek előtt a fejlett világ pénzét költi örökségvédelemre, s az 1972-es start után közvetlenül még csak Amerika, Ausztrália, Bulgária, Egyiptom, Franciaország, Marokkó, Németország, Szíria, Szudán és még néhányan tartották fontosnak csatlakozni az egyezményhez. Magyarország például csak 1985-tól, Románia pedig 1990-től kér részt értékei megóvásához.
Azt is jó tudni, hogy a világörökség egyezményéről nem csupán nyertesként lehet áradozni, a játékszabályokban ugyanis benne van az is, hogy bizonyos helyszínek egyik napról a másikra felkerülhetnek a Veszélyeztetett Helyszínek Listájára, amennyiben „eredeti állapotban történő megőrzését természeti vagy egyéb katasztrófák, háborúk, városépítési tervek vagy privát kezdeményezések komolyan fenyegetik és amelyek megóvásához átfogó intézkedések szükségesek”. Ilyen esetben a nemzetközi odafigyelés és segítség nagyobb, de csak addig, amíg nyilvánvaló a veszély elhárításának jó szándéka. A hanyagságot, a számítást, a szimulálást az egyezmény úgy bünteti, hogy visszavonja a világörökségi titulust; szerencsére, ilyen eset még nem történt, de a veszélyeztetettek listáján így is 33 kulturális és természeti helyszín szerepel - közülük egy sem magyar, s romániai vonatkozásút sem fenyeget ilyen veszély.
A büszkeség tehát nem túlzás részünkről, de azon még jobb lenne eltöprengeni: lehetséges-e, tudunk-e olyan helyszínt találni és közös összefogással felemelni, a világörökségi normák szintjére hozni, amely erdélyi magyarságunk valamely pótolhatatlan értékét mentené át a jövőnek? Mert a romániai listán egyelőre ilyen tétel nem szerepel: a Duna delta, a szász erődtemplomok, a Horezu-kolostor, az északmoldovai templomok, a szászvárosi dák maradványok, a segesvári történelmi központ és a máramarosi fatemplomok nem kimondottan szűkebb régiónk lokálpatriotizmusát hozzák tűzbe.
Kár. Pedig nem ártana azért akarni s tenni is egy nagyot...

2.

A Magyar Világörökség Helyszínei elnevezésű fotókiállításon, mely azóta más erdélyi városokban hirdeti  az anyaország védett természeti és kulturális örökségének nemzetközivé válását, a pannók előtt állva, a képeket és a mellettük feltüntetett adatokat szemlélgetve többen azon tűnődtünk, mi lehetne az a sajátos érték, amit egy első körben, legalább javaslat formájában az erdélyi magyarság vagy éppen - szűkebb területről - a székelység jó eséllyel támogathatna a romániai Világörökség Bizottságnál. Hiszen az nyilvánvaló: az Erdély területén található értékeinket mindenekelőtt romániai testülettel kell elfogadtatni, hogy aztán azok, a maguk során, a világörökségi listák összeállításának bonyolult procedúráját betartva és követve, felkerülhessenek a nemzetközi listára, amelyen, mint jól tudjuk, máig 812 objektum szerepel.

Jutott eszünkbe ez is, meg az is, de mielőtt "ötletbörzénket" boncolgatnám, nem árt megismernünk, legalább dióhéjban a javaslatok és elfogadtatások általános mechanizmusát.
Javasolni az első látásra roppant egyszerű, gyakorlatilag bármilyen szervezet, intézmény vagy akár magánszemély megteheti. Ámde ennek a formája legalább annyira kacifántos, mint a legagyafúrtabb bürokratikus eljárás. Mert az UNESCO-nak sem kell a szomszédba mennie ahhoz, hogy megtáncoltasson minden Tisztelt Kérvényezőt, elvégre nem érheti be egy-egy ország úri becsületszavával, ezért aztán próbák, akadályok és bogarászási szempontok tucatjait állítja a listára felkerülni óhajtók útjába. Már egy első szintű javaslatot sem elegendő "csak úgy" felvetni, ahogy egy-egy értekezleten javasolunk valakit az elnökségbe, egy témát a napirendhez; melegen ajánlott az UNESCO kritériumait kezdettől figyelembe venni; pontosabban kitölteni egy egységes, a Világörökség Bizottság által jóváhagyott nyomtatványt, illetve az intézmény honlapján (www.unesco.org/whc oldalon) ismertetett kritériumok alapján meg kell indokolni, pontosan miért is kellene fölkerülnie javaslatunknak a Világörökségi Listára. A felterjesztési dokumentáció alapján aztán, amennyiben a Világörökség Román Nemzeti Bizottsága esélyesnek és érdemesnek tartja ötletünket, akkor felveheti azt saját Várományosi Listájára, amely fölött ő maga rendelkezik. Ez az a belső tartalék, amelyből Romániának - akár csak Magyarországnak is - évente csak egyetlen új helyszínt van joga javasolni az UNESCO-féle világlistára, mivel területükön már egynél több helyszín található (az egy, vagy világörökségi helyszínnel még nem rendelkező államok, valamint két vagy több ország közös javaslata esetén ilyen korlátozás nincs). Nyilván, a várólistán több tétel is szerepelhet, s erről mindig az kerül tovább, amelynek nemzetközi elfogadtatására a legnagyobb a kilátás.
Talán nem hely- és időpocsékolás idemásolni azokat a szempontokat is, amelyekkel nekünk mint potenciális javaslattevőknek előbb magunk, majd a nemzeti tanács előtt kötelességünk elszámolni. 

Ezek:  
1. az örökség beazonosítása (állam, régió és az örökség neve, pontos földrajzi koordináták, térképek, a magterület és védőzóna lehatárolása);
2. a Listára vétel indoklása (értékkimutatás, hitelesség / integritás és egyéb kritériumok);
3. az örökség leírása (a helyszín részletes leírása, története, fejlődése, a megóvás jelenlegi állapota, fejlesztési tervek);
4. az örökség kezelési terve (tulajdonjog, jogállás, védelmi intézkedések, kezelő szerv(ek), az örökséggel kapcsolatos tervek, finanszírozási források, megóvás, turizmus, kezelés);
5. a helyszínt befolyásoló tényezők mérlegelése (kötöttségek, lehetséges természeti katasztrófák, turizmus, lakosság);
6. az állapot nyomonkövetése (megóvási állapot mérése, adminisztratív intézkedések);
7. kiegészítő dokumentáció (fotó, dia, film, bibliográfia, leltár, iratanyagok, archívum).
Érthető, ha e hét pont ismeretében az egyes ember rögtön eltanácstalanodik, mint ahogy ott, a kiállítóteremben bennünket is megcsapott a hiábavalóság enyhe fuvallata, amikor sorra ízlelgettük az ötletszerűen felhangzó helyszíneket. Legkézenfekvőbbnek a csíksomlyói búcsú és a csodatévő Mária köré fonódó hagyományok, történések és helyszínek tűntek, hiszen az eddig már hitelesített romániai objektumok közül a többség valamiképpen az egyházi építészettel vagy hagyományokkal kapcsolatos (horezui és moldvai festett kolostorok, szász erődtemplomok, máramarosi fatemplomok), de Somlyót mint fogalmat mára annyira polarizáltan "összmagyar" képződménnyé sminkelték - rendezői és mindenkori házigazdái, a somlyói ferencesek szándékai dacára -, hogy egyre kisebb a valószínűsége, a román állam valaha is felvállalná örökségi képviseletét. 

Érzésem szerint, bár lehet, hogy tévedek, a csíksomlyói búcsúban illetékesek közül nem sokan lennének azok, akik vállalnák e sajátos vallási hagyomány olyméretű "piacosítását", mint amivel egy világörökségi elismertetés óhatatlanul együtt jár - gondoljunk csak a pannonhalmi bencés főapátság összehasonlíthatatlanul fejlettebb infrastruktúrájára, mely összhangban áll a helyszín meghatározó gazdasági-társadalmi-kulturális kihatásaival a magyarság történelmére...

Együttgondolkodásunk tehát nem lehet sem ötletszerű, sem felszínes. Ha valakinek volna valami ötlete, mely beleillene az esély körbejárt koordinátáiba, szóljon.

Cseke Gábor

(Csíkszereda, 2006)

Illusztráció: látványos alkonyi ég a Fertő-tó fölött.

2008. október 29., szerda

Egykori rajztanárom üzenete (Vámszer Géza)


Nem a nosztalgia, inkábba megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című friss (pedig igazából ugyancsak nem ma készült) könyvét forgatom, a Bibliotheca Transsylvanica sorozat 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas Tanár Urat, aki 1976-ban örökre itthagyta ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés - ahogy ezt leírtam, mindjárt bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztályos kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (ma: Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején a „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. 
Ő pedig minduntalan lelkiismeretesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába,a sarokban álló osztályseprűvel eredvén arendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le rohangálva a padok körül. Vámszer Géza pedig, örök üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye,a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után feladta a küzdelmet, majd duzzogva vette az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagytudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál most megjelent munkais fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
A remek, franciás műveltségű kisebbségvédelmi jogász Mikó Imre például orosz nyelvet volt tanítani kénytelen (mert ő, ugye, hadifogsága révén azt is megtanulta!), hogy népes családját fenntartsa és kényelmetlennek tartott politikai szereplése miatt szinte mindvégig rangrejtve és éppen csak megtűrve élt közöttünk, míg nagysokára, élete vége felé, mintegy „kései kárpótlásul” a Kriterion Könyvkiadó egyik megbecsült lektoraként térhetett vissza a szellem világába. 
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkoraesélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a harsány társadalmi és elől rejtezkedni jó, félnivalóidőkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljeségre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.
Kései tisztelgés ez a kiadói esemény egykori tanáraim, s köztük a Vámszer Géza emléke és valós emberi értékei előtt. Amin mit sem változtat az a tény, hogy e hetvenes években véglegesített néprajzi-helytörténeti munka sok helyen kritikára-kiigazításra szorul. A szomorú az, hogy a Tanár Úr immár nem tud vitába szállni egyetlen, későn jött kritikusával sem...

Cseke Gábor

(Csíkszereda, 2007)

*

Névjegy
Néprajzkutató, művészettörténész, középiskolai tanár. Rajztanárként tanított Nagyszebenben, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában. 1929-1941 között a Római Katolikus Főgimnázium tanára
volt. Szerepet vállalt a természetjárás és a turistamozgalom megszervezésében, a Csíki Turista Egyesület megalapításának kezdeményezője. Tanítványaival bejárta Csík, Gyergyó, Kászon és Gyimes településeit, rajzolt, fényképezett, gyűjtött. Foglalkozott általános néprajzzal, majd településtörténettel, a falusi egyházművészet és a székelyföldi műemlékek vizsgálatával is. 1930 tavaszán Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével együtt Csíkszeredában nagyszabású néprajzi és művészettörténeti kiállítást rendeztek, e gyűjteménnyel tulajdonképpen lerakták a csíki múzeum alapjait. Legjelentősebb dolgozatait 1976-ban tette közzé Életforma és anyagi műveltség című kötetében. Munkásságának jelentős része kiadatlan maradt. Hagyatékának gondozója a Kriza János Néprajzi Társaság.

2008. október 28., kedd

Egy mondat a világ (Tejmozi)

„Nyelvközi" 
multikulturális szövegjáték

1.

Balla D. Károly ungvári író 2003. februárjának elején levéllel fordult barátaihoz, írótársaihoz, amelyben az iránt puhatolózott: hajlandók lennének-e beszállni egy szellemi játékba, amelyet ő maga folytatna le, de a többiek hathatós segítségével. Kérése így hangzott: „magyarul még meg nem jelent, idegen nyelvű kortárs irodalmi prózaműből saját választásuk alapján egyetlen mondatnyit műfordítsanak számomra, ezt küldjék el nekem, és én ezeknek a mondatoknak a felhasználásával novellát írok, úgy értve, hogy valamennyit beépítem a saját szövegembe. Ebben az alkotói gesztusnak is szánt, multi-kulti kreatív játékban – természetesen a világnyelveken alkotók mellett! – külön hangsúlyt szánnék a szomszéd népek kortárs irodalmának, így a régióban használatos nyelveken írókat és magyar ismerőiket-fordítóikat is meg szeretném szólítani.".

A puhatolózó levélre 40-nél is többen jelentkeztek, néhányan – be nem várva a feltételeket is tartalmazó felkérés végleges szövegét – azonnal elküldték a mondataikat is. Sőt, már címjavaslatok is érkeztek...

A válaszolóknak Balla D. Károly – a továbbiakban: bdk – elküldte a végleges felhívást, majd annak szövegét közzétette írói honlapján, bizalommal nyitva az oldalt felkeresők felé is. Ízelítőül néhányat ismertetünk a feltételekből: 

* A kiválasztott mondat ne tőmondat legyen. 
* Ne haladja meg a 720 karaktert (12 szabvány sort). 
* Szerzője kortárs író legyen, magyarul még nem publikált prózaművében szerepeljen a mondat. 
* Lehetőleg kerüljük el a kettős fordítást, azaz eredetiből, és ne közvetítő nyelvből történjen a magyarítás. 
* Lehetőleg ne legyenek a mondatban személy- és helynevek. 
* Ne fiktív, hanem létező szerzők létező műveiből származzanak a mondatok, és minden fordító saját nevén szerepeljen a játékban.

Az ötletgazda úgy döntött, a projektet a teljes nyilvánosság előtt fogja lefolytatni, vagyis közzéteszi esztétikai szándékainak részletes ismertetését és megokolását, ugyanakkor állandó frissítésben elérhetővé tette a beküldött mondatok teljes adatbázisát, a fordítók nevével együtt. 

A beküldési határidő, 2004. március 25. letelte után bdk az alábbiakat jegyezte be a kollektív novella munkanaplójába: Ha jól számolom, 30 műfordítót sikerült mozgósítanom, akik 18 nyelvből 43 szerző 53 mondatát (szövegrészét) tolmácsolták számomra. Ez, azt hiszem, elég szép eredmény, én legalábbis elégedett vagyok, főleg, hogy mind a szomszédos népek nyelvei, mind a nagy világnyelvek szerepelnek a 18-ban, plusz még néhány „egzotikusabb". És a mondatok többsége is egészen kitűnő, bár roppant nehéz lesz mindegyiket változatlan alakban beépíteni a leendő novellába. Kicsit most „pihentetem" az anyagot, jövő héten kezdem majd olvasgatni, rendezgetni.

Mivel mi magunk is tevőlegesen beszálltunk a játékba, kitüntetett figyelemmel követtük az elképzelés sorsát. Az érintettségen túl (Marin Preda, Ana Blandiana, Romulus Rusan prózájából emeltünk ki egy-egy, általunk jelentésesnek vélt részletet, s biztosítottuk általuk a román irodalom jelenlétét az irodalmi kalandban) érdekesnek és mindenekelőtt tanulságosnak találtuk a nem mindennapi műhelygyakorlatot.

Az alábbiakban bdk munkanaplójának részletei révén ismertetjük a kollektív novella születésének főbb fázisait.

Április 9. Több mint két hét „pihentetés" után tegnap olvastam el először az interakciómra beérkezett mondatokat, és, bizony, kicsit megrémültem. Úgy találtam, ezt az ötvenvalahány szövegrészt teljes képtelenség egyetlen novellába beletenni. No de: minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb izgalom eleget tenni neki... Mára újraolvastam és újrarendeztem az egészet, és – amint ezt várni lehetett – elkezdett bizseregni a tenyerem, és nagyon megkívántam a munkát. Előbb erőt vettem magamon, és még nem fogtam hozzá, de aztán estére mégis megugrattam a lovat.

Április 16. 7600 karakternyi szöveggel készültem el eddig, ebbe 5 kapott mondatot sikerült azon természetességében beépítenem. Lassan haladok, mert mindképpen kerülni igyekszem az erőltetett és olcsó megoldásokat, pl. „egy találomra leemelt könyvben azt olvasta, hogy..."; vagy: „a szomszéd szobából beszélgetés foszlányai hallatszottak:..." – ezzel a módszerrel akár néhány oldalra beépíthetném az összes idézetet, de ez ellenkeznék a projektum alapelvével és azzal a szándékommal, hogy egységes egészet hozzak létre, olyan textust, amely a lehető legnagyobb mértékben szervesíti a vendégmondatokat.

Ezért... úgy alakítom a saját mondataimat, hogy egy bizonyos ponton a beékelni szándékozott citátum, mint természetes folytatás, teljességgel a sajátomnak hasson, ne lógjon ki se értelmi, se stiláris jegyei alapján...

Ez rendben is lenne, épp csak ezzel a módszerrel és tempóval bő két hét alatt a munka egytizedét sem végeztem el, és kis további számolással könnyű arra az eredményre jutni, hogy ha mind az 53 mondatot beépítem, és a felhasználás „hatásfoka" ugyanez marad, akkor legalábbis kb. 80 000 karakternyi lesz a teljes szöveg..., azaz se nem novella, se nem hosszabb elbeszélés, hanem: kisregény. Ezzel pedig nemcsak az a baj, hogy eltér eredeti szándékomtól, hanem hogy ezzel a tempóval őszre leszek készen vele... A megoldáson tűnődve a következőket határoztam el:

1. Időről időre közölni fogom az elkészült, és nagyjából már véglegesnek látszó szövegrészeket. Az első publikációra már április végén szeretnék sort keríteni.

2. Munkám megkönnyítése és gyorsítása érdekében apró változtatásokat engedélyezek magamnak a kapott vendégszövegekben: ez a változtatás semmi más nem lehet, csak minimális húzás, kihagyás, azaz továbbra sem nyúlhatok a mondat jellegéhez és értelméhez, nem változtathatom az egyes számot többesre, az első személyt harmadikra, a jelen időt múltra, sem fordítva; nem írhatok bele, nem cserélhetem ki szavait; de egy-egy ritka alkalommal, a nagyon „problémás" mondatok esetén vághatok az elejéből vagy a végéből, egy-egy kirívó esetben kihagyhatok közbeékelődő (lényegtelen) megjegyzéseket.

Április 18. A bedolgozott vendégmondatok száma 10-re emelkedett, miközben alig léptem túl a tízezer karaktert. És talán a szöveg sem rossz.

Május 15. Több mint három heti (remélhetőleg termékeny) hanyagolás után ma újra elővettem az egymondatos novellát. Előbb csak „visszaolvastam magam" a saját szövegembe, no meg felidéztem a még beépítendő 43 idézetet. Aztán megírtam 1 (egy!) bekezdést...

Május 16. Ma egészen jól haladtam! Kb. egy hagyományos kéziratoldalnyi újabb szöveggel készültem el, és a tegnapival együtt négy újabb vendégmondatot építettem be. Azt hiszem, jó hatásfokú munkarészhez jutottam: olyan szituációt teremtettem, amely 5-6 további idézet szinte egymásutáni felhasználását teszi lehetővé. Ezzel most hónap végéig el is akarok készülni; legalább ahhoz a munkarendhez igyekszem tartani magamat, hogy őszre bemutathassam a szinte kisregény- terjedelmű novellát.

Május 23. Elég jól meglódultam a szöveggel... Az elmúlt 3 napban aztán kb. tíz vendégmondatot sikerült beépítenem, így összesen huszonvalahánynál tartok. Most még 4-5 további citátumnak látom előre a helyét. Ám ezután helyszínt, időt kell váltanom, mert a hátramaradó kb. 20 további mondat így kívánja. Ezekben egyelőre csupán egy vagy két értelmes „szöveghaladványnak" a lehetőségét látom, így félek, a végére majd csupa olyan idézetem marad, amelyek kedvéért egyenként kell külön-külön kitérőket tennem... Tegnap egyébként nem-filosz vendégeinknek meséltem erről az egész akcióról, nagyon belelendültem, éreztem, ahogy egyre lelkesebben ecsetelem a munka menetét, a nehézségeimet, az örömöt, amikor sikerül egyik mondattól a következőig érnem.

Június 26. Mindig így, a hónap vége táján térek vissza, most már harmadszor, a Tejmozihoz. Ilyen lassú tempóban még soha nem írtam kisprózát, bár ez nem is olyan kicsi, azt már mostani terjedelme mutatja.

Június 27. Majdnem egész nap írtam. Öt újabb idézet találta meg a helyét. Ez rendben is lenne, de más „baj van". Most jutottam olyan elágazásokhoz, most vett a novella olyan fordulatokat, most kezdtem beleírni olyan mellékszálú epizódokat, most vettem olyan látványos búcsút a lineáris történetmondástól – hogy mindez már visszahat a korábban elkészült részekre. Szerkezete kezd lenni a dolognak, s hogy az egyes szerkezeti elemek fel ne borítsák a konstrukciót, szinte bizonyosan vissza kell nyúlnom az eddig megírt epizódokhoz, s ha nem is magukat a szövegeket kell megváltoztatnom, de elébük- mögéjük kell illesztenem bekezdéseket, olyan részeket, amelyek egybefogják azt, ami mai munkám után szétesőnek látszik.

Június 28. Ha csak estére is, de sikerült még ma feltennem ide a délutánra befejezett 3. műhelyszöveget.

Július 20. Most már állandósult munkaritmusommal, háromheti pihentetés után ma fogtam újra hozzá a Tejmozihoz. Délelőtt az eddig írtakat olvastam és javítgattam. Kisebb szórendi igazítások, ismétlések szűrése, pontosabb szinonimák, pár fölösleges magyarázó mondat kiiktatása – ilyesmik. Délután hatezer karakternyi tűrhető szöveg, mindössze 2 beépített idézettel. Most már azokkal a citátumokkal dolgozok, amelyek kedvéért külön kisnovellányi kitérőket kell tennem.

Július 29. Ma közzéteszem a negyedik műhelyszöveget. Ugyan csupán 7 idézetet sikerült ebbe a részbe beépítenem, és már csupán 4 vendégszöveg maradt felhasználatlanul – de ez utóbbiakat, most így tervezem, a végmunka, az egybeszerkesztés során fogom beilleszteni. Ez előtt még meg kell írnom a novella végét is. Ebben, azt hiszem, nem lesznek citátumok: a fejben már kidolgozott záróképekbe sehogyan sem illenek...".

(Romániai Magyar Szó; Színkép, 2005. január 22.)

2.

Mielőtt továbblapoznánk a naplóban, írjuk ide azon nyelvek lajstromát, amelyek irodalmából a szerző (azaz, választott nevével: bdk) által megszólított lelkes fordítók a vendégmondatokat kiszemelgették és a szerző rendelkezésére bocsátották. A naplóban említett 18 nyelv (a vendégmondatok beérkezésének sorrendjében): horvát, (belgiumi, franciaországi) francia, angol, ukrán, (svájci, osztrák, németországi) német, lengyel, svéd, szerb, montenegrói, bosnyák, orosz, héber, ruszin, román, portugál, holland, cseh, szlovák.

Augusztus 23. Előzetesen befejeztem a Tejmozit! Közel sem véglegesen. Tegnap és tegnapelőtt annyit végeztem, hogy a még be nem dolgozott 4 idézetnek találtam meg a helyét... Ma pedig megírtam a novella elég rövid, kb. másfél flekknyi végét. Még ezt is csiszolnom kell, főleg az utolsó bekezdéssel és a zárómondattal van gondom. Ugyan már bő egy hónappal ezelőtt kitaláltam, milyen képpel zárom majd a szöveget, most mégis féltucatnyi variációt elvetve keresem az igazi megoldást.

Augusztus 24. Ma egész nap a novella befejező szakaszán dolgoztam, a tegnapi változathoz képest csaknem kétszer hosszabb lett. Talán a megfelelő zárómondatokat is sikerült megírnom. De egyelőre nem gondolom teljesen véglegesnek.

Úgy döntöttem, hogy a teljes prózaművet betetéző és lezáró utolsó szakaszt (amelyben már nincsenek idézetek) külön nem hozom nyilvánosságra, hanem majd a teljes és végleges prózaművel együtt. Ez azonban még odébb van, mert mostantól az írás egészén, a teljes anyagot látva szeretnék dolgozni... mivel munka közben igen erősen befolyásoltak a beépítendő idézetek, így keletkezett néhány ellentmondás, és helyenként kicsit szétesőnek érzem a történetet is. A most következő utólagos szerkesztéssel igyekszem még egységesebbé, egybetartóbbá tenni az egészet... Ezeket az utólagos beavatkozásokat azonban nagy óvatossággal végzem, semmiképpen nem szeretném ugyanis túlírni, túlfogalmazni, túlcsiszolni a novellát: meg kell maradniuk benne mindazoknak a jellegzetességeknek, amelyeket a munka sajátos formája, a vendégszövegek sokféleségéhez való igazodás adott.

Szeptember 14. Egy ideje már szándékosan halogatom a projektum lezárását: a zárórész beiktatatását, a teljes szöveg egybeszerkesztését, a végső csiszolásokat és a közzétételt. Mégpedig azért, mert tétova kísérletet tettem a szöveg előzetes, nyomtatott publikálására, és arra gondoltam, ennek esélyeit erősen rontanám, ha a neten hamarabb jelenne meg. Az egyik legelitebbnek számító, a modern irodalmat talán leginkább képviselő folyóiratot kínáltam meg a dologgal, arra számítva, hogy nem csupán a novellaszövegnek adnának helyet, hanem a játék teljes leírása – mint irodalmi ötlet és intertextuális akció – is érdekelné őket."

(Mivel válasz kb. másfél hónapon át nem érkezett, bdk elbizonytalanodott. A munkanaplót így folytatja:)

Ezt az egész munkát sokkal nagyobb teljesítménynek éreztem annál, semhogy az én kis marginális honlapom keretei között maradjon. Egyben – bevallom – piszkálta a csőrömet az is, hogy a havonta feltett 4 (önmagában is novellányi terjedelmű) szövegem sem játékostársaimból, sem olvasóimból nem váltott ki semmilyen érdemleges reakciót (a nagyon kevés kivételtől eltekintve: nekik külön köszönet).

Nem tudom, próbált-e már valaki idegen szerzőtől származó, kész, olykor nagyon összetett, grammatikailag erősen megformált, érezhetően egy-egy novella funkcionális részéből kiemelt mondatokat saját szövegébe úgy beépíteni, hogy ne lehessen észrevenni sem az illesztés helyét, sem az idegen anyagot. Ez nagyon nehéz!...

A néhány maradék citátum beépítését és egyes utómunkákat már kisebb lelkesedéssel végeztem, és az ötödik közleményről tudósító levélben jeleztem is a kollégáknak, hogy bánt visszajelzésük elmaradása. Erre a nyilvánvaló provokációira is talán ha hárman vagy négyen reagáltak. (Gergely Tamás ekkor kért tőlem interjút, Kalász István meg kis jegyzetet írt arról, hogy az ő küldeményeire sem reagálnak a szerkesztőségek.) Mindez, bevallom, kedvemet szegte, és továbbra is halogattam az akció lezárását.

Ez után történt, hogy bdk-tól novellát kért egy budapesti folyóirat, de a terjedelmet maximum 20 oldalban határozta meg. A Tejmozi akkori változata ennek a duplája volt… Mit tehetett bdk?

„Egyetlen lehetséges megoldásnak tűnt az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Kétnapnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal tömörebb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartottam tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végére odabiggyesztettem a közel 30 prózaműnek a címét és szerzőjüknek, valamint a végül kihagyott mondatok fordítójának a nevét."

A folyóirat végül elállt a megjelentetéstől, és inkább bdk közéleti naplóját kezdte közölni. Az író ekkor újabb szerkesztőséget keresett meg munkájával, de itt sem járt sikerrel. Végül egy, a hagyományos irodalmi értékek iránt elkötelezett harmadik folyóirat elfogadta közlésre ezt a redukált verziót (valamelyik tavaszi számukban fog napvilágot látni).

A szerző menet közben véleményt kért Rácz Pétertől (költő, esszéista, műfordító), aki lekéste a vendégmondatok beküldésére kiírt határidőt, ám becsületesen eleget tett a felkérésnek. Az író nagy bánatára csak ez az egyetlen kritikai reagálás született mostanig, immár nem a vállalkozással, inkább a teljesítménnyel kapcsolatban. Ebben a kritikus bdk vállalkozását kissé a robinsoni „szigetépítés", élet- átmentés analógiájának érzi, hiszen Defoe hősének is a tengerbe nem veszett, véletlenszerűen megmaradt hulladékokból kellett magának életkeretet emelnie.

(Romániai Magyar Szó; Színkép, 2005. január 29.)

3.

Közlési szándékunk jelzésével követ dobtunk Balla D. Károly (bdk) munkakedvének állóvizébe, s ez meglátszott a váratlanul folytatásba vett Munkanapló gyarapodásán is.

December 8: Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet, és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett, „rövid" variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett a válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e- mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk." Huh!!!

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott, Egy mondat a... c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés" hiánya volt...

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti" novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a... nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53...

Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.

Lehet, hogy frappánsabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt (a szerző honlapján – szerk. megj.) megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) – és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét..."

Rácz Péter az alábbiakat írta bdk Tejmozi c. virtuális novellájáról:

„A vendégmondatokat természetesen nem néztem most meg, nem is azokat keresve olvastam, hanem csak úgy, viszont nem is bukkantam egyre sem. Az elvarrás jól sikerült. A végén már nem is lesz érdekes, melyek és hol vannak a kölcsönvett mondatok...

Naplója továbbra is Defoe magyar hangján szólal meg nekem, s ezt dicséretnek szánom. Aztán eszembe jut, hogy ugye már itt, Magyarországon is tanítanak kreatív írást, nyilván nem azért, hogy több, hanem hogy jobb íróink legyenek. Nekik mindenképpen ajánlanám ezt a munkanaplót. Bár a munka sajátsága, hogy bizonyos gombokhoz varrja a ruhát, a szabás-varrás során sok mindent elárul azoknak, akiket érdekel a műhelymunka. Kiket is érdekelhet? Vájt fülűeket, nyilván, széplelkeket, bölcsészeket, írópalántákat, meg rokonszenvező írókat, akik eddig is sejthették, hogy az írás, mint métier (mint foglalkozás – szerk. megj.), olyan, mint a katedrálisépítőé. Egyrészt fejben meg kell lennie az egésznek (nem előre!), miközben a részletek is ott zsibonganak. A fő kérdés azonban, hogy a végén megálljon minden íve, ne repedezzen... BallaDé kicsit aggályos, hogy a már meglévő részleteken esetleg nem szabadna változtatnia, inkább áthidaló bekezdésekkel simítja el a passzítási egyenetlenségeket. Mire én: miért ne változtathatna bármit, bármeddig is? ... Végül is csak a végtermék számít. Hiszen a vőlegény is azért hálás arájának, mert az mindennek ellenére vele akar élni, amit róla tud. Az építkezés műszaki ellenőre vagyok én most: örülök mindennek, ami jó, de a dolgom az, hogy a hibára (is) felhívjam a figyelmet.".

A Stockholmban élő Gergely Tamás, aki maga is küldött vendégmondatot Ungvárra, a tőle megszokott rámenősséggel faggatta bdk-t:

- Esterházy is épített fel szöveget kölcsönmondatokból; miben különbözik ettől a te módszered?

- Először is: ez egy kollektív és poliglott akció. Az idézeteket nem én választottam, hanem a projektumban részt vevő 30 kolléga. Idegen nyelvekben és kultúrákban járatos író- és szerkesztőtársakat, barátokat kértem arra: magyarul még meg nem jelent kortárs prózaműből műfordítsanak számomra egy-egy mondatot vagy rövidebb szövegrészt azzal a céllal, hogy én ezeket leendő saját művembe beépíthessem. Novellámat csak akkor kezdtem írni, amikor – adott határidőig – beékezett a 43 szerző művéből származó, 30 fordító által 18 nyelvből tolmácsolt 53 darab idézet!

Akcióm második sajátossága tehát az, hogy nem én választottam az idézeteket egy készülő művem számára, hanem a kapott (és meglehetősen heterogén halmazt képező) vendégszövegek alapján kezdtem saját mű írásába.

A harmadik jellegzetesség, hogy az akció alapötletét nyugodt szívvel nevezhetjük olyan posztmodern kezdeményezésnek, amely az intertextualitás zászlaját lobogtatja, ám az eredmény mégis egyfajta hagyományos prózamű. Novellám tartalmilag és történetmondását illetően is a modern realista epika jegyeit mutatja, és csak előtörténetét is beleolvasva válik „szövegművészetté". Az akció egészének ismeretében világlik ki annak a momentumnak a jelentősége is, hogy prózám főhőse maga is író, aki többek között éppen írói problémákkal küszködik. De a posztmodern önreflexivitástól is tudatosan eltávolodtam, mert ez a probléma egészen más jellegű, mint amilyennel nekem kellett munka közben szembenéznem.

Végül talán az is megkülönböztető sajátossága munkámnak, hogy nem alkalmaztam kollázstechnikát, és nem éltem az idézetek módosításának, torzításának lehetőségével. Nem összeapplikáltam és nem „betűztem", nem tettem „függővé" az idézeteket, hanem úgy vezettem a saját szövegemet, úgy haladtam mondatról mondatra, hogy egy adott ponton a vendégmondat „elhangozhasson", sajátomként hasson. A dolog nehézsége éppen abban állt, hogy egy, stílusában egységes, egyetlen szerzői- alkotói jegyet mutató, jól olvasható elbeszélés matériáját kellett úgy felépítenem, hogy ne kivesse, hanem szervesítse az idegen anyagot.

- Úgy tűnik, páneurópai novellát írtál; adódik a kérdés: ellopják-e benne Európát?

- Mint Bajor Andor egyik írásából tudjuk, Európáról az az utolsó hiteles hír, hogy elrabolták... Ha csak érintőlegesen is, novellám többször foglalkozik a modern (európai) társadalom problémáival, lévén hogy történetem a civilizációból kivonult, remeteségében is teljes életet élő édesapa és a világ sűrűjében az élettől elidegenedett fia kapcsolatát boncolgatja; márpedig az apa-fiú konfliktus – mondjuk, Szophoklész Oedipus királya óta – eléggé tipikus európai toposz. Ha pedig Európa sorsát a hazátlan és/vagy kihaló nemzetek és nyelvek problémája felől közelítjük, az elrablás tényét ez esetben is rögzíti az írásom, hiszen erős szálként szövődik bele egy saját országgal sosem rendelkezett, nyelvének-irodalmának-vallásának önállóságáért évszázadok óta meddő küzdelmet vívó kisnemzet, a ruszinság sorsa. És, ha csak áttételesen is, de utalok öreg kontinensünk 20. századi történetének egyik legsúlyosabb tragédiájára és annak szenvedő nemzetére. Novellám ugyanis egy zsidó szertartás szerint tartott házasságkötés szimbolikus képeivel zárul.

- Volt már virtuális regényed, készíted az UngParty webszótárát, webesíted a Tejmozival az alkotást... Mi lesz a következő lépésed?

- Fontolgatom, hányadik születésnapom alkalmából lepjem meg barátaimat virtuális öngyilkosságommal, hogy még életemben élvezhessem egymással versengő nekrológjaikat.

(Romániai Magyar Szó; Színkép, 2005. február 5.)

4.

2005. február 12-étől, öt héten át közöltük a Balla D. Károly által a Színkép számára összeállított, teljes verziójú szöveget, s megtalálható az író honlapján, ezért itt nem is idézem. A befejező részt az a kritikai kommentár jelentette, amit BDK projekt végtermékével kapcsolatban megfogalmaztam.

Ülünk, mint a Tejmoziban

Már amikor az elgondolásról tudomást szereztem, nagy és fontos kísérletnek – pontosabban: kalandnak – éreztem Balla D. Károly szándékát, amely nemcsak szokatlanságával vonzott, hanem azzal, hogy követhető, kiszámítható, fenntartható tervnek bizonyult.

Az első benyomásom az volt, hogy ha elegendő támogatást, műfordítói „muníciót” kap elképzeléséhez, már az is nagy szó, hiszen az ő felkérése, bár pontos paramétereket tartalmazott, nem szabványosított építőkockákról szólt, hanem olyan tetszőleges, szabad akaratú válogatásról, amit a magyar nyelven túli – gyakorlatilag parttalan – irodalmi óceánból felelősen merítgetnek számára, hogy lerakhassa elképzelt, kollektív ihletésű novellájának alapjait.

Ha valaki elolvassa a projekt első munkafázisában begyűlt idézethalmazt és alaposan áttanulmányozza azok forráskronológiáját, illetve a segítőtársak ismétlődő jelentkezését, akkor láthatja, hogy a begyűlt anyag nem egyszerű summa, nem n mennyiségű irodalmi fragmentum, hanem egymást generáló ötletek, rácsodálkozások, bölcselkedések fonadéka, amelyek valószínűleg sose születtek volna meg ilyen összeállításban, ha a gyűjtés nem a nyilvánosság előtt, ellenőrizhetően és befolyásolhatóan történik.

Saját példámnál maradva: már az elején tetten értem magamat azon, hogy kíváncsian követem az előttem jelentkezők javaslatait, küldeményeit, s még akkor is, ha az a szándék vezetett, nehogy a nyomdokukba lépjek, kiválásommal akaratlanul mégiscsak igazodtam a trendhez, mert olyanszerű szövegmintát metszettem ki a kezem ügyébe eső, általam is becsült román szerzők műveiből, ami nem annyira cselekményre, egy szituáció viszonyhálójára utal, annál inkább egy életérzésre, egy gondolatra, következtetésre, aforisztikus megfogalmazásra, azaz olyasmire, ami különösebb gond nélkül beilleszthető egy óriási mozaikba, s nem annyira tehertétel, mint inkább színezék, gondolati töltet lehet a majdani novella alapanyagának kimódolásához.

Érdekes, várakozással teli hetek voltak azok, amíg az idézetlista gyarapodását leshette az ember, próbálván megfejteni az egymástól látszólag elütő, tetszőleges választások belső logikáját, s bár tudhattuk, hogy a begyűlt mondatoknak valamiképpen be kell épülniük a még sehol sem létező, majdani műbe, s hogy felismerhetetlenül is bennük rejlik tulajdonképpen a novella világának néhány koordinátája, a Balla D. Károly által föltálalt történet most végül is öntörvényű alkotásként áll előttünk.

Erőteljesen üti le az alaphangot, tudatván az olvasóval, hogy tulajdonképpen egy apa-történetet kap, ki tudja, hányadikat már a magyar és a világirodalom történetében, önkínzó szembesülést a személyiségünket meghatározó családi istenség deheroizálásáról, illetve megdicsőüléséről, a generációs váltások törvényszerű, ellentmondásos zűrzavaráról. A téma ismerős, jól rezonál az olvasó tudatában és lelkiismeretében, és fokozottan katartikus tanulságok lehetősége rejlik benne.

Hogy az apa-motívum kihámozható-e eleve az eredendő idézetrengetegből, nehéz eldönteni, mert bár formálisan benne van egy-két szerzőközeli szövegben (pl. a Berniczky Éva által „szállított” vendégmondatban), a lehetőség inkább csak potenciális, esély, ami írói felismerés és előzetesen tisztázott, határozott szándék nélkül nem valószínű, hogy tárgyiasult volna valaha.

Az író a megmondhatója e kisded műhelytitoknak, de hivatalosan el kell fogadnunk azt az alaphangot, amit Balla D. Károly első mondatával leüt: „Talán azt kellene elmesélnem, milyen sokáig készülődtem arra, hogy apám történetét megírjam.”. Világos beszéd: ez itt egy apa-történet, teli emlékekkel, látomásokkal, gondolatokkal, a cselekmény maga a mesélés és az emlékezés, a mozaik összerakása, majd értelmezése, mindegyre visszacsatolva a mesélő énjének alakulásához, balladás felhangú vallomásfüzér arról, hogy a felettünk álló, sorsunkat meghatározó, bennünket genetikailag kódoló hatalom mennyire a kezében tart, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy sikerült kijátszanunk.

És miért nem az anya? – kérdezem felriadva, mert közben József Attila „Mamá”-jára gondolok, s tréfával ütöm el a kérdés élét: kinek a pap, kinek a papné... Attól függően, hogy gyermekkorunk gyeplői kinek a kezében feszültek meg vagy lazultak el – kedv, körülmények, vérmérséklet és szándékok szerint.

Az értő olvasó, aki elfogadta és magáévá tette az író játékszabályait, s a dőlt betűs vendégmondatoknak a fikciós törzsszöveghez való illeszkedését figyeli, mind nagyobb elégtétellel látja, hogyan szívódnak fel, lépésről lépésre, a műtéti fonal szerepét játszó textusok, egyre lanyhábban, méltóságteljesebben és természetesebben pörgetve egyet-egyet a cselekmény orsóján, hogy a vége felé, mint elhaló dallam, oldódjon fel, tűnjön el, maradjon mindez kósza emlék, vagy tán az sem, mibennünk.

Hatványozottan érezhette mindezt Balla D. Károly, akiben mindvégig ott rezonált a teremtés egésze, a művi ötlettől a technicista begyűjtésen át az alkotó életrehívásig, s jegyezhette naplójába a kiábrándult, már-már keserű sorokat, a partnerek, a kritikusok, az olvasók közömbössége miatt. Ez a szerző elidegeníthetetlen joga.

De jogai az olvasónak, a kritikusnak is vannak, s ehhez hozzátartozik a jóval hűvösebb, objektívebb távolságtartás az alkotással szemben. Olvasó mindig akkor rajong igazán és mindenek fölött, ha már mindent végleges helyén lát, ha teljesen bebútorozott világba léphet, vagy legalább is az az érzése, hogy ez a véglegesség akár a részletekben is benne rejlik.

A Tejmozi kifejezetten olyan írás, hogy mindaddig, amíg szellemi atyja és egyszemélyben szerzője nem mondja ki rá, Madách-csal szólva: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.”, addig nyitott és sebezhető marad.

Személy szerint örvendek, hogy beajánlhattam a Színképnek Balla D. Károly rendhagyó vállalkozását, amely a maga nemében izgalmas alkotáslélektani kísérletnek is fölfogható – annak indult, de aztán valami szerencsés-ihletett fordulat okán jócskán föléje nőtte magát, magyarán „kinőtt az isten markából”. Ismervén a szerző számos írását, szépirodalmi munkásságát, meggyőződésem, hogy kimagasló teljesítmény az övé, izgalmas, európai ihletettségű kultúrkör álcázott szintézise, de mindenekelőtt öntörvényű olvasmány.

Kipróbáltam: eltüntettem a digitalizált szövegből minden, a genezisre, az „eredendő bűnre” utaló kiemelést. És a Tejmozi fölfénylik, tisztán és áttetszően, miként az írás zárszava, amely immár teljesen a szerzőé, s általa immár a miénk is:

„Egyáltalán nem fogok mesélni semmit. Letelt a gyászév, nyugodjon a halott, éljen az ifjú pár.

Majd meghatódom a megtiszteltetéstől, amely a család legidősebb férfitagjaként ér, «Húgunk, legyen utódaid száma ezerszer ezer», fogom hallani az ősi szavakat, gyertyát gyújtok apám helyett, vezetem a lányát a baldachin alá, hallgatom az esküt és az áldást, talán megrezzenek, amikor Paul Robert széttör egy üvegpoharat, s közben azt látom, hogyan repedt a vékony jég a patakon, amint, a szauna forróságától ajzva, vízében megmártóztunk apámmal.

Az éles napsütésben lassan ereszkedni kezd a gép. Találgatom, hogy amit odalent látok, felhőréteg-e vagy hómező. Csak amikor a tépett párafoszlányok feltűnnek, leszek bizonyos abban, magasan járunk, van még kis időm számbavenni az elmesélhetetlent.

És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe. A kis, kerek ablakra szegezem a tekintetemet, amelynek üvegét ellepi a tejfehér fényesség.”

Cseke Gábor

*

Balla D. Károly megjegyzései, 
a fenti szöveg elolvasása után

Talán annyit elmondanék neked (nem zavar, ha felhasználod), hogy a műfordítók nagy része egyszer sem nézte meg a beérkezett mondatokat abban az időszakban (ezt a statisztikákból elég jól tudtam követni), így ha egy részükben mégis felfedezhető bizonyos összetartás, az inkább a véletlennel, illetve talán a hasonló élményekkel, életérzésekkel, ráhangoltsággal, kulturális és történelmi „kódoltsággal” magyarázható. Valóban találtam legalább 4-5 témát, ami köré gócosítani tudtam a novellát. Az egyik a több helyen feltűnt öregember-motívum, ebből lett (nyilván a Berniczky Éva fordította idézetnek is köszönhetően) az apa-fiú reláció, a másik a halál és az idő mint filozófiai kategóriák, a harmadik a magáról az írásról, alkotásról való gondolkodás, a negyedik a nemiség (pl. az Esze Dóra és Ladik Kati fordította mondatok), az ötödik pedig, mondjuk, az életuntság, elidegenedés, illetve a kozmikus életérzés, ami vagy benne volt egyes idézetekben, vagy beleéreztem őket.

Ennél azonban erősebb volt a széttartás, a sehová sem illeszthető „nehéz esetek” sora, amelyek miatt kitérőket tettem. (Legkirívóbbak: az affér a vonaton a kalauzzal; a szerelmes lány a tengerparton; a színház zsinórpadlására menekülő hölgy; bevallom, ilyen volt a szúnyogvadászat is…)

Érdekes egyedi inspirációk: a faház, mint a legfontosabb helyszín, nyilvánvalóan a Konczek József által fordított szövegből jött át. A ruszin-ukrán tematika fel sem merült volna, ha Udvari István és Lengyel Tamás nem ilyen mondatokat fordít…

És akkor talán egy dolog, amit akár meg is említhetsz, ha beleillik a koncepciódba. Írod, hogy az eredendő bűn nélkül is „működik” (jaj, divatszó, nem szeretem, de most ez jött a számra) a novella. Nos, a Holmitól már megkaptam a korrektúráját annak a redukált verziónak, amelyben valóban egyetlen vendégmondat sincs benne (icipicit a szerkezetén is változtattam; pl. másképp kezdődik), és, ezt komolyan mondom, a legjobb, funkcionális szerepű mondatok hiányként valóban benne élnek ebben a szövegben is. Ezért annak a kb. 30 mondatnak a forráshelyét, amelyek végül is kialakították a novellám tartalmi dimenzióit, ez után a „tiszta” verzió után is feltüntettem.

(Miután elmondja, hogy az apa-fiú műtermi alaphelyzetét másvalaki által elmesélt történet alapján bontotta ki, de erről egyelőre nem kíván beszélni, így folytatja:)

A tejüveget már én találtam ki; a repülőgépes ablak-párhuzam pedig nem volt meg előre, ez csak valamikor a munka vége felé beugrott, hogy semmi mással, csak ezzel fejezhetem be a novellát. Éppen így érezni kezdtem, hogy az öreg ruszin halálát semmivel nem ellenpontozhatom hitelesebben, mint egy zsidó szertartás szerinti házasság képeivel. Nagy hülyeség, de amikor az általad is idézett zárást olvasom, meghatódom saját mondataimtól...

Ungvár, 2005. március 8.

Ui.: Novellámban az alábbi szerzők és művek egy-egy mondatát (szövegrészletét) használtam fel, az interakcióban részt vevő partnereim tolmácsolásában (nevüket zárójelben tüntetem fel, és ezúton köszönöm meg szíves közreműködésüket). Az idézetek forrását a felhasználás sorrendjében adom meg:

1. Monika Maron: Stille Zeile sechs (Csendes utca hat). Fischer Taschebuch Verlag, Frankfurt/Main, 2000. (Pompéry Judit)
2. Fjodor Alekszandrovics Abramov: Gyerevjannüje konyi (Falovak). In.: F.A.A.: Povesztyi i rasszkázü (Regények és elbeszélések), Lenizdat, Leningrád, 1985. (Konczek József)
3. Peter Stamm: Agnes (Ágnes). Arche Verlag AG, Zürich Hamburg, 4 Auflage, 2000. (Kalász István)
4. Mark Amerika: Grammatron. http://www.grammatron.com (Samu János Vilmos)
5. V. S. Naipaul: The mimic men (Az álemberek). André Deutsch Limited. London. 1967. (Lengyel Tamás)
6. Stanisław Lem: Rozważania sylwiczne (Erdei töprengések). Odra folyóirat, 2001/10. (Zsille Gábor)
7. Vladimir Nabokov: Ada or Ardor: A Family Chronicle (Ada. Egy család krónikája). Penguin Twentieth Century Classics, Harmondsworth, 1969. (Esze Dóra)
8. Táňa Keleová-Vasilková: Siete pavučín (Pókhálók), Ikar, Bratislava 2003. (Haraszti Mária)
9. V. S. Naipaul: A House for Mr Biswas (Mr Biswas háza), Penguin Books, [London] 2000. (Kőrös László)
10. Carl-Johan Vallgren: Magnus. Höst (Magnus, ősz). In: C-J.V.: Längta bort (Vágyakozás), Bonniers, Stockholm, 1988. (Gergely Tamás)
11. Okszana Zabuzsko: Insztruktor iz tenyicu (A teniszoktató). In: O.Z.: Szesztro, szesztro (Nővérkém, nővérkém), Vidavnictvo «FAKT», Kijiv, 2003. (Berniczky Éva)
12. Delimir Rešicki: Pas od snijega (Hókutya). Sagrada familia, Meandar, Zagreb, 2000. (Ladik Katalin)
13. Dario Džamonja: CUT. In: CUT, pregled mlade književnosti Bosne i Hercegovine (Bosnia és Hercegovina fiatal íróinak antológiája), Dom omladine i pionira „Mladost”, Kikinda, 1987. (Szabó Palócz Attila)
14. Hanns-Josef Ortheil: Faustinas Küsse (Faustina csókjai). Luchterhand, München, 1998. (Margócsy István)
15. Vladimir Nabokov: Ada or Ardor: A Family Chronicle (Esze Dóra)
16. Vladimir Nabokov: Ada or Ardor: A Family Chronicle (Esze Dóra)
17. Peter Handke: Mein Jahr in der Niemandsbucht (Egy évem Senki-öblében); Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main, 2000. (Balogh Robert)
18. Sava Damjanov: Summa vilologiae ante portas. Glosolalija. Orpheus, Novi Sad, 2001. (Ladik Katalin)
19. Eugene Ionesco: Le Solitaire (A magány), Mercure de France, Párizs, 1973. (Bikácsy Gergely)
20. Clarice Lispector: Agua viva (Élet vize). Francisco Alves Editora, Rio de Janeiro, 1978. (Esze Dóra)
21. Fjodor Alekszandrovics Abramov: Gyerevjannüje konyi (Konczek József)
22. Jáchym Topol: Výlet k nádražní hale (Kirándulás a pályaudvarra). Petrov, Brno, 1995. (Németh Zoltán)
23. Vladimir Kocsis: Marunka. In: Pripovedki (Elbeszélések) Ruszke Szlovo, Újvidék, 2002. (Udvari István)
24. Zvonko Sarić: Hvatač duše (Lélekfogó). Signum Kiadó, Belgrád, 2003. (Kontra Ferenc)
25. Sava Ilić: Usput (Útközben). Književna zajednica Kikinde, Kikinda, 1988. (Szabó Palócz Attila)
26. Carl Jonas Love Almqvist: Drottningens juvelsmycke (A királynő gyémántja). Bonnier Pocket, Trondheim, 1993. (Lipcsey Emőke)
27. Vojislav Despotov: Psihopatak (Pszichokacsa), LOM, Beograd, 2001. (Szombathy Bálint)
28. Zvonko Sarić: Hvatač duše (Fekete J. József)
29. Linda Le: Les morts ne nous lâchent pas (A holtak nem engednek), Nouvelle Revue Française, 1999/januári szám. (Lackfi János)
30. Vlagyimir Szorokin: Zsraty! (Falni!) In: Szobranyije szocsinyenyij v treh tomah. (Összegyűjtött művek három kötetben) Ad Marginem, Moszkva, 2002. (Cséka György)
31. Ana Blandiana: Coridoare de oglinzi (Tükrös folyosók), Editura LiterNet, Bucuresti, 2003. (Cseke Gábor)
32. Maarten `t Hart: Het uur tussen hond en wolf (A kutya és farkas közti óra). Amsterdam, De Arbeiderspers, 1987. (Kronauer Éva Lilla)
33. Marin Preda: Viata ca o prada (Zsákmányolt élet), Editura Cartea Romaneasca, Bucuresti, 1979. (Cseke Gábor)
34. Clarice Lispector: Agua viva (Esze Dóra)
35. Đorđe Balašević: I život ide dalje (sve dalje odavde...) [És az élet megy tovább (egyre tovább innen...)]. Prometej, Novi Sad, 1997. (Szabó Palócz Attila)
36. Július Balco: Cestujúci tam a späť (Oda-vissza utazó). Slovenské pohľady, 1988. (Haraszti Mária)
37. Vedrana Rudan: Uho, grlo, nož (Fül, gége, kés) AGM, Zágráb, 2003. (Bencze Lajos)
38. Július Balco: Cestujúci tam a späť (Haraszti Mária)
39. Draško Ređep: Ptica u novosadskoj sinagogi (Madár az újvidéki zsinagógában), Rukovet, Szabadka,1997. (Balogh István)
40. Draško Ređep: Ptica u novosadskoj sinagogi (Balogh István)
41. Francois Emmanuel: Le ueur mélancolique (A mélabús gyilkos). La Différence, Párizs, 1995. (Lackfi János)
42. Zvonko Sarić: Hvatač duše (Fekete J. József)
43. Eman Erdélyi – Marek Vadas: Univerzita (Egyetem). Koloman Kertész Bagala, Levice, 1996. (Németh Zoltán)
44. Jacek Durski: Rok (Egy év). Nowy Swiat, Varsó, 2003. (Gömöri György)
45. Volodimir Dibrova: Deny narodzsennyá (Születésnap). In: V.D.: Zbihoviszjká (Csődület). Kritika kiadó, Kijev, 1999. (Lengyel Tamás)
46. Shelly Yacimovich: Miszhakej zugot (Páros játékok), Keset kiadó, Tel-Aviv, 2004 . (Yehuda Lahav)
47. Slobodan Vukanović: Susret (A találkozás). In: S. V.: Devet ajkula u Montenegro gradu (Kilenc cápa Montenegró városában), Narodna biblioteka „Radosav Ljumović”, Podgorica, 2001. (Szabó Palócz Attila)
48. Petrovaj Vasil’: Rusyny (Ruszinok), Rusyn’ska obroda, Pr’ašov.1994. (Udvari István)
49. Stephen Todd Booker: TUG. Wesleyan University Press, Published by University Press of New England, Hanover and London, 1994. (Vass Tibor)
50. Dario Džamonja: CUT. (Szabó Palócz Attila)
51. Monika Maron: Stille Zeile sechs (Pompéry Judit)
52. Sven Regener: Herr Lehmann (Lehmann úr), Eichborn Verlag, Berlin, 2001. (Pompéry Judit)
53. Romulus Rusan: Telefonul din vis (Álombeli telefon). In: Cauze provizorii (Ideiglenes okok). Editura Cartea Romaneasca, Bucuresti, 1983. (Cseke Gábor).

(Romániai Magyar Szó; Színkép. 2005. márc. 19.)

Illusztráció: Nagy P. Zoltán fotója: A síró ablak